Pakot Géza jezsuita atya hivatástörténete

Tizenhat szerzetesi év után úgy látom, az ember hivatása férfiként apa, nőként pedig anya legyen. Ez azt jelenti, hogy alapvető viszonyunk a világhoz  szerető kapcsolatként valósul meg. Az már másodlagos, hogy valaki ezt családapaként vagy papként éli meg, avagy akármilyen más életállapotban. A lényege, hogy örökbe tudja fogadni az egész világot, és így helyesen viszonyulva ahhoz, minden lépésében megtalálja a szeretetet, azaz Istent.

A kezdetek

Először 12-13 éves koromban fordult meg a fejemben, hogy pap legyek. Ekkor még nem volt nagyon tiszta bennem, miről is van szó, pedig a lényege ott volt előttem a helyi pap személyében, aki igazi atyaként tudott köztünk lenni. Vasárnapról vasárnapra ministráltam a helyi templomban, és a barátaimmal, főképp ketten fontolgattuk, milyen jó lehet papnak lenni, és milyen jó lenne nekünk is. Ez ugyan gyerek-vágy volt, de valamit jelzett. Ezidőtájt szülőfalumban éltem az erdélyi Farkaslakán. Sajnos akkor csak keveseknek lehetett szemináriumba menni, és így a papok, meg a helyi plébánosunk sem igyekezett minket biztatni. Ez a vágy így lassan háttérbe szorult. Később jöttek a mindenféle önkeresési időszakok: középiskola meg hadsereg, szerelmi vágyakozások és kapcsolatkeresések.

Katonaként

Tulajdonképpen a vallás kérdésével tudatosabban a hadseregben találkoztam. Azt gondoltam, elég sokat tudok a vallásról, mivel jártam templomba, a Bibliát ismertem, legalábbis a vasárnapi olvasmányok szintjén. Jöttek az ottani emberek, a katonák, és kérdezték, van-e Isten, ha igen, miért van, vagy nincs is? Ekkor úgy tűnt, mintha tudnék valamit, és közelebb állnék - pontosan Istenhez. Pedig ekkor még csak nem is gondoltam, hogy Istennel külön foglalkozni kell. Hol voltam én attól, hogy Istennel Jézus Krisztus által engem is személyes mély kapcsolat köthet össze….? Azt hittem, hogy ez egy automatikus dolog. Isten teszi a dolgát, és én is igyekszem jól tenni az enyémet, főleg vasárnap és esti imáimban, na meg életvitelemben. A nehézségek azonban jöttek, és rádöbbentettek, hogy nekem kell vele beszélnem azokról és más dolgokról. Mint a jó vásárban, ígértem, hogy jó leszek, csak segítsen meg engem. Komolyan is gondoltam. Hiszen egyre jobban éreztem, hogy nélküle nemhogy nagy, de még kis dolgokban is nehéz lesz meglennem.

A munka világában

Az biztos, hogy valami nagyra vágytam életemben. Pedig nem sok szabadságot és lehetőséget ígért a '89 előtti idő. Amikor dolgozni kezdtem, egyik volt osztálytársammal megálltunk a fémipari gyár bejáratánál, egymásra néztünk, és egy nagy sóhaj szállt ott fel. Felsejlett, hogy hát innen kell nekünk nyugdíjba menni. Akkor teljesen úgy nézett ki,  most eldőlt az életünk sorsa, és soha nem lesz kiút belőle. A lehetőségek aztán a rendszerváltozással egyre jöttek.

Amikor szabad-szakszervezeti képviselő lettem, az hirtelen letaglózott, mert így egyszerű emberként rám nehezedett a sok felelősség: ekkor láttam először életemben, hogy egy nagyobb feladatban abszolút tehetetlen vagyok. Nem voltam sem jogilag, sem politikailag, sem pedig társadalmi szerepvállalás szintjén fölkészülve arra, hogy azoknak az embereknek tudjak valami távlatot adni. Ez a tehetetlenség volt tulajdonképpen bennem, amikor úgy döntöttem, hogy világot látni megyek, és igyekszem még sokat tanulni.

Világot látni

Óvatosan Budapestig mentem, ahol csodával határos módon egy dél-budai egyházközösség lett az otthonom és új életet adó közegem. Ott láttam először, hogy az imaóráknak milyen közösségi jellege van, illetve azt, hogy van nekik Újszövetségük, és abból értelmesen olvasnak föl és elmélkednek. Nekem soha nem volt Bibliám korábban, pedig már közel 22 éves voltam. Én magamban soha nem olvastam a Bibliát, mert nem volt. Mindig csak hallottam a miséken. Érdekes volt, hogy olvastak egy részt, és beszélgettek róla.

Nagyon nagy örömöt adott az, amikor így beszélgettünk, meg a sok barátság… Az emberek mind olyanok voltak, hogy segítettek növekedni. S akkor hát így egyre jobban belebonyolódtam az egyházi életbe. Jártam folyamatosan a csoportokba. Aztán elkezdtünk kiadni egy egyházközségi lapot. Mindent szerveztünk, nagyon ment az élet. Egyébként is egy jó plébánia volt, mert előtte már sokan választottak papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatást. Nem beszélve a sok nagycsaládos fiatalról. Olyan ereje volt ennek a közösségnek, amely perspektívát tudott adni az embereknek. Például, hogy az egyházban van lehetőség arra, hogy élő jelenlét legyél. Nem csak odamenni és fogyasztani a szentmisét, majd eljönni. Ezek a csoportok éltek és élnek ma is. Láttam, hogy lehet ezt jól csinálni, lélekkel. Lehet önmagunkat fejleszteni, kiteljesíteni a többiek szolgálatára. Közben szakmailag is formálódtam.

Ekkor én már gondolkoztam sok mindenen, mit is csináljak. A kezdeti évek nehezebb munkája után egy bankban kaptam jó állást. A gondjaim, a feszültségek lekerültek a vállamról. Bérelt lakásomban teljesen megvolt a nyugalmam. Újra kezdett éledezni bennem a papság iránti vágy. Igen, de hogyan lehet ezt elkezdeni 26 éves korban?

Jezsuiták a láthatáron

Aztán a Jóisten intézte, hogy amikor a helyi atya egyik közösségi alkalmunkkor a jezsuitákról beszélt, akkor ezzel megnyitott egy olyan dimenziót, amelyre vágytam. Elmesélte, hogy jezsuita diákként hogyan látta hajdan őket. Eléggé idealisztikus képet festett, hiszen szerette a tanárait. Mesélte, hogy a jezsuiták mennyire rendelkezésre állnak. Ha azt mondja az elöljáró, hogy egyikük menjen Dél-Amerikába, akkor összeteszi azt a kis csomagját, és elmegy Dél-Amerikába élni és dolgozni. Ha sok év után azt mondják, hogy jöjjön vissza, akkor ugyanazt a cuccot összeszedi és visszajön. Ebben én megláttam a szabadságot, meg tényleg azt, hogy oda menjek, ahol szükség van rám. Mi lehet ezekben az emberekben, ha ők erre képesek? Persze ez egy nagyon idealisztikus kép. De mi lehet bennük, hogy ezt meg bírják tenni? Mi az, ami ehhez erőt ad? Ez kezdett mélyen gyökeret verni bennem, és egy idő után aztán igazi vággyá válni.

Kezembe került Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve. Azt írták a kiadók az elején, hogy ez nem olvasmány, és ettől még jobban csábított. Hogyha nem olvasmány, akkor meg kell nézni, mi az. Felfedeztem, hogy nagyon hasznos dolog. Ha nem is végeztem teljes értelemben vett lelkigyakorlatot belőle, mégis az ajánlott elmélkedéseket, megjegyzéseket és alapelveket fontolgatva, amiket Szent Ignác az ember elé tár, egyre mélyült bennem ez a megkülönböztető lelkület. Ekkortájt vettem részt először csendes lelkigyakorlaton is, három teljes napig Dobogókőn. Jó volt csendben lenni Istennel a kápolnában és a természetben. Nemcsak a megkülönböztetés, hanem az ima lelkülete is közelebb jött hozzám.

Döntés

A lelki tapasztalatok és olvasmányok segítettek, és az ideál növekedett bennem, sejtettem valamit, hogy mi is a Szent Ignác-i lelkiség. Egy teljes évet szántam a megkülönböztetésre a Lelkigyakorlatok szabályait követve. Vigasz és vigasztalanság váltakoztak. Láttam, nincsen igazán meggyőző okom, hogy nemet mondjak arra, ami mellett annyi belső és külső érv szólt. A saját lelki utam követése és az egyházban történő szolgálat vállalása nagyon szép jövőt vetített elém. A döntés mégsem volt könnyű, hiszen nagy változást jelentett, ami nem csak engem érintett. Ebben jót tett a külső noszogatás. Otthoni plébánosom kérdezte, mit szeretnék csinálni az életemben. Mondtam, hogy gondolkodom rajta. Szó szerint ezt mondta: "Gondolkodjál, csak döntsd el, mit akarsz." Kellett ez a biztatás. És eldöntöttem.

Azóta a növekedés lelki, szellemi, közösségi tapasztalatait élem. Mert jezsuitának lenni közösséget jelent egy egész világra kiterjedő csapattal. Mindehhez felnőni olyan folyamat, amely nem áll le mindaddig, amíg teljesen önmagammá nem válok, vagyis, amíg nem találom meg a helyes hozzáállást ehhez a világhoz. Szeretném, ha bármerre nézek, virágozna ez az Éden, amelyet az Úristen teremtett. Ehhez pedig jó sok elkötelezett emberre, igazi atyákra és anyákra van szükség. Én egynek itt vagyok.

Forrás: Jezsuiták