Avilai Szent Teréz: Önéletrajz

Ez a könyv minden idők egyik legnagyobb misztikusának az önéletrajza, aki nemcsak azt a kegyelmet kapta meg, hogy elérte az ebben az életben elérhető legnagyobb közösséget Istennel, hanem azt is, hogy tud erről a közelségről, s a teljes ide vezető útról beszélni. Ezen út során Isten nem veszi ki az embert a világból, hanem éppen ellenkezőleg, arra teszi képessé, hogy korának terheit és tragédiáit teljes mértékben átélve, minden körülmény között fel tudja mutatni az Ő szeretetét. Szent Teréz élete: imádságának története, azé az új életé, amelyet Isten élt őbenne. (Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek)

Avilai Szent Teréz Önéletrajza (Libro de la Vida) nem a modern önéletírások megszokott mintáját követi, inkább Szent Ágoston Vallomásainak műfaját, de ahhoz képest is egyedülálló mű. Teréz életművén belül is kulcsszerepe van, többi könyvének megértéséhez alapvető segítséget nyújt. Egyúttal legterjedelmesebb műve is. Eredetileg lelki beszámoló, amely arra szolgált, hogy lelkivezetői megítélhessék belőle misztikus tapasztalatainak hitelességét. Ez az 1562-es év első felében készült el, de Teréz 1564-65-ben kibővítette, részletesebben kifejtve az Úrtól kapott rendkívüli kegyelmeket. Ezért a kész mű szerkezete nem teljesen egységes. Bár életének külső eseményeit is tartalmazza, egészen az első sarutlan kármelita kolostor megalapításáig bezárólag, ne keressünk benne évszámokat és adatokat. Isten szeretetének lángvihara lakik benne.

A mai olvasót meglepheti, akár taszíthatja is Teréz szenvedélyes alázata, aminél fogva oly gyakran vádolja magát, éspedig halálos bűnökkel is, amelyek a poklot érdemelték meg. Ilyeneket ő soha nem követett el, mint éppen azÖnéletrajz tanúsítja; legszörnyűbb elvetemültsége egy tinédzserkori szerelmi levelezés volt. Bármilyen csekélység is ez a mi szemünkben, Teréz az Istennel való eljegyzettség szerelmi lobogásából nézi, s a tendenciát érzékeli benne, amely elszakíthatta volna a Végtelen Jótól. Bűntudata nem kóros, a bűn valóban olyan végtelenül rossz, amilyennek ő érzékeli, és nem olyan jelentéktelen dolog, mint mi hajlamosak vagyunk feltételezni. A Teremtő iránti imádó hódolatának kifejezéseit („Ő Szent Felsége”) pedig úgy kell fogadnunk, hogy figyelembe vesszük az akkori spanyol társadalom nyelvezetét, továbbá azt a tényt, hogy a mi korunk embere hajlamos megfeledkezni az egészséges istenfélelemről is – igen jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy Teréz ebben korrigáljon bennünket. A Végtelenül Szent előtt nem borulhatunk le elég mélyen.

Teréz életének egyik legfontosabb eseménye kétségtelenül az, amelyet azÖnéletrajz 4. fejezetében beszél el: amikor nagybátyjától megkapja a ferencesFrancisco de Osuna művét, a Harmadik lelki ábécés könyvet (Tercer abecedario espiritual), egy ötkötetes lelki mű harmadik kötetét. „Ábécés könyv” azért, mert Osuna egy-egy szentencia, kijelentés kezdőbetűje szerint betűrendben csoportosítja témáit, majd ezeket a szentenciákat kommentálja. A harmadik ábécés könyv az összeszedettség imáját (oración de recogimiento) tárgyalja. Teréz számára reveláció. Ő sohasem tudott „az értelmével dolgozni”, vagy képzeletével maga elé állítani témákat, vagyis módszeresen elmélkedni a Loyolai Szent Ignác által kidolgozott technikával. Most olyan imamódot ajánlanak neki, ami megfelel lelki alkatának. Követi Osuna útmutatásait, egyszerű összeszedettségben az Úrra figyel, s hamarosan megtapasztalja a nyugalom imáját (oración de quietud). Megindul a misztikus kegyelmek útján.

Jó ideig eltart, amíg függetleníti magát Osunától, fölismerve, hogy mestere két dologban téved. Az első az, hogy mesterségesen le kell állítanunk értelmünk működését, „nem gondolni semmire”. Teréz megállapítja, hogy ez egészségtelen törekvés, mert „ott maradunk ostobán és hidegen. ... Hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, s tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság” (Ö 12). Ha az Úr maga köti meg lelki képességeinket a belénk öntött szemlélődésben, az egészen más. Osuna második tévedése az, hogy minden anyagi dologtól, még Krisztus emberi természetétől is meg kell szabadulnunk a szemlélődő imában. Teréz ezt csak rövid ideig fogadja el, de belátja, hogy tévedés, és később szenvedélyesen cáfolja. „Hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk” (Ö 22).

Terézzel nagy titkokat közöl az Úr. Megrendülve állunk a neki jutott kegyelmi ajándékok előtt, amelyekben Isten valósága tapinthatóvá válik. Önéletrajzábannégy szinjét különbözteti meg az imádságnak, s ezt az öntözés négy módjához hasonlítja. Az első mód az, amikor vödörrel mi magunk hordjuk a vizet (ez az aktív erőfeszítéssel végzett imádság). A második az, amikor vízemelő kereket használunk (olyan összeszedettség, amelyben már fellép a belénk öntött szemlélődés, a nyugalom imája is); a harmadik, amikor az öntözött földhöz vezetjük egy folyó vizét (a nyugalom imájának intenzívebb formája); a negyedik a záporeső (az egyesülés, unión, amelyben Isten átmenetileg leállítja a lelki képességek működését). „A lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképpen, mint az égő tűz, amely lángot vet; s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek, de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja” – olvassuk az egyesülés imájáról (Ö 18).

Mindezt csodálni kell, nem irigyelni. Amire magunktól képesek vagyunk (értsd: aktív erőfeszítéssel – de nem Isten kegyelme nélkül), az a vízhordás, vagyis az az összeszedettség, amit mi teremtünk magunkban. Merüljünk csöndbe, és a csönd mélyén szólítsuk meg a mindenütt jelenlevő Urat. Imádjuk őt, szólítgassuk szeretettel, beszéljünk hozzá teljes egyszerűségben, figyeljünk a gondolatokra, amelyek ilyenkor keletkeznek szívünkben. A többi Tőle függ, és ez így van jól. A Tűz ajándék.

Dr. Kovács Gábor

Forrás: Hagiosz