2012. július 31., kedd

Rövid ismertető a Szent Ignác-i lelkiségről


Szent Ignác egész életét átszövik a döntéshozatalok és választások. Ignácot  mindig az vezette, hogy Isten akaratát felismerje - megtalálja Őt mindenben. Az a lelki út amelyet felkínál, minden kor embere számára járható. Ignác lelkisége a hétköznapok lelkisége. Arra hív - engedjük, hogy Isten életünk eseményeiben is szóljon hozzánk. Merjünk érzékennyé válni a Lélek vezetésére, indításaira.

Az ignáci lelkiség fókuszában az Isten és ember közti kapcsolat áll. Kapcsolat – ami több, mint tanok, dogmák. A teremtmény és a Teremtő közti dinamikus, konkrét viszony. Nem egyszerűen egy „recept” vagy szabályok, törtvények gyűjteménye. Kapcsolat. Meghívás. Kihívás. Hiszen Isten szabad akaratot ajándékozott gyermekeinek. Ez a kapcsolat átszövi, érinti az emberi élet minden területét.

Az ignáci lelkiség az Isten-ember- világ szoros kapcsolatára irányítja figyelmünket.

Segítségre van szükségünk, hogy helyesen viszonyuljunk Istenhez, minden teremtményéhez és ezáltal „életünk legyen és bőségben legyen”.

Ignác lelkisége arra hív, hogy tisztelettel forduljunk a valósághoz, saját valóságunkhoz is. Tudatosítsuk: értékesek vagyunk Isten számára. Szeretetből megteremtett, adottságokkal, képességekkel, készségekkel halmozott el. Kreatívnak alkotott. Isten velünk kapcsolatos vágya, hogy munkatársai legyünk, szolgáljuk testvéreinket, építsük együtt világunkat.

Ahhoz, hogy Istent mindenben felismerjük, érzékennyé kell válnunk érintésére. Arra, ahogy szívünket, értelmünket megszólítja.

A tapasztalatainkra való reflektálás abban segít, hogy mindenben felismerjük Isten jelenlétét,  szeretetét, ajándékozó gazdagságát és így egyre könnyebben megtaláljuk Őt mindenben. Ez az érzékennyé válás, megnyílás Isten felé a szerető figyelem imájában valósulhat meg.

Jézus tanítványait barátainak nevezi. Mindent megosztott velük: gondolatait, tanítását, Isten-tapasztalatát, örömeit, fájdalmát. Jézus szenvedése és halála előtt arról beszél tanítványainak, hogy a köztük lévő kapcsolat nem ér véget az Ő halálával és feltámadásával. Ígérete szerint velük marad! A Jézussal való kapcsolat erőforrás barátai számára.

A meghívás nekünk is szól: ismerjük meg Jézust, fogadjuk el felkínált barátságát. Jézus benső ismeretéből fakad az Iránta való szeretet. A köztünk lévő szeretet pedig arra indít, hogy kövessük Őt a szenvedésbe is.
Mindnyájan személyes Jézus-kapcsolatot élünk meg. Testvéreinkkel megosztott tapasztalataink megújítják, feltüzesítik szívünket. Erőt adnak, hogy kitartsunk Jézus mellett életünk útján.

Az ignáci lelkiség a „cselekvő szolgálat” lelkisége írja Brian Grogan S.J.

Számtalan módon válhatunk a Teremtő munkatársaivá. Jézust szemlélve tanuljuk Tőle, hogyan szolgáljuk világunkat, hogyan tudunk helyesen viszonyulni Istenhez, emberhez, önmagunkhoz és az egész teremtett világhoz. Az evangéliumi történeteket szemlélve megismerjük Jézus lelkületét.

Jézus benső ismerete tisztítja látásunkat. Jézus által az Atya arra hív: szemléljük a világot Isten szerető tekintetével. Tekintsünk a valóságra úgy, ahogy Ő teszi.

Jézus élete eseményeiben nyitottan keresi azt, ami „kedves az Atya előtt.” Ő is keresi az Istent mindenben. Választásaiban következetesen kitart amellett, amit az Atya akarataként felismer, akkor is, ha az út a kereszthez vezet.

Jézus végső választása a kereszten teljesedik be - kinyilatkoztatva azt a szeretetet, ami átöleli a világ minden bűnét.

Jézus barátaiként, az Atya szeretett gyermekeiként arra törekszünk, hogy olyan bölcsen és szeretettel hozzuk meg döntéseinket, amennyire csak lehetséges. Ebben segít minket, ha:
  • Engedjük, hogy Isten szeretető tekintetében éljünk. Tudatosítjuk, hogy az Ő gyermekei vagyunk.
  • Ha Jézust bensőségesebben megismerjük, jobban szeretjük, és szorosabban követjük.(Lgy 104.) növekszünk a Vele való barátságban. Ez segít minket abban, hogy úgy lássunk, úgy viszonyuljunk mindenhez, mint Ő.
  • Ha érzékenyek vagyunk a szívünkben munkálkodó Szentlélek iránt, felismerjük az Örök Szeretet és Bölcsesség hívását életünk eseményeiben.
  • Az evangélium üzenete - szeretett vagyok! És ez az üzenet szabaddá tesz. Ugyanakkor a felém irányuló szeretet felelősséggel is társul. Isten arra hív, hogy olyan bölcsen szeressek másokat, ahogy Ő. Jézus életével adott példát arra, mit jelent a tettekben megélt testvéri szeretet. Kinyilatkoztatta ennek a szeretetnek a mélységét, amely mer sebezhetővé válni, egészen a halálig.
  • Ignác Istene „Emmanuel” – velünk élő Isten, Aki sorsközösséget vállal a kiszolgáltatottakkal, üldözöttekkel és minden gyermekével. Az ignáci lelkiség arra hív: forduljunk szerető figyelemmel a szegények, a kitaszítottak felé. Keressük az igazságot, vállaljunk közösséget azokkal, akiknek megvetést az osztályrészük, tudatosítva, hogy Isten vágya teljesül, ha minden ember megkapja a teremtettségéből fakadó tiszteletet és méltóságot.
  • Az ignáci lelkiség arra hív, hogy szüntelenül Istent tartsuk szemünk előtt. Minden tettünk, szavunk, viszonyulásunk Őrá mutasson. Ehhez segít a személyes ima, a reflexió és a hitélmények megosztása. 
  • Amikor tettekre váltjuk mindazt, amit imádságban megfontoltan Isten akarataként felismertünk – akkor életünk imádsággá válik.  Szemlélődők leszünk a cselekvésben.
Brian Grogan S.J.  Ignatian Spirituality: An Outline című írása alapján

Forrás: Jézus Szíve Társasága


Vizsgáljátok meg a szellemeket, vajon Istentől származnak-e?


Ignác abban az időszakban, amikor lelkét még egészen betöltötték az üres és haszontalan lovagregények, amelyeket a régi idők híres lovagjainak kalandos történeteiről írtak, mihelyt gyógyulófélben volt, az idő eltöltésére szintén ilyen olvasmányt kért. De abban a házban egyetlen lovagregény sem volt, ezért odaadták neki a „Krisztus élete” és a „Szentek virágoskertje” című könyvet; mindkettőt hazai nyelven.
Ezeknek a könyveknek ismételt olvasása révén egy bizonyos fogékonyságot nyert a bennük megírt gondolatok iránt. Ezek az utóbbi időben kézhez vett olvasmányai néha egészen elterelték a gondolatait a régi érzésvilágától; máskor viszont nem ritkán a régebben szokásos képzelődései martaléka lett, amint épp eszébe jutottak ilyenfajta olvasmányai.
Közben Isten irgalmassága is segítette, és az új olvasmányokból merített gondolatait tovább vezette. Amikor ugyanis Krisztus Urunknak és a szenteknek életét olvasta, elgondolkodott magában, és ilyen következtetésre jutott: „Mi történne, ha éppen én cselekedném azt, amit Szent Ferenc tett, vagy mi lenne, ha Szent Domonkos tetteit követném?” Sokszor töprengett így bensejében. Ezek a gondolatok aránylag hosszú időn át fogva tartották lelkét, de azután, ha más változatos ügyek is közbeékelődtek, újra csak előlopakodtak a hiú és világias képzelgések, amelyek újabban már hosszú időre háttérbe szorultak. A réginek újjáébredése azután sokáig fogva tartotta.
De e különböző tárgyú gondolatok megélésében felfigyelt egy nagy különbségre: nevezetesen, ha a világias gondolatok töltötték be lelkét, nagy érzelmi szenvedély ragadta el; amikor pedig már belefáradt ezekbe, szomorúnak és nyomorultnak érezte magát. Viszont amikor arra gondolt, hogy miképp követhetné a szenteknél megfigyelt erényes életet, nemcsak akkor érzett valami egészen felszabadult lelki gyönyörűséget, amikor közvetlenül foglalkozott ezekkel, hanem akkor is boldog és vidám volt, amikor már nem is gondolt azokra. Ezt a lényeges különbséget azonban mindaddig nem vette észre, és nem is értékelte különösképpen, amíg egyik nap meg nem nyílt a lelki szeme. Csodálni kezdte ezt a különbséget, és megbizonyosodott saját tapasztalata révén, hogy a gondolatok egyik fajtájából szomorúságot, a másikból örömet merít magának. Ez lett tehát a legelső következtetés, amit a lelki élet titkaiból leszűrt magának. Azután pedig, amikor már a nagyobb lelkigyakorlatait is megkezdte, úgy tanította övéit, hogy először is ezzel a megtapasztalt következtetésével kezdte megvilágítani előttük a különböző szellemek megértését.

Forrás: Ludovico Consalvo feljegyzéseiből, amelyeket maga Szent Ignác mondott tollba (Cap. 1, 5-9: Acta Sanctorum Iulii, 7 [1868], 647) – Imaórák liturgiája



Hogyan és miért lettem jezsuita?


Loyolai Szent Ignác
Hívő, keresztény családba születtem Budapesten, 1923-ban.  Csecsemőkoromban megkereszteltek katolikusnak. Apám katolikus volt, édesanyám pedig unitárius. Egyetlen gyerek voltam, mert anyám megbetegedett, amikor a világra hozott, és az orvosok megtiltották, hogy anyám újra vállalja a szülést. Így hát nem voltak testvéreim, viszont apám és anyám minden szeretetüket rám pazarolták, ami nagyon jó dolog volt. Szüleim hívő és imádkozó emberek voltak, de templomba nem jártak. Anyám nagyon korrektül katolikusként nevelt. Emlékszem, hogy még abban is mindig segített, hogy felkészüljek a szentgyónásokra.
A rokonságunkban nem volt egyetlen egyházi személy sem, és így gyermekkoromban nekem eszembe se jutott, hogy papnak menjek. Amikor 6 éves lettem, és kötelező lett a vasárnapi misehallgatás, legtöbbször anyám kísért el a szentmisére. Őszintén szólva, untam azt a félórát a templomban, hiszen az akkori latin misézésből egy mukkot sem értettem. Viszont szép emlékem maradt az első szentáldozásomról, 9 éves koromban. Hittel és hálával vettem magamhoz Jézust. Gyakori szentáldozás akkoriban nem volt szokás: évente három-négyszer mentem gyónni és áldozni. 10 egynéhány éves lehettem, amikor egy ilyen szentáldozás után, úgy látszik, nagyon jámbor képpel jöttem haza a templomból. Anyai nagyanyám, aki szintén unitárius volt, ezt észrevette, és megjegyezte: „Péterkém, talán pap lesz belőled?” Aznap apai nagyapámnál ebédeltünk, aki katolikus volt ugyan, de misére sohasem járt. Ebédközben nevetve elmondtam: „Nagymama ma reggel nagyon bolondot mondott. Azt, hogy én talán pap leszek.” Nagy csodálkozásomra, nagyapám erre megszólalt és ezt mondta: „Nem is olyan rossz foglalkozás a papság.” Máig sem tudom, hogy nagyapám miért mondta ezt. Talán régi kanonok ismerőseire gondolt, akik akkoriban, a kanonoki birtokok jóvoltából, munka nélkül is nagyon jómódúan és kényelmesen éltek. Mindenesetre, nekem szeget ütött a fejembe nagyapám szava, és ekkor született meg bennem a gondolat, hogy nem is olyan lehetetlen ötlet papnak menni. Persze, nem a kanonoki birtokok vonzottak. Nem is tudom mi vonzott. De a gondolat mindenesetre megszületett bennem.  
Diákkoromban azután sok mindent történt. 13 éves lehettem, amikor szüleimmel az ausztriai Maria Schutz nevű kegyhelyen nyaraltunk. Egy nap, délelőtti gyerekjátékok után, dél felé, elszaladtam az ottani szép kis Mária templom mellett, hogy ebédelni menjek a szállodába szüleimhez. Még egy kicsit korán volt, és bekukkantottam a templomba. Őszintén szólva, nem azért, hogy ott imádkozzak, hanem mert tudtam, hogy a templomban kellemesen hűvös az idő. Amikor beléptem, látom, hogy a főoltárnál egy fiatal pap éppen misézik. Már a mise felénél tarthatott. Ha már így bekukkantottam, illik végig ott maradnom, gondoltam magamban, és beültem egy papba. Akkor történt, hogy nagyon világosan elfogott az érzés: a szentmisénél nincs csodálatosabb dolog a világon. Ég és föld Ura, maga Jézus Krisztus van ott jelen, kenyér és bor színében, a pap kezei között! A mise befejeztével, kicsit megilletődve ballagtam a szálloda ebédlőjébe. Szüleim már ott ültek az asztalnál. Most is emlékszem, hogy hirtelen azt mondtam édesanyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy dolog.” Anyám csodálkozva nézett rám, nem tudta mire vélni ezt a kijelentésemet. De én ma is azt hiszem, hogy a jó Isten különös kegyelme működött akkor bennem.
15 éves koromban betegségben elhunyt az én drága jó édesanyám, és ez óriási űrt hagyott az életemben. Elmentem gyónni, és gyóntatóatyám, Luzsénszky Alfonz, aki jól ismert, azt tanácsolta: „Fiacskám, gyere a Regnum Marianum cserkészcsapatba, éppen én vagyok annak a csapatnak a vezetője, amelybe korod szerint belepasszolsz.”
Így lettem hát 15 éves koromban cserkész a Regnumban. Nagyon élveztem a regnumi cserkészéletet, amelyben, Alfonz atya jóvoltából, a katolikus hit nagy szerepet játszott. Felejthetetlenek voltak a nyári és téli táborok, a tábori szentmisék. Annyira megtetszett nekem a dolog, hogy érettségi után jelentkeztem Alfonz atya mellé cserkésztisztnek a 10 éves lurkókból toborzódó Sas-csapatba. Érettségi után beiratkoztam a budapesti egyetem jogtudományi karára, és ugyanakkor apám kívánságára és segítségével banktisztviselő lettem. A jogtudományi karon letettem a vizsgákat, és 4 év múlva summa cum laude ledoktoráltam, de a jogtudomány nem tudott lelkesíteni. A banktisztviselői szolgálat pedig még kevésbé. Sokkal jobban szerettem a cserkészlurkókkal kirándulgatni, őket táborba kísérni, nekik Jézusról és a szentekről és mindenféle másról mesélni. A gyerekek nagyon megszerették a „Peti bá”-t. Kirándulásokkor állandón rám csimpaszkodtak, és követelték a meséket.
Közben kitört a háború, apámat, aki a Pénzügyminisztériumban volt a vámosztály főnöke, nyugdíjazták, több ismerősét üldözték. Bennem pedig tovább matatott a papi hivatás gondolata. Egy három napos zárt lelkigyakorlat alatt, a Krisztus Király hívásáról szóló elmélkedés nagyon a szívembe vágott. Az is megdöbbentett, hogy az újságban olvastam: nagy a paphiány! Hát ha egy ilyen fontos szolgálatra nincs elég jelentkező, akkor talán nekem kellene jelentkeznem, futott át agyamon a gondolat. Viszont tudtam, hogy apám nagyon ellenezni fogja, hogy papnak menjek, és ezért csak nagy habozás után mondtam meg neki, hogy, úgy érzem, papnak hív az Úr Jézus. Apám tényleg nagyon elszomorodott. Nehéz helyzetében nem is hagyhattam őt egyedül. Így hát vártam, hogy történjék valami. Aztán az történt, hogy apám 1944 szeptemberében súlyosan megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Én pedig azonnal felmondtam banki állásomat, és futottam a Manrézába, a jezsuita noviciátusba, jelentkezni.
Miért pont jezsuitának? Amikor Luzsénszky Alfonz atyának bevallottam, hogy papnak szeretnék menni, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak egyházmegyés papok, hanem szerzetespapok is léteznek, és azt ajánlotta, hogy én már 21 éves lévén, inkább szerzetespapnak jelentkezzem. Megbíztam benne, és ráálltam az ajánlatára. Amikor pedig azt kérdezte, hogy melyik szerzetbe jelentkeznél, akkor már én vágtam rá: „Ha szerzetespap, akkor jezsuita!” Akkoriban ugyanis, ami csak okosan, buzgón és eredményesen történt a magyar katolikus egyházban, annak legtöbbjét  jezsuiták kezdeményezték és vezették. Alfonz atya helyeselte ezt a döntést, és így 1944. október 3-án bekopogtattam a hűvösvölgyi jezsuita noviciátus kapuján.
Az utána következő csaknem 70 esztendős jezsuita élet nagyon változatos, sőt viharos volt. Átviharzott fölöttünk a 2. világháború, elkezdődött a kommunista szerzetesüldözés, elöljáróink kívánságára mi, jezsuita kispapok, kiszökdöstünk külföldre, mert Magyarországon elvették összes házunkat és intézményünket. Néhányunkat elfogtak a határon, nekem sikerült, nagy nehezen, átvergődni a drótkerítésen.
Innsbruckban verődtünk össze, és ott kértem, Nemes Ödön novíciustársammal, hogy az általános rendfőnök küldjön Japánba misszionáriusnak. Japán a jezsuiták számára különösen szent hely, mert több mint száz rendtársunk szenvedett ott vértanúhalált a 16. és 17. században. A 2. világháború után viszont a japán kormány teljes vallásszabadságot biztosított, és így újra lehetett kezdeni a jézusi evangélium hirdetését.
Római rendfőnökünk elfogadta jelentkezésemet, de azt írta, hogy előbb menjek le Rómába, ott fejezzem be papi tanulmányaimat, szerezzek teológiai doktorátust, és úgy menjek a Felkelő Nap Országába.
Minden úgy történt, ahogy tervezve volt: 1956-ban, doktorátussal a zsebemben, hajóra ültem és 50 napos utazás után megérkeztem Jokohama kikötőjébe. 1993-ig szolgáltam Japánban, és a környező országokban, Vietnamban, Koreában, a Fülöp Szigeteken. Teológiát tanítottam az ottani jezsuita katolikus egyetemen, adtam sok lelkigyakorlatot, sokat prédikáltam, írtam könyveket. Isten kegyelméből kb. 400 japán felnőtt az én vezetésemmel jutott el a keresztény hithez, és lett az Atyaisten Gyermeke, Krisztus testvére, a Szentlélek Temploma és a katolikus egyház tagja. Közülük sokkal ma is tartom a kapcsolatot.
1993-ban általános rendfőnökünk Magyarországra küldött, hogy segítsek a katolikus egyház újraépítésében. Most már nagyon öreg lettem, és életem útjának utolsó szakaszát taposom. Hosszú jezsuita életemben voltak, persze, nehéz napok is, de ha még egyszer elkezdhetném, ugyanezt az utat választanám. Érdemes volt. 
   
Nemeshegyi Péter SJ



 Forrás: Jezsuiták

2012. július 30., hétfő

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a domonkos nővérek szervezésében


Szeretettel hívjuk a szerzetesi élet iránt érdeklődő 

18-35 év 
közötti lányokat, imádságban, csendben, 

lelkigyakorlatos előadások és beszélgetések révén 

keresni és felismerni Isten akaratát.




Forrás: Domonkos Nővérek

Jézus békéje a mi békességünk forrása


Jézus, elárultatásának éjszakáján, miután Júdás eltávozott, így szólt tanítványaihoz: "Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja.”(Jn 14,27)
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumában ezt olvashatjuk: „Krisztus a kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, a saját testében ölte meg a gyűlöletet.”(GS 78. pont) Személyes áldozatunk nélkül nem lehetünk békességesek, béketeremtők. Önmagunk feláldozása árán kell a béke építőivé válnunk.
A Kármelita Rendbe való meghívásom előtt kórházban dolgoztam, ahol a szenvedéssel és az emberi áldozatvállalással naponként találkoztam. A szenvedés ellen küzdöttem, erre kerestem emberi megoldásokat, a külsődleges béke biztosításán fáradoztam sokakkal együtt: azért, hogy elkerüljem a személyek közötti konfliktusokat, hogy a felmerülő nehézségekre azonnali megoldást keressek és találjak. A feszültségek kiküszöbölésére megalkuvásokat tettem: a türelmet gyakoroltam, hogy velem is türelmesen bánjanak; önmagamat védtem az elutasítottságtól, a meg nem értéstől. A másoktól való függés befolyásolta életemet. A körülmények uralkodtak rajtam és nem mertem felvállalni a feszültségeket, konfliktusokat. Áldozatokat hoztam, munkahelyemen törekedtem mások szolgálatára lenni, de valójában magamat helyeztem a középpontba. Ha kértem is Isten segítségét, inkább az érzelmi békére és nem a krisztusi békére törekedtem. Amíg saját cselekedeteim voltak a fontosak, nem tudtam szabadon szeretni, nem tudtam az Isten szerinti, feltétel nélküli szeretetet gyakorolni.
A szeretet jelzéséhez fontosak a tettek, de mindezeket a szívben megszülető gondolatok irányítják. Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: „Add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között…” (Lk 19,21). Minden bennem lévő érték Istentől kapott ajándék, melyeket mások szolgálatára kaptam. Ha magamnak tartom meg, szomorú leszek, a szívem beszűkül, és nem lehet békesség bennem. Önmagam kiüresítése nélkül Isten nem tud növekedni bennem. Ez munka, küzdelem, belső harc eredménye, ehhez igazi elszántság kell.
A világ forgatagában azonban nehéz megállni, várakozni, csendben hallgatni, egyszerűen és örömmel lenni. A külső csend ugyan segít, hogy rátaláljunk a belső csendre, de annak nem ez a legfontosabb feltétele. „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) Ha hiszek ebben, akkor fölfedezhetem Istentől kapott értékeimet. Ha engedem, hogy Isten Isten lehessen az életemben, akkor értékeimet mások javára tudom fordítani. Mindezek fölismeréséhez elengedhetetlen a belső csend megteremtése, ami által fölfedezem gyöngeségeimet, elfogadom hibáimat, és bűneimet meglátva bocsánatot tudok kérni.
A jó és rossz közötti választás lehetősége a lelkiismeretünk által szívünkbe van írva, a jó és jobb között - a nekem kedves vagy ellenszenves közötti választás már tudatos döntést kíván. Isten nagy ajándéka: szabad akaratunk, mely személyes döntési felelősségünkben nyilvánul meg.
A Kármelben mindent megtaláltam, amire addig vágyakoztam: Istent dicsérhetem a liturgiában; Vele lehetek nap mint nap a két óra csendes, belső imában; a Szentírás és elöljáróim szava jelzik a haladási, tanulási irányomat; a munka és egyéb szolgálatok által gyakorolhatom a szeretetet; a külső csend őrzése elősegíti a belső csend mélyülését; az információk hiánya – nincs tévé-, rádióhasználat – és a rokonokkal, barátokkal való találkozások korlátozása, mind-mind a belső békesség kialakulását segítik.
Vágyaim beteljesültek – igényeim, elvárásaim szerint. Azonban az évek múlásával meg kellett tapasztalnom, hogy szerzetesi életben – főként egy monasztikus, zárt közösségben – mindennek Istenből kell kiindulnia. Istennel együtt kell járnom azt az utat, mely maga Krisztus, és a csendben fölismerve, megismerve önmagamat, el kell fogadnom korlátaimat. Nincs menekülési útvonal, bár lehetne találni; nem beszélhetem ki a gondjaimat, csak Istennek és az elöljárómnak; nem olvashatok akármit, hogy eltereljem gondolataimat; nem kerülhetem el a számomra ellenszenves nővéremet vagy eseményeket. Ez igazi belső küzdelem, fájdalmas, láthatatlan vértanúság a szeretet és a béke megőrzéséért.
Egy szentéletű sztarec írta: „Amilyen gondolatokkal foglalkozunk, olyan az életünk. Ha a gondolataink békések, csendesek, nemesek és szelídek, az életünk is ilyen. Ha azonban állandóan azokra a körülményekre figyelünk, amelyekben élünk, akkor belépünk abba a gondolati körbe, és nem lesz se békénk, se nyugalmunk.”(Tádé atya)
A szerzetesi élet egy igazi, mindennapi lelkigyakorlatos élet. A Kármel csendjében nagyobb hangsúlyt kapnak a gondolatainkból fakadó szavaink, gesztusaink, tetteink. Ami a világ szerint jó, az itt lehet sértő és tiszteletlen, még a legnagyobb jószándékkal is. Számomra fontos a belső béke megőrzésének útján az Istennel, másokkal és önmagammal való kiengesztelődés, a hetvenszer hétszeri megbocsátás. Nem mindig sikerül, sokszor elbukom, de újra és újra, minden reggel elölről kezdve, Isten irgalmából lehetőséget kapok a szeretet gyakorlására. Egyértelműségre, egyszerűségre, áttetszőségre kell törekednem, hogy minden és mindenki mögött Istent keressem, és meg is találjam. Mindez szüntelen virrasztást és Istennel való szerető együttlétet kíván. Egy közmondás szerint: „Gyakorlat teszi a mestert”. Ez igaz úgy is, hogy minél többet vagyok együtt a Mesterrel, annál többet tanulhatok Tőle, és igaz úgy is, hogy minél több alkalmat ad a türelem, a békesség gyakorlására, annál valószínűbb annak elsajátítása, megtanulása is. Emberi reakcióim elcsöndesedhetnek, a sérelmekre adott válaszaim megszelídülhetnek, és már nem a külső körülményektől, személyektől függ a szívem békéje. Eszközként kell odaadnom magam Istennek, hogy általam árassza ki kegyelmi adományait másokra. Emberi mivoltomat nem tudom levetkőzni, érzelmeim, belső indulataim tovább is befolyásolnak, s csak lassan-lassan, lépésről-lépésre előre haladva tudom átvenni az irányítást. De ez csak Istennel együtt lehetséges.
Lisieux-i Szent Teréz, Önéletrajzának „C” kéziratában ír a belső békesség küzdelméről, Istenért vállalt önmegtagadásairól, melyek a szív békéjéhez vezették őt.
„Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám… Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam érte a jó Istenhez… Éreztem, hogy ezzel örömet szerzek Jézusnak… Mikor kísértésbe estem, hogy kellemetlenül válaszoljak neki, beértem azzal, hogy a legszeretőbb mosolyommal mosolyogjak rá…” (266.old.)
„Az esti imánál sokáig egy olyan nővér előtt ültem, akinek furcsa szenvedélye volt… Mihelyt megérkezett ez a nővér, különös kis zaj keletkezett, amely hasonló volt ahhoz, mikor az ember két kagylót egymáshoz dörzsöl. /A rózsafüzérét morzsolgatta/ (…) nagy kedvem lett volna rá, hogy odafordítsam a fejemet és ránézzek…, de a szívem mélyén éreztem, hogy jobb ezt elszenvedni a jó Isten szeretetéért, és azért, hogy ne okozzak fájdalmat a nővérnek (…) igyekeztem elfelejteni a zajt (…) minden hiába, éreztem, hogy elönt a veríték… Ekkor elkezdtem megszeretni az annyira kellemetlen kis zajt (…), igyekeztem, hogy minél jobban halljam, mintha csak elragadó hangverseny lett volna és (…) ezt a hangversenyt ajánlottam fel Jézusnak.” (298.old.)
Teréz így foglalja össze a tapasztalatait: „Nagyon kicsi lélek vagyok, aki csak nagyon kis dolgokat tud felajánlani a Jó Istennek, de azért még gyakran megesik, hogy elvesztegetem ezeket a kis áldozatokat, amelyek annyi békét adnak a léleknek; ez sem kedvetlenít el, elviselem, hogy egy kicsit kevesebb a békém, és megpróbálok a következő alkalommal éberebb lenni.” (299.old.) „Ó, micsoda béke önti el a lelket, mikor a természet érzései fölé emelkedik…”(266.old.)
Engednünk kell, hogy a Feltámadott Krisztus békéje áthassa életünk ünnepeit, szenvedéseit, hétköznapinak tűnő cselekedeteinket.

Egy kármelita nővér

Forrás: Kármelita Nővérek



A Kármel missziója


Egy kármelita nővér vallomása az imáról


Ha Isten föltárja előttünk a szemlélődés kapuját az imában, egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé válik.
    Amikor a belső imában szeretek és szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes kapcsolatom – bár a legintimebb valóság – többé már nem „magánügy”. Az imában kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével. A belső ima tehát – annak ellenére, hogy magányban és csöndben történik – nem elidegenít a világtól, hanem képessé tesz az egész teremtés befogadására és hordozására.
    Új módon látok Istenben, a Szentlélekben. A belső imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt az élő és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a Szentlélekben; a szív belső indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra föllángolásával – akár találkoztunk egymással e földi életben, akár nem. Ebben az imában, ahogy mi szeretjük egymást a Szentlélekben, soha meg nem unható az, hogy „szeretlek”. Amint kiindul belőlem a Lélek ösztönzésére, hogy „szeretlek”, azonnal megkapom a választ a szívemben: „én is szeretlek”. És ez így megy időtlenül, a percek, mintha már nem is peregnének tovább… Élő-eleven kapcsolat ez.
    A belső imában megvalósul, amit Jézus ígért: „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom.” – Szavak nélkül, a szeretet indulatával kérek, sokszor és legtöbbször anélkül, hogy konkrétan kérnék valamit. A szeretet az én könyörgésem. És ez az, ami kihat az egész világra, mert a Szentlélekben történik Jézus által az Atya akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van, mindenkit átfog, akár tud róla az illető, akár nem. Spirituális egység uralkodik a világban.
    A szenvedésemet is szeretetté alakítja a Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítő szenvedésébe. Amikor imádkozom, akkor lépek be a legteljesebben a világba, amely nem pusztán anyagi, hanem szellemi valóság. Mindenki fontos nekem és mindenkit szeretek – egyformán. Ezt nem én hozom létre magamban, hiszen erre képtelen vagyok, hanem Aki bennem szeret, és Aki bennem szeretve van, Ő ajándékoz meg vele.
    A legtöbb misszió belülről indul és kifelé irányulva hat kifelé. A kármelita misszió belülről indul, és befelé irányulva hat kifelé, vagyis az ima és a küzdelem színtere: az emberi szív.
    Ha a Szentírás szavaival imádkozom, az megóv a tévedésektől, mert magával az Igével imádkozom, az isteni teremtő Szóval, amely nem tér vissza az Atyához megvalósulatlanul, hanem megcselekszi, amire küldetett. Egyszerre csupán néhány szentírási szóval imádkozom, hogy ruminálhassam, ízlelhessem, és így a részemmé váljon. Az Eukarisztiában Krisztus szentséges testét és üdvözítő vérét veszem magamhoz. Hasonlóan nagy misztérium, amikor az imában az Isten írott szavával táplálkozom. Mindkettő szent és elszakíthatatlan köteléket teremt Isten és közöttem, valamint a teremtett világgal és benne minden emberrel. Az ima számomra fölbonthatatlan kötelék, amely állandó élő kapcsolatot jelent Istenben Istennel és az egész teremtéssel. Ez számomra a megkezdett örök élet valósága.

Forrás: Kármelita Nővérek


„Íme, az ajtónál állok és zörgetek.”



„Ezt az életformát nem újdonságok utáni vágyból, nem is képzelt mesék, hanem a szerzetesi élet első és hiteles tanúságtételei alapján vállaltuk. A mi célunk, hogy a szívünket Isten felé irányítsuk, és utat készítsünk neki, hogy amikor eljön és zörget, azonnal ajtót nyissunk (vö. Lk 12,36), mert Ő mondja: «Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én hangomat és kinyitja nekem az ajtót, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő meg énvelem» (Jel 3,20)”  Az első monachusok nevelése (részlet)

Forrás: Kármelita Nővérek

A megtestesülés szent titka


A Szűz méhében fogan, életet ad, és mégis szűz marad, ami nem megszokott dolog, hanem jel; nem belátás, hanem erő; ez kezdet, nem természet; nem közönséges, hanem egyedülálló dolog, isteni, nem emberi; Krisztus születése nem szükségszerűség, hanem hatalom műve, a vallás szentsége, az emberi üdvösség helyreállítása.
Aki nem születve, az érintetlen agyagból alkotta az embert, megszületve, az érintetlen testből alkotta az embert.
Aki kezével az agyagból jóságosan kiformálta emberi testünket, az jóságosan testet öltött magára, hogy megváltson bennünket. Tehát azzal, hogy a Teremtő a teremtményben, Isten az emberi testben jelenik meg, a teremtményt tiszteli meg, de a Teremtőn sem esett ezáltal sérelem.
Ember, miért tartod magadat annyira hitványnak, amikor Teremtőd szemében oly értékes vagy? Amikor Isten annyira megbecsült, miért alacsonyítod le önmagadat? Miért kutatod, hogy miből lettél, és nem törődől azzal, hogy mivégre is születtél? Nemde mindaz, amit e világon látsz, a te otthonod? A bensődbe áramló fény eloszlatja azt a sötétséget, amely körülvesz téged. Érted van kimérve az éjszaka és a nappal, neked ragyognak az égbolt napja, holdja és különböző fényű csillagai. A földet is miattad díszíti virág, erdő meg gyümölcs. Számodra teremtette Isten az élőlények csodás sokaságát a levegőben, a földön és a vizekben, hogy az eljövendő új világ örömét ne lehangoló, kietlen magányosság előzze meg itt.
Teremtőd azt is kigondolta, hogy mindezeken felül mivel növelje még megbecsülésedet: beléd helyezte saját képmását, hogy a láthatatlan Alkotót látható képe jelenítse meg. Neked engedte át a földi javakat, hogy az Úr képmása ne legyen elzárva ettől a nagyon gazdag világ birtoklásától. Isten azt, amit önszántából tieddé tett, nagylelkűen önmagából nyújtotta neked, mert azt akarta, hogy valóban őt magát lássák az emberben, akiben azelőtt csak tükörképként kívánt láthatóvá lenni. És véghezvitte, hogy ő maga is részese legyen annak az emberi természetnek, amelyet azelőtt csak képmásként fogadott el.
Megszületik tehát Krisztus, hogy megújítsa ezzel a megromlott emberi természetet. Vállalja, hogy gyermek legyen, elviseli, hogy táplálják, átéli az egyes életkorokat, hogy helyreállítsa az általa alkotott teljes emberi életet. Hordozta az embert, hogy az ember immár el ne bukhasson. Azt, akit földinek teremtett, égivé tette. Akinek eddig emberi lelke volt, azt most isteni lélek élteti. Ezáltal mindenestül Istenhez emeli fel az embert, hogy semmit se hagyjon meg benne mindabból, ami bűn, halál, szenvedés, fájdalom és földi dolog. Mindezt pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus teszi, aki az Atyával él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, most és mindenkor fogyhatatlan századokon át. Ámen.

Forrás: Aranyszavú Szent Péter beszédeiből (Sermo 148: PL 52, 596-598) – Imaórák liturgiája



2012. július 29., vasárnap

Minden hivatás két igenből születik


Szent Domonkos

Igen 

 

Minden hivatás két igenből születik. A hívó és a hívott igenje együtt pecsételi le a hivatást. Az Első Szeretet hívó Szavának megtestesülése óta, minden ember Vele együtt megy fel az Olajfák hegyére, hogy IGENT mondjon.

A szerzetes is naponta borul a földre, mint fogadalma napján, és imádkozik IGENT mondva Atyjának.

A hivatásom és a hozzá vezető ajtó, kimondott igenem, szívem kertjének közepén, az éj sötétjében zajló küzdelem gyümölcse. Ott egyedül vagyok rejtőző Atyámmal. Mindenki más alszik. Csupán egy angyal áll mellettem, kinek jelenléte kegyelem. Az IGENT a szeretetre mondom ki, de ha annak a kereszten át vezet az útja, azt is vállalom. A szeretet nem könnyű. Önmagában a szenvedés, mely keresztre szegezve veszi el életemet, csak félelem forrása. Hivatásom nem a halál. IGENEM életet adni hivatott, és sír helyett majd bölcsőbe fektetik testemet az áldozás után. Nevető sebeim akkor már nem fájnak többé, és gyermeki mosollyal felejtem esésem. Indulok! Hív a Szeretet!

Forrás: Veritas 

A harmadik igen a közösségé, ha van közösségi életre szóló meghívás.

Engesztelő nővérek 2.



A hivatás jelei


Miből ismerhetem fel, hogy Istennek szentelt életre hív az Úr?  Egy kis segítség a keresők számára. 


 Vágyódsz arra, hogy életed mélyebb értelmét keresd.

Talán próbálod elfelejteni, de visszatérő gondolatod, hogy Jézus arra hív, kövesd Őt.

Az Istennel való kapcsolatod éltet, erőt ad, lelkesít és mások szolgálatára indít.

Él benned a vágy, hogy Istent egyre mélyebben megismerd, és egyre inkább Neki ajándékozd önmagad.

Vonz az imádság, liturgia.

Vágyakozol az egyszerű életre.

A gondolat, hogy Istennek szenteld életedet lelkesít, de ugyanakkor nyugtalanít is. Úgy érzed, életed fontos döntése előtt állsz.

Hezitálsz hogy megoszd családtagjaiddal, barátaiddal: úgy érzed, hivatásod van.

Ismersz szerzeteseket és vonzó számodra életük, szolgálatuk. „Otthon” érzed magad köztük.

Ha a fenti kérdésekre adott válaszaid többsége igen –  valószínű a megszentelt életre kaptál meghívást.
A mindennapokban segítségedre lehet:

Napi személyes ima.

Egy tapasztalt lelki kísérő az úton.

Ismerkedés közösségekkel (pl. nyílt napok, könyvek, honlapok.)

Hivatástisztázó lelkigyakorlat

Forrás: Jézus Szíve Társasága





A Magyar Pálos Rend meghívója


SZERETETTEL MEGHÍVJUK

az Első Remete Szent Pál atyánkat tisztelő testvéreket

2012. augusztus 5-én, vasárnap, du. 4 órakor

a Szent Lőrinc-napi misére, amelyet   a  70 éves

P. Dr. ACZÉL LÁSZLÓ ZSONGOR
pálos szerzetes mutat be

a 630 éve alapított częstochowai pálos kolostor alapítása alkalmából


 a BUDASZENTLŐRINCI EGYKORI FŐMONOSTOR ROMTEMPLOMÁBAN
(1021 Budapest, Budakeszi út 91).

A szentmise után UJHÁZINÉ LEDÓ ERZSÉBET

előadást tart a częstochowai pálos kolostorról,
amelyet Opolei László alapított, s Budaszentlőrincről és Márianosztráról
hívott 16 szerzetest a Fekete Madonna kegyképének őrzésére.

A romtemplom megközelíthető
a gyermekvasúttal vagy a Széll Kálmán térről Budakeszire induló 22-es autóbusszal a Tündér-kert [Szép Juhászné] megállótól gyalog kb. 500 m.

Kérjük a testvéreket, hogy fehér ingben/blúzban jöjjenek együttünnepelni!

(Pálos atyák)

Forrás: Magyar Pálos Rend





2012. július 28., szombat

A legfiatalabb konszekrált szűz az Egyesült Államokban


A képen Emily Byers látható, aki a szüzek rendjében elkötelezte magát a konszekráció által az Egyház szolgálatára 2012. június 16-án, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szíve emléknapján Lafayette-ben, Louisiana államban az Egyesült Államokban. Ő a legfiatalabb konszekrált szűz az Egyesült Államokban. Saját blogja megtekinthető itt: “By Love Alone”.



Forrás: Sponsa Christi

Képek: Sponsa Christi, By Love Alone

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Szociális Testvérek szervezésében



"HÁT TI KINEK TARTOTOK ENGEM?"
címmel nyári hivatástisztázó lelkigyakorlatot szervezünk 18-35 év közötti lányoknak!

Ha keresed Istent, a Vele való mélyebb kapcsolatot, keresed az utadat, hogy mire add az életed, szeretnél hasonló fiatalokkal együtt gondolkodni, imádkozni, akkor szeretettel várunk!

A helyszín idén is Mátraverebély-Szentkút lesz, az időpont: 2012. augusztus 4-9.
A lelkigyakorlatot Tóth Anna, Takács Anita és Vízvárdy Rita testvérek vezetik.
A csendes lelkigyakorlat programjában tanítás, műhelymunka, imamódok tanulása és közös liturgikus ima (szentmise, zsolozsma) egyaránt szerepel.

Ha szeretnél jönni, előzetes bejelentkezést Anna testvérnél kérünk a 30/447-1598-as telefonszámon, vagy a tannasss@gmail.com címen. A szűk hat nap önköltsége 15.000 Ft, de jelezd, ha gondot jelent az összeg, keresünk megoldást! :-)




Lelkigyakorlatok a Jézus Szíve Társasága szervezésében


Lelkigyakorlat- ajánló:  2012. július - augusztus

(a névre kattintva, megnyitható a lelkigyakorlatos ház honlapja)
A Lelkiségi Központ éves programja  letölthető itt 
  • 2012. július 30.- augusztus 5. "Otthon a családban - otthon a világban" - A Szív Lelkiségi Központ nyári tábora 13-15 év közötti lányok részére
Kísérők: Balla Erika SJC, Mézinger Gabriella SJC, Tyukodi Beáta SJC és önkéntes fiatal segítők 
  • 2012. augusztus 8-17. SJC Lelkigyakorlat  - zártkörű 
Kísérő: P. Monty Williams SJ.
  • 2012. augusztus 17-20 SJC Testvértalálkozó - zártkörű

  • 2012. augusztus 24-26.  "Uram, taníts minket imádkozni!"  Lelkigyakorlat közösségi elemekkel 18-30 év közötti nők részére
Kísérők: Mézinger Gabriella és Tyukodi Beáta SJC
  • 2012. augusztus 26 - szeptember 3. Bevezetés a kontemplatív imába
Kísérők: Mustó Péter SJ és Koller Klára 
  • 2012. október 2-7. Lelkigyakorlat
Kísérő: Hofher József SJ 

 Manréza Lelkigyakorlatos Ház - Dobogókő
(a névre kattintva, megnyitható a lelkigyakorlatos ház honlapja)
  • 2012. július 1-30. 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlat
Kísérők: Monty Williams SJ és Vízi Elemér SJ
  • 2012. július 1-8.  Szemlélődő, meditációs lelkigyakorlat
Kísérő: Patsch Ferenc SJ
  • 2012.  július 21-30.  Személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlat
Kísérők: Nádudvari Miklós SchP, Szibig Mária Ágnes TORG, Trepszker Erika SJC

Forrás: Jézus Szíve Társasága - http://www.sjc.hu/index.php/hu/programok

Kép: Mária Eszter

"Két lábbal" a földön járva, de az Égbe kapaszkodva

Tyukodi Beáta SJC testvér tanúságtétele meghívásáról és szerzetesi hivatásáról

„Hagyományosan vallásos közegből származom, ahol az imádság, a vasárnapi szentmise életünk része volt. Nagyszüleim, szüleim életéből ezt a példát láttam és ebben a „vallásos védettségben” nevelkedtem. Nagymamámat gyakran láttam csendesen imádkozni, gyerekként vele jártam el a vasárnapi Szentmisékre. Mindez nagyon természetes volt számomra mindaddig, amíg azt kezdtem érzékelni, hogy a „gyerekcipő” kezd szorítani. Valami hiányt éreztem. A külső szertartások mögötti belső tartalom lényegét kerestem. Azt a Valakit, Aki minden fölött áll, Akitől az élet származik.
Középiskolásként egy helybeli vallásos ifjúsági közösség tagja lettem. Megtapasztaltam milyen jó vidáman együtt lenni, tenni valami hasznosat, értékeset mások javára. A közös éneklések, a templomi díszítésbe, takarításba való besegítés élménye; az élet „nagy kérdéseinek” megvitatása; a jókedvű szórakoztató esték, engem is alkalomról-alkalomra valami új dologgal gazdagítottak.
A találkozások, beszélgetések következménye volt az is, hogy kezdtem elmozdulni a személyesebb Istenkapcsolat ápolása felé. Vágytam arra, hogy tudatosabban éljek.
Közben alkalmam volt megfigyelni a falunkban élő szerzeteseket, akik a feloszlatás után otthonaikban éltek. Kerestem az alkalmakat, hogy találkozzak, szóba álljak velük. Vonzó volt számomra az életük, de sokáig ezt belső titokként őriztem, még magamnak sem mertem bevallani. A plébánián lakó idős ferences atya szavai, útmutatásai is sokat jelentettek számomra, és szerettem volna egyre mélyebben megismerni azt a szerető Istent, aki engem is a létbe hívott.
Érettségi után gondviselésként éltem meg, hogy elindult a hitoktató képzés Szatmárnémetiben. Nem sokkal később az iskolában is beindult a hitoktatás.
Lelkesen mondtam igent a felkérésnek, hogy a tanulmányaim mellett szülőfalum iskolájában és a plébánián hittant oktassak gyerekek számára. Sok örömteli élményem volt és kihívásnak is tartottam ezt a lehetőséget. A nevelés, a gyerekekre való személyes odafigyelés, a szülőkkel, kollégákkal való együttműködés értékes tapasztalatok részesévé tett. Sokat formálódtam, közben kialakult a saját tanítási stílusom, amiben egészen adni tudtam magam –„önmagamra” találtam. A plébánosom igazi lelki társként figyelte utamat, és közösbe tett bölcs tapasztalataival gazdagított. Nagyon motivált, és lendületet adott az a tény, hogy egy élő Személyről beszélhetek az órákon.
A felkészülések segítettek abban, hogy jobban megismerjem, megszeressem és kövessem azt a Jézus Krisztust, akihez tartozom.
Évekig kerestem, hogy milyen hívatásban tehetem meg ezt leginkább? Nagyon szerettem a „gyerekek világát”, sajátjaimnak éreztem a „sok száz” tanítványt. De valami mégis..  Valójában féltem elköteleződni, igent mondani akár a családos, akár a szerzetesi életformára. A szakmai tudás mellett egyre fontosabbá vált, hogy lelkileg mélyüljek, ezért lelkigyakorlatra jelentkeztem. Életem első szentignáci lelkigyakorlata volt ez az alakalom, aminek hivatástisztázó jellege lett számomra.
Meglepetésemre azzal szembesültem a csendes napok alatt, hogy nemcsak én szólok az Istenhez, jelzek felé, hanem Ő is szól. Válaszol személyesen nekem. Mindez nagyon új volt, kicsit ismeretlen világ. Időre volt szükségem, hogy erősödhessen bennem a meghívottság tapasztalata és engedtem, hogy Jézus „udvaroljon” nekem.
A kísérőm ezen a „lelki úton” egy testvér volt, aki a Jézus Szíve Társaságához tartozik. Kezdtem érdeklődni a közössége iránt. Egyre kíváncsibb voltam, hogy miből áll mindennapi életük, milyen lelkiség itatja át őket?
Egyik leány táborban alkalmam volt a Társasághoz tartozó másik testvérrel együtt dolgozni. Megfigyelhettem, hogyan vezeti a foglalkozásokat, hogy van jelen közöttünk, hogy szívvel teszi mindazt, amit a közösbe ad. Akkor csak azt tudtam, hogy valami „ilyesmi” hiányzik belőlem. Hasonló életet szeretnék élni, mint ő. Több éves ismerkedés után jelentkeztem a Társaságba. Akkor fontos volt számomra:
- Hogy „két lábbal” a földön járó emberek a közösség tagjai.
- Hogy nem elzártan élnek a testvérek, akár külső, civil munkát is végezhetnek.
- „Sokszínűek”.
-  Magyar alapítású közösség.
Visszanézve nagyon hálás vagyok azoknak a személyeknek, akik tanúk voltak az én hivatás történetemben, és imáikkal segítettek abban, hogy kimondjam az igenemet Jézusnak.”

Tyukodi Beáta SJC

Forrás: Jézus Szíve Társasága

Kép: Mária Eszter, Jézus Szíve Társasága


A pápa beszéde a papokhoz és a megszentelt élet képviselőihez


XVI. Benedek pápa szombaton délelőtt, látogatásának aznapi első programjaként a bazilika-székesegyházban részt vett a napközi imaóra ambroziánus rítusa szerint végzett imádságon, mely pontban délelőtt tíz órakor harangszóra kezdődött.

A himnusz eléneklése és három zsoltár elrecitálása után a pápa beszédet intézett a gótikus dómot teljesen megtöltő hétezer paphoz, szeminaristához és szerzeteshez. Felidézte a „hatalmas kiterjedésű egyházmegye múltját”, megemlítve azokat a jeles egyházi személyiségeket, melyeket Milánó a századok alatt és az utóbbi időkben a világegyháznak adott. Életszentségükkel és szolgálatukkal emelkedtek ki ezek közül Szent Ambrus, Borromeo Szent Károly, XI. Piusz és VI. Pál pápák, boldog Andrea Carlo Ferrari és Alfredo Ildefonso Schuster bíborosok.

„Ebben a pillanatban az egyház titkát a legmagasabb kifejezésében éljük meg, amikor a liturgiát imádkozzuk” – mondta a pápa. Ajkunk, szívünk és elménk az egyházi imádságban az egész emberiség vágyainak szószólója lesz, ahogy azt a 118. zsoltárban imádkoztuk: „hajlítsd szívemet a te tanításodra, Uram”. Az imaórák liturgiájának mindennapi imádsága a felszentelt papok lényegi feladata az egyházban. A papi zsolozsma ugyanis mintegy meghosszabbítja a nap során az eucharisztia központi titkát.  Milyen drága adomány a papság! Ezt hangsúlyozta Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa 1958-as papszentelési beszédében: „Kezdődik a papi élet: egy költemény, egy dráma, egy új szolgálat, örök elmélkedés forrása…, felfedezések és csodák örök tárgya. A papság mindig újdonság és szépség azok számára, akik szeretetteli gondolattal fordulnak hozzá, a papság Isten művének elismerése bennünk”.

Ha Krisztus az egyház építésére a pap kezébe adja önmagát, akkor a papnak a maga részéről feltétlenül Őrá kell bíznia magát – hangsúlyozta a pápa. A Jézus Krisztus iránti szeretet a szolgálati papság lelke és értelme, amiként Jézus maga kérte azt Pétertől: „Simon, jobban szeretsz-e engem?... Legeltesd bárányaimat!”. A Szentatya idézte a II. Vatikáni Zsinat tanítását: „Krisztus marad mindig a papok életének alapja és egységük forrása. Ennek eléréshez vele kell egyesülniük az Atya akarata felfedezésében. Nincs ellentmondás a pap személye és küldetése között – emelte ki a pápa, hiszen a lelkipásztori szeretet az élet egyesítő eleme, mely a Krisztussal való mind mélyebb kapcsolatból indul az imádságban, hogy megélje önmaga teljes odaajándékozását a nyájnak. A mi összes tevékenységünk arra irányul ugyanis, hogy a híveket Krisztussal egyesítsük és gyarapítsuk az egyházi közösséget a világ üdvössége javára.

Ennek a lelkipásztori szolgálatnak és osztatlan szívnek fényes jele a papi cölibátus és megszentelt szüzesség. A pápa – különös tekintettel a milánói dómban jelenlévő 300 klauzúrás nővérre - Szent Ambrus szüzességet magasztaló tanítását tolmácsolta: „Krisztus a minden számunkra. Ha sebeket óhajtasz gyógyítani, ő orvos, ha láz heve gyötör, ő hűvös forrás, ha bűn gyötör, ő az igazságosság, ha segítségre szorulsz, ő a hatalmas, ha féled a halált, ő az élet, ha a paradicsomra vágyakozol, ő az út, ha megrettensz a sötétségtől, ő a világosság, ha élelmet keresel, ő a táplálék”.

Végül Benedek pápa megköszönte a jelenlévő papoknak és szerzeteseknek a tanúságtételüket és arra kérte őket, bizalommal tekintsenek a jövőbe, számítsanak Isten hűségére és a kegyelem hatalmára.

Forrás: Vatikáni Rádió/Magyar Kurír


2012. július 27., péntek

Imádság hivatásom megtalálásáért

























Uram, mutasd meg világosan,
mi az a szolgálat, amire engem hívsz.
Add meg a szükséges erőt, hogy bátran,
szeretettel válaszolhassak hívásodra,
hogy életem bőséges termést hozzon,
hogy boldog és másokat boldoggá tevő lehessek
a Te dicsőségedre és embertársaim javára. Ámen.

Forrás: Jézus Szíve Társasága

Kép: Mária Eszter

2012. július 26., csütörtök

Gyümölcseikről ismeritek fel őket


Az volt a Gondviselés terve, hogy Annától szülessék meg az Istenszülő Szűz. A természet emiatt nem merte más gyermekkel megelőzni ezt a kegyelemtől áldott magzatot. Ezért maradt gyermektelen az anya addig, amíg a kegyelem meg nem termette benne gyümölcsét. Mert elsőszülöttként kellett a világra jönnie annak, akitől születik majd az egész teremtés elsőszülöttje, és minden benne áll fönn (Kol 1, 17).
Milyen boldog házaspár vagytok, Joakim és Anna! A teremtett világmindenség lekötelezve érzi magát nektek, mert általatok nyújtotta át a Teremtőnek a mindennél értékesebb ajándékot, a Teremtőhöz egyedül méltó tisztaságos édesanyát.
Örülj, Anna, te magtalan, aki nem szülsz, fejezd ki örömöd, és ujjongj, aki nem vajúdol (Iz 54, 1). Ujjongj, Joakim, mert leányodtól gyermek születik, fiú adatik nekünk, így fogják hívni: a világmindenség üdvösségének tanácsadó Angyala, Erős Isten (Iz 9, 6). Igen, ez a gyermek: Isten.
Joakim és Anna, szent és tiszta lelkű házaspár: titeket valóban házasságtok gyümölcséről lehet felismerni, ahogyan az Úr mondta: Gyümölcseikről ismeritek fel őket (Mt 7, 16). Ti egészen úgy éltetek, ahogyan Istennek tetszett, és ahogyan illett ahhoz, akit a világra hoztatok. Tiszta és szent házasságtok hozta közénk a szüzesség drágagyöngyét, aki szűz volt szülése előtt, szűzen szülte gyermekét, és a szülés után is szűz maradt. Őrá gondolok most, aki testében, lelkében, szívében oly szentül ápolja majd a szüzességet, mint senki más.
Csodáljuk tisztaságtokat, Joakim és Anna! Ti a természet rendje szerint híven megtartottátok a házasságban az állapotbeli tisztaságot, és jutalmul a természet rendjét felülmúló ajándékot kaptatok Istentől, hiszen ti hoztátok a világra a férfit nem ismerő Istenszülőt. Ti szentül, jámborul éltétek az emberi életet, és íme, leányotok kiválóbb az angyaloknál, és most már Királynőjük is lett. Ó, te gyönyörűséges, édes Leány! Ádám gyermeke, de Isten szülője! Milyen boldogok a te szüleid! Mennyi gyönyörűséggel vettek ölükbe! Egyedül a te szüleid kiváltsága volt, hogy eláraszthassanak tisztaságos csókjaikkal téged, mindenkor tökéletesen tiszta Szűz. Minden földek, zengjetek az Úrnak öröméneket, ujjongjatok és énekeljetek! (Zsolt 97, 4). Csak kiáltsátok a dicséretet, ne féljetek, harsogjátok Isten dicséretét!

Forrás:Damaszkuszi Szent János áldozópap beszédeiből (Orat. 6, in Nativitatem B. Mariae V., 2. 4. 5. 6: PG 96, 663. 667. 670) – Imaórák liturgiája