2015. május 31., vasárnap

Nyári életcél tisztázó ifjúsági lelkigyakorlat a piaristáknál


Imádság a Szentháromsághoz a hivatás megtalálásáért


Mennyei Atyám, Te születésemtől eltervezted üdvösségre vezető utamat. Kérlek, erősíts meg, hogy kitartóan keressem és megtaláljam azt az utat, amely a legrövidebb és elvezet a Mennyek Országához.

Megváltó Jézusom, kérlek légy velem minden utamon, hogy el tudjam fogadni az Atya akaratát, bármi legyen is az, ha családos, vagy ha megszentelt útra hív az Úr ezt maradéktalanul be tudjam tölteni szentségeidből erőt merítve, Veled és Érted.

Szentlélek Úristen, Te tölts el Szent Lelkeddel, hogy Általad vezérelve rátaláljak a helyes ösvényre. Bölcsesség Lelke, Erősség Lelke, Jó Tanács Lelke Te adj világosságot értelmembe és erősítsd akaratomat, hogy mindig az Atya szent Akaratához alkalmazkodjam.

Szentháromság Egy Isten, a Te szereteted éljen bennem, hogy Téged, önmagamat és embertársaimat helyesen szerethessem és ebben a földi világban megtalálhassam a helyem. Te légy erősségem, hogy ne ragaszkodjam semmihez sem Isten Akarata ellenére életemben és kiteljesedhessen életem abban a hivatásban, amely számomra a legjobb lehetőségeim, tulajdonságaim és képességeim birtokában.


Teremtő Atya, Megváltó Fiú és Vigasztaló Lélek áldalak szent tervedért életemben és áldj meg, hogy az elém kerülő lehetőségek közül azt válasszam, amelyik nem feltétlenül a legkönnyebb, de a legbiztosabb az életszentséghez vezető úton.Hiszem, hogy Te mindenkor velem vagy és átsegítesz minden nehézségen, hogy majd odaát Veled lehessek és egy örökkévalóságon át dicsőíthesselek Téged. Amen.

A Mennyország maga a Szentháromság!

A hivatásgondozás kapcsán sokszor folyik vita arról, hogy nekünk, klauzúrában élő kármelita nővéreknek ki kell-e mennünk az emberek elé közösségi fórumokra tanúságot tenni a hivatásunkról, az életünkről, hogy ezáltal megismerhessenek bennünket a fiatalok, hogy ránk találhassanak mindazok, akiket az Úr szintén erre az életformára hív. A vélemények természetesen megoszlanak. Én arról tehetek tanúságot, hogy nem föltétlenül szükséges kármelita nővért látni ahhoz, hogy valakiben ez a vágy vagy ez az elhatározás megszülessen. Az Úr fölötte áll mindezeknek, ő a szívünkben szól hozzánk, és ha az ember befelé figyel, elemzi a vágyait, ízlelgeti azokat, képes felismerni, hogy mi számára a boldogság útja, mi az ő hivatása. Az azonban fontos, hogy legalább valamilyen információm legyen arról, miben is áll az egyes szerzetesrendek karizmája, életformája, hogy a magamban felismert vágyakat ezekkel össze tudjam mérni, és így megtaláljam a magam helyét, otthonát.


Gyermekkoromban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szerzetesnő legyek. Fel sem merült bennem ez a lehetőség. Az első impulzusokat elsős gimnazistaként kaptam a csíkszeredai, akkori Matemetika-Fizika Líceumban, amelyet második éven Márton Áron Gimnázium névre kereszteltünk át (hiszen a diákok véleményét is megkérdezték róla). Ott ugyanis néhány olyan lánnyal kerültem egy osztályba, akik szerzetesnők szerettek volna lenni. Ezen én igen csodálkoztam, de természetes módon elfogadtam. Nekem éppen kialakult egy baráti kapcsolatom és belemerültem a szerelem csodálatos kalandjába, amikor életem első krízise elért: meghalt szívbeteg Édesapám. Előző nap felköszöntött a névnapomon, aznap reggel szólt, hogy keljek fel, nehogy elkéssem a vonatot, és még délelőtt értesített az igazgató, hogy menjek haza, mert Édesapám nagyon beteg. Mire hazaértem, őt már felvitte a mentő Csíkszeredába, mert elhunyt. Nagyon mélyen felkavart ez az esemény, és mély személyes megtérésre indított. Elkezdtem naponta szentmisére járni (előtte csak vasárnaponta jártam, és rendszeresen részt vettem személyes és közösségi jámborsági gyakorlatokon is), és heti több alkalommal korosztályomnak megfelelő hitoktatásokra mentem. Aztán egyszer csak felmerült bennem a gondolat, hogy szívesen lennék szerzetesnő, de tudtam, hogy ezt nem én döntöm el. Az Úrhoz fordultam kérdésemmel: Mutasd meg, merre menjek, mire hívsz! A válasz nem késett soká. 1991. áprilisában keddi búcsúkra jártunk Csíksomlyóra.

Egyik szentmisén hirtelen összesűrűsödött a légkör és én megértettem a választ, hogy az Úr a szerzetesi életre hív. Osztálytársnőim révén és személyes találkozások által is ismertem már néhány erdélyi szerzetesnőt, de nem ez volt a döntő. A szentmisét követő napon, a gimnáziumi évfolyamhittanon arról beszélt nekünk a keddi búcsú szónokával azonos lelkipásztorunk, hogy szüksége van a háttérimánkra ehhez az igehirdetői szolgálatához, majd hozzáfűzte: Az a jó, hogy az Egyházban a papok mögött van egy állandó imaháttér, és ez a kármelita nővérek imája. Abban a pillanatban tudtam, hogy én kármelita nővér leszek, semmi más. Számomra tehát a Kármel missziós dimenziója szolgált útmutató vörös fonálul. Ebben az intuíciómban Kis Szent Teréz önéletrajzának olvasása csak erősített.

Ezt követően az események felgyorsultak: a nyári ferences táborban egy temesvári lánytól kaptam egy „kármelita címet”. A graz-i Kármel egy magyar származású nővére válaszolt levelemre és hívta fel figyelmemet a magyar Kámel lelkiségi havilapjára, amelyet a mellékelt budapesti címről kérhetek. Annak egyik ’92-es számában benne volt az újrainduló Pécsi Kármel nővéreinek jelzése, hogy fogadnak komoly szándékkal érdeklődő lányokat. A Kármelhegyi Boldogasszony búcsúra már ott is voltam többedmagammal. Mivel még egy évem vissza volt a gimnáziumból, nem maradhattam ott. Hazajöttem Édesanyám nagy megkönnyebbülésére, aki egy évvel később a 18. életévem betöltése után maga kísért le Pécsre, ahol 1993. szeptember 7-én beléptem a közösségbe. Három hónap érdeklődési idő és – fiatalkorom miatt – másfél év jelöltidő után ölthettem magamra a Kármelhegyi Boldogasszony ruháját 1995. július 23-án, a Kármelhegyi Boldogasszony nyolcadát lezáró Mária ünnepen, az Isteni Kegyelem Anyja emléknapján.

Ekkor kaptam a Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér nevet. Amikor perjelnőm és újoncmesternőm, Elisabeth nővér megkérdezte, hogy milyen névre és misztériumra gondoltam, azt mondtam neki, hogy szeretném megtartani az Ildikó nevet, amit a keresztségben kaptam. Ezt a javaslatot ő el is fogadta, azonban a lelkigyakorlatom alatt mégis felkeresett, hogy valami keresztényibb szerzetesi név lenne jó. Ő a Katalint javasolta. Csak később tudtam meg, hogy Édesapám ezt a nevet szerette volna adni nekem a keresztségben, de Édesanyám az Ildikóhoz ragaszkodott. Így lettem Ildikó és kaptam meg védőszentül az igazán bátor harcosnőt (az Ildikó név harcosnőt jelent), Sziénai Szent Katalint. Nagy volt a meglepetésem, amikor felfedeztem, hogy a Katalin név tisztát, katarzisban megtisztultat jelent. Ugyanis azért könyörögtem az Úrhoz beöltözésem előtt, és azt kértem tőle, hogy tisztítson meg…

Misztériumként csak a Szentháromságra tudtam gondolni. Hosszú éveken át nem tudtam magyarázatot adni önmagamnak sem, hogy miért ezt a misztériumot választottam, amely kapcsán egyébként Elisabeth nővér azt mondta, hogy ha nem ezt mondtam volna, akkor ő ezt javasolta volna számomra. A misztérium, amit a nevünk mellé választunk, kérünk vagy kapunk, olykor számunkra is misztérium, de aztán valahogyan az egész szerzetesi életünk, belső utunk ebbe a titokba testesül bele.

Noviciátusom alatt a mennyei Atyával éltem bensőséges viszonyban, aztán – ahogy egyre inkább feldolgoztam Édesapám halálát – Jézus vált életem középpontjává. A Szentlélekhez pedig naponta imádkoztam minden belső imát megelőzően. Első fogadalmamra 1997. július 20-án, Szent Illés atyánk ünnepén került sor. Mottóul a getszemáni kertben bizalommal az Atyához forduló Jézus szavait választottam: „Abba, Atyám!” (Mk 14,36). Úgy éreztem, hogy mindazt, amit megélek, semmilyen nemes imaszándékért nem lehet vállalni, csak egyedül Jézusért. És ha nehéz volt, akkor vele együtt fordulhattam bizalommal az Atyához, aki átvezet minden halálon és újjáéleszt abból Szentlelke által. Örökfogadalmamat pécsi kolostorunk ősi, Mindenszentek templomában tehettem le 2000. április 29-én, védőszentem (akkor még) emléknapján, Húsvét nyolcadának szombatján. Ekkor egész szerzetesi életemre Szent Terézia anyánk mondatát választottam mottómul: „Menjünk együtt, Uram! Ahol te vagy, ott akarok lenni én is, amerre te jársz, arra akarok járni én is!” (Tökéletesség útja 26.) 

Azóta sok idő telt el. Hosszú utat tettünk meg Jézussal külsőleg és belsőleg egyaránt. 2002-ben közösségünk Magyarszékre költözött. Onnan indított az erdélyi alapításra 2006. szeptember 18-án. 2010-2011-ben pedig egy egész évet tölthettem kedves szentemnek, Kis Szent Teréznek a kolostorában Lisieux-ben. Azóta újra itthon vagyok Marosszentgyörgyön, és dolgozunk kolostorunk jogi önállóságának megteremtéséért.

Amikor nemrégiben arra kértem Szent Józsefet, aki atyámmá lett az évek során, hogy kolostorunk kertjében találjunk három vízforrást az Atya, a Fiú és a Szentlélek tiszteletére, s ez pár órán belül meg is valósult, akkor újra elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent számomra a Szentháromság. 19 év után lassan az rajzolódott ki számomra, hogy a Szentháromság kommunió, közösség, minden közösség ősforrása és alapmintája. Olyan közösség, amelyben teljes a harmónia, az önátadás, az egység és a bizalom. Lelkünk mélyén mindannyian ilyen közösségre vágyunk Istennel és egymással egyaránt. Ha visszanézek eddigi életemre, azt látom, hogy a szeretetnek ez a fajta megtapasztalása volt mindig a legnagyobb ajándék számomra, és a mai napig ennek hiánya a legnagyobb keresztem.

A Szentháromság létezett már az idő kezdete előtt és lesz mindörökké. Bármikor beléphetek ebbe a kommunióba bármi is van bennem, velem. Ő ott van a lelkem mélyén mint béke és harmónia és én mindig oda mehetek megmerítkezni benne örömeimben, bánataimban és bűntudatomban egyaránt. Remélem, hogy egyszer majd elnyerem a vele való teljes közösséget, és az lesz a Mennyország.

Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér OCD

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek


2015. május 24., vasárnap

A Lélek tanúságtételre hív

„Ő a Vigasztaló, a Jóság Lelke, akit az Atya a Fiú nevében elküld, mint a Feltámadott Úr ajándékát, azért, hogy mindig veletek maradjon.”[1]

Be akarjuk tölteni a hivatásunkat, követni akarjuk Jézust, de nem tudjuk, hogyan? A Szentlélek lehet a barátunk, vezetőnk, lelkesítőnk, formálónk. Emlékeztet bennünket, hogyan volt jelen Jézus tanítványai körében, mit tett az elesettekért, milyen kapcsolata volt az Atyával. Az a hivatásunk, hogy – nagyon különböző és személyes módon – „Krisztusokká váljunk”. Ehhez emberi erő nem elég, át kell adnunk magunkat a Léleknek.  Ő „végtelen gazdag fantáziával minden egyes arcot belülről Jézus arcához tesz hasonlóvá.”[2]

Ferenc pápa gyakran emlékeztet bennünket, hogy legyünk nyitottak az újra, a Szentlélek meglepetéseire! Legyünk bátrak és ne elégedjünk meg, zárkózzunk be meglévő struktúrákba! Ez a felhívása saját életünk vezetésére, alakítására is vonatkozik.

„A Szentlélekben való élet megelőz minden mást, ez minden hivatás alapja. […] A Szentlélekben történik, hogy a hivatások olyan sokféle módon jelentkeznek az Egyházban és ugyanakkor mégis egy és ugyanazon meghívás részesei, ugyanis arra hivatottak, hogy szeretetben és tanúságtételben egyek legyenek.”[3]

„Ó Vigasztaló Szentlélek, tökéletesítsd bennünk a Jézus által megkezdett művet, tégy minket erőssé, imádkozz velünk az egész világért. Add, hogy jobban kihasználjuk az időt a belső élet elmélyítésére, adj lendületet apostoli tevékenységünknek, hadd érjünk el vele minden, Krisztus vére által megváltott népet és embert, az Ő örökségét. Törd le bennünk a természetes nagyravágyást, emelj fel a szent alázat régióiba, töltsön el minket az igazi istenfélelem és a nagylelkű bátorság. Semmi földi kötelék ne akadályozza hivatásunk tökéletes teljesítését. Önző érdekek vagy lomhaság ne hallgattassák el bennünk az igazság követelményeit, semmiféle számítgatás, apró önzés ne csökkentse a szeretet mérhetetlen területeit. Legyen bennünk minden nagy: az igazság keresése és tisztelet, az áldozatkészség egészen a kereszt és a halál vállalásáig és végül legyen bennünk minden úgy, amint azt a Fiú Atyjához intézett utolsó imájában kérte, és úgy áradjon ki ránk, az Egyházra, intézményeire, minden egyes hívőre és népre a Szeretet Lelke, amint azt az Atya és a Fiú akarták.” (Szent XXIII. János pápa)

Mikovics Krisztina CB


[1] Vö. Veritatis Splendor, 23-24. és Jn 14,16

[2] Egyházi Hivatások Pápai Tanácsa: Új hivatásokat egy új Európa számára. Magyar Katolikus Hivatásgondozó Intézet, Vác, 1999., 35.o.

[3] Uo. 36.o.

Forrás: Fordulópont - Nyolc Boldogság Közösség

A Szentlélek vezetésének területei a hivatástisztázás során

Íme, néhány példa, hogy mely területeken vezethet minket a Szentlélek hivatásunk megismeréséhez.


1. Egyéni imádság

Szentségimádás vagy más formában (kötött ima vagy elmélkedés) történő egyéni imádságaink során belső bizonyosságot érezhetünk, amely hozzásegít minket egy Isten által nekünk rendelt hivatáshoz és eltérít olyan utaktól, amelyek nem a jó irányba vezetnek. Rendszeres szentségimádásban egy baráti kapcsolat elérésekor egyre inkább kialakul bennünk, hogy Isten Akarata szerint alakítsuk életünket.

2. Szentírás

Az egyéni és közösségi életben kapott igék útjelző táblák lehetnek életünkben, amelyek szíven ütnek és érezzük, hogy nekünk szólnak. Érdemes több igét megvárni, míg elindulunk egy irányba. Jó, ha minél gyakrabban - ha lehet naponta - kézbe vesszük a Szentírást és elmélkedünk felette, vagy kiírjuk egy kis könyvbe kedves igéinket, hogy a későbbiek során is meg tudjanak erősíteni minket.

3. Belső hang

A belső hangokkal nagyon óvatosan kell bánni, mert ugyanúgy származhatnak rossz, mint jó oldalról, illetve saját értelmünkből. Ezért a hangok megítéléséhez, azok irányító hatásának elfogadásához erősen kell kérnünk a Szentlélek megvilágosító erejét a megkülönböztetés Lelkét. Ha sikerül megéreznünk a Szentlélek hangját bensőnkben, nagy segítség lehet a hivatástisztázásunk során.

4. Álom

Különleges esetben akár álmunkban is szólhat hozzánk a Jó Isten. De itt is érvényes a megkülönböztetés lelkének kérése, mert az álmaink hordozhatnak belső értelmünkből származó emlékképeket, félelmeket, mozaikokat. Hordozhatja egy álom azonban a meghívásban való megerősítést is.

5. Lelki vezető, gyóntató

Mindig nagyon fontos hivatástisztázás során egy tapasztalt és Szentlélekben megújult és betöltött lelki kísérőnek a tanácsadása illetve olyan gyóntatók is sokat segíthetnek, akik egy rövid gyónás alkalmával is megvilágosodott Szentlélektől átjárt lélekkel hatékonyan tudnak segíteni az előrelépésben.

6. Közösség

A közösségi ima és a közösség megkülönböztető képessége nagyon fontos szerepet tölt be életünkben. Valamilyen közösséggel minden megkeresztelt kapcsolatban van, vagy hivatalosan jóváhagyott illetve szervezett vagy legalább a templomi közösségbe mindenki beletartozik, ahova leggyakrabban jár. A közösségben kapott próféciák és a testvérektől kapott megkülönböztetés imában és szóban egyaránt számításba vehető keresésünk során.

7. Közbenjáró ima

Személyes közbenjáró imában nagyon erőteljesen meg lehet tapasztalni a Szentlélek erejét és a bölcsesség és megkülönböztetés lelkét kérve mind a közbenjáró testvérek mind a magunk számára életünk mérföldköveivé válhat egy bizalommal kért ima. Lehetnek képek és próféciák az igék mellett, amelyek segíthetnek eligazodni. Nagyon fontos, hogy ne ragaszkodjunk a saját elképzeléseinkhez és legyünk nagyon nyitottak a Szentlélekre, hogy valóban az igazság lelke bontakozhasson ki bennünk.

8. Lelki olvasmány

A Szentírás mellett a szentek élete, a lelki irodalom nagyjai, a misztikusok és a hivatástisztázásban és hivatásgondozásban munkálkodó megszentelt személyek írásai alapvető segítséget nyújthatnak hivatástisztázás során. Azok a részek, amelyek szinte kiemelkednek a sorok közül, érdemesek további emésztgetésre és helyzetjelző fénynek való használatra.

9. Testvér útmutatása

Ez kapcsolódik a közösség és a közbenjáró ima pontokhoz, mert közösségben és közbenjáráshoz kapcsolódóan kaphatunk egy testvértől útmutatást. Ebbe a pontba azokat az alkalmakat sorolom, amikor egy spontán beszélgetés bontakozik ki a közösségben vagy a közbenjárás után és a Szentlélek fényében egyénre szabott tanácsot tud adni egy közösségi testvérünk.

10. Élethelyzet

Az életút adta lehetőségek és korlátok meghatározhatják hivatásunk alakulását.Ezek a korlátok lehetnek például életkorunk, idős, beteg szüleink, egy betegség, amelyek a hivatástisztázásnak főleg a második szintjén határozhatják meg utunkat. Ez azt jelenti, hogy a korlát miatt nem mindenki tud belépni egy megszentelt élet intézményébe, hanem a hivatalos közösség nélküli megszentelt út válhat számára elérhetővé. Fontos, hogy oktalan kos módjára ne akarjunk folyton a korláton átjutni, hanem tekintsünk szét a karám hátunk mögötti részébe, ahol tágas zöld mező terül el.

11. Egyéni jelek

Minden olyan kapcsolódási pont köztünk és a Jó Isten között, amelyet eddig nem írtam. Egyénre szabott nyelven Ő tudomásunkra tudja hozni szándékát életünkben.



Kiemelném végül, hogy jó, ha nem egy jel alapján indulunk meg egy bizonyos irányba, hanem több helyzetjelző fényt megvárunk a repülőgép leszállásához, több jel egybevágóságát megvárjuk, mire elindulunk egy irányba, és döntésünket meghozzuk.

A Szentlélek megvilágosító kegyelme, a Bölcsesség Lelke, a Megkülönböztetés Lelke segítse minden kedves hivatását kereső és már egy útra rálépett testvéremet, hogy eljusson hivatása beteljesüléséhez és abban hűen egész életében megmaradhasson.



Pünkösdi elmélkedés hivatásukat keresőknek

"Aztán pedig kiárasztom lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok. Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban lelkemet. És csodálatos jeleket idézek elő az égen és a földön: vért, tüzet, és füstfelhőt; a nap sötétséggé változik, a hold pedig vérré, mielőtt eljön az Úrnak nagy és rettenetes napja. És akkor ez lesz: mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul. Mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék – amint megmondta az Úr –, azoknak a menekülteknek a számára, akiket meghív az Úr." Joel 3,1-5

A Szentlélek az apostolokra leszállván képessé tette őket küldetésük betöltésére, hogy elvigyék az Örömhírt a népekhez és az ő nyelvükön szóljanak. Megkapták azokat a karizmákat, amelyek bennük szunnyadtak de csak most kezdték el igazából használni az Egyház felépítéséhez.

A Szentlélek erejében és örömében minden hivatást kereső számára megnyílik az út, hogy eligazodjanak vágyaik, érzéseik, lehetőségeik és az Úr Akarata megkülönböztetésében. A keresztségben Isten gyermekeivé lettünk, a bérmálásban a Szentlélek erejében részesülhettek és életünk során fokozatosan kicsomagolhatjuk azokat az ajándékokat, amely képessé teszi őket hivatásunk betöltésére. A Szentlélek sokféle módon segít az eligazodásban, csak meg kell hallanunk közeledését és szavát életünkben.

A Szentlélek által egy új élet indulhat meg bennünk, amely eltávolít attól, ami lehúz és közeledni tudunk ahhoz a tervhez, amely a Jó Isten által elgondolt legjobb út számunkra. Fokozatosan megtanuljuk a Lélek nyelvét és belesimulunk az Ő életébe, hogy együtt megélhessük a küldetésünket azon a területen, amely adatott nekünk.

Fontos, hogy minél gyakrabban kérjük a Szentlelket, hogy világosítson meg és Vele együtt dicsőítsük az Atyát Akaratáért, tervéért és azért, mert ő él és szeret, dicsőséges és hatalmas Úr. Így újra meg újra belépünk az Ő jelenlétébe és már nem a mi elképzeléseink lesznek fontosak, hanem a Jó Isten álma rólunk.

Ennek az álomnak a beteljesítéséhez adjon meg minden szükséges kegyelmet a Szentlélek minden kedves hivatását kereső testvéremnek.

Kérjük az Egyház Anyját, a Szentlélek Mátkáját, az összes angyalokat és szenteket is, hogy járjanak közben értünk, hogy rálépjünk és megmaradjunk a Szentlélek által mutatott úton egész életünkben. Amen.


2015. május 19., kedd

A hivatásról


„Jézus rátekintett és megszerette őt” 

„Jézus rátekintett és megszerette őt” (Mk 10,21), és szólt hozzá: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” (Mt 19,21) – Noha tudjuk, hogy e szavak a gazdag ifjúnál süket fülekre találtak, tartalmuk mégis megérdemli, hogy figyelmesen végiggondoljuk, hiszen a hivatás belső struktúráját tárják elénk.

„Jézus rátekintett, és megszerette őt...” Az Üdvözítő szeretete ez, mely a megváltás isteni és emberi mélységéből fakad. Az örök Atya örök szeretete tükröződik benne, aki „úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). A Fiú e szeretettől indítva, s az Atyától a Szentlélekben fogadva el a küldetést lett a világ Megváltója. Az Atya szeretete a Fiúban mint megváltó szeretet mutatkozott meg. Ez a szeretet az ember és a világ megváltásának igazi ára. Krisztus apostolai mély megrendüléssel szólnak a megváltás ezen áráról: „Hiszen tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán” (1Pt 1,18) – írta Szent Péter; Szent Pál pedig hozzáfűzi: „Nagy volt a ti váltságdíjatok” (1Kor 6,19-20).

Az evangéliumi tanácsok útjára szólító meghívás a Krisztus szeretetével való bensőséges találkozásból fakad, mely szeretet megváltó szeretet. És Krisztus éppen e megváltó szeretettel hív. A hivatás struktúrájában az e szeretettel való találkozás teljesen személyes. Amikor Krisztus a meghíváskor „reátok tekintett és megszeretett titeket”, kedves szerzetesek és szerzetesnők, ez a megváltó szeretet egy meghatározott személynek szólt, s ugyanakkor jegyesi jelleget öltött: tudniillik kiválasztó szeretetté vált. Ez a szeretet átöleli az egész személyt, lelkét és testét, akár férfi, akár nő, mégpedig azt a „személyes ént”, mely egyetlen és megismételhetetlen. Ő, aki örökkévalóságban átadja magát az Atyának, és a megváltás misztériumában „ajándékozza önmagát”, Ő hívta meg az embert, hogy viszonzásul adja oda magát különleges szolgálattal a megváltás művében azáltal, hogy egy, az Egyház által elismert és jóváhagyott közösség tagja lesz. Vajon nem csengenek egybe ezzel a meghívással Szent Pál szavai: „Nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok!” (1Kor 6,19-20)
Bizony ez így van. Krisztus szeretete, kedves testvérek és nővérek, mindegyikőtöket megérintette a megváltásnak ugyanazzal az „árával”. Ezért legyetek annaktudatában, hogy többé már „nem vagytok a magatokéi”, hanem az övéi vagytok. Ez az új fölismerés Krisztusnak a szívetek mélyéig hatoló, „szeretettel teljes tekintetéből” fakad. E tekintetre válaszoltatok, amikor őt választottátok, aki előbb választott ki mindegyikteket, s meghívott a maga mérhetetlen megváltó szeretetével. Mivel „név szerint” hívott meg titeket, meghívása mindig az emberi szabadságát szólítja meg. Krisztus ugyanis azt mondja: „ha akarod...”. Ebből következően a meghívásra adott válasz mindig szabad választás eredménye. Az utat választván, melyet ő mutatott nektek, a názáreti Jézust, a világ Megváltóját választottátok.

„Ha tökéletes akarsz lenni...”

Ezt az utat a tökéletesség útjának is nevezik. Krisztus az ifjúval beszélvén azt mondja: „ha tökéletes akarsz lenni...”; így a „tökéletesség útja” mint fogalom evangéliumi eredetű. Egyébként nemde ezeket a szavakat halljuk a hegyi beszédbenaz Üdvözítőtől: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48). Az ember tökéletességre hivatottságát bizonyos mértékig az ókori és a később élt bölcselők és erkölcsi tanítók is fölfogták. A bibliai meghívásban azonban van valami egészen egyedülálló: nagyon sokat követel, mert Istenéhez hasonló tökéletességet állítja az ember elé. A hivatás ebben a formában felel meg a kinyilatkoztatás teljes logikájának, mely szerint az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. (lásd Lev 19,2; 11,44) Azt a tökéletességet kell tehát keresnie, mely a hasonlóság és képmásvolt rendjében a sajátja. Ezért írta Szent Pál az efezusiaknak: „Legyetek ... Istenkövetői, mint szeretett gyermekek és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeret minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek”. (Ef 5,1-2)
A tökéletességre szóló meghívás tehát a keresztény hivatás lényegéhez tartozik; ennek alapján kell értelmeznünk Krisztusnak az evangéliumi ifjúhoz intézett szavait is, melyek különleges módon kapcsolódnak a világban élő ember megváltásának misztériumához. E meghívás téríti vissza Istenhez a teremtés művét, melyet a bűn megrontott; és feladatként állítja elénk azt a tökéletességet, mely Isten elgondolása és szándéka szerint az egész teremtett világnak, de különösen az embernek sajátja. Leginkább ugyanis az embernek kell visszatérnie Istenhez és Istennek ajándékoznia magát, ha teljesen vissza akar találni önmagához. Ezért az örök hívás: „térj vissza hozzám, mert én megváltottalak téged” (Iz 44,22), és Krisztus szava: „ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és add a szegényeknek...” kétségtelenül bevezet minket az evangéliumi szegénység területére, amely a szerzetesi hivatás és fogadalom lényegéhez tartozik.

Ezeket a szavakat tágabb értelemben és a dolog természetét jobban közelítően is vehetjük. A názáreti Mester arra inti a vele beszélgető ifjút, hogy utasítsa el azt az életfelfogást, melyben a birtoklás, a „nekem van” kategóriája áll az első helyen, és tegye magáévá azt az életformát, melynek középpontjában az emberi személy áll, a személy értéke, a személyes „létezés”, annak teljes „transzcendenciájával”, mely csak az embernek sajátja.

Krisztus szavainak ilyen értelmezése azonnal tág teret nyit az evangéliumi szegénység eszményének, mindenekelőtt annak a szegénységnek, mely mint evangéliumi tanács még nagyobb értéket ad a benneteket az Egyház Jegyeséhez kapcsoló misztikus jegyességnek. Ha Krisztus szavait azon elv alapján fogjuk föl, hogy „lenni” több, mint „birtokolni” – főként ha a birtoklást materialista és hasznossági szempontból nézzük –, akkor elérkeztünk az evangéliumi meghívás antropológiai alapjaihoz. Ha a civilizáció jelenlegi fejlődését nézzük, e fölfedezés nagyon időszerű. Ezért aktuális a meghívás a „tökéletesség útjára”, melyet Krisztus mutatott meg. Amikor az ember a mai fogyasztói civilizációs környezetben fájdalommal észleli, hogy legnagyobb baja a személyes „létezés” hiánya – ami emberségét a „birtoklás” sokféle formája miatt éri –, könnyebben fölfogja a meghívást, mely az evangéliumban egyszer s mindenkorra hangzott el. Bizony, szeretett testvéreim és nővéreim, a meghívás, melyet a szerzetesi tökéletesség útjára lépve követtetek, az emberség gyökereit érinti, a mulandó világban élő ember sorsának gyökerét. A tökéletesség evangéliumi állapota nem szakít el benneteket e gyökerektől. Ellenkezőleg, ennek révén sokkal jobban elmélyülhettek abban, ami az embert emberré teszi, és a megváltás misztériumának isteni és emberi kovászával jobban át tudjátok hatni ezt a bűntől sokféleképpen terhelt emberséget.

„Kincsed lesz a mennyben”

A meghívás választ ad a kérdésekre: miért létezik az ember? – és hogyan kell léteznie? Ez a válasz az egész életnek új értelmet ad, és meghatározza annak valódi és végső jelentését. Ez az jelentés abból a csodálatos és a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxonból fakad, mely szerint valaki elveszíti életét, ha meg akarja menteni azt; ezzel szemben, aki elveszíti életét Krisztusért és az evangéliumért, megnyeri azt, miként Márk írta (Mk 8,35; lásd Mt 10,39; Lk 9,24). 
E szavak fényében válik teljesen érthetővé Jézus fölszólítása: „Menj, add el, amid van, és add a szegényeknek, így kincsed lesz a mennyben; azutánjöjj, és kövess engem” (Mt 19,21). A „menj” és a „jöjj, kövess engem” között szoros összefüggés van. Mondhatjuk, hogy az utolsó szavak fejezik ki a meghívás lényegét, azaz: az embernek Krisztus nyomába kell lépnie (ebből ered a „Krisztus követése” kifejezés). A „menj, ... add el..., add oda...” szavak, úgy tűnik, a meghívás föltételét fogalmazzák meg. E föltétel azonban nem esik a meghívás körén kívül, hanem annak benső része. Az ember emberségének új értelmét nem csupán abban ragadja meg, hogy követi Krisztust, hanem annyira ragadja meg, amilyen mértékben követi. Ha „eladja, amije van” és „odaadja a szegényeknek”, akkor megérti, hogy azok a javak és az a bőség, melyet korábban birtokolt, nem olyan kincs volt, amihez ragaszkodnia kell: hanem a kincs a szívben van, mely Krisztustól megkapta a képességet arra, hogy másoknak „adjon” önmaga ajándékozásával. Nem az a gazdag, aki birtokol, hanem az, aki „ad”, aki képes arra, hogy adjon.

Ez a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxon nagyon jelentőssé válik. A”létezés” cselekvésmódja lesz: szegénynek lenni abban az értelemben, amit ennek a „létezésnek” a Názáreti Jézus adott, azt jelenti, hogy a saját emberségemben a jó sáfárja lettem, és megtaláltam a „kincset” . Ez a kincs elpusztíthatatlan, ugyanis az emberrel együtt átmegy az örökkévalóságba, és hozzátartozik az ember isteni eszkatológiájához. E kincs által nyeri el az ember Istenben jövendő, végső sorsát. Azt mondja Krisztus: „kincsed lesz a mennyben”. Ez a kincs nem annyira a halál utáni jutalom azokért a cselekedeteinkért, melyeket az isteni Mester példáját követve tettünk, hanem inkább eszkatologikus beteljesedése annak, ami a cselekedetek hátterében – a szív belső „kincsében” – már itt a földön rejtőzött. Amikor Jézus a hegyi beszédben (lásd Mt 6,19-20) fölszólított égi kincsek gyűjtésére, hozzáfűzte: „Mert ahol a kincsed, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). E szavak jelzik a keresztény hivatás eszkatologikus voltát, de még inkább annak a hivatásnak eszkatologikus jellegét, mely az evangéliumi tanácsok szerinti életben, a Krisztussal kötött lelki jegyességben valósul meg.

E meghívás struktúrája – amint azt az ifjú szavaiból a szinoptikusoknál (lásd Mt 19,21; Mk 10,21; Lk 18,22) kihámozhatjuk – akkor tűnik elő, amikor az ember saját emberségének alapvető kincsét annak a kincsnek a távlatában fedezi föl, amely a mennyben az emberé. Ebben a távlatban saját emberségünk alapvető kincse összekapcsolódik azzal, hogy „önmagunkat adva létezünk”. E meghívásban a közvetlen vonatkoztatási pont Jézus Krisztus élő személye. A tökéletesség útjára szóló hívás tőle és általa a Szentlélekben nyer formát, aki új és új személyeket – férfiakat és nőket, életük különböző szakaszában,főleg fiatal korukban – tanít meg mindarra, amit Krisztus mondott (Jn 14,26); nevezetesen arra, amit az ifjúnak mondott, aki kérdezte tőle: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” (Mt 19,16) Krisztus válaszából – aki az őt kérdezőre „ránézett és megszerette” – a megváltás misztériumának hatékony kovásza árad annak tudatába, szívébe és akaratába, aki őszintén és igazságban keres.

Az evangéliumi tanácsok útjára szóló hívás ily módon mindig Istentől indul: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és gyümölcsötök maradandó legyen” (jn 15,16). Maga a meghívás, mellyel az ember igazán fölfedezi az ajándékozás evangéliumi törvényét, s amely emberségébe van írva, ajándék! Ajándék, telve az evangélium mélységével, ajándék, melyben a megváltás misztériumának isteni és emberi lényege ragyog a világra. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül” (1Jn 4,10).

Forrás: Redemptionis donum - Szent II. János Pál pápa apostoli buzdítása a szerzetesi közösségekhez a megváltás 1950. évfordulója alkalmából 1983-84-ben tartott rendkívüli szentévben, 1984. március 25.


2015. május 16., szombat

A mihaszna szerzetesekről

A szerző 2005-től a Keresztény Szó szerkesztőségének belső munkatársa, 2007-ben védte meg a Katolikus népénekköltészet szövegtipológiája és motívumrendszere című doktori disszertációját.


Társadalmunk haszonelvű, teljesítmény- és sikerorientált: ennek következtében pedig az egyház maga is - így a haszonelvűség nem csupán kísértés számára, hanem olyan realitás, amellyel szembe kell néznie, és az élet - a lelki és a gyakorlati élet - legkülönbözőbb területein megoldást kell rá találnia. Nem sokat ér azzal, ha pusztán elítéli a jelenséget, de azzal sem, ha engedi magát belesodorni egy olyan ördögi körbe, amelyben identitása kerülhet veszélybe.

Különösen igaz ez, ha az egyházon belül az általa teoretikusan nagyon is megbecsült szerzetesi életformára gondolunk. Az egyház részéről a megbecsülés elsődleges oka az a sajátos, Krisztustól kapott és benne gyökerező hivatás, amely mint eszkatológikus jel mutat az örök értékre és az örök életre. A szerzetesség tehát önmagában érték. Nem kell semmit produkálnia ahhoz, hogy létjogosultsága legyen. A társadalom - de ennek hatására gyakran az egyház is - éppen ellenkezőleg: valamiféle hasznot vár el a szerzetesektől (a társadalom pedig az egyházaktól is egyébként).

Ez az egyik gondolat, ami a címet indokolja. A másik pedig az értetlenség és tudatlanság, ami akár még a jó(indulatú) katolikusokban is él a mai szerzetességgel kapcsolatban. Miért vannak? Mire jó ez az életforma a hedonista szemléletű világban? Jobb esetben a hívő katolikus találkozik szerzetesekkel - de akkor is csak a külsőségeket látja. A katekézisben pedig esetleg annyi hangzik el, hogy „ma is vannak olyan férfiak és nők, akik Isten hívására osztatlan szívvel követik a tiszta, szegény és engedelmes Krisztust". Az egyháztörténeti órákon talán elhangzik egy lexikonszerű lista mindazokról a történelmi rendekről, akik ezt-azt és amazt tettek jól vagy rosszul a történelem folyamán, de ebből még nem lesz világos sem a szerzetesség mibenléte, sem a mai létformájának jellegzetességei és azok értelme. A továbbiakban tehát nem pusztán a szerzetesek hasznáról lesz szó, hanem a szerzetesi létformáról általában és azokról a kérdésekről, amelyeket ez az életforma fölvet a posztmodern társadalomban.

A történetiség olvasatai

Ha egy jelenségnek és jelenlétnek, mint amilyen a szerzetesség, ilyen markáns szociokulturális hatása és immár majd 2000 éves története van, természetesen nem kerülhető meg a visszatekintés sem. Csakhogy ennek is különféle módozatai vannak: az intézményes-szervezeti, kulturális, művészet- és lelkiségtörténeti, társadalmi, missziótörténeti dimenziók mindmind fontosak lehetnek, de ezek járulékos elemek, keveset mondanak arról, hogy mindezek a szerzetesrendek, típusok milyen istenképet és identitást hordoztak, hogyan viszonyultak az emberi léthez és magukhoz az emberekhez - rendeken kívül és belül. Ahhoz, hogy megértsük valódi mibenlétüket, szükséges a szerzetesség történelmi változatainak a teológiai olvasata is.1

Az első szerzetesek valóban a fuga mundi (a világtól való menekülés, elkülönülés) emberei voltak, először Keleten, majd Nyugaton is, és az ún. idegen élet (a világban idegenként való élet), az aszkézis célja elsősorban a tökéletesség elérése volt. Gyakran az anyagi világ megvetése is hozzátartozott ehhez a életfelfogáshoz - de érdemes fölidézni azt, hogy ez nem csak a szerzetességen belül volt tendencia, hiszen eretnekségek hosszú sora vallott hasonló tanokat. Ebben a korban a szerzetesség tipikusan laikus mozgalom volt, pap alig akadt a szerzetesek között. Egészen más istentapasztalatról és világképről árulkodik a koldulórendek megjelenése, amely már kifejezetten az apostolok életmódjának követését tartja eszményinek, és ennek következménye mindaz, ami életformájuk megváltoztatására készteti őket, a prófétai küldetéssel jól tudják integrálni a papi szolgálatot. A papság és az apostoli élet egységének sajátos szemlélete lesz nyilvánvalóvá a kanonokrendekben. A falakon kívül élőkkel való szolidaritás erénye hozza aztán létre a diakonális szerzetességet - és a szerzetesnők esetében ez nagy ellenállásra talált, az egyházi mentalitás (és mondjuk azt: az akkor szerzetesi teológia) megrekedt. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem tökéletlenebbtől a tökéletesebb felé történő fejlődésről van szó itt, hanem inkább az ember önértelmezésnek, az Isten-ember viszony értelmezésnek változásairól, bővüléséről, ami valamelyes mértékben mindig összefügg azokkal a szociokulturális folyamatokkal, amelyek a különböző társadalmakban zajlottak és zajlanak: szemlélődő, monasztikus rendek ma is vannak, és újak is egyre születnek. Ugyanakkor a nyugati egyházban kétségtelen a különféle karizmák gazdagsága és folyamatos gazdagodása: az apostoli szolgálatot is vállaló közösségek egyértelműen túlsúlyban vannak.

A keleti szerzetesség - amelyre itt most ennél részletesebben nem térünk ki - már az első századok után egy másfajta utat választott, a hasznosság, az értelmes létezés kérdése azonban ott is fölmerül és újrafogalmazásra vár - kétségtelen azonban, hogy éppen mivel megmaradt az „idegen élet" formája, sokkal kevesebb kérdést vet föl.2

Mi haszna a szerzetesnek ma?

Külső elvárások, belső identitáskeresések

A történelem tükrében a társadalomnak és az egyháznak egyaránt joggal lehetnek különféle elvárásai a szerzetesekkel szemben. Nem elég a hasznosság elvét csupán a jozefinizmus és a szekularizáció negatív tapasztalata felől nézni. A mai társadalomnak ugyanis nem egészen ugyanaz a hasznossági ideálja, mint a régebbinek, amely főként szociális, kulturális, humanitárius „szolgáltatások" megléte vagy hiánya alapján ítélkezett, hiszen a társadalom számára akkor az volt hasznos. Lefedett a szerzetesség valami olyan munkaterületet, amire így az államnak kevesebb gondja volt. A posztmodern társadalmakban azonban sok olyan jelenség van, amely másféle haszon utáni vágyat indukál. Különösen a jóléti társadalmakban, ahol a humanitárius munkát átvették a különböző alapítványok, civil szervezetek, laikus vagy egyházi intézmények, és jól működnek, a spirituális „szolgáltatások" iránt sokkal nagyobb igény van, és a hasznosság kérdését legalább olyan élesen fölveti ez a megnövekedett igény.3 A szemlélődő rendek hasznossága ebben a kontextusban egészen átértékelődik. A monostorok régen is spirituális és/vagy tudományos központoknak számítottak, ma azonban explicitebben számítanak rájuk ebben a tekintetben. Több monasztikus szerzetesrend ugyanakkor fölvállalja az ökumenizmus szolgálatát is. Sőt munkaadókként is sok közülük egészen hasznosnak bizonyul.

De szüksége van-e magának az egyháznak szerzetesekre?

A bevezető gondolatok után talán furcsának tűnhet a címbeli kérdésfölvetés, a helyzet bonyolultságának felmérése után viszont érdemes mégis megnézni - akár egy ilyen retorikai kérdés segítségével is - azt, hogy mit gondol a mai egyház az ő szerzeteseiről, milyen missziót, milyen konkrét szerepet szán nekik - nem a külső igények, hanem a szerzetesi teológia és a mindennapi realitás fényében. Hiszen ugyancsak a történelemből tudjuk, hogy az egyházi hierarchia és a szerzetesség viszonya nem volt mindig felh őtlen. Egyfelől többször előfordult, hogy a szerzetesi irányzatok eretnekségekbe torkolltak, bajt okoztak - de az is előfordult, hogy hithűen eretnekségek ellen harcoltak. Másfelől a szerzetesek sokszor tükröt tartottak klerikusok és laikusok elé egyaránt, felhívták a figyelmüket az erkölcsi tévedésekre, lazaságokra - jelenlétük kifejezetten kényelmetlen volt. Ezért a szerzetesség megbecsülése - ha elméletben mindig is az egyház szerves részeként elismerést érdemelt is - a gyakorlatban nem volt mindig egyértelmű.

A kortárs gondolkodás pedig - éppen a megváltozott egyházkép hatására - egyenesen fölteszi a kérdést: szükséges-e egyáltalán a szerzetesség az egyház számára? Szükség van-e a klérus és a világi krisztushívők „közötti", melletti harmadik kategóriára? A kérdésre Paolo Martinelli kapucinus szerzetes magyarul is megjelent tanulmánya4 természetesen igenlő választ ad, a válaszadás mentén azonban tisztáz fontos kérdéseket, amelyek a szerzetesség és az egyház többi részének kapcsolatára vonatkoznak. A Perfectae caritatis kezdetű zsinati határozatot idézve vázolja föl, hogy „a szerzetesi élet sajátos tere az egyház" - és ez a puszta tény indukálja azt, hogy a szerzetességnek tudomást kell vennie a mai emberről. A szerzetesség számára tehát fontos az egyház. De áll-e a fordítottja is? Hiszen annyira nehéz a mai ekkleziológia kontextusában és a maga változatos megjelenésében a szerzetességet lényegileg megragadni. Itt most csak a tanulmány következtetését idézzük: „... az evangéliumi tanácsok szerinti életállapot értelmét az egyetemes és a helyi egyházban nem elsősorban funkcionális, kisegítő vagy kiegészítő jellege miatt kell elismernünk, hanem eredeti teológiai identitása miatt".

A II. vatikáni zsinat új és megújító szemlélete

Ezt a teológiai identitás kulcsfontosságú és az általa meghatározott sajátos szerepet rögzítik a zsinati és az utána megjelent tanítóhivatali dokumentumok, ugyanakkor arra is rendszeresen reflektálnak, hogy a jelenben gyakorlati szinten hogyan élhető ez az identitás és szerep. Természetesen ezeket az általános irányelveket aztán minden egyes rendnek, kongregációnak, világi intézménynek vagy apostoli élet társaságának a saját karizmája szerint tovább kellett és kell gondolnia. Ha ezt nem teszi, könnyen anakronisztikussá és életidegenné válhat.

A változás folyamata viszont nem volt ezen a téren sem zökkenőmentes, sem egyértelmű. Konzervatív és a megújulást kereső tendenciák gyakran egyazon renden belül is ütköztek és ütköznek mind a mai napig, de teljesen nem kerülhetik meg az új szemléletet.

Mi tehát a leglényegesebb szemléletbeli változás, ami nélkül nem érthetjük meg a mai szerzetességet?

Az első, már idézett dokumentum, a Perfectae caritatis kezdetű zsinati határozat olyan irányelveket ad, amelyek mindenképpen az értelmes megújulás irányába mutattak. Enzo Bianchi kritikája5 sok tekintetben jogos, valóban hiányzik belőle az igazi prófétai látásmód, de mint ahogyan más témában, ebben sem tudott a zsinat minden részletében kidolgozott tanítást adni, a gyakorlati útmutatásról nem is beszélve. Negyven év távlatából viszont sok minden tisztábban látszik.6 Többek között az is, hogy a társadalmi változások ritmusa is a vártnál nagyobb volt, iránya pedig kiszámíthatatlan. A megújulást három legfontosabb területét Sharon Holland (A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregáció munkatársa) Erminio Lora tanulmánya alapján nagyon lényeglátóan ragadja meg:távolodás a szabályzat-központúságtól az evangélium-központúság felé (tanítványság, krisztuskövetés), a tekintély-központúságtól a testvériség-központúság fele, valamint „a világtól való menekülés" felől a világ megismerése és szolgálata fele. Látható, mennyire fontos területeket érint, és talán az is érzékelhető, hogy ezeken a területeken nem is olyan könnyű a változás. A nehézséget az jelenti, hogy az emberi gondolkodás inkább tud vagy-vagyban, mint hangsúlyokban és egyensúlyban gondolkodni. Ez utóbbi nagyobb intelligenciát, nagyobb belső szabadságot és lényeglátást igényel. A szabály, a tekintély, a világtól való távolságtartás olyannyira beivódott a szerzetesi életformába, hogy valóban veszélyeztetni kezdte a lényeget - ezt már a zsinat előtt is fölismerte XII. Piusz, 1952-ben, amikor a megkövesedett szokások felülvizsgálására ösztönözte a szerzeteseket.

Érdemes egyébként kicsit elidőzni a szerzetesség mai megnevezésénél: hivatalosan megszentelt életként emlegetjük. Tulajdonképpen mit is jelent ez? Honnan bukkant elő, miért használjuk ezt a kifejezést?

A megszenteltség, a konszekráció fogalma létezett a zsinat előtt is, de valóban nem volt a szerzetességről való teológiai gondolkodás középpontjában. Korábban Aquinói Szent Tamás volt az, aki hosszú évszázadokra meghatározta a szerzetességről való gondolkodást (is) a nyugati egyházban.7 A megszen-teltség értelmezése is ennek a szemléletnek volt a függvénye. A mai teológiai gondolkodásban azonban a konszekráció kulcsfogalom lett. A témában Deák Viktória Hedvig domonkos nővér tanulmánya8 világos eligazítást ad. Lényegesebb pontjai: nem a szerzetes szenteli oda magát elsősorban a fogadalmai révén, hanem Isten szenteli meg őt - ebben az értelemben a fogadalmak is új tartalmat nyernek. Már nem a status perfectionis, vagyis a tökéletesség állapota a szerzetesi lét: a megszentelt személy is az általános életszentségre való meghívottság részese. A zsinat szemléletében ugyanis a keresztségben kapott megszenteltség minden krisztushívőt az életszentségre szólít, mindenki ugyanazzal a lehetőséggel indul, a szerzetesség nem biztosíték a tökéletességre. Mégis akkor miben különbözik a fogadalmas szerzetes a többi kereszténytől? „...bensőségesebben szentelődik Isten szolgálatára" - mondja a Lumen gentium (LG 44). A megkülönböztető jegy tehát a megszentelődés ben-sőségessége, az intimius consecratur kifejezésből ez nyilvánvalóan kiderül. A szerzetesség ennek értelmében a mai teológiai szemlélet szerint nem tökéletesebb állapot, mint a többi, nem egyfajta elitizmus, illetve nem olyan vállalkozás, amelynek az alanyra magára irányuló haszna volna. A bensó'ségességnek azonban megvannak a maga következményei a szerzetes életére vonatkozóan. A megszentelt élet olyan evangéliumi tanácsok szerinti életprogram, amely egy sajátos isteni hívásra adott válasz nyomán születik. Az ilyen önátadásban élő ember, akit Isten megszentelt a meghívás kegyelmén keresztül, képes rendelkezésére állni Istenek és embereknek - a konszekráció fogalma ilyen értelemben is átalakult. Az evangéliumi tanácsoknak már nem a morális jellege dominál, nem az erénygyakorlás, hanem a prófétai-karizmatikus jelleg. A Szentlélek kreativitása így jobban érvényesülhet benne.

Ezzel a szemléletváltással - amely nyilvánvalóan tartalmaz nagyon pozitív és korszerű elemeket - érthető, hogy nemcsak a belső struktúra változott meg, hanem a szerzetesség helyzete is az egyházhoz és a világhoz viszonyítva: egyfelől elveszítette spirituális és szentségi függetlenségét, de a világtól való teljes függetlenségét is.9 A szerzetesség nem ecclesiola perfectaként (tökéletes kis egyház) különül el (főleg a monasztikus közösségek tekintették magukat ilyennek), hanem integráns részei a helyi egyház életének.

Csupán néhány szempontot vetettünk föl nagyon vázlatosan, de ebből is kitűnik, hogy a szemléletváltás - bár kétségtelenül nagyon szükséges volt, és nagyon termékenynek bizonyult - igencsak kihívást jelentett és jelent a szerzetesség számára.

Prófétai jelenlét - a szerzetesség mint ellenkultúra

Milyen értelemben beszélhetünk ma erről? Láttuk, hogy a zsinati teológia miként integrálta az egyházba a szerzetesi karizmát. Ideális esetben az egyházon belül nem kellene ellenkultúrát teremtenie. Ez mégis előfordulhat például abban az esetben, amikor tradicionális és liberális eszmék és jelenségek kereszttüzébe kerül. A társadalom viszonylatában pedig a legtöbb országban maga az egyház is, sőt a kereszténység is ellenkultúrát képvisel. De csak bizonyos értelemben. Éppen mert nem vonulhat ki teljesen az egyházból és a világból, számolnia kell bizonyos konformizálódással. Eklekticizmus, mozaikszerűségek, pluralizmus. Mindez akár még jó hatással is lehet a szerzetesség életére és küldetésére, de mindig ott van egy határ: ahol ezek a jelenségek az evangéliumi értékekbe vagy az egyes közösségek saját identitásába ütköznek. Ezen a ponton válik a szerzetesség ellenkultúrává. Az egyházi dokumentumok éppen ezért szánnak kiemelt szerepet a szerzetességnek az evangéliumi kultúra promoválásában, hiszen ideális esetben integrálni tudják - éppen sajátos karizmájuk révén - az értékekhez való hűséget a szolidaritásra és az ennek megfelelő változásra való képességükkel anélkül, hogy feladnák önazonosságukat.

A szerzetesség azonban - környezettől függetlenül - valamilyen mértékben mindig ellentmondásos jelenség marad, mert az evangéliumi tanácsokon keresztül - és ezek között a szüzesség mindenképpen sajátos helyet foglal el - a természetesről a természetfelettire irányítja a figyelmet. Az engedelmesség és a szegénység terén lehetnek rendi és karizmák szerinti eltérő értelmezések, enyhébb és szigorúbb, aszketikusabb változatok. Sőt a világi krisztushívő is bizonyos mértékben és értelemben kötelezett az egyházi elöljárók iránti engedelmességre, lojalitásra, az illendő szegénységre (az anyagi javaktól való függetlenség, nagylelkűség értelmében), de az önként, intézményes formában, a mennyek országáért vállalt szüzességet csak egyféleképpen lehet megélni. Ez nem egészen azonos az állapotbeli tisztasággal. Ebben nincsenek fokozatok, kompromisszumok. (Rosszul megélni persze lehet, de ez már nem tartozik az ideálhoz.)

A prófétaság a szerzetesség esetében a részesedés különleges formája Krisztus prófétai hivatalában, tanúságtétel a nagy kihívásokkal szemben - így fogalmaz a Vita consecrata című apostoli buzdítás (VC 84). Teljesen összhangban van ez a radikális krisztuskövetés természetével, amely közvetlen és erős istenkapcsolatot feltételez, az ilyenfajta prófétaságnak ugyanis az a szerepe, hogy rámutasson Isten abszolút elsőbbségére. Ennek a próféciának mindig összhangban kell lennie az Atya akaratával és az egyházi tanítóhivatallal (VC 85).

Enzo Bianchi fölhívja a figyelmet a szerzetesség prófétaságként való meghatározásának nehézségeire is. A bibliai és patrisztikus kontextus felvázolása után megfogalmaz néhány olyan kritériumot, amely akár veszélyes is lehet: a szerzetesség ugyanis szakítás a konformizmussal, alternatív életforma, a világ vagy akár az egyház kritikus szemlélete - viszont mindezt anélkül kell élnie, hogy jövendőmondásokba bocsátkoznék, illegalitásba vonulna, szektás szellemet tanúsítana vagy netán lázadna. Szerepe mindenképpen az, hogy felhívja a figyelmet az intenzív isteni jelenlétre. Ott lép fel mindig kritikusan, ahol az eszköz, a kellék, a járulékos kezd abszolúttá válni - az egyedüli abszolút valóság ugyanis Isten. És bár a prófétaság Isten egész népének szól, a szerzetesség számára intenzívebb formában adatik meg. Ott sem feltétlenül minden személynek egyforma mértékben, de a vezetőknek, a közösségeknek mindenképpen képesnek kell lennie élni az adománnyal. A prófétaságról szóló fejezetet10 bevezető mottó frappánsan foglalja össze a lényeget: „A szerzetesek a világhoz és a dolgokhoz „másképpen" viszonyulnak, és mivel „másképpen" viszonyulnak, „másképpen" élnek". A másságot viszont fönn kell tartani. A prófétaság ugyanis nem egy állandó állapot, mint a szolgálati papság. Állandó dinamizmusnak és kreativitásnak kell mozgatnia. Ennek megnyilvánulása az állandó megtérés, a tanúságtétel az igaz élő Istenről, a hitből fakadó élet, melynek elevenséget a kereszt szava ad.

Az apostoli szerzetesi élet sajátos kihívásai ma

Az „ellenkultúra" mivolt rosszul integrált tudata és az önvédelem egyik hátulütője lehet a kortárs társadalomtól való elzárkózás, de ugyanolyan veszély jelenhet a túlzott bevonódás is. Paolo Martinelli ebben a témában is fölteszi a maga provokatív, de nagyon helyénvaló kérdéseit: egyáltalán lehetséges a mai posztmodern antropológia kontextusában apostoli munkáról, apostoli hivatásról beszélni? A posztmodern „relativizál minden igaz kijelentést és bevezeti a szent szubjektív vízióját. Lehet-e ma egy olyan embernek az apostola lenni, aki azt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn, 14,6)?" A kérdés jogos - de nem megoldhatatlan. Megfelelő szemléletváltással, a világhoz való bölcs közeledéssel megélhető hivatás a mai világban is élhető - derül ki a tanulmányból. Egyetlen feltétel, hogy ne kárhoztassa a világot a szerzetes, de ne is olvadjon bele - és ez az, amihez tudáson, ismereteken alapuló komoly reflexióra, nagyfokú tudatosságra, a Szentlélekben megerősödött hivatásra van szükség.

A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy megmerevedett struktúrák között, szlogenek és ideológiák rabságában ez nem lehetséges. Sok esetben még a szóhasználatot is át kell gondolni és meg kell újítani, különben nem fogja fedni a realitást.12 A szellemi megértésen túl szükség van a belső szabadságra, a tágas látókörre, a minden kényszerességtől mentes, hiteles vallásosságra és érett emberségre is ahhoz, hogy egy apostoli karizmával rendelkező szerzetesközösség teljesíteni tudja küldetését.

Külön reflexiót érdemel továbbá az új közösségek megjelenése, virágzó tevékenysége a (főként a tömbkatolikus területeken) - ami egyébként önmagában is jellegzetesen posztmodern jelenség: az atomizálódó, töredezett társadalom, a posztmodern plurális világszemlélet tükröződése. A születő közösségek a történelmi rendek hagyományaiból válogatva, a szakralitást gyakran középkori szimbólumokkal kifejezve, sokszor a külsőségekéhez ragaszkodva alkotják meg saját arcélüket, általában az ókeresztény közösségek utópiáját követve, affektív hangsúlyú sajátos devóciókat gyakorolva. Valójában ők magának a konszekrációnak a plurális formáit egyidejűen érvényesítik. Érdemes erről alaposabban is tájékozódni Vera Ivanise Bombonatto nővér, a Szent Pál Leányai Kongregáció egyik brazíliai tagjának tanulmányából, aki teológiai szempontból is elemzi a jelenséget.13 Sajátosan intenzív és „sikeres" életük titkát éppen abban látja, hogy ők még nem fáradtak bele a prófétaságba. Sőt sokuk esetében még ott van közöttük az alapító, aki a prófétai tűzből a legtöbbet kapta. Bombonatto éppen ezért felhívja a figyelmet arra, hogy a nagyobb (esetleg több évszázados) múlttal rendelkező, de „kifáradt" rendek, kongregációk, társaságok életképességén is sokat javíthat egy prófétai lelkületű és látású vezető.

A szerzetesség tehát, annak ellenére, hogy a hazai egyházi életben ez nem tűnik föl, illetve inkább a szerzetesség és a hivatások krízisét véljük erőteljesebben tapasztalni (különösen amíg nem szokunk le arról, hogy állandóan a feloszlatás előtti időkkel hasonlítsuk össze a mai helyzetet, és nem mondunk le arról, hogy azt várjuk el tőlük, amit annak idején egykori elődeiktől), a világegyházba kitekintve egyebet is látunk: megújulást, kiteljesedést, komoly szerzetesi jelenlétet. A 2009-es adatok szerint 875 000 Istennek szentelt személy él a világon: 740 0 00 szerzetesnő és 135 000 férfi szerzetes. Egy olyan kontextusban, amelyben hasznosságuk és identitásuk a fenti kérdéseket veti fel, ez egyáltalán nem elhanyagolható szám. És éppen a róluk és bennük egyaránt történő szemléletváltás miatt, amely a szerzeteseket egyre inkább bevonja az egyházba az imaélet és a pasztoráció területén egyaránt, és amely a világgal való szolidaritás vállalására ösztönzi őket, éppen a prófétai létük újrahangsúlyozódása miatt nem élhetnek a szerzetesek idegen elemként a világi krisztushívők tudatában sem, és ideje lebontani azokat a nosztalgikus vagy éppen ellenszenvet keltő kliséket, amelyek róluk élnek a nem hiteles csatornákon keresztül érkező információknak köszönhetően. A megújulás a szerzetesség esetében nem pusztán a szerzetesség megújulását jelenti, hanem legalább annyira a hozzájuk való viszonyulás megújulását is a papság és a világi krisztushívők részéről egyaránt.

Farmati Anna


Jegyzetek

1 Vö. Carlos Alfonso Azpiros Costa OP, Lecture théologique des principales formes de la vie consacrée (www.vidimusdominum.org, 201201-17).

2 Kocsis Fülöp, Megszenteltség a bizánci hagyományban. In: Meg-szenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban, Budapest, 2010, 13-27.

3 Vö. Zulehner „spirituális zarándok" fogalma. In: uő: Vágyakozó istenkeresés, Budapest 2011.

4 Paolo Martinelli A megszentelt élet teológiájának kulcskérdései ma. Vigilia, 2007/3.

5 Enzo Bianchi, Nem vagyunk különbek, A szerzetesek mint jelentéktelen laikusok. Pannonhalma 2008, 14-18.

6 Sharon Holland, Szerzetesi élet a Perfectae caritatis szerinti reformja negyven év távlatából. In: A szerzetesség jelene és jövője, Budapest 2008, 53 -74.

7 Nicolas M. Haely, Thomas Aquinas, theologian of the christian life, 2003, Aghate Publiching Company, 23-49.

8 Deák Hedvig OP, A szerzetesi konszekráció teológiai alapjai. In: Tőzsér Endre SchP (szerk.), Megszenteltség az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban. Budapest 2010, 88-117.

9 Bianchi, i. m. 14-21.

10 Bianchi, i. m. 35-62.

11 Paolo Martinelli OFMCap, La personne consacrée de vie apostolique: une réflexion théologique, 2011 (www.widimusdominum.org, 2012.01.18).

12 Vö. Várnai Jakab, A szó és a szlogenek. „Közbeszéd" a szerzetesi közösségekben In: A szerzetesség jelene és jövője, Budapest, 2008, 75-88.

13 Sr. Vera Ivanise Bombonatto FSP, Réfléxion théologique sur les nouvelles expériences de la vie religieuse apostolique, (www.vidimusdominum.org, 2012-01-18).

"Néha csodálkozom az Úristen ízlésén, hogy én kellettem neki..."

Beszélgetőtársunk Stella Leontin atya, a váci szeminárium spirituálisa.

Előadásra kérték fel Győrben, az Egyházmegyei Ifjúsági Találkozón. Ahogy vártunk rá, szememmel felmértem a hallgatóságot, és megállapítottam, hogy nem lesz könnyű dolga: egy hatalmas teremben lekötni az összegyűlt tizenévesek figyelmét, ráadásul a hivatás nem éppen könnyű témájával... Amíg beszélt, az Apor-iskola aulájában vágni lehetett a csendet — leszámítva az egy-két jó helyen, jókor bedobott humor által keltett derültség hangjait.

- Leontin atya, Ön az előadásában úgy mutatkozott be, mint egy 26 éve boldog pap, aminek az az alapja, hogy találkozott valakivel. Az élő Istennel. Ilyen egyszerű lenne egy hivatás ébredése?

- Én azt hiszem, ez az alapja, még akkor is, ha gyakran meglehetősen kacskaringós út vezet a szemináriumig. Én magam is orvosnak készültem, kétszer sikertelenül próbáltam bejutni az orvosira. Az alatt a két év alatt aztán valami vonzás indult meg a bensőmben a papi hivatás felé, ami aztán oda vezetett, hogy harmadszorra már nem is akartam az orvosi pályát magamnak. Elmentem egy ismerős plébános atyához, aki nagyon korrekten felvázolta ennek a hivatásnak a velejáróit: értékeit, nehézségeit. Közben számtalan apró jellel üzent az Isten, hogy igényt tart rám - azóta is csodálkozom néha az ízlésén -, ami oda vezetett, hogy 1980-ban pappá szenteltek.

- Szemináriumi spirituálisként nyilván Önhöz is számtalanszor fordulnak fiatalemberek hasonló dilemmával. Mit szokott nekik tanácsolni?

- A magam példájára hivatkozva azt, hogy figyeljenek az apró jelekre, melyekkel az Isten vezeti őket. A hivatás ritkán jön úgy, mint a lórúgás, legtöbbször csendben érlelődik. A nagy döntések csendben születnek.
Nem árt, ha igyekszik megismerni saját magát. Tegye fel a kérdést önmagának: mire vagyok jó, mik a jó és rossz tulajdonságaim. De tudnia kell azt is, hogy az isteni mérce más, mint a miénk. Lehet, hogy odafentről azt üzenik: a te dadogásod kell, gyere, segíts nekem, tegyük rendbe a világot, egyedül nem lehet szeretni, szükségem van rád.

Félig tréfásan rá szoktam kérdezni, hogy jól tud-e aludni, van-e étvágya, van-e jókedve... A válaszok sokat elárulnak.

Az elhamarkodott döntés éppolyan káros, mint a hosszú halogatás. A lötyögésre nincs idő, a döntést meg kell hozni, így vagy úgy. Az élet sehol sem lakodalmas menet, de az áldozatoktól nem szabad félni. A szülés fájdalmát nem lehet megspórolni.

Fontosnak tartom felhívni a figyelmüket, hogy keressenek ugyan mindig közösséget, de egyedül is érezzék jól magukat. Ne féljenek a magánytól, a töltekezés, az erőgyűjtés ideje az.

Jó, ha számítanak rá, hogy a pap mindig is céltábla volt és ma is az. Már szeminaristaként is megkaptuk sokszor a gúnyos megjegyzést: "bolondok vagytok, hogy csuhásnak mentetek". Ma már dicséretnek tartok minden ilyen megjegyzést.

- Ha az ifjú érdeklődőnek ezek után még mindig maradt némi vonzalma a papi hivatás iránt, tud neki valami biztatót is mondani?

- A legjobb hírem számára, hogy a pap az, aki az Istent osztogatja. A legszebbet hirdeti. Az élet értékét, az élet szépségét, az emberek boldogságát szolgálja. Nincs annál nagyobb öröm, mintha egy ember életét sikerül kicsit rendbe tenni... Ha sikerül a hullámvölgyből kisegíteni... A családi gondjaiban támaszt adni... Engem ezek az emberi kapcsolatok éltetnek.

Székely Imréné

Forrás: Hitvallás - 2006

2015. május 12., kedd

"Kulcs az élethez"

"Nehéz elmondani, mert nincs közös értéktartomány a szavaink mögött. Ez egy egészen más szimbólumrendszer" - sóhajtja az elvonultan, egyedül élő idős nővér, akit 60 évnyi korkülönbségünk ellenére kérdezni és megérteni próbálok. Kérdezni arról, hogy miért lesz valakiből apáca, mit jelent ez a hivatás és hívatás, és mit kellene, hogy jelentsen most, a 21. században.


Budakeszin, a templomtól felfelé egy kis utcában a Domonkos Nővérek Árpád-házi Szent Margitról elnevezett rendházába csengetek, az ajtót nyitó nővéren az apácák hosszú, fehér ruhája és fekete fátyla. Mintha más időbe és korba csöppennék. A közösségi szobában, ahol Deák Hedvig nővér vár rám, ott a tévé a sarokban, és a napi újságot is meghozta a posta, sőt, ahogy később megtudom, még tornaterem is van a rendházban. "Nyilván mi is ebben a világban élünk, de a világhoz való viszonyunkban azt tartjuk szem előtt, hogy van egy célunk: Istennek adni az életünket, az emberek szolgálatára. Ennek fényében azt fogadjuk be, ami a mi apostoli munkánk szempontjából fontos lehet. Bizonyos dolgokat muszáj ismerni; de fenn kell tartani egy egyensúlyt" - magyarázza Hedvig nővér, a rend főnöknője, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke.

A modernitás elfogadása persze rendenként változó. A szemlélődő, ún. kontemplatív rendeknél például erősen lehatárolt a kapcsolat a külvilággal, míg egy szociális vagy tanító rendnél e kapcsolat természetes. "Egyházjogilag különböző lehetőségek vannak - mondja Hedvig nővér. - Léteznek szerzetesi intézmények, ahol közös rendházban élnek együtt a rendtagok; világi intézmények, ilyenkor egyénileg, világi életkörülményeik között élik meg a fogadalmakat, nincs közös apostoli tevékenység. Az apostoli élet társaságainak a tagjai általában közösségben élnek, de szerzetesi fogadalmak nélkül. Magyarországon 60-70 ezeknek a közösségeknek a száma, ez körülbelül összesen ezer főt jelent." Ezek között nagyon sok a kis létszámú apácaközösség. "A legnépesebb a Szociális Testvérek Társasága, akik egyházjogilag az apostoli élet társasága; illetve a szerzetesek közül a Boldogasszony Iskolanővérek, akik azért érdekesek, mert 1990-ig ők voltak az egyetlen női rend, akik a szerzetesek 1950-es feloszlatása után is működhettek. Régen sok betegápoló rend volt, mára például az Assisi Szent Ferenc Leányainak kórházban dolgozó nővérei maradtak. Teréz Anya Nővérei (hivatalos nevükön a Szeretet Misszionáriusai) pedig szociális téren tevékenykednek, főként a hajléktalanokkal foglalkoznak. Mi, Domonkos Nővérek a 46 tagunkkal szintén viszonylag nagy közösségnek számítunk" - meséli. A Domonkos-rend, mint mondják, alapvetően nem szemlélődő közösség, apostoli célja van, küldetésük az emberekhez szól. "A hit átadása a rendünk célja. Van saját iskolánk és óvodánk is, két egyetemi kollégiumunk, de azon kívül is folytatunk hitoktatást, foglalkozunk fiatalokkal és idősekkel. Több mint öten a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanítunk filozófiát és teológiát. Mindegyik apostoli tevékenységünk kapcsolódik a tanításhoz" - mondja Hedvig nővér.

A mindennapok korán kezdődnek, 5 óra 35-kor csengőszóval ébresztik a nővéreket, hogy megkezdődjön a regula alapján szabályozott napirend. Ennek alappillére a közös szentmise és ima, illetve a közös étkezések. A reggeli zsolozsma alkalmával felváltva énekelnek ülve és állva: ez a szemlélődés és az aktivitás kettősségének szimbóluma. A napi négy imaóra, a szentmise és az egyéni imádkozás közt az idő az apostoli feladatok ellátásával, tanulással vagy tanítással és a ház körüli munkákkal telik. Az így kapott fizetésből élnek, és ebből tartják fenn a rendházat is. Saját bankszámlája egyik nővérnek sincs, a fizetések és a nyugdíjak a rend pénzalapját képezik. A közös élet további fontos alkalmai hetente ismétlődnek: beszélgetés hitbeli témákról, tapasztalatok megosztása, a közösség ügyeinek megtárgyalása. A közös étkezések is fontosak. "Ami az étrendet illeti: törekszünk az egyszerűségre, és arra, hogy ebben is megvalósítsuk a szegénységet - meséli Hedvig nővér. - Például reggel csak egyféle étel van; ezenkívül vannak aszketikus gyakorlatok, mint a húsmentes napok szerdán, pénteken és szombat reggel; illetve kifejezett böjti alkalmak. Például a nagyböjti péntekek vacsorái csak kenyérből és vízből állnak." Az ebéd szertartásosan zajlik: a nővérek hangosan imádkozva vonulnak át az ebédlőbe, ahol - akárcsak a középkori gyakorlatban - az ebéd első részében felolvasás van a szabályokból, a szentek életéből vagy más könyvből, utána pedig szabadon beszélgethetnek, akárcsak a vacsora alatt. A mély szilencium 20.45-kor kezdődik, miután elimádkozták az utolsó imaórát, a kompletóriumot. A szemlélődő rendek napirendje ehhez nagyon hasonló. A különbség az, hogy az apostoli feladatok helyett leginkább fizikai munkát végeznek a kolostorban, és több idő van az egyéni és közös imára.

Budakeszi csendes, elvonult nyugalma után a pesti Knézich utcában gyerekzsivaj vár. Éppen becsengettek. Egy hatéves forma kislány kiszalad az egyik tanteremből, a portás nénitől elkéri az iskolaköpenyt. Lobmayer Judit nővér, a Boldogasszony Iskolanővérek tartományfőnöknője vezet körbe. A gimnáziumot és a rendházat egy kis kert köti össze (igazi, motivikus-szimbolikus kert), ahol az idős nővérek elmélkedhetnek. A bajor alapítású rend 155 éve működik Magyarországon, s azóta is tanítással, óvodák, iskolák működtetésével foglalkozik. "Az alapvető célkitűzésünk, hogy egyszerű embereken segítsünk, és neveljük elsősorban a lányokat, akik által a családok fel tudnak emelkedni. Jelenleg négy nagy iskolánk van: Budapesten, Debrecenben és Szegeden - ezeken a helyeken óvodától az egyetemi kollégiumokig -; és Makón működik két tannyelvű iskolánk, ahol a társadalomnak egész más rétegével találkozunk. Az iskoláinkban nagyon fontos a közösségi élet. Olyan embereket szeretnénk nevelni, akik nemcsak tudással bírnak, hanem ha bárhová jutnak, a közösség építői lesznek" - meséli Judit nővér. Az aktív világi élet hozza magával, hogy az iskolanővérek az amerikai szokást követik öltözködésükben: "Az európai tartományokban rajtunk kívül mindenütt a fekete-fehér kolostori ruhát hordják fekete fátyollal. Mi azt a megoldást választottuk, hogy hivatalos alkalmakkor, ünnepekkor hordjuk az egységes fekete-fehér öltözetünket, de lehetséges az amerikai nővérek gyakorlatához hasonló öltözködés is: ki-ki egyszerűen, ízlésesen és alkalomhoz illően öltözködik, és hordja a rendi jelvényt."

A sok munka mellett itt kevesebb idő jut a közös imára, a regula napirendje kevésbé kötött, ahogy a közös étkezések is rugalmasak. "A kollégiumi nevelőtanároknak, prefektáknak például azzal indul a napjuk, hogy felébresztik a lányokat a kollégiumban, majd sietnek a kápolnába, ahol a közös reggeli imával egybekötött szentmisén vesznek részt. A nap minden imaóráját nem tudjuk végigimádkozni. Viszont hetente nővérgyűlésre jövünk össze, ahol megbeszéljük közös életünk gyakorlati ügyeit. Fontos a közösségi élet, az egymásra szánt minőségi idő, annál is inkább, mert nincsen saját családunk. A szolgálatot is közösségként végezzük, ezzel önmagában is nevelünk: látják, hogy lehet egységben élni, működni. Közös imádkozásra a szüneti időszakokban tudunk több időt szánni. Ilyenkor töltekezünk; muszáj, mert ki lehet üresedni az állandó munkával, hajtással." A közösség idősebb tagjai olyan életformát élnek, mint a szemlélődő nővérek. Délelőtt összegyűlnek a kápolnában csendes közös adorációra, szentségimádásra, délután elimádkozzák a rózsafüzért.

Szegénység, szüzesség, engedelmesség

Az idős nővérek magas száma sok rendben jellemző. Kevés, egyre kevesebb a fiatal nővér, főként a 30 év alatti korosztály hiányzik. "Amikor beléptem az iskolanővérekhez, 9000 tagja volt a rendnek világszerte. Ma már csak 3000. Manapság nehéz kimondani az igent egy életre; bármilyen terület legyen az, nehéz az elköteleződés" - véli Judit nővér. A rendszerváltáskori nagy érdeklődés a 2000-es évek elejéig tartott. Sok az olyan rend, ahol egyáltalán nincs utánpótlás - mesélik.

"Nem arról van szó, hogy akik apácának jelentkeznek, azok szeretnének könnyű megélhetést, hanem van egy személyes érintettség az életükben, Istent keresik, és egy szorosabb Istennel való kapcsolat vonzza őket. Szeretnék Jézusnak adni az életüket egy konkrét közösségben, konkrét módon, és szeretnék tovább is adni másoknak, amit saját maguk kaptak, így segítve őket Isten felé" - magyarázza Hedvig nővér. "Én gyerekkoromban tanító néni akartam lenni - kezdi történetét Judit nővér. - Volt bennem egy nagyon mély elkötelezettségérzet. Fiatalként a kommunizmusban úgy éltem meg, ha a hitről beszélgettem a többiekkel, mintha kis misszionárius lennék. Összeállt bennem, hogy a hitemet komolyan venni és tanítani akkor tudok, ha iskolanővér leszek." Hedvig nővér története is a személyes hivatást emeli ki: "Volt, ami a domonkosságban vonzott - az igazság hirdetése a rend jelszava, és ez megfogott. Úgy éreztem, hogy Isten engem személyesen arra hív, hogy az egész életemet egyedül Neki adjam, és ez minden más bizonyosságnál erősebb volt." Előfordult olyan is, ahogy Judit nővér meséli, hogy egy mélyen vallásos faluban divat lett a fiatal lányok körében apácának lenni, és sokan, még testvérpárok is jelentkeztek a rendbe.

Nem mindenki érkezik vallásos közegből, de arra is van példa, hogy valaki hívő katolikus családból származik, és már 7-8 évesen apáca akar lenni. Az a most 84 éves nővér, aki gyerekkorában a domonkos nővérekhez járt iskolába, épp a betiltás időszakában lépett be a rendbe, apja hiába ellenezte. Könyvelőként dolgozott, de közben illegálisan hitoktatással foglalkozott, ezért üldöztetés és megfigyelés alatt állt, míg a rendszerváltáskor újra hivatalosan is rendtag lehetett. Végül pedig olyanra is lehet példát találni, aki felnőttkorában tér meg, és hosszabb úton kerül a rend világába. Eleinte talán maga sem gondolta volna, hogy apáca lesz. "Azt láttam, és eléggé furcsálltam eleinte, hogy fiatal, egészséges nők Istennek élve együtt laknak, habitust viselnek, imádkoznak - fogalmazta meg első találkozását a nővérekkel. - Végül kifogytam minden lehetséges okból, amiért érdemes lett volna élni. Úgy gondoltam, mindent kipróbáltam, amit ez az élet nyújtani tud, de mindenről bebizonyosodott, hogy kevés, nem tud boldoggá tenni." Így jutott el a domonkos nővérekhez.

Egy rendbe bekerülni azonban nem lehet egyik napról a másikra. A felvétel pontos menete rendtől és regulától függ. Az elbeszélgetés, a pszichológiai vizsgálat fontos - tisztán kell látni a motivációkat, és azt, képes-e valaki a hosz-szú távú, ennyire elkötelezett közösségi életre. A családból és a világi kapcsolatokból kell kilépni, és egy egészen más életvitelt helyezni a központba. "A beöltözés utáni egy év nagyon szigorú, befelé forduló időszak - meséli Judit nővér. - Ekkor arra készülünk fel, hogy Istennel egy életre szövetséget kössünk. Ezután letesszük az első fogadalmat, ez még nem egy életre szól." Hedvig nővér azért hozzáteszi: előfordulhat, hogy ez a kapcsolat Istennel, akár egy házasság, zátonyra fut még az örökfogadalom után is; de ez elég ritka. Kilenc év gondolkodási idő (ez változó) és több visszalépési lehetőség is van az örökfogadalom előtt, óvatosan felépített rendszer ez. A jelöltség időszaka azonban már nem jelent olyan szigorú és intenzív kötődést, mint régen. Legalábbis az iskolanővéreknél ez éppen változóban van. A jelentkezés után nem kötelező rögtön a rendházba költözni és a nővérekkel közös életet folytatni. Van, aki külföldön tanul, egyetemre jár, és jelenleg egy nemzetközi novíciátusrendszer lehetőségein is dolgoznak. "Célunk az, hogy a belépők megismerjék rendünk karizmáját, a szerzetességnek a teológiáját, lelkiségét; önismereti, pszichológiai, csoportdinamikai tudásra tegyenek szert" - mondja Judit nővér.

A szerzetesi élet alapja, csontváza az úgynevezett hármas fogadalom. "Mi úgy fogalmazzuk meg, hogy Istennek szentelt szüzesség, apostoli engedelmesség és evangéliumi szegénység" - mondja Judit nővér. "A fogadalmak nem csupán az életformát írják körül, hanem arról is szólnak, hogy az ember mibe helyezi az alapvető biztonságát, önazonosságát, mi adja a boldogságát - magyarázza Hedvig nővér. - A szegénység azt jelenti, hogy nem az anyagi javak adta kényelem vagy biztonság az elsődleges. A tisztaság nem pusztán a szexuális élet hiányáról szól, hanem arról, hogy nem a társ- és párkapcsolat adja az identitásomat, nem a valaki általi személyes szeretettség élménye az, ami az alapvető biztonságomat adja, hanem ezt Istentől várom. Az engedelmesség pedig abban segít, hogy ne a saját elgondolásaim vagy az általam fontosnak tartott értékek megvalósulásában keressem a boldogságomat, hanem tudjak ezektől is szabad lenni. Azaz a fogadalmak segítenek túllépni mindazon, amibe az ember normál esetben belekapaszkodik, és folyamatosan ösztönöznek minket arra, hogy életünket a leglényegesebbre, Istenre fókuszáljuk. Azaz segítenek egyre inkább szabaddá válni."

Saját nőiségük megélése pedig elfér emellett. A női lét és a szerzetesi élet nem egymást kizáró dolgok, mesélik: "Az, hogy nők vagyunk, ebben a dimenzióban is megmarad. Ha az anyaságot nézem, akkor az nem fizikai szinten valósul meg, de a szerzetesi élet ad erre és a nőiségre kibontakozási lehetőséget: ez az, amit lelki anyaságnak hívunk. A cél nem az, hogy ezt elfelejtsük, elfojtsuk, ezt nem lehet kitörölni, az ember definiálva van férfiként vagy nőként bizonyos szempontból."

Ez is egy út

Az 50-es években majdnem az összes szerzetesrendet betiltották, s ez megakasztotta szerves fejlődésüket. A negyven év alatt voltak, akik illegalitásban is működtek, vállalva az üldöztetést, a börtönt. "Akkor tisztán látszott egy küldetés" - mesélte egy idős apáca. A vallásszabadság látszatát keltve négy szerzetesrend volt, amit visszaállítottak, ezek között egyetlen apácarend volt, az iskolanővéreké. "Diákként azt éreztük, hogy nekünk nem szabad bármit csinálnunk, mert arról tudni fognak. Tudtuk, hogy a szemközti házból megfigyelik az iskolát - magyarázza Judit nővér. - Az ELTE BTK-ra jártam, de úgy vettek fel minket, mint kereten kívülieket, mint rendi utánpótlást. Se ösztöndíjat, se ebédjegyet, semmit nem kaptunk. Megfigyelés alatt is voltunk. A rendszerváltás után lehetett érezni először, hogy mi is teljes jogú egyetemi polgárrá váltunk." A rendházi élet sem volt egyszerű - meséli. Az épület egy részébe ugyanis állami kollégiumot helyeztek. "Ezek szándékos zavarkeltő tényezők voltak" - mondja.

Sok olyan kérdés egyáltalán nem tevődött fel, amely nyugati szerzetesrendeknél igen - hol az apácarendek helye az egyházon belül, vagy hogy mennyire lehet a női rendeknek emancipálódniuk. "Bizonyos értelemben szerencsések vagyunk, mert olyan tévutakat nem kell bejárnunk, amelyeket egyes nyugati szerzetesrendeknél már láttunk a szerzetesi élet reformja során. A férfirendekkel itthon inkább együttműködés valósul meg: nem az a kérdés merül fel, hogy ki uralkodjon a másik felett" - mondja Hedvig nővér.

Az 50-es évek előtt sok olyan feladat volt a betegápolástól az oktatásig, amelynek ellátásában mára az állam vállalt szerepet. A nővérek szerint azonban vannak bizonyos területek - például a romák felzárkóztatása, hajléktalanok segítése -, ahol nagyobb aktivitásra lenne szükség, ebben pedig a szerzetesi közösségek tudnak segíteni. "Látszanak olyan társadalmi problémák, amiket egyik kormány sem tud igazán megoldani. A legégetőbb talán a fiatalok körében a munkanélküliség, és ami még ennél is nehezebb, a jövőkép hiánya társadalmi szinten, az, hogy nincs perspektíva a fiatalok számára, nincsenek céljaik. A rendeknek lehet egy olyan funkciójuk is, hogy olyan kérdésekkel-szempontokkal próbálnak foglalkozni, amelyekkel más nem" - mondja Hedvig nővér. Az iskolanővérek a tanítás miatt sem a szemlélődést és a világtól elzárkózást tartják az egyetlen útnak: "Igyekszünk benne élni a társadalomban. Ha azt látjuk, hogy az ország vezetésének a figyelmét fel kell hívnunk valamire - valamire nem gondoltak, vagy valakinek hátránnyal járó intézkedések vannak -, akkor összefogunk más rendekkel, és tesszük, amit lehet. "vakodunk a politikai véleményalkotástól, de szeretnénk társadalomformáló szerepet vállalni."

"Jár körbe az Ulickaja-könyv"

A megszólíthatóság és a megszólítás egyre inkább cél, de tudni kell megújulni, még ha szűk keretek között is: kezdve onnan, hogy az iskolanővéreknél például nincs az utcán hordandó kötelező apácaviselet odáig, hogy a gyerekek közt óhatatlanul beszélni kell közösségi médiáról, filmekről, kortárs kultúráról. Bármikor előfordulhat, hogy kiderül: a moziban mellettünk ülő, velünk szóba elegyedő fizika-matek szakos tanárnő is rendtag. Így találkoztam én is teljesen véletlenül Judit nővér egy rendtársával. Az ilyesmire kevesebb idő jut, de egyes filmek, kötetek az ő életükbe is beszivárognak. "Az idősebb nővérek közt is jár körbe az Ulickaja-könyv" - teszi hozzá Judit nővér.

Ahogy egy idős, egyedül, már a rendháztól elvonult nővérrel beszélgetek mindezekről, kiderül számomra: a napi regula, a hármas fogadalom, a társadalmi szerepvállalás csak egyfajta keret. Az, hogy valaki miért lesz apáca, és hogyan éli ezt meg, egészen másban rejlik, talán kimondhatatlanul és elmagyarázhatatlanul. Úgy mondja, a küldetéshez belső fegyelmezettség kell. Egy korban, ahol a női szerepek kérdésesek, sokkal érthetetlenebb, hogy mit jelent az Istennek elkötelezett női életforma - elsősorban ezt és a pontos, tiszta jövőképet, korszerű küldetést kell egyértelműen megfogalmazni és közölni. Napjainkban, amikor (ahogy ő mondja) a bizalom és a jövőbe vetett hit hiánya dominál, és a hűségnek nincs értéke, szinte lehetetlen megérteni, hogy mit jelent a hármas fogadalom, a személyes hivatás, ráadásul ez az elköteleződés egy természetfeletti, foghatatlan partnert feltételez.

És valóban nehéz: kérdéseket feltenni olyasvalakiknek, akikben nincs kérdés a saját életüket, választásukat tekintve, s a megkérdőjeleződés még csak fel sem merül. Mást értünk bizonyos szavakon, mint Isten, hit, vallás, hűség, hivatás, elkötelezettség. Az ő fogalomrendszerükben mindezekről nincsenek kérdések. "Tudni kell, hogy milyen irányban és miért megy valaki, mert az ember vágya, hogy legyen egy kulcs, ami az életét oldja meg. Ennek az iránynak a látására kell rásegíteni az embereket."

Forrás: Magyar Narancs - 2013

Kép: Domonkos Nővérek