2016. április 24., vasárnap

Egy testi fogyatékossággal élő pap vallomása: „Az életem kegyelem”

Fogyatékkal élő emberek az egyház szabályozása szerint nem lehetnek papok. Az egyház azonban kivételt tehet, ez történt az olasz Rosario esetében is, aki hálás ezért XVI. Benedek emeritus pápának.


Rosario vidám, örömteli ember, aki mindenki számára tartogat egy-egy mosolyt, bátorító, reményt adó szót. Sokszor elmondja: „Az életem kegyelem.” Még csak 24 éves, de már eddig is sok nehézség érte az életben amiatt, hogy testi fogyatékkal született: az egyik alkarjában sem fejlődött ki az orsócsontja, kézfeje összenőtt a könyökével, ujjaival nem képes fogni, szorítani. A legtöbb ember nem hallott még erről a betegségről, és az orvosok előtt is meglehetősen ismeretlen.

Álma, hogy pap legyen, kezdett szertefoszlani, mert az az egyházi szabályozás nem teszi ezt lehetővé testi, lelki, neurológiai fogyatékkal élő emberek számára. Ezt is kevesen tudják. Ő 19 évesen tudta meg: „Amikor elvégeztem a középiskolát, azt hittem, biztos állomások várnak rám az életben: belépek a szemináriumba, elvégzem a tanulmányaimat és pap leszek. De nem így volt. Akadályként kerültek elém a hiányosságaim, a »hibáim«. Amikor a rektor közölte, hogy a fogyatékosságom miatt nem léphetek be a szemináriumba, kiábrándultság vett erőt rajtam, már csak azért is, mert nem volt más ötletem, nem szőttem más terveket” – mondta el Rosario, aki elfogadta, hogy egy kicsit meg kell állnia, el kell gondolkodnia azon, valóban ez-e az ő útja.

Annak az embernek a céltudatosságával tette ezt, aki hozzászokott a küzdelemhez. Már születése előtt része volt benne: az orvos megpróbálta megfojtani édesanyja méhében, hogy ne kelljen bevallania, nem vette észre időben a fejlődési rendellenességet. Élete első hónapjai alatt húszszor műtötték a kezét, a karját. „Még ha normális életnek nem is lehet nevezni, az én életem egy különleges élet – mondja. – Sok nehézséggel kell szembenéznem, de a hit fényében teszem… Nem kellene itt lennem, de itt vagyok, az Úr ezt akarta velem, terve van az életemmel.”

Rosario talán az egyetlen a világon, akinek ez a betegség csak a kezét és a karját érinti. Úgy érzi, ez is a remény jele: „az Úr a fejemre tette a kezét az anyaöltől kezdve”. A hit segít neki abban, hogy elfogadja fogyatékosságát és együtt éljen vele: „Lökést, választ adott, választ a miértre. A hit azt mondja nekem, hogy nem szabad megállni semmiféle akadály előtt, sőt, ha él bennünk a remény, még előrébb léphetünk. Ahogyan Szent Pál mondja: »A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam«”.

Rosario életében nem történtek különleges események: volt barátnője, ügyvéd akart lenni… Aztán a középiskola vége felé kezdte érezni, hogy valami megváltozik benne. „Nem történt semmi különleges esemény, inkább volt valami bennem már korábban is, ami a megfelelő időben elkezdett kivirágozni” – vallja erről az időszakról. Az olasz Catania tartományban található Caltagirone szemináriumába jelentkezett, ekkor tudta meg, hogy fogyatékossága miatt nem lehet pap. Úgy érezte, valami meghal benne.

Nem érezte magát kirekesztve, mert arra gondolt, hogy ha az egyház ezt a rendelkezést hozta, akkor azt gyermekei érdekében tette. Sőt, arra gondolt, az egyház segít is ezzel ezeknek az embereknek, akik talán azt gondolják, hogy problémamentesen teljesíthetik szolgálatukat, és nem tudatosul bennük, hogy fogyatékosságuk károkat okozhat, ahelyett, hogy az egyház és a rájuk bízott hívek javára lenne. Azt is el akarják kerülni, hogy valaki azért válassza a papi hivatást, mert menekül a félelmeitől. Ugyanakkor a szabályok nem mindig olyan szigorúak, mint amilyennek tűnnek, így az is lehetséges, hogy egy fogyatékkal élő ember pap legyen, ha fogyatékossága nem olyan mértékű, hogy akadálya lenni a papi életnek.

Rosario így vall erről a folyamatról: „Amint tanácsolták, igyekeztem megszabadulni a gondolattól, hogy be kell lépnem a szemináriumba, és végül éppen mégis meggyőződtem róla, hogy az én utam a felszentelt papság útja. Amikor az ember nem gondol valamire, de az a valami mégis kiemelkedik minden más gondolat közül, ékszerként ragyog minden más felett, akkor az ember igyekszik megragadni, mielőtt a semmibe vész.” Egy év telt el azzal, hogy a feljebbvalókkal, a püspökkel és saját magával igyekezett tisztázni, mi az ő útja. Végül megszületett a döntés, hogy kéri XVI. Benedek pápától, mentse fel az egyházi rendelkezés hatálya alól.

A kérvényt a püspöknek és a szeminárium vezetőjének kellett megírnia, csatolni kellett az orvosi véleményeket. Néhány hónappal később megkapta az engedélyt, nem találtak olyan okot, amely miatt nem jelentkezhetett volna a szemináriumba. Megállapították, hogy testi problémája nem akadálya annak, hogy papi életet élhessen.

Nagyon hálás Benedek pápának, akitől az engedélyt kapta. Neki köszönheti hivatását is, amely a Madridi Ifjúsági Világtalálkozón érlelődött meg benne. 2015 októberében lehetősége nyílt arra is, hogy találkozzon az emeritus pápával. Megkérdezte tőle: „Szentatyám, mi a legfontosabb dolog ma egy pap számára?” Szinte be sem fejezhette a kérdést, Benedek pápa már válaszolt is: „A legfontosabb dolog egy pap számára, hogy barátságban legyen Krisztussal, és ezt a barátságot táplálja az imádsággal.”

Forrás: Magyar Kurír


2016. április 18., hétfő

Hálaadás a papi hivatás kegyelméért




Hálát adok Uram Neked a papi hivatásomért. Hálás szívvel köszönöm meg, hogy meghívtál és mindez idáig megtartottál hivatásomban és szolgálhatom a rám bízott nyájat a Te Szent Fiadnak, A Jó Pásztornak nyomdokain haladva. Köszönöm, hogy a lelkek üdvösségén munkálkodva minden lelket közelebb vezethetek Hozzád. Köszönöm azt a sok áldást és kegyelmet, amellyel nap, mint nap eltöltesz és segítesz papi munkám során. Jó a Te eszközödnek lenni és átélni a szentségek kiszolgáltatásán és a szentmise bemutatása során, hogy a Te helyettesed lehetek itt a Földön. Köszönöm, hogy állandóan megerősítesz, ha a nehézségek miatt elcsüggednék, vagy testi-lelki erőim megfogyatkoznának. Szűz Mária, Papok Édesanyja kérlek, járj közben értem minden nap, hogy tisztaságban és hűségben az Úr oltáránál való szolgálatban mindenkor megmaradhassak. Esdd ki számomra a szükséges kegyelmeket hivatásom betöltéséhez, hogy méltó közvetítő lehessek Isten és emberek között életemnek minden napján. Amen.


Úton a Szentlélekkel - hivatástisztázó lelkigyakorlat a Szociális Testvérekkel


2016. április 17., vasárnap

Pilip Victor Theodor tanúságtétele papi hivatásáról


Konszekrált szüzesség a világban - mit jelent?

Egy konszekrált szüzességről szóló cikk olvasható a világban megélt megszentelt életnek erről az útjáról ezen az oldalon:





A papi és szerzetesi hivatások napja


Ferenc pápa üzenete a Hivatások 53. világnapjára

Az Egyház a hivatások édesanyja

Kedves testvérek,

mennyire szeretném, hogy az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve során minden megkeresztelt ember átérezhesse az Egyházhoz tartozás örömét! Bárcsak újra felfedezhetnék, hogy a keresztény hivatás, csakúgy mint minden sajátos hivatás is, az Isten népe körében születik meg, mint az isteni irgalmasság ajándéka. Az Egyház az irgalmasság háza, az a “föld”, amelyben a hivatás kicsírázik, felnövekszik és gyümölcsöt hoz.


Éppen ezért arra hívlak benneteket a hivatások 53. világnapja kapcsán, hogy fordítsátok tekinteteteket az apostoli közösségre, és mondjatok köszönetet azért a szerepért, amelyet a közösség tölt be az egyes emberek hivatásának útján. Az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét meghirdető bullában felidéztem Tiszteletreméltó Szent Beda szavait Szent Máté meghívásáról: “Miserando atque eligendo” (Misericordiae Vultus, 8). Az Úr irgalmassága megbocsátja vétkeinket és megnyit bennünket az új életre, s ez abban nyilvánul meg, hogy meghív bennünket követésére és küldetést ad nekünk. Az Egyházban minden hivatás Jézus együttérző tekintetéből fakad. A megtérés és a hivatás ugyanannak az éremnek a két oldala, és folytonosan utalnak egymásra a misszióba küldött tanítvány életében.

Boldog VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában leírta az evangelizáció folyamatának lépéseit. Ezek egyike a csatlakozás a keresztény közösséghez (vö. 23.), ahhoz a közösséghez, amely tanúskodott számára a hitről és felmutatta neki Isten irgalmasságát. A közösségbe történő befogadás tartalmazza az egyházi élet teljes gazdagságát, különösképpen a szentségeket. És az Egyház nem csupán az a hely, ahol hisz az ember, hanem hitünk tárgya is egyben; ezért is valljuk meg így a Hiszekegyben: „Hiszem az Anyaszentegyházat”.

Isten hívása a közösség közvetítésével ér el hozzánk. Isten arra hív bennünket, hogy legyünk az Egyház részesei, és miután bizonyos érettségre tettünk szert, sajátos hivatást is ad számunkra. Hivatásunk útját azokkal a férfiakkal és nőkkel járjuk együtt, akiket az Úr mellénk állít: ez egy közös hivatás, egybehívás. A meghívásnak ez az egyházi, közösségi dinamizmusa ellenszer a közömbösségre és az individualizmusra. Létrehozza azt a közösséget, amelyben a közömbösséget legyőzi a szeretet, mivel megköveteli, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába állítsuk, azonosulva Isten szent népével az adott történelmi helyzetben.

Ezen a világnapon, amikor a hivatásokért imádkozunk, arra szeretnék bíztatni minden hívőt, hogy vállalja fel a felelősségét a hivatások gondozása és megkülönböztetése terén. Amikor az apostolok kerestek valakit, aki átvehetné az Iskarióti Júdás helyét, Szent Péter százhúsz testvért hívott egybe (vö. ApCsel 1,15), és a hét diakónus kiválasztásához is összehívták a tanítványok egy csoportját (vö. ApCsel 6,2). Szent Pál konkrét szempontokat ad Titusznak arra, hogy hogyan válassza ki a papokat (Tit 1,5-9). A keresztény közösség ma is mindig jelen van ott, ahol a hivatások kibontakoznak, kifejlődnek és hűségben megmaradnak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 107).

A hivatás az Egyházban születik. A hivatásnak már megszületésekor szüksége van a megfelelő „egyháziasságra”. Senkinek sem kizárólag egy meghatározott régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hivatása, hanem az Egyházra, az egész világra. „Egy karizma hitelességének világos jele az egyháziassága, azaz arra való képessége, hogy harmonikusan beilleszkedjék Isten szent népe életébe mindenkinek a javára.” (Uo. 130.) Amikor Isten hívására válaszol, a fiatal megtapasztalja, hogy szélesre tárul előtte az Egyház horizontja, rálátása lesz a sokféle karizmára és tárgyilagosabban tud döntést hozni. A közösség ilyen módon az a ház, az a család, ahol megszületik a hivatás. A jelölt hálával szemléli a közösségnek ezt a közvetítő szerepét, amely nélkülözhetetlen jövője szempontjából. Megtanulja, hogy megismerje és megszeresse azokat a testvéreit, akik az övétől eltérő úton járnak, és ezek a kapcsolatok mindenkiben erősítik az egységet..

A hivatás az Egyházban növekszik. Képzésük során a különböző hivatások jelöltjeinek szüksége van rá, hogy mélyebben megismerjék az egyházi közösséget, túllépve azon a korlátozott látásmódon, amellyel mindnyájan rendelkezünk kezdetben. Ebből a célból alkalmas, ha apostoli tapasztalatra tesz szert a jelölt a közösség más tagjaival, például továbbadja a keresztény üzenetet egy jó hitoktató mellett, megtapasztalja az evangelizációt a perifériákon egy szerzetes közösséggel, felfedezi a szemlélődő ima kincsét osztozva egy klauzúra életében, jobban megismeri az ad gentes missziót azáltal, hogy kapcsolatba lép misszionáriusokkal, és az egyházmegyés papokkal jobban elmélyül a plébániai és egyházmegyei lelkipásztori munkában. Azok számára, akik már benne vannak a képzés folyamatában, az egyházi közösség mindig az alapvető nevelő közeg, amely iránt hálásak vagyunk.

A hivatást az Egyház támogatja. Miután valaki véglegesen elköteleződött, ezzel nem fejeződik be hivatásának útja az Egyházban, hanem tovább folytatódik a szolgálatkészségben, a kitartásban, a folyamatos képzésben. Aki az életét az Úrnak szentelte, az kész az Egyházat bárhol szolgálni, ahol annak szüksége van rá. Pál és Barnabás missziós útja példa erre az egyházias készségre. Miután elküldte őket a Szentlélek és az antióchiai közösség (vö. ApCsel 13, 1-4), visszatértek ugyanebbe a közösségbe, és elmondták, mit vitt végbe általuk az Úr (vö. ApCsel 14,27). A misszionáriusokat a keresztény közösség elkíséri és támogatja, élő hivatkozási pont marad a számukra, mint az a látható otthon, amely biztonságot nyújt azoknak, akik zarándokútjukat járják az örök élet felé.

A lelkipásztori munkát végzők között kiemelkedő szerepe van a papoknak. Az ő szolgálatuk révén válnak valóra Jézus szavai, aki azt mondta: “Én vagyok a juhok számára a kapu. […] Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10, 7.11). A hivatáspasztoráció alapvető része az ő szolgálatuknak. A papok kísérik nyomon azokat, akik hivatásukat keresik, és azokat is, akik már Isten és a közösség szolgálatának szentelték életüket.

Minden hívő arra hivatott, hogy tudatára ébredjen a hivatás egyházi, közösségi dinamizmusának, hogy a hitbeli közösségek Szűz Mária példája nyomán olyan anyaméhet jelenthessenek, amely képes befogadni a Szentlélek ajándékát (vö. Lk 1,35-38). Az Egyház anyai szerepe megnyilvánul abban a folyamatos imádságban is, amelyet a hivatásokért mond és abban a nevelői tevékenységben és kísérésben, amellyel az Isten hívását meghallók felé fordul. Ezt szolgálja a jelöltek gondos megválasztásával is a papságra és a megszentelt életre. Végezetül a hivatások édesanyjaként mutatkozik meg azáltal is, hogy folyamatosan támogatja azokat, akik mások szolgálatára szentelték életüket.

Kérjük az Úrtól, hogy minden embernek, aki hivatása útját járja, adjon mély ragaszkodást az Egyházhoz; valamint hogy a Szentlélek erősítse meg a lelkipásztorokban és minden hívőben a közösséget, a megkülönböztetés adományát, a lelki atyaságot és lelki anyaságot.

Irgalmasság Atyja, aki Fiadat adtad a mi üdvösségünkért és mindig támogatsz minket Szentlelked ajándékaival, adjál nekünk élő, buzgó, örömteli keresztény közösségeket, amelyekben testvéri élet fakad és amelyek képesek felkelteni a fiatalokban a vágyat, hogy Neked és az Evangélium hirdetésének szenteljék magukat. Támogasd e közösségeket törekvésükben, hogy megfelelő módon táplálják a hivatásokat és képesek legyenek felmutatni a megszentelt élet különféle útjait. Adjál bölcsességet a hivatások megkülönböztetéséhez, hogy mindenben fényeskedjék a te irgalmas szereteted nagysága. Mária, Jézus édesanyja és nevelője, járjál közben minden keresztény közösségért, hogy a Szentlélek adta termékenységet befogadva képes legyen hiteles hivatásokat adni Isten szent népének szolgálatára.

Vatikán, 2015. november 29.

Ádvent I. vasárnapján

Franciscus

Forrás: VPP Hírporta


2016. április 13., szerda

Nyílt nap a Ferences Kisnővérekkel


Hivatástisztázó lelkigyakorlat lányoknak, nőknek a Nyolc Boldogság Közösséggel



“A megszentelt férfiak és nők arra kaptak meghívást, hogy elsősorban a találkozás emberei legyenek. A hivatást ugyanis nem a mi tervünk indítja el, melyet „íróasztalnál” eszeltünk ki, hanem az Úr kegyelme, amely elér bennünket egy életünket megváltoztató találkozáson keresztül. Aki valóban találkozik Jézussal, nem maradhat ugyanolyan, mint korábban. Ő az az újdonság, amely mindent megújít! Aki átéli ezt a találkozást, az tanúvá válik, mások számára is lehetővé teszi a találkozást, és a találkozás kultúrájának előmozdítójává válik, elkerülve az önmagunk körül forgást, azt, hogy magunkba zárkózva éljünk.” (Ferenc pápa, 2016. február 2.)

Szeretettel várunk minden, szerzetesi hivatás iránt érdeklődő, 18-35 év közötti nőt!

A lelkigyakorlat ideje: 2016. április 21 (csütörtök, 17.00) -24. (vasárnap, 13.00)

Helye: 8777 Homokkomárom, Ady E. u. 2.

Program: előadások, személyes beszélgetés, közös- és egyéni imádság, bekapcsolódás a Nyolc Boldogság Közösség nővéreinek életébe.

Bővebb információ és jelentkezés: hk.vendeg@gmail.com, +3630 520 5170

Forrás: FordulóPont - Nyolc Boldogság Közösség


2016. április 5., kedd

„Szerzetes és kertész akartam lenni”

Székely János püspök a papság kalandjáról – Huszonöt éve, 1991. március 2-án szentelték pappá. Magával ragadó lelkesedéssel beszél az ókeresztény egyház lelkületéről, nagy megjelenítő erővel idézi fel a kereszténység kezdeteinek lendületét. És sejteti: valami hasonló feléledésében bízik itt és most, a 2010-es évek Magyarországán is. Ezért próbál tenni.


Mit gondol, miben hasonlít és miben különbözik az, amikor egy pap, egy püspök, és amikor egy mesterember, tanár vagy orvos tekint vissza pályájának, munkájának két-három évtizedére? Melyikük számára milyen biztos fogódzópontok kínálkoznak annak megítélésére, hogy mit ért el, mire lehet büszke, miért adhat hálát, és mire kell szomorúan, esetleg kudarcként tekintenie?

– A papság lényege szerint nem valamilyen funkció, foglalkozás, nem konkrét feladatok ellátása, hanem megérintettség, pecsét, személyes kapcsolat. Ahogyan a tizenkét tanítvány is elsősorban azért szegődött Jézushoz, hogy vele lehessenek. Az első és legfontosabb lépés az, hogy Krisztusnak adjuk az életünket. Ő nem valamit akar tőlünk, hanem bennünket akar.

Gyerekkoromban nem álmodoztam arról, hogy pap leszek, mert nem vonzott, sőt megijesztett, hogy a pap középen áll a templomban, és mindenki rá figyel. Szerzetes és kertész akartam lenni, akinek a kert végében van a cellája; arra vágytam, hogy az Isten betöltsön, hogy neki adjam az életemet. A papság gerince ez a szeretetkaland, dráma. A kapcsolat. Hálás vagyok azért, hogy Isten már gyerekként is hívott, és igent mondtam neki. És hálát adok a szüleimért, az ő hitükért és házasságukért, tudásukért; a kultúráért, amelyet átadtak nekem.

Ám ott felfigyeltem arra a furcsaságra, hogy míg az összes többi gyerek jár hittanra, a cigányok közül senki sem. Ezért az iskola folyosóján, udvarán elkezdtem velük barátkozni, vittem a gitáromat, és a cigány himnuszt játszottam nekik. Nagyon meglepődtek! Nemegyszer húszan-harmincan is körülálltak, és velem énekeltek. Aztán nemsokára ők is egyre többen jöttek már hittanra. A kapu nagyon gyorsan kinyílt.

Milyen biztos mércéje lehet egy papnak, püspöknek az ügyben, hogy megtette-e, ami lelkiismerete szerint kötelessége volt, hogy mit ért el mindabból, ami miatt ezt a hivatást választotta? Önt milyen érzések töltik be ezekben a napokban, amikor huszonöt éves papi jubileumát ünnepli?

– Igyekszem nem mérlegelni, hanem mindent az Istenre bízni, és a mai napra figyelni, mindig a legodaadottabban tenni, amit éppen tennem kell. De ennek ellenére nagy hatással volt rám, hogy a szentelési misémre rengetegen eljöttek a régi helyeimről – Széphalomról, Érsekvadkertről, a budapesti Rózsák teréről –, és megtöltötték a jéghideg bazilikát. Eszembe jutott aztán egy édesanya, aki egyszer elmondta, hogy a velem való beszélgetés hatására tartotta meg a gyermekét. Jólesően tekinthetek vissza a cigánypasztoráció terén elért eredményekre is, amelyekről a média általában kevéssé ad hírt. Nem közismert, hogy a katolikus egyház hatvan közösségi házat tart fenn országszerte – főleg cigányok által lakott vidékeken –, amelyekbe körülbelül húszezer hátrányos helyzetű gyerek és fiatal jár. Délutáni tanulásra, mosásra, fürdésre lehetőséget kínáló házak ezek, és baba-mama klubok is működnek bennük. Fontosnak tartom azt a püspöki kar által indított képzési programot is, amely százharminc cigány testvérünket segíti abban, hogy közösségszervezőkké, lelkipásztori munkatársakká váljanak.

Vannak a szolgálatnak olyan gyümölcsei is, amelyekről sokáig nem is tud az ember. Egy szerzetesnőtől például csak évekkel később tudtam meg, hogy amikor nálam járt gyónni, az fordulópontot jelentett a hivatása szempontjából. Egy fiatalember pedig, aki öngyilkos akart lenni, hajnalban bekapcsolta a Mária Rádiót, amely akkor éppen az én bibliamagyarázatomat adta. Valamiért nagyon megérintették a szavaim, és eltérítették a szándékától – tudtam meg tőle később. És ez csak kettő azok közül a csaknem felfoghatatlan ajándékok közül, amelyeket egy pap kaphat a szolgálataiért.

Milyen téren igényli a szolgálatát illetően a külső visszajelzést, és mi az, amivel kapcsolatban nincs szüksége barátok, rokonok, lelkivezető megerősítésére, tanácsaira?

– A visszajelzések között sajnos túlsúlyban vannak a felszínes dicséretek; ezekre igyekszem nem különösebben figyelni, noha természetesen megköszönöm őket. A kritika kevés, pedig nagy szükség lenne rá. Mindig nagyon hálás vagyok azért, ha valaki mélyebben is megnyilvánul a papi működésemmel kapcsolatban. A volt gimnáziumi osztálytársaim között például van valaki, aki időnként kendőzetlenül megírja nekem, ha nem ért egyet valamivel, amit püspökként mondtam, tettem. Tagja vagyok továbbá egy kis, őszinte légkörű papi közösségnek, amely szintén fontos oázis számomra ebből a szempontból.

A hívek nagyobb része szinte semmit sem tud arról, hogyan él egy püspök, mert sokkal nehezebben megközelíthető, mint a papok többsége. Egyszer egy kedves hölgy arról írt nekünk olvasói levelet, hogy találkozott és egy-két szót beszélhetett egyházmegyéje püspökével, és ez számára egész életre szóló élményt jelentett. Hogyan alakulhatott ki a hívektől való elszakítottságnak ez a képtelen helyzete?

– A püspöki hivatal az apostolságból ered, annak a folytatása. Az ókori városok püspökei nagyjából úgy, híveik körében éltek, mint ma egy plébános. Szent Ágoston például mindennap prédikált, bárki megközelíthette. Ám azt hiszem, ma sem jó jelzője egy püspöknek az, hogy megközelíthetetlen, noha talán kevesebb személyes, családias hangulatú találkozásra adódik lehetősége a hívekkel, mint korábban. Ez akár nehéz, fájdalmas is lehet számára. Sokfelé kell mennie, és emiatt a kapcsolatai egyszerre gyérülnek és válnak kiterjedtebbé.

Milyen püspöki modelleket, szerep-felfogásbeli különbségeket, hangsúlyokat, eszményeket lehet megkülönböztetni, és mitől függ, hogy ki melyiket választja? Ön hogyan alakítja püspöki működésének kereteit? Egyáltalán mennyire lehet önálló e téren?

– Más a megyés püspök küldetése, és más a segédpüspöké, így az enyém. A megyés püspöké a kormányzás, az egyházmegye szociális, oktatási intézményeinek, plébániáinak irányítása, koordinálása, ami rengeteg energiát, odafigyelést igényel. A segédpüspökre ebből semmi sem hárul, ő a megyés püspök által rábízott feladatokat végzi. Az én egyik ilyen feladatom a tanítás Esztergomban a főiskolán és a Pázmány egyetem bölcsészkarán, amit nagy örömmel végzek.

A naptáram jelentős részét azonban én alakíthatom. Sok energiát szánok a cigánypasztorációra és a Cursillóra, amelynek országos és egyházmegyei lelkivezetője is vagyok. A Cursillóval ma már a börtönökben is jelen vagyunk, és örömmel látjuk, hogy sokak életét alakítja át gyökeresen. Házaspárok lelkivezetését is fontos feladatomnak tartom, és bibliaórát, lelkinapokat is rendszeresen tartok.

Inkább „magányos hős”, döntéseiben, nehézségeivel, aggodalmaival egyedül maradó ember a püspök, vagy közösségben élő, működő, sok-sok munkatárs, bizalmas segítségére, ötleteire támaszkodó?

– Minden püspök számára pótolhatatlanul fontos a munkatársak, tanácsadók, közösségek szerepe. Én plébánosként mindig nagyon hittem a képviselő-testület fontosságában, és arra törekedtem, hogy ott minden vélemény, kritika hangot kaphasson. Ma is minden munkaterületen segítők vesznek körül, és tudom, hogy a megyés püspökök is sokakkal beszélnek, egyeztetnek, mielőtt döntéseket hoznak. Jó az egyházunkban, hogy családias, emberléptékű, szinte mindenki mindenkit ismer benne. Ez az egyházmegyék vezetését is emberarcúvá teszi. A döntés a püspöké, de ahhoz, hogy döntésre jusson, sok konzultációra van szüksége.

A magyar egyház mely olyan gondjaival szembesül, amelyek megoldása érdekében mindenképpen személy szerint is tenni akar?

– Európában és általában a nyugati kultúrkörben súlyos válságban szenved és gyenge az egyház. Ennek tünetei, hogy egyre kevesebb házasságot kötnek, mert egyre kevesebb fiatal érti, miért szép és jó egész életre hűséget fogadni. Egyre kevesebb a lelkesedés, és egyre több – mint Benedek pápa fogalmazott – az üres szív. A legalapvetőbb baj, hogy tömegek vágják el magukat a lét forrásától. Magyar­országon ehhez még hozzájön a XX. század fájdalmas történelmi eseményeinek feldolgozatlansága, mindmáig eleven sebei. Lelki talpra állásra lenne szükség. Ehhez próbálok hozzájárulni új könyvemmel is, amelynek valószínűleg A hit kapuja lesz a címe. Arra törekszem benne, hogy megvédjem hitünk alapjait, olyan vádpontokra is válaszolva, mint az egyház bűneit, a világban ható rossz kérdéseit illetők.

Miért volt az ókeresztény egyház annyira erős? Mert tagjai mélyen meg voltak győződve a hitük, a tízparancsolat igazságáról, és sokszor a vértanúságig menően hiteles volt az életük. Jelentős eleme volt tanúságtételüknek a szegények felkarolása is. A III. század közepén Rómában naponta kétezer rászorulónak segítettek a keresztények! Újra kell tanulnunk a szegények iránti nyitottságot, mert ha a szegényeknek nincs helyük a közösségeinkben, előbb-utóbb Jézus is eltűnik belőlük.

Az ókorban futótűzként terjedt a kereszténység, míg mára szinte teljesen megfeledkeztünk a hitünk továbbadásáról. Ezért én minden olyan kezdeményezést támogatok, amely erre irányul. Így például a lelkiségi mozgalmakat, amelyeket a mai egyház legelevenebb részének tartok.

Forrás: Új Ember


Domonkos hivatás zarándoklat