2016. december 31., szombat

„Hálát adok az Úrnak mindenért”

Alberto Bottari de Castello nuncius aranymisés


Ötven év az egyház szolgálatában: mi jut először az eszébe, ha erre a hosszú időszakra gondol?

– Öröm és hála. Minél hosszabb ideje gyakorolja az ember a papi szolgálatot, annál jobban feltárul előtte a szépsége, gazdagsága, és akkor természetesen tör fel belőle a köszönet hangja: „Köszönöm, Uram, nem az én érdemem ez, hanem a tiéd. Te döntöttél így, és én igyekszem válaszolni a hívásodra.”

Hogyan emlékszik vissza, mikor érezte először a meghívást?

– Az elsőáldozás pillanatában született meg bennem valami. Montebellunában laktam, a családban és a plébánián is megtapasztaltam az élő hitet. Treviso környékén akkoriban mindenütt nagy papi közösségek működtek, láttam változatos, tevékeny életüket. A családban is volt már előttem hivatás: az egyik nagynéném szerzetes nővér lett, később Argentínába ment misszióba. A szüleim nagy figyelemmel és szeretettel kísérték formálódásomat, köszönettel tartozom nekik ezért. Emlékszem anyám ölelésére a repülőtéren, amikor először utaztam Európán kívülre. „Alberto, elég, ha boldog vagy, és azt teszed, amit tenned kell” – mondta. Az ő erős hite támasz volt az életemben. Treviso egyházmegye korábban nagyon gazdag volt papi hivatásokban, és ma is az, bár a csökkenés itt is jellemző. A papok mifelénk mindig szoros kapcsolatban álltak az emberekkel, a családokkal, a fiatalokkal. Gyerekkoromban a nyári szünidőben minden reggel elmentünk misére, és minden este benéztünk a plébánoshoz. Élettel teli volt az egyház.
Ilyen környezetben nőttem fel. Fiatalon jelentkeztem a kisszemináriumba, vagyis az általános iskola felső tagozatától kezdve a gimnáziumon át szemináriumi iskolába jártam, majd a teológiára – összesen tizenhárom évig. A kisszeminárium növendékei közül nem mindenki lesz pap: mi kilencvenen indultunk, nyolcan lettünk egyházmegyés papok, ketten pedig misszióba mentek. Ma hatan vagyunk a nyolcból, kettőt közülünk már magához hívott az Úr. Szeptember 13-án a Szent Márta-házban együtt ünnepelünk majd a szentatyával. Tovább is maradok, mert Ferenc pápa az irgalmasság szentévében ünnepelni hívott minden nunciust, két-három napot együtt töltünk majd a Szent Márta-házban. Ezt követően ünnepelünk a családban is, a szentelésem helyén, a trevisói katedrálisban. Meghatódva emlékszem vissza a szentelésre: ott áll az ember az Úr szeretetteljes tekintete előtt, azzal a küldetéssel és azzal a képességgel, hogy terjessze Isten szavát és bocsánatát.

Mi volt papi szolgálatának első állomása?

– Kineveztek káplánnak egy plébániára, ahol hárman voltunk papok, a plébános és két káplán. Három szép évet töltöttem ott: fiatalokkal, családokkal, betegekkel. Hittant tanítottam az iskolákban. Már éppen beilleszkedtem, amikor a püspök arra kért, menjek Rómába tanulni, és lépjek diplomáciai szolgálatba. Korábban soha nem gondoltam erre, a szemináriumi években a lelkipásztori munkára készültem. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megadta nekem ezt a három évet egy plébánián: az emberek, a gyerekek, a családok között lehet megérezni igazán, mit jelent papnak lenni. Innen gyakorlatilag visszatértem a szemináriumba, továbbtanultam. Ezek is szép évek voltak: mintegy harmincan voltunk a világ minden tájáról. Európán kívül Kínából, Dél-Amerikából, Vietnamból, Kenyából is érkeztek papok; együtt laktunk, szép, egyetemes légkör uralkodott.

Merre vezetett az útja a diplomáciai szolgálatban?

– Először Ecuadorba, Quitóba küldtek, amely háromezer méter magasan fekszik. Ott éltem meg életem első földrengését. Ecuador keresztény ország, nagy hagyománya van a katolikus missziónak. Három évet töltöttem ott, majd Damaszkuszba küldtek három, szintén nagyon szép évre. Ecuadorban spanyolul beszéltem, Szíriában megtanultam arabul. Itt a lakosság tíz százaléka keresztény volt, főleg ortodox keresztény, és egyetértésben élt a kilencven- százaléknyi muzulmán többséggel. A sok keresztény felekezet egymással is nagyon jó kapcsolatokat ápolt. Akkoriban még nem volt erőszak. A szolgálatom vége felé azonban, amikor Khomeini ajatollah visszatért Teheránba, már kezdett megváltozni a légkör.
Innen Afrikába kerültem, Zairébe, vagyis a mostani Kongói Demokratikus Köztársaságba. Mobutu idején Zaire biztonságos hely volt. A lakosság nagy része keresztény, a belgák sok misszionáriust küldtek ide. A temetőben megrendítő volt látni a fiatal, harminc-harmincöt éves misszionáriusok sírjait: elvitte őket a malária és más betegségek. Amikor megérkeztem, a püspökök nagy része már kongói származású volt.
Az őserdőből aztán a felhőkarcolók erdejébe küldtek: Washingtonba. Ez kulturális sokk volt számomra az emberi kapcsolatokat előtérbe helyező afrikai világ után. Ugyanakkor az amerikai egyház is szép élményt jelentett számomra. Körülbelül tíz pap dolgozott a nunciatúrán, négyünket a Vatikán küldött, a többiek helybeliek voltak, jól megértettük egymást. Élénk egyházi élet folyt, számos püspökszentelés, sok iskola, szerzetesrendek… Az a korszak volt ez, amikor Theresa Kane a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás-bazilikában üdvözölte II. János Pál pápát, és a női papság lehetőségéről beszélt neki. Ronald Reagan és George Bush időszakát éltük. Az elnöki rezidencia épp a nunciatúrával szemben volt, reggelente láttuk Bush elnököt tornászni.

Nem feledkezett meg korábbi vágyáról, hogy misszionárius legyen.

– Már tizenkét éve dolgoztam különböző nunciatúrákon, pedig korábban az volt az álmom, hogy misszionárius leszek. A washingtoni éveket követően válságba kerültem, és ezt jeleztem is. Egy év múlva elengedtek, visszatérhettem az egyházmegyémbe. Treviso kapcsolatban állt egy kameruni plébániával: kértem, hogy oda mehessek missziós szolgálatra mint „fidei donum” pap. (A Fidei donum kezdetű enciklikában XII. Piusz pápa minden papot arra hívott, hogy álljon készen az afrikai missziós szolgálatra.) Sokan voltunk olasz papok Kamerunban, egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmada katolikus, egyharmada protestáns, egyharmada pedig muszlim. Azt kérték tőlem, legyek a kisszeminárium rektora: százhúsz gyerek járt oda, az általános iskola felső tagozatára és gimnáziumba. Latint tanítottam, az oktatás nyelve a francia volt. Misszionáriustársaim egy plébánián szolgáltak egy másik településen, kapcsolatban álltam velük, az ünnepeket náluk töltöttem. Megtanultam a helyi nyelven misézni.
Tizenkét év után telefonon kerestek Rómából, hogy térjek vissza, a pápa szeretne kinevezni nunciusnak. 1999 decemberében ez meg is történt. 2000. január 6-án szentelt püspökké II. János Pál pápa a Szent Péter-bazilikában, Erdő Péter bíborossal és Veres András püspökkel együtt. Először Afrikába küldtek: Guinea, Sierra Leone, Libéria és Gambia nunciusa lettem. Nagy volt a terület, egy kis repülővel lehetett közlekedni az őserdők felett. A polgárháború vége felé éltem ott, hónapokon keresztül laktak nálam Sierra Leonéból elmenekült papok. A lakosság nagy része ezekben az országokban is a muszlim valláshoz tartozott, de nem voltak különösebb feszültségek, jó kapcsolatokat ápoltunk.
2006-ban Leonardo Sandri érsek, helyettes államtitkár ismét telefonon hívott, és elmondta: a pápa Tokióba küld. 2006-tól 2011-ig szolgáltam ott. Erre az időre esett a nagy földrengés, ekkor Sarah bíboros is ellátogatott az országba. Együtt mentünk el a földrengés és cunami sújtotta területekre. A cunami mindent magával vitt, semmi sem maradt a házakból. Fukusima atomerőműve is megsérült, az atomsugárzás veszélye miatt több követség bezárt. A nunciatúra ilyen helyzetekben is kitart, nem hagyja magukra az ott élőket. Engem éppen ekkor küldtek Budapestre, de kértem, hogy a kinevezésemet csak később tegyék közzé, mert a nehéz helyzetbe került emberek mellett volt a helyem. Júniusban hozták nyilvánosságra a kinevezésem: augusztusban még Tokióban mutattam be szentmisét Hirosima és Nagaszaki bombázásának évfordulója alkalmából, majd augusztus 15-ére Rómába utaztam, augusztus 20-án pedig már Budapesten voltam, és a magyarokkal ünnepeltem Szent István ünnepét.

Sok hirtelen változást hozott magával a szolgálata. Nem nehéz mindig engedelmesnek lenni?

– Az engedelmesség a hivatás része. A pap az Úrért él. Az egyházközségekben szolgáló papok is tudják, hogy nem maradnak egész életükben ugyanazon a plébánián. A küldetés része, hogy készségesek vagyunk, rendelkezésre állunk. A diplomáciában azért másfajták a változások, olykor kontinenst is vált az ember, és akadnak nyelvi nehézségek is, mint például számomra itt, Magyarországon. Nem ismerem a nyelvet, ugyanakkor hálás vagyok az Úrnak, hogy itt lehetek, megismerhetem ezt az országot, és tanúja lehetek a magyarok hitének, emberségének.

Mit tanácsolna a szeminaristáknak, a fiatal papoknak: hogyan éljenek teljes, boldog papi életet?

– Ne féljenek az Úrtól. Ma is nagy szükség van papokra, és az Úr hívja is a fiatalokat. Figyelmesnek, érzékenynek kell lennünk. Minden fiatalnak azt mondom, bízzon az Úrban. Tőle kaptuk az életünket, ő tudja, mi a jó nekünk. Ne essünk a világi illúziók rabságába! Ez különösen akkor nehéz, amikor az ember azt látja, hogy körülötte sokan más úton járnak.
Loyolai Szent Ignác tanácsa mindig fontos volt számomra: „Amikor döntened kell, gondolj arra, hogy az az utolsó pillanat, nemsokára meg kell halnod, el kell számolnod az Úr előtt.” Ha erre gondolunk, ez megadja a dolgok értelmét. Az életben a legfontosabb a hit, a szeretet, az odaadás. Ha egy fiatal érzi az Úr hívását, azt mondom: „Bízzál! Ez a legszebb út, egy értelmes, értékes, örömteli élet útja.” Hálás vagyok az Úrnak mindazért, amit megtapasztaltam, miközben a világ számos helyén megfordultam. Ezért mondtam hálát aranymisémen szeptember 9-én a budapesti Szent István-bazilikában. S ezt köszönöm meg majd Rómában is, illetve Montebellunában, a családom, a testvéreim családja körében.
Isten nagy, egyedüli Úr. Természetesen vannak próbatételek, szenvedések – ilyenkor a keresztény ember előtt a kereszten függő Krisztus képének kell megjelennie. Ő az út. Ötven évvel ezelőtt a többiekkel közös papi jelmondatunk ez volt: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”Az aranymisém emlékére Krisztusnak a torinói leplen őrzött képét választottam, az üzenetem pedig így szól: „Rólad mondja a szívem: »Téged keres tekintetem!« A te arcodat keresem, Uram!” (Zsolt 27,8). Így szeretnék élni akkor is, ha majd befejezem nunciusi munkámat, és tovább szolgálok papként: A te arcodat keresem, Uram. Magamban és másokban is.

Forrás: Új Ember

Fotó: Bonum TV, Új Ember


Év végi hálaadás a hivatásért

Mennyei Atyám, hálát adok Neked a hivatásomért, amelyet megálmodtál velem kapcsolatban.

Tudom, hogy ez a legszentebb és legrövidebb út az üdvösségemhez. Hiszem és bízom benne, hogy ezt az utat megmutatod a számomra, hogy elvezetsz ezen az úton, és ha rátaláltam Te megőrzöl rajta és beteljesíted az életem.


  Kérem a kegyelmedet, hogy minden szükséges eszközt az eléréséhez jól fel tudjak használni és a Te kegyelmed által mindenkoron meg is tudjak maradni rajta.

Hálát adok a tervedért, a még előttem álló útjelzőkért, amelyekkel tovább fogsz segíteni a terv megvalósításában.

Köszönöm mindazokat a helyzetjelző fényeket, amelyeket eddig megadtál számomra, hogy rátalálhassak arra az útra, amely számomra a legmegfelelőbb.

Köszönöm és hálát adok azokért a személyekért, akik erre az útra rátaláláshoz hozzá segítenek, és az elmélyülésben segítenek Hozzád Feléd és Veled.

Hálát adok a példaképként nekem adott elődökért, a prófétákért, a szentekért, az őrzőangyalomért és a védőszentjeimért, a Szent Családért, mindenkiért, akik csillagként ragyogják be életemet az úton való tiszta látásért.

Hálát adok azokért az eszközökért, amelyeket már fel tudtam használni és segíts, hogy ezeket az eszközöket lelkem üdvösségére tudjam kamatoztatni.

Hálát adok minden kegyelmi forrásért, Szent Igédért, a szentségekért, a közösségeimért, sugallataidért, a kapott próféciákért és minden kegyelemért, amelyeket készen nyújtottál felém vezetésül és ajándékul, hogy segítsenek hivatásom kialakulásáért és a kitűzött cél felé való jó előrehaladásért.

Hálát adok, hogy Te nem érdemeim alapján választasz ki a hivatásomra, hanem a megadott hivatáshoz átadod számomra a szükséges kegyelmeket.

Segíts, hogy ne torpanjak meg, hogy egyik úthoz se ragaszkodjak a magam elképelése szerint, hanem bízzam rád az út kiválasztását, felfedését és az azon való hűséges megmaradást.

Hálatelt szívvel köszönöm meg Szent Fiad közénk érkezését, életének minden momentumát, amelyből erőt, példát és vezetést meríthetek saját életemre vonatkoztatva.

Hálásan köszönöm Szent Lelked sugallatait a hivatástisztázásom során és kérem Tőle a hitet, reményt és a szeretetet, hogy a megkezdett úton ajándékaival együttműködve az Ő vezetése alatt járjak életem minden pillanatában.

Köszönöm az akadályokat, az engem ért fájdalmakat és sebesüléseket, nehézségeket és szenvedéseket, amelyek által szintén vezetni, irányítani tudsz, ha megengedem Számodra ezeken keresztül is és hálát adok, hogy Te minden negatívnak tűnő eszközt a javamra is fel tudsz használni.

Köszönök minden eddigi élethelyzetet és tapasztalatot, melyekből tudok a jövőre nézve segítséget kapni, hogy mi a feladatom, és hogy tudnám a számomra adott terv szerint érdemszerzően megélni.

Hálát adok a mögöttem álló hivatáskeresésben eltöltött évért, a hivatásomban való elkötelezett lépéseimért és az úton való előrejutásért.

Köszönöm a Szentháromság és az Égiek minden kegyelmi adományát és kérem eljövendő életemben, hogy segítsenek tovább, ígérem, hogy együtt működöm a kegyelemmel és a kapott kegyelmekhez hűséges leszek.

Amen.


2016. december 25., vasárnap

"Csendes éj, szentséges éj!"



Karácsonyi meditáció a hivatásról

A ferences nővérek meghívnak arra, hogy imádságos lélekkel tekintsünk arra a megújító örömre, amelyet Jézus nyújt jövetelével, így válaszoljunk az Úr meghívására és lépjünk előre hivatásunk megismerésében.




Karácsony titka hivatásunk forrása



"Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen." János I. levele 1,1-4


Minden keresztény hivatása az Élet szemlélése, befogadása és továbbadása. A családos hivatásban élők életében a gyermekek életének továbbadásán van a hangsúly - bár az Úr szőlőskertjében ők is munkásokként végezhetnek evangelizációs szolgálatot a családjuk mellett - , de a megszentelt életállapotban élők mindezt csak lelkiekben élik meg, akik fogadalommal vagy az egyházi rend szentségében részesülve Isten Országának építésére kötelezték el magukat, a megtestesülés titkát lélekben megélve és továbbadva életüket erre teszik fel.

1.    Megtapasztalni

Minden kegyelmi forrást megkeresve Krisztust ma is meg lehet tapasztalni az Egyház és a mi magunk életében is. Az Anyaszentegyház minden hívő és megszentelt illetve papi személy életében igen sok lehetőséget biztosít számunkra ehhez, ám a gazdagsága mellett rejtett lehetőségeink is vannak ennek kiaknázására. Gazdag eszközök a kegyelem megtapasztalására illetve kiesdésére lehetnek ugyan látványosak és mérhetőek, mint például egy szentmise, a liturgia, a szentségek egy lelkigyakorlat, a közösségi élet örömei, de nem csak ezek vannak életünkben, ahogy a Szent család életében sem ezek álltak főleg rendelkezésre, hanem ott volt a fárasztó betlehemi út, a barlang, az elutasítottság, a jászol és a szegény körülmények. Odaszentelődésünk fogadalmai elszürkülhetnek, sőt érhetnek minket veszteségek, fájdalmak, betegségek, testi és lelki szenvedések. Szegény eszközeinket néha nehezen vesszük figyelembe érdemszerzőként, vagy ha már szemléljük őket, nehezen fogadjuk el, azonban csak ez után követheti mindezt a felajánlás szívünk átalakításával a világ sebeinek gyógyítására.

2.    Befogadni

Meglátni és elfogadni és életté váltani. Észre kell vennünk az angyalokat és a csillagot is, amelyeket az Úr azért küld, hogy megláthassuk az Igazságot. Ami rajtunk áll meg kell tenni a hivatástisztázás és az elkötelezett hivatás megélése során, el kell indulnunk a felismert jelek és eszközök alapján a megkülönböztetés és a napi Istennek adott élet során. Alapvetően befogadónak, Isten üzenetének befogadására készen kell állnunk életünk minden szakaszában és körülményei között. Ahogy a Szűzanya, Szent József, a pásztorok és a Napkeleti Bölcsek megtapasztalásuk után befogadták az Igét szívükbe, az Ő kegyelméből merítve egyre inkább igyekeztek életre váltani az Ő szeretetét. Észre kell vennünk Jézust és az Ő kegyelmét hivatásunk során is, el kell fogadni, amit és ahogyan Ő ad nekünk és mindezt jól kell kamatoztatni elkötelezett életünk során.

3.    Újjászületni

Az Igével való találkozás minden személy életét átalakította már Jézus korában, de a mi világunkban is ez lenne az elérendő cél. Lelki újjászületés szükséges ahhoz, hogy valóban alkalmas eszközei lehessünk az Úrnak az élet továbbadásához. Minden az Élő Igével való találkozás és befogadás után termékeny talajunkat előkészítve engedni kell, hogy újra formáljon bennünket az Úr és készek legyünk arra, hogy az Ő örömét és békéjét továbbvigyük mások életébe. Nemcsak minden karácsonykor, de minden Krisztussal való találkozást követnie kell egy kiteljesedésnek, mert a befogadott ajándékokat és kegyelmeket nem lehet eredmény nélkül engedni továbbmenni magunk mellett hanem belső lelki világunkat át kell hatnia, gyümölcsözővé kell tennie és bátorságot kell belénk öntenie, hogy továbbítsuk. Hivatáskeresés során az újjászületés egy új szemléletmód kialakulásának megengedése Isten számára, elkötelezett lelkeknél pedig az ehhez való folyamatos visszatérés.

4.    Tanúságot tenni

Az Élet szemlélése befogadása átalakító erejének megtapasztalása után küldetésünk van a környezetünk felé, hogy mindenki megismerhesse a Szeretet Istenét és együtt örvendezhessen velünk és a jó irányt megismerhesse. Nagy örömöt hirdetett az angyal a pásztoroknak, a bölcsek is örömmel a szívükben távoztak, életük megváltozott, átalakult és környezetükben továbbadták ezt az átalakító örömet mindenkinek életük folyamán. Ha mindent még nem is értünk egy Istennel történt találkozáskor, örömünket a szívünkben megélhetjük és később, ha már eljutottunk a hitnek és a kegyelmi életnek egy alkalmas szakaszához, tanúságtételünket akkor tudjuk igazán Isten akarata szerinti módon és értékállóan megtenni.

5.    Segíteni megszületni

Különleges küldetés a tanúságtétel után, hogy minden ránk bízott lélekben terelgessük a kihajtott Örömhírt és segítsünk abban, hogy Jézus élete egyre inkább kibontakozhasson, meggyökeresedhessen mások életében. A családban első sorban a gyermekek élete a kibontakoztatás fő területe, az ő jövőjük hivatásuk első kísérője a szülő. A lelkipásztoroknak nyájuk lelki előrehaladása és minden megszentelt személynek az Egyházért végzett lemondás és imádság és engesztelés az, amely küldetésük középpontjában áll. A lelki gyermekek kísérése és az értük való imádság nagyon fontos a jövő hivatásainak kialakulásához.

*

Az Üdvtörténet teljességének a húsvéti és pünkösdi titkok szemlélése által bontakozik ki a meghívás és a hivatás valódi mibenléte, de a forrás a karácsony szent titkával kezdődik látható módon, Krisztus földi életének kezdetével, megtestesülésével.

Ezen a karácsonyon minden életállapotban hivatásuk megismerése, az úton való elindulás és az elkötelezettség vállalásához, az úton való megmaradáshoz az erő kiesdéséhez minden kedves Testvéremnek kívánom a Kisded békéjét és örömét, hogy minden lépést igazán szívből meg tudjanak élni és tenni, hogy Egyházunk egyre inkább épülve lelki templommá alakuljon, és minden velünk találkozó és ránk bízott lélek elnyerhesse az ígéretet a nekik legmegfelelőbb úton: az örök üdvösséget. Amen.