Anima Christi

A papságról

Jezsuiták közelről - nyílt este a jezsuitákkal

Időpont:
   
2020. május 8., péntek, 18:00–21:00

Helyszín:

Horánszky utca 20., Budapest, 1085 / online

Szervező:

Jezsuiták Barátai

Forrás: Jezsuiták

Ferences Mozaik - Interjú István Imre ferences testvérrel

„A legjobb tanítómesterek: a gyermekek”

Interjú Pius Platz piarista atyával

Március végén ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját Pius Platz piarista atya. Ebből az alkalomból készített vele interjút Lukas Zimmermann. Pius atya szól az embertársaiba vetett bizalomról, a nagyböjtről és meghívatásának élményéről.

 
Mi a különleges a St. Theklában?

A St. Thekla egy teljesen normális hely. Ha valamilyen különlegességet szeretnénk kiemelni, akkor az iskola és a plébánia családias életét lehetne említeni. Szüntelen kapcsolatban állunk a tanárokkal. A saját házunkban futunk össze velük, ami örömömre szolgál. Mindenki iránt nagy bizalommal viseltetem. Ki kell bontakoztatniuk személyiségüket. Otthont kínálunk az embereknek; a plébánián is így viszonyulunk egymáshoz.

Jelenleg építkezések folynak a St. Thekla-templomban, a piarista kollégiumban és az általános iskolában. Hogyan vélekedsz minderről?

Engem nem zavarnak a St. Thekla-béli építkezések. Szükséges változtatások és átalakítások folynak, mégpedig a gyermekek érdekében. Egyetértek ezekkel a változtatásokkal, a világ nem állhat meg. Ezek nélkül a változtatások nélkül nem lenne lehetőségünk modern iskolaként a továbbiakban fönnmaradni. Mindez nagyon pozitív dolog.

Beszélgetésünkre a nagyböjt idején kerül sor. Milyen jelentést hordoz számodra ez az időszak?

Abban segít, hogy Istenbe vetett bizalmam egyre növekedjék. A megtérés ideje. Alapjában véve nem mondok le semmiről. Amúgy is szerény életmódot folytatok. Tudatosan kevesebbet nézek tévét, megpróbálok megértőbb és türelmesebb lenni. Isten jelenlétét tudatosan és egyre tudatosabban megélni, nos, ez nem lemondás.

A Maria Treu-templomban voltál káplán, az ottani általános iskolában pedig hittant tanítottál. Hogyan emlékszel vissza az ottani időszakra?

Római tanulmányaim után az lelkesített, hogy tudásomat a gyakorlatba ültessem. Igen sok teológiát tanultam Rómában, ám a gyermekeknek szóló hitoktatásban ez a tudás vajmi kevéssé volt használható. Mindent újra kellett „fazoníroznom“, és meg kellett tanulnom a gyermekek nyelvét. Mindmáig ők a legjobb tanítómestereim. Az is szerencsém volt, hogy Thaler atya volt a magiszterem, akivel jól megértettük egymást. Példakép volt számomra.

Hogyan és hol imádkozol?

Reggel korábban kelek föl, hogy egy órát az imateremben imádkozhassam. Később aztán ugyanott imádkozzuk együtt a reggeli dicséretet. A tömegközlekedési eszközökön is imádkozom, ha pedig autóval megyek valahová, a rózsafüzért imádkozom. Nem csak magamért, hanem mindenki másért is imádkozom. Imádkozni nem kötelesség, hanem szükségszerűség, hiszen Istenhez és az emberekhez fűződő, szívbéli viszonyulásról van szó.

Miért lettél piarista?

Már iskolába is a piaristákhoz jártam. Később volt egy meghatározó élményem. Amikor könyvnyomtatást és -kötészetet tanultam Németországban, esténként mindig imádkoztam. Nagybátyám, aki pap volt, imakönyvvel ajándékozott meg. Ebben szerepelt egy ima a papi hivatásokért, melyet rendszeresen elmondtam. Az egyik alkalommal olyan mély találkozást éltem át az Úrral, hogy hallottam is a következőt: „Ha akarod, te is az lehetsz.” Ez azután nem hagyott nyugodni. Minden megváltozott. Két évig tartott, amíg a papságra igent tudtam mondani, sokat tépelődtem rajta. Egy cserkészvezető segített, hogy meghozzam a döntést, aki azt mondta: „Ez a nagylelkűség döntése.” Nagylelkű akartam lenni, hát megpróbáltam. Nem Spanyolországban léptem be a rendbe, ott már volt elég piarista. Misszióba akartam menni. Tudtam németül, és Ausztriába jöttem. Annak idején itt nem voltak hivatások. Később a tanulmányok elvégzése végett Rómába kerültem.

Voltak benned kételyek? Mit kezdtél velük?

Már a noviciátusom alatt, a Maria Treu-ban is voltak kételyeim. A nagyhéten lelkigyakorlatot tartottunk, melyen megkérdeztem egy másik piarista atyát, vajon ez az én utam-e. Azt felelte, hogy a hivatásom helyénvaló.

A második eset Rómában történt, a tanulmányaim végén. Lelkivezetőm egy jezsuita volt. Ő mondta azt, hogy „olyan hivatásod van, mint egy ház” – amivel aztán minden kétségemet eloszlatta. Az itteni időszakom alatt, feladatok és kapcsolatok hálójában sohasem tudtam kételyeimről töprengeni. Ha elkötelezed magadat, nincs időd a kételyeiden töprengeni. Ha elölről kellene kezdenem, semmit sem tennék másképpen.

Mit szeretnél a piarista iskolák gyermekeinek és szüleiknek átadni?

Szeretetük révén a szülők Isten akaratát töltik be gyermekeiken. A szülők legyenek annak tudatában, hogy ez bizony kegyelem. Mindig azt mondtam a szülőknek, hogy már csak azért is érezzék magukon a kegyelmet, hogy egyáltalán gyermekeik vannak. Sok gyermeket nem szeretnek eléggé, ezért javasoltam a tanítónőknek, hogy foglalkozzanak különösen is ezekkel a gyermekekkel. A gyermekeknek érezniük kell, hogy szeretik őket. Nyitottnak kell lenniük Isten iránt. Sok minden, persze, elvész, ha nem törődünk vele. Isten tényleg a legjobbat akarja nekünk.

Komoly szerepet vállalsz az elsőáldozásra történő felkészítésben. Az „asztali anyák” [kisebb, egyetlen asztalt körülülő csoport vezetője az elsőáldozást előkészítő foglalkozáson, a ford. megj.] ötlete is tőled származik. Hogyan született ez az ötlet?

Egyéb megbízatásaim mellett mindig dolgoztam a Bécsi Főegyházmegye oktatási hivatalában is. Ott merült föl a kérdés, vajon tudnánk-e olyan elsőáldozási vázlatokat kidolgozni, amelyekbe a szülőket is be lehetne vonni. Jó pár ötletet franciaországi példákból merítettem, és egy egész rendszert dolgoztam ki erre, amelynek aztán nagy sikere lett egész Ausztriában.

Mit kívánsz a piaristáknak?

Sok hivatást. Boldog vagyok, mert csodás életet éltem. Olyan embereket kívánok a piaristáknak, akik hivatásukat valóban megélik.

Fordította: Majorossy Imre

Forrás: https://www.erzdioezese-wien.at/site/glaubenfeiern/christ/lebenszeugnis/article/82105.html

További információk:

Pius Platz atya (szül.: 1935) 1959 óta az osztrák piarista rendtartomány tagja. Teológiai tanulmányait Bécsben és Rómában végezte. Hittant tanított a Maria Treu Piarista Általános Iskolában, egyúttal káplánként tevékenykedett a Maria Treu-plébánián. Pius atyát 1973-ban a St. Theklába helyezték. Ott is hittantanárként dolgozott a piarista általános iskolában és káplánként a plébánián. 1987 óta Pius atya a St. Thekla plébánosa. A St. Thekla Piarista Kollégiumban 1991 és 1999 között kollégiumi igazgató volt, 1991 és 2003 között pedig a generális atya ausztriai vikáriusának asszisztenseként tevékenykedett.

Forrás: Piaristák

Miért lett sikeres kutatómérnökből jezsuita?

Koronkai Zoltán vallomása a hivatásáról

„Azt láttam, hogy mérnökből van elég, az evangélium hirdetőiből viszont nincs sok” – emlékszik vissza hivatása kezdeteire Koronkai Zoltán SJ. A magyar provinciális sociusának, azaz segítőjének útja a Műegyetemi Katolikus Közösségtől az egyházmegyés papi szemináriumig, majd a jezsuita noviciátustól a Szent Ignác-i lelkiségű csoportokig. Pásztor Péter interjúja.

– Fiatalkorod álma nem a szerzetesség volt, hanem a nagycsaládos mérnöki lét. Mi terelt mégis erre az útra?

– Gyerekkoromban fel sem merült bennem, hogy pap legyek. Esztergomban nőttem fel, oda jártam középiskolába is. Álmom az volt, hogy családos leszek és kutatómérnök. A terv részben megvalósult, hiszen elvégeztem a Műegyetemet, villamosmérnök lettem, és elkezdtem doktorálni. Kutatási területem a mesterséges neurális hálózatok témája volt. Cikkeket írtam, konferenciákon adtam elő, így jutottam el még Washingtonba is. Nagyon jól ment a kutatósdi, talán ezért is volt nehéz elengedni. Doktoranduszságom első éve után aztán jelentkeztem az esztergomi szemináriumba.

– Mi okozta a fordulatot?

– Egyetemista koromban újra és újra előjött a kérdés, vajon mi a hivatásom? Azt tudtam, hogy én mit akarok: a kutatói pálya nyitott volt előttem, nagy családot szerettem volna, de vajon Isten is ezt szeretné? Nem tudtam megbékélni ebben a döntésemben, nyugtalanított, hogy azt láttam, mérnökből van elég, az evangélium hirdetőiből viszont nincs sok. Gyakran foglalkoztatott a kérdés, de elutasítottam a gondolatot, hogy papnak álljak. Az evangélium hirdetése lelkesített, de nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnék feleség és gyerekek nélkül. Aztán egy lelkigyakorlaton jött a fordulat: megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét. A megfeszített Jézust szemlélve, aki mindent odaadott értem, ellenállásom szertefoszlott, és komolyan fontolóra vettem, hogy mi van, ha Isten tényleg papnak hív. „Nem tudom, miért hívsz, de Te vagy az Úr, a Te terveid felette vannak az én álmaimnak, Te jobban tudod, hol adhatok a legtöbb szeretetet. Ha valóban hívsz, akkor Te majd alkalmassá teszel arra, amire én képtelennek érzem magam” – ilyesmit fogalmaztam meg az imáimban. Amikor meghoztam a döntést, béke és öröm töltött el, és ez azóta is kísér.

– Hogyan lettél egyházmegyés papból jezsuita?

– A papságról gondolkodván a jezsuita irány korán felmerült. Még egyetemistaként olvastam Nagy Töhötöm Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét, s megfogott a jezsuiták lelkisége, mély kapcsolata Jézussal, valamint a rend apostoli kreativitása és bátorsága. A könyvben sok szó esik arról, Kerkai Jenőék hogyan alapították meg a harmincas években a kor legnagyobb ifjúsági mozgalmát, a KALOT-ot, és ennek alapján  megfogalmazódott bennem: ha mégis papnak mennék, akkor jezsuita lennék legszívesebben. Amikor viszont pár év múlva megszületett bennem a döntés a papság mellett, mégsem voltam annyira biztos a jezsuita irányban. Mivel nem láttam világosan, de már el akartam indulni az úton, azt az irányt követtem, ami már biztos volt számomra: a papság. Négy esztendő után viszont újból előjött a szerzetesség kérdése, és úgy éreztem, át kell gondolnom, mire is kaptam a meghívást. Ezért két hivatástisztázó évet kértem és kaptam főpásztoromtól, Paskai Lászlótól, amit Rómában egy hivatástisztázó házban, a Casa Balthasarban töltöttem, ahol világosan felismertem a hívást a Jézus Társaságába.

– Akik ismernek, tudják, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség vagy, magától értetődő hittel. Mindig ilyen erős volt az istenkapcsolatod?

– Nem egészen. Gyerekkoromban vallásos nevelést kaptam, elsőáldozó is voltam, de kamaszként felhagytam a vallásgyakorlattal. Sok kérdésem támadt a hittel kapcsolatban – például a hatnapos teremtéstörténet és evolúció –, amire nem találtam értelmes válaszokat. Úgy tűnt, a hit valami nőies és szentimentális dolog, Jézus története szép mese, viszont egy értelmes, felnőtt férfi – amivé akkoriban szerettem volna válni – nem hihet ilyen tudománytalan mítoszokban. Sokáig nem is találkoztam olyan emberrel, akivel ilyesmiről érdemben beszélhettem volna. Másrészt hatott rám az iskolai közeg, számított, mit gondolnak az osztályban. Templomba járni ciki volt. A szombat esti misére, amire édesanyám elvitt, szinte csak öregasszonyok jártak. Nem láttam kortárs mintát a vallásos életre.

– Hogyan találtál vissza a hithez?

– Elsősorban nem is a hit gyakorlásához találtam vissza, hanem Jézus személyéhez. Másodikos gimnazista lehettem, amikor a fizikatanárom figyelmembe ajánlotta Víz László könyvét a torinói lepelről. Nagy hatással volt rám, hogy olyan sok tudós milyen kitartóan vizsgálta a leplet: ekkor tudatosult bennem, hogy Jézus nem mesehős, hanem valós személy, rengeteg mindent lehet tudni a koráról és az ő személyéről is. Egy éjszaka alatt végigolvastam a könyvet, és megszületett bennem az a gondolat: nem tudom ugyan, van-e Isten, de ez a Jézus valahogy fontos lett nekem, benne mégis hiszek. Ezután vitt el édesanyám az esztergomi Szent Anna-templom akkori káplánjához, Kiss-Rigó Lászlóhoz, aki válaszolni tudott a bennem lévő kételyekre, kérdésekre. Egész nyáron át jártam hozzá beszélgetni, és amikor megemlítette, hogy van egy ifjúsági hittancsoport a plébánián, csatlakoztam. Itt találkoztam először korombeli hívő fiatalokkal, ez volt az első közösségem.

– Műgyetemistaként viszont Budapestre költöztél. Kerestél itt is közösséget?

– Elsős egyetemistaként elmentem egy-egy, a Timóteus Társaság által szervezett evangelizációs estre, és a résztvevők közül többekkel megalakítottunk egy bibliakört a Műegyetemen. Ez ökumenikus társaság volt, főleg protestánsokkal. Nagy hatással volt rám a mély hitük, amely mögött nem pusztán családi hagyományt éreztem, hanem személyes döntést. Olyan kérdéseket tettek fel nekem, amiket előtte még senki, például: döntöttél már Jézus mellett? Az ő hatásukra kezdtem el olvasni a Szentírást is. Egy protestáns barátom aztán felvetette, hogy miért nem keresek katolikus csoportot is. Így tulajdonképpen egy baptista fiúnak köszönhetem, hogy megtaláltam a Műegyetemi Katolikus Közösséget. Itt valóban otthonra találtam, sok barátot szereztem. Fontosak voltak hivatásomban azok a papok is – Matolcsy Kálmán, Pákozdi István – akikkel itt kapcsolatban lehettem. Nem sokkal később Esztergomban bekapcsolódtam egy kisközösség, „a Kulcsosok” életébe; a mai napig járok haza, s az itt kialakult barátságok is tartósnak bizonyultak.

– Ezekben a közösségekben nyilván voltak lányok is…

– Naná. Jórészt ezért, a hasonló értékrendű lányokkal való ismerkedés miatt is jártam ezekre az alkalmakra. Az MKK-val pedig rengeteget kirándultunk, játszottunk, bálokat szerveztünk, tánciskolába jártunk. Nem lettem egy Fred Astaire, de elég magabiztossá váltam a táncban, és élveztem a bulikat. Volt pár komolyabb kapcsolatom is. Amikor a papi hivatás mellett döntöttem, nehéz volt feladni a karrierálmaimat, s még nehezebb volt elengedni a családos élet tervét. Évekig igazából ez tartott vissza a papságtól. Mérnökség nélkül még csak-csak kibírom, de nő nélkül… ezt nehezen tudtam elképzelni. Megküzdöttem vele, vitatkoztam is eleget Istennel, miért kér tőlem ilyet. Amikor azonban igazán megéreztem a hívást, akkor azt mondtam: Istenem, valamit csinálsz velem, nekem fogalmam sincs, hogy kell így élni, de ha te hívsz, vezetsz, akkor adj erőt és mutasd az utat. Végül tényleg nem haltam bele, jól érzem magam a bőrömben, de a döntésnek azért ez volt a legnehezebb része.

– Házastársi közösség helyett szerzetesi közösség. Mennyire találsz otthonra a rendtársaid között?

– Novíciusként kezdtem, tanultam teológiát Rómában és Torontóban, Budapesten tagja voltam a Fáber Péter rendháznak, majd Miskolcra kerültem, és most a budai Xavéri Szent Ferenc közösség az otthonom. Természetesen vannak közösségek, ahol nehezebb, és van, ahol könnyebb. Képzésem során találkoztam kiégett, cinizmusra hajlamos rendtársakkal és sivár jezsuita közösségi élettel is, ami először megijesztett, de aztán a megküzdés révén ez is áldássá vált számomra: Jézus és néhány személyes barát meg tud tartani, még ha a környezet nehéz is. A legtöbb közösségi élményem viszont pozitív a Társaságban. Az is igaz, hogy a rend túlmutat egy-egy konkrét helyen: a nagyobb Társaságot igazán otthonomnak érzem, hiszen jezsuitaként egy világméretű közösség része vagyok. Sokat jelent nekem a múlt, a történelem is. Érzem az egységet a régi korok jezsuitáival. Amikor olvasok róluk, mindig inspirálnak: olyan, mintha a vér szerinti nagyapámat hallgatnám. De nagy hatással vannak rám az idősebb néhai vagy még élő magyar rendtársak is, például Nemeshegyi Péter, Nemes Ödön vagy Vácz Jenő. Eddig mindenhol otthon tudtam érezni magam, a legfontosabb, mindennek a kiindulópontja azonban a Jézussal való közösségem.

– Több közösségben is vezető szerepet vállalsz. Kezdjük az Inigóval.

– Az Inigo-csoport 2014-ben jött létre. Hivatásgondozó voltam akkor, együtt dolgoztunk Tornya Erika Sacre Coeur-nővérrel. Egy nemzetközi, majd hazai rendtársakkal való találkozón fogalmazódott meg bennünk, hogy a fiataloknak a közösségben végzett apostoli munka igazán vonzó. Akkoriban két ifjú rendtárs, Horváth Ferenc és Hiba György készült haza magisztériumba. Mi lenne, ha csatlakoznának hozzánk, és már egy kis apostoli csoporttal tartanánk fiataloknak lelkigyakorlatokat, lelkinapokat, missziókat – gondoltuk. Felvetettem az ötletet Forrai Tamás akkori provinciálisnak, ő látott benne fantáziát, és bekapcsolt még pár embert, így Balla Erika SJC-testvért is. Tornya Erikát pedig később rendtársa, Heim Kata váltotta fel az Inigóban.

– Hogy jött a képbe a Szentjánosbogár?

– 2018-ban Sajgó Szabolcs atya, aki a Szentjánosbogár egyik alapítója, úgy látta, ideje lenne, ha fiatalabb jezsuita venné át a közösség lelki vezetését. Novíciuskorom óta benne vagyok a Bogárban, mindig is szerettem őket, 2018 nyarán viszont megérintett a helyzetük, és elhívást éreztem. Felvetettem Vízi Elemér provinciálisnak, mi lenne, ha a továbbiakban a lelkivezetést nem egy ember, hanem az Inigo végezné. Eddig is fiatalokkal foglalkoztunk, tapasztalt kreatív csapatot építettünk, munkánk eddig „kifelé” mutatott, miért ne tehetnénk ugyanezt azért a közösségért, amely olyan közel áll hozzánk? Így a Szentjánosbogarak egy lelkivezetői csapatot kaptak; azóta sem bántam meg, nagyon szeretek foglalkozni velük.

– A következő közösség neve Magis, melyet a latin szótár szerint úgy kell fordítani: több, jobb, nagyobb, mindinkább. De mi a jelentése a jezsuita lelkiségben?

– Keresni azt, ami jobban segít Istenhez, és törekedni arra, hogy mindig jobbak legyünk. A Magis-összejövetelek eredetileg a katolikus ifjúsági világtalálkozók előrendezvényei voltak a jezsuiták szervezésében. 2005-ben Németország volt soron, és a Magis itt kapta a nevét. Egyik meghatározó programként – a jezsuita noviciátus hasonló tevékenységének mintájára – úgynevezett experimentumokat alakítottak ki, melyek során öt napra a „mélyvízbe” dobják a fiatalokat, és szociális, kulturális, ökológiai vagy szakrális feladatokat adnak nekik. Mivel azonban ifjúsági világtalálkozó nincs minden évben, mára megszülettek a regionális Magis-találkozók. Magyarország először 2014-ben vállalta a szervezést – azóta is életem egyik legnagyobb élményeként emlékszem vissza rá. Volt hajózás a Dunán, flashmob, mise a Margitszigeten, mindez együttműködésben a szlovén és szlovák jezsuitákkal. A szervezőcsapatba olyan fiatalok kerültek, akik ma is részesei a Szent Ignác-i lelkiség továbbadásának. Azóta volt már találkozó Lengyelországban, Csehországban, Litvániában.

– Idén augusztusban ismét Magyarország a házigazda. De lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni? (Az interjú a koronavírus-járvány kitörése előtt készült. Friss fejlemények a jelentkezésekről ezen a linken: https://jezsuita.hu/a-magis-europe-2020-szervezoinek-kozlemenye-a-jelentkezesekrol/) 

– Annyiban igen, hogy az idei experimentumok felépítése hasonló lesz a múltkorihoz: minden reggel meghatározzuk, mire figyelünk aznap, utána a résztvevők az experimentum tárgyától függően szegényekkel foglalkoznak, zarándokolnak vagy épp templomok bemutatása által evangelizálnak. A napot imádsággal kezdjük, majd az experimentumok után szentmise, aztán egy közös examen keretében visszatekintünk a napunkra, és megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, érzéseinket. Az experimentumok után zárófesztivált tartunk Miskolcon, melynek keretében szintén lesznek imaalkalmak, megosztások, de törekszünk arra is, hogy a résztvevők megtapasztaljanak valamit a helyi valóságból. A Magis kizökkent a mindennapi életből, de abban is segít, hogy a hétköznapok sodrásában is közel maradhassunk Istenhez. Emellett lehetőséget teremt arra, hogy találkozhassunk egyházunk tagjaival a világ minden tájáról. Tapasztaljuk, hogy a Magis során a különböző kultúrákból jövő fiatalok tényleg nagyon közel kerülhetnek egymáshoz. Ahogy az egyik résztvevő mondta: Magis is a real life changing experiment – és valóban, egy ilyen találkozó sorsfordító tud lenni. Szívből ajánlom minden fiatalnak.

Forrás: Jezsuiták - https://jezsuita.hu/miert-lett-sikeres-kutatomernokbol-jezsuita-koronkai-zoltan-vallomasa-a-hivatasarol/

A cölibátus-illúzió

Egyre többen gondolják azt, hogy helyesen értik a papi nőtlenség lényegét. Egy katolikus lelkipásztor segít eloszlatni a tévképzeteket.

A cölibátus korunk egyházi életének egyik szimbolikus, újra és újra fellángoló vitatémája, ami most újabb törésvonalat látszik rajzolni az Egyház egységében. A pán-amazóniai szinódus javaslata casus belli a tradicionalista irányzatok számára, ami megfelelő ok az (ima)harcba hívásra is, míg a progresszívnek nevezett oldal reméli, mi több, elvárja a lényegi változást ezen a téren, mint az Egyház megújulási képességének bizonyítékát, egyben a paphiány megoldásának Szent Grálját. Nincs nálam a bölcsek köve, nem fogok a vitában állást foglalni, ez a teológusok dolga. Egyet azonban leszögezek már az elején: véleményem szerint tévednek, akik azt gondolják, hogy a cölibátus eltörlése tragédiához vezetne, és azok is, akik szerint megoldaná a papi hivatások alacsony számának és a már felszentelt papok kiégésének, pszichés problémáinak és gyakori kiugrásának problémáját.

Illúzió azt gondolni, hogy a cölibátus tehet minden bajról, de még akkora illúzió azt gondolni, hogy semmiről nem tehet. Baj van, ezt kár tagadni. Itt az ideje tehát a nyílt és őszinte vitának.

Paphiány

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében sem ismeretlen jelenség, hogy egy pap több plébániát lát el, viszont a vidéki régiókban az sem ritka, hogy egy papra akár tucat, vagy még több templom jut – ha jól tudom, a csúcstartó plébánosra 28. Nem kell nagy szociológusnak vagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: nem igen folyhat érdemi pasztorációs tevékenység ilyen feltételek mellett. Jellemzően havi egy-két mise mutatható be reálisan az ilyen paphiányos helyeken. Persze - szól az ellenérv - ezek a régiók általában amúgy is alacsonyabb lélekszámúak, így aztán könnyen előfordulhat, hogy a 10-12 faluban összesen vannak annyian, mint mondjuk egy nagyvárosi misén. Ez igaz, viszont a probléma attól még áll: ebben a rendszerben nem is lehet fejleszteni ezeket a régiókat, szinte alig van esély a hívek számának növekedésére, ráadásul a papok elmagányosodása is nehezen kerülhető el, ha esetenként 60-80 kilométert kell autózniuk, hogy papi közösséget találjanak.

Talán ideje lenne felülvizsgálni, hogy érdemes-e fenntartani egy ilyen gazdaságtalan rendszert, van-e értelme felújítani üresen álló templomokat, továbbá kitenni a paptestvéreket a lelketlen szolgálat okozta kiégésnek.

Üdítő színfolt annak a papnak a zseniális ötlete, aki kiszuperált busszal gyűjti össze és viszi misére a híveket. Ilyen megoldást – bevásárlóközponti járat mintájára mise járat – nem is lenne akkora befektetés bevezetni több helyen. Bátorság annál több kellene hozzá. A templomaink egyharmadát ugyanis egyszerűen be kell zárni. Ezt amúgy a még oly népes nagyvárosok és a főváros sem úszhatja meg a nem is olyan távoli jövőben.

Psziché és lélek

– Mi a legnehezebb a cölibátusban? – szokták kérdezni az ifik. – Nem az, amire gondoltok – szoktam válaszolni. Szex nélkül ugyanis lehet élni, intimitás nélkül nem. Tartós és mély emberi kapcsolatok elengedhetetlenek a lelki túléléshez. Ezek hiánya pedig súlyos következményekkel is járhat, a többi között kiégéshez és a függőségek kialakulásához vezethet. Ebben pedig elsősorban nem a cölibátus a hibás, és valószínűleg nem is csupán egy okra vezethető vissza. Minden bizonnyal ott van az okok között a szemináriumi képzési rendszer, ami egy zárt, szinte szerzetesi életforma (miközben nyilvánvalóan nem szerzetesnek készülünk), ami alkalmas a lelki képzésre, hiszen lényegében hat év lelkigyakorlat, viszont mellékhatásként elvág minden emberi kapcsolatot a szeminárium falain kívül. Nem közömbös a kérdés szempontjából a papi szolgálati áthelyezések jelenlegi gyakorlata sem.

Papként nehéz megélni, hogy amikor már valaki kicsit beágyazódott egy helyen, megbarátkozott a közösséggel, kiépítette a kapcsolatait, egy másik helyen újra kelljen kezdenie mindent, szinte a nulláról.

Természetesen a helyezések sok esetben elkerülhetetlenek a nyugdíjazások, betegállományok, vagy egyszerűen az újonnan szenteltek rendszerbe lépése miatt, de attól még probléma marad. A papi közösségek persze megoldást jelenthetnének, és valószínűleg 30-40 évvel ezelőtt, amikor még jellemzően több pap élt együtt egy plébánián, ezek automatikusan létre is jöttek. Manapság azonban az is ritka, hogy két pap egy fedél alatt éljen – ez kétségkívül szintén az okok között van.

És akkor ott van az egyik kedvelt, "fancy" téma: a kiégés, azaz a fizikai-érzelmi-mentális kimerülés. Mi okozza? Nem az, hogy napi 12 órában dolgozik egy pap (bár az is előfordul), hanem a segítő hivatásokra általában jellemző körülmények, amik növelik a kialakulás esélyét. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők: túlzott elvárások olyan feladatokkal kapcsolatban, amelyekre nincs megfelelően kiképezve az adott személy; a magánélet és a hivatás közötti határok elmosódnak (lásd: “Mindenkinek mindene lettem.” 1 Kor 9,22); a pihenés hiánya (nem is olyan könnyű megszervezni a helyettesítést); a fentről jövő pozitív visszajelzés hiánya; a túlzott érzelmi bevonódás (hiszen emberekkel, sorsokkal foglalkozunk); a befektetett energia látható, kézzel fogható eredményeinek hiánya stb. Ebből kialakul a tehetetlenség és az inkompetencia érzése, csökken a munkakedv, a motiváció és a teljesítmény. A kapcsolatok felszínessé, a munkahelyi kapcsolatok konfliktusossá válnak, kialakulhatnak a függőségek. Ismerős? Nincs okunk kétségbe esni, a dolog nem egyedi jelenség, nem csak a papokra jellemző, és megvan a megfelelő szakmai megoldás, mentálhigiénés úton lehet és kell kezelni.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, látható tehát, hogy ezeket a problémákat nem oldja meg, ha pusztán annyit teszünk, hogy a szimpla ágyat franciaágyra cseréljük.

Ezért állítom, hogy fogalmam sincs, hogy meg kell-e tartanunk a cölibátust, vagy sem, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem ez a kérdés.

Hodász András

Forrás: Szemlélek

Húsvét 2020

Kedves Hivatáskereső és már elköteleződött Testvérek!

A Feltámadt Krisztus öröme és ereje járja át szíveiteket, hogy segítségével mind közelebb kerülhessetek az Ő útjához életetekben. Kívánom, hogy azt az ösvényt találjátok meg együttes erővel, amely a legközelebb visz a Mennyei Atya házához. Kérem a Szentlélek megvilágosító kegyelmét ehhez a kalandhoz, hogy hitetekben megerősödve tovább vigyétek az Ő Fényét a világban környezetetekben életetek minden napján.

Jézus és Mária Szent Szívében szeretettel és imádsággal sok kegyelmet kívánva:

Mária Eszter

Kiss Iván atya portréja

Az egyházi rend szentsége: a pásztori szolgálat

Ferencesek vagyunk - jól vagyunk

Mit jelent Isten eszközének lenni?

Sokszor halljuk, hogy legyünk Isten kezében eszközök. De mit is jelent ez? Mi az eszköz? Az eszköz csupán segítség ahhoz, hogy valamit elérjünk vagy egy feladat elvégzését megkönnyítsük. Hiszen lehet gödröt ásni puszta kézzel, de lehet ásóval is. Lehet halászni kézzel, de hálóval is.

Vagyis eszköznek lenni Isten kezében nem jelent mást, mint hogy megkönnyítjük az emberek számára Isten és az Ő céljai elérését.

Mi is ez a cél? Jézus szava adja meg a választ: „Tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19). Tehát nem Istennek van szüksége ránk elsősorban mint eszközökre, hanem az embereknek. Hiszen Isten mindenható és nem szorul rá a mi segítségünkre. Mégis meghív minket, hogy munkatársaivá legyünk.

Így mindenkinek, aki az Isten kezében eszközzé lesz, feladatává válik, hogy az embereket Istenhez közelebb vigye. Feladata lesz, hogy azt az ismeretet, belső megismerést, amit ő maga is megtapasztalt Istenről, továbbadja. De mint ahogy minden eszköznek sajátos funkciója van, úgy minden ember feladata – Isten megismerésének továbbadására – is egyedi. Mint ahogy baltával nem lehet eredményesen halászni, úgy egy családos ember se tud ugyanolyan módon eszköz lenni, mint egy pap. Ahogy ásóval nem lehet villanyt szerelni, úgy a különböző korú emberek is más és más helyzetekben igazán „produktívak”.

De sose szabad elfelejteni, hogy nem mi magunk vagyunk a cél, ezért fontos, hogy ne mi legyünk a középpontban, hanem Isten.

A mi célunk: Isten és a Hozzá való vezetés.

De kik is azok az emberek, akikre azt mondhatjuk, hogy Isten valódi eszközei? Ezeket az embereket hívjuk szenteknek. Ők azok, akik felismerték és meg is élték azt, hogy Isten kezében eszközök. Valóban életük hivatásává tették az evangélium hirdetését. Mindannyian megismerték önmagukat, és így képesek voltak a talentumaikhoz mérten szolgálni.

Gondoljunk Assisi Szent Ferencre, aki a krisztusi alázat által sokakat segített a hit útjára. Ismerhetjük Loyolai Szent Ignácot is, aki katonából lett pap és rendalapító, ő a misszióban lelte meg azt, hogyan válhat eszközzé. De ha csak a közelmúlt szentjeire tekintünk: Kalkuttai Szent Teréz apácaként a szegényeket és a betegeket szolgálta; Boldog Batthyány-Strattmann László családapaként a szegények orvosa lett; és még sorolhatnánk. Az utóbbi példa is bizonyítja, hogy nemcsak pap vagy szerzetes lehet szent, hanem valamennyi világi is meghívást kap erre.

Sokszor nehéz eszköznek lenni, mivel először is el kell fogadni azt, hogy nem én vagyok ebben a helyzetben a középpontban, hanem Jézus. Emellett fel kell ismernem a talentumaimat, és azokat az Isten szolgálatába kell állítanom. Mindezt úgy, hogy az valóban közelebb vigye az embereket Hozzá és egymáshoz is, ne pedig megossza őket.

Mert ha én válok középponttá, akkor könnyen előfordulhat, hogy az embereket eltávolítom az Istentől. Abban az esetben, ha véletlenül elesek és hibát követek el – mivel ember vagyok, ez borítékolható, hogy megtörténik –, félő, hogy az emberek eltávolodhatnak Istentől és egymástól is. Hiszen akik engem és nem az Istent követik, azok háza homokra – vagyis rám – épült és nem sziklára, vagyis Istenre.

Hogyan válhatok tehát igazán az Isten eszközévé? Ismerjem fel a saját talentumaimat, és tudjak lemondani magamról. Mindezt azért tegyem, hogy ne magamhoz, hanem az Istenhez tudjam elvezetni az embereket.

Forrás: A papnövendék válaszol