2018. november 30., péntek

Interjú Varga János verbita atyával

Interkontinentális interjú

Hallottál már a verbitákról? Nos, a rendet 1875-ben a német származású Szent Arnold Janssenalapította Hollandiában, kimondottan missziós célokra.

Varga János atya magyar származású verbita szerzetes jelenleg Argentínában teljesít missziós szolgálatot. A Shoeshine megkeresésére örömmel reagált, és egy izgalmas telefonbeszélgetés során válaszolt kérdéseikre, miközben épp csempét cipelt át a hóna alatt a brazil határon.

Interkontinentális interjú következik.


Kik a verbiták, mit fontos tudni rólatok?

Küldetésünk az evangélium hirdetése ott, ahol az nem, vagy nem eléggé ismert. Kezdetekben az első evangelizációs célpont a feltáratlan, nehezen megközelíthető Kína volt, jelenleg 63 országban vagyunk jelen. Az örökfogadalmunk előtt missziós kérelmet kell benyújtanunk, melyben három helyet jelölhetünk meg. Én Kenya, Paraguay és Argentína közül szerettem volna választani. 2003 óta tevékenykedem Argentínában, jelenleg a Brazil határral szomszédos Misiones nevű tartományban. Általában kiépült provinciákra helyeznek bennünket, nem szandálos, vándorbotos térítők vagyunk. Mindenhol azt a munkát végezzük, amire az adott környezetben, élethelyzetben a leginkább szükség van: iskolák, lelkigyakorlatos házak fenntartása, plébániai feladatok ellátása.

Miért pont a verbitákat választottad, ill. miért lett a misszió fontos számodra?

Hosszú éveken át tették fel nekem ezt a kérdést. Az elején, mikor az ember belép, sokat kérdezik. Jó néhány év múlva jöttem rá, hogy nem is tudok válaszolni a kérdésre, mert alapvetően nem arról van szó, hogy miért akartam én verbita lenni. Azt se tudtam, hogy a verbiták léteznek… Egyszerűen csak az a törvényszerűség lép életbe, amit a spirituális teológia tanít: hogy a természetfölötti a természetesre épít.

Tehát az embernek vannak természetes hajlamai, veleszületett adottságai, képességei, vagy nevezzük úgy, hogy talentumai. Ha téged a Jóisten odaföntről kiválaszt, akkor ezzel szinkronban választ ki. Egy alapvetően visszahúzódó, szűkszavú, zárkózott embert nem nagyon fog missziósnak hívni. Viszont az elhívás olyan mértékben egybeesik az ember beállítottságával, hogy elég sokáig észre sem vesszük, hogy ez nem a mi ötletünk volt. A papi hivatás az világos, hogy föntről jön, ezt rögtön tudjuk. De azt, hogy miért pont ide kerültem, azt én is csak útközben vettem észre.

Mennyi időbe telt, amíg realizáltad, hogy ez valójában nem is a te választásod volt?

Olyan 4-5 évet elvitt még.

Hogyan fogadnak a helyiek? Milyen feladataid vannak?

Örömmel látnak! Leginkább a plébániával kapcsolatos munkák elvégzéséért vagyok felelős. Egy plébániatemplomhoz 15 kápolna tartozik, a káplánnal már szerdán kezdjük a miséket, hogy vasárnapra a végére érjünk.

Mennyire tudjátok a helyieket a munkán túl anyagilag is segíteni?

A plébánián keresztül. Például ennek a templomnak, ahol most vagyok, van egy egészen jól működő kis karitász részlege. Van nemzeti karitász is, és Argentínában a szociális ellátás is meglehetősen jó. Itt a polgármesteri hivatal munkája 75%-ban abból áll, hogy jönnek az emberek, kérnek ezt meg azt, a polgármester meg ad nekik.

Mik a nehézségeid?

Nem is tudom, hogy van-e itt nekem nehézségem… Itt az emberek sokkal nyitottabbak, barátságosabbak, közösségiek. Talán azt mondanám, hogy szervezetlen az életük, olyan latinos, olyan „ej, ráérünk arra még!”

Nincsenek konkrét céljaik?

De, vannak, nem is egy, hanem egyszerre tizenöt… Ezért a megvalósításuk gyakran kudarcba fullad.

Mennyire fontos számukra a hit?


Nagyon fontos. Az argentinok közt én hitetlen embert még nem nagyon találtam. Az itt töltött 15 év alatt összesen kettővel futottam össze, akik kijelentették, hogy nem hisznek, ateisták. De a kettőből a másodiknak felajánlottam, hogy imádkozom érte kézföltétellel, és azt mondta, hogy jó. Érdekes az itteni vallás. A latin embernél a hitetlenség nincs rajta a listán. Nem az a gond, hogy nem hisznek, hanem hogy mindenben hisznek. Én itt nem az ateistákkal küszködök, hanem a kuruzslókkal, a vajákolókkal meg a varázslókkal. Mert a katolikus ugyanúgy felkeresi őket. Borzalmas, mert ezek az emberek általában démoni erőkkel operálnak, azokat használják Isten nevében. De ezekről biztosan hallottatok már, mert otthon is kezdenek megjelenni. Ilyen a reiki, a New Age, vagy a szellemgyógyászat..

Betegség esetén csak a kuruzslókban hisznek, vagy rábízzák magukat a közegészségügyre, ha egyáltalán van ilyen?

Van, persze, de eléggé közönséges állapotok uralkodnak. Nyomorult az orvosi ellátás.

Mivel lehet leginkább megszólítani, megfogni az embereket?

A közösségi rendezvényekkel. Mindegy, hogy mi, csak összeröffenjünk. Vannak kisközösségek, akik hetente 8-10 fővel összegyűlnek, közösen imádkoznak és főznek egy jó pörköltet. Ezeket laikusok szervezik. Sajnos a hittancsoportok vagy a cserkészet működésére a szalmaláng-effektus jellemző: a kezdeti lelkesedés megvan, de nincsen rá ember, aki később összefogja.

Hogyan álltok az önkéntesek fogadásához?

Nagy szükség lenne rájuk! Viszont az alapvető nyelvtudás és a rendezett keresztény élet mindenképpen elengedhetetlen. Ami természetesen nem az életszentség csúcsát jelenti, de voltak már komoly problémáink.

Úgy érted, hogy az a legfontosabb, hogy valaki meggyőződésből vállalja az önkéntes feladatokat?

Sőt, hivatásból. A legtöbben leginkább kalandvágyból jönnének. Viszont mi egy szerzetesrend vagyunk, ahol a hierarchia, az engedelmesség fontos szerepet tölt be. A civil embernek talán ezt az engedelmességet a legnehezebb elfogadni.

Hogyan látod, mi a legfontosabb, amit az argentinoktól tanulhatunk?

Talán az, hogy hogyan lehet kevésből is jól élni. Otthon az ember fintorog az életminőségén, egész életében gyűjtöget, aztán mire minden összejön, már altatják a műtőben. Argentínában inkább az emberi kapcsolatok vannak előtérben. Azt hiszem, a kapcsolatcentrikusságot és jobb szervezettséget kellene összegyúrniuk.

Forrás és fotó: shoeshine.hu / Szerzetesek


2018. november 23., péntek

Piarista hivatások - Sóczó Ferenc SP


Sóczó Ferenc szerzetestanár idén tavasszal ünnepelte 80. születésnapját a budapesti piarista rendház tagjaként. A kortalan, precizitásáról és szigoráról híres, emellett szellemes bölcsészdoktorként is ismert tanár urat kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesítette Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter úr augusztus 20. alkalmából a Pesti Vígadóban, Áder János, Magyarország Köztársasági Elnökének megbízásából. Szathmáry Melinda interjúja.



A Békés-megyei Gyomán látta meg a napvilágot 1938. április 12-én egy vallását nem rendszeresen gyakorló endrődi katolikus család második gyermekeként. Úgy tudom, nagyszülei gazdálkodásból éltek, míg édesapja ácsmesterként, édesanyja háztartásbeliként dolgozott, aki fokozatosan fordult egyre inkább Krisztus és az Egyház felé.  Hogyan került kapcsolatba Ön Krisztussal, s mikor határozta el, hogy a papi életformát választja?

Négyéves, sápadt, vézna kisfiú voltam, amikor már fokozott érdeklődést mutattam a papi hivatás iránt; kifejezetten tetszett az akkori káplánunk öltözete, cingulusa…(Huncutul mosolyog.) Tanulmányaimat az endrődi katolikus iskolában kezdtem meg 1944 szeptemberében. Ezen időszakból élénken élnek bennem a háború szülte helyzetek, történések, nagyszüleim, szüleim helytállása. Az oroszok október 6-án érkeztek a településre, ahonnan közel minden létező és mozdítható tárgyat, állatot elvittek addigi tulajdonosaiktól. Mikor a nagyszüleim utolsó megmaradt lovát is elhajtották, a nagymamám – vékony csontú, de szívós asszonyka – képes volt másfél kilométert futni a lovat vezető orosz katona után, aki e tántoríthatatlan kitartást látván visszaadta neki a jószágot…Ha meghatározó egyházi személyt kell gyermek-és fiatalkoromból megnevezni, akkor Libor István plébánost – 13 éves koromtól volt lelki vezetőm Endrődön – és Vízvári László piarista tanárt említeném, aki 27 évesen Debrecenből érkezett Endrődre káplánnak. Vízvári tanár úrcsodálatos ministránsközösséget hozott létre szűk 3 éves endrődi működése alatt, nagyszerű hittanórákat tartott, s bevezetett minket a bábozás rejtelmeibe is. A karhatalom viszont nem jó szemmel nézte a fiatal piarista „kreatív szemléletét”, ezért hamarosan elhelyezték, majd Sík Sándor tartományfőnök visszahívta Budapestre tanítani 1951-ben.

Visszatérve tanulmányaim és pályaválasztásom kérdéskörére, 1952-ben a szeghalmi Péter András Református Kollégiumba és Gimnáziumba (akkoriban állami Bolyai Farkas Gimnázium) jelentkeztem, ahová a rendszer által delegált, kántortanítói múlttal bíró, endrődi igazgatóm az alábbi ajánlást írta: „Eléggé klerikális befolyásoltságú, de kellő neveléssel talán ez eltávolítható…” A szeghalmi gimnáziumban sem támogatták misére járásomat: titokban, a kollégium mellékhelyiségének ablakán kimászva közlekedtem, nadrágom nem egyszer fennakadt a szöges kerítésen, így ruhám állapota is árulkodott tiltott tevékenységemről…

Mindig is szorgalmas és jó tanuló voltam, egész kiskorom óta olvastam romantikus műveket. Szó volt arról, hogy negyedik osztályban átkerülhetek a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahol „romantikus képzeteim” szerint a diákok csakis angyalok lehetnek…Sajnos Hamvas püspök úr nem támogatta szándékaimat az utolsó évben, hisz egy összeszokott osztályközösség jeles tanulója voltam, akit nem szívesen mozdított volna ki addigi közegéből. Elkeseredettségemben lelki vezetőmhöz, Dr. Nádor Ferenc debreceni piarista tanárhoz fordultam, aki arra bíztatott, legyek piarista szerzetes, így nem szükséges „elszakadnom” az általuk közvetített lelkiségtől, s lemondanom a tudományos munka és a tanítás lehetőségéről. 1955 karácsonyán született felvételi kérelmemhez ő írt ajánlást Sík Sándorhoz címezve, amire viszonylag soká, 1956. június 13-án, érettségim letételének napján érkezett meg a befogadó válasz Léh István magiszter úr tollából. Innen már egyenes út vezetett piaristává válásomhoz: a rendi ruhát 1956. augusztus 27-én öltöttem magamra Budapesten, 1961 szeptemberében tettem örökfogadalmat, és 1964. május 3-án szenteltek pappá. Teológus hallgatóként évfolyamtársam volt Urbanek Rudolf tanár úr, felettünk pedig többek közt Jelenits István, Pázmándy György és Takáts Ervin tanár urak jártak.

Életrajzában olvassuk: magyar-német szakon végezte tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen,ahol 1968-ban bölcsészdoktorátust is szerzett. Reverendában járt egyetemre, amely viselet időnként céltáblaként szolgált…

Eredetileg magyar-történelem szakos tanárnak készültem, de Goethe megismerését követően kifejezetten eredeti nyelven szerettem volna olvasni műveit, ezért végül a német szakot választottam. Párhuzamosan tanultam magyar nyelvet és irodalmat, a germanisztikát és a teológiát, kalazantínerként pedig egyre jobban érdekeltek a filozófiai témájú könyvek is. Szakdolgozatomat és disszertációmat Johann W. Goethe és Thomas Mann pályájának és műveinek összefüggéseiről írtam, német nyelven. A reverendámért valóban piszkáltak alkalomadtán: az egyik tanárom például, amikor Gagarin űrutazása sikeresen lezajlott, így szólt hozzám enyhe gúnnyal a hangjában: „Sóczó, képzelje, Gagarint fellőtték, de nem találta ott a Jóistent…”

Beszéljünk most kicsit tanári pályafutásáról, amelyet a kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdett meg, s ahol kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedett.

Életemben ez egy viszonylag nehezebb időszak volt, mert az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatosan „figyelemmel kísért”, s többször ki is hallgattak. Manipulatív módon faggattak, paptársaimról akartak megtudni különféle információkat. Természetesen semmilyen használható adattal nem szolgáltam, ráadásul német nyelvű cikkeim sem arattak osztatlan sikert köreikben, ezért egy bizonyos idő elteltével „bebizonyították”, hogy nem vagyok alkalmas piarista tanárnak Kecskeméten. 1968-at írtunk ekkor, s bennem érlelődött az a gondolat, hogy az Adriát átúszva Jugoszláviába, majd Ausztriába megyek, mint sokan tették abban az időben…Ekkor Albert István rendfőnök úr megmentett: Budapestre helyezett, ahol eleinte a novíciusok promagisztere, valamint tartományi könyvtáros és levéltáros lettem. 1970-tól ismét taníthattam a budapesti gimnáziumban, majd 1976-tól a Kalazantinum főiskolán is filozófiát, 2001-ig bezárólag, ekkor már a Kalazantinum beolvadásával létrejött Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanáraként. Az érintett állami szervek még a ’70-es évek első felében is kérdezgettek a rendtársaimról, arról, hogy például szeretnénk-e visszamenni a régi, tágas rendházba, hogy miért nem járunk békegyűlésekre, s mit gondolok a marxizmus és az Egyház kapcsolatáról…

A budapesti gimnáziumban 2002-ig, nyugalomba vonulásáig tanított. Tanári munkája mellett 1979-ben négy évre rendtartományi asszisztensnek választották, 1996 és 2000 között pedig a rendi központi gyűjtemények felügyelője is volt. Ismeretes, hogy tanárként a pontosság, következetesség és szigor jellemezte, mai napig több tanítványa felnőttként is szívesen jár Önhöz, hogy kötetlenebb, baráti formában, kisebb csoportokban folytassák az egykori tanórákat. Pedig egykoron sok diák „rettegett” a Sóczó-féle irodalom-és németóráktól. Mik voltak fő oktatási irányelvei/módszerei pedagógusként?

Mit is emeljek ki… Fontos megemlítenem, hogy az összes érintett művet mindig elolvastam A-Z-ig magyarból és németből is, amelyeket a tananyag tartalmazott, ritkán használtam irodalmi összegzéseket. Ugyanezt elvártam a diákjaimtól is: a művek elolvastatását követően ellenőrző kérdéseket tettem fel, rendszeresen olvasónaplót írattam velük. Emlékszem – talán ez is egy egyedibb tanári megközelítésnek számít–, hogy egy műben szereplő „horgász szcenáriót” a színesebb feldolgozás érdekében mind a hal, a horgász, a tó, a csali szempontjából is bemutattuk, természetesen mindezt németül. Diákjaimmal gyakran humoros jeleneteket is írattam előre meghatározott témakörök mentén, melyekben gyakran engem is kifiguráztak, de egyáltalán nem bántó módon. Több diákom mostanáig visszatérő vendég nálam: például az 1981-ben érettségizett osztályom 30 éves jubileumi találkozója alkalmával határozta el, hogy átköltöztetnek a Mikszáth térről a Váci utcai „régi-új” rendházba. Az ő nevükhöz fűződik a „VINO DALOM” elnevezésű, zártkörű, a nemesebb borok fogyasztása nyomán szerzett élményekkel gazdagított irodalmi programsorozat elindítása, amelyen latin himnuszokkal, műfordításokkal, elhallgatott szerzőkkel és ismert szerzők kevésbé ismert verseivel is foglalkozunk. (Pl.: Petőfi Sándor, Sík Sándor, Kosztolányi Dezső műfordításai, haikuk…) Ez az összejövetel átlagosan havi egyszer valósul meg 4-5 órás időtartamban, 10-15 fő részvételével. Az irodalmi és borászati vonatkozásokon túl kirándulások, zarándoklatok, lelkigyakorlatok is szerveződnek a csapat jóvoltából. A VINO DALOMtalálkozóin kívül egy másik tanítvány-csapattal is rendszeresen találkozom, amelynek egyik lelkes tagja, Várgedő Tamás a „Filozófiai Akadémia” nevet adta. Itt többek közt a preszókratikus, a szókratészi és platóni filozófia területén barangolunk az egybegyűltekkel. Régóta érdekel a pszichológia tudománya, a keleti filozófia és vallás is: a hinduizmus, a zen, a jóga, a meditáció…hihetetlen szellemi tisztaságot, koncentrációs képességet tudnak adni. Diákjaimhoz természetesen lelkipásztorként is kötődtem: lelkigyakorlatokat, személyes lelki vezetést tartottam nekik, eskettem, betegeket látogattam…A sport is egy fontos összekötő kapocs volt köztünk: huszonegy éven át vitorláztam velük, a Szamoson, a Rábán eveztünk… emlékezetes kerékpár- és sítúrák hosszú soráról is be tudnék számolni.

Bár egy emberöltő alatt is bejárhatatlan az irodalmi művek gazdag tárháza, kik azok a szerzők, akik igazán meghatározóak az Ön életében?

Természetesen Goethe... (mosolyog)… Arany János, aki a lélek, az emberség, a hatalmas műveltség és szókincs együttes hordozója és Jókai Mór, számtalan csodálatos regényével…

Nyolcvanadik életévét betöltve mit lát hivatásában a legfontosabbnak?

A piarista rend tevékenységének alappillére a lelkiség és a tudomány összekapcsolása: a nevelés és oktatás által közel vinni az emberi lelket és a személyiséget Istenhez. Azt hiszem, teljesen rám szabták ezt a hivatást. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mindent maradéktalanul jól csináltam… A 12. században élt Szentviktori Hugó (Hugo de Sancto Victore) írta: „Omnia disce; postea videbis nihil esse superfluum”, vagyis: „Mindent tanulj meg, meg fogod látni később, hogy semmi nem volt felesleges…” Ez lehetne talán életem jelmondata. Fontos, hogy az ember azt csinálja, ami lényével belső összhangot teremt. Ha a Jóisten engedné, ezt még csinálnám, újabb 80 évig…

Forrás: Piaristák






2018. november 5., hétfő

Ima hivatásokért


Istenünk, kérünk, éleszd fel sok nagylelkű férfiban és nőben
a papi és szerzetesi hivatás (megszentelt élethivatás) kegyelmét,
hogy minél többen fáradozzanak szent Igéd terjesztésében
és Irgalmas Szereteted továbbadásán,
hogy Országod épüljön és eljusson Igéd a föld végső határáig.

Áldd meg a családokat, hogy a szülők gyermekeiket
a megszentelt életre nyitottan neveljék,
és ne hátráltassák hivatásuk alakulásában.

Erősítsd meg kegyelmeiddel a megszentelt életúton járókat,
hogy erős lélekkel és nagy szeretettel végezzék szőlődben munkájukat,
és hálatelt szívvel forduljanak Feléd
megkapott hivatásuk kegyelméért.

Amen

Forrás: Magyar Római Katolikusok


2018. november 4., vasárnap

Hivatástisztázó kurzus a Sacré Coeur nővérekkel 2018/19 és visszajelzések

Keressük együtt, hogy mire hív az Úr! 


Közös keresés, beszélgetések félelmekről, vágyakról, döntésről, utakról, elköteleződésről, Istenről, szerzetességről...

Bensőséges légkör, kiscsoport, szabadon feltehető kérdések, megosztás, ima, szentmise, közös és egyéni idők, személyes kísérés...

Azokat a 22-35 éves lányokat várjuk, akik szeretnék eldönteni, hogy van-e szerzetesi hivatásuk.

Szombatonként 9 -20 óra között:

2018. december 8.
2019. január 12., február 16., március 23., április 27.,
május 9-12. (az utolsó alkalom egyénileg kísért hivatástisztázó lelkigyakorlat).

Helyszín: 1121 Budapest, Zugligeti út 87.
Vidékiek számára korlátozott számban szállást tudunk biztosítani.

A program elemei egymásra épülnek, így fontos, hogy minden alkalmon részt vegyetek!

Jelentkezés 2018. december 4-ig a hivatasrscj@gmail.com mail címen.
A jelentkezést személyes beszélgetés követi, ezért kérjük, hogy időben jelentkezzetek.

"Ne téblábolj a parton, vesd magad a folyóba! A Lélek sodrásában biztonsággal eljutsz a kikötőbe." 
(Barat Szent Magdolna Zsófia, a Szent Szív Társaság alapítónője)

Bátorításul a korábbi alkalmak résztvevőitől idézünk:

„Nagyon segítő volt, hogy életem egyik komoly döntéséhez teret és időt, meg békességet és elfogadást biztosítottatok.”

„Hálás vagyok, hogy a kurzus közben megismerhettem szerzeteseket és az otthonukat, életmódjukat. Nagyon jó volt, hogy a helyszín egy közösségnél volt. (Találkozhattunk az ott elő nővérekkel és jelöltekkel.)”

Jólesett a fogadtatás, meg az az érzés, hogy van elégséges idő egy-egy "feladatra".

„Nekem nagyon sokat jelentett a kis közösségünk, akikkel együtt voltunk ezeken a kurzuson. A személyes találkozások a kísérőmmel, az őszinte megosztások a többiek részéről és a nővérek részéről is.”

„Így utólag belegondolva lehet, hogy egy fél évvel későbbre halasztanám a kurzust a saját életemben, mert most nagyon leterhelt voltam. Ugyanakkor meg ahogyan Istent ismerem, Neki oké voltam most is, és segített abban, hogy még ebben az élethelyzetben is tudjak jó döntést hozni.”

„A személyes kísérés alkalmai nekem nagyon meghatározóak maradtak végig! Azt hiszem, hogy enélkül nem lenne a kurzus ilyen hatékony. A nővér meghallgatása, tanácsai mindig segítettek, hogy valami letisztuljon bennem. Valahogy mindig előbbre lépve jöttem el ezekről a beszélgetésekről. Köszönöm a sok ránk szentelt időt!!!”
 „Sokat jelentett, hogy valakivel külön megbeszélhetem azt, ami feljön bennem; akár érzést, akár kérdést... Jó volt megtapasztalni, hogy mennyire egymásra tudunk hangolódni a kísérőmmel. Nagyon sokat számított az is, amikor ő elmondta a saját tapasztalatait.”

„A kurzus egészében az fogott meg leginkább, hogy mennyire nyitott a rend irányunkba, hogy mindent megadnak, őszinték, és segítenek az Istenhez közelebb kerülni... :) Ezért a befogadásért is nagyon hálás vagyok! Ajánlanám a kurzust minden kereső lánynak!”

„Hihetetlenül kedves és figyelmes volt mindenki. A fantasztikus ételekért külön is hálás vagyok :)”
„Megszerettem a szerzetesközösségeiteket és örülök, hogy lehet szerdánként imára menni a Mese utcába! :-)”

„Soha nem gondoltam volna, hogy ennyit ad majd ez a lelkigyakorlat!!! Köszönöm!
Nagyon-nagyon hálás vagyok Mindannyiótoknak minden készülődésért, befogadásért, elfogadásért és imáért.”

 
Forrás: Sacré Coeur Nővérek

Képek: MKPK