2019. július 29., hétfő

Hivatástisztázó lelkigyakorlat az Egri Szemináriumban


Hivatástisztázó lelkigyakorlat fiúknak 2019. augusztus 12-15 között.


Az Egri Szemináriumban van lehetőség újra elvonulni, elcsendesedni a nyári lelkigyakorlaton. Ha keresed az utad és Istennel is meg szeretnéd ezt beszélni imádságban, gyere bátran. Augusztus 12- én 18 órára várunk benneteket.

Jelentkezés: jozsef.szabo@gmail.com

Alsó korhatár: 14 év

Szeretettel várunk!

Forrás: Egri Szeminárium


Hivatástisztázás a Sacré Coeur Nővérekkel 2019-2020


2019. július 26., péntek

A papi szolgálatról

A papi szolgálat Isten-szolgálat, Jézus-követés.

Nem ügyfélszolgálat, nem ideig-óráig, nem a kedvező bérezés a vonzereje, hanem felszabadító önátadás. Mint egy szerelmi vonzásnak engedve, önzetlen, szabad szeretetből történő döntés Isten igájában... Magán uralkodni és másokon keresztül Jézust szolgálni, egyházán keresztül Istennek szolgálni, ez a tétje. Nem sprint, hanem maraton. Önmagában van jutalma abban, hogy a Mesterrel lehet egy életen, egy örök életen keresztül dolgozhat Szolgál, engedelmeskedik Neki, mert teljesen megbízik benne, rábízza magát. A papság szentségi ereje ösztönzi, védi, motiválja az egyház szolgáját.

Jézus nemcsak szolgákról, szolgálatról beszél, hanem azt mondja: Nem mondalak titeket többé szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik ura: barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.

Ezért cselekszik a pap Krisztus nevében s az egyház nevében. Krisztus örökre összekötötte magát övéivel: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is...

Sebestyén Péter atya

Forrás: Rózsafüzérrel a papokért


2019. július 23., kedd

Két magyar pap hálaadó szentmiséje a Szent Péter bazilikában hivatásukért

Pákozdi István atya, egyetemi lelkész, teológiai tanár és Szeghy Csaba Tamás atya, nemesapáti plébános összesen 46 év papi szolgálatért adtak hálát a Szent Péter bazilikában és a Szent István körtemplomban. Az interjúban beszámoltak a magánzarándoklatukról. 


Pákozdi István atya pappászentelésének 41. évfordulóját ünnepli, Szeghy Csaba atya pedig öt éves papi hivatásáért adott hálát. Pákozdi atya 1979-1982 között Rómában, a Lateráni Egyetemen tanult és doktorált. Életének legszebb éveinek tekinti ezt az időszakot.

Szeghy Csaba Tamás atya 1984-ben kezdte meg tanulmányait Esztergomban a Hittudományi Főiskolán, ahol prefektusa Pákozdi atya volt. Két év után megszakította tanulmányait és elindult a boldogságkeresés útján, de sosem tudta elfelejteni életében az isteni meghívást a papi szolgálatra. 48 évesen egy medjugorjei zarándoklatról visszatérve érezte azt a sugallatot, hogy írjon püspökének és volt prefektusának, hogy szeretne visszatérni a Hittudományi Főiskolára. Sikerrel járt és miután befejezte tanulmányait, 50 évesen pappá szentelték. A Jóisten, akit meghívott, annak a görbe utakból is tud egyenes utat csinálni – vallotta meg a beszélgetésben. 5 év papi szolgálat után most hálát adott, hogy az Isten megőrizte ezt a hivatást a lelkében. Hat falunak a plébánosa.

Pákozdi atya felidézte az interjúban emlékeit Szeghy Csaba Tamás atya főiskolai éveiről és papszenteléséről.

Akit az Isten egyszer meghívott, nem engedi el – így buzdítja Szeghy atya azokat, akik hozzá hasonló helyzetben érzik magukat. Egész életében érezte ezt, mielőtt visszatért volna eredeti hivatásához. A papi szolgálat mindig ott élt a lelkében. Mindig az egyház közelségében élt. A boldogság mindenki szívében ott van, csak fel kell fedezni. Ez a legcsodálatosabb érzés, amikor ezt felismerve döntést hozunk, hogy ezután csak az Istent szolgáljuk.

Pákozdi atya az interjú végén azt üzente minden fiatalnak, hogy kövesse lelke hívását és akkor lesz teljesen boldog.

Somogyi Viktória

Forrás: Vatikáni Rádió

2019. július 21., vasárnap

Ima lelki hivatásokért


Úr Jézus Krisztus, lelkünk Jó Pásztora, Te, aki ismered juhaidat és tudod, hogyan lépj be az ember szívébe, nyisd meg azoknak a fiataloknak az értelmét és szívét, akik életük számára egy igaz szót keresnek és várnak.


Segítségeddel érezzenek rá arra, hogy csak megtestesülésed titkában találnak teljes világosságra. Önts bátorságot azokba, akik tudják, hol keressék az igazságot, de félnek attól, hogy túl sokat kívánsz tőlük. Erősítsd meg azokat a fiatalokat, akik szívesen követnének Téged, de nem tudnak úrrá lenni bizonytalanságukon és félelmeiken, ezért inkább más hívásokra hallgatnak, és céltalan utakon bolyonganak. Te, aki az Atya Igéje vagy, a teremtő és megváltó Ige, az Ige, aki megvilágítja és megerősíti a szíveket, győzd le Lelked által a tétovázók ellenállását és habozását! Önts bátorságot a meghívottakba, hogy szeretetben tudjanak válaszolni:

„Íme, itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8)!

Szűz Mária, Izrael szűz leánya, támogasd anyai szereteteddel azokat a fiatalokat, akiket az Atya megszólít, tartsd meg azokat, akik már megszentelt életet élnek. Ismételjék meg Veled együtt az örömteli és visszavonhatatlan önátadás „igen”-jét.

Amen.

Szent II. János Pál pápa

Forrás: Virtuális Plébánia


2019. július 20., szombat

Hogyan találtam meg a hivatásomat és lettem kármelita?

A történet ott kezdődik, hogy nem is gondoltam, hogy még nem találtam meg a hivatásom. Azt hittem, a helyemen vagyok: állatorvosnak tanulok, az első nagy vízválasztón túl vagyok. Ha továbbra is minden jól alakul, lesz egy jó munkám, megélhetésem, doktori címem és ezzel együtt elismertségem.
 

Aztán találkoztam a Katolikus Shalom Közösséggel, és szépen lassan minden megváltozott. Az első találkozás nem érintett meg: kicsit furcsák voltak nekem, mosolyognak, ide jönnek a tengeren túlról, miért jó ez nekik, és egyébként is honnan ez a névválasztása a Közösségnek. Tudtunk egymásról a későbbiekben is, de nem erőltettük a szorosabb kapcsolatot, legnagyobb megelégedettségemre. A fordulópontot 2012 tavasza jelentette, amikor a Közösség alapításának 30. Évfordulóját ünnepelte Rómában. Megkérdeztek, szeretnék-e velük menni. Kedvezőek voltak a feltételek, nem jártam korábban Olaszországban, így jelentkeztem az útra. Hazatérve nagyon jó tapasztalatokkal gazdagodtam: a Közösség tagjai elfogadóak, érdeklődőek, tele vannak szeretettel, és nem csak vallásról lehet velük beszélgetni. Így aztán ősztől elkezdtem részt venni a heti imacsoportokban. A vizsgaidőszakok közeledtével mindig csökkent az aktivitásom, de 2013. január 14-én egy nehéz vizsgán voltam túl sikeresen, ezért megengedtem magamnak azt a “luxust”, hogy elmenjek az imacsoportba. Akkoriban havonta egyszer egy kármelita atya tartott előadást a Shalomban. Látatlanban nem sokat vártam az egésztől, de rendkívül pozitívan csalódtam! Azt tapasztaltam, hogy az atya érti a nyelvünket, tabuk nélkül lehet tőle kérdezni, nem az általánosan megszokott jámbor kliséket hozza, hanem egészen mély, lényegi dolgokról beszél nekünk. Mély, emberi tapasztalotokról, hitünk legalapvetőbb kérdéseiről beszéltünk, ami fölött általában el szoktunk siklani, pedig ezek ott vannak mindannyiunk szíve mélyén, és arra várnak, hogy rezonálhassanak egy szerető, megértő hangra. Bár eddig a napig azt sem tudtam, hogy léteznek kármeliták, és hogy kik azok, a bizalmam addig nőtt, hogy október 6-án megkértem ezt az atyát, hogy legyen a lelki kísérőm. Nyilvánvalóan nem tudtam, mit cselekszem, Valaki vezetett. Míg korábban a felszínnel voltam elfoglalva, egyre közelebb kerültem a gyökerekhez, mélyültem önismeretben és istenismeretben. Ezzel együtt a régi motivációim is kezdtek szertefoszlani, az instabil alapokra épült ház kezdett megremegni. Közeledett egy lelki életi sötét éjszaka, de az élet közben ment tovább: előttem lebegett az államvizsga, és szembe kellett néznem a szakdolgozattal. 2014 tavaszára már elkezdett pislákolni egy vonzalom a kármel irányába, de az érzés nagyon mélyről jött. Nehéz időszak volt ez: a régi kezdett összeomlani, az új még sehol sem volt…

A spanyol nyelv és -kultúra mindig is vonzott, Spanyolország pedig szerepelt a bakancslistámon, így nagyon megörültem, amikor a Közösség felajánlotta, hogy töltsem a nyarat Granadában, az ottani Shalom misszióban. Főleg a kalandvágy hajtott, és hogy kiszakadjak egy kicsit az akkor engem körülvevő világból. Nem akartam jobban elköteleződni a Shalomban, ugyanakkor éreztem, hogy változik az életem, ezért nyitva hagytam ezt a kaput is: ki tudja, lehet, hogy Granadában fog valami megérinteni. ‘14 nyara intenzív volt: tapasztaltam sötétséget és világosságot is Granadában, de egy percig nem bánom, hogy belementem. Hazajöttem, meglehetősen felkavarodva, de hétköznapi dolgokkal kellett foglalkoznom: szakdolgozat-leadás és államvizsga. Egyik krízisből a másikba estem: ott álltam a kezemben egy diplomával, és nagyjából fogalmam sem volt, mit csináljak. Aztán szépen ment minden tovább: e-mail-en kaptam egy álláshirdetést, elkezdtem dolgozni, a saját lábamra álltam. Jó munkahelyi légkör vett körül, de a lelkem mélyén nem értem nyugvópontra, ezért ki kellett lépnem a komfort zónámból, és jelentkeztem a shalomos hivatástisztázóra. Korábban többen is javasolták, hogy vágjak bele, de nem akartam, mert úgy éreztem, a Shalom műben van a helyem, és nem szeretnék jobban elköteleződni. Nem éreztem hívást arra, hogy misszionárius legyek. A másik probléma egy saját magamnak támasztott elvárás volt: azt gondoltam, ha valaki jelentkezik a shalomos hivatástisztázóra, annak illik utána jobban elköteleződni a Shalomban. Amikor eloszlatták a kételyeimet, és megnyugtattak, hogy nem “kell” misszionáriusnak lennem, ha nem szeretnék, és nem kell elvárásoknak megfelelnem, nem kell lekötelezve éreznem magam a Közösség irányában, egyből igent mondtam. Így telt a 2016-os év… Jó kis illúziókkal számoltam le. Többek között elmondták, hogy a hivatás az egy már létező valóság, amit nem kell oda csinálni, csak fel kell fedezni; a valódi hivatásom nem lehet rossz dolog, pláne nem olyan, amiben nem tudok majd helytállni. És senki ne várja, hogy egy napon 100%-ig megvilágosodik affelől, hogy mi végre van a világon. Kockázat mindig, minden döntésben van, mert a szeretet kockáztat. Istennel kártyáztam, aki adta a lapokat… ‘16. December 7-én döntést hoztam, és kértem a felvételemet a Kármelbe. Felszabadító és örömteli érzés volt kimondani azt, ami megszületett bennem. Most kármelita novícius vagyok, közel az első fogadalomhoz. Boldog vagyok, a helyemen vagyok, és nagy ajándékként élem meg, hogy ilyen rendi Szülők gyermeke lehetek. A Kármel a belső szabadságra hív, ahol helyet kap a Shalom is. Isten békéje és mély barátságok kötnek össze a Shalommal, ahova mindig szívesen térek vissza.

Forrás: Shalom Közösség

„A meghívó Isten nem valamit akart tőlem, hanem önmagamat”

Beszélgetés az ezüstmisés dr. Krakomperger Zoltán atyával 

Dr. Krakomperger Zoltán a Szent Anna-székesegyház plébánosa, az Egri Hittudományi Főiskola professzora 2019. július 13-án ezüstmisével ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját. A szentmisén homíliájában dr. Dolhai Lajos az Egri Hittudományi Főiskola rektora, egykori tanára, paptársa emberségét, papságát, tudományos munkásságát laudálta. Az ünneplő ezüstmisés Krakomperger Zoltán atyával dr. Gáti Magdolna Virág, az egyházközség testületi tagja beszélget.


- Zoltán atya, mit jelent Ön számára az ezüstmise?


Az ezüstmise olyan mérföldkő a pap életében, amelynél érdemes megállnia, és ahonnan hasznos visszatekintenie a megtett útra, hogy az ezüstmisés vallomása legyen: „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét” (Zsolt 116,12k). Az ezüstmise jelenti továbbá azt, amit a házastársaknak, egy családnak jelenthet az ezüstlakodalom: hálaadást egymás választásáért, elköteleződésükért egymás mellett, valamint elhatározásukat, hogy együtt akarnak maradni és összetartani a jövőben is.
A pap ezüstmiséjét hagyományosan a hívei körében, a plébániáján ünnepli örömös, alázatos és küldetéstudat-ébresztő hálaadásként. Azért örömös hálaadás, mert Isten megtartott abban a szolgálatban, amelyet rám bízott. Ez a szolgálat valóra válik a benne hívők közösségének, az egyháznak a szolgálatában, hiszen nem magamért kaptam a papi hivatás ajándékát és titkát. Az ezüstmise alázatos hálaadás is azokért a lelkipásztori a gyümölcsökért, amelyek termettek a 25 év alatt. Elbizakodottság nélkül állíthatjuk, hogy Isten megengedi mindannak észrevételét, amit szerény hozzájárulásom által foganatosított az egyes ember lelkében és hívő közösségek életében.
Az ezüstmise Isten egész népének küldetéstudat-ébresztő hálaadása azért, hogy a bűn és a halál sötétségéből csodálatos világosságára hívott minket (vö. I. prefáció), ill. aki arra méltatott, hogy színe előtt állhatunk, és szolgálhatunk neki (vö. II. eukarisztikus ima). A 25 évre visszatekintő számvetésből nem maradhatnak ki a kudarcok, a szenvedések sem. Amiért bánkódnom kell, azok a momentumok, amikor rossz döntéseim, bűneim következtében önmagam akadályoztam, hogy jó pap legyek. Isten bocsássa meg ezeket nekem! Ezeknek az elégtelenségi élményeimnek olvasatából kikövetkeztettem és kikövetkeztetem, hogy elbizakodottá nem válhatok semmikor és sehol.

- Mindig a papi hivatást szerette volna választani?

Isten megajándékozott a civil életben és a papi szolgálatban vonzóan helytálló, kiváló példaképekkel, de őket nem tudatosan követve éltem az életem. Nem mindenkor szerettem volna pap lenni; vízmérnöki pályára is vágyódtam. A 139. zsoltár szellemében azonban vallom, hogy Isten már édesanyám méhében meghívott a papságra, és eddig megtartott benne.

- Mégis mikor és hogyan kezdte ezt felismerni?

Meghatározóan fontosnak és jövőképesnek tartottam és tartom a családi közösséget mint miden emberi közösség alapsejtjét, mégis igent mondtam Isten papságra szólító hívására. Közvetlen meghívásélményben nem volt részem. Második osztályos koromtól ministrálhattam, jól éreztem magam az oltár körül, és ez egyre inkább meghatározó lett az életemben; továbbá azt, hogy a hetedik osztállyal bezárólag még iskolai hittanórára járhattam. Csendesen érlelődő, profilnyerő folyamathoz tudnám hasonlítani papi hivatásom felismerését. Az világosodott meg, hogy a meghívó Isten nem valamit akart tőlem, hanem engem akarja.
Különleges megpecsételtség, amikor az Úristen valakit megérint, meghív és betölt. A hivatás értelmezésem szerint nem befejeződött, egyszeri esemény, hanem olyan történés, amelyben arról van szó, hogy egyre inkább jussak előre a Krisztus-jelenség befogadásában, fel- és elismerésében. Ez egy egész életen át tartó folyamat különböző fázisokkal és kihívásokkal. Eközben az ugrópontot nekem az jelenti, hogy mennyire állok készen naponta megnyílni a Krisztus-esemény előtt. Ebből a nézőpontból papi hivatásom még érlelődési folyamatban van.

- Milyen volt a kezdet? Mesélne a családjáról, gyermekkoráról?


Katolikus hitükben megöregedett és meghalt drága szüleim negyedik gyermekeként születtem 1968. május 27-én, Nyíregyházán, és nőttem fel Buj községben mindannak a szépségével, amit védelemként nyújthatott egy katolikus hagyományú életvitelben meggyökerezett család és faluközösség. Gyermekkorom meghatározó élményei között tartom számon, hogy megismerhettem a paraszti gazdálkodás és udvartartás eszköztárát a lőcsös tehénszekértől az autógumikon guruló stráfkocsival bezárólag.
Számomra édesapám volt az első erős, fáradhatatlan ember, az első követendő példakép az életemben. Ő igazi harcot vívott családjáért a háztáji művelésében, szőlőterületek vásárlásával, szántóföldek bérlésével, sok éven át tartó dohány- és paprikatermesztéssel és a kaszálóterületek (vasútoldal, kanálispart) növelésében. Egyszerre több tehenet, borjút és bikát tartottunk. Szerették vinni a falubeliek a nyerstejet tőlünk, mert nem vizeztük.
Nagy előrelépésnek számított, amikor többé már nem tehénfogattal, hanem először egy, majd két lófogattal gazdálkodhattunk, végül gépekkel műveltethettük a földeket, kaszálhattunk és takaríthattunk be, ill. fejőgépet használhattunk. A gazdálkodás biztosította családunk viszonylagos jólétét a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években.
Édesanyám csendes társként szorgalmával és kitűnő háziasszonyságával támogatta édesapámat, majd törekvéseiben fékezte — ahogyan mindketten korosodtak.
Hogy mit meríthettem mindebből? Becsületet, makacsságelutasító, de a kötelességteljesítésen túlmenő kitartást, az adott szó szentségét, áldozatos helytállást és az év katolikus ünnepei által meghatározott ritmusának követését. Ezek minden generáció pótolhatatlan kincsei.
1986-ban érettségiztem Ibrány nagyközségben. Az ottani gimnáziumba tavasztól őszig biciklivel jártam. Hamarabb be- és hazaértem, mint a keskeny nyomtávú vonattal utazott cimboráim. A tavaszi és őszi szántóföldi és mezei munkák időszakában ez a kerékpáros közlekedés két falu határa között különleges élményt jelentett. A gimnáziumi évek alatt hitem gyakorlásáért nem kaptam bántást sem tanáraimtól, sem diáktársaimtól. Lassan-lassan közülük néhányan felbátorodtak, hogy beszéljenek vallásosságukról.
Papságomra való felkészülésként 1986 szeptemberében megkezdhettem az első évfolyamot az Egri Papnevelő Intézetben.

- Sokfelé megfordult Nyugat-Európában. Soha nem gondolt arra, hogy ott maradjon?

Összesen hét évi teológiai tanulmány befejezése után 1994. július 9-én szentelt pappá Bosák Nándor Nyíregyházán. Ezt megelőzően öt évet töltöttem az idén 350 éves Leopold Franzens Innsbrucki Egyetem Teológiai Karán. Itt tanított pl. J. Andreas Jungmann, E. Coreth, és itt volt K. Rahner hosszú éveken keresztül a dogmatika professzora, és vált igazán meghatározóvá a XX. századi katolikus teológia művelésében. Innsbrucki tanáraim közül mindenkiről csak hálával tudok megemlékezni. Eközben sok helyen megfordultam Európa nyugati részén, és megismerkedhettem az ottani számos belefáradási tünettel küzdő katolikus hitélettel. Az ottmaradás elmémbe villant, de néhai Seregély István érsek úr tanulni küldött a jezsuita vezetésű Collegium Canisianum teológiai konviktusba, nem pedig ‘helyezkedni’. A Kollégiumot Németország második apostoláról, Canisius Szent Péterről nevezték el. 1990-ben a világ 21 országából 84-en voltunk ebben a szemináriumban. Én igyekeztem tanulni, hogy hazatérve itthon kamatoztathassam a megszerzett tudást.

- Melyek papi életének legszebb élményei?

Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy nem vagyok forradalmárhabitus, alapvetően nyugodt természetű ember vagyok, nincsenek nagy hullámzások az életemben. Tartós örömet jelent nekem megszerettetni az evangéliumot, amelynek hirdetését Isten rám bízta a gyermekpasztorációban, a felnőtteknek szóló katekézisben, a papképzésben és a mindennapi szentmisében.
Tartós örömet ad mások elvezetése Krisztushoz; hozzájárulásom szóval és tettel a megroppant nádszál felegyenesedéséhez, és ahhoz, hogy a pislákoló mécsbél újra lángra kapjon (vö. Iz 42,3); ha részt vállalhatok annak a szemléletnek az átadásából, hogy a megváltott életre hangolódásunk belülről szépít meg egyént és közösséget.
Papnak lenni jó! Az első szentmisémen gyermekkorom plébánosa ezzel az útravalóval látott el: „Ha jó pap leszel, boldog leszel”. Azóta ezt akarom megélni.

- Milyen érzésekkel tekint vissza eddigi huszonöt éves papi szolgálatára?

Csupán falusi plébános akartam lenni, aztán a Gondviselés rendelése szerint paptanár lettem.
Nem tudok eléggé hálát mondani azért, hogy mindenkor tanúja maradhattam az alábbi boldogító felismerésnek: az Istentől megszentelődésünkre kapott, elfogadott és felhasznált képességeink hálás elismerése megdicsőíti Istent, és ennek következtében él az ember. Szent Irenaeus ezt így öntötte szavakba: „Isten dicsősége az élő ember...”, azaz a testileg-szellemileg-lelkileg istenien élő ember! Mert Isten az élet szerelmese (vö. Bölcs 11, 24-26).
Az élet teljességének kulcsa a hálás lelkület megőrzése és elmélyítése, nem a követelőzés vagy az irreális igénytámasztás, amellyel túlerőlteti valaki önmagát vagy másokat. Mindenekelőtt hálás vagyok Istennek életem ajándékáért. Nem tudok betelni azzal, hogy milyen energikusan és mégis gyöngéden vezetett engem Isten az eddigi évek alatt.
Köszönetem fejezem ki mindazoknak, akik kivették és kiveszik részüket életem szeretetben történő kiteljesedéséből. Kezdve családommal, amelyben jó volt felnőni, és amely elősegítette hivatásom felismerését és elfogadását.Köszönetet mondok emberi és papi formálódásom tevékeny cselekvőinek:
— elöljáróimnak bölcsességükért,
— Dolhai rektor úrnak, aki vállalta az ezüstmise szónoki feladatát,
— és barátaimnak: vonzó példaadásuk szolgálatuk ellátásában hatott rám és ösztönöz továbbra is,
— eddigi szolgálati helyeim katolikusainak, nem katolikus hívőinek, hogy a Krisztusba vetett hitünk örömét, szépségét elmélyíthetjük egymással
— és minden jóakaratú embernek azért, hogy létezésünk igazságát kibetűzhetjük és megoszthatjuk egymással.

Kedves Krakomperger Zoltán atya! A Szent Anna-székesegyház képviselő testületének, valamint híveinek nevében Isten áldását kérjük további életére! Kívánjuk, hogy papságában a Jóisten továbbra is tartsa meg Önt erőben, egészségben, s hogy még hosszú évekig maradjon és tevékenykedjen körünkben!

dr. Gáti Magdolna Virág

Dr. Krakomperger Zoltán atya ezüstmiséjéről készült tudósítás és a további fotók megtalálhatóak: http://www.dnyem.hu/index.php/item/2461-dr-krakomperger-zoltan-plebanos-ezustmisejet-unnepeltek-debrecenben

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye