2012. október 31., szerda

„Megváltónk, Jézus Krisztus példáját továbbvinni“

Az evangéliumi tanácsok a megváltás misztériumában

Az úgynevezett evangéliumi tanácsok – a szegénység, az engedelmesség és az Isten országáért vállalt lemondás a házasságról – az evangélium által sugallt választási lehetőségek illetve döntések, amelyek kifejezik, láthatóvá teszik a szerzeteseknek azt az elhatározását, hogy keresztségi konszekrációjukat egész teljességében akarják élni. Az evangéliumi tanácsok értelmezését és gyakorlati megvalósítását lényegileg meghatározza az adott kongregáció sajátos lelkisége. Liguori szent Alfonz egyháztanító és rendalapító hitének és igehirdetésének középpontját a megváltás misztériuma alkotta, ebből kifolyólag az ő alapításából és hagyományából kialakult szerzetesrendek az evangéliumi tanácsokat a megváltás misztériumának fényében vizsgálják. Így hát a következő kérdéseket tehetjük fel: Hogyan éljük az evangéliumi tanácsokat mi, akik megváltott embereknek tudjuk magunkat? Hogyan éljük őket mi, akik nemcsak arra kaptunk hivatást, hogy szavunkkal, hanem egész életünkkel és tetteinkkel hirdessük a megváltást, amennyiben megváltó módon élünk és működünk?



1. Isten kezdeményezése és a mi válaszunk: az evangéliumi tanácsok, mint hivatásunk kifejezői

Liguori szent Alfonz a megváltást mindig “Isten kezdeményezéseként” értelmezte, “Aki minden elképzelést meghaladó módon szeret minket, és aki azt szeretné, hogy viszont-szeressük”. Az ember erre személyes szeretettel válaszol, amelyet többféleképpen is kifejezhet – egy lehetőség erre a tisztasága szegénység és az engedelmesség fogadalma. Azok, akik ezt a módot választják, saját maguk válnak az Úrnak adott “válasszá”, aki “elsőként szerette őket” (1 Jn 4,10). Mi csak azért tudunk az evangéliumi tanácsok szerint élni, mert Krisztus korábban magával ragadott minket, és nem azért, mert mi magunkból kiindulva választottuk volna őt (Fil 3,12; Jn 15,16). Szent Alfonz lelkiségében sajátosan Krisztus, a Megváltó az, aki az embereket magához hívja. A “redemptorista családhoz” tartozó szerzetesek válaszát, az evangéliumi tanácsok életmódként való vállalását az a tapasztalat sarkallja és hatja át, hogy szeretett, megszabadított és megváltott emberek vagyunk. Ugyanakkor Krisztus az “evangéliumi tanácsok által… megnyitja számunkra a szabadságra és az élet teljességére vezető utat”. A megváltásról kell hát tanúskodnia annak is, ahogyan a tisztaságot, szegénységet és engedelmességet éljük, és “redemptiv”, megváltó jellegű közeget (Hermann Stenger) kell kialakítania. Ehhez ügyelni kell arra, hogy az evangéliumi tanácsok által elnyert szabadságunkat ne korlátozzák a kényszerűségek újabb formái, mint pl. a legalizmus, az üres formalitások rendszere, a fogyasztói kényszer, vagy az irgalmatlan teljesítményre-irányultság. A Megváltó szeret bennünket, ám ennek a tudatnak megerősítéséhez alapvetően fontos a Krisztussal való mindig újabb találkozás, főként hitünk olyan titkaiban, mint a megtestesülés, a passió a feltámadással és az Eukarisztia, amelyek szt. Alfonz számára központi jellegűek voltak. Csak így lehetséges a megszabadításért való hálánk jeléül egész életre elkötelező jelleggel vállalni az evangéliumi tanácsokat.

2. A három evangéliumi tanács: a megváltás misztériumából fakadó élet jelképe

A következőkben maga a tisztaság – szegénység – engedelmesség hármas-fogalom áll majd figyelmünk középpontjában. Hogy ezt a hármas fogalmat egyetlen jelképként értsük meg,
krisztológiai és antropológiai (emberi tapasztalatból kiinduló) szempontból fogjuk vizsgálni:

2.1    Krisztológiai szempont

Az Újszövetség nem állítja rendszerbe a három tanácsot, de nem is mondja kifejezetten, hogy Jézus tudatosan vállalt egy életformát, amely abban nyilvánult meg, hogy nem kötött házasságot, tisztaságban, szegényen és engedelmesen élt. Az egyházi hagyománynak az evangélium egészének alapján mégis az a meggyőződése, hogy Jézus Krisztus a példaképe ennek az ún. evangéliumi tanácsok szerinti életformának. Ezért állítja a Vita consecrata (1996)  kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, hogy az evangéliumi tanácsok által, amelyeket az Egyház mint sajátos életmódot kínál, Krisztus arra hív minket, hogy osztozzunk az ő tapasztalatában, amelyre a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség által tett szert (VC 19). Aki ezeknek a tanácsoknak megtartására kötelezi magát, azt a döntését kívánja kifejezni, hogy Jézus Krisztust követi, az ő nyomdokaiba lép (VC), “Jézussal és az ő módján él”.
Liguori szt. Alfonz lelki életében Jézus Krisztus személye foglalta el a központi helyet. Ha meg akarjuk érteni lelkiségét, tudatosítanunk kell, hogy számára a megváltásban nem annyira a megváltás mint elvont fogalom volt a meghatározó szempont, hanem a Megváltó személye. Alfonz számára a krisztológiai megfogalmazás elengedhetetlen, hiszen a Megváltó ad hírt a megváltásról. Az ő élete mutatja, mit jelent a megváltás: megtestesülése, igehirdetése, szenvedése, halála és feltámadása – az ő konkrét életmódja, amelyet a lelki hagyomány a tisztaság6, szegénység és engedelmesség hármas fogalmával fejez ki. Tehát az olyan élet, amely a Krisztus-követésben kifejezetten erre kötelezi magát, arra törekszik, hogy a Megváltó életét tegye láthatóvá, és megvalósítsa amit tett, a gyógyulást hozza, az üdvösségre segítsen. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom konkrét lehetőség arra, hogy életünket a Megváltó életéhez kössük, hogy részt kapjunk működésében, tehát hozzáállásában, magatartásában, hogy a “mi hallásunk és szavaink, az a mód, ahogyan egymással szemben viselkedünk, megváltó jellegű” legyen.

2.2    Antropológiai szempont

A hagyomány szerint a hármas szám a teljességet jelenti. Már Aquinói szent Tamás írásaiban is felfedezhető a meggyőződés, hogy a birtoklás, a szexualitás és az önmeghatározás, valamint az ennek megfelelő hármas-fogalom: a szegénység, tisztaság és engedelmesség bizonyos módon az emberi élet egészét fejezik ki. Erre alapozva az evangéliumi tanácsok szerinti élet három eltérő dimenzióját (mint hármas-fogalmat) lehet megkülönböztetni:

2.2.1 A teljes önátadás

Aki szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogad, azt a döntését és szándékát fejezi ki, hogy egészen Isten kezébe helyezi életét anélkül, hogy bármit is fenntartana
magának. Ezentúl nem akar magáé vagy másé lenni, csakis és egészen Istené Jézus Krisztus által. Krisztust választja élete egyetlen tanító-“Mesterévé” (vö. Mt 23,8). Ez nemcsak az egyes szerzetesekre vonatkozik, hanem a Kongregáció egészére is. Nem véletlenül nevezik a Kongregációt: “a Legszentebb Megváltó Kongregációjának” illetve “A Legszentebb Megváltóról Nevezett Missziós Nővérekének” – (vagy a miénket: “Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának”). Már az elnevezés is azt fejezi ki, hogy a Megváltóé vagyunk. A Megváltónak való teljes konszekráció – mint egyének és mint egész Kongregáció is – a mi legfontosabb és első tanúságunk. Nyugat-Európában ezt olyan történelmi helyzetben éljük, amelyben az emberek általában nyitottak a vallásos tapasztalatok iránt, de nem akarnak valamely konkrét valláshoz kötődni. Az evangéliumi tanácsok által “kötött” és “odaadott” élet az ilyen időkben provokáló tanúságtétel. Életünk ajándéka által az egész emberiség számára egyre világosabbá kell válnia az isteni kezdeményezésnek, amely üdvösséget és megváltást hoz. A megváltás akkor éri el célját, ha az ember felfogja, hogy Isten a Szentlélek által Jézus Krisztusban teljes szeretetét ajándékozza neki. Ez csodálattal és hálával tölti el, és szabadon úgy dönt, hogy válaszul teljesen átadja életét Istennek. Arra vágyunk, hogy Krisztushoz tartozzunk és így gyümölcsöt hozzunk (vö. Róm 7,4). Emellett – egyéni és közösségi – életünknek a szegénységben, engedelmességben és tisztaságban6 azt kell kifejeznie, hogy az “

osztatlan” Krisztus-követés nem újabb rabszolgaságot jelent, ellenkezőleg, szabaddá tesz arra, hogy elfogadjuk és ajándékozzuk a szeretetet, és hogy szabadon elkötelezzük magunkat az Isten országának értékrendje mellett.

2.2.2   A megtérés

Az emberi törekvés a javakra, a szexualitásra és az önmeghatározásra Isten ajándéka, ilyennek teremtett bennünket. Elmondható hát, hogy ezek a szükségletek alapjában véve jók. Ha azonban Istenre és a teremtett világra való tekintet nélkül élik őket, pusztító erővé válnak. A teológia ilyen esetekben a “konkupiszenz”-ről (a bírvágyról, a bűnös kívánságokról) beszél, amely az embert rosszra viszi, és szenvedélyei rabszolgájává teszi őt. Ahol a német fordítás a “világról és kívánságairól” szól (1 Jn 2,15–17), ott a Vulgata latin fordítása a test, a szemek és a kevélység kívánságairól (konkupiszenz) beszél (1 Jn 2,16). A lelki hagyomány az emberi életnek erre a háromszorosan is veszélyeztetett helyzetére az evangéliumi tanácsokban látta a gyógyírt. Így hát az az elhatározás, hogy az ember vállalja ezt az életformát, egyúttal azt a készséget is kifejezte, hogy vállalja a megtérés, ametanoia folyamatát, a gyökeres gondolkodásmód-változtatást, amint azt a Róm 12,2-ben olvashatjuk: “Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes." (vö. Mk 1,15-el is). Ez feltételezi, hogy mindig újra tudatosítsuk, hogy szükségünk van a megváltásra, és hogy az Isten irgalmas szeretetébe vetett hitből élünk. Hiszen “akármennyire is igyekszünk találkozásunkban követővé lenni, valamennyire mégis mindig nem-követők, sőt üldözők vagyunk”. Liguori szent Alfonz mindig tudatában volt, “mennyire szüksége van neki magának a megtérésre ahhoz, hogy Isten hívását őszintén kövesse”. Mint szt. Alfonz, úgy mi is “megtérésre vagyunk hivatottak, olyan megtérésre, amely által részesedünk Isten szeretetének dinamizmusában és kenózisában (ő kiüresítette önmagát). Csak ha készek vagyunk elismerni, hogy gyarlók vagyunk és hibáink vannak, csak ha éberen figyelünk a bennünk rejlő erőkre, amelyek ellenzik, akadályozzák a Krisztus-követést, csak akkor leszünk képesek “felismerni azokat a külső erőket, amelyek Isten Országa ellen küzdenek, mint pl. a halál kultúrája, az erőszak, a gazdagság és az ember megvetéséig menő szórakozás dicsőítésével, a rabszolgaság (új formáival) és egész társadalmak tömeges elnyomásával együtt”. Ahol mi, a redemptorista család tagjai nem vállaljuk igazán saját megtérésünk folyamatát, nincs jogunk másokat arra hívni, hogy megváltoztassák gondolkodásmódjukat és szívüket, és hogy igazodjanak Jézus életprogramjához, tehát nincs jogunk megtérésre hívni őket – pedig ez az elem a redemptorista prédikációk hagyományos része. Ezekben éppen saját történelmünk és saját életünk mutatják, mit értünk a megtérés és megváltás alatt. Enélkül a tanúságtétel nélkül igehirdetésünk merev és vértelen lenne. Szt. Alfonz nem elvont fogalmakkal, hanem történetek által hirdette Istent. Ezek Isten személyes szeretetét mutatják minden egyes ember iránt, és megtérésre hívják őt. A világ akkor változik meg, ha a szívek megváltoznak és engedelmesek lesznek Isten terve iránt, amelyet Jézus Krisztus nyilatkoztatott ki. A megtérés nemcsak a szerzeteseket, mint személyeket érinti, hanem a közösségeket és az egész Kongregációt is. Ez komoly és kritikus pillantást igényel azokra a struktúrákra, amelyekben élünk és mozgunk, hogy megfigyeljük, hol van szükségünk megtérésre, hogy Krisztus által megváltott életet éljünk.

2.2.3   …minden erőnkből

Az evangéliumi tanácsok szerinti élet semmiképpen sem azt jelenti, hogy elfojtsunk magunkban minden szenvedélyt és félelemből visszafogjuk életerőnket. A szegénység, tisztaság és engedelmesség fogadalma sokkal inkább azt fejezi ki, hogy ezeket az életerőket megvilágosító folyamatnak tesszük ki, hogy így megújulva és aktiválódva gyümölcsöt hozzanak Isten országa számára. Mi átadjuk Istennek életerőnket, birtoklásra sarkalló ösztönünket és hatalomvágyunkat minden erővel együtt, amely bennük rejlik. Ugyanakkor arra vágyunk, hogy Isten megváltó szeretete áthassa őket, hogy tanúságot tehessünk arról, hogy “bőséges nála a megváltás” (vö. Zs 130,7). Nagyon is szükségünk van erre az életerőre, hogy egész emberi mivoltunkkal kitartsunk “Isten keresésében”, amint azt szt. Alfonz egy ember történetében fejezte ki, aki az erdőben telepedett le. Szükségünk van életerőnkre az emberekért való elkötelezett szolgálatunkhoz is, hogy valóban az egész emberi személy és élete minden területének felszabadítását szolgálja. A mi feladatunk megtapasztalhatóvá tenni, hogy a megváltás az egész embert érinti, ésminden emberi értéket tökéletessé tesz és megvilágít. Életerőink bármilyen csökkenése gyengíti a küldetést, hogy a megváltás titkát életünk, szavaink és szolgálatunk által hirdessük. Ezért kell óvni, ápolni, felújítani életerőnket és embertársainkat is segíteni ebben. Ez az ima, a lelkigyakorlatok és a lelki kísérés által valósul meg, a munkaszünetben és a szabadidőben, a közösségben ápolt jó kapcsolatok által, és – ha szükséges – akár pszichológus segítségének igénybevételével.

3.   Hogyan “valósul meg” a megváltás: a szegénység, tisztaság és engedelmesség, mint az élet megváltó jellegű útjai

Miután megvizsgáltuk az evangéliumi tanácsok hármas-fogalmának szimbolikus jelentését a megváltás misztériumában és a redemptorista közösségek küldetésében, megpróbálom vázolni, hogyan szolgálja a szegénység, tisztaság és engedelmesség, mint “eszköz” a megváltást, a megváltásnak mintegy “kereke”, és hogyan járul hozzá a
“megváltó jellegű közeg” (Hermann Stenger) kialakításához. A kérdés tehát az, milyen szerepe van az egyes evangéliumi tanácsoknak abban, hogy a redemptorista hagományhoz tartozó kongregációk küldetésüket, a “megváltás teljességét” (Zs 130,7) tudják hirdetni és megvalósítani.

3.1    Szegénység

Isten nem “felülről”, hanem “alulról”, a szegényes emberi élet által valósítja meg a gyógyítás és a megszabadítás művét, amint azt a 2 Kor 8,9 hangsúlyozza (“Noha Urunk, Jézus Krisztus gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok”) és a Fil 2,5–11 (“…kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát…”). Ebből következik, hogy a mi részvételünk a megváltás művében szintén “alulról” valósul meg, tehát úgy, hogy egy szinten vagyunk a többiekkel, nem pedig “fölöttük” állunk. Reánk is vonatkozik, hogy a megváltás nem a mi szegénységünk és gyarlóságunk ellenére, hanem éppen az emberi létre jellemző szegénységünk által valósul meg, hiszen: “az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2 Kor 12,9). Csak ha elismerjük szegénységünket és rászorultságunkat, akkor lesz nyilvánvaló, hogy a megváltás Isten műve és nemcsak a miénk.
A redemptorista család arra kapott meghívást, hogy főként a szegényeket és elhagyottakat segítse. Ez a hivatás arra sürrget minket, hogy szegényként éljünk a szegények között, nemcsak egyénileg, hanem az egész szerzetesközösség is. Tudatosítanunk kell azt is, hogy nemcsak azok vagyunk, akik adnak és tanítanak, hanem egyúttal azok, akik elfogadnak és tanulnak – Istentől és a szegényektől. Nemcsak mi evangelizáljuk a szegényeket, hanem egyúttal ők is evangelizálnak bennünket. A szolidaritás szegénységünk meghatározó dimenziója; valójában az embertárs iránti szeretet, hiszen arra sarkall minket, hogy részt vegyünk a világ szegényeinek és gyengéinek küzdelmében, és összeköt bennünket azokkal, akik reményt-vesztettek és elhagyottak. Szegénységünk része és a szegényekhez való közelállásunk jele, hogy – akárcsak a többiek – mi is alávetjük magunkat a “munka törvényének” és hozzájárulunk saját létfenntartásunkhoz.

Az evangéliumi szegénység nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javakban való osztozást is jelenti. A mi meghatározó “gazdagságunk” az a személyes tapasztalat, hogy Isten szeret és megváltott – ezt kell hát megosztanunk másokkal: a közösségben és azokkal, akikkel együtt úton vagyunk. Ebben az értelemben a szegénységhez tartozik az is, hogy megosszuk másokkal időnket, és – ha szükséges – mások javát tartsuk a saját érdekeinknél előbbre valónak.
A redemptorista család küldetése mindegyikünktől megkívánja, hogy rugalmasak legyünk és készen álljunk arra is, hogy áthelyeznek minket valahova máshová, ahol szükség van a megváltás hirdetésére. Ez esetleg azt is jelentheti, hogy a miénktől eltérő kultúrába kell belemélyednünk, hogy gyümölcsözően tudjunk működni.
Csak akkor leszünk képesek eltérő kultúrájú és mentalitású embereket is becsülni és leszünk nyitottak irántuk, ha tudatában vagyunk, hogy a mi kultúránk sem tökéletes, hanem éppúgy “szegényes” (és éppúgy “gazdag”), mint másoké.
A “megváltó szabadságot” élni azt jelenti, hogy a kenózis (önkiüresítés), a lehajlás útját járjuk, amint Megváltónk tette. Őt szenvedélyes szeretete sarkallta erre. A Megváltó és az emberek iránti szenvedélyes szeretet bennünket is eljuttat az ilyen fokú kenózisra (önkiüresítésre). Küldetésünk és közösségi életünk is ezt igényli. Nem ritkán kerülünk majd a “vesztesek” oldalára, ütközünk ellenállásba, kell lemondanunk bizonyos tapasztalatokról… A közösségben zajló néhány folyamatot is “önkiüresítésként” értelmezhetünk – pl. az eddigi feladatoktól vagy közösségtől való elszakadás, szerkezeti átszervezés stb.

3.2    A “nem házas állapot” / tisztaság / szüzesség

Ahhoz, hogy ennek az evangéliumi tanácsnak fogalmát valóban teljes mélyéig megértsük, mind a három kifejezés magyarázata szükséges. Csupán az okoz egy kis gondot, hogy a “szüzesség” és a “tisztaság” kifejezések manapság eléggé elavultnak tűnnek. A férfi szerzetesrendeknek amúgy is körülményes a “szüzességet”, mint saját jellemzőt használni. Ezt az evangéliumi tanácsot mégsem érti meg az, aki ennek a három fogalomnak bármelyikét is elhagyja. Mindháromnak sajátos mondanivalója van a megváltás hirdetésében.

“…van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról…” (Mt 19,12)
Az ember ebben az esetben Isten országáért mond le a házasságról és élete egészen Isten országára irányul. Úgy is mondhatnánk: ezt a lemondást a megváltásnak kell motiválnia és a megváltásra kell irányulnia. Tehát az egész életre vállalt lemondás a házasságról azt igényli, hogy motivációinkat megtisztítsuk a megtérés folyamatában, hogy a házasságról való lemondásunk valóban Isten és teremtményei iránti szenvedélyes szeretetünk jele legyen. Liguori szt. Alfonz értük, nekik hirdette fáradhatatlanul az Igét és buzdított minden valóban megváltó jellegű tevékenységre. Ezért a kapcsolatoktól, együttműködéstől való idegenkedés vagy félelem, kényelemszeretetünk és egyéb bennünk rejlő motivációk ellenére vállalnunk kell a megtérés folyamatát. Az evangéliumi “lemondás a házasságról” komoly károsodást szenved, ha nem vagyunk elég igényesek önmagunkhoz, tehát ha nem vetjük be minden életerőnket küldetésünk teljesítésében.
A szadduceusok azzal a kérdéssel fordultak Jézushoz, kié lesz az örökkévalóságban az az asszony, akinek hét férje is meghalt (vö. Mt 22,23–33). Jézus válasza világossá tette, hogy az ilyen partikuláris (kizárólagos) kapcsolatok Isten országában nem ugyanolyan jelentőségűek, mint a földi életben. A házasság Krisztus és Egyháza bensőséges kapcsolatát jelképezi (vö. Ef 5,31), a házasságról való lemondás azonban már most az olyan univerzális kapcsolatokban részesít, amelyek a mennyország közösségére jellemzőek, tehát ez az isteni teljességben való végleges jövő jele. Baráti kapcsolataink, amelyekből mi, szerzetesek is élünk, legyenek nyitottak és adjanak erőt arra, hogy a megváltást minden embernek hirdetni tudjuk, akihez csak küldetésünk szól, és ne csak bizonyos, gondosan kiválasztott csoportra összpontosítsuk figyelmünket. A házasságról való lemondásunk arra is figyelmeztet, hogy az embereket ne magunkhoz kössük, hanem a Megváltóhoz vezessük, amint Krisztus az Atyához vezette népét, amelyet saját vére árán váltott meg. (vö. Jel 1,5f)

A tisztaság

A tisztaság (castitas) eredeti jelentése nemcsak az emberi szexualitást érinti. Azt is jelenti például, hogy tiszteletben tartjuk mások emberi méltóságát, nem hozzuk szégyenbe őket, hanem tiszteletben tartjuk határaikat, szemérmességük/szégyenérzetük határait is. Azt is jelenti, hogy a másik személyét és akaratát is tiszteletben tartom. Az evangéliumban több helyen is olvassuk, hogy Jézus megkérdezi a rászorulókat: “Mit tegyek veled?” (vö. Mk 10,51) Ez a kérdés mutatja, Jézus mennyire respektálja a szegényeket és rászorulókat, mint emberi személyeket, mint Isten szeretett teremtményeit, akiknek van saját akaratuk (kívánságaik). Ebben az értelemben a tisztaság küldetésünk meghatározó mozzanata, hiszen azt jelenti, hogy ne hozzuk szégyenbe a szegényeket, miközben megsegítjük őket. Akaratuk ellenére nem erőszakolhatjuk rájuk segítségünket, mert így mintegy gyámkodnánk felettük (korlátoz-nánk szabadságukat). Hiszen Isten, aki a megváltás művét Jézus Krisztusban megvalósítja nem erőszakol ránk semmit, hanem képessé tesz, hogy önállóvá legyünk és együttműködjünk – együtt szeressünk – vele.
Szt. Ferenc Naphimnusza megénekli “a tiszta vizet”, az áttetsző, ragyogó, tiszta vizet. Tehát a tisztaság azt is jelenti, hogy kapcsolataink a közösségben és azon kívül is transzparensek (átláthatóak). Ez az áttetszőség és ragyogás is feltétele annak, hogy hirdetni tudjuk a megváltást egy olyan világban, amelyet a hazugságok és a képmutatás jellemez. Ez a “megváltó közeg” mesterjegye. Hermann Stenger ezt írja róla: “Isten Jézus Krisztusban “transzparenssé” lett számunkra, emberek számára. Megmutatkozott, megadta, hogy felismerjük. Tehát akkor követem igazán Jézust, ha semmiféle álarcot nem használok, és nem játszok bújócskát. Ha egy emberről elmondhatom “benne kiismerem magam, tudom, milyen a kapcsolatunk, ő nyíltszívű és őszinte”, ez a megállapítás bizalmat és nyitottságot ébreszt… Isten kinyilatkoztatta magát nekünk, és azt várja, hogy mi is nyíltak legyünk Vele, önmagunkkal és a hozzánk közelállókkal szemben.

A szüzesség

A szüzesség a remény és a várakozás jele. A szűz tudja, hogy élete csak valaki más által, a jegyes, a vőlegény által teljesedik ki. Aki a szűzies életmódot vállalja, az abból a meggyőződésből él, hogy valaki érkezőfélben van, aki életünket kiteljesíti. Apostoli tevékenységünkben nem mi hozzuk a teljes szabadulást – a végleges megváltást Isten hozza Jézus Krisztusban. Ez a meggyőződés hozzásegít, hogy tudjunk várni, türelmesek és nyitottak legyünk Isten és megváltó tevékenysége iránt. Ez a kudarcok és a frusztráció idején is segíteni fog. Megakadályozza, hogy azt higyjük, pótolhatatlanok vagyunk. A szüzesség “ellenségei” a csüggedés, reményvesztettség, az élet értelmének elvesztése, a mogorvaság, a halálfélelem és a hiú önteltség (nárcizmus). A szüzeket nem bénítja meg teljesen a csalódás, nem hagyják a múlthoz kötni energiájukat, hanem a jövő felé fordulnak. Elmondható hát rólunk, “szűzies” életmódot folytató emberekről, hogy víziónk nem korlátozódik a jelenlegi lehetőségekre, és nem adjuk át magunkat sem a cinizmusnak, sem az álmodozásnak. Isten mindent újjáalkot, és arra hívott minket, hogy együttműködjünk vele, miközben pillantásunkat az új égre és az új földre szegezzük, amelyekre Krisztus által kaptunk ígéretet. A szüzek már most felfedezik Isten országának általában rejtett jeleit. A szüzesség, mint a remény és a várakozás magatartása, lehetővé teszi, hogy bizalommal telve induljunk az ismeretlen jövő felé. Nem feledjük azonban, hogy ezen az úton is leselkednek ránk veszélyek: az anyagi dolgok, a munka vagy a siker el tudnak “telíteni” és a kiteljesedés színeiben mutatkozni. Ám csak akik “éheznek”, mint a szüzek, cask azok tudnak valami, pontosabban valaki nagyobbra várakozni. Csak ez a várakozó magatartás tesz képessé arra, hogy valóban a megváltást hirdessük a szegényeknek és a peremre szorítottaknak.

3.3  Az engedelmesség

Az engedelmesség sokkal többet jelent, mint csak az elöljárók döntéseit teljesíteni vagy beilleszkedni a közösségi életbe. A hétköznapokban mégis gyakran előfordul, hogy szem elől tévesztjük az engedelmesség mélyebb értelmét. Ezért fontos átgondolni, hogyan függ össze az engedelmesség lelki életünk középpontjával, a megváltással.
A szerzetesi engedelmesség tulajdonképpeni célja, még teljesen konkrét megnyilvánulásaiban is az, hogy – mint egyének és közösség is – felfedezzük és megtegyük Isten akaratát. Az 1 Tim 2,4 szerint Isten akarata, hogy “minden ember üdvözüljön”. Mint olyan emberek, akik engedelmességet fogadtak, keressük Isten üdvözítő akaratát, és készek vagyunk bármi áron tettekre váltani. Ez a fajta engedelmesség serkent minket arra, hogy életünket adjuk a megváltás teljességéért.
A mi egyetlen “Urunk” a Megváltó. Egyedül Neki érdemes korlátlan engedelmességet fogadni, hiszen egyetlen célja, hogy az élet teljességét hozza (vö. Jn 10,10). Ezért hivatásunk része, hogy minden lehetőséget felhasználjunk akaratának felismerésére. A Megváltó megszabadít minket félelmeinktől. Így képessé tesz arra, hogy nagyobb önféltés nélkül tiltakozzunk bármiféle elnyomás és igazságtalanság ellen, ahol ez az evangélium fényében és a megváltás üzenete végett szükséges.

“Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát” (Kiv 3,7). Isten ezekkel a szavakkal fedi fel magát Mózesnek az égő csipkebokorban. Isten tehát hallja népe kiáltását. Aki ennek az Istennek engedelmeskedik, az meghallja korunk szegényeinek és elhagyottainak kiáltását is. Érdekes módon az Ószövetségnek nincsen saját kifejezése az “engedelmességre”, hanem szófordulatokat használ, amelyekben azonban két közös elem fedezhető fel: “hallgatni” és “(ennek alapján) cselekedni”. Ez a két mozzanat alapvetően összetartozik. Azt is mondhatnánk, hogy mindenekelőtt Isten az, aki “engedelmes”: ő az, aki meghallgat és annak alapján cselekszik. Tehát ha az Ő szolgálatában állunk, az engedelmesség számunkra azt jelenti, hogy odafigyelünk, meghallgatunk és annak alapján cselekszünk, amit hallottunk és észrevettünk. Nekünk is meg kell hallanunk az emberek szabadulásra és az élet teljességére sóvárgó “néma kiáltását” és “ki nem mondott vágyait”. Meg kell hallanunk a szegénység “újabb formái” miatt “a frusztráció, a peremre szorultság, kirekesztettség és kilátástalanság útvesztőiben szenvedők megváltást kérő segélykiáltását. Ahhoz azonban, hogy valóban megváltó módon működjünk, a világról megfelelő ismeretekkel és tapasztalattal kell rendelkeznünk. Ezért kell “buzgón ápolni a missziós párbeszédet a világgal”, hogy tanuljunk tőle és megfelelően előkészüljünk az emberek szolgálatára.
Az engedelmesség végül azt is jelenti, hogy minden tehetségünket és adottságunkat készségesen a Kongregáció rendelkezésére bocsátjuk. Olykor fennáll annak a veszélye, hogy nem fedjük fel képességeinket, vagy csak bizonyos speciális szándékokra tartjuk fenn. A Megváltó szeretetből minden lehetőségét felhasználta, hogy elérje, megszólítsa az embereket és szeretetre indítsa őket. Az ő követésében végzett szolgálat azt igényli tőlünk, hogy példája szerint mi is mindent odaadjunk.

Bármilyen eljárást, szabályozást vagy struktúrát intézményesítünk, az mindig a hármas-fogadalom valamelyik dimenziójának szolgálatában áll. Hogy ezek a külső segédeszközök teljesítsék feladatukat, és sajátos módon hozzájáruljanak a “redemptiv, megváltó jellegű közeg” kialakításához, időről időre felül kell vizsgálni őket és szükség esetén megújítani. Az evangéliumi tanácsok azonban nem puszta szabály, amelyet követni kell, hanem életforma, életkultúra, amelyek által “Megváltónk, Jézus Krisztus példáját továbbvisszük”, és amely az említettekkel együtt láthatóvá teszi, hogyan “valósul meg” a megváltás.

Herzig Anneliese n., MSsR – a Legszentebb Megváltóról Nevezett Missziós Nővérek általános főnöknője

Forrás: Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek


Lelki nap a Ferences Szegénygondozó Nővérekkel


Ferences Szegénygondozó Nővérek lelki napot tartanak

2012. november 10-én 10 - 17 óráig 
az esztergomi rendházukban.

A lelki nap témája szorosan kapcsolódik a hit évéhez.

Szeretettel hívnak és várnak a nővérek 16-30 év közötti lányokat,

jelentkezni lehet november 5-ig.

További részleteket M. Veronika nővértől megtudhatsz a
veronika.n@freemail.hu elérhetőségen.


2012. október 30., kedd

Tiszteletreméltó Bogner Mária Margit


A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és -- sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő -- nővértársai számára egyaránt.
Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi képességeivel.
1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart, jobb lába egész életére merev marad.
1915. október 17-én -- Etus későbbi szerzetesi névünnepén -- meghal az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.
A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.
Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.
Ezen a ,,kis úton'' 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!'' -- és ő visszavonhatatlan Igennel válaszol.
1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás, szeret szórakozni, öltözködni... a kötelességteljesítésben felületes, szétszórt... feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz... gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva -- lelkiatyja, a jezsuita Csávossy Elemér bátorítására -- két örök és egy ideiglenes fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt teszi, ami Jézusnak jobban tetszik''. Ettől kezdve (1926 május) minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra, hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót: SEMPER FIDELIS.
Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy vezessen... és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet, lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.
Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.
A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.
1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).
Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak'' -- írja Naplójában.
Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.
1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.
1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.
Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni... akkor lesz erőm mosolyogni''. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.
Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.
A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala... Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!... és én szomjazom erre a szóra... Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete -- saját szavai szerint -- legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.
Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem lőttem'', bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint én.''
1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát. Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó szavakat: ,,Én Istenem... és mindenem...!''
Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária Margitnak -- mint példaképének Kis Szent Teréznek is -- a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.
Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta senki.
Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni''. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.
Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni''. És az Úr teljesítette vágyát.
Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom''. Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek'' --sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:
,,Már nem látok többé!'' És néhány perccel később: ,,Köszönöm!''
Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.''
Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.




Istenünk, ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére, és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet... Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! 
(Ima a boldoggá avatásért)

Forrás: MKKP - http://www.katolikus.hu

Szent Imre búcsú és lelki délután


2012. október 28., vasárnap

A vak meggyógyítása


A mai vasárnap evangéliuma:


„Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: ,,Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!' Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: ,,Dávid Fia! Könyörülj rajtam!' Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: ,,Bízzál! Kelj föl, hív téged!' Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: ,,Mit akarsz, mit cselekedjek neked?' A vak azt felelte neki: ,,Mester! Hogy lássak!' Jézus erre azt mondta neki: ,,Menj, a hited meggyógyított téged.' Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton. Mk 10,46-52

Isten hív, mint Áront


A mai vasárnap szentleckéje:



Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: ,,Fiam vagy te, ma szültelek téged' [Zsolt 2,7]. És ahogy más helyen is mondja: ,,Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint' [Zsolt 110,4]. Zsid 5,1-6


2012. október 27., szombat

Szent Maximilián Mária Kolbe atya imája Máriához




Engedd, hogy dicsérjelek téged, ó,  Szűz Mária!
Engedd, hogy különleges módon dicsérhesselek téged!
Engedd, hogy érted és csak érted éljek, dolgozzam, szenvedjek, lemondjak magamról és érted haljak meg!
Engedd, hogy hozzád vezethessem az egész világot!
Engedd, hogy neked még nagyobb, ha lehet a legnagyobb magasztalást tudjam megadni!
Engedd, hogy olyan tiszteletet tudjak neked megadni, amit még senki nem tudott!
Engedd, hogy mások a te felmagasztalásod igyekezetében engem felülmúljanak, és utána én őket, és így ebben a nemes versenyben a te tiszteletedben egyre jobban növekedjem, egyre erősebbé váljak, úgy, ahogyan elvárja tőlem az, Aki téged oly kimondhatatlan módon mindenki fölé rendelt.

Egyedül benned olyan páratlan módon dicsőült meg az Isten, ahogyan más szentben nem. Érted teremtette Isten a világot. Érted hívott életbe engem is az Isten. Micsoda boldogság ez nekem!

Engedd, hogy dicsérjelek téged, ó, Szűz Mária!

Forrás: Irgalmas Jézus Plébánia, Vecsés

2012. október 26., péntek

Szent Maximilián Mária Kolbe áldozópap és vértanú leveleiből


Kedves Testvérem! Korunkban szomorúan látjuk a közömbösség fájdalmas jelenségét…Első és legfontosabb feladatunk, hogy a minden dicséretre méltó Isten dicsőségét szerény képességeink szerint előmozdítsuk, még akkor is, ha sohasem tudjuk őt a neki kijáró módon megdicsőíteni, mert csak gyarló teremtmények vagyunk.

Hogy pedig Isten dicsősége a Krisztus vérével megváltott lelkek üdvösségében mindjobban visszaragyogjon, az legyen apostoli életünk sajátos törekvése, hogy minél több lélek üdvösségét, sőt mind tökéletesebb megszentelődését előmozdítsa.
Szeressük, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát… Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk.
Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. … Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.
Forrás: Irgalmas Jézus Plébánia, Vecsés



Isten munkatársának lenni, nehéz kihívás


Padre Pió ezt írja egy lelki leányának: 
Üdvös vésőütések sorával és gondos csiszolással készíti elő az Isteni Művész azokat a köveket, melyeknek az örök épület falaiba be kell majd épülniük. Ezért minden örök dicsőségre hivatott lélek joggal tekintheti magát építőkőnek. Bizony szükség van rá, hogy az Égi Atya, mielőtt felhasználná kalapács és vésőütésekkel formát adjon neki és lecsiszolja. Hogy mit kell értenünk azokon a vésőütéseken? A lelki sötétséget, kedves nővérem, a szorongásokat, kísértéseket, a lelki szenvedéseket, valamint a testi betegségeket is.

Hogy megértsük Isten cselekvési módját - mondja a padre - elegendő, ha megfigyeljük az anyát kisbabájával. Nincs kétség aziránt, hogy gyengéden szereti őt. Nos vajon egész életében saját tejével táplálja? A világért sem. Elérkezik a nap, amikor elválasztja magától. A baba nyögdécsel, követelődzik. A mama hajthatatlan marad. Jól tudja, a kicsinek szilárdabb táplálékra van szüksége ahhoz, hogy emberré váljék.

Ily módon bánik Isten is a lelkekkel, sőt még fokozottabban. Először magához vonzza, és kedvességgel, vigasztalásokkal halmozza el őket. Ámde fennáll a veszély, hogy a szegényke jobban ragaszkodik majd az ajándékhoz, mint az Ajándékozóhoz! Ezt a veszélyt Isten úgy hárítja el, hogy elválasztja őt, vagyis vigasztalanságba és sötétségbe meríti. Ott áll tehát megzavarodva, halálos aggodalmaktól gyötörve, és szorongással kérdezgeti magát, vajon állapotát nem okozta-e valamilyen bűn, amellyel kiesett Isten kegyéből. Megsokszorozza lelkiismeret-vizsgálatait, boncolgatja gondolatait és cselekedeteit, és semmit sem találva, arra a meggyőződésre jut, hogy korábbi életének bűnei miatt hagyta el Isten. Mennyire téved! Amit ő elhagyásnak vél, nem más, mint az Égi Atya leggyengédebb gondoskodásának bizonyítéka, aki a szemlélődő imára emeli. Ez először száraznak és sivárnak tűnik, de ha kitart, lassan-lassan édessé és élvezetessé válik.

Isten tehát a lelket saját javára szakítja el az érzéki hajlamoktól, de minthogy "ínye még nem szokott hozzá a finomabb táplálékhoz", nem tudja megbecsülni, és szenved miatta. Mindazáltal az érzékeknek e tisztulása nélkül a lélek nem tudna örülni a személődésnek, amely "egészen szellemi dolog".

Az érzékek éjszakája az elválasztás ideje. De hogy eljusson a teljes érettségre, a léleknek "egy másik próbán is át kell menni, amit a lelki elsötétülésnek nevezhetünk". Ekkor maga a szellem tisztul meg minden akadálytól és minden salaktól, mely akadályozza a legtisztább Szeretet tökéletes kivirágzását. 

Amikor az Úrnak majd úgy tetszik, hogy ebbe az állapotba helyezze Önt, lelke olyan éles fájdalmat fog elszenvedni, mely mindazt meghaladja, amit az ember e tekintetben el tud képzelni. Úgy érzi majd magát, hogy sűrű sötétség veszi körül, lelke pedig a leggyötrelmesebb undorodásba merül el. Ekkor fogja Istent tisztább szeretettel szolgálni és szeretni egyedül önmagáért, s megfeledkezve saját magáról. 

Minél inkább beavatja az Úr isteni bizalmába, annál jobban körülveszi lelkét azzal a ragyogóan tiszta fénnyel, mely eleinte vakítja. 

A kínok melyeket a lélek ilyenkor érez, annyira gyötrők és kegyetlenek, hogy csak ahhoz tudnánk hasonlítani, amit a tisztítótűzben sínylődő lelkek, vagy még inkább, amit az elkárhozottak szenvednek.

Amíg a lélek nincs teljesen megtisztulva, Isten világossága éjszakának és sötétségnek tűnik előtte, de "mikor kész elfogadni a tökéletes szeretetegyesülés csókját", e világosság, mely kín és gyötrelem volt számára, meg fogja világítani őt.

Forrás: KPI


A fájdalmas olvasó Lisieux-i Szent Terézzel


2012. október 23., kedd

Amor Sanctus: Énekek éneke





Megleltem, akit szeret a lelkem


„Fekvőhelyemen éjjelente kerestem, akit szeret a lelkem. Kerestem, de nem találtam. "Felkelek, járom a várost,az utcáit és tereit, keresem, akit szeret a lelkem!" Kerestem, de nem találtam. Ott jártak a várost járó őrök."Láttátok-e, akit szeret a lelkem?” Alighogy elhagytam őket, megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam, el nem engedem, amíg be nem viszem anyám házába, édes szülőm kamrájába. Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai,a gazellákra, a szarvasünőkre a mezőn: fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet, amíg maga nem akarja! Ki az, aki feljön a pusztából, mintha füstoszlop lenne? Illatozva mirhától, tömjéntől,az árusok minden jó illatú szerétől? Íme, Salamon hordszéke, hatvan vitéz van körülötte Izrael erősei közül. Megannyian kardforgatók, hadban járatosak; mindnek kard van az oldalán az éj rémei miatt. Gyaloghintót készített magának Salamon királya Libanon fáiból, lábait ezüstből készítette,a támláját aranyból, ülését bíborból; gondosan kibélelte Jeruzsálem leányai kedvéért. Jöjjetek, nézzétek, Sion szüzei, Salamon királyt a koronával, amellyel anyja megkoronázta menyegzője napján, szíve vígságának napján!” Énekek éneke 5, 1-11

Kép: Amor Sanctus


Az igaz lelkű pap élete világosságot áraszt, és derűt sugároz


Azok, akik az Úr oltárához vannak rendelve, fényként világítsanak, és az erkölcsi feddhetetlenség tiszteletreméltó példájával járjanak elöl, kerüljék a bűnök minden szennyét és tisztátalanságát. Erényes életük által legyenek saját maguk és embertársaik számára a föld sója, tetteik ragyogó fényességével a világ világossága, és világítsák meg mások életet, hiszen isteni tanítónk, Jézus Krisztus nemcsak apostolainak és tanítványainak, hanem az ő összes utódainak és a papoknak is mondta: Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, és az emberek eltapossák (Mt 5, 13).
Valóban eltapodják az emberek, mint hitvány szemetet, a tisztátalan és szennyes lelkű papot, akit átjárt a bűn utálatossága, és foglyul ejtettek a gonoszság bilincsei. Értéktelennek tartják őt, mint aki nem használ sem önmagának, sem másoknak. Szent Gergely pápa így tanítja: „Ha valakinek az életét megvetik az emberek, a prédikációját sem fogják megbecsülni.”
A papok, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az evangélium hirdetésében és a tanításban fáradoznak (1 Tim 5, 17). Valóban kétszeres tiszteletet érdemelnek az ilyen méltó életű papok. Megbecsülést szereznek hivatásuk és egyéni életük által. Az ideigvaló javakat összekapcsolják a lelkiekkel, a mulandókat pedig az örökkévalókkal. A földön élnek halandó teremtmények között a természet viszontagságainak igájában, de szorgosan keresik az ég angyalainak társaságát, hogy mint éber szolgák tetszést találjanak a király előtt. Így, miként a nap is odafönt kel föl Isten magasságában, de a föld számára világít, ugyanígy a papok világossága is világítson az embereknek, hogy a papok jótetteit látva dicsőítsék a mennyei Atyát (vö. Mt 5, 16).
Ti vagytok a világ világossága (Mt 5, 14). A világosság ugyanis nemcsak magának világít, hanem szétszórja sugarait mindenfelé, és megvilágít mindent, amit csak maga körül talál, így világítja meg az igaz lelkű papság sugárzó élete mások életét is a szentség fényével, és így árasztja derűjét mindazokra, akik életét szemmel tartják. A papot arra rendelték, hogy másokat gondozzon, de saját élete példájával kell megmutatnia az embereknek, hogy miként éljenek az Úr Egyházában.

Forrás: Kapisztrán Szent János áldozópapnak „A papság tükre” című értekezéséből (Pars 1, Venetiae 1580, 2)



2012. október 22., hétfő

II. János Pál pápa üzenete a megszentelt élet napjára


Tisztelt Püspöktestvéreim, kedves Megszentelt Személyek!

1. A megszentelt élet napjának megünneplése, melyre első ízben február 2-án kerül sor, egyfelől segíteni kívánja az egész egyházat, hogy egyre jobban megbecsülje azoknak a személyeknek a tanúságtételét, akik az evangéliumi tanácsok megélésével Krisztus szorosabb követését választották, másfelől megfelelő alkalmat szeretne felkínálni a megszentelt személyeknek, hogy megújítsák szándékaikat és felélesszék magukban azokat az érzelmeket, amelyek új erővel tölthetik meg átadottságukat az Úrnak.
A megszentelt élet küldetése az egyház mai és jövőbeli életében, immár a harmadik évezred küszöbén, nemcsak azokat érinti, akik ezt a különleges karizmát megkapták, hanem az egész keresztény közösséget. A tavaly közzétett Vita consecrata kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdításomban írtam: „Valóban, a megszentelt élet az egyház szívében helyezkedik el, és az egyház küldetését tekintve döntő jelentőségű, mert »a keresztény hivatás benső természetét jeleníti meg«, és a jegyes-egyháznak az egyetlen Jegyessel való egyesülésére irányuló törekvését fejezi ki" (3. pont).
A megszentelt személyekhez szólva szeretném újfent megismételni a felhívásomat, hogy bizalommal tekintsetek a jövőbe, számítsatok Isten hűségére és kegyelmének hatalmára, amely mindig új csodás dolgokat képes végbevinni: „Nemcsak dicsőséges történelmetek van, melyre emlékeznetek s melyről szólnotok kell, hanem egy még felépítendő nagy történelmetek is! Tekintsetek a jövőbe, amely felé a Szentlélek vezet titeket, hogy általatok még nagy dolgokat műveljen" (uo. 110).

A megszentelt élet napjának célja
2. A megszentelt élet napjának tehát hármas célja van: elsősorban annak a belső igénynek felel meg, hogy ünnepélyesebben dicsőítsük az Urat és adjunk hálát neki a megszentelt élet nagy ajándékáért. Ez az életforma ugyanis számtalan karizmával és az Isten országa ügyének teljesen átadott életek gyümölcseivel gazdagítja és táplálja a keresztény közösséget. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a megszentelt élet, mielőtt az ember elköteleződése lenne, felülről származó, az Atya kezdeményezéséből jövő ajándék, az Atyától, aki „különleges szeretettel és egy sajátos küldetésre való tekintettel vonzza magához teremtményét" (uo. 17). Az, hogy Isten ilyen különleges szeretettel tekint az emberre, mélyen megérinti a meghívott szívét, és a Szentlélek arra indítja, hogy Krisztus nyomába szegődjön, egy különleges követési módon, vagyis a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség evangéliumi tanácsának vállalásával. Micsoda pompás ajándék!
„Mi lenne a világból, ha nem lennének szerzetesek?" - kérdezte joggal Szent Teréz (Libro de la vida, 32,11). Olyan kérdés ez, amely arra buzdít, hogy szüntelenül hálát adjunk az Úrnak, aki a Léleknek ezzel az egyedülálló ajándékával ma is lelkesíti és támogatja az egyházat felelősségteljes útján a világban.

3. A megszentelt élet napjának célja másodsorban annak elősegítése, hogy Isten egész népe jobban ismerje és becsülje a megszentelt életet.
Amiként a zsinat hangsúlyozta (vö. Lumen gentium, 44), és nekem is volt alkalmam kiemelni a már említett apostoli buzdításomban, a megszentelt élet „hűségesebben követi és az egyházban mindig láthatóvá teszi azt az életformát, amelyet Jézus - az Atya legtökéletesebb megszenteltje és misszionáriusa az ő országáért - magára vállalt, és az őt követő tanítványoknak javasolt" (22). A megszentelt élet tehát az ő Fiú-létének különleges és élő emlékezete, amely az Atyát választja egyetlen Szerelmének - íme a szüzessége; benne találja meg kizárólagos gazdagságát - íme a szegénysége; és az Atya akarata a tápláló „eledele" (vö. Jn 4,34) - íme az engedelmessége.
Ennek az életformának, melyet Jézus választott és különösképpen a megszentelt személyek jelenítenek meg, nagy jelentősége van az egyház számára, amely arra kapott meghívást, hogy minden tagjában ugyanezt az egészen Istenre irányult életet élje, követvén Krisztust a Szentlélek világosságában és erejében.
A sajátosan megszentelt élet a maga sokszínű kifejeződésében ily módon minden hívő keresztségi megszenteltségének szolgálatában áll. Az egyház, amikor szemléli a megszentelt élet ajándékát, akkor saját legbensőbb hivatására veti tekintetét, tudniillik arra, hogy egyedül az ő Urához tartozzon, és arra vágyjon, hogy szemében olyan legyen, „amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,27).
Az, hogy külön napot szentelünk a megszentelt élet megünneplésére, jó alkalom lehet tehát arra, hogy Isten népének minden tagja alaposabban végiggondolja és megértse a megszentelt életre vonatkozó tanítást.

4. Harmadsorban a megszentelt élet napja közvetlenül a megszentelt személyeket érinti. Arra hívja őket, hogy közösen és ünnepélyesen köszönjék meg a csodákat, melyeket az Úr vitt végbe bennük, hívő tekintetükkel világosabban felfedezhessék életükben az isteni szépségnek a Lélek által kibocsátott sugarait, és elevenebb legyen bennük az egyházban és a világban betöltött helyettesíthetetlen küldetésük tudata.
A megszentelt személyeket, akik a világ gyakran zavaros és széteső életébe bekapcsolódva élnek és olykor a legnehezebb feladatok látják el, a megszentelt élet napjának ez az évenkénti megünneplése is segítheti abban, hogy visszataláljanak hivatásuk forrásaihoz, mérlegre tegyék életüket, és megerősítsék megszenteltségük melletti elköteleződésüket. Így örömmel képesek tanúságot tenni a legkülönbözőbb körülmények között élő férfiak és nők előtt, hogy az Úr a minden ember szívét betölteni képes Szeretet.
Valóban nagy szükség van manapság arra, hogy a megszentelt élet egyre jobban „örömtelinek és Szentlélekkel elteltnek" mutatkozzon, hogy küldetésének útjain új erőt merítve lendületesen járjon, és a megélt tanúságtétel révén hitelesnek bizonyuljon, minthogy „a mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is" (Evangelii nuntiandi, 41).

Az Úr Jézus templomban való bemutatásának ünnepe
. A megszentelt élet napját annak az ünnepnek a keretében fogjuk ünnepelni, amely emlékezetünkbe idézi Mária és József Jézust bemutató mozdulatát a templomban, hogy „felajánlják az Úrnak" (Lk 2,22).
Az evangéliumnak ebben a jelenetében feltárul Jézusnak, az Atya megszenteltjének misztériuma, aki azért jött a világra, hogy hűségesen teljesítse Atyja akaratát (vö. Zsid 10,5-7). Simeon „világosságnak" nevezi a „népek megvilágosítására" (Lk 2,32), és prófétai szavakkal előre meghirdeti Jézus tökéletes önfelajánlását az Atyának, valamint végső győzelmét (vö. Lk 2,32-35).
Jézus bemutatása a templomban ily módon beszédes ikonja az élet teljes átadásának azok részéről, akik arra hivatottak, hogy az evangéliumi tanácsok vállalásával újra megjelenítsék az egyházban és a világban „a szűz, szegény és engedelmes Jézus jellegzetes vonásait" (Vita consecrata, 1).
Krisztus bemutatásához Mária is hozzákapcsolódik.
A Szűzanya, aki a templomba viszi fiát, hogy felajánlja az Atyának, jól megjeleníti az egyház alakját, amely szintén felajánlja gyermekeit a mennyei atyának, s bekapcsolja őket Krisztus egyetlen életáldozatába, mely az egyházban megvalósuló minden megszenteltség alapja és mintája.
A római és más egyházmegyékben a február 2-i ünneplés évtizedek óta szinte spontán módon egybegyűjti a megszentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak számos tagját, hogy testületileg is megmutassák - közösségben Isten egész népével - meghívottságuk ajándékát s annak vállalását, a megszentelt élet karizmáinak sokszínűségét, valamint sajátságos jelenlétüket a hívők közösségében.
Kívánom, hogy ugyanezt a tapasztalatot az egész egyházban átéljék oly módon, hogy a megszentelt élet napjának megünneplése egybegyűjtse a megszentelt személyeket a többi hívővel, és Szűz Máriával együtt énekeljenek azokról a csodákról, amelyeket az Úr művelt oly sok gyermekében, s megmutassák mindenkinek, hogy mindnyájunknak, akiket Krisztus megváltott, Istennek „szentelt néppé" (MTörv 28,9) kell válnunk.

Az egész egyház küldetése szempontjából várt gyümölcsök
6. Kedves testvéreim és nővéreim, amikor Mária anyai pártfogásába ajánlom ennek az ünnepnapnak az elindítását, szívből kívánom, hogy bőséges gyümölcsöt hozzon az egyház megszentelődése és küldetése számára. Segítse különlegesen is a sajátos megszenteltséggel járó hivatások iránti megbecsülés növekedését a keresztény közösségben, és tegye egyre erősebbé az imát, hogy az Úr megajándékozzon minket ilyen hivatásokkal és megérlelje a nagylelkű készséget a fiatalokban és a családokban ennek az ajándéknak az elfogadására. Az egész egyházi élet gazdagodik ezáltal, az új evangelizáció pedig erőre kap.
Bízom abban, hogy az imádságnak és az elmélyedésnek ez az napja segíteni fogja a részegyházakat a megszentelt élet ajándékának egyre nagyobb értékelésében, valamint abban, hogy a megszentelt élet üzenetének fényében mértékre tegyék önmagukat, hogy rátaláljanak a helyes és termékeny egyensúlyra tevékenység és szemlélődés, imádság és szeretetszolgálat, történelemben való elköteleződés és eszkatológiai távlat között.
Szűz Mária, aki abban a magasztos kiváltságban részesült, hogy tiszta és szent áldozatként bemutathatta az Atyának Jézus Krisztust, az ő egyszülött Fiát, segítsen minket, hogy szüntelenül nyitottak és befogadók legyünk azokra a csodás dolgokra, amelyeket napjainkban is művel Isten az egyház és az egész emberiség javára.
Ezekkel az érzelmekkel és a megszentelt személyeknek hivatásukban állhatatosságot és örömet kívánva adom mindenkire apostoli áldásomat.

Vatikánváros, 1997. január 6.

II. János Pál papa