A Szentlélek megújító tevékenysége a papi életben

I. Bevezetés

Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében írja II. János Pál pápa: „A jubileumi előkészületek elsőrangú teendői közé tartozik  . . .  a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének az újrafelfedezése.” (45.§)

Ez a mondat három fontos mozzanatra utal: „jelenlét”, „tevékenység” és „újrafölfedezés”. Az első kettő objektív adottságot, a harmadik pedig feladatot jelent. Ha a Szentatya figyelmeztetésének papként akarunk megfelelni, akkor az a dolgunk, hogy megnézzük, objektíve hol és milyen szerepe van a Szentléleknek a papi életben, és ezt figyelembe véve (újra fölfedezve) éljük, végezzük papi szolgálatunkat, „készülve a nagy jubileumra”.

A papi szolgálat eredetét és jellegét tekintve nem nehéz megérteni, hogy papságunk természete szerint a Szentlélekhez kapcsol bennünket, annak működésébe von be. Mindössze egy idézet a Szentírásból: „Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: »Békesség nektek!« E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. »Békesség nektek!« – ismételte. »Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« E szavak után rájuk lehelt és folytatta: »Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.«” (Jn 20, 19–23.) Ez a jelenet tökéletesen bemutatja a papság ontológiai eredetét. Jézus az Atya küldetését teljesíti, amikor emberré lesz, amikor meghirdeti Isten országának örömhírét, és a kereszten feláldozza életét. Ennek a küldetésnek folytatását bízza az apostolokra, ezért árasztja rájuk a Szentlelket. Mert ahogyan Jézus is a „Szentlélekben” teljesíti megváltói művét, úgy apostolai is a „Szentlélek erejében” kapnak felhatalmazást a folytatásra.

Papi létünk minden mozzanatát a Szentlélek járja át, tevékenységünkben a Szentlélek van jelen. Megújulásunk gazdag lehetősége nyílik meg számunkra, ha ezt figyelmünk középpontjába állítjuk.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentlélek működését valami rendkívüli jellel kapcsoljuk össze, és csak ott gondoljunk a jelenlétére, ahol valami rendkívülit tapasztalunk. A Szentlélek gazdag tárházában valóban vannak rendkívüli adományok, de ezeknél sokkal fontosabb, hogy az élet mindennapi helyzeteiben, feladataiban észrevegyük jelenlétét. Ez biztosíthatja, hogy papi életünk tényei ne alkalmi fellángolások hullámhegyei meg -völgyei legyenek, hanem valami belső tűz, folyamatos izzás jellemezze.

Papi életünk három területét szeretném kissé alaposabban áttekinteni témánk szempontjából.

1. Papságom eredete (hivatásom)

2. A papi szolgálat szentségi karaktere (szolgálatom)

3. A papság közösségi dimenziói (hová tartozom)

II. Hivatás

Ezzel a szóval jelezzük a papi szolgálat indító mozzanatát. A hívás fogalma van benne. A papi szolgálat elsősorban az isteni hívás eredménye.

Az Ószövetség papjai születésük révén kerültek a papi rendbe. Az Újszövetségben mindenkit külön hív az Isten, és ezzel a prófétai hivatáshoz áll közelebb az újszövetségi papság. (Vö. Jer 1,5kk.) Röviden tehát így foglalhatom össze a hivatás lényegét: Személyre szabott hívás és erre adott személyes válasz. Amikor így határozom meg a hivatást, akkor máris érezzük, hogy igazában a keresztény vallás lényegét fogalmaztuk meg. Hiszen vallásosságunk is ebben áll: Isten megszólít bennünket, mi pedig erre próbálunk válaszolni egész életünkben.

Ez a párbeszéd úgy kezdődött, hogy Isten szólt az emberekhez, kinyilatkoztatta magát. A Szentírás ennek a párbeszédnek az írásba foglalt eszköze, amiről valljuk, hogy sugalmazott. A Szentlélek garantálja, hogy az emberi szavakba, történetekbe, vagyis emberi köntösbe foglaltak Isten üzenetét közvetítsék.

Ezt az üzenetet az ember képes megérteni, és képes arra válaszolni. Így jön létre a találkozás Isten és ember között, így születik meg az üdvösség. Mindez a Szentlélek jelenléte és működése által valósul meg.

Ilyen szerkezetben születik meg a papi hivatás is, amely az általános keresztény hivatáson belül egy speciális területet jelent. Isten a kezdeményező, Ő szólít, mert örök terveiben sajátos feladatot szán nekem. Az impulzusokat a Szentlélek adja, sokféle módon, emberi jelek által jut el hozzánk a hívás (ezért olyan színes a hivatások útja). Ebből a szólításból akkor lesz életet kitöltő hivatás, ha válaszolunk rá. De hogy ez a válasz egy emberben megszülessen, és életének irányt adjon, az is a Szentlélek erejében jön létre. Papi hivatásom a Szentlélek jelenlétének és működésének az eredménye.

Itt figyelnünk kell egy fontos mozzanatra. Hivatásom nem csupán múlt, ami valamikor régen történt velem (még akkor sem, ha sok éve pap vagyok). Ahogy a Szentírás üzenete mindig élő és aktuális, úgy a papságra szóló meghívás is az. Isten napról napra hív, szólít, hogy megtegyem akaratát. A szolgálat teljesítése, papi életem minden belső állásfoglalása, annak mindennapi vállalása az én folyamatos válaszom a hívásra. Nagy baj lenne, ha azt mondanám: a hivatás számomra lezárt ügy. Lezárt, ha az irányára gondolok, . . . ez pappá szentelésemmel eldőlt, és tudom, hogy hol a helyem. De nincs lezárva, ha a minőségét értem rajta.

Az a belső figyelem, amivel keresem Isten akaratát (imádságaim), az a lelkület, mivel törekszem ellátni szolgálatomat, az a vágy, amivel formálom magamat, hogy egyre jobban hasonlítsak Krisztusra (életszentség), papi életemben a Szentlélek jelenléte és működése. Ha ebből kimaradna a Szentlélek, az egész összeomlana. Ennek kell tudatában lennem. (Papi életemben állandó társam a Szentlélek, állandó megújulásom forrása.)

Ezen elvi megállapítások után lépjünk tovább a konkrétabb feladatok irányába. Nevezetesen arra figyeljünk, hogy milyen módon kapjuk az impulzusokat, és azokat hogyan értelmezzük. Ahogy a Szentírásban is emberi nyelven szól hozzánk az Isten, ugyanúgy a papságra hívó üzenet is sokszor emberi köntösben jut el hozzánk. A Szentírás értelmezésének tapasztalatait fölhasználhatjuk, amikor a papságra szóló indításokat akarjuk megkülönböztetni.

A Katolikus Egyház Katekizmusa három tanácsot fogalmaz meg a szentírási szövegek értelmezéséhez, hogy az megfeleljen a sugalmazó Szentléleknek. (KEK 112–114.§)

1. Szem előtt kell tartani a Szentírás tartalmát és egységét.

2. A Szentírást az egész Egyház Hagyományával összhangban kell olvasni.

3. Figyelni kell a hit analógiájára is.

    (Hitanalógián értjük az igazságok belső, rendezett, egymás közötti kapcsolatát és a kinyilatkoztatás     egész tervébe ágyazódásukat.)

Ad 1) „Igencsak különbözőek a Szentírás könyvei, mégis egyet alkotnak az isteni üdvrend egysége folytán, aminek Jézus Krisztus a középpontja és szíve, nyitott szíve az Ő húsvétja óta.” (KEK 112.§)

Ahogy az egész kinyilatkoztatás középpontja és kulcsa Jézus, úgy az én papi hivatásomé is. Ő a viszonyítási pont. Regényeket lehetne írni arról, hogy milyen úton jutnak el emberek a papságra, és arról is, hogy milyen és mennyi impulzus ér bennünket papi életünk során. Mi jó? . . . Mi rossz? . . . Mindezekben az irányt kell szem előtt tartani. Ami Jézus felé visz, ami szorosabban kapcsol Jézushoz, ott van velem a Szentlélek.

    Pl. Egy kispap jön, és elpanaszolja, hogy igazságtalanul bántak vele a szemináriumban. (Ahogy meg      tudom ítélni, nem volt ártatlan, és az elöljárói intézkedések sem voltak elég bölcsek . . .) A beszélgetést     erre irányítom: „Nem az a legfontosabb, hogy mi történt, hanem hogy merre tartasz.” Azt keresd, hogy ezzel mit akart neked mondani az Isten, hogy jó irányba haladj.

Ad 2) Az egész Egyház hivatott arra, hogy értelmezze Isten üzenetét. Ezért abban a kérdésben is, hogy milyen pap legyek, alapvető eligazítás számomra az Egyház hagyománya. Sok hatás ér bennünket, sokféle elvárás papságunkra vonatkozóan. (Jók és rosszak . . .)

Elsősorban a Tanítóhivatal útmutatásaira kell figyelnünk. Olyan papnak kell lennem, ahogyan azt az egyház elvárja tőlem. Megfogalmazódik ez a szentelési szertartásban, a II. vatikáni zsinat tanításában, a hivatalos megnyilatkozásokban is. (Pastores dabo vobis, A Papi Szolgálat és Élet Direktóriuma, a papképzésre adott útmutatások stb.)

A hagyományról szólva külön szeretnék utalni arra az örökségre, amit a szent papok a múltban és a jelenben is nyújtanak. A megélt papság példái ezek. Hatalmas és gazdag örökség ez. Különösen fontosnak érzem ennek tudatosítását ma, amikor valamiféle negatív szemlélet lett uralkodóvá, ahol csak a botrány a hír, ahol csak az elégedetlenség kap hangot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ma is sok-sok pap hűségesen és Krisztus szellemében teljesíti küldetését. Nem kell letagadni a bajokat, bűnöket – az apostolok között is, sajnos, volt ilyen –; de nem azért, hogy azokat kövessük, hanem ellenkezőleg, hogy még határozottabb legyen a jó irány követése.

Ad 3) „A hitanalógián értjük az igazságoknak . . . a kinyilatkoztatás egész tervébe való ágyazódását.”

Ez a nehéznek tűnő megfogalmazás arra a lényeges igazságra figyelmeztet, hogy Isten üdvözítő terveiben minden egységet alkot, és a részletek ebben az egységes tervben kapják meg értelmüket. Az én papi életemre is ez jellemző. Érvényes ez akkor is, ha életem egyes eseményeit nézem, ami velem „megtörtént”. És érvényes akkor is, ha az egyház közösségében betöltött szerepemre gondolok. Az én sorsom, életem eseményei be vannak „ágyazva” Isten örök tervébe. A Szentlélek ajándéka és kegyelme, ha ezt felfedezem, és ennek tudatában tudok mindent értékelni. Úgy is mondhatom, hogy ez a természetfeletti gondolkodás, ami kiemel földhözragadt szemléletünkből, és távlatot nyit.

III. A papi szolgálat „szentségi” jellege    

Ebben a részben azt keressük, hogy miként van jelen, és miként működik a Szentlélek a papi feladatok végzésében.

Minden pap a szenteléssel kap felhatalmazást arra, hogy Krisztust képviselje, Krisztus megbízásából hirdesse az Igét, kiszolgáltassa a szentségeket, és vezesse Isten népét. „Az egyházi szóhasználatban ezt a szentelés által adott képesítést character indelebilis-nek, kitörölhetetlen szentségi jelnek nevezzük. Azért kitörölhetetlen, mert Krisztus megszeghetetlen ígéretén és visszavonhatatlan akaratán alapszik, hogy a fölszentelt papok szolgálata révén közvetítse tovább saját megváltói művét.” (Greshake: Pap vagy mindörökké. 100. o.) A felszentelt pap szentségileg lefoglalt eszköze Krisztus megváltói működésének.

Ha egy pillantást vetünk a szentségek hatékonyságára, akkor a pap szerepére is fontos konklúziókkal találkozunk. A szentségek olyan jelek az egyházban, melyek Krisztus rendeléséből láthatatlan kegyelmet közvetítenek. A jeleket (materia és forma) a Szentlélek jelenléte és működése teszi hatékonnyá. A szentségekben tehát a Lélek működik.

Ha egy pap – papi fölszentelése alapján – kiszolgáltatja a szentségeket, ő is ennek a szentségi működésnek lesz a résztvevője, lesz a Szentlélek eszköze, vagy szebb szóval kifejezve: partnere, társa. Mindezt tágabban értelmezve elmondhatjuk az igehirdetésről és a pásztori tevékenységről is. A papi fölszentelésből eredő minden képesítésünket igazi értelemben a Szentlélek munkatársaként végezzük.

Ebből két fontos következtetést vonhatunk le:

    1. Ezt a munkát csak alázattal és felelősséggel szabad végezni. Papi munkámban,      életemben sohasem vagyok egyedül, Krisztus áll mögöttem, és a Szentlélek működik     bennem. Ennek tudatában adom oda magamat a szolgálatra, mindig szem előtt tartva,     hogy nekem a megfelelő matériát kell biztosítanom, és ha hűséges vagyok, a többi az     Isten dolga. Ebből alázat fakad, ami megóv a hatalmaskodástól, és az önzés     kísértésétől; „. . . mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7)

    2. Ugyanakkor aggodalom és zavar nélkül, bizalommal végezhetjük ezt a szolgálatot,     tudva, hogy még az én gyengeségem, az ember csődje sem képes meghiúsítani Isten     művét. (Vö. Greshake 111. o.)

Ha ezt a kettőt egységes harmóniába tudjuk hozni papi életünkben és szolgálatunkban, akkor nagy szabadságot élvezhetünk, a Szentlélek szabadságát.

    Pl. nem merem azt mondani, hogy ezt tökéletesen meg tudom valósítani . . ., de azt elmondhatom, hogy     belső vívódásaimban, a feladatok miatti aggodalmamban  vagy tehetetlenségemben . . . ezek a     gondolatok segítenek át a krízisen.

Sikerorientált világunkban különösen fontos, hogy papi munkánkat, egész egzisztenciánkat ebben a természetfeletti dimen- zióban szemléljük, mert máskülönben állandó frusztrációnak leszünk az áldozatai. Természetfeletti identitástudat.

IV. A papi szolgálat „közösségi” dimenziói

1) II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű enciklikájában ezt olvassuk: „Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak összefüggésében, amelyek a Szentháromságból erednek, és az Egyház közösségében  . . . folytatódnak.” (12. §)

Isten a Szentháromság titkában belső életének misztériumát nyilatkoztatta ki. Jelzést kapunk azzal, ami Istenben van, a tökéletes közösségről. Az Istenben lévő szeretetközösségnek a Szentlélek a lelke.

Az egyház a Szentlélek által egybehívott közösség (ecclesia), ezért a közösségi dimenziók a Szentlélek jelenlétének és működésének területei. Ahol ezt a papságban megvalósítjuk, megéljük, ott a Szentlélek jelenlétét tesszük láthatóvá.

2) Jézus egyenként hívta meg apostolait, de a meghívással egy közösségbe kapcsolta be őket.  Az evangéliumokban az apostolok legtöbbször mint testület, közösség jelennek meg. Erre utal a szóhasználat is: „a tizenkettő.” (Ezt a közösséget még Júdás kiesése sem töri össze, a „tizenegy” ugyanúgy egységet alkot.) Jézus szándéka ez, aki úgy akarta, hogy az apostolok Péter körül „kollégiumot” alkossanak. Ennek alapján alakult úgy az egyház struktúrája, hogy a püspök körül a papság alkotja a presbitériumot, azt a közösséget, amely egymásra rendeltségben teljesíti küldetését. Mindez nem csak valami alkalmi, praktikus vagy jogi egybetartozás, hanem olyan közösség, ami a szentelésben kapott felhatalmazáson alapszik. Ezt szentségi testvériség-nek nevezhetjük.  

3) A II. vatikáni zsinat szépen megfogalmazza a kollegialitás elvét. „Amint az Úr rendelése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római püspök, Szent Péter utóda, meg a püspökök, az apostolok utódai. . . A püspöki testület tagjává tesz a szentségi fölszentelés ereje, és a kollégium fejével s tagjaival való hierarchikus közösség.” (LG 22) Ez a dokumentum a püspökök kollegialitásáról beszél, de lényegében ugyanaz érvényes a papság kollegialitására is. Mindnyájan egy papi testületen belül kapjuk a felszentelést. A papszentelés liturgiájában szépen kifejezi ezt a papság kézfeltétele. Vagy az a jogi előírás, hogy egy püspökhöz (elöljáróhoz) kell tartoznia. Senki sem lehet pap csak úgy „magában”.

Egy fontos megjegyzés „A papi élet és szolgálat direktóriumá”-ból: A hierarchikus közösség . . . fejeződik ki a szentmise kánonjában, amikor a pap a pápáért, a püspöki kollégiumért és a saját püspökéért imádkozik. Ezzel nemcsak az irántuk való tiszteletet fejezi ki, hanem miséjének hitelességét is bizonyítja. (23. §)

4) Ahol ez a kollegialitás (szentségi testvériség, papi közösség) megvalósul, ott a Szentlélek van jelen és működik. Ezért a Szentlélekben való megújulásunk egyik nagy lehetősége éppen ennek a kollegialitásnak az elmélyítésében van. Hogyan?

Martini bíboros, milánói érsek megkülönböztetését szívesen idézem. Ő collegialitas effectiváról és collegialitas affectiváról beszél.

a) Collegialitas effectiva: az a tudatos fegyelmi rend, ahogyan kapcsolódunk az Egyházhoz, annak előírásaihoz, a pápához, püspökünkhöz és a paptestvérekhez.

Ez magába foglalja

    – a hitbeli egységet: egység a tanításban, a hit tartalmában;

    – a liturgikus rendet: az „egyház liturgiáját” végzem, megtartva annak törvényeit, és nem a magamét . . .

    – a törvények betartását: elfogadom és azonosulok az egyház rendjével.

Mindezt összefoglalja az engedelmesség, ami nem valami ész nélküli szolgalelkűséget jelent, de jelent kreatív készséget a közös cselekvésre, képességet arra, hogy az „egészet” látva gondolkodjunk, és felelősséggel kapcsolódjunk az Egyházhoz.   

b) Collegialitas affectiva

Ez az egybetartozás belső, lelki (érzelmi) érvényesülése bennünk. A kollegialitás nemcsak jogi kapcsolat, hanem olyan valami, aminek érzésvilágunkat is át kell járnia. (Sentire cum Ecclesia!)

Püspök és papok, papok és papok, idősebbek és fiatalabbak között meg kell lenni a belső egybetartozás tudatának, a szolidaritásnak, a kölcsönös tiszteletnek. Mindig tudnunk kell: egy oldalon állunk, felelősek vagyunk egymásért.

Nagyon jó, ha ezt az emberi szimpátia, barátság segíti, de többről van itt szó. A mi egybetartozásunknak alapja a Krisztushoz való viszonyunkban és a Szentlélekben van. A Szentlélek hozza létre és élteti.

A Lélek indítását kell látni abban, hogy hol, mikor és kinek a társaságában hívott meg az Isten, és hová állított. Ha mindebben keresem Isten gondoskodó szeretetét, akkor minden küzdelmével együtt kegyelemforrás lesz a számomra.

Összefoglalás

Célunk volt: fölfedezni papi életünkben a Szentlélek jelenlétét és működését.

– Jelen van a Szentlélek abban az állandó és személyes hívásban, amivel Isten maga mellé szólított, és maga mellett tart állandóan. (Személyes találkozásom a Lélekkel.)

– Jelen van mindennapi papi szolgálatomban, amikor általam vezeti, táplálja, oktatja Isten népét a Szentlélek. (Eszköze – munkatársa – vagyok a Léleknek.)

– Jelen van paptestvéreimhez fűződő kapcsolatomban, ahol valami visszatükröződik abból az egységből, ami a Szentháromságban megvalósul. (Élhetek a Szentlélekből.)

Bosák Nándor

Forrás: Távlatok

Ferenc pápa a hivatásáról

Konszekrált életet élni

Lehet e valaki egyházmegyés konszekrált remete egy teljes állással?

Egy hivatással foglalkozó honlap 

írása 

az egyházmegyés konszekrált remeteség és a főállás lehetőségéről.

A válasz egyértelműen NEM a kérdésre, mert a konszekrált remeteségre tett fogadalmak érvényessége egyházjogi értelemben csak a fizikai elkülönültség és a Istenbe merült imádságos csend megtartásával lehetséges.  Egy világi teljes vagy akár részmunkaidős állással ez nem válhat valóra a zaj és az emberi interakciók miatt.

Konszekrált szüzesség vagy egyházmegyés remeteség?

Egy konszekrált szűz blogbejegyzése 

a konszekrált szüzesség

és az egyházmegyés remeteség 

kapcsolatáról, különbségéről, melyiket miért érdemes választani.

Képek: Sponsa Christi, www.liturgicalicons.com

A hivatás jelei - hivatás kvíz

Beszélgetés a hivatásról - Koronkai Zoltán SJ

El szeretném mesélni Önnek megszentelt életem történetét és hálát adni érte Istennek

M. Lucilla Tongeľová nővér a szerzetesek idősebb generációjának tagjai közé tartozik, akik Szlovákiában a totalitárius rezsim idejét titokban léptek be egy-egy rendbe. Hogy volt ez akkor? Erről árulnak el sok mindent a következő sorok. Lucilla nővér ma a badíni szerzetesnővérek közösségében él és az egyházmegye Xavéri Szent Ferenc Papi Szemináriumát segíti munkájával. A könyvtárban dolgozik. Nővéreink szolgálatukkal a jövő egyházát építik, beteljesítve küldetésüket és életükkel téve tanúságot, Szabályaink ajánlásai szerint: „A nővéreket mindenfajta munkavégzésnél a hit és a felebaráti szeretet lelkülete vezérelje.” (K87)

Hogy érezted, amikor Isten meghívott a rendbe, és hogy jött létre az első kapcsolat a kongregációval?

El szeretném mesélni Önnek megszentelt életem történetét és hálát adni érte Istennek, amint erre Ferenc pápa bátorít minket. Természetes és egyszerű módon ébredt a hivatásom. Olyan családban születtem, mely a gyakorlatban élte a hitét. A legszebb az volt, hogy egy templom szomszédságában születtem. Gyerekkoromtól fogva szokásom volt „átugrani” a templomba. Ha szükséges volt, feltakarítottunk vagy virágokkal díszítettük az oltárt, így sok időt töltöttem ott. 

Már a második osztálytól kezdve az Isteni Megváltó Nővéreinek Kongregációja végezte az iskolai hitoktatást. Ekkor azonban még nem gondoltam a hivatásomra. A barátnőmnek volt egy nagyon személyes találkozása a nővérekkel, ami által ösztönzést kapott, hogy kapcsolatban maradjon velük, azután is, hogy a környékünkről tovább kellett költözniük. Én ekkor már középiskolás voltam. Ma is élénken emlékszem a nagyon szegényes, kolostornak alig nevezhető épületben tett első látogatásra, ami szinte omladozott. Mégis nagyon jó éreztem ott magam. Együtt mondtuk a nővérekkel az „ő” imádságukat, a „kis Mária-breviáriumot”.

Legjobban az órát szerettem, amikor egy nővér a Szentírást magyarázta nekünk. Fokozatosan egyre több lány jött közénk. Barátságba kerültünk velük, azután hétvégenként eljöttek ők is a nővérekhez. Senki előtt nem beszélhettem erről nyíltan, de a szüleim örültek, hogy ilyen jó közösségbe kerültem. Ez volt a szerzetes életre való meghívásom kezdete, amiért máig hálával gondolok vissza ezekre az időkre. Ma is erőt és örömet ad nekem a megszentelt élet.

A látogatások kapcsán történt egy vidám eset, amiből persze nagyon sok volt… A nővérek nagyon kedvesek voltak hozzánk, magukkal vittek napi munkájukhoz és sok praktikus dolgot megtanítottak nekünk. Az egész napot munkával és imával töltöttük. És most jön a meglepetés: egy következő nap kora reggel, amikor a nővérek a kápolnába tartva elhaladtak mellettem, udvariasan köszöntem nekik a katolikus köszöntéssel. A nővérek pedig, akikkel olyan bizalmas kapcsolatban voltunk, némán, egyetlen szó nélkül továbbmentek. Mit követtem el?! Csak a mise után, amikor félve rákérdeztem a „mi” nővérünknél, akire rá voltunk bízva, azt a magyarázatot kaptam, hogy a nővérek szilenciumot tartottak, vagyis az esti imától, a kompletóriumtól a laudesig, a reggeli dicséretig, nem beszéltek. Mázsás kő esett le a szívemről és elégedettség töltött el, hogy nem vétettem semmilyen szabály ellen. 

Az első fogadalomra való felkészítésed Szlovákiában a totalitárius rezsim idején folyt. Hogy vált lehetővé, hogy minden külső tiltás és fenyegetés ellenére beléptél egy szerzetesrendbe? Írd le, kérlek, milyen volt a szerzetesi élet, a fiatal nővérek felkészülése a fogadalomra és szolgálatuk a totalitárius érában, amikor diaszpórában és nem klasszikus értelemben vett közösségben éltek?

Bevallom, hogy ebben az időben kolostori látogatásaim alkalmával magam sem tudtam, hogyan lehetnék szerzetesnővér. Közeledett az érettségi és megkérdeztem magamtól, hova is menjek utána. Éppen a legjobbkor kaptam egy információt: titokban beléphetek a rendbe és ugyanakkor „civil” életet élhetek, szerzetesi öltözék mellőzésével. 

Barátnőim középfokú egészségügyi iskolába jártak, így munkát vállalhattak fogyatékkal élőket gondozó intézményekben, ahol szerzetesnővérek is dolgoztak. Természetesen nem árulhatták el, hogy ők is szerzetesnővérek akarnak lenni, akkor erre nem volt lehetőség. 

Az én meghívásom egészen más területen alakult. Folytattam a Pozsonyban a Műszaki Egyetem Gépészeti Karán tanulmányaimat. Már korábban megnyugtattak a nővérek, hogy a rendbe lépésnek nem előfeltétele, egészségügyi végzettségem legyen. Bevallom, eléggé örültem, mert nem éreztem vonzalmat ehhez. Féltem beteggel foglalkozni. De ismét bekerültem egy közösségbe. Különböző főiskolák hallgatónőiből állt, akiknek azonos volt az érdeklődése: megszentelt életet akartak élni, kolostoron kívül is. Alkalmazásban álló nővértársaink is csatlakoztak hozzánk, összesen tízen voltunk. 

Megkezdődhetett tehát az első fogadalomra való felkészítés. Hét közben tanultunk az egyetem, illetve a többiek dolgoztak. Amikor elkezdődött a hétvége, „népvándorlás” indult meg, mert fontos volt, hogy mindannyian összejöjjünk. A találkozók helyszíne változott, „civil nővéreink” munka- és lakóhelyétől függően. Ekkoriban ugyanis így nevezték őket.

Minden egyes találkozó pontos program szerint zajlott: közös ima, elmélkedés, szentmisén való részvétel, utána tanulás. Az egyik elsőfogadalmas nővér vezette a találkozókat, az elöljárók pedig előkészítették számunkra a tananyagot. Vasárnaponként a kolostorban meglátogattuk nővéreinket és részt vettük napi programjukon. Persze minden titokban folyt, igyekeztünk nem feltűnni. Bár az úton busszal is kellett utaznunk, sokan közülünk már előző este elindultak, mások csak vasárnap kora reggel, hogy nem vonjuk magunkra a figyelmet. 

E csaknem „kalandosnak” mondható életben az volt a különös, hogy semmilyen apró jelét nem éltem meg, hogy átléptem volna a törvény határát. Bizonyára feltűnő volt, hogy ennyi fiatal nő rendszeresen elutazik egy kicsi faluba, ahol a kolostor volt.

Az akkori közösségeink egész mások voltak, mint a ma megszokottak. Tanulmányaink idején bérelt lakásban laktunk, legfeljebb hárman együtt. Amikor már alkalmazásban álltak, volt saját lakásom is. Ugyanabban a lakótömbben, egy emelettel feljebb lakott az egyik nővértársam is. Még ilyen körülmények között is törekedtünk a napirend betartására. Kora reggel kezdtük a napot közös zsolozsmával, az elmélkedéssel és a munkaidő végeztével közös imára jöttünk össze. Természetes volt a mindennapi szentmise, habár ehhez a mi településünkről be kellett utazni a városba. Amikor hazaérkeztünk, közösen ettük meg a késő esti vacsorát, majd rövid előkészület következett a másnapi munkára, végül zsolozsmával zártuk a napot, majd a szükséges alvás következett, hiszen 5 óra 45 perckor kezdődött a munkaidő.

Az első szerzetesfogadalmat a totalitárius rezsim időszakában tettem le. Csak nővértársaim lehettek jelen, szüleim semmit sem tudtak minderről. Az örökfogadalomra már meghívhattam őket. A semmit sem sejtő szüleim csak akkor és ott tudták meg, miért is utaztak ide. Most már tudom, hogy szilárd hitük volt – úrrá lettek a meglepetésen és elfogadták a helyzetet. 

A diaszpórában eltöltött évek eseménydúsak voltak, nagyon szép, Isten áldásával kísért pillanatokat élhettem meg nővéreim közösségében. Minden időszaknak megvan a jellegzetessége. Sok ember sajnált bennünket a „bársonyos forradalom” után, amiért akkor titokban kellett megélnünk a hivatásunkat. Isten ismerte ennek az időszaknak a nehézségeit, mégis meghívott fiatal emberek a szerzetesi életre. 

Ahhoz, hogy a rezsim bukása után hittant taníthassak, kiegészítő végzettséget kellett szereznem. Katekézist végeztem, szombatonként volt oktatás. Egyik nap még civil ruhában tanítottam hittant, másnap meg már beöltöztünk nővéreimmel együtt a szerzetesruhába, melyet máig, sőt bármeddig viselhetünk mindennapi öltözékként.

Egy esetről még: Egyszer szerzetesruhában mentem be abba az üzembe, ahol korábban dolgoztam. Amikor beléptem az épületbe, összetalálkoztam egyik korábbi kollégámmal. „Tagbaszakadt ember” volt, két méter magas. Megindító volt találkozásunkkor a reakciója – üdvözölt, aztán elsírta magát, mint egy kisgyerek. Egyszerűen nem akarta elhinni, de szemmel láthatóan nagyon örült ennek.

Hová szolít hivatásod és konkrétan miben áll szolgálatod?

Több helyen is tevékenykedtem. Most Badínban, a besztercebányai egyházmegyében, a papi szemináriumban élek és dolgozom. A szeminárium könyvtárában vagyok könyvtáros. Újra lehetőségem találkozni fiatalokkal, főleg szeminaristákkal. Fontos küldetésünk – bármilyen munkát is végezzünk, - hogy törekedjünk teljesen megélni szerzetesi hivatásunkat. Ferenc pápa a Szerzetesség évében folyamatosan erre buzdít bennünket.

Vidám embernek tart, aki ismer. Tudnál még valamilyen vidám történetet mesélni az életedből?

Szerzetesközösségünkben hét nővér él. Különböző területeken tevékenykedünk. Mivel a Szentatya arra buzdít, hogy örüljük, ezért konkrét formában azonnal eleget akartunk tenni felhívásának.  

Rátérek, mi is történt: A szeminaristák minden évben vidám farsangi műsor készítenek. Mi, szerzetesnővérek heten vagyunk, ezért elgondolkoztunk és a 7-es szám kapcsán merült fel az ötlet, mellyel a műsorhoz hozzájárulhatnánk. Fontos volt, hogy előre senki ne szerezzen tudomást a tervről, hogy valódi meglepetés legyen. Az egyik nővéré volt a nagyszerű ötlet: lehetnénk a hét törpe. Mindenki egyetértett, de szükségünk volt egy Hófehérkére is. A „választóbizottság” döntése egyértelmű volt, XY szeminarista kapta a szerepet, aki el is vállalta. A törpék számára az egyik nővér készítette el a jelmezeket és a névtáblákat. Amikor felvettek ezeket a szerzetesruhánkra, egymást sem ismertük fel. A szeminaristák és elöljáróik nagyon meg voltak lepve, hogy nem voltak ott a nővérek a nézők között. Az igazi meglepetés azonban akkor következett, amikor az aulába bevonult a hét törpe a Hófehérkével… Természetesen egyáltalán nem ismertek fel minket. Az ismert mese végén pedig elmasíroztunk a színről… A legszebb az volt az egészben, amin még a szeminaristák is elcsodálkoztak: a műsorban a közösség összes nővére szerepelt – senki sem hiányzott. 

A szórakozás és a humor csak akkor jó és meggyőző, ha az ember saját magán nevethet.

„Életed mottóját” meg tudnád fogalmazni? És mi az?

Az én mottón egy idézet. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni és nagyon sok emberre találkoztam munkám során. Többnyire fiatalok voltak, akiknek hittant tanítottam, vagy gyerekek, akikkel a válságközpontban foglalkoztam. Most is megadta az Úr, amire vágytam.

Forrás: Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja

Válasz Isten szeretetére

Pünkösdkor, május 23-án Csíksomlyón a szociális testvérek közösségében örökfogadalmat tett Gergely Izabella, fogadalmát megújította Sári Gabriella, a magyar kerület tagja, ugyanakkor ünnepelték Kővári Magdolna 25 éves jubileumát, és befogadták Horgoş Anne Marie posztulánst. Az ünnepi szentmisét a kegytemplomban Simó Gáspár celebrálta. Az alábbiakban Gergely Izabella immár örökfogadalmas szociális testvér bemutatkozója olvasható.

1968. augusztus 21-én Csíktaplocán születtem, ott is nevelkedtem, keresztény családban, fémforgácsoló szaklíceumot végeztem és 1987-től a Burgonyatermesztési és Kísérleti Állomásnál kezdtem dolgozni. 1988-ban Isten különleges módon szólított meg egy eseményen keresztül, ami megtérésre indított. Isten szeretetét megtapasztalva válaszként próbáltam felfedezni Isten akaratát az életemben, ráhagyatkozni az ő vezetésére. Elkezdtem a hétvégi ifjúsági imacsoportba járni, ahol keresztény testvéri szeretetet tapasztalva lelkileg sokat fejlődtem. Aktívan részt vettem az ottani feladatokban: virrasztásokon, újságterjesztésben. Isten segítségével felismertem, hogy a családos és a szerzetesi hivatás menyire értékes, és én választhatok. Mivel mély vágy élt bennem Istent teljes szívvel, lélekkel, erővel szolgálni, a szerzetesi hivatás irányában indultam el, az akkori mottómmal a Szűzanyával vallottam:  Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint.

Sokáig tartott a keresés, hogy melyik közösségben van a helyem. Isten felhasználta ezt az időt a lelki fejlődésemre, megértem, és megérett egyéni identitásom. A közelünkben élő gyermekotthoni árvákat megismerve próbáltam a kapott szeretetet átadni, önzetlen szívvel szeretni. Ezeknek az élményeknek hatására is Isten elhívását éreztem a szegények elesettek felé, ami a hivatáskeresésemben meghatározó tényező volt. 1991-ben megismertem az Élet kenyere közösséget, mint besegítő két évig aktívan részt vettem az életükben. 1993-ban  Debrecenben részt vettem egy „gyorstalpalásos” Szentlélek-szemináriumon, majd otthon három társsal elkezdtem imádkozni és szolgálni. Így indult el a karizmatikus megújulás Csíkszeredában, a Szent Kereszt plébánián fogadtak be, most Búzamag közösség a nevünk. 1996-ban megismertem Éva testvért, aki a Csibész Alapítványnál a gyerekotthonból kikerült fiatalokkal foglalkozott, általa jobban megismertem a szociális testvéreket. Sok irányból tapasztaltam a Szentlélek vezetését, Istentől konkrét jeleket kaptam: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt, és ezek meg is erősítették elhívásomat. Mivel Isten csodálatosan válaszolt kérésemre, elengedtem azokat a terveimet, amikhez azelőtt ragaszkodtam, egy lelkigondozói kurzus után a jubileumi évben, 2000 pünkösdjén kezdtem ismerkedni a közösséggel, s gyors léptekkel folytattam a képzés szakaszait. 2000 novemberében beköltöztem a csíkszeredai közösséghez mint jelentkező, 2001 pünkösdjén kezdtem el a jelöltséget. Gyakorlati évvel kezdtem a Csibész Alapítványnál, nevelőként dolgoztam, 2002 szeptemberétől az intenzív évre áthelyeztek Kolozsvárra. 2003 pünkösdjén tettem le az első fogadalmat. Mottóm: Az Úr az én erősségem és dicsőségem, ő az én szabadítóm (Zsolt 118,14). 2007-ben isteni gondviselés által a csíksomlyói kegytemplomhoz mentem dolgozni, a legfőbb foglalkozásom az evangelizálás, a kegytárgyüzletben árusítás közben, sekrestyésként takarítás és minden más szolgálat közben. Egy új mottót választottam az örökfogadalomra: Szeretlek Uram, én erősségem (Zsolt 18,1).

Mint szociális testvér Isten által arra érzek meghívást, hogy továbbadjam Isten megszentelő szeretetét a szegényeknek, az elesetteknek, a testi-lelki szenvedőknek. Visszatekintve az elmúlt tíz évre, amióta a közösségbe léptem, sok kihívást éltem meg, ezek sokszor nem voltak könnyűek, de mindvégig Isten adott erőt, hogy újrakezdhessem. Az örökfogadalmam válasz Isten szeretetére, az igenem, hogy viszontszeretem és hagyom magam vezetni.

Forrás: Vasárnap Hetilap

Nyílt levél Paduraru Ágnes nővér részére, örökfogadalma alkalmából

Drága Ági Nővér!

Milyen érzések töltik be szívünket?Ezt csak az Úr tudja, aki lényünk legmélyébe lát. Mi csak körülírhatjuk azt az érzést, amely az kiemelkedik az összes többi közül: a mélységes hálát.

Szükségét érezzük, hogy kifejezzük hálánkat az Úrnak a rengeteg ajándékért, amelyeket nap mint nap átnyújt nekünk, de mindenek előtt Ági nővér: a Te hivatásod ajándékáért, hogy különleges módon követheted Őt, életedet a Segítő Szűzanya Leányai Közösségének szentelve.

A megszentelt élet ajándékával arra is meghívást kaptunk, hogy újból és újból felfedezzük Isten szeretetét új, mélyebb módon. De vajon melyik Isten felénk áramló szeretetének igazi arca?

Ez olyan szeretet, amelyet folyamatosan ad: Az Úr ragaszkodik hozzád, Ági nővér, s Téged választott. A társává tett téged egy rendkívüli és egyedi szövetségben, Isten velünk kötött szövetségében, s ezt öröktől fogva így tervezte! Öröktől való szeretettel! Minket megelőzően létező szeretettel!

Mindenestől kegyelemből származó szeretettel, amely megvált és felszabadít! Ez kegyelemből fakadó, szabad szeretet, amely egészében nem tőled függ, hanem egyedül tőle. Az ő szeretete hűséges, feltétel nélkül hűséges. Isten örök szeretete a te idődben nyilvánul meg, sajátos mértéke szerint: minden nap hív téged, minden nap téged választ, minden nap egyesül veled, kifejezi irgalmasságát, minden nap meg akar váltani és felszabadítani, minden nap örökül adja hűségét. Hogyhogy nem fordulunk mindig megújuló és élettel teli hálával az Úrhoz? Isten szeretete örökké hűséges! És te, Ági nővér, örök fogadalmat téve, szíved minden erejével keresd, hogy hogyan válaszolhatsz nap mint nap erre a hűségre, Isten hűségére.

A szerzetesi hivatás kegyelem, amely szétárad, és minden nap bőségesen megadja neked a kellő segítséget, sőt, az Úrnak felajánlott hűség viszonzásaként tükörként felragyogtatja az Ő hűségét. Hogyhogy nem fordulunk mindig mindnyájan megújuló és élettel teli hálával az Úrhoz olyan hivatásért, amely neked ajándékoztatott, olyan küldetésért, amely rád bízatott? 

Drága Ági nővér, minden nap érezd át, hogy Krisztus megváltott és megigézett téged. Nap mint nap keresd és találd is meg Jézust, az igazi kincset, mint igazgyöngyöt, vagyis a legnagyobb, legjelentőségteljesebb értéket, amely a legnagyobb bizonyosságot, szépséget képes hozni az életedbe minden nap.  A teljes szabadságból fakadó elköteleződésed, vagyis igaz és intenzív szereteted, a te örökre szóló igened Istené lett, Ági nővér! Ő küld téged hirdetni a keresztre feszített Krisztus Evangéliumát, nem csak szóval, hanem élettel, megszentelt, egyre áradóbb, vagyis Isten és a rád bízott fiatalok kedvéért teljesen “elvesztegetett” élettel.

Forrás: Don Bosco Nővérek

Örökfogadalom, mint válasz egy meghívásra

Budapesten születtem és nevelkedtem egy nyolc gyerekes család második gyermekeként. Mindig is nagy ajándéknak tekintettem azt a szeretetteljes környezetet, amiben felnevelkedhettem. Jártunk kirándulni, biciklizni, sokat játszottunk együtt. Sokszor eszembe jut, ahogy a vasárnapnak egy külön lefolyása volt. A reggeli mise után későn reggeliztünk. Ezt mind a mai napig otthon úgy mondjuk, hogy megyünk kakaózni. Ezen a napon sok időt szenteltünk egymásra. Ebéd után gyakran elmentünk szép ruhában sétálni. Utólag most még tisztábban látom, hogy már akkor megtanultam, hogy szeretve vagyok, és szeretni tudok.

Főiskolai és egyetemi tanulmányaim után a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Kutatási Osztályán dolgoztam, mint szociálpolitikus. Nagyon szerettem a munkámat, élveztem a kutatásokat, interjúkat, és azok feldolgozásait. Mindemellett kiterjedt baráti köröm volt, sportoltam, zenéltem, kirándultam, hitoktattam.

Érlelődött bennem Isten szeretetének mély öröme és az a vágy, hogy erre én saját életemmel válaszoljak. A csendes idők, az imádságok által, családom, baráti kapcsolataim, tanulmányaim, munkahelyeimen segítségével eljutottam arra a döntésre, hogy magamat, minden képességemmel együtt az emberek szolgálatában Istennek ajándékozzam.

2005. január elején léptem be a ferences szegénygondozó nővérek szerzetesrendjébe. Az elmúlt majdnem 7 év alatt szépen fokozatosan erősödött meg bennem hivatásom. Feladatom volt, hogy közösségünk tagjait és életét egyre jobban megismerjem, hogy bekapcsolódjak a közösség életébe, imádságában, szolgálatában egyaránt. A rend különböző házaiban hosszabb-rövidebb időt töltöttem, hogy rálátásom legyen rendünk egészére. Szerzetesi tanulmányaim után Szécsénybe kaptam dispoziciót. A Ferences Betánia Idősek Otthona vezetésével lettem megbízva.

Nagy boldogság, nagy öröm számomra ez a mai örökfogadalom. Ez az, amire már évekkel ezelőtt várakoztam, hogy életemet ünnepélyesen és egészem Istennek, aki nekem Teremtőm, Védelmezőm és Társam, egészen Neki ajándékozzam. Így menyasszonya lehetek annak a Jegyesnek, aki életét egészen nekem adta. Nagy öröm, hogy együtt ünnepelhettem régi családommal - testvéreimmel, és az új családommal szerzetestestvéreimmel, a Betánia otthon lakóival, régi és új barátokkal és ismerősökkel.

A szentmise után folytatódott az ünneplés a kastélykertben, ahol több mint háromszázan jöttünk össze. A bogrács ebéd, torták és sütemények elfogyasztása után, lehetőség volt találkozásra, beszélgetésre. Volt családi népzenélés, testvéreimből összeállt vonósnégyes, hivatásom történetéről készített ajándékfilmet is megnézhettük. A vendégek kvíz játékkal mérhették össze tudásukat.

Mi is a szerzetesség? A szerzetes élet lényegéhez tartozik, hogy ingyenes és ajándék. Ingyenes: mert az Isten szeretete ingyenes. Nem érdemelhetjük ki, Ő feltétel nélkül szeret bennünket, és választ ki bennünket a szerzetesi életre. Meghív minket, nem azért mert különbek, vagy jobbak lennénk másoknál, hanem azért, mert különleges módon akar betölteni minket szeretetével.

Ajándék: mert Istentől kaptuk a hivatásunkat, de az egész egyháznak és társadalomnak is ajándék a szerzetesi hivatás. Nem a munkája miatt ajándék, hanem Istennek szentelt volta miatt. A szerzetes értéke nem hasznosságában van, hogy hány gyermeket tanított, vagy hány beteg ágya mellett virrasztott – ez már a gyümölcs. A szerzetes értéke létében van: Istennek való lefoglaltságában – Istennek való teljes odaadottságában, és ezt fejezik ki a tisztaság, szegénység és engedelmesség fogadalma.

Legnagyobb ajándék számomra, hogy hivatásomban Istennel élhetek, hogy ő lehet a társam, hogy az ő kedvét kereshetem életem minden pillanatában. Hálás vagyok, hogy mindenkit imádságban hordozhatok, hogy Isten elé vihetek, hogy rábízhatok. Szerzetesként élve szeretném azt az örömet, amit én kaptam mindenkinek továbbadni.

Erre az ünnepre választottam egy mottót: „Mert örökké szeret!” Megtapasztaltam egész életemben, hogy Isten szeretete körülvett, vezetett és óvott. Kezdve szüleim szeretetétől – egészen a mai napig. Megtapasztaltam, hogy ajándék az életem, hogy Isten tartja kezében, hogy számít rám, hogy szeret. Az én emberi törékeny szeretetem nagyon gyenge, de ő előbb szeretett! Hiszem és tudom, hogy az Ő szeretete soha nem hagy el! Mert örökké szeret engem és mindenkit! 

Hajós M. Ágnes SFPS

Forrás: Ferences Szegénygondozó Nővérek

Korábban megjelent egy cikk Ágnes nővérről ezen az oldalon: https://www.magyarkurir.hu/hirek/szocialpolitikusbol-oeroekfogadalmas-szegenygondozo.

Miért szeretnék piarista szerzetes lenni?

Beszélgetés Balla János prenoviciussal

Azt hiszem igen sokan vagyunk olyan volt piarista diákok, akik a gimnáziumi évek alatt tanárainkról összegyűjtött emlékek alapján kíváncsiak vagyunk, hogy mi és főleg „ki” is indított el valakit abba az irányba, hogy ő is piarista legyen. A szegedi rendházban kerestük fel az ilyen hivatást vállaló prenoviciust, Balla Jánost, hogy kérdezzük őt a nemes elhatározás indítékairól. A köztünk lévő nagy korkülönbség és korábbi ismeretségünk alapján tegeződve teszem fel kérdéseimet a jóságos, szelíd tekintetű prenoviciusnak. 

- Bevallom, pontosan nem is tudom, hogy mit jelent a prenovicius "státusz"?

A piarista rendben a prenoviciátus, mint a noviciátusra való felkészülést jelenti. Formáját, helyét, idejét a jelöltek szükségleteinek mérlegelése után, az elöljárónak kell meghatároznia. Ez a próbatétel, hogy a növendékek egy tapasztalt papnak, magiszternek vezetése alatt nevelkedjenek, hogy így tisztázzák és érleljék hivatásukat.

- Kicsit közhelynek tűnne egyszerűen arra rákérdezni, hogy miért is szeretnél piarista lenni. Tudom, erre nem lehet ilyen egyszerűen feleletet adni. Kérdésemet „leszűkítve” ezért elsőként azt kérdezem, mikor találkoztál először piarista szerzetesekkel. A gimnáziumotokban? Egyáltalán a piaristákhoz jártál?

Még a ceglédi általános iskolában döntöttem el, hogy szeretnék a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban tanulni. Úgy láttam, hogy ez a legmegfelelőbb felkészülési hely egy fiatalembernek, aki papságra készül. Hogy érthetőbb legyen, röviden egy kedves emléket mesélnék el, amit édesapám emlegetett sokszor, amikor a gimnáziumba készültem: Gyermekkorában (70-es években) falujában, Törtelen a plébánosa gyakran hívta lelkigyakorlatot tartani dr. Tuba Iván atyát. Mondanom sem kell, akkora hatást gyakorolt rá, hogy több mint 30 év után is emlegette. Ezek után úgy gondoltam, ahol ilyen lelkipásztorok szolgálnak, ott a helyem, hogy tanuljak tőlük.

- Volt-e valaki a piaristák közül, aki különösen nagy hatást gyakorolt rád, vagy „általában” váltottak ki benned a tanárok olyan nagy hatást döntésed meghozatalában?

Gimnáziumi éveim alatt a kecskeméti közösség nagy hatást gyakorolt rám. Sokat beszélgettem a közösség tagjaival a piarista életről. Ez nagyon nagy segítség volt hivatástudatom alakulásában.

- Nem fordult meg a fejedben az, hogy ilyen fiatal fejjel meghozott döntés talán „elhamarkodott” volt, vagy pedig teljesen biztos voltál (és vagy) ilyen nagy horderejű, életed alakulására meghatározó lépés megtételében?

Gyermekkoromtól kezdve pap szeretnék lenni. 11 éves koromtól kezdve pedig pap, piarista szerzetes és tanár. Azóta sohasem szerettem volna más lenni. Amivel viszont kezdenem kellett volna válaszomat az a Jn 15,16: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket…”

- És mit szóltak ehhez szüleid, családod? Helyeselték, netán „óvtak” attól, hogy a sok áldozattal, világi örömöktől lemondó élethivatást válasszál?

Szüleim, nagyszüleim örültek döntésemnek. Nagy szeretettel kísérnek hivatásomban.

- És mit szóltak döntésedhez barátaid, gyermekkori játszótársaid? Egyáltalán a környezeted?

Akik jobban ismerik az Egyházat, azok megértették. Akik nem, azok ettől idegenkednek. Ilyenkor, ha készségesek meghallgatni, elmondom nekik, hogy mit fogok csinálni. Ezek után sokkal jobban el tudnak helyezni az életbe.

- Nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg ne a piarista, hanem más rendbe lépjél be? Miért „pont” piarista szeretnél lenni?

Más szerzetesrenden sohasem gondolkodtam. Amint említettem, mielőtt piarista szerettem volna lenni, előtte az egyházmegyés papi hivatás vonzott.

- Egyáltalán sokat olvastál, érdeklődtél a piarista rendről, annak gazdag múltjáról? Voltak olyan piarista atyák, akikkel különösen sokat beszélgettél („érdeklődtél”) a piaristákról, a piarista szellemiségről?

A kecskeméti gimnázium sok időt fordít arra, hogy a diákság megismerje a rend történelmét. Előadások, konferenciabeszédek, sőt még diákszínpadi előadások keretében is lehetőség van a gazdag múlt feltárására. Ezeken nagyon szívesen vettem részt és rengeteget tudtam meg a Rendalapítóról és szolgálatáról, valamint olvasmányaimban is előtérbe került a piarista múlt. A kecskeméti atyákkal sokat beszélgettem a piarista szellemiségről. A beszélgetések során a piarista szerzetesség nagyon vonzóvá vált számomra a személyes életpéldák nyomán.

- Prenoviciusként hogyan telnek napjaid? Szegeden ki irányítja tanulásodat? Gondolom, nagy tempóban tanulsz, közben az egyházi szertartásokban is intenzíven részt veszel.

A korábbi idők rendje a meghatározó. Itt kezdődtek el a teológiai tanulmányaim a hittudományi főiskolán. Lehetőségem volt a kollégiumban prefektusként diákokkal foglalkoznom Magiszterem, Czeglédi Zsolt atya az év során hasznos tanácsokkal látott el, hogy hogyan érdemes jól és hasznosan alakítanom ezt az évet. Minden reggel a közösségi szentmisén veszek részt, majd este pedig közösen végezzük a szent zsolozsmát.

- Tudom, a labdarúgás nagy szenvedélyed, és ebben korábban egész jó voltál. Most is „űződ” ezt a sportot? Tudsz erre időt szakítani? Ha igen, kikkel szoktál focizni?

Igen szerdánként este László Imre tanár úr szervezett a kollégistáknak focit, amelyre meghívott. Ezen kívül pénteken este volt egy klasszikus tanár-diák derbi, amelyen részt vehettem.

- A foci mellett más sport is érdekel? Vagy hiába is érdekelne, a feszített tempó és az „előszerzetesi” életritmus már nem tesz lehetővé egyéb sportolást?

A foci mellett szívesen sétálok, futok, kerékpározok. Ezeket persze csak akkor, ha éppen nem lehet focizni...

- És hogyan tovább? Szegedről – úgy tudom – Vácra kerülsz teológiai tanulmányaid megkezdésére (vagy „folytatására”?). Egy kicsit nem fáj a szíved búcsút venni a szegedi rendháztól, és attól távolra kerülve egészen más életet kezdeni?

Augusztus 25-én a hagyományoknak megfelelően költözöm Vácra, hogy megkezdjem a noviciátust. Nagyon szerettem a szegedi közösségben lenni. Szívesen maradnék, de mindennek meg van a maga ideje…

- Melyik tanári szakot választottad az angol mellé?

A történelmet szeretném.

- Ha minden jól megy, mikor fogsz végezni?

Pontosan ezt nem tudnám most megmondani. Eléggé összetett kérdés, figyelembe véve az elöljárók bölcs meglátásait, tanulmányaim menetét. Most azt mondanám 7 év.

- Ha szabadon választhatnál, melyik gimnáziumban kezdenéd el tanárkodásodat?

Szívesen kezdenék egy ismerős helyen: Kecskeméten vagy Szegeden.

- El tudod képzelni, hogy milyen érzés lesz, amikor frissen végzett piarista tanárként első alkalommal belépsz a tanterembe, ahol fürkésző, kíváncsi diákszemek merednek majd rád, az új tanárra?

Valamit el tudok belőle képzelni, de mivel ez meghatározott tapasztalat, ezért nem kutatom, hanem Istenre bízom, hogy adjon erőt ennek a kegyelmi pillanatnak az elérésére.

Kölcsei Tamás

Forrás: Magyar Piarista Diákszövetség

Nyolc támpont a döntéshozatalhoz

A hivatás alapvetően az Úr választásán múlik, de a döntést nekünk kell meghozni és kikémlelni, hogy meg tudjuk mi az Úr Akarata és ellene vagy mellette tudjunk dönteni. 

Az alábbi írás nem hitéleti oldalon jelent meg de a döntéshozatal támpontjairól szól, amelyet a hivatáskeresésben való Isten Akarata mellett való döntés meghozatalakor kamatoztathatunk.

A kép apropója egy angol mondás, mely szerint "a villa az úton" jelentése egy döntéshozatali helyzetben való nehézség.

A cikk itt elérhető:

http://www.efficientlifeskills.com/8-things-to-remember-when-making-choices/

Felvételi a Montserrat Hivatástisztázó Házba 2015/16

Lehet jelentkezni a Montserrat hivatástisztázó és jezsuita jelöltház 2015/16-os tanévére.

Mi is a Montserrat ház?

A Montserrat ház olyan fiatalemberek számára jött létre:

- akik komolyan foglalkoznak a papi vagy szerzetesi hivatással, de még nem jutottak el egy világos döntésre

- vagy akik már döntöttek, de tanulmányaik befejezése miatt várniuk kell a teljes megvalósítással

- továbbá azon fiatalok számára, akik jezsuiták szeretnének lenni. Ez utóbbi kategória a jezsuita jelöltek csoportja. 

A Montserrat ház Szent Ignác-i lelkiségű közösség olyan fiataloknak, akik az evangéliumi egyszerűséget kívánják élni, testvéri közösségben, azzal a mély vággyal, hogy meghallják és kövessék az Úr hívását. 

A program további részletei: http://hivatas.jezsuita.hu/programajanlo/sajat-programjaink/montserrat-haz

Jelentkezés folyamata:

- Személyes beszélgetés Koronkai Zoltán jezsuitával http://hivatas.jezsuita.hu/kapcsolat

- Lelki önéletrajz beadása 

- Később alapvető pszichológiai alkalmassági vizsgálatra is lehet számítani

Lelki önéletrajz írásról:

Ez a gyakorlat segíteni fog neked, hogy imádságban áttekintsed az életedet, legfontosabb személyeket, helyeket és felfedezd, hogy Isten miképp volt jelen eddig életedben. Néhány oldalban (3-5) foglald tehát össze eddigi életpályádat, hogyan vezetett Isten idáig. Érdemes előtte néhány imaalkalmat erre rászánni, hogy átimádkozd a dolgot. Az is jó ha nem egyszerre írod meg, hanem hagysz időt rá, és többször visszatérve, át imádkozva kiegészítheted a leírtakat. Szent Ágoston példájára is emlékezhetsz, aki az emlékezés fontosságról beszélt, hogy Isten tud szólni az emlékeink által is.

Alapvető szempontok:

Családi háttered: szüleiddel való kapcsolatod, testvérek, gyerek és ifjúkorod fontos aspektusai.

Emberi növekedésed: Kik hatottak rád legjobban? Legfontosabb kapcsolataid eddigi életed során? Hol tapasztaltad meg, hogy szeretnek és szeretni tudsz? Hol vannak fájdalmas emlékeid kapcsolatok terén? Hogyan tekintesz most erre? Mik az erősségeid, és mi a gyengébb oldalad?

Tanulmányi és munkatapasztalatod: Mit tanultál? Milyen munkákat végeztél eddig az életedben?

Vallási fejlődésed: Hogyan született a hited? Hogyan fejlődött? Hogyan imádkozol? Milyen a Jézussal való kapcsolatod?

Hivatásod kérdése: Mikor vetődött fel benned először a hivatás kérdése? Hogyan változott ez az évek során? Milyen alternatívákat látsz magad előtt? Mi az, amire vágysz? Mi lelkesít, mi vonz? Mitől félsz? Mi az ami világos számodra és mi az ami még kérdőjeles az utadat illetően?

Forrás: Jezsuiták

Beszélgetés a hivatásról

Helyszín:  Párbeszéd Háza 1085 Budapest, Horánszky u. 20.

Búcsúest és beszélgetés a hivatásról Koronkai Zoltán atyával, aki július végétől a miskolci iskolalelkészi feladatokat veszi át.

Az esten a következő kérdéseket járjuk körül:

Milyen közösségek vonzanak hivatásokat? 

Az elköteleződés kihívásai napjainkban – miért nehéz? mi segíthet?

Férfi és női hivatás – vagy mindez társadalmi konstrukció csupán?

Kultúrharc: ideológiák – neomarxizmus – amik a család alapjait kérdőjelezik meg.

Forrás: Párbeszéd Háza / Jezsuiták

Szulyovszky Hajnalka RSCJ tanúságtétele

Szulyovszky Hajnalka RSCJ (MR, 2015-06-13) by Korponai Gábor on Mixcloud

A papi hivatás titok

„Egy csodálatos csere” (admirabile commercium) 

Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (Szent II. János Pál) 

Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára”  (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus  üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét. 

A pap Isten embere, a közösség embere

Isten az embert közösségi lénynek teremtette. 

Az élete közege a család. Az üdvösség is attól függött, hogy mennyire érti meg, mennyire valósítja meg a szeretet küldetését: amennyi boldogságot szerez a rá bízottaknak, annyit ad majd neki jutalmul Isten örökre a mennyországban. Az Újszövetség örök főpapja családba akart beleszületni. Élvezni akarta az isteni szeretetet emberi síkon egy édesanya szíve közelében kilenc hónapon át, majd gyermekként, ifjúként és felnőtt kenyérkeresőként harminc éves koráig. Amikor tanítványokat hív műve folytatására, érezteti velük, hogy olyan boldogító küldetést kapnak, amely nem egy család boldogítására jelöli ki őket, hanem Jézus nagy közösségének, az Egyháznak gondját, szolgálatát bízza rájuk. Az egyik rendtársam nagyon vonzó egyéniség volt. Mindenki szerette. Az egyik pici lányka egyszer azt kérdezte édesanyjától, amikor az atya látogatása után egyedül maradt a család: Anyu! A Tivadar atya annyira szereti a gyerekeket, neki miért nincsen kislánya? A csöppség kérdésétől meglepett anyuka kegyelemtől kapott ötlettel válaszolt: Tudod, kislányom, ha neki lenne saját kislánya, nem szerethetne ennyire téged. A pap rengeteg jót kap Istentől a felszenteléskor. Ezt a sok jót, kegyelmet nem önmagáért kapja, hanem azokért, akikhez küldetett. Ezt elfelejtenie soha nem szabad. Összetévesztenie önmagát a hatalommal, amit mások javára kapott nem szabad. Az, aki a papi hatalomtól elbízza magát, a gőg foglya lesz. A papnak alapvetően meg kell tanulnia Jézus Krisztustól: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Félünk alázatos lenni? Miért? Az alázatos ember nem bárgyú, hanem okosan és helyesen gondolkodik, ha van benne természetes érték, örököltem, kaptam. Ha jól tudom szolgálni az Isten népét, azt a szentelés kegyelmeként Isten adta. Az alázatosság: igazság. Ilyen közösségi emberekre, Isten- és ember-szolgákra van szükség. Egy falusi templom hirdetőtábláján olvasták barátaim: Milyen legyen a mi papunk? Ne legyen a haverunk. Haverunk van bőven, papunk legyen, mert az nincs.

Önátadás

A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. 

Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta.

Királyi papság és szolgálati papság

A mi gondolkodásunkban a király az állam teljes jogú vezetője, sőt az ősi formában ura, tulajdonosa. 

Szent István Isten akaratából lett Magyarország királya. Teljhatalmú úr volt minden honpolgár és minden érték felett. Ezért ajánlhatta fel, adhatta oda országát végrendeletben a Mennybevitt Szűzanyának. A királyságban a királyon kívül mindenki szolga, a király alattvalója. Az ő dolguk: megtenni a király parancsait. A krisztusi papságban mindkét jelleg megvan. Mivel a szeretet a világ legnagyobb értéke, aki szeretetből végez jótettet, az királyi módon cselekszik. A királyi papság is így gondolható el egyszerűen. Az lenne a kívánatos, ha minden pap ezzel a királyi gesztussal tudná gyakorolni papi küldetését. Viszont az is igaz, hogy az ennyire szeretetre épülő egyházszervezet nem egykönnyen alakítható ki még lelki alapon sem. Ezért érthető az a józan megállapítás, hogy a királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. A krisztusi papság sem alakítható ki teljességgel napjainkban. Nem azért, mert lehetetlen, hanem az emberi gondolkodás van túlzottan összekötve anyagias világunkkal. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre. Amikor 1208. körül kérte a pápát, III. Incét, hogy engedélyezze az ő szerzetesi közösségét, amely nem a monasztérium birtokára alapozza létét, hanem kizárólag jézusi elgondolásra. A pápai udvar rémülten ellenezte. A pápa viszont erre azt válaszolta: Ha nem engedélyezem, azt mondom ki, hogy a XIII, században nem lehet megtartani az evangéliumot. Mit mondjunk akkor a XXI. századról?

Isten és az emberek között

Ősrégi megfogalmazás volt: a pap közvetítő Isten és az emberek között. 

Amikor még nem voltak emberi közösségek és az Isten teremtette családi közösség az ősszülőkből állt, ennek a közösségnek is kellett tartania a kapcsolatot Istennel. Megnövekedett az emberek létszáma, Isten magához kapcsolt szövetséggel egy népet, a zsidóságot. A vele való érintkezésre, kapcsolattartásra megszervezte a közösségi áldozatokat, és ezek végzésére és az Isten és a zsidó nép hivatalos kapcsolattartására rendelte el a papságot. Amikor elérkezett az idő, hogy Isten kiengesztelődjék a bűnös világgal, elküldte Fiát emberalakban. Az Ő küldetéséhez hozzátartozott, hogy legyen Megváltó, főpap, az összes nép királya és Bírája. Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, mindenkinek megszerezte a jogot és lehetőséget, hogy általa kiengesztelődjék Istennel, higgyen a Szentháromságban, keresztelődjék meg Jézus parancsa szerint, tartsa meg a parancsokat: éljen egyénileg és közösségben is Isten előírása szerint. Ehhez föltétlenül szükség van a krisztusi papságra, hogy megtanítsa az embereket hitből élni. Kellettek a papok arra is, az embereknek lehetőségük legyen gyarlóságaikat ellensúlyozni, az elkövetett bűneiktől megtisztulni. A bölcsőtől a sírig, sőt azon túl a mennyországig a papság dolga, joga és kötelessége közvetíteni Isten és emberek között. Mivel ez a közvetítés a legnagyobb méltóság, Isten és az emberek között rendezi a kapcsolatot, szükséges, hogy fogadjuk el közvetítőnek azt, akit Isten kijelölt. Azt sem szabad elfelednünk, hogy egyénileg, közösségileg is el kell fogadnunk, hogy rászorulunk a törvényes közvetítőre, ahogy azt az Úr rendelte.

Ahogy az Atya küldött engem

Csodálatos mondat Jézus ajakán: „Ahogyan az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”

Jézus szavaiból kettős öröm árad: az Ő küldetése az Atya által elsősorban arra utal, hogy az Atya a legnagyobb kincsét, egyetlen Fiát is odaadta, hogy az Ő szeretetéről szóljon eltévedt ember gyerekeinek. Amikor iszonyú szenvedéseivel megváltotta a világot, tehát igazolta szeretetét, Ő is erre hivatkozik az apostolok, nyomukban a többi pap küldésének pillanatában. Miért hangsúlyozta ezeket a nagy tényeket a küldötteknek? Nyilván azért, hogy az ő szívük is ezzel az isteni szeretettel legyen tele, amikor a felszentelésben, majd a püspöki első vagy sokadik áthelyezésben részesülnek. Milyen kiváló öröm töltheti be azoknak a híveknek szívét, akik papjuk szentbeszédeiből érzik, hogy kiválóan képzett, az isteni tanítást nagyszerűen ismerő lelkipásztoruk van. Az is öröm, ha a pap türelmes a gyónókhoz, szívesen tanítja a hittant az iskolában. Akkor a legboldogabb az a közösség, amelyik minden téren érzi, hogy a papunk szíve, egész lénye tele van szeretettel. A papnak arra kell törekednie, hogy soha el ne tévessze, mi a legnagyobb erény, mire van szüksége elsődlegesen ennek az eltorzult, beteg világnak. Amennyiben a pap ezt a krisztusi szeretetet nem tudja sugározni, ne csodálkozzék, hogy szeretet híján üres beszédje nyomán lassan-lassan a templom is ürülni kezd. Urunk Jézus szavai mindig tele voltak felemelő szeretettel. Ha a pap élete is szeretettel teljes, ha érdekli a fiatalok élete, megérti problémáikat, ha a családok benne békéltető jó barátot lelnek, az öreg emberek panaszát is meghallgatja szívesen, akkor szeretete igaznak bizonyul. Papjuk nyomán a templomot, Istent és egymás kezét is megtalálják a hívek.

Az ige szószólója

Amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, így hirdette meg küldetését: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” 

Az Isten országa az az állapot, az a lelkület, amely elfogadja és teljesíti Isten akaratát. Ádám és Éva elfogadták igaznak Isten miden szavát, és a nekik adott parancsokat odaadó engedelmességgel teljesítették. A kísértő ezt akarta megzavarni. Arra csábította a földi dolgokban még tapasztalatlan embert, hogy ne nyugodjék bele az Istennek alávetett szerep teljesítésébe, hanem legyen Istennel egyenlő. Ezt a jogot a tiltott fa gyümölcsének élvezetével szerezheti meg. A sátán átmenetileg győzött, mert az ember hitt neki. Az emberi történelem ettől kezdve telve volt istenbántással, mert az emberek folyton ellene mondtak parancsainak. Amikor Jézus belépett a történelembe, kizárólag az Atya akaratát kereste és teljesítette. Ezért mondhatjuk, hogy benne megvalósult az Isten országa. Betelt az idő, mondta első hallgatóinak, és elközelgetett az Isten országa. Én azért jöttem a földre, hogy megmutassam nektek: egyedül Isten akarata jó, mert az mindig az igazságot és a szeretetet szolgálja. Az én tanításom is mindig erre irányul. Forduljatok ehhez az életmódhoz, higgyétek el, hogy ez hozza meg az egész világnak a békét és a boldogságot. Ez a jó hír, ez az evangélium. Jézus ezt az összes embernek hozta. Ezért nem akarta a megengedett természetes örömöket élvezni, ezért nem engedte tanítványainak sem a családi kör örömeiben maradni, vagyont gyűjteni, előkelően öltözködni. Van nektek Atyátok az égben, aki gondoskodik rólatok, és megfizet a mennyben. Ezt kívánja ma is papjaitól. Ez az elzüllött világ orvossága.

A kapcsolatok gazdag szövevénye

A mi keresztény kapcsolatunk alapvetően a Szentháromság benső életének mintájára épül. 

Amikor Isten a látható világ legrangosabb teremtményét, az embert akarta megteremteni, így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; az Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Az ószövetségi Szentírás megfogalmazója nagyon jól tudta, hogy Isten és benne minden a legtisztább szellem, teremtetlen szellem, az Isten képe nem lehet emberi ábrázat. Egészen más képiségről van szó. Arról a belső kapcsolatról, amely szorosan összefűzi a Szentháromságot egyetlen, megbonthatatlan egységbe. Az Atya tökéletes, kimerítően pontos képmása, önismerete a Fiú. Ezt a tökéletes azonosságot az Atya egyetlen szóban ki is mondja: Őket ez hasonlatosság is összeköti, de az új személy örök születése pillanatától megkapja Atyja végtelen nagy isteni természetét, az örök és végtelen, oszthatatlan értelmet és akaratot. Az isteni akarat működése kapcsán származó Harmadik Isteni Személy származásakor ezt a már közös isteni természetet kapja ajándékba az Első és Második Isteni Személytől. Így mindig egyformán gondolkodnak és akarnak az Isteni személyek. Ez a csodálatos isteni összetartozás létben a Személyek kifelé, a világ felé történő cselekvésében lett a teremtett ember ősmintája. Ezért kellene minden emberi kapcsolatnak a legtisztább igazságot és legtökéletesebb szeretetet mintáznia, mert gyalázattá lesz az összes emberi kapcsolat, ha nem isteni példaképét hirdeti. Az igazság és a szeretet legyen a kapcsolataink rendező elve. Jézus papjai erre mutassanak állandó jó példát.

Életállapotok: egymás számára rendelve

Jól kell tudnia minden keresztény embernek, hogy a Bibliában Isten az embernek teremtése előtt pontosan megfogalmazta az ember létének a célját: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”Ter 1,26) A Szentháromság, Isten belső lényének ez az alapvető fontosságú célja azt is jelenti, hogy Isten a maga csodálatos, senki által nem befolyásolható, senkitől ki nem található és teljesen soha senki által meg nem érthető létformája közösségi. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4,16) Következik ebből, hogy az ember is közösségi létező, ahogy ez a felülmúlhatatlan minta mutatja. Az emberi élet minden formája szintén közösséget mutat. A család egy féri és egy nő felbonthatatlan közössége. Céljuk egymás feltétel nélküli boldogítása és kettejük szerelmének további kitágítása, gyermekeknek, új élőknek útra indítása a földi és az örökélet szintjén. A szolgálati papság elindítása ezen a módon valósul meg. Igaz, felszentelt papjaitól erről a természetes boldogságról teljes lemondást követel az Egyház, de sok család boldogságának intenzív elősegítésére ad ezzel lehetőséget. A szolgálati papságnak a természetes család boldogítására komoly küldetése van. Mint hitoktató nevelheti a kisfiúkat és a kislányokat ennek a majdani boldog közösségnek megalapozására. A hajótörött családok gyermekeinek sérülését ellensúlyozhatja. A felserdülteket hittanórákon fel kell vértezniük a sok esetben elkönnyelműsködött lét, diszkó hatás ellen, a kamaszkori felelősséggel méltónak bizonyulni a házassági hűség vállalására. A családoknál is akad néha segíteni való. Mint többet imádkozó jó barát, az Istenatyát is helyettesítő keresse meg a Teremtőtől neki szánt felelős küldetést.

Kovács Bánk OFM

Forrás: Kovács Bánk atya honlapja - http://www.kovacsbank-ofm.com/