Négy jó arc, négy életút. Gyurász Krisztiánt, Harangi Tibort, Lőw Gergelyt és Máté Kristófot június 13-án szentelte pappá Esztergomban Erdő Péter bíboros, prímás. A szentelés előtti lelkigyakorlaton kérdeztük őket hivatásukról.
*
Jobb cégtől kaptam ajánlatot – Gyurász Krisztián
Gyurász Krisztiánt, a diplomás webprogramozót állásajánlatokkal bombázták, csoportvezetőnek hívták a világ egyik legkomolyabb informatikai cégéhez. Úgy vélte, ő jobb cégtől kapott ajánlatot, és jelentkezett papnövendéknek...
Krisztián a felvidéki Ipolynyéken született, vallásos családban nevelkedett. A hit melletti döntést már felnőtt fejjel hozta, főiskolásként egy istenélmény hatására. Ez indított el benne egy egyre mélyülő, életét egyre jobban átható vallásgyakorlatot. Szentségimádás alkalmával szólalt meg benne a hang, hogy Isten őt többre hívja. „A rendszeres misére járás – a szentségekben való részesedés – pozitív változásokat hozott az életembe. Minden rendeződött, a helyére került. Kialakult az imaéletem, közösségekbe és hittanra jártam. Jézusra már barátként tekintettem. Megváltozott a gyónáshoz való hozzáállásom. Tudatosult bennem, hogy bűneimmel azt bántom meg, aki folyamatosan mellettem van. Ez megerősített. Az Úr Jézus folyamatosan vonzott, ahogy mélyedtem, egyre erősebb lett a vonzás. Először tiltakoztam, kifogásokat kerestem, akadályokat állítottam. Volt egy álmom, hogy programozó leszek, családban gondolkodtam. Szerettem a munkámat, a hétfő reggelre, hogy bemehetek dolgozni, mindig örömmel vártam. Papság? Nem éreztem magam alkalmasnak, riasztott a felelősség. Azt is megértettem ugyanakkor, hogy ha nemet mondanék Istennek, akkor sem fog kárhoztatni, nem hagy el. Nagyon éreztem Isten szeretetét, és erre a szeretetre válaszoltam, amikor igent mondtam a hívására” – foglalta össze az elbizonytalanodások és az azokat követő megerősödések, az igen kimondásához vezető utat Krisztián.
Jézus támogató jelenléte kíséri és erősíti meg azóta is, nehézségek idején is. „Lelkes vagyok. Szeretném magam teljesen odaadni. Jézus hívott. Nem ígéri, hogy nem lesz küzdelem, megpróbáltatás, de azt igen, hogy mellettem lesz. »Én vagyok, aki mindig veled vagyok« – Mózes szavai kifejezik számomra ezt a bátorító jelenlétet.”
Gyurász Krisztián bátorságot és bizalmat tud meríteni a Jézussal való mély kapcsolatból. Ma már tudja, nem baj, ha hibázik, a lényeg, hogy mindig Rá figyeljen, mindig Ő legyen számára az első helyen. „Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve” (Jn 17,19) – választotta papi jelmondatául. Gyerekként azt tapasztalta meg, hogy falujában az emberek bár tisztelik a papot, de távolságot tartanak, nem merik megszólítani. „Szeretnék ezen változtatni. Megmutatni, hogy a pap megközelíthető. Merjenek hozzám fordulni, kérdezni tőlem. Ezért akár provokálom is az embereket, én állítok valami tarthatatlant, amit garantáltan megkérdőjeleznek, és elindul a beszélgetés. Fontos szerepünk van, hogy mi kezdeményezzünk, és mi menjünk az emberek után.”
*
Szeretnék elmerülni a munkában – Harangi Tibor
„A nagymamám küzdötte ki, hogy megkereszteljenek, ő vitt el engem szentmisére, s hittanra. Sőt, a rózsafüzér társulat imaalkalmaira is vele kellett mennem. Kiskoromban sok csata volt emiatt közöttünk, mert én nem nagyon szerettem menni. Ahogy telt az idő, ez teljesen megváltozott bennem. Volt, amikor beteg lettem, mert nem mehettem szentmisére” – mutatja be útjának kezdetét Harangi Tibor.
A Heves megyei kis faluban, Erken nőtt fel. Nagymamája nevelte, szülei elváltak. Ezért a visszahúzódó fiúnak nem volt könnyű a gyerekkora. Nagyon korán kialakult benne az erős kötődés a templomhoz. Megragadta a gyerekekkel foglalkozó káplánok példája. Ministrált, bekapcsolódott a plébánia életébe, segített a harangozásért felelős asszonynak különböző templom körüli dolgokban. „Úgy tudnám megfogalmazni, hogy vonzott az oltár, és nagyon korán, már az általános iskolában megfogalmazódott bennem, hogy az Úr engem papnak hív.”
Tibor felidézi azt is, hogy középiskolás éveiben a káplán atyák létrehoztak egy ifjúsági közösséget. Minden szombaton összegyűltek, és a hitoktatás mellett sokat beszélgettek, idősek otthonába jártak. Létrehoztak imaláncokat, együtt imádkoztak.
Az érettségit követően Miskolcra ment tanulni, két éven át egy református kollégiumban lakott és egy OKJ-s képzésen kereskedelmi végzettséget szerzett. Ez az időszak hozott nagy változást életében. A ifjú, aki addig nehezen teremtett kapcsolatokat, nyitni tudott az emberek felé. „Az új közeg segített. Az ország minden részéből voltak társaim, nagy beszélgetéseink voltak. Sikerült megtanulnom a kapcsolatteremtést.”
Huszonhat évesen jelentkezett a szemináriumba. Kimondta a régóta benne élő igent Isten hívására. „Ezzel nagyon sok kegyelem megnyílik az ember életében, és a tanulmányoknak köszönhetően folytatódott a lelki formálódásom. Sokat adott nekem a szeminárium. Megtanultam jól imádkozni, a teológiában is sikerült növekednem. Lettek barátaim, akikkel folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Nagyon várom a szentelést, az első helyemet. Szeretnék elmerülni a munkában. Szeretnék nyitott lenni az emberek felé. Meghallgatni őket, és megtalálni az eszközöket, amikkel segíteni tudok. Hogy le tudják tenni a terheiket, és együtt haladjunk az Úr felé.”
*
Mi ad kedvet, hogy reggel kikeljek az ágyból? – Lőw Gergely
„Adta Isten nekem ezt a mai napot, és mennyi mindent akar még ma adni – felkeléskor, amikor egyből mindenféle gondolatok jönnek, tudatosítom magamban, van valaki, aki megtartott a mai napra, és szeretné, hogy én felkeljek. Közben el is tervezem a napomat az egész hét távlatában, mit szeretnék csinálni, beosztom, mikor mit kell elvégeznem. Ez így nagyon nagy kedvet tud adni, mert belátható, hogy mára ennyi van, ezt csináljam” – Lőw Gergellyel a „Teo-vlog” sorozat szerkesztőjeként találkozhatunk a világhálón, annak első részében, a Feltámadt címűben teszi fel a nézőnek a kérdést, amit most nekünk megválaszolt.
A huszonhét éves fiatalember igazán jó indítást kapott: hitét komolyan gyakorló schönstattos család, közösség egy aktív budapesti – a Bosnyák téri – plébánián, Regnum, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium. „Hálás vagyok a Jóistennek a szüleimért, a családomért, a Bosnyák téri közösségért, ahol felnevelkedtem, a Regnumért. Azért szeretnék küzdeni, megtenni mindent, hogy ez minél több embernek juthasson. Egy jó családi, közösségi háttér az, ami igazán meg tudja tartani az embert. Amit én kaptam, azt szeretném továbbadni. Egy fiatalnak kell a burok, hogy abból tudjon kilépni.”
Vallja, hogy dolgoznia kell a nyitottságon, mellyel a világ felé kell fordulnia. „Fiatal vagyok, sok naivitás van bennem. Szeretnék kérdezni, hallgatni, megismerni másokat. Látni azt, hogy az emberek milyen helyzetben vannak, honnan jönnek. Így juthatok el a másik megértésére.” Tudja, hogy a fiatalság lelkesedése és naivitása ki van téve a csalódásnak, de azt is tudja, hogy a keresztény ember számára éppen annak tudása a kihívás, hogy a szeretet mindig csalódásokat él meg. „Jézusnál nagyobb örömet senki nem élt meg itt a Földön, de nagyobb fájdalmat sem – mégis ez az út. Meg kell nyitni a szívünket, bizalommal és szeretettel lenni a másik iránt.” Gergelyből ez az alapállás sugárzik, és ez párosul kiemelkedő aktivitással, mert regnumi csoportját folyamatosan vezeti, lelkinapot, tábort, imasátrat szervez, hogy csak néhányat soroljunk. „Szentségimádás és rózsafüzér közben jönnek a jó ötletek. Ekkor mindig szépen összeáll a fejemben, hogy milyen helyzetben vagyok, mik a fontos dolgok, letisztul minden” – mutatja, mennyire fontosnak tartja életében a tevékenységet megalapozó elcsendesülést, Isten felé forduló erőmerítést.
Gergely számára a másik hatalmas erőforrás a közösség. Gyerekkortól épülő közösségek tagja. A Bosnyák téri Páduai Szent Antal-templom, a ministránsok, a gimnázium, az egykori rockbanda, a Regnum ifjúsági és papi közössége, a két szeminárium – Gergely Esztergomban kezdte és a Központiban fejezte be a tanulmányait –, papbarátai, akik kísérik az útján. Biztató, bátorító közösségek, ahol lehetőség van megosztani a mindennapokat. Gergely számára papként és emberként is legfontosabbak a kapcsolatok. Elsősorban Istennel, a paptársakkal, a hívekkel, a plébániai munkatársakkal. Arra törekszik, hogy minden feladatában lássa a személyt, és úgy dolgozzon, hogy építi a kapcsolatot.
Ha a vírushelyzet nem támaszt akadályt, közösségek sokasága vett volna részt a pappá szentelésén és az újmisén. Gergely nem bánja, hogy most nem lehet szervezkedni. „A lényeg lesz a fontos. Egyszerűen bemutatok egy misét. Ez a legfontosabb.”
A papság felé vezető útja átgondolt volt. Kamaszkorban az ő életében is megvolt a lázadás. Barátaival létrehoztak egy rockegyüttest, felléptek pincehelyiségekben, belekóstolt az életnek ebbe az oldalába is. De közben ministrált, egy ilyen alkalommal hallotta meg Isten hívó szavát. A gimnáziumi évek is meghatározó építőkövek voltak életében. Visszaemlékezik osztályfőnöke közösségteremtő, párbeszédet kezdeményező munkájára, hittantanára gondolkodását megmozgató, felforgató kérdéseire. Érettségikor már nagyon mocorgott benne a papság gondolata, de még nem érezte igazán „eltökéltnek” magát. Részben bátyja tanácsára várt, mást kezdett csinálni, hogy ne egy belső bizonytalansággal jelentkezzen a szemináriumba. Két éven át az építőmérnöki karon tanult, miközben világossá vált számára, mire hívja őt Isten. „Utána már teljes erőbedobással tudtam csinálni a szemináriumot.” Esztergomban az első két év „olyan volt, mint egy bölcső”. Nagyon nagy bizalommal induló, új kezdet. Harmadéven, a tanulmányi lehetőségek kiszélesítése miatt helyezte át Erdő Péter bíboros a Központi Szemináriumba a teológia iránt mélyen érdeklődő papnövendéket. Bár nehéznek élte meg a váltást, kiszakadt egy közösségből, de ma már hálás, hogy új oldalról tapasztalhatta meg önmagát, és szélesebb látószögből láthatott rá egyházunkra.
Gergely számára ezen az úton nem volt a hívást megkérdőjelező elbizonytalanodás. Mélypont igen. „Az út elején nagy a lelkesedés. A vége felé a diakónusszentelés, a várva várt újmise, amikor az embernek mindenki örül, nagyon szép pillanatok. De a kettő között van egy időszak, amikor nincs már meg a kezdeti lelkesedés, a vége pedig még messze van. Akkor én is mélypontra kerültem. Ez a hit próbája volt. A Jóisten ide hívott, és én mégsem találom meg a helyemet, mégse segít? Engem az imádság lendített át ezen. Ott lenni az Oltáriszentséggel, kiönteni a szívemet, elmondani Jézusnak mindent. Ő hall és segít. Ha adsz neki teret, kapsz tőle erőt.”
*
A nehézségeket is lehet boldogan hordozni – Máté János Kristóf
Máté János Kristófot már ismerik olvasóink A papnövendék válaszol című sorozatból, melyben fiataloktól összegyűjtött kérdésekre válaszolt. Mindez abból a nem könnyű életútból nőtt ki, amit Kristóf bejárt. „Már a szeminárium alatt éreztem, szeretnék tanúságot tenni arról, mit és hogyan éltem meg. Minden nehézség ellenére – mert abból nem kevés van – örömmel készülök a papságra. Minden egyes nappal és minden egyes perccel Isten szolgálatában vagyok, és vallom, a nehézségeket lehet boldogan is hordozni.”
A nehézségek sora gyerekkorban kezdődött számára. Templomba járó családba született, a vasárnapjuk a templomról és az együttlétről szólt. De Kristóf orvosszülők gyermeke, négy testvér küzül a legkisebb. Az elfoglalt, munkájukat elkötelezetten végző orvosok gyerekként nőtt fel. Hétéves korában elveszítette édesanyját, és megélte a család megpróbáltatását. Kamaszként ennek egyenes következménye volt, hogy feltette a kérdést, és nem találta a választ, hogy Isten miért engedi meg a szenvedést. „Az Egyháztól reméltem segítséget, de a pap a gyónásban megfeddett, mondván nem hiszek jól az örök életben. Elfordultam az Egyháztól, a gödör mélyén voltam. Balhékba keveredtem, kirúghattak volna a gimnáziumból is.” Ebben az élethelyzetben ismert meg egy ciszterci atyát, aki sörözni vitte, meghallgatta, megértette nehézségeit. Lassan oldódott az ellenállás, visszakerült a templom vonzásába. Rendeződött mind az ő, mind a család élete. „Megértettem, nem Isten fordult el tőlem, hanem én mondtam nemet neki. Ő mindig kísért, és vállalta értünk a halált, értünk szenvedett. Azóta a kereszt szemlélése az elmélkedéseim része.”
A gimnázium után még megszerezte a gépész szakmát, egy évet műszaki főiskolára járt, de akkor már ott volt, bár belső tagadástól kísérve a meghívás tudata. 2014-ben jelentkezett a szemináriumba. Ez a hat év segített neki megtalálni a vezérfonalakat, a stabil pontokat. „Egy képpel írnám ezt le. A hóviharban az emberek elveszítik a tájékozódást. Egy lánc vezeti és kapcsolja őket össze. Ez a Krisztushoz tarozás. Ha megélem, jobb ember leszek. Egységben vagyok a többiekkel. Erőt ad, hogy valakihez és valahova tartozom. Nekem mindig nagyon fontos egy-egy mosoly, hogy valaki időt szán rám. Én is így szeretnék jelen lenni az emberek között. Időt és figyelmet adni, meghallgatni, egy jó szót adni, észrevenni, hogy kinek van erre, a jó szóra szüksége.”
Kristóf úgy érzi, rengeteget kap a rá váró életben. Mikor papnak jelentkezett, lemondott a perspektívát nyújtó szakmájáról és lemondott a családról. De papként kap majd sok-sok családot és szabadságot. Házszentelések, ebéd- és vacsorameghívások... családok engedik be otthonukba, örülnek neki. „Arra az időre a családok részévé válok. Nincsen gyermekem, de gyerekek sokaságát láthatom felnőni.” Hiszi, adományok és ajándékok sokaságát tartogatja számára a papi életút. És tudja, hogy miért és kiért vállalja mindezt – felvértezve, a szeminárium jó táptalaján felkészítve Isten szolgálatára, és letisztulva.
Trauttwein Éva
Forrás: Magyar Kurír
