2018. december 31., hétfő

Gamon Ewa szalézi nővér tanúságtétele hivatásáról

Szeretném elmesélni nektek, hogyan formálta Isten az életemet:


Egy nagyobb faluban nőttem fel, Lengyelországban. Öt testvérem van, én vagyok a negyedik.  Vallásos családból származom, minden vasárnap mentünk misére, bár nem mindig együtt. Nálunk nem volt szokásban a „családi mise”, választhattunk melyik misére megyünk. Gyermekkoromban tartoztam egy gyerek-közösséghez. Átlagos élet, semmi különös. Mindig arról álmodtam, hogy majd lesz férjem, sok gyerekem és kertes házban fogunk lakni. Soha nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, az mindig a nővérem akart lenni. Ő hétköznap is járt misére, és minden rendezvényre, amit a plébánia szervezett. Én, mint a jó keresztények, csak vasárnap és néha-néha hétköznap jártam. Egyszer a családunkban volt egy beszélgetés a szerzetesi életről és akkor az Édesanyám mondta, hogyha valaki szerzetes akar lenni, akkor hivatást kell  kapnia az Istentől. Én még nem tudtam, hogy mi az, hogy hivatás, azt hittem, hogy levélben jön, nagyon megijedtem és imádkoztam, hogy én ne kapjak ilyen levelet.

Középiskolás koromban elkezdtem házibulikba, szórakozóhelyekre járni. Sok barátom volt és valóban tetszett nekem az az élet. Nagyon jó tanuló voltam, a karrier is előttem állt. Elég szerencsés voltam, és eszembe sem jutott másmilyen élet, csak a családi.

De Istennek akkor már más terve volt velem. Egy napon megnéztem „A misszionáriuslány” című filmet, ami sokaknak botrány volt. Egy lányról szólt, aki férjhez akart menni és amikor  felpróbálta az esküvői fátylat a tükörben szerzetesként látta magát, szerzetesi fátyollal. Ezután elfutott és később valóban szerzetes lett. Utána sok rossz dolog is történt ebben a filmben, de Isten pont ezzel a filmmel szólított meg engem. Ez a film indította el bennem a szerzetesi élet gondolatát. Azért nem volt olyan egyszerű, hogy jött egy gondolat és én rögtön igent mondtam. Nagy harc volt, sokszor próbáltam elfelejteni, mert ahogyan mondtam, nagyon boldog életet éltem és nem volt kedvem változtatni. Még barátom is volt, szóval minden úgy ment ahogy terveztem. Mindig azért imádkoztam, hogy jó férjem legyen, sohasem azért, hogy felismerjem a hivatásom.  Pedig Ő más utat szánt nekem.

Az érettségi előtt feladtam és azt mondtam Neki: „Jó! Legyen, ahogy akarod” és elkezdtem keresni egy szerzetesrendet, ami nekem való. Nálunk a faluban is vannak nővérek, de rögtön tudtam, hogy oda nem szeretnék menni. Elküldtem az első érdeklődő levelet egy misszionárius rendnek, mert azt már tudtam hogy misszionárius szeretnék lenni. Amikor megkaptam a választ, akkor rögtön éreztem, hogy ez a rend nem nekem való. Mondtam is magamnak (mert senki más nem tudott a terveimről), hogy: Te szerzetes? Kizárt dolog! Nagyon boldog voltam, hogy ezzel el is intéztem a dolgot és nem kell szerzetesnek lennem. Azonban nem sokkal később megint jött ez a gondolat: lehet hogy szerzetes kell, hogy legyek. Írtam más misszionárius rendnek, amikor megkaptam választ, újra nevettem magamon és örültem, hogy nem kell szerzetesnek lennem. De Isten nem adta fel és a gondolat visszatért. Egy kalendáriumban találtam rá a szalézi nővérek (Don Bosco Nővérek) címére és elküldtem nekik egy érdeklődő levelet.  Amikor elolvastam a választ, rögtön döntöttem: Igen. Megyek.

Nagyon érdekes, hogy se szalézi nővérekkel, se atyákkal nem találkoztam soha és nem is hallottam róluk, ennek ellenére amikor beléptem rögtön tapasztaltam, hogy Isten itt készített számomra helyet. Vannak olyan jelek, amelyek ezt bizonyítják, pl.:
Segítő Szűz Mária – főpátrónánk – a plébániámon az új templom az Ő nevét kapta.
Don Bosco – alapító –, kisgyermekkoromban kaptam róla egy képeskönyvet, akkor azt gondoltam, hogy csak mese.
Amikor nővérektől választ kaptam rögtön tudtam, hogy itt a helyem. Soha nem bántam meg, hogy nővér lettem és hogy pont szalézi nővér.

Amikor beléptem, megtudtam hogy nem biztos, hogy misszióba fogok menni, mert a mi rendünk karizmája elsősorban gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás, de nyitottak vagyunk misszió felé is.  Missziós hivatásomat az Isten kezébe helyeztem és azt mondtam, hogyha valóban az Ő akarata, hogy misszióba menjek akkor innen is misszióba fognak küldeni, hogyha nem, ha csak én erőltetem, akkor az is lehet, hogy nem vagyok alkalmas rá és szégyennel kellene visszajönnöm. Minden évben megírtam a kérelmet, hogy misszióba szeretnék menni, de idővel egyre jobban összebarátkoztam a gondolattal, hogy nem fogok. Sok fiatallal dolgoztam, jól éreztem magam, szerettem a fiatalokat, ők engem, jól kijöttünk egymással és a nagy vágyam, hogy misszióba menjek egyre halványabb lett.
És újra jött az Isten humora. Az örökfogadalom előtt a tartományfőnöknő magához hívott és azt mondta, hogy augusztusban indulok Rómába, hogy felkészüljek a misszióra. Akkor nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek de tudtam, hogy Ő jobban tudja, mi jó nekem.

Általában a missziókért felelős nővér mondja meg, hogy melyik országba szeretnék küldeni a misszionáriusokat, de minden misszionárius nővérnek gondolkoznia kell azon, hogy melyik misszióra érzi magát a legalkalmasabbnak (ezt még nem jelenti azt, hogy oda fogják küldeni). Mindig Afrikába vagy Latin-Amerikába szerettem volna menni, de azt mondtam, hogy nem szeretnék dönteni, hogy a missziós hivatásomat már Istennek adtam és teljesen rábízom magam, küldjön Ő oda, ahová szeretne. De amikor megtudtam, hogy Magyarországra küldenek nem nagyon örültem.  Ráadásul amikor bárkinek elmondtam, hogy hova megyek misszióba  nevettek, hogy milyen misszió ez?! Újra megpróbáltam az Isten felé fordulni és azt mondtam: könnyű mondani, hogy küldj engem ahova szeretnél, de amikor nem oda küldesz ahová én szeretném, elkezdek lázadozni. És elfogadtam az Ő döntését. Azt kell mondanom, hogy soha nem bántam meg, hogy ide jöttem. Otthon érzem magam itt és nem biztos, hogy Afrikában tudnék dolgozni. A nyelvet is az Isten segítségével sikerült megtanulnom. Tudom, hogy nem beszélek tökéletesen, de kommunikálni tudok és ez egyelőre elég.

Én valóban rábíztam az életemet az Istenre és soha nem csalódtam. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt elfogadni az Isten akaratát, de mindig rájöttem, hogy ez az út a  legjobb és az igazi boldogsághoz vezet, amit senki nem vehet el tőlem, ami nem az emberek kedvétől függ, vagy körülményektől, hanem Istentől jön.

Az Istennel való élet igazi, boldogsággal teli kaland. Nem lehet unatkozni, de csalódni se. Ti is próbáljátok meg, nem fogjátok megbánni!

Forrás: Szalézi Nővérek





Hivatástisztázó lelki napok a szalézi nővéreknél 2018/19




A szegedi pap, aki a luxusotthon helyett a hajléktalanok közé vonult vissza

Kardos Mihály katolikus pap elvesztette mindkét lábát, most így él Szegeden, egy hajléktalanokat ápoló kórházban. Lakhatna egy kényelmes otthonban, esetleg belvárosi lakásban, ő azonban nem tágít innen. Magának választotta ezt az utat, mert úgy gondolja: neki itt van dolga.

 
„Pap vagyok” – adja meg az egyszerű választ Kardos Mihály arra a kérdésre, miért él már négy éve a hajléktalankórházban. Az atya, ahogy mindenki szólítja, tizenhat évvel ezelőtt veszítette el az egyik lábát, cukorbetegsége miatt kellett azt amputálni. Több éven át élt egy „elit” otthonban, később egy belvárosi lakást biztosítottak neki. Aztán a másik lábát ugyancsak amputálni kellett, ő pedig a hosszas gyógyulása alatt úgy döntött: a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalankórházában fog élni. Itt találkoztunk.

Zarándokolnak a kerekesszékes paphoz

Jó napot, Mihály atya! Már vagy tíz éve nem találkoztunk, a fiamat hoztam el – köszön hirtelen az atyára egy asszony. Valóban a fiával érkezett, hoztak neki cukormentes csokoládét. Aztán kiderül: az asszony csak azt szeretné, ha a pap meggyóntatná a fiút. Egy Békés megyei faluból jöttek el Szegedig, hogy találkozzanak vele. Míg a gyerek elvonult az atyával, lassan összeáll a kép is: több évtizeddel ezelőtt ismerték meg Kardos Mihályt. Ott szolgált, ahol ők élnek, mindenki nagyon bízott benne, jóformán családtagként kezelték, mert egyszerűen és világosan beszélt. Ha hallgatták, vagy ő hallgatott meg valakit, rengeteg felgyülemlett feszültséget oldott fel az emberekben.

A gyóntatás után az atya visszagurul kerekesszékével, majd látva kérdő tekintetem, mosolyogva válaszol: „Tegnap Budapestről jöttek. Jönnek mindenfelől, jönnek egy jó szóért, beszélgetésért. Hozza őket a lelki igény."

De persze a városszéli kis kórházban is bőven van tennivaló: "Amióta itt vagyok, harmincan haltak meg itt, mind fiatalabb volt nálam."

„Nem kérdezek, nem térítek, nem erőszakoskodom” – szögezi le. „Nehéz ezt megfogalmazni. Olyan ez, mint ahogy a napfényre kisarjad a növény. Nem kell beszélni, hanem csak vagyok, teszem a dolgaimat köztük. Nagyon hétköznapi példa, hogy amikor megyünk a mosdóba, akkor ahhoz, hogy becsukjuk az ajtót, meg kell fordulni. Heten vagyunk kerekesszékben, én pedig egyszer segítettem valakinek: kintről becsuktam utána az ajtót. Azóta ez így működik, valahogy mindenki becsukja a másik mögött, amikor éppen arra jár. Ilyen egyszerű” – magyarázza Kardos Mihály, hogy lehet olyan légkört teremteni, ahol számíthatnak egymásra az emberek.

„Tudja, az idekerülőkben sokkal kevesebb a büszkeség, egymással segítőkészebbek, már csak a ráutaltság miatt is. Bizonyos értelemben emberségesebbek, mint a többiek a kinti életben” – mondja, és rögtön tragikus példát mesél. „Tizenöt nyarán azt mondta nekem a Feri, hogy ha nem veszik fel a tompai roncsautó őrének, akkor ő a fagyhalált választja. Szenteste odaadott nekem egy ébresztőórát a nővér azzal, hogy a Feri nekem küldi. Akkor már tudtam, hogy feladta. 27-én pedig jött a hír, hogy megfagyva találták meg. 48 évesen halt meg. Nagymágocson volt állami gondozott, aztán 18 évesen kikerült az otthonból, és hányódott a semmiben harminc éven át."

"Senki nem selejtes, mindenkiben vannak értékek, csak valahogy elő kell hívni” – vallja. Amikor az október közepe óta hatályban lévő hajléktalantörvényre tereltem a szót, egyből kijelenti, hogy a jogszabályt nem ismeri, egyet azonban biztosra mondhat:lelki eredetű problémákat erőszakkal nem lehet megoldani.

„Itt van dolgom”

„Tízéves voltam, bérmálkozásra készültem, amikor már tudtam, hogy nekem ez lesz a dolgom az életben” – kanyarodunk vissza Kardos atya életéhez. A középiskoláit a kecskeméti piaristáknál végezte, majd Szegeden tanult teológiát. Pappá szentelése után több Békés megyei településen is szolgált, végül Algyőre, Szegedre került. Itt lett rosszul egy mise közben, és 2002-ben amputálták a bal lábát. 55 éves volt ekkor. A Szeged-Csanádi Egyházmegye otthonába került, ahol az „elit” hozzátartozóival, polgármester, képviselők rokonaival lakott együtt. A drága helyre nem futotta volna a nyugdíjából, de az egyház kiegészítette azt.

Ennek ellenére nem érezte teljesnek magát. Túl fiatal volt ahhoz, hogy a hivatását ne gyakorolja. Így egy őt támogató szegedi házaspár lakásába került, itt tartotta a szentírásóráit is. Ám ekkor elérte őt egy infarktus is, majd közel egy éven át egyik kórházból vitték a másikba. Műtötték, fertőzést kapott, végül a jobb lábát is le kellett vágni.

Úgy érezte, hogy így már nem tud a barátok lakásában élni, hiszen ápolásra, segítségre szorult. A luxusotthonba sem akart visszamenni. Így döntötte el, hogy megkeresi a Máltai Szeretetszolgálatot, és beköltözik a kórházukba.

„Itt jól érzem magam, van dolgom, barátkozom is. Itt van például Józsi barátom, akinek Öttömösön volt egy tanyája. Most beteg és hajléktalan, itt él köztünk” – int nevetve a férfinak a pap. Azután körbevezet a kórtermeken, bemutat néhányat a kórház lakói közül. Az épületet a nyáron adták át, miután az elődje, ahol korábban voltak, már majdnem összeroskadt. Most rendes körülmények között élhetnek.

Türelem, Szegénység, Ima – TÜSZI

Aztán ismét csak leülünk, beszélgetünk. Például arról, hogy a katolikus egyház már évtizedek óta hiába keresi az okát a hit csorbulásának. Kardos Mihály szerint az egyház akkor tud megújulni, ha komolyan veszi az evangéliumi egyszerűséget, a szegénység szolgálatát. Szerinte most ez van, főként, ha a pápa útmutatásait figyeljük. De – tette hozzá – Böjte Csaba, az ismert erdélyi ferences szerzetes is e szerint él.

Az atya állítja, az egyház mindig akkor tudott megújulni, amikor visszatért az evangéliumi tanításokhoz, aminek az alapja a Patientia, Paupertas, Precatio, azaz a PPP. Ezt fordította le az atya (Türelem, Szegénység, Ima), és hozta össze egy másik betűszónak.

„Én csak TÜSZI-nek hívom, egyszerűbb megjegyezni” – magyarázza Kardos Mihály a zsinórmértéket.

Forrás: HVG




Levendula nővér, a remete

Madárcsicsergős hajnalon indulok Ipolydamásdra Vadász Judit Mária Magdolna nővérhez, aki remeteként él a kis faluban, hogy eltöltsek vele egy kurta napot. Úgy fél éve költözött a faluszélre, a temető tőszomszédságába.

Nem megszokott hétköznap a mai. Még fiatal a reggel, amikor Ipolydamásd kis temploma lassan megtelik közelről és távolról érkezőkkel. Mária Magdolna nővér hívására jöttek, hogy Szűz Mária Szeplőtelen Szívéhez irgalomért és megtérésért könyörögjenek Istenhez májustól októberig minden hónap első szombatján. Ez a nővér itteni első missziós próbálkozása, amiben támogatásra talált elöljárójánál, Beer Miklós váci megyéspüspöknél. A szentmisét ma kivételesen a püspök atya mutatja be, a nővér előtte újítja meg szerzetesi fogadalmát. 

Vadász Judit Mária Magdolna egyházmegyés remete és a megyéspüspöke Dr. Beer Miklós
Hogy jel legyen!

A bensőséges szertartás után agapéra (szeretetlakomára) gyűlünk össze, amit az ipolydamásdi hívek készítettek nagy szeretettel. Beer püspök urat kérem, meséljen MáriaMagdolna nővérről.

„Érdekes az ő életútja. Nagyon okos, művelt nő, aki tanár és a médiában is dolgozott. Belső indíttatástól vezérelve rádöbbent, ő valami többet kapott feladatul. Találkozott a pálos szerzetesekkel, és érezte, hátra kell hagynia karriert, népszerűséget, jó állást, hogy az embereket segítse az Úristen felé a jelenlétével és imádságával. Tudatosult benne, magányosan szeretne élni, szerzetesi ruhában, hogy jel legyen – az utcán, a vonaton, bevásárlás közben –, hogy megszólíthassák, s általa az emberek elgondolkodjanak a saját életükről. Eleinte a Szentendrei-szigeten élt, majd ide telepedett ebbe a kis faluba. Magányában maga köré gyűjti az embereket, a Jóisten szándéka szerinti életre, békességre, segítőkészségre vezeti őket.”

Örömben-bánatban barátnők


A nővér lestrapált kocsijával megyünk az otthonába. Nincs egyedül, nála vendégeskedik Makkai Lilla (a legendás Illés együttes alapítójának, Illés Lajosnak az özvegye), nyugalmazott református lelkipásztor.

„Az ezredfordulón ismertem meg Juditot. Akkor költözött ki Budapestről a családjával – meséli Lilla. – Férjével mindketten médiaszemélyiségek voltak, két tüneményes kamaszlány – utólag kiderült, hogy örökbefogadottak – és egy kutya tartozott a családhoz. Judit erőteljes és impulzív személyiség, ő döntött a falusi élet mellett. A férj és a gyerekek ezt nem díjazták, és röpke pár hónap alatt tökéletesen egyedül maradt. Az úgynevezett barátok, mint mindig ilyen esetben, szintén elhagyták. Durva mélyrepülés volt ez számára, ekkortól datálódik a barátságunk. Felhagyott a televíziós pályafutásával, és kizárólag a tanításnak élt. Tudnod kell, hogy egyike volt az egyetemre fölkészítő öt legkeresettebb budapesti magántanárnak. De mit csinál egy magántanár vidéken? Isten nem hagyta magára, hiszen a tanítványok száma nem csökkent, inkább nőtt. Kívülről úgy látszott, a tanítványai ragaszkodása tartja életben, valójában az istenkeresése. A történethez az is hozzátartozik, hogy volt ezelőtt még egy házassága, amit nagyon fiatalon, elhamarkodottan kötött, picit talán kényszerből, mert édesanyja rákos lett. A férje alkoholista volt, 14 hónap után, egy kórházi kezelést követően beadta a válókeresetet, s ezzel szinte kitagadta magát a katolikus egyházból. Második válásának kimondása után kapta a hírt, hogy az első férje meghalt, tehát szinte egy napon lett özvegy és elvált. Abban, ha jól emlékszem egészen bizonyos volt, hogy ezek a dolgok nem írhatók a véletlen számlájára, de egyházához nem tudott visszatalálni. Bekapcsolódott az irányításommal működő PIMM (Protestáns Ifjúsági Művészeti Misszió) munkájába, történelmi témájú előadásokat tartott, részt vett a hajléktalanok utcai szolgálatában. Belül hatalmas küzdelmet folytatott azért, hogy magyarázatot találjon Istennél a történtekre, az egész életére. Istenkeresése oda vezetett, hogy tételes vallásokat elutasítva belevetette magát az ezotériába. Rengeteg vitánk volt emiatt. Tán hét éve, húsvét előtt váratlanul betoppant. Mi történt? – kérdeztem látva leírhatatlan boldogságát. Életgyónást végeztem Márianosztrán. Erre csak egyet tudtam mondani: nagy szerencsétek van nektek, katolikusoknak!”

Mária Magdolna nővér, aki mind ez ideig hálaimáját végezte házi oltára előtt, majd a konyhában melegítette az ételt, közbeszól: itt az ideje a déli zsolozsmának. Bekapcsolja a laptopot, kikeresi az imádság szövegét, hogy Lillával mi is be tudjunk kapcsolódni. Ez után fogunk az ünnepi ebédnek a teraszon. Mária Magdolna kivételesen ebédel szombaton (egyébként kétszer étkezik naponta), hiszen ünnep a mai nap, de húst csak mi, vendégek eszünk.

Hol tartottatok?

Ebéd után már a nővérrel gombolyítjuk tovább élete fonalát. „A tiszteletes asszony nyilván nem hagyta említés nélkül az én ezoterikus kalandozásomat – kezdi. – Nem nagy történet az enyém, csak Isten hatalmas műve jobban tetten érhető azoknál, akik az ateizmus vagy a drog poklából jutottak el a megtérésig. Ami engem illet: minél mozgalmasabb lett az életem a második válásom után, annál erősebben éreztem a belső ürességet. Nem minden előzmény nélkül Isten Márianosztrára hívott, s ott egy ötórás életgyónás alatt, nem túlzás, újjászülettem. Borsos József szerzetes atya csak annyit kérdezett az ezoterikus ügyködésem hallatán: »És ki bízta meg magát mindezzel?« Nem ragozta tovább. Amikor hazaértem, a szemétbe dobtam mindazt, ami az ezotériával kapcsolatos.

Nem sokkal az életgyónás után egy női cursillón találtam magam (speciális négynapos lelkigyakorlat). Szentségimádás közben hihetetlen élményben volt részem, megérintett Isten. Reszketve és remegve csak annyi szakadt ki belőlem hangosan zokogva: Állj elém, Uram, s én követlek! Vasárnap táncolva toppantam be a tiszteletes asszonyhoz, gyötrelmes tízéves kálváriám tanújához, aki meglátva így kiáltott: »Te jó ég, ragyogsz, mint a nap! Megkérték a kezed?« Döbbenten álltam: »Tudod, mit... Igen! S most, igent fogok mondani!«”

A fehér kendő

„Mesélek tovább, hogy lásd, ha az embert elkezdi vezetni az Isten, akkor nem szabad az akaratot bedobni. Bevállaltam egy zarándokutat Medjugorjéba. Utálom a buszos utazást, s még inkább a vallási kirakodóvásárt! Láthatta az arcomon a zarándoklat lelki kísérője, egy kármelita atya, s rögtön hozzátette: »Nyugi, nem erről szól ez a zarándoklat!« Másnap Krizsevác, a világ legnehezebb zarándokútja. Június eleje volt, a nap ezerrel tűzött, kő, kő hátán, sehol egy árnyék. Ezer szerencse, hogy a fejemre kötöttem egy fehér kendőt. A hatodik stáció imádsága volt az enyém, Veronika kendőt nyújt Jézusnak. Micsoda áttételekkel szólít meg az Isten! Veronika kendője volt Nagy Lajos király egyik legnagyobb lelki élménye, s én Lajos király tanulmányozása révén értem el Márianosztrára, de ez már tényleg hosszú történet! Elmondtam a stáció imáját, abban a szilárd elhatározásban, hogy már fordulok is vissza, s a magam módján dicsérem az Urat tovább, ám Ő másként határozott. A stációima elmondásakor sírva fakadt mindenki. Számomra ez a fölolvasás ott és akkor egy feladat volt, munka, amit számtalanszor végeztem, amíg pódiumon álltam. A hatása viszont rám leírhatatlan volt. Szó, mi szó, végigmentem. A Krizsevác volt az én Tábor-hegyem. Elmondhatatlan, amit akkor éreztem. A fehér kendőt ettől a naptól kezdve minden reggel felkötöttem.

S az útnak Hozzá még nincs vége! Mikor József atyának beszámoltam élményeimről, szelíden megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy szerzetes legyek? A válaszom határozott volt: Nem! Mindenesetre elküldött három napra a pálos nővérekhez. Csodálatos életet élnek Isten dicsőségére, de biztosan tudtam, nem ez az én utam! Megint egy hónap után a ferencesek ifjúsági Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútra tartó zarándoklatán találtam magam. József atya többször köhintve figyelmeztetett, hogy ez egy ifjúsági zarándoklat. Mit nekem, Hekuba! A tüdőm majd kiköptem, míg a Börzsönyön átkeltünk, s minden lépésnél szidtam magamban a zarándoklat vezetőjét, Kapisztrán atyát, hogy nem kéne ezt a tempót diktálnia. Jól értsd, őt szidtam, nem magamat! Az egész életemet átéltem ezen az úton. A tévedéseimet, az önzésemet, a fölfuvalkodott egóm játékát az Úr akaratával szemben. Hegymenetben fölfelé egyszer csak meghallom, hogy magánfogadalmas szerzetes, s abban a pillanatban tudtam, ez az én utam, sorsom. József atya hümmögött, amikor előadtam, igen ez a remetelét. Minden negatívumot fölsorolt: regula, egyedül a közösség lelki-anyagi támasza nélkül, ha a püspök atya beleegyezik, s ahogyan sorolta a nehézségeket, úgy erősödött bennem a tudat: ez az én utam. Az egyház védelmében egyedül az egyedüli Istennel. Két évet töltöttem a pálos atyák lelki védelmében fölkészülendő a szerzetesi életre, majd József atya fölvezette Beer püspök atyának az elszánásomat, aki igent mondott. Így lettem remete.”

Mit jelent remetének lenni?

A mai nap újfent tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtam. Ennek szellemében: gondolataimban, cselekedeteimben egyedül Isten szeretetére hagyatkozom, benne élve végzem szeretetszolgálatomat. Az evangéliumi szegénység szellemében viselem az e világi vagyongazdálkodás terheit, a létfenntartáshoz szükséges mértékkel megelégedve. Feltétlen engedelmességet fogadok a váci megyéspüspöknek, életemet iránymutatásai szerint alakítom a lelki vezetőm segítségével.

Ez így túl hivatalos. Mit jelent mindez a napi gyakorlatra lefordítva?

A tisztaság a gyakorlatban azt jelenti, hogy lemondok a világ hívságaival való foglalkozásról. Nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, nem foglalkozom politikával, semmi olyannal, ami eltérítene Istentől. Valójában ez a legnagyobb megpróbáltatás számomra. Az internetet használom, ezen keresztül tartom fenn a kapcsolatomat a külvilággal. Nyilván mint valamikori újságírót érdekel, mi folyik a világban és az országban, de tekintettel arra, hogy van fogalmam a manipulálásról, inkább az általam valamennyire bírt idegen nyelvek jobb- és baloldali sajtóját figyelembe véve próbálok képet alkotni a világ jelenlegi helyzetéről. Vannak lelki portálok, melyeknek állandó olvasója vagyok. Nagy ritkán, vasárnaponként, ha éppen nincs vendég nálam, egy-egy filmet is megnézek.

A szegénységi fogadalmat nem nehéz betartanom, hiszen valamikor szellemi szabadfoglalkozású voltam, így a nyugdíjam 43 000 forint. Ez engem a legkevésbé sem zavar, nem így azokat, akik rákérdeznek. Még a barátaim közül is sokan szinte maguk elleni támadásnak érzik, hogyan lehet ennyi pénzből létezni. Nos, én úgy vagyok ezzel, hogy soha nem érdekelt, mi lesz a jövőben, nem képeztem tartalékot, mint ahogy mélyhűtő ládám sincs a rossz napokra. Mindig is tücsökként éltem, s ezzel nem szeretném a hangyák szorgalmát lebecsülni. A kertemben megtermesztem az élelmem nagy hányadát. Jó, nem azt eszem, amit megkívánok, hanem azt, ami éppen terem. Az étkezéssel csak akkor foglalkozom, ha vendég érkezik. Mindenkit úgy tekintek, mint akit Isten küld hozzám, aszerint fogadom, de a magam ellátására hetente maximum csak egyszer vagyok hajlandó a konyhában sertepertélni. A háztartást is egyszerűen próbálom megoldani, bár itt van a legtöbb buktató. Egy tusfürdő, sampon, fogkrém, szappan, s horribile dictu egy, a váci piac bioboltjában vett arckrém az összes luxus, amit megengedek magamnak. Mosóport általában a barátaimtól kapok, s ecettel öblítek. Mindez bőven több, mint amit a sivatagi remeték anno használtak, s mégis boldogok voltak. Amióta Istennek adtam át életemben a vezetést, és nem a magam ostoba módján élek, minden szükséges dolgot megkapok. Volt egy nagyon rossz kályhám, fogalmam sem volt, milyenre kéne kicserélni. Egy nap fölhívott egy régi orvos barátom, s csak annyit mondott: most megengedhetem magamnak, vettem neked egy kályhát.

Engedelmesség. Ez manapság sokak számára nem tetsző fogalom, pedig volt rebellisként állítom, lényeges eleme az életnek. Alázattal tudomásul kell vennünk, hogy a világ nem körülöttünk forog. Nem tehetünk mindent elképzelésünk szerint sem az úton (vö. kresz-táblák), sem a mindennapokban (vö. jog). A fogadalomhoz persze hozzátartozik, hogy jelen pillanatban két, általam és sokak által csodált és nagyra becsült pap irányítja az életem, a lelki vezetőm, József atya és Miklós püspök, az elöljáróm. Elhivatottságukban és személyükben feltétel nélkül megbízok. A negyedik fogadalmam a Szűzanya szolgálata. Hosszú, éves megszakításokkal terhelten hét éve kutatom és írom a Boldogságos Szűz márianosztrai pálos kolostora és temploma 1352–2012 közötti történetét. Ha Isten is úgy akarja, legkésőbb ez év szeptemberében pont kerül a végére. Ipolydamásdra vezérelt újabban az Úr. Ezek szerint itt van dolgom. Visszafordíthatatlanul megbetegedett a sekrestyés, és méltóbb szolgálattévő híján átvettem az oltár kiszolgálását, s a templom takarítását.

Úgy tudom, nem kötelező számodra a szerzetesi ruha, mégis hordod...


Ennek több oka van. Egyrészt a lelki vezetőm, József atya, akinek érzékelhetően szoros kapcsolata van a Szentlélekkel, azt tanácsolta, találjak ki magamnak egy szerzetesi ruhát. A kérés nem állt messze az elképzelésemtől, mert a fogadalmam után eszembe sem jutott úgy létezni, mint annak előtte. A  habitusom a pálos-domonkos lelkiségre utal, mindkettőt vallom, de tőlük eltérően kordát viselek, ami viszont a ferencesek harci dísze. Summa summárum e három rend ötvözete az én lelkiségem, megspékelve azzal, hogy a skapulárém kék, azaz a Szűzanya szolgálatába tartozom. Azáltal, hogy viselem a Krisztushoz tartozás jelét, megszólítható vagyok. Sok csodás kapcsolatban volt részem. Ezek egyike Budapesthez kötődik. Az Egyetemi templomból jöttem ki, amikor észrevettem, hogy a járdán áll négy férfiú sörösüveggel a kezében. Szemmel láthatóan nem voltak már szomjasak. Tanácstalankodtam. Üres az utca, csak ők és én. Mit tegyek, Uram? Ahogy közeledtem feléjük, bal kezükkel a sörösüveget szorosan a mellükhöz szorítva egyszerre kiáltották: »Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« A jobb kezükkel pedig illően keresztet vetettek. Tényleg azt hittem, rögtön egy hátast vágok. Minden rendben, uraim, kérdezem. »A legtökéletesebben, Anyám! – így az egyik. – Áldjon meg minket!« Imádkozom magukért! Halmozza el a Mindenható Isten magukat minden áldásával! S tepertem is minél távolabb, mert a sírás szorongatta a torkomat. Az államfőknek kijáró köszönés sem maradt el. »Vigyázz! – hangzott a parancsszó, s a sörösüvegek megint a mellhez csapódva a kiáltás – Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!« Csak annyit tudtam mondani a föltörő zokogás előtt, hogy uraim, kérem, mondjanak el egy imát értem!

A hirtelen előbukkanó másik történet: a 6.15-ös komppal érkeztem Vácra egy téli napon, s bandukoltam föl a piarista templomba. A sétányon egy fiatal nő futott, vagy edzett, a jó ég tudja, hogyan hívják ezt manapság. Amikor fölértem a sétányra, elkapta a kezem, s lihegve ennyit mondott: »Anyám, könyörgöm, imádkozzon értem!« A szokásos mentegetődzés után, csak nővér vagyok, nem anya, végre kinyögtem: mi a baj? »Minden! – hangzott a válasz. – Elhagyott a kedvesem, fölmondtak a munkahelyemen, talán beteg is vagyok.« Ott álltam megsemmisülve hajnalok hajnalán. Ez a fiatal lélek segítségért kiált! Nem személyesen hozzám, MáriaMagdolnához, hanem a ruhámhoz, s azon keresztül az egyházhoz! Patakokban folyt mindkettőnk könnye, mire a mondandója végére ért. Átöleltem, s ott a sétányon, hangosan sírva, majdnem üvöltve mondtunk el egy Miatyánkot. Mai napig megrendít ez az emlék. Mondtam, persze név szerint, kikhez forduljon, de ő csak a fejét ingatta, elkapta a kezem, megcsókolta, s futott tovább. Egy valamiben azonban megerősített a találkozás: hordanom kell a habitust, hogy megszólíthasson, akinek szüksége van Istenre, s nincs elég ereje arra, hogy bemenjen egy plébániára.

Milyen időbeosztás szerint élsz?

Hajnali 4 és 5 között ébredek. A napomat Isten szervezi. Ébredésem után az első, hogy átadom néki az életem. Reggel fél 7 vagy 7-ig végzem az elmélkedést és a reggeli zsolozsmát, a matutidumot és a laudest. Ha van a környéken reggeli szentmise, odamegyek, ha nincs, a Katolikus Rádión keresztül veszek részt a szentáldozatban. 8 és 9 óra között reggelizem és ház körüli teendőkkel foglalkozom. 9–17 óráig dolgozom, vagy az íróasztalnál, vagy a kertben. Eztán rendszerint az esti zsolozsma következik, majd a templomban imádkozunk a hívekkel, vagy éppen beszélgetek valakivel, akinek igénye van rá. Hét óra után ismét otthon vagyok, vacsorázom, megnézem a levelezésemet, olvasok, ha keres valaki, beszélgetek. Itt jegyzem meg, napközben nem veszem föl a telefont, s nem hívok vissza senkit, mert nem áll módomban. Néha délután sétálni megyek, közben mondom a rózsafüzért. Alapjáratban akkor hagyom el az otthonomat, ha szentmisére megyek, s minden világi dolgom ahhoz igazítom. Szombatonként általában reggel 6-kor indulok Vácra szentmisére, és elintézem az intéznivalókat. Hazatérve a délelőtt a házimunkáé, takarítok, mosok és megfőzök egy hétre. A vasárnap délelőtt az Istené, a dél és a délután pedig azoké, akit Isten hozzám küld.

A környéken, ha azt mondom, Mária Magdolna nővér, mindenki ingatja a fejét, de ha a habitusodat leírom, szinte mind fölkiált: a Levendula nővér! Hogy van ez?

Az emberi gyarlóságom az oka mindennek. Igen, levendulafüggő vagyok. A szerzetesi ruhám, az otthonom levendulával telített, s minden reggel egy csöpp gyógyszertári levendulaolajat kenek az orrom alá. Szinte ez az egyetlen, amit a múltamból magammal hoztam.

Forrás: Új Szó

Egyiptomi Szent Mária remetenőt Szt. Zossima megáldoztatja - kopt ikon

Te Deum Laudamus


Hivatás és pszichés betegség

Kérdés

"Az a problémám, hogy még nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy depresszióval (amit gyógyszeresen kezelnek is), reménykedhetek-e abban, hogy egy szerzetesrendnek valamikor a tagja lehessek. A hívást érzem, de a betegségem ténye eléggé nagy akadályt képez.

Köszönettel

M."


Válaszok

"Kedves M.!

A rendek többségében kizáró ok a felvételnél a fennálló mentális betegség, ugyanakkor az előzményekben szereplő depresszió nem számít kizáró oknak.

A kezelés folyamán is jelentkezhet hivatástisztázó lelkigyakorlatra (több női rendnek folyamatosan vannak ilyen programjai), ahol felkészülhet a gyógyulás utáni döntésre.

Imával:

M.Ági"

"Mivel egy pszichés betegség nem feltétlenül gyógyítható egy viszonylag rövid idejű kezeléssel sokszor évekig vagy egy életen át kell szedni a gyógyszereket érdemes azon elgondolkodni a hivatástisztázás során, hogy közösségen kívüli megszentelt életútra hív-e az Úr. Nem kell mindenkinek rendbe vonulnia, akinek hívása van a megszentelt életre.Lehet a betegséget úgy is felfogni, hogy ez nem akadály hanem egy útjelző tábla egy másik irányba. Van több lehetőség a megszentelt élet intézményein kívül amelyek mindegyikében alapvető feltétel a pszichés egészség. Lehet a szüzek rendjében konszekrált szűz valaki, lehet konszekrált remete és az egyházi törvénykönyv megemlíti a magánfogadalom lehetőségét is.

Mária Eszter"

Forrás: Virtuális Plébánia


Dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek emlékére


2018. december 30., vasárnap

„A bennem lévő új valósággal kell szolgálnom az egyházat, az embereket”

„Quis sicut Dominus, Deus noster?” – „Ki olyan, mint az Úr, a mi Istenünk?” (Zsolt 113,5) jelmondattal kezdte el püspöki szolgálatát Mohos Gábor, akit december 8-án szenteltek fel erre a rangra az esztergomi bazilikában. A vele készült interjúban eddigi pályafutásáról, az előtte álló feladatokról és a püspökök közéleti szerepvállalásáról kérdeztük. 

 
Kérem röviden idézze fel pályafutása fontos állomásait!

Budapesten születtem és nőttem fel, itt jártam általános iskolába és itt kezdtem hittanra is járni, majd lettem elsőáldozó, később bérmálkoztam. Az egyházba „belenőttem”, természetes közeg volt számomra, mert kiskoromtól ide tartoztam. Középiskolába a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam, amely az akkori nyolc katolikus gimnázium egyike volt az országban, miután az összes többit államosították. Érettségi után jelentkeztem az Esztergomi Főegyházmegyébe papnövendéknek. Először Esztergomban tanultam, majd Paskai László bíboros atya Rómába küldött tanulmányaim folytatására.

Mikor szentelték pappá?

1999-ben, Esztergomban. Egy évet voltam káplán Szentendrén, majd két év római ösztöndíj után ismét egy évig káplán voltam, ezúttal Budapesten, a Rózsák terén. 2003-ban kerültem Erdő Péter érsek atya mellé titkári beosztásba. Öt év egyházmegyei központi szolgálat után a püspök atyák megválasztottak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárának. Ezt a hivatalt két cikluson keresztül, összesen tíz évig töltöttem be, idén nyárig. Augusztus 1-jével kinevezést kaptam Rómába, ahol a Pápai Magyar Intézet rektora lettem. Itt ért röviddel később a hír, hogy Ferenc pápa kinevezett segédpüspöknek az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe. Püspökké szentelésem néhány héttel ezelőtt, december 8-án volt Esztergomban.

Milyen gondolatokkal, lelki útravalóval indul el a püspöki szolgálatban? Mely terület, szolgálat, program lesz a feladatköre?

„A püspökké szentelés során az ember – bár önmaga marad, mégis – valami új ajándékban részesül, amit Isten ad a szentelő püspök imája és a kézfeltétel által.„

Ezt a bennem lévő új valóságot kell megismernem és ezzel szolgálnom az egyházat, az embereket, talán egy kicsit másképpen, mint eddig. Bíboros atyával egyeztetve, a konkrét feladataim közé tartozik majd az egyházmegye papságával való kapcsolattartás, ezen a területen várhatóan lesznek kisebb változások is, összhangban a legutóbbi szentszéki iránymutatásokkal. Szintén be kell majd kapcsolódnom a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust előkészítő munkába. Erre a rendezvényre, amely egy egész héten át tart majd, minden földrészről sok résztvevőt várunk. Olyan nagyszabású eseménysorozatról van szó, melynek előkészítése már eddig is, a következő időszakban pedig még inkább sok energiát igényel majd.

Nem könnyű megtalálni a helyes irányt

Esztergomban és országosan is a szélesebb közönség számára is fontossá vált a római katolikus püspökök közéleti megnyilvánulása, nyilatkozatai. Mohos Gábortól természetesen azt is megkérdeztük: miként vélekedik arról, hogy szükséges-e egy püspöknek, akár bármely felekezetből, a közéleti ügyekben megnyilvánulnia?

– A püspök hivatása Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése. Ez az örömhír – ha az ember hittel befogadja – átjár és átformál. Egy olyan értékrendet állít elénk, amely alapján az egyház megfogalmaz szempontokat az aktuális társadalmi helyzettel, kérdésekkel kapcsolatban is. Gyakran nem könnyű a mai bonyolult világban megtalálni a helyes irányt, de ez nem jelentheti azt, hogy ne fogalmazzuk meg – kellő felelősséggel – a saját értékrendünk alapján a véleményünket – kaptuk a választ Mohos Gábortól.

Pöltl Oxi Zoltán

Forrás: Komárom-Esztergom megyei hírportál - KEMMA



A szalézi karizma áldozatos dimenziója - Andrea Beltrami


December 30-án, égi születésnapján Tiszteletreméltó Andrea Beltrami szalézi szerzetes papra emlékezik a Szalézi Család, aki rövid élete során megtestesítette a szalézi karizma áldozatos oldalát.



A papi reverendát Don Bosco adta fel neki. Lelkesen kezdte a szerzetesi életet, majd papnövendék társainak önkéntes betegápolója lett, miközben tüdőbajt kapott. Betegségét türelemmel viselte. Naplójában azt írta, hogy nem a betegséget kérte, hanem azt, hogy az Úrért szenvedhessen.

Andrea Beltrami 1870. június 24-én született Omegnában, Novara tartományában. Családjában keresztény értékekben gazdag nevelést kapott.  Sokszínű egyéniség volt. Kamaszkorában kísértés érte a tisztaságát illetően, mivel sokat beszélgetett egyik rossz erkölcsű társával. De a szentségek gyakori vétele szilárd akaratával egyesítve segítették olyan gyermekké válni, akit mindenki tisztel. Szülei azt akarták, hogy iratkozzon be a lanzói szalézi kollégiumba, ahová 1883 októberében lépett be. Kimagaslott a tanulásban és a keresztény erények gyakorlásában. Itt érett meg benne hivatástudata. Később így mesélte: „Az Úr a szívembe ültetett egy belső meggyőződést, hogy az egyetlen számomra kijelölt út a szalézi szerzetesség”. Édesanyja, mikor rábízta fiát a novícius-mesterre, így szólt: „Csináljon belőle szentet!”

Szerzetesi ruháját 1886-ban kapta meg Foglizzóban Don Boscótól, aki a későbbiekben ezt mondja róla: „Beltramiből csak egy van”.

1888-1889-ben, a Torino-Valsalicében töltött két év alatt magántanulóként két hároméves kurzust végzett el, a megfelelő vizsgákkal lezárva. Ebben az időszakban ismerte meg a lengyel August Czartoryski herceget, aki akkoriban lépett be a rendbea. A herceg hamar megbetegszik, tüdőbajt kap, és Beltrami - aki szinte azonnal lelki összhangba került vele - lesz az őrangyala, mind Valsalicében, mind pedig a többi helyen, ahol a beteg a későbbiekben tartózkodott. Így ír róla: „Tudom, hogy egy szentet, egy angyalt ápolok.”

Sajnos a beteség őt sem kíméli meg: ő is megbetegszik, megkapja a tüdőbajt, és belső örömmel viseli szenvedéseit szent rendtársának iskolájában. Szeretetáldozatként ajánlotta fel magát a bűnösök megtéréséért és a szenvedők vigasztalódásáért, magáévá téve a mottót: „Sem meggyógyulni, sem meghalni, hanem élni a szenvedésért.” Nem akart meggyógyulni. „Ez a kereszt őrülete. Az örökkévalóságban meglátjuk kinek volt igaza.”

Andrea Beltrami tökéletesen megélte a szalézi karizma áldozatos oldalát, Don Bosco szellemében. A szalézi szerzetest, Variara Alajost, aki akkor még filozófiát tanult Valsalicében, mélyen megérintette a személyisége, és tőle merítette a később általa alapított Szent Szívek Leányai Kongregáció gyökereit: Jézussal együtt örömmel élni meg az áldozatos hivatást.

Miután Cagliero püspök pappá szentelte, teljesen az elmélkedésnek és az írói apostolkodásnak adta életét. Életszentségre törekvő égő vággyal fogyasztotta önmagát a folyamatos munkában és a fájdalomban. A rend szabályait teljes pontossággal betartotta, nagyon szerette Don Boscót és a szalézi rendet. Abban a négy évben, ami pappá szentelése után még megadatott neki, folyamatosan imádkozott és írt. Figyelemre méltó Szalézi Szent Ferenc műveinek kritikai kiadása, melynek első köteteit ő fordította olaszra. Sikeres író volt, könyveit a szenvedés elfogadása jegyében írta.

Amikor 1897. december 30-án meghalt, csupán 27 éves volt. Holtteste szülőfalujában, az omegnai templomban pihen.

A boldoggá- és szenttéavatási eljárást 1911. április 21-én kezdték meg, 1966. december 5-én tiszteletre méltóvá nyilvánították.

Forrás: Szaléziak


Szent Család Misszionáriusai Közösség (MSF)


2018. december 26., szerda

Interjú Dr. Tóth Tamás atyával hivatásáról és a karácsony ünnepléséről

Kecskemétről Budapestre Rómán át vezet az út

Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára

Stúdiónk vendége Tóth Tamás atya, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára, aki életének, hivatásának legfontosabb állomásai mellett arról is beszélt, hogyan ünneplik Krisztus születését a katolikus egyház központjában, Rómában.

Forrás: Keresztény Élet


A szalézi rendfőnök, Don Ángel Fernández Artime karácsonyi üzenete

Kedves rendtársaim, kedves Szalézi Család, kedves barátaim, férfiak és nők az egész világon, kedves fiatalok, és mindannyian, akikhez bármilyen módon eljut ez az üzenet!



Ezen a karácsonyi éjszakán, amikor ezt az üzenetet felvesszük, azt kívánnom nektek, hogy boldogan, tele örömmel töltsétek a szentestét, a karácsony csodálatos ünnepét, és természetesen az új évet. Úgy szeretném mindezt kívánni nektek, hogy mindenekelőtt emlékeztetlek benneteket ennek a nagyszerű misztériumnak a nagy igazságára: Isten mérhetetlenül szeret bennünket. Isten szeretett bennünket, szeret bennünket és továbbra is szeretni fog az Atya őrült szeretetével, aki annyira szereti fiait és lányait, hogy elküldi saját fiát, hogy osztozzon a sorsunkban.

Arra hívlak benneteket, hogy ne tévesszétek szem elől ennek a misztériumnak a jeleit, még akkor sem, ha mások nem segítenek nekünk, hogy észrevegyük ezeket.

Arra hívlak benneteket, hogy mélyen és értékesen éljük meg ezt a karácsonyt, azzal a belső békével, amely a testvéri közösségből ered, hogy érezzük, a szívük közel van azokhoz, akiknek a legnagyobb szüksége van ránk.

Ma éjjel én személyesen imáimban a Gyermek Jézusnak bemutatom az emberi fájdalom számos történetét: sok leány és nő sorsát, akiket kihasználtak és a társadalom peremére szorítottak. Az emberi fájdalom számos történetét, amelyek a világban előfordulnak: gyerekeket, akiket arra kényszerítenek, hogy dolgozzanak, gyerekeket, akik akaratlanul részesei lettek a háborúknak, vagy besoroztak gyermekkatonának… Világunk sok tragikus valóságát, amelyeket ma is, a mindennapi életünkben is orvosolunk, köszönhetően az erőfeszítéseinknek és köszönhetően az Isten szeretetének és gyengédségének, aki egyszer már megváltotta ezt a mi világunkat.

Kedves barátaim, remélem, hogy ez az éjszaka telve lesz melegséggel és szépséggel, hogy ez egy olyan karácsony lesz, amikor mindent és mindenkit, amit és akit a szívünkben hordozunk, Isten jelenlétébe vonhatunk, aki maga a szeretet.

Boldog új évet kívánok nektek, amely telve van Isten jelenlétével az életetekben, telve van békével, valódi békével, amely a szívetek mélyén született. Hogy az elkövetkező év boldog év legyen, amely képes a testvériségre, a szolgálatra, a meghallgatásra, a befogadásra, hogy Isten igazi fiai és lányaiként egy csodálatos emberi utazásra induljatok.

A legjobbakat kívánom nektek! Ígérem, hogy Isten előtt rátok fogok gondolni és imáimban hordozlak mindannyiótokat.

Boldog karácsonyt, és néhány napon belül boldog új évet!

Forrás: ANS/Szaléziak


„Engedjük meg magunknak a tétlenséget”


Heim Kata Sacre Coeur nővér elcsendesedésről, szeretetélményről, várakozásról

A Jézus Szíve templomban imaórákat tart fiataloknak, a Párbeszéd Házában lelki útvonaltervező műhelyt is vezet Heim Kata elsőfogadalmas Sacré Coeur nővér. Istenről beszélgetni lehet kínos, feszengős, vagy erőltetett. Katával azonban olyan természetes élmény volt, mint karácsony reggelén a szívbefészkelő gyermeki várakozás. Köszönhető ez tisztaságának és nyitottságának, és annak, hogy pillanatok alatt felméri, hogyan meséljen úgy, hogy azzal a másik ember is gazdagodjon: lélektől lélekig.


 
„Mindig féltem attól, hogy szerzetesnek kell mennem.” Ezt a mondatot öntől olvastam. Erre mondják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek?

Amikor 14 évesen ezt a félelmemet megosztottam egy atyával, akkor erre azt mondta nekem, hogy amitől félünk, az valóra fog válni. Képzelheti, így még jobban rettegtem. Most, ahogy visszanézek, ez a félelmem állandó jelleggel felbukkant az életemben, és valószínűleg azért, mert mélyen legbelül már tudtam, hogy dolgom lesz vele. A hitem elmélyítésével egy időben önismeretre is szert tettem, így akkor tudtam meghallani és válaszolni Isten hívására, amikor megértem, megnyíltam rá.

Megtörtént, hogy elfordult Istentől?


Kétszer volt az életemben olyan mélypont, amikor haragudtam az Istenre. Aztán fokozatosan kezdtem elfogadni, hogy lehet haragudni Istenre, lehet nem elmenni a templomba. Erre az elszakadásra szükségem volt, hogy később személyesebb módon, saját döntésből, ne elvárás miatt tudjak visszatérni. A lelkigyakorlatokra ezekben az időszakokban is jártam. A változások, az elmélyülések, a megbékélések, és maga a szerzetesség kérdése is mindig valamilyen lelkigyakorlaton történt, vagy lett téma.

Mi volt az az élmény, ami aztán egyértelműsítette az útját?


Egy olaszországi nyaraláson egy addig ismeretlen, nagyon erős szeretet-tapasztalattal gazdagodtam. Azt hiszem, Isten engem mással nem is hívhatott magához, mint a szeretetével. A lemondások, a megélt szeretetélmény mellett innentől kezdve fokozatosan eltörpültek. És megfogalmazódott bennem a kérdés: én hogyan tudok válaszolni erre a szeretetre? Persze akkor erre megint megérkezett a megoldás, szerzetesnek állok. Két fontos kritériumot szabtam: az egyik, hogy ignáci lelkiségű legyen, a másik, hogy ne legyen habitus.

Miért volt fontos, hogy ne legyen habitus?


Egyházi iskolába jártam, és ott habitusban jöttek-mentek a tanáraink: számomra ez nagyon elválasztó volt. Az ignáci lelkiség pedig azt jelenti, hogy azt a lelki szabadságot szeretném tovább adni, amit a jezsuita lelkigyakorlatokon megtapasztaltam. Azaz: Isten arra hív, amitől boldog leszek. Számomra az egyik legmeghatározóbb mondat is ezt foglalja össze: az én legmélyebb vágyam megegyezik Isten vágyával velem kapcsolatban.

Említette a nagyon intenzív szeretetélményt. Miben más ez a szeretetérzés, mint amit egy ember egy másik embertől kaphat?

Abban a pillanatban, amikor megéreztem ezt a szeretetélményt, nagyon pontos felismerés volt bennem, hogy engem így soha senki nem fog tudni szeretni. Sok emberi kapcsolatban az okozhat nehézséget, hogy nem vagyunk tisztában a saját vágyainkkal, vagy nem merjük felvállalni, mert meg akarunk felelni a másiknak. A legtöbb megfelelés mögött az a félelem munkál, hogy ha nem olyanok vagyunk, amilyennek elvárják, akkor nem szeretnek minket. Az Istennel való kapcsolatban könnyebb megtapasztalni a feltétel nélküli szeretettség érzését. Mi emberek nem tudunk tökéletesen szeretni.

Közeleg a karácsony. Hogyan készüljünk lélekben az ünnepre?

Újra kell tanulnunk várakozni. Ma annyi zaj és tevékenység vesz körül, hogy nagyon nehéz elcsendesedni. Pedig ahhoz, hogy megálljunk, kicsit befelé tudjunk figyelni, ez elengedhetetlen. Mindehhez teret és időt kell hagynunk. Múltkor 12. osztályos gyerekeknek tartottunk foglalkozást. Arra kértük őket, tegyék le pár órára a telefonjukat, és csak az agyagozásra koncentráljanak. Az egyik lány azt mondta: amilyen nehéz volt lelassulni, elcsendesedni, olyan nehéz volt a foglalkozás végén újra megszólalni, felvenni a kinti világ ritmusát.

Szerintem az is nehézség, hogy sokan nem engedjük meg magunknak az elcsendesedést...

Pedig nagyon fontos, hogy a minket érő rengeteg élmény feldolgozására, elmélyítésére időt hagyjunk. A ma embere ritkán van benne a jelenben, ritkán éli meg az itt és most élményét. Az imádkozás egy olyan lelki elmélyülés, ami csak a jelenben történhet meg, és ezáltal segíthet az elcsendesedésben is. Az advent a megállás lehetősége. Ahhoz hogy tudjunk ünnepelni, képesnek kell lennünk benne lenni a pillanatban, megengedni magunknak a tétlenséget. Elfogadni, hogy nem kell mindig teljesíteni, megfelelni. Ha ez sikerül, az többet ér bármely kézzel fogható ajándéknál.

Szöveg: Pfliegel Dóra

Fotó: Senger Nikolett/Józsefváros újság

Forrás: Józsefváros újság