2013. január 31., csütörtök

Támpontok a megkülönböztetéshez


A hivatás megkülönböztetése egy hosszabb folyamat, mely gyakran évekig eltarthat. Ehhez, Isten Akaratának felismeréséhez életünkben, a megkülönböztetéshez segítséget nyújthatnak az alábbi támpontok.

1. Nyitott vagyok-e Isten meghívására? El tudnám-e vállalni a megszentelt élet kegyelmét, ha Ő meghívna?

2. Milyen testi és lelki egészségem van? A közösségi élet pszichés megterhelését tudnám-e vállalni? El tudnám e képzelni közösségen kívüli megszenteltként az életemet?

3. Béke van-e a szívemben, ha a meghívásra gondolok? A béke és nyugalom megtapasztalása vezetést adhat.

4. Megvan-e a három IGEN: egy Istentől, egy a közösségemtől és egy tőlem? Ha közösség nincs is valamely kizáró ok miatt, a maradék lehetőségeket számításba vettem-e?

5. Milyen karizmáim vannak? Miben vagyok tehetséges, miben érzem, hogy ki tudna teljesedni életem? Megismertem-e olyan közösségeket, ahol a tulajdonságaimat kamatoztathatnám?

6. A családi élet ajándékát fel tudnám-e adni Isten szorosabb követéséért?

7. Milyen külső és belső akadályok merülnek fel életemben, amelyek szintén vezetést adhatnak pl. egy betegség, családi ok, stb.?

A korábbi cikkek közül érdemes átolvasni továbbá „A hivatás megkülönböztetésének lépcsőfokai 1-3.” részt is mely segítséget nyújthat a megkülönböztetés időszakában.



Országos Teológiai és Lelkipásztori Napok Egerben


Bosco Szent János - a fiatalság atyja és mestere


Bosco János 1815. augusztus 16-án született egy parasztcsaládban, Castelnuovo d'Astiban. Édesapja, Bosco Ferenc a gyermek két éves korában meghal, így édesanyjának, Occhiena Margitnak egyedül kell felnevelnie Antalt, Józsefet, és a kis Jánost. Margit bölcs nevelő, kitartásának és határokat nem ismerő hitének segítségével mélyen vallásos légkört alakít ki családjukban. János már kicsi korától kezdve pap szeretett volna lenni.
Elmesélte, hogy egyszer kilenc éves korában álmot látott, amely megvilágította számára küldetését: „Legyél alázatos, erős és állhatatos" - mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni." János már gyermekkorától kezdve gyakran kötötte le társait bűvészmutatványokkal, amelyeket kemény gyakorlással sajátított el a munka és az imádkozás között.

Az idős Calosso atya volt első lelkivezetője, ő indította el a papi tanulmányok útján, amelyekért nagy erőfeszítéseket tett, míg végül is el kellett hagynia a családi házatmert szembe került Antal testvérével. Antal azt akarta, hogy János inkább a földeken dolgozzon.
Diákként Chieriben létrehozta a „Vidámság Társaságát", amelybe összegyűjtötte a városka fiataljait. Később itt járt szemináriumba is, és 1841 júniusában pappá szentelték. Akkori lelki vezetője, Cafasso atya azt tanácsolja neki, hogy tökéletesítse tanulmányait az egyházi kollégiumban. Közben Don Bosco maga köré gyűjti az első gyermekeket, és megszervezi a vasárnapi Oratóriumot, az első időkben mindig máshol, később azonban megmaradnak Valdoccóban. Édesanyja, Margit, most már idős asszonyként, elfogadja a meghívást, hogy Torinóba jöjjön és segítsen fiának. A gyermekek számára ő lesz „Margit mama". Don Bosco elkezd szállást adni az otthontalan árváknak. Megtanítja őket egy szakmára, és arra, hogy szeressék az Urat, együtt énekel, játszik és imádkozik velük. Az első gyermekekből lesznek később az első munkatársai is. így fejlődik ki az a híres nevelési módszer, amit „megelőző módszernek" hívunk: „Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!" Idővel az első munkatársakból XI. Piusz pápa segítségének köszönhetően létrejön egy szerzetes társaság, melynek célja a fiatalok megmentése, küzdve a szegénység minden fajtája ellen. Mottójuk a következő: „Lelkeket adj nekem (Uram), minden mást vegyél el". A fiatal Savio Domonkos lesz a megelőző módszer első gyümölcse. 
A Segítő Szűz Mária, aki mindig segítette Don Boscót a művében, számtalan kegyelmet ajándékozott neki, köztük egészen különlegeseket is, és mindig volt elegendő pénz is a vállalkozásokhoz. Segítette a róla elnevezett bazilika megépítését is. Szűz Mária segítségével Mazzarello Máriával megalapította a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményét. A jótevőkkel és laikus segítőkkel együtt létrejön a Szalézi Munkatársak Egyesülete.
Don Bosco 72 éves korában, a munkától kimerülve halt meg 1888. január 31 -én. Ma már a Szalézi Család az egész világon jelen van. II. János Pál pápa Don Boscót halálának századik évfordulóján a „fiatalság Atyjának és Tanítójának" nevezte.

BOLDOGGÁ AVATJA 1929. JÚNIUS 2-ÁN XI. PIUSZ PÁPA

SZENTTÉ AVATJA 1934. ÁPRILIS 1-JÉN XI. PIUSZ PÁPA

Forrás: Enrico dal Covolo-Giorgio Mocci: Szentek a szalézi családban



Don Bosco életének főbb eseményei


1815. augusztus 16.    születése
1815. augusztus 17.   keresztelése Castelnuovóban
1824.                          első álma
1826. március 26.       első szentáldozása Castelnuovóban
1833. augusztus 4.      bérmálkozik
1835. október 25.       beöltözése kispapnak
1835. október 30.       belép a szemináriumba
1840. március 29.       felveszi a kisebb rendeket
1840.  szeptember 19. szubdiakónus lesz
1841. március 27.       diakónus lesz
1841. június 5.           pappászentelése Torinóban (Fransoni érsek)
1841. június  6.               első szentmiséje
1841.  november 3.      a papi konviktusba lép
1841.   december 8.      találkozik Garelli Bertalannal (az Assisi Szent Ferenc templomban) -
                                     az oratóriumi munka kezdete.
1845. augusztus          találkozik Rua Mihállyal
1846. április 12. az Oratórium végleg megtelepszik állandó helyén, Torino külvárosában,                                             Valdoccóban, a Pinardi házban. Többé már nem költözik.
1846.   július                Don Bosco első halálos betegsége
1846.  november 3.     Margit mama (Don Bosco édesanyja) az Oratóriumba költözik
1847. május                az első növendék befogadása
1851. február 19.        a Pinardi ház megvétele
1852. június 20.          a Szalézi Szent Ferenc templom ünnepélyes megáldása
1852.   október 3.       Rua Mihály beöltöztetése
1854. január 26.          Don Bosco javasolja segítőtársainak a „szalézi” nevet
1855. március 25.       Rua Mihály fogadalomtétele
1856. november 25.    Margit mama halála
1859. december 18. Hivatalosan megalakul a Szalézi Szent Ferenc Társasága. 
Tizennyolc fiatal jött össze Don Bosco kis szobájában, akik kijelentették, hogy vele maradnak.
 1862. május 14.          az első 22 szalézi fogadalomtétele
1864. július 23.           a Szalézi Társaság megkapja a Decretum laudis-t.
1868. június 9.            a Segítő Szűz Mária bazilika felszentelése
1869. március 1.         a Szalézi Társaság ideiglenes jóváhagyása
1871. december 7.      Don Bosco második halálos betegsége
1872. január 29.          a Segítő Szűz Mária Leányainak (Don Bosco Nővérek) alapítása
1874. április 3.            a Szalézi Társaság szabályainak végleges jóváhagyása
1875. november 11.    az első misszionáriusok elutazása
1876. május 9.             a Szalézi Munkatársak Egyesületének megalapítása
1882. október 4.         a torinói Szent János evangélista templom felszentelése
1883. január 31.          Don Bosco diadalmas francia útja
1884. június 28.          a Szalézi Társaság megkapja a Decretum exemptionis-t
1887. május 14.          a római Jézus Szíve Bazilika felszentelése
1887.  december 2.      az utolsó szentmise
1888. január 29.          utolsó szentáldozása
1888. január 31.        Don Bosco halála
1888.  február 6.         temetése
1890. június 4.            elkezdik a torinói érseki főszentszéknél a Processus Ordinarius-t
1907. július 23.           Don Bosco tiszteletreméltó
1929. június 2.            Don Bosco boldoggá avatása
1929. június  9.            Don Bosco földi maradványainak áthozatala Valsalicéből
1934. április 1.          XI. Pius pápa szentté avatja Don Boscót

Forrás: Szaléziak

Jelenlétével, példájával nevelt


Bosco Szent János földi élete 1888. december 31-én hajnalban ért véget. Az egész keresztény világ, és mindenki, aki ismerte, ugyanazt gondolhatta ekkor, amit egy jezsuita atya fogalmazott meg Don Bosco halála másnapján a szaléziaknak: - Eljöttem, hogy veletek örüljek, mert szentet adtatok a mennyországnak.
Mondhatni, jól ismerjük az életét: IX. Piusz pápa utasítására ő maga írta le gyermekkorát és tapasztalatait, életrajzát pedig Lemoyne szalézi atya húsz nagy kötetben dolgozta fel. Ha röviden össze akarjuk foglalni ennek a valóban nagy szentnek az életét, és meg akarjuk fejteni a titkát, személyét és méltán híres megelőző pedagógiai módszerét érdemes mélyrehatóbban megismernünk.
Az 1815-ben született Bosco János a mai fogalmak szerint többszörösen hátrányos helyzetű gyermek volt: édesapját kétéves korában veszítette el, szegénységben, sokszor nélkülözésben élt egy vidéki tanyán, ráadásul féltestvére annyira ellenezte tanulási vágyát, hogy egy ideig kénytelen volt elköltözni otthonról. Mindemellett édesanyja, aki egyszerű parasztasszony volt ugyan, de kiváló nevelői kvalitásokkal rendelkezett; beleplántálta a mély hitet, a munka és a szegénység szeretetét, és mindig támogatta a fiát, sőt életének utolsó tíz évét vele töltötte a valdoccói oratóriumban, ahol az elhagyatott fiúk ellátásában segített.
Érdemes megemlíteni: gyermekként, hogy társait szórakoztassa, és figyelmüket magához vonzza, Bosco János számos bűvésztrükköt és zsonglőrmutatványt elsajátított. Hogy tanulásának költségeit fedezze, fiatalkorában több mesterséget is kitanult, melyekre később megtanította a fiúkat is az oratóriumban: volt szabó, asztalos, cipész, kovács, lakatos, pincér, házitanító, megtanult kottát olvasni és több hangszeren játszott. A rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb-nagyobb könyvet is írt, főleg oktatási és nevelési célzattal. Követőinek nem írt elő aszketikus vallásgyakorlatokat, a szaléziak imái rövidek, de mély Istenhez fordulással és önátadással végzik őket. Tiltotta az önsanyargatást, de megkövetelte a munkát, amiben ő maga élen járt. Szerényen öltözött, és került minden luxust. Hihetetlenül gyorsan tanult, éjszakánként olvasott vagy írt, a pihenés, az alvás idejét rövidítve meg. Távol tartotta magát és pártfogoltjait is a politikai megnyilvánulásoktól, ennek ellenére sok híresség járt hozzá tanácsért.
A szalézi pedagógia fontos elemei a szeretetteljesség, a nevelő személyes jelenléte és példája, a párbeszéd, a befogadás, a kimutatott szeretet, a vidámság, a segítő, tevékeny, dinamikus élet. Don Bosco jelenléte az oratóriumban meghatározó volt: mindig ott volt a gyerekek között, együtt játszott velük, így pozitív hatást gyakorolhatott rájuk, megelőzte, hogy rosszat tegyenek, példájával nevelt. Alacsony termetű, nagy testi erejű ember volt, de mindig a szeretet eszközét használta, sosem élt fenyítéssel. Már életében számos csodájáról tudunk: betegeket gyógyított meg, több profetikus álma volt, melyekben meglátta a jövendőt. Könnyedén olvasott a fiúk lelkében, és hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle. Ma úgy mondanánk: karizmatikus vezető volt, híres ember, "sztár". Népszerűségét azonban egyszerű eszközként használta: hogy a fiatalok lelkét megmentse, és elvezesse őket Istenhez. Sikereit Szűz Máriának tulajdonította, és még szerzetesrendjét sem magáról nevezte el, hanem kedvenc szentjéről, Szalézi Szent Ferencről, az ő égi pártfogásába ajánlva fiait. Nagyfokú alázatról és szerénységről tanúskodnak ezek a tények.
Don Bosco nem egyszerűen egy szerzetesrendet alapított, hanem egy lelki családot az egyházon belül, egymás mellé helyezve a szerzeteseket, nővéreket és világiakat, akik sajátos szalézi lelkülettel élnek és dolgoznak a fiatalokért, kiemelten a hátrányos helyzetűekért és a szegényekért. Vajon mikor született meg ez a család? Amikor egy kilencéves kisfiú egy Torinóhoz közeli tanyán látott egy különleges álmot, amelyben szegény, elhagyatott fiatalok szerepeltek? Vagy 1854-ben, amikor tizenhét lelkes ifjúnak először mondta azt: szaléziaknak fognak hívni benneteket? A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt el Olaszországban, majd az egész világon. Don Bosco halála évében 1200 követője volt, napjainkban mintegy tizenöt és félezezer szalézi dolgozik öt kontinensen, 132 országban - ez a világ egyik legnépesebb szerzetesrendje.

Forrás: Szaléziak


A centenáriumi évet megnyitó szentmise közvetítése a budapesti Szent István Bazilikából


Mindenkor szeretettel munkálkodtam


Ha azt akarjuk, hogy meglássák rajtunk az emberek, hogy mi a növendékeink örök boldogságáért fáradozunk, és őket a sajátos feladataik teljesítésére tanítjuk meg, akkor mindenekelőtt szükséges, hogy sohase feledkezzetek meg arról, hogy ti e szeretett ifjak szüleit helyettesítitek. Ezekért az ifjakért mindenkor szeretettel munkálkodtam, tanultam, és teljesítettem papi szolgálatomat, de nemcsak én magam, hanem az egész Szalézi Társaság is. 
Rövidnek éppen nem mondható eddigi életemben, fiacskáim, hányszor meg kellett győződnöm e nagyszerű igazságról! Könnyebb dolog valakire megharagudni, mint őt elviselni; könnyebb a gyermeket megfenyíteni, mint őt meggyőzni; sőt, nyíltan megmondom: türelmetlenségünkben és önkényeskedve kényelmesebb dolog a makacsokat büntetgetni, mint határozott és nyájas türelmünkkel őket megjavítani. 
Hadd ajánljam figyelmetekbe Szent Pálnak azt a szerető magatartását, amelyet a hitújoncokkal szemben tanúsított. Ez a szeretet őt gyakran könnyekre fakasztotta, s arra serkentette, hogy könyörögjön is nekik, amikor úgy tapasztalta, hogy kevésbé tanulékonyak, és az ő szeretetének ellenszegülnek. 
Vigyázzatok arra, nehogy olyannak tartsanak benneteket az emberek, mint akiket a megtorlás indulata vezérel. Nehéz dolog ugyanis a büntetésben megőrizni a léleknek azt a következetes nyugalmát, amelyre azért van szükség, nehogy azzal gyanúsítsanak bennünket, hogy csak tekintélyünk fitogtatása miatt cselekszünk, vagy hogy indulatunkat szabadjára engedjük. 
Tekintsük fiainkat azoknak, akik fölött valamelyes hatalmat kell gyakorolnunk. Legyünk inkább szolgálatukra, miként Jézus, aki azért jött, hogy engedelmeskedjék, és nem azért, hogy uralkodjék; szégyelljük magunkat bármi uralkodni vágyás miatt! Ne uralkodjunk hát fölöttük, hanem inkább arra törekedjünk, hogy jobban szolgáljuk őket. 
Ilyen volt Jézus magatartása is az apostolokkal szemben. Elviselte őket, mint tudatlanokat és faragatlanokat, sőt mint kishitűeket is, és a bűnösökhöz is olyan jósággal és meghitt szeretettel közeledett, hogy ezen egyesek csodálkoztak, mások pedig megbotránkoztak miatta, és ismét másokban pedig azt a bizalmat keltette, hogy kérjék Istentől bűneik bocsánatát. Ezért hagyta meg nekünk parancsban, hogy szelídek és alázatos szívűek legyünk. 
A mi gyermekeink ezek! Tehát ha hibáikat javítani akarjuk, tegyünk félre minden haragot, vagy legalábbis mérsékeljük azt annyira, mintha egészen kiirtottuk volna. 
Ne legyen felindulás a szívünkben, ne legyen megvető tekintet a szemünkben, sem gyalázkodó szó ajkunkon, hanem legyünk irgalmasok minden adott helyzetben, a jövőre nézve pedig tudjunk remélni a javulásban, mint ahogyan az olyan igazi atyákhoz illik, akik a fiak igazi megjavítására és jobbá tételére törekszenek. 
Az igen nehéz helyzetekben pedig tartsuk előbbre valónak azt, hogy esedezve és alázatosan kérjük az Istent, és ne mennydörgő szavak áradatát zúdítsuk a vétkesre, hiszen ez csak kárára lesz mindannak, aki csak hallja, és magát a vétkest sem javítja meg.

Forrás: Bosco Szent János áldozópap levelezéséből (Epistolario, Torino 1959, 4, 201-203)



2013. január 28., hétfő

Ifjúsági imaest szerzetesekkel 2013


2013. február 1-jén,

18 órai kezdettel

ifjúsági imaestet szervez szerzetesekkel

az Országos Lelkipásztori Intézet és

a Nyolc Boldogság Közösség.



Aquinói Szent Tamás


Amikor Tamás a kölni domonkosrendi főiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgősebb dolga, hogy a tanárhoz vigye.
Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezőt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyőző módon megvédte tételét.
Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.'' Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.'' A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbődül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tőle.''
Később, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következő eset történt:
A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület előtt imádkozó testvért.
,,Hé, te dagadt! - kiáltott oda a szerzetesnek. - Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!''
A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérője rovására, akit együgyűnek nézett.
Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?''
A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.''

Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett!

Forrás: Szentek élete




Nagyböjti ifjúsági lelkinap a Domonkos Nővéreknél


A Vinculum Caritatis Közösség hivatástisztázó lelkigyakorlata


Hivatástisztázó lelkigyakorlatra várjuk azokat a 18-40 éves lányokat, akik a három evangéliumi tanács útján a világban élve és dolgozva szeretnék Krisztust követni.

A lelkigyakorlat ideje és helye: 
2013. február 22-24.
Vinculum Caritatis Közösség, 1082 Budapest, Üllői út 60-62/b I. em. 10.
Telefon: 1/314-3643
E-mail: vinculum@freeamail.hu
A lelkigyakorlatra jelentkezni lehet: 2013. február 15-ig

A közösséggel kapcsolatos további információk: http://vinculumhivatas.blogspot.hu/

"A ti hivatásotok az, hogy a világban maradjatok, az istenivel egyre inkább egybeeső emberi látással magatokra véve mindazokat a terheket és mindazokat a vágyakat, amelyekből újszerű, sajátos, elkötelezettség fakad. Ez azon a tudaton alapszik, hogy a történelmünk eseményeinek cselekményén át Isten írja üdvtörténetét." (XVI. Benedek pápa üzenete a világi intézmények tagjaihoz, 2012. július 18.)



2013. január 26., szombat

Szent Timóteus és Szent Titusz


Timóteus, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte őt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19--23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteushoz, mivel Jézus ügyével törődik.
Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét'', Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.
Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteust január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben őt is áthelyezték Timóteus mellé, január 26-ra.
Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A későbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták.
A fiatal görög, Timóteus jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedő Pál útjából elhárítson minden akadályt.
Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: ,,Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is'' (1Tim 5,23). A halálra készülő Pál utolsó levelében így vall Timóteusról: ,,Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben'' (2Tim 3,10--11). És így kéri római börtöncellájából: ,,Gyere, siess mielőbb!... Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamen tekercseket'' (2Tim 4,9.13).
A legenda tudni véli, hogy Timóteus még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték.
A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikről egyik saját költőjük azt mondta, hogy ,,hazugok, gonosz bestiák és rest hasak''. Később állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység első sejtjeit.


 Istenünk, ki Szent Timóteust és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettőjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába!

Forrás: Szentek élete

2013. január 24., csütörtök

Szalézi Társaság



A rend hivatalos elnevezése: Don Bosco Szalézi Társasága vagy Don Bosco Szaléziak,  megalakult 1859-ben Torinóban, pápai jóváhagyást kapott 1874-ben. A rend alapítója Bosco Szent János (Don Bosco, 1815-1888), 1934-ben avatta szentté a katolikus egyház. Rendjét Szalézi Szent Ferencről nevezte el, akinek nagy tisztelője volt.
SDB rövidítés jelentése: Salesiani di Don Bosco, azaz Don Bosco Szaléziak
Az alapító jelszava: "Da mihi animas, cetera tolle!" - "Adj nekem lelkeket (Uram), minden mást vegyél el!" A Szalézi Társaság legfőbb tisztségviselője don Pascual Villanueva Chávez szalézi egyetemes főnök
A Szalézi Társaság apostoli célja: az ifjúság oktatása és nevelése iskolákban, szakiskolákban és különféle ifjúsági intézményekben.
A szalézi közösségek életét jellemzi az egyszerűség, a derűs légkör, az evangéliumi merészség, az alkotókedv, a mély lelki élet és az ebből fakadó öröm.

Forrás: Szaléziak


Szalézi Szent Ferenc és Don Bosco


Don Bosco pappászentelésekor szabályokat írt le, melyeket jövendő életében követni szándékozott. A szabályok között volt az is, hogy Szalézi Szent Ferenc példáját kívánja követni és utánozni. Később az általa alapított rendet is róla nevezi el, és az első templomot is, amit építtet, az ő tiszteletére szenteli. Magáévá teszi Szalézi Szent Ferenc jelmondatát:
"Lelkeket adj nekem, Uram, semmi mást!"
Miért Választotta a paraszti származású, egyszerű pap, Don Bosco ezt a gazdag, arisztokrata származású püspököt példaképül? Mi az ő varázsa?
A Szalézi Társaság alapszabálya erről így ír:
"Szalézi Szent Ferenc humanizmusának szellemében (a szalézi szerzetes) hisz az ember természetes és természetfeletti erőforrásaiban, bár nem ismeretlen előtte az emberi gyengeség.
Elfogadja a világ értékeit, s elutasítja a saját kora miatti siránkozást: megtart mindent, ami jó, különösen, ha az ifjak kedvére való."   (17. pont)
Ezek után vizsgáljuk meg Don Bosco példaképválasztásának néhány konkrétabb indokát.
Szalézi Ferenc egyéniségének legfőbb jellemzője a jósága, szelídsége.
Egy rövid példa erre: amikor egy ellensége rátámadt és ráförmedt:" Ha én most a jobb arcát megütném - mit csinálna akkor?" Ferenc ezt felelte: "Hogy mit tennék, nem tudom, mert szegény, gyönge ember vagyok - de megpróbálhatjuk."
Nem csak jósága, de realitásérzéke is kitűnik. Don Boscónak mindkettőre nagy szüksége volt a torinoi csavargók és inasok formálásához. Nem lehetett se kenetteljes, se csak szociális gondolkodó. A természetes és természetfölötti erőket harmonikus összhangban tudta küldetése szolgálatába állítani.
A szelídség egyiküknél sem volt alkati dolog. Éppen ellenkezőleg: alapvetően heves, túlfűtött természetűek, akiknek önfegyelmezésük eredmény a megtapasztalható türelmes jóság.
Másik nagy közös vonásuk az egyszerűség. Az élet minden dolgában megnyilvánult ez: étkezésben, ruházatban éppúgy, mint a társalgásban, kapcsolataikban, sőt lelki életükben, imádságukban is. Az egyszerűséggel együtt járt a természetesség, ami akkoriban szokatlan volt a papoktól. Nagy hatásuk, erős vonzásuk evvel is magyarázható.
De ugyanakkor mindez nem jelentett igénytelenséget. De jelent egyfajta baráti szeretetet, ami felelőssége tudatában a legfőbb jót akarja a másiknak, s ezért bajlódik vele, utána megy, s növekedést eredményez.
Don Bosco Szalézi Ferenctől tanulta meg, hogy mit jelent az írott szó ereje.
Ferenc könyveket, röplapokat írt és fönnmaradt mintegy 2000 levele. Talán mondhatjuk, hogy legjelentősebb tevékenysége az írás volt.
Don Bosco is sokat és sokfélét írt. Például latin és matematika tankönyvet szerkesztett, életrajzokat és ifjúsági imakönyvet írt. Önálló nyomdát hozott létre és könyvsorozatot ("Katolikus olvasmányok") valamint újságot ("Szalézi Értesítő") szerkesztett.
Mindkettőjük hivatásának fontos részének tekintett a személyes lelkivezetést. Ez túlnőtt a gyónás keretein; egy, az egész életet átvilágító, döntéseket előkészítő beszélgetéssorozat. Míg Ferenc ezt felnőttekkel és általában levelezés útján gyakorolta, addig Don Bosco fiatalokkal és főleg szóban, bár neki is igen kiterjedt levelezése maradt ránk.
Teológiai gondolkodásuk is igen közel áll.
Fontos közös jellemzőjük az optimista istenfogalom. Ez leginkább Isten atyaságából táplálkozik. Mert hiszen, ha atyánk, akkor jobban szeret, mint mi magunkat. Ebből fakad az igazi öröm és megbecsülés, s ez sugárzódik vissza az optimista, reményteljes emberképben is. Lényegileg ez motivációjuk legmélyebb támasza.
Ezért merik mindketten koruk sok problémával küzdő világában meghirdetni a keresztény életszentség mindenkinek szóló reális lehetőségét, az evangéliumi élet minden élethelyzetben való megvalósíthatóságát.
Világiak felé fordulásukkal és lelkipásztori nyitottságukkal nagyban előkészítőivé is váltak a II. Vatikáni Zsinat (1962 - 1965) általi megújulásnak.
Szalézi Szent Ferenc halálának háromszázadik évfordulójára (1922) XI. Pius pápa körlevelet írt. Az abban foglaltak nem csak az ünnepeltről, hanem az előtte élt Néri Szent Fülöpről, és az őt követő Bosco Szent Jánosról is elmondhatóak:
„Az Úristen azzal a szándékkal adta Szalézi Szent Ferencet az egyháznak, hogy életmódjával és előadó művészetével megdöntse azt a véleményt, amely már az akkori időkben is megrögződött s ma sem tűnt el, hogy az igazi életszentség, amilyennek a katolikus egyház bemutatja vagy el nem érhető, vagy legalább annyira nehezen megvalósítható, hogy a legtöbb embernek nem való, hanem csak keveseknek, a kiválóan nagy és emelkedett lelkeknek felel meg.”

P. Ábrahám Béla SDB 

Forrás: Szaléziak


A jámborság minden életállapotban gyakorolható


A világ teremtésekor megparancsolta a teremtő Isten a növényeknek, hogy mindegyik a maga faja szerint teremjen gyümölcsöt. A keresztényeknek „akik az ő Egyházának az élő növényei“ szintén megparancsolta, hogy ki-ki a saját állása és hivatása szerint hozza meg a jámborság gyümölcsét. 
Tehát hangoztatom: más-más módon kell a jámborságot gyakorolnia az előkelő embernek és a kézművesnek, a szolgának és a fejedelemnek, az özvegynek, a hajadonnak és a feleségnek. Sőt a jámborság gyakorlatainak alkalmazkodniuk kell egészen részletesen az egyes ember testi egészségéhez, foglalkozásához és hivatalos kötelességeihez. 
Kérlek, Philotea, te magad mondd meg: tényleg dicséretes lenne-e, ha a püspökök olyan visszavonultan akarnának élni, mint a karthauzi szerzetesek; ha a házasemberek a család anyagi javait nem törekednének jobban gyarapítani, mint a kapucinusok; ha a kézműves az egész napot a templomban töltené, mint a szerzetesek; vagy fordítva: ha egy szerzetes minden olyan alkalommal és minden olyan esetben, amikor azt egy-egy embertársa szüksége megkívánná, mindig törődnék vele, mint ahogy az a püspök dolga? Mondd meg te magad: nemde nevetséges, rendetlen és megengedhetetlen lenne az ilyen jámborság? 
Mégis gyakorta előfordul ez a tévedés, ez a képtelenség. Viszont az igazi és őszinte jámborság, Philotea, semmire nem ártalmas, sőt mindent megjavít és tökéletesít. De ha a jámborság hivatásunk és állásunk józan követelményeivel ellenkezik, akkor kétségtelenül hamis erény lesz. 
A méhecske is úgy gyűjti magának a mézet a virágokból, hogy azokat nem sérti meg, hanem éppen olyan üdén és sértetlenül hagyja el, mint ahogy megtalálta. Az igazi jámborság még a méhecskénél is helyesebben cselekszik, mert nemcsak hogy nem sérti meg az egyes hivatások és foglalkozások követelményeit, hanem azokat még érdemesebbé és még szebbé is teszi. 
Azt mondják, hogy ha a drágaköveket mézbe teszik, akkor még szebb színben tündökölnek és ragyognak, ugyanígy lesz kedvesebb és tökéletesebb az az ember is, aki a hivatásának megfelelő jámborságot gyakorolja. Az ilyen jámborság gyakorlásával ugyanis békésebb lesz a te életed és a családod élete is, őszintébb lesz a férj és feleség közti kölcsönös szeretet, hűségesebb lesz az elöljáró iránti engedelmesség, kellemesebb és eredményesebb lesz minden egyes foglalkozás is. 
Tehát tévedés, sőt eretnekség lenne, ha a jámborság gyakorlását ki akarnák zárni a hadseregből, az iparosok műhelyeiből, a fejedelmek udvaraiból és a házasok köréből. Viszont hangoztatom, kedves Philotea, hogy a teljesen szemlélődő, kolostori és szerzetesi jámborságot az említett hivatalokban és állásokban nem lehet gyakorolni. Azonban a most említett háromféle jámborságon kívül van még sok másfajta is, amely igen alkalmas arra, hogy általa a világi életet élők is tökéletességre jussanak. 
Bármilyen viszonyok között legyünk is, a tökéletes életre lehet és kell is törekednünk.

Forrás: Szalézi Szent Ferenc püspöknek „A jámborság útja“ című könyvéből (Pars 1, cap. 3)



Egyházi iskolák: a papi hivatások pillérei


A papi életrajzok arról tudósítanak, hogy a papi-, szerzetesi hivatások fejlődésében igen nagy szerepet játszottak az egyházi iskolák. Isten „hívó kegyelme” ezekben az intézetekben sokak számára vált sorsformálóvá. A II. világháború előtti, illetve a Trianont megelőző statisztikai adatok is bizonyítják ezt. Persze, akkor a mainál jóval több egyházi intézet, iskola volt, és a keresztény családi háttér is jobban támogatta ezeket az intézményeket. Így a nevelés és oktatás egységesebb légkörben hatékonyabban folyhatott, nem volt akkora szakadék a társadalom erkölcsi felfogásában, mint manapság.
Azt mondják, világjelenség a paphiány és a hivatások csökkenése, de érdekes módon teljesen eltérőek az egyes földrészek, országok adatai. Vannak olyan helyek, ahol növekszik a hivatások száma. Az Annuario Pontificio (Pápai évkönyv) 1999-es kiadványa szerint a papok száma 1976 óta lényegében nem változik. 1997-ben a papnövendékek száma viszont 25%-al emelkedett az előző évhez képest. Hazánk tájegységei is eltérőek ebből a szempontból. Az egyházmegyei szemináriumokban jól meg lehet figyelni, honnan származnak, milyen közegből jönnek a kispapok.
A rendszerváltás után örvendetesen, de egyenetlenül szaporodnak az egyházi iskolák. A Dunántúlon és a Duna-Tisza közén élénkebb a növekedés üteme, mint a Tiszántúlon. Mifelénk a legnagyobb az egyházi iskolák hiánya.
Hazánkban a papi hivatások csökkenését a szerzetesi iskolák hiánya mellett más tényezők hatásának is tulajdoníthatjuk. A társadalom keresztény, vallásos jellege megszűnt. A keresztény ifjúsági mozgalmak, pl. a cserkészet korábbi valláserkölcsi, nemzetnevelő hatása nagyon beszűkült. Az államosítás előtti egyházi iskolák cserkészcsapatai különösen jó hatásfokkal szolgálták a ifjúság keresztény nevelését.
Itt érkezünk vissza a problémánk alapjához. Hol kaphatja meg egy ifjú vagy egy leány a Szentlélek indításának megerősítését arra, hogy életét Istennek és az egyháznak szentelje? A sok évszázados honi tapasztalatok szerint erre legalkalmasabb az egyházi iskolák hálózata. Debrecenben a piarista rend még nem tud felszentelt szerzetes-tanárokat küldeni nagymúltú gimnáziumába. Egyházmegyénk főpásztora és a piarista rend tartományfőnöke elsőrendű feladatként kezeli ezt a gondot. Ők azonban a keresztény szülők és családok nélkül nem tudják megoldani. A magyar oktatásügy feladata az igények felmérése: hol, mit lehet tenni, kikre lehet számítani. Szükség van az öntevékeny iskolaszékekre, melyek már sok helyen újjáélednek, hogy segítsék az egyházat.
A múlt rendszer pedagógusképzése következtében nagy hiány van a keresztény tanárokból is. A tanári pálya is hivatás kérdése. A keresztény tanár mondjon bátran igent, ha felkérik arra, hogy egyházi iskolába tanítson! Ifjúságunk igenis fogékony a vallás iránt, keresi a helyét a társadalomban és az egyházban. A vonzó tanáregyéniség megsokszorozza a jó példa erejét.
A rendszerváltást követően a volt piarista gimnázium (Csokonai) igazgatója felkérte Piarista Diákszövetségünket, hogy tájékoztassuk a mai diákokat, milyen volt az egykori piaristák élete. A díszteremben kb. 200 tanuló és pedagógus nagy figyelemmel hallgatta meg színes beszámolónkat az egykori piarista nevelésről, oktatásról és a diákéletről, a svetitses-piarista diákszerelmekről, emlékezetes ünnepeinkről. Az előadás után záporoztak a kérdések. Az igazgatói irodában kiértékeltük a tanulók reagálását. Az egyik pedagógus azt kérdezte: hogyan lehetett úgy lekötni annyi növendéket, hogy egy helytelen közbeszólás sem volt. Azt válaszoltuk: érdekelte őket, hiszen olyan dolgokról hallottak, amit eddig nem lehetett „kibeszélni”, és elhallgatott múltunkban felismerték az értéket, amelytől őket megfosztotta az elmúlt rendszer. Ez az eset is bizonyítja, hogy a társadalomnak kevés ismerete, de nagy szüksége van az egyházi iskolákra.
Gondoljuk meg, hogyan szolgálhatnánk szülőként, tanárként, fiatalként vagy egykori diákként ezt az ügyet, amely társadalmunk és egyházunk jövője szempontjából egyaránt életfontosságú!

Vasváry József

Forrás: Piaristák


A papi és szerzetesi hivatások életerős egyházi közösségekben és hívő családokban nyilvánulnak meg


XVI. Benedek pápa üzenete a hivatások világnapjára

Április 29-én, Húsvét negyedik vasárnapján tartják világszerte a hivatásokért szóló imanapot. A most 29. alkalommal megrendezett világnapra a Szentatya üzenetének jelmondata így hangzik: „A hivatások Isten szeretetének ajándékai.” 

A tökéletes ajándék Isten szeretetéből forrásozik – Deus caritas est: „Aki szeretetben él, Istenben él és Isten őbenne” (1 Ján. 4,16). A Szentírás beszéli el Isten és az emberiség kapcsolatának történetét, amely megelőzi magát a teremtést. Szent Pál apostol Efezus város keresztényeinek írt levelében azt mondja, hogy Fiában Jézusban „Isten a világ teremtése előtt választott ki minket, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk” (Ef. 1,4). Isten tehát már akkor szeretett bennünket, amikor még a meg sem kezdődött életünk.

Az emberi létezés legnagyobb igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik. Abban, hogy minden teremtmény, főként minden egyes emberi személy Isten elgondolásának, hűséges és örök szeretetének gyümölcse. Szent Ágoston híres Vallomásainak lapjain fennkölt szavakkal fejezi ki azt, hogy miként fedezte fel Istent, mint a legnagyobb szépséget és szeretetet, Istent, aki bár mindig közel volt hozzá csak később nyitotta ki szívét és elméjét, hogy megváltozhasson: „Későn szerettelek téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. Igen, mert Te bennem voltál, én azonban kívül voltam és ott kerestelek. ..Velem voltál, de én nem voltam Veled…Hívtál engem és hívásod áttörte süketségemet, fölragyogtál és fényességed eloszlatta vakságomat, kiárasztottad illatod frissességét és én belélegeztem azt. Most elepedek utánad, megízleltelek és most éhezlek és szomjúhozlak, megérintettél és most lángol bennem a te békességed utáni vágy.” Hippo Szentje az iménti képekkel próbálja leírni Istennel való találkozásának emberi szóval szinte elmondhatatlan misztériumát, azt, hogy Isten szeretetével hogyan formálta át egész életét. 

Isten kikötések nélkül, ingyenesen ajánlja fel szeretetét mindenkinek. A papság összefüggésében szemlélve ezt a szeretetet Boldog II. János Pál így fogalmazott: a szolgálattal járó cselekedetek mind arra ösztönöznek, hogy állandóan növekedjünk a Jézus Krisztus iránti szeretetben és szolgálatban, Aki az egyház Feje, Főpapja és Jegyese, olyan szeretet, amellyel egyre inkább választ adunk Isten Krisztusban adott szabad és ingyenes szeretetére. Ő az Aki megteszi az első lépést és nem azért, mert kivételes jóságot tapasztalt bennünk, hanem azért, mert „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm. 5,5). 

Az isteni hívás forrásánál mindig Isten végtelen szeretetének kezdeményezése áll, amely teljességében Jézus Krisztusban nyilvánul meg. A Szentatya itt „Deus caritas est” enciklikájának szavaira utalt, amelyben ez áll: Isten láthatóságának számtalan jele létezik. A Szentírás szerint Isten közelít hozzánk, próbál meghódítani bennünket. Az Egyház egész történelme során az Úr mindig közeledik felénk, a személyekben, akikben feltűnik, az Igében, a Szentségekben és főként az Eucharisztiában. 

Isten szeretete mindig velünk van, hűséges önmagához, ezért állandóan hirdetni kell Isten hívó szavának szépségét, főként az új nemzedékeknek. A keresztény élet igazi mértékét az jelenti, hogy úgy szeretünk, ahogy Isten szeret. Az önátadó szeretet talaján, az isteni szeretetre való megnyílásban fakadnak és növekednek a hívatások. A szeretet forrásából merítve, az Ige és a Szentségek gyakori vételén keresztül válunk képessé arra, hogy szeressük a másikat, akiben felfedezzük Krisztus Urunk arcát. A két szeretet - Isten és a felebarát iránt - közötti eltéphetetlen kötelék ugyanabból az isteni forrásból ered és afelé irányul. Nagy Szent Gergely pápa ezt így fogalmazza meg: „Szívünk talajába Isten elültette az iránta való szeretet magját, amely kizöldült a testvéri szeretet ágaként.” 

Az egyetlen isteni szeretetnek ez a két kifejezése különös tisztasággal és intenzitással van jelen azok szívében, akik úgy döntöttek, hogy elindulnak a papság és a megszentelt élet felé vezető útvonalon. Az Isten iránti szeretetnek a papok és a szerzetesek a látható képmásai, akkor is ha ez nem mindig valósul meg tökéletesen. Szent Péter az isteni Mesternek adott határozott válasza fejezi ki ezt a legjobban: „Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15). A szeretet felebarátok iránti másik, konkrét megnyilvánulása ad döntő ösztönzést arra, hogy valaki a papi vagy szerzetesi hivatást válassza. Az arsi plébános gyakran ismételte ezt a mondatot: „A pap nem önmagáért, hanem értetek pap.” 

A Szentatya a hivatások ima világnapjára írt üzenetében végül megszólítja a püspököket, papokat, szerzeteseket és a lelkipásztori munkában elkötelezett minden személyt. Azt kéri tőlük, hogy közösségeikben figyeljenek fel a hivatások jeleire. Fontos, hogy az egyházban olyan feltételeket teremtsenek, amelyek elősegítik az „igen” kimondását az isteni szeretet hívására. A hivatáspasztoráció feladata, hogy ehhez hasznos útvonalat jelöljön ki. Ebben központi helyet foglal el az Isten Szava iránti szeretet, a Bibliával való ismerkedésen keresztül, a személyes és közösségi imádság. Elsősorban azonban az Eucharisztia legyen a hivatás felé haladás életadó központja. Ige, imádság és Eucharisztia három értékes kincs ahhoz, hogy megértsük az Isten Országáért teljesen átadott élet szépségét. 

A Szentatya reményei szerint a helyi egyházak olyan helyek, amelyekben figyelemmel felkutatják és elkísérik a hivatásokat és biztos lelki vezetést adnak a hivatást érző fiatal férfiaknak és nőknek. Így a keresztény közösség maga is Isten szeretetének megnyilvánulása lesz és törődik azokkal, akik meghallják Isten hívását. Emellett fontos szerepet játszanak a hívő családok, az élet és a szeretet közösségei, az emberi és keresztény formálódás kiváltságos helyei, a legjobb hivatás ébresztő „szemináriumok” az Isten Országának szentelt életben – emlékeztet a pápa II. János Pál Familiaris consortio k. apostoli buzdításának szavaira. A lelkipásztorok a laikus hívekkel együtt működjenek közre az egyházzal azért, hogy egyre több ilyen család legyen a názáreti Család példájára, mint a Szentháromság szeretetkapcsolatának földi visszatükröződése. 

Forrás: Vatikáni Rádió



2013. január 23., szerda

Szentmise Esztergomi Boldog Özséb ünnepén Márianosztrán

Egy magánfogadalmas tanúságtétele 1.


Gyermekkoromban szívesen olvastam szentek életéről és a szerzetesi hivatásban járók tanúságtételeiről. Elgondolkoztam rajta, milyen jó lenne hozzájuk hasonló életet élni.

Ahogy teltek múltak az évek, tanulmányaim és életem teljesen más irányt vett és éltem a hozzám hasonló fiatalok életét. Mígnem egy medjugorjei út után hazajőve teljesen megváltozott az életem, de ezt csak utólag vettem észre. Akkoriban nővéreknél laktam albérletben és sok időm és alkalmam volt szentségimádásra. Gyermek- és fiatalkorom során szívem sok sebet hordozott, amelyet az Úr ebben az időben szépen meggyógyított bennem. Szívemet fokozatosan átalakította és egyre nyilvánvalóbbá lett számomra, hogy nincs értelme férjért imádkoznom, mert ő egy új útra akar vezetni.

Évekig tartott, míg teljesen letisztult bennem a kép, a meghívásom egyre biztosabbá vált. Úgy éreztem magam, mintha egy mérleghintán ülnék és meg is kérdeztem az egyik nővért, hogy mit tegyek, mert ugyanúgy vágyom a szerzetesi életre, mint a családosra, míg ő azt felelte, hogy most még jobban kell imádkoznom.

Amikor már biztos volt, hogy nem családos hivatásra hívott meg az Úr, ennek tudatában próbáltam közösséget keresni, de van egy olyan betegségem, amely mindenhol kizáró oknak számít. Ezt nagyon nehéz volt feldolgoznom, fájt a közösségek elutasítása, néha még a meghívásban is meg-meginogtam, de az Úr erre is talált megoldást. Megtudtam, hogy közösségen kívül is lehet fogadalmat tenni. Le is tettem a magánfogadalmam először fél évre, majd később évente megújítva. Később megtudtam, hogy örökre is lehet magánfogadalmat tenni, erre majd később fog sor kerülni. Azt is megtudtam, hogy nem kötelező magánfogadalomként hármas fogadalmat tenni, így megfelelő a csak tisztasági fogadalom is Istennek való átadott életként.

Bár nagyon hiányzik a közösség, mégis lehetséges, hogy meg kell elégednem a templomi közösségem lazább kapcsolataival, mert a betegség alkalmatlanná tesz a közösségi szabályok megtartására egy szerzetesrendben, vagy más szabályozott közösségben.

Életemre visszatekintve hálát adok az Úrnak, hogy vezetett engem és elhalmozott kegyelmeivel. Válaszul csak önmagamat és viszont-szeretetemet tudom felajánlani.




2013. január 22., kedd

Megszenteltség


Könyvajánló

Megszenteltség - Az egyházi mozgalmakban és a megszentelt élet új formáiban (Vigilia Kiadó, 2010)

Füzetünk a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2009. április 25-én azonos címmel tartott tudományos konferencia előadásainak, tanúságtételeinek szerkesztett szövegét tartalmazza.

Ismertető:
„A konszekráció valós tartalma egyrészt az, hogy nem csupán Krisztus fiúi mivoltához tesz hasonlatossá minket, mint a keresztség, hanem a földi életéhez, a tanácsok életéhez, melyek Jézus életében az Atya és az emberek iránti odaadásának konkrét kifejeződései. A megszentelt személy újra láthatóvá teszi az egyházban és a világ számára Jézus földi életét ezekben a dimenzióiban. Másrészt a konszekráció teljességet foglal magában, a teljes személyt és egész életét. A szerzetes a szeretet teljességét kívánja élni: a fogadalmak nemcsak azt akarják megszüntetni, ami ellentétes a szeretettel, hanem azt is, ami akadályozhatja a kiteljesedését. A három fogadalom így az ember teljes egzisztenciáját akarja átölelni.”

Deák Hedvig OP

A Messiás főpapsága




„Azt mondta az Úr az én Uramnak: "Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!" Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: "Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint." Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart. A halottak halomban feküsznek, szerte a földön fejeket zúz szét. Útközben a patakból iszik, és újra fölemeli a fejét.” 110 Zsoltár 1-7