2016. március 31., csütörtök

Elkötelezett kapcsolat Jézus Krisztussal

A budapesti Központi Papnevelő Intézet „Nyeste" néven március 11-én szervezte meg szentmisével és beszélgetéssel egybekötött első nyílt estéjét. Az első alkalom után április 8-án és május 6-án is lesz lehetőség bepillantani a papnövendékek életébe. A program egyik szervezője Fekete Zoltán, a Pécsi Egyházmegye papnövendéke.

A nyílt esték apropóján a papi hivatásról, a papnövendékek mindennapjairól kérdeztük.


Milyen céllal szerveztétek a nyílt estét, hogy sikerült az első alkalom?

A korábbi években már voltak nyílt esték a szemináriumban. Néhány év kihagyás után indítottuk el újra a „Nyestét", ahogyan mi nevezzük. Elöljáró atyáink mellett Csépányi Gábor atya (Szent Teréz plébánia) volt a kezdeményezés fő mozgatója. Célunk, hogy a papi hivatásra vágyóknak, az útkeresőknek betekintést engedjünk életünkbe és elbeszélgessünk velük. Igyekszünk reális képet nyújtani számukra, szeretnénk megmutatni, hogy létezünk, és hogy lehet ilyen elkötelezett életet is élni.

Az említett atyák Tomaskovity Szabolcs kispaptársamat és engem kértek meg, hogy segítsünk a lebonyolításban. Hála Istennek, az első alkalomra több érdeklődő érkezett, mint amennyire számítottunk és úgy láttam, mindnyájan jó élményekkel távoztak.

Az este szentmisével kezdődött, ahol egy felsőbb éves kispap tartott buzdítást – ahogy ez e félév péntekjein szokásos nálunk. Ezt követően keresztutat jártunk közösen, az egyes stációknál szeminaristák elmélkedései hangzottak el. Ezután a közösségi termünkben – atyákkal és néhány kispappal – bemutatkozás, ismerkedés, beszélgetés és eszmecsere kezdődött az érdeklődőkkel. Kölcsönösen elmondtuk, ki mit gondol a papságról, a papok életéről, harcairól. Nem csak felületes beszélgetés folyt tehát, hanem nyíltan, őszintén vallott mindenki. Kis agapéval zártuk az estét. Jól sikerült a program: tartalmas betekintéssel életünkbe és továbbgondolásra alkalmas lelki útravalóval otthonra.

Hogyan telik egy-egy nap a szemináriumban?

Hétköznap reggel a kápolnában indul a napunk. A reggeli után elkezdődnek az órák az egyetemen. Ezek végeztével elmondjuk közösen a napközi imaórát, majd ebédelünk. Ezután kb. kétórás kimenőidőnk van, majd 16 órától stúdium, azaz tanulás kezdődik. A vacsora előtt Szentírás-olvasáson, elmélkedésen, vagy szentmisén veszünk részt. Az elöljáróink igyekeztek változatosan beosztani a hétköznapi programjainkat. Így csütörtökön hosszabb szentségimádást tartunk, de énekóráink is vannak, és választható programként például focizunk is jókat. Vacsora után kétszer egy héten ún. punktánk van, ahol spirituális atyánk ad nekünk elmélkedési pontokat a hivatásunkkal kapcsolatban. Szombaton szinte egész napos kimenőnk van, túrázhatunk, pihenhetünk, tehát szabadabb a program. Vasárnap is hosszabb a kimenő, és a nap folyamán az Egyetemi templomban látunk el különböző szolgálatokat, illetve este szentségimádáson veszünk részt, ami a (kis)papi élet egyik fontos forrása.

Mi fogott meg a papi hivatásban, mi érdekel a teológián belül?

2011-ben hívott meg az Úr a papságra, rá egy évre pedig felvételemet kértem a papnövendékek közé. Kezdetben a papi hivatásban pusztán az fogott meg, hogy bensőmben lángolóan éreztem: a Jóisten ezt kívánja tőlem. Azóta egyre inkább érlelődik bennem a válasz, miért is szeretném ezt az élethivatást választani. Azért, hogy az Úrral legyek – minden hivatásnak, sőt, a keresztény életnek is ez a lényege. A tanítványokat is, úgy gondolom, elsősorban erre hívta meg Jézus Krisztus: hogy „Vele legyenek" (Mk 3,14). Mély, bensőséges kapcsolat vele, ráadásul elkötelezetten – fontos szó – és papként. A szentségek kiszolgáltatása is vonz, hogy ezek által nyújtsam át Krisztust a híveknek. Minden papi szolgálat, minden feladat érdekel, amit az egyház a lelkek üdvösségéért a papra bíz, felelősségteljesen. Ehhez komoly érettség kell. De vonzanak szent papi példaképeim is, Vianney Szent János és Pió atya élete is: tőlük sokat tanulok. A Szűz Anyával való kapcsolatunkat is nagyon erősítik a szemináriumban, de élő papi példaképeim is vannak, sőt, kell, hogy legyenek, mert nem vagyunk elszakadva a jelen kor klérusától sem. Igenis élnek közöttünk szentéletű papok. Jó rájuk fölnézni. Leginkább pedig a Főpapunk, Jézus Krisztus elénk élt életét szeretném – Isten segítségével – követni, Ő a legfőbb és egyetlen példám, Ő sugárzik át a többi példaképemen. A teológián belül legjobban az a tudás érdekel, amit a gyakorlatban fel tudok használni. Mindenhonnan lehet meríteni, a figyelmes embernek ez sikerül is, erre törekszem. Tanulunk biblikumot, dogmatikát, morális, filozófiát, kánonjogot, egyháztörténelmet és még sorolhatnám. Az a csodálatos, amikor ez a sok diszciplína összeáll az emberben – mondhatni – eggyé. A teológián belül minden érdekel, ami közelebb visz ahhoz, hogy Istennek tetsző pap legyen belőlem.

Forrás: Pécsi Egyházmegye


"Jöjj és lásd!" hétvége a Domonkos Nővéreknél


2016. március 28., hétfő

A szerzetességnek van jövője

Kerekes Hubertet a győri Szent Ignác-templomban 2015. augusztus 21-én szentelte pappá Várszegi Asztrik pannonhalmi püspök-főapát. Hubert atya sokáig szerzetes-tanárként élt, de úgy gondolta, papként többekhez el tudja vinni Isten igéjét.


— Középiskoláimat szülővárosomban, Pápán végeztem, majd Szombathelyen és Budapesten, az ELTE-n tanultam. A diploma megszerzése után Pápára kerültem vissza, s ott tanítottam. 30 éves elmúltam már, amikor a szerzetesi hivatást választottam. Hogy miért éppen a bencésekhez léptem be? Az édesapám is bencés diák volt, s Pápán magam is az egykori bencés gimnáziumban érettségiztem, bár ez akkor már állami iskolaként működött. Így a legtöbb családi szál ehhez a rendhez kötött, ezért választottam a bencésséget, aminek azóta is nagyon örülök.

— Hogyan teltek a szerzetesi évek, s miért döntött úgy, hogy pap lesz?

— Pannonhalmára kerültem novíciusnak, ahol nagyon megszerettem a bencés létet. Előbb egyszerű fogadalmat, majd örök fogadalmat tettem. Ezt követően is Pannonhalmán maradtam és a gimnáziumban tanítottam. Később osztályfőnök és prefektus lettem, amelyet nagyon megszerettem. Néhány éve átkerültem a győri gimnáziumba, ahol szintén tanítottam és a prefektusi tisztséget is elláttam. A prefektus szó már kevéssé ismert a köztudatban. Ez azt jelenti, hogy állandóan a diákok rendelkezésére állunk, tulajdonképpen a szüleik helyett, ahogy mi mondjuk, „anyjuk helyett apjuk” vagyunk. A pappá válás igénye ennek az egész folyamatnak és életformának az eredménye volt. A teológiát párhuzamosan végeztem a munkám mellett, s mikor befejeztem a tanulmányomat, örömmel vállaltam a papi hivatást.

— Nem gyakori, hogy valaki késői hivatásként vállalja a papságot. Miért gondolta úgy, hogy fontos ezt a lépést megtennie?

— Azt gondolom, ez a két hivatás, a szerzetesi és a papi, összekapcsolódik. A szerzetesség egy erőkoncentráció, összeszedettség, hogy az ember odafigyeljen a léte végső értelmére, Istenre, hogy ne vesszen el a napi részcélokban. Fontos, hogy a szerzetes mindig szem előtt tartsa: az élete értelmes dolog, amely az őt akaró Legfőbb Erőtől van, de ennek az értelemnek a felfedezése rajta is múlik. Úgy látom, a legtöbb ember manapság, legalábbis a szívében, máról holnapra él. A papság talán abban is segítség, hogy többeknek el tudom mondani, hogy az ember célra teremtetett. S ezt a célt fel lehet és fel is kell ismernie a saját életében.

— Ezt az évet a szentatya a megszentelődés évének nyilvánította, s a szerzetességet helyezte a központba. Hogyan látja, van-e jövője a szerzetesi hivatásnak?

— A szerzetességnek mindig volt jövője. Igaz talán az, hogy keveset vagyunk az emberek között. Olyan világban élünk, ahol mindent reklámozni kell, talán egy életformát is. Természetesen igaz az, hogy rengeteg a munka, s elveszi minden időnket, így sokszor nincs lehetőségünk népszerűsíteni ezt az életformát. Könnyen észrevesszük azt, hogy a kolostorok üresek és idősek a szerzetesek.

De ez nem csak a szerzetességre vonatkozó jelenség. Ugyanezt látjuk az egész magyar társadalomban. Egyre kevesebb a gyerek. A szülő így érthetően nagyobb szorongással adja oda a gyermekét egy olyan hivatásra, ahonnan nem származik unoka. Úgy látom, mintha a társadalom is „fázna” ettől a hivatástól, ettől a célrendszertől. Ez arra ösztönöz minket, hogy a sok munka mellett időt kell találnunk arra, hogy kimenjünk az emberek közé, és megmutassuk ennek az életformának a szépségét.

Kiss Tamás

Forrás: Hitvallás/Győri Egyházmegye


Az Istennek szentelt életről húsvét ünnepén


Húsvét és a beteljesedés között

A Tábor hegyétől a Kálváriáig

A dicsőségesen ragyogó színeváltozás előkészítette a Kálvária nem kevésbé dicsőséges tragédiáját. Péter, Jakab és János látják az Úr Jézust Mózes és Illés társaságában, akikkel – Lukács evangélista szerint – „élete végéről beszél, aminek Jeruzsálemben kell beteljesülnie” (9,31). A tanítványok szeme tehát Jézusra irányul, aki a keresztre gondol (vö. Lk 9,43--45). Ott fog véglegesen megnyilvánulni az Atya és minden ember iránti szűzi szeretete; ott éri el a teljes kiüresítést szegénysége; ott teljesedik be engedelmessége az élet odaadásával.

A tanítványok, férfiak és nők, arra kapnak meghívást, hogy szemléljék a fölmagasztalt Jézust a kereszten, ahol „a csendből kilépő Ige” a maga hallgatásában és magányában prófétai módon állítja, hogy Isten abszolút módon minden teremtmény fölött áll, testében legyőzi bűneinket, magához vonz minden férfit és minden nőt, és mindenkit megajándékoz a föltámadás új életével (vö. Jn 12,32; 19,34.37). A megfeszített Krisztust szemléléséből merít új erőt minden hivatás; belőle a Szentlélek ajándékozása által fakad minden ajándék, s főleg az Istennek szentelt élet ajándéka.

Jézus anyja, Mária után János, a szeretett tanítvány – a tanú, aki Máriával együtt ott áll a kereszt alatt – kapja meg ezt a kegyelmi ajándékot (vö. Jn 19, 26--27). A teljes önátadás döntése az isteni szeretet gyümölcse benne, mely körülveszi, fölemeli őt és betölti szívét. Mária mellett János az első azon férfiak és nők megszámlálhatatlan sokaságában, akiket az Egyház történetének kezdetétől a végéig megragad Isten szeretete, és érzik a hívást, hogy a föláldozott, de élő Bárányt kövessék, bárhova megy (vö. Jel 14, 1--4).

Az Istennek szentelt élet húsvéti jellege

Aki – a Szentlélek által a történelem folyamán támasztott különböző életformákban – Istenek szenteli életét, annál közvetlenebbül és intenzívebben tapasztalja meg a szeretet Istenének valóságát, minél inkább ott van Krisztus keresztje mellett. Az, aki halálában annyira iszonyatosnak és csúfnak látszott, hogy az emberek eltakarták előle arcukat (vö. Iz 53,2--3), épp a kereszten nyilatkoztatja ki Isten szeretete szépségének és erejének teljességét. Szent Ágoston erről így énekel: „Szép az Isten, az Ige Istennél... szép az égben és szép a földön; szép az anyaméhben, szép a szülők kezében; szép a csodákban, szép az ostorcsapások alatt; szép, amikor az életre hív, szép, amikor nem fél a haláltól; szép, amikor leteszi az életét, és szép, amikor újra fölveszi azt; szép a keresztén, szép a sírban, szép a mennyben. Értelmesen hallgassátok az éneket és a test gyöngesége el ne rejtse szemetek elől szépségének ragyogását.”

A szeretetnek ezt a szépségét tükrözi az Istennek szentelt élet, mert a kereszt misztériumához való hűségével arról tanúskodik, hogy hisz az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetében és belőle él. Így elevenen tartja az Egyházban annak tudatát, hogy a kereszt Isten világra áradó szeretetének túláradása, Krisztus üdvözítő jelenlétének nagyszerű jele. Különösen is érvényes ez a nehézségek és bajok közepette. Az Istennek szentelt személyek, akik gyakran nehéz helyzetekben, üldözések közepette is kitartanak egészen a vértanúságig, csodálatos bátorsággal nagy számban tanúsítják ezt. Az egyetlen szeretet iránti hűségük megmutatkozik és erősödik az elrejtett élet alázatában, a szenvedések vállalásában, hogy életük csöndes áldozatával, teljes önátadással Isten szent akarata iránt, hűségesen erőik és a külső megbecsülés fogyatkozása közepette is „kiegészítsék azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből” (Kol 1,24). Az Isten iránti hűségből sarjad a felebarát iránti odaadás is, amit az Istennek szentelt személyek áldozatként élnek meg azáltal, hogy szüntelenül imádkoznak a testvérekért, szolgálják a szegényeket és a betegeket, részt vesznek mások nehézségeinek viselésében, s az Egyház gondjainak és szorongatásainak vállalásában.

Krisztus tanúi a világban

A húsvéti misztériumból ered a missziós karakter, az egész egyházi élet egyik jellegzetes dimenziója, mely az Istennek szentelt életben egész különlegesen valósul meg. Elmondhatjuk ugyanis – a szó szoros értelmében a pogányok között misszionáló intézmények karizmájától függetlenül --, hogy a missziós, azaz küldetés-karakter az Istennek szentelt élet minden formájának lényegéhez tartozik. Amilyen mértékben éli az Istennek szentelt személy azt az életet, mely kizárólag az Atyának van szentelve (vö. Lk 2,49; Jn, 4,34), s melyet Krisztus magához ragadott (vö. Jn 15,16; Gal 1,15--16) és a Szentlélek lelkesít (vö. Lk 24,29; ApCsel 1,8; 2,4), annyira hatékonyan működik együtt az Úr Jézus küldetésével (vö. Jn 20,21) és vesz részt intenzíven a világ megújításában.

Az Istennek szentelt személyek első apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt. Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az első helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz lehetővé. Hirdetik a világnak az Atyától eredő békét, a Fiú önátadását, és a Szentlélek gyümölcsének örömét.

Az Istennek szentelt személyek elsősorban akkor válnak misszionáriussá, ha egyre inkább tudatosítják, hogy Isten kiválasztotta és meghívta őket, ezért teljesen neki kell élniük, s mindent, amijük csak van, önmagukat is föl kell áldozniuk, és meg kell szabadulniuk mindentől, ami akadályozza szeretetből fakadó válaszuk tökéletességét. Ily módon Krisztus hiteles jelévé válhatnak a világban. Életstílusuknak is ki kell fejeznie az eszményt, melynek követését vállalták, s Isten élő jeleivé és az evangélium ékesszóló – bár gyakran hallgatag – hirdetésévé kell válniuk. Az Egyháznak mindig, de különösen a mai, gyakran szekularizált, de a jelek nyelvére érzékeny kultúrákban törekednie kell arra, hogy jelenléte a mindennapokban láthatóvá váljék. Ebben az értelemben az Egyház joggal vár jelentős szolgálatot az Istennek szentelt személyektől, akik arra hivatottak, hogy minden helyzetben konkrét tanúságot tegyenek Krisztushoz tartozásukról.

Mivel a szerzetesi ruha az Istennek szenteltség, a szegénység és egy meghatározott szerzetesi családhoz tartozás jele, a szinódusi atyákkal együtt nyomatékosan ajánlom a szerzeteseknek, hogy a kornak és a helynek megfelelő szerzetesi habitust viseljenek. Ahol az apostolkodás megkívánja, viselhetnek a hagyománynak és saját intézményük szabályainak megfelelő, illendő polgári ruhát is, olyan jelvénnyel, ami fölismerhetővé teszi Istennek szenteltségüket.

Azoknak az intézményeknek, melyeknek eredetileg, illetve konstitúcióik szerint nincs saját szerzetesi ruhájuk, gondoskodniuk kell arról, hogy a tagjaik öltözködése egyszerűség és méltóság tekintetében megfeleljen hivatásuk természetének.

Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege

Mivel ma egyre sürgetőbbé válnak az apostolkodás gondjai, és a világi dolgok iránti elkötelezettség egyre inkább lefoglalja az embereket, különösen is fontos figyelmet szentelni az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellegére.
Mivel „ahol a kincsed, ott a szíved is”(Mt 6,21), Isten országának egyetlen kincse kiváltja a törekvést, a várakozást, az elkötelezettséget és a tanúságtételt. Az ősegyház különleges intenzitással várta az Úr második eljövetelét, de az Egyház a későbbi századokban is ápolta a reményt: mindig fölhívta a hívők figyelmét, hogy tekintsenek előre az üdvösségre, mely hamarosan meg fog nyilvánulni, hiszen „ez a látható világ elmúlik” (1Kor 7,31; vö. 1Pét 1,3-6).

Ebben a távlatban jobban érthetővé válik az Istennek szentelt élet azon szerepe, hogy a végső idők jele legyen. Változatlan ugyanis a tanítás, melyet az eljövendő ország elővételezéseként bemutat. A II. Vatikáni Zsinat föleleveníti ezt a tanítást, amikor azt mondja, hogy „a szerzetesség ... a jövendő föltámadást és a mennyek országának dicsőségét hirdeti”. Ez elsősorban a szüzesség vállalásával történik, melyet a hagyomány következetesen ama végső világ elővételezésének tekintett, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében átformálja.

Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő várakozás, innen a törekvés, „hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga”;[46] ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).

Az Istennek szentelt személy, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy „itt nincs maradandó városunk” (Zsid 13,14), mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Az egy szükségeset keresi: „Isten országát és annak igazságát” (Mt 6,33), és szüntelenül imádkozik az Úr eljöveteléért.

Tevékeny várakozás: elkötelezettség és virrasztás

„Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20). Ez a várakozás nem tétlen: bár az eljövendő ország felé irányul, munkává és misszióvá változik, hogy az evangéliumi boldogságok lelkületének ébresztésével – mely az igazságosság, a béke, a szolidaritás és a megbocsátás társadalmi igényeit is támogatja – az ország már most megjelenhessék.

Ezt igazolja az Istennek szentelt élet története, mely a világ javára is mindig bőséges gyümölcsöket termett. Az Istennek szentelt személyek karizmáikkal a Szentlélek – hittel és keresztény reménnyel megvilágosított jövendő felé mutató –  jeleivé válnak. A végső időkre irányultság küldetéssé változik annak érdekében, hogy az ország itt és most egyre jobban jelenvalóvá lehessen. A „Jöjj el, Úr Jézus!” kéréshez csatlakozik egy másik, sürgető kérés: „Jöjjön el a te országod!” (Mt 6,10)

Aki virrasztva várja Krisztus ígéreteinek beteljesülését, képes arra, hogy reményt ébresszen a jövőt tekintve gyakran bizalmatlan és pesszimista testvéreiben is. Reménye Isten ígéretén alapul, melyet a kinyilatkoztatott Ige hordoz: az emberi történelem „az új ég és az új föld” (Jel 21,1) felé halad, ahol az Úr „letöröl majd a szemekről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség. Mert ami korábban volt, elmúlt.” (Jel 21,4)

Az Istennek szentelt élet az isteni dicsőség e végső fölragyogásának szolgálatában áll, amikor majd minden test meglátja Isten üdvösségét (vö. Lk 3,6; Iz 40,5). A keresztény Kelet ezt a dimenziót emeli ki, amikor a szerzeteseket úgy tekinti, mint Isten angyalait a földön, akik hirdetik a világ megújulását Krisztusban. Nyugaton a szerzetesség ünnepi megemlékezés és vigília: megemlékezés Isten csodálatos tetteiről, és a remény végső beteljesülését váró virrasztás. A szerzetesség és a kontemplatív élet üzenete szüntelenül hangoztatja, hogy Isten elsőbbsége az emberi lét számára az élet értelmének és örömének teljessége, mert Isten magának teremtette az embert, és nyugtalan a szíve, amíg meg nem nyugszik Őbenne.

Szűz Mária az Istennek szenteltség és a követés példaképe

Szeplőtelen fogantatása pillanatától kezdve Mária a legtökéletesebben tükrözi az isteni szépséget. Az Egyház így szólítja őt: „Egészen szép vagy!” A Boldogságos Szűz Máriához fűződő kapcsolat – mely Krisztussal való kapcsolatából következően minden hívő sajátja – különösen is kifejeződik a szerzetesek életében ... Az Istennek szentelt élet minden intézménye meggyőződéssel vallja, hogy Mária jelenlétének alapvető jelentősége van mind az egyes szerzetesek lelki élete, mind az egész közösség erőssége, egysége és fejlődése szempontjából”.

Mária ugyanis – teljes Istenhez-tartozása és önátadása következtében – a tökéletes Istennek szenteltség páratlan példaképe. Mint az Úr választottja, aki a megtestesülés misztériumát akarta megvalósítani benne, Mária az Istennek szentelt személyeket szüntelenül az isteni kezdeményezés elsőbbségére emlékezteti. Ugyanakkor, mivel igent mondott a benne testet öltő isteni Igére, a kegyelmet fogadó teremtménynek is modellje.

A Szűz, aki Józseffel együtt Krisztus közelében élte végig a rejtett élet éveit Názáretben, majd Fia nyilvános életének döntő pillanatiban mellette volt, az állandó szolgálat és a föltételek nélküli követés mesternője is. Így benne, a „Szentlélek templomában” az új teremtés teljes fényessége ragyog. Az Istennek szentelt élet úgy tekint Máriára, mint az Atyának szenteltség, a Fiúval megélt egység és a Szentlélek iránti készséges engedelmesség legszebb példájára, tudván, hogy Krisztus „szűzi és szegény életmódjának” követése Mária életmódjának elsajátítását is jelenti.

Ezenkívül az Istennek szentelt személy a Szűzben sajátos jogcímen édesanyára talál. Mert igaz, hogy a Kálvárián Máriára bízott új anyaság minden kereszténynek szóló ajándék, mégis sajátos jelentése van azok számára, akik életüket teljesen Krisztusnak szentelték. Jézusnak a szeretett tanítványhoz intézett „Íme, a te Anyád!” szavai az Istennek szentelt személy életében különös jelentést nyernek (Jn 19,26--27). Jánossal együtt ugyanis ő is fölszólítást kap, hogy vegye magához Máriát (vö. Jn 19,27), akit meghivottsága radikalitásával szeret és követ, s viszonzásul tapasztalja Mária anyai gyöngédségét. A Szűz közvetíti számára azt a szeretetet, mely lehetővé teszi, hogy életének minden napján Krisztusnak adja magát, miközben együttműködik vele az emberek üdvösségéért. Ezért a Máriához való gyermeki ragaszkodás a legbiztosabb út a kapott meghívás hűséges megőrzésére és nagyon hatékony segítség maradéktalan teljesítésére.

Forrás: VITA CONSECRATA - II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz és papokhoz a szerzetesrendekhez és szerzetesi kongregációkhoz, az apostoli élet társaságaihoz, a világi intézményekhez és minden hívőhöz az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban, fordította Dr. Diós István, lektorálta Dr. Pataki Bernardin OPraem Budapest, 1996.


2016. március 27., vasárnap

Hogyan beszélj a családoddal a hivatásodról?


Beszélgetés Stipitz Árpád ferences atyával húsvét misztériumáról és a papi jubileumáról


A nagyszombati liturgia részeként az Exsultetben (Örömének) azt énekeli a pap, hogy „semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad.” Hogyan formálja át a húsvét az ember életét?
Amikor Jézus a keresztfán azt mondja, hogy „Beteljesedett!”, és kileheli a lelkét, az egy folyamatnak a vége. Ugyanakkor kezdete is egy másik folyamatnak: a megváltás vége az ember megváltottságának kezdete. Az ősszülők bűnétől indul minden, és Jézus megjelenéséig az Isten hiába küldi a prófétákat, a szent embereket. Ha csak a választott népet nézzük, azt látjuk, hogy milyen könnyen eltévelyednek, az Istennel kötött látszólagos békét milyen hamar felrúgják – gondoljunk Mózesre, a kőtáblákra és az aranyborjúra. Az ember elégtelen, kevés ahhoz, hogy üdvözülni tudjon. Isten viszont annyira szeret minket, hogy lehajol hozzánk és felemel bennünket. Ő hajol le, és ő emel fel. Isten minden ember irányában véghezviszi a megváltás művét.

Visszatérve az előbbi idézethez, úgy gondolom, hogy nagyon radikális a kijelentés: az élet értelmetlen a megváltás nélkül. Mi van azokkal, akik nem hisznek?
Szokták mondani, hogy a jó Isten kezében vagyunk. Mi, emberek hajlamosak vagyunk dönteni egymás fölött, illetve szeretjük minősíteni egymást. Végső soron nem mi mondjuk ki a végső szót. Az emberi élet minden esetben jól indul. A jóra vagyunk teremtve. Az más kérdés, hogy közben változhat, és el is távolodhatunk az Istentől, vagy egyáltalán nem ismerjük fel. De azt nem tudhatjuk, hogy az Isten hogyan ítél meg másokat, milyen utakon jut el az egyes emberhez. A jó ember jósága Isten színe előtt értékes anélkül is, hogy kifejezetten vallásosnak tartja-e magát az illető, avagy sem. A jóság önmagában véve érték, és értékessé teszi az embert.

Ha jól sejtem ez a Karl Rahner-féle anonim kereszténység gondolata. 
Lényegében igen. Tudjuk azt, hogy hány olyan ember van, aki keresztény, aki magát vallásosnak tartja, és közben nem úgy él, agresszív, durva, önző és egoista, egyszóval nem a világ javára van.

Maradva még az Exsultetnél, hogyan magyaráznád a „szerencsés vétek” gondolatát? 
Mindannyian ismerjük a bűnbeesés történetét, jól tudjuk, hogy mi miért történt. Számomra a szerencsés vétek azt jelenti, hogy ez a vétek hozott újra közel a jó Istenhez. Ezáltal és Krisztus eljövetelével újra nagyon közel kerülhetünk az Istenhez.

Mondhatjuk azt, hogy a bűnbeeséssel váltunk igazán emberré? 
Inkább ezt úgy mondanám, hogy amikor eltávolodunk az Istentől, akkor kezdődnek a komoly bajok. Gondoljunk csak Káinra és az összes megpróbáltatásra, ami az embert éri!

Hogyan képzeled el a mennyországot és a poklot? 
A halál pillanata egy nagy felismerés: minden ember rádöbben arra, hogy hogyan kellett volna élnie. Az igazság jelenvaló lesz. Az az igazság, amitől az ember félt, amitől esetleg egész életében tartózkodott. A mennyország az a jó érzés, hogy felismerjük: mindaz, amiben hittünk, beteljesedik. A mennyország az egész életen át tartó sóvárgásunk beteljesedése. A pokol pedig a kesergés, annak a felismerése, hogy nem sikerült a jó Istent befogadnom, elfogadnom a közeledését. Az efeletti bánat lehet maga a pokol. Itt is megjelenik a sóvárgás, de ez már kínzó: nem ott vagyok, ahol lehetnék, ahol lennem kellene.

Vársz-e valami különöset ettől az idei húsvéttól? Úgy is kérdezhetném, hogy más lesz idén a húsvétod, mint tavaly?
Most nem megyek ki Genfbe, hanem Akarattyán leszek. A híveim már szóvá tették, hogy tíz éve nem velük ünneplem a húsvétot. Lesz ott négy vagy öt kisgyerek is, akik nemrégiben születtek, és majd nyáron kell megkeresztelni őket. Ez most nagyon jó érzés: húsvét velük együtt igazi sarjadás lesz, az élet ünneplése.

Készülsz emellett egy másik nagy ünnepre is. Huszonöt évvel ezelőtt szenteltek pappá. Beszélgessünk egy kicsit erről is! Mikor döntöttél a papi-szerzetesi hivatás mellett? 
A gimnáziumi évek alatt eszembe sem jutott, hogy szerzetes legyek. Az érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahová nem vettek fel. Ez ’82-ben volt, tehát a szocializmus alatt. Munkát se találtam, ami akkoriban, tudjuk, veszélyesnek számított. Egy véletlen autóbaleset kapcsán aztán ki is derült ez a „hiányosság” a személyi igazolványnak köszönhetően – abban mindent számon tartottak. Három napot kaptam a rendőrségtől, hogy találjak valamilyen munkát, így nem volt más választásom: visszajöttem az iskolába, ahol sofőr és beszerző lettem. Egyébként akkoriban még nagyon féltem az autóktól. Telt az idő és számomra egyre imponálóbb lett az, ahogyan az atyák éltek itt körülöttem, a Frankában. Nagyszerű emberek vettek körül, mint például Pál atya, Vilmos atya és még sorolhatnám. Akkoriban az iskola rendkívül szegény volt. Lepusztult épületrészek, lent, az alagsorban volt a fürdő, mosakodáshoz bádogvályú, és sokszor a mellékhelyiségek is nagyon koszosak voltak. Nem egyszer láttuk Pál atyát, ahogy leveszi a habitusát, és nekiáll takarítani. Ez volt számára a természetes. Nyaranta a nagy öregek: Özséb, Piusz, Sándor atya kiültek az udvarra és pucolták a zöldségeket. Egyébként pedig mindenki a gyerekekért élt és dolgozott, még akkor is, ha már nem is tanítottak az idősek koruknál fogva.

Ez hatott rád? 
Igen. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ne a magam akaratát, a magam kibontakozását keressem, hanem másokért éljek, olyanokért, akiket nem is ismerek. Végül jelentkeztem az akkori tartományfőnöknél, Ernő atyánál.

Mióta vagy Esztergomban? 
Ha mindent összeszámolok a gimnáziumi évekkel együtt jóval több mint harminc éve.

Beszélhetünk a 25 éves papi pályád kapcsán korszakokról? 
Az eleje nehéz volt. Amikor ide neveztek ki, és megkaptam az első osztályomat párhuzamosan vele az egyetemet is végeznem kellett. Osztályom volt, prefektus voltam és nappali tagozatra jártam az egyetemen. Ami viszont nagyon szép és kellemes emlék, az a határnyitás. Sokat jártunk nyugatra, ekkor alakultak ki, alakítottuk ki azokat a kapcsolatainkat (bogeni, gorosskrotzenburgi iskolák), amelyek mind a mai napig működnek. Számos diákunk határon túlról jött, én pedig sokat jártam határon túlra, elsősorban Kárpátaljára, majd elvállaltam a svájci magyarok pasztorálását is.

Voltak kifejezetten nehéz időszakok? 
Mindig nehéz, eleve ha azt nézzük, hogy mennyit változtak a diákok 25 év alatt. Eleinte volt 6-7 olyan diák, aki rendezetlen háttérből jött, most kb. 6-7 rendezett családi háttér van, ha egy osztályt nézek. De ettől szép is, mert ezek a gyerekek sóvárognak a jó szó után.

Mit tartasz a nevelésben a legfőbb célnak? 
Elég fafejű vagyok, azonban évek alatt sokat változtam. Egyvalamit nagyon megértettem: nem a gyerekek vannak értünk, hanem fordítva. A takarítótól kezdve az igazgatóig, mindenki azért van itt, mert közel 300 gyerek vár arra, hogy neveljük őket. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk. És ha már itt vagyunk, akkor csináljuk jól!

Hogyan lehet ezt jól csinálni? 
Úgy, hogy mindenekfölött a gyerekek vannak. Ha bármi eléjük kerül a nevelésben, az a rovásukra lesz. Ha a saját kényelmünket helyezzük előtérbe, akkor az igazi cél, az igazi küldetés válik labilissá.

Tudsz olyat adni, amiben szinte egyedülálló vagy? Gondolok például a vitorlázásra… 
Minden percét élvezem a nyárnak. Amikor megjelennek a gyerekek és hajózunk, van minden. Jó és rossz, csapások és borulások, tényleg minden. Luxussport – ez is igaz, de lehet másként is csinálni, mint ahogy a gazdagok művelik. Amikor kikötünk, nagyon jó érzés, hogy összesúgnak mögöttünk: megjöttek a ferencesek. A gyerekek segítőkészek, fegyelmezettek. Ilyenkor lehiggad a kikötő. A sok gazdag, egoista gyerek között megjelennek a mieink a kis serpenyőikkel, a maguk egyszerűségével, és ennek a környezetre, arra a környezetre nézve nagy hatása van.

Hány gyermek, diák részesült már a vitorlázás lehetőségében?
Nehéz pontosan megmondanom. Több száz diákról van szó, akik közül rengetegen vizsgát is tettek.
A vitorlázás mellett azért más területeken is sokat dolgoztál, dolgozol. Melyek ezek? 
Hosszú ideig Kárpátaljára jártam kisegíteni, most Genfben is misézek. Mégis a legszebb élményeim azokhoz az időkhöz kötődnek, amikor még volt iskolai buszunk, és szinte bejártuk egész Európát. A gyerekek is büszkék voltak erre, számtalan szép emlék jut eszembe, ha erre gondolok. Az együttlétnél nincs számomra értékesebb dolog. Mondogatták is a srácok: a bencések gazdagok, a piaristák okosak, nekünk pedig buszunk van!

Újfent megemlíted a gyerekeket. Köztudott, hogy nagyon megszeretnek a diákjaid – legalább is ez derül ki az öregdiák-találkozókból. Minek köszönhető ez? 
Azt gondolom, hogy abban a kényes időszakban, amikor ide kerülnek, igazságosan kell vezetni őket, legfőképpen párbeszédet tartva velük. Kell a szellemi igényesség és a lelki tartalom, amivel aztán ők a jövőben tovább építkeznek. Persze ez menet közben nem könnyű! Szerintem néha azért annyira nem kedvelnek, de amikor leérettségiznek, a barátaik, munkatársaik, barátnőik, a későbbi feleségeik, a családjaik is élvezik a nevelésünk áldásait. Idővel rádöbbennek erre a többletre, a kapott értékekre. Ezért kérem őket mindig arra, hogy amit tanultak, azt ne felejtsék el!

Keppel Dániel 2015

Forrás: Hello Esztergom


Húsvéti üdvözletem


Minden kedves hivatásért imádkozó vagy érte hálát adó Testvéremnek kívánom, hogy a Feltámadt Krisztus ereje járja át a szívét és adjon békét, hogy ki tudja várni, míg eloszlik a felhő és tisztán tud látni életében a hivatását illetően és az elkötelezetteknek is ő adjon erőt, hogy végig tudják járni hűségesen életútjukat a kapott kegyelmek jó felhasználásával.

Szeretettel és imádsággal:

Mária Eszter

2016. március 21., hétfő

Kiss Zsolt Attila papszentelése


Jézus, jó pásztor

Te azért jöttél, hogy keresd és üdvözítsd az elveszetteket.

Azért alapítottál papságot egyházadban, hogy minden időben folytassa műved.

Könyörögve kérünk: küldj munkásokat szőlődbe! Küldj méltó papokat szentegyházadba! Küldj szerzeteseket és szerzetesnőket!

Add, hogy mindenki kövesse hívásodat, aki szolgálatodra kiválasztottál, viszont senki hivatás nélkül be ne jusson szentélyedbe!

Mária, apostolok királynéja, könyörögj érettünk!

Isten meghallgatta az emberek, és a közösségek imáját, és Újfehértón kiválasztott magának újból egy arra érdemes ifjút, Kis Zsolt Attilát, aki az egyházi rend szentségében részesült, 2005. június 18-án.

Debreceni Székesegyházban: Bosák Nándor megyéspüspök által.

A közösségek számára mit is jelent egy új pap jelenléte egyházközségünkben?

Számunkra Ő, Isten ajándéka

Ez a fiatalember, az aki közülünk vétetett és az emberek, javára rendeltetett. Ő az, aki a papságot választotta és az ő szavaival élve:

„A papság számomra a legszebb út ahhoz, hogy Istent a legmegfelelőbb módon szolgáljam ott, ahol, és amikor kell. Isten csodálatos világot teremtett, csak ezt a mai emberek nem nagyon veszik észre, s így nem is érik Isten szeretettét és nagyságát. Kellenek olyan emberek, akik fel tudják hívni a figyelmet a világ, s ezen túl Isten gyönyörűségére. Nekem a papi hivatás a válasz arra a kérdésre: Miért vagy? Azért vagyok, hogy az emberek szemét felnyissam egy olyan világra, melyet nehéz észrevenni, de ha megérinti a szívet az feledhetetlen. A papi hivatás számomra egy elköteleződés, mely mögött ott él a szabad akarat, s ott kell, hogy lángoljon benne a szeretet.”

Zsolt atya jelmondata,

Emészt engem a buzgóság házadért!(Jn 2, 17)

A lelki közösségeknek olyan elhívatott papokra van szüksége, akik teljes odaadással Isten népét szolgálják.

Ezek a fiatalok, akik a papi hivatást választották, Istentől kaptak meghívást.

Számunkra titkot jelent az az Isten élmény, amely megérinti őket és elindulnak megerősítve élethossziglani nyolc boldogság megélésére.

A keresztény egyházban megcsappant azok száma, akik készek a felszentelt szolgálatra. Feladatuk többek között a felszentelés után, hogy kelkivezetővé váljanak, akik alkalmasak arra, hogy a jézusi eszmény felé segítsék az embereket.

A közösségek vezetői által, fontos szerepet töltenek be és munkálkodásuknak közösségteremtő ereje, is van.

Örömet jelentő partnerség alakul ki, amelyben a papság is megtalálja a helyét a közösségekben.

Így Zsolt atya is betölti a közösségek számára, azt a szerepet, amely a továbbiakban rá is vár.

Az igehirdető és tanító a teológia embere szerepét, hiszen ezt vállalta fel. Valamint a felszentelés után, a kiengesztelődés szolgájává vált, a mindennapi életben. Fontos szerepet tölt be, ezen túl, mint pap, az egyházban és az egyházért, mint az ima embere. Végül, mint pap különleges szerepet szánt számára Isten, mert Ő, az eukarisztia embere is.

Napjainkban Istent hirdetni, nem egyszerű dolog.

A papszentelést követő, primicia misén, minderre Papp László, paptestvére, aki szintén újfehértói származású, prédikációjában a következő gondolatokkal készítette fel hívatásának gyakorlására, Kis Zsolt Attilát.

Kedves Újmisés paptestvérem! Kedves Testvéreim!

Jézus meglátta a tömeget és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek voltak, mint a juhok, akiknek nincs pásztoruk. Soha sem szabad felejtenünk, nekünk papoknak és nektek kedves hívek, hogy ez az eredete a katolikus papságnak. Minden pap ugyanúgy bejárja a maga emberi útját. Mi nem születünk papnak. Semmi sem különböztet meg minket senkitől, míg meg nem hív az Úr. És minket nem a nép választ, és ami legnagyobb, legfontosabb: mi sem választjuk ezt a hivatást. Nem születünk pappá, mint a tibeti láma lámának született, nem örököljük a papságot, mint az ószövetségben Lévi fiai. Nem is úgy választ minket a nép, mint a lelkészeket. Nekünk ehhez a pillanathoz van leginkább közünk, amit az imént hallottatok a szent evangéliumban. Jézus meglátta a tömeget és megesett rajta a szíve. Valami tapasztalatunk van erről, hogy mit jelent ez.

Mikor megesik a szívünk valakinek a nyomorúságán. Talán egyszerűbb szóval azt mondhatnánk, ami nem egészen helyes: megsajnálunk valakit. Ez egy sajátos fájdalom, amely cselekvésre indít. Az Úr Jézusban ez olyan esemény, amelyet a maga teljességében fölfogni nem lehet, te talán megközelíteni igen. Úgy, mint Mózes az égő csipkebokrot. Minden elmélkedés csak megközelítés! Akkor közelítjük meg, amikor halljuk a bokorból: Vesd le a sarudat, mert szent ez a hely. Nincs többé logikai lépés sem. És az imádás csendje következik. Tulajdonképpen a megtestesülés misztériuma előtt állunk. Jézusban a Fiúisten emberré lett. Tulajdonképpen ez az egyetlen evangélium. Az örökkévaló, a mindenható a mindentudó, végtelenül boldog Isten, a teremtő Isten emberré lett. Aki szenvedni képtelen volt, belépett ebbe a világba, képes szenvedni. És elérte a lelki szenvedés Isten mélységeit valamiképpen. Az irántunk való isteni szeretet megsebzett szeretet lett. Testvérek, ez nagyobb esemény, mint egy tűzhányó kitörése, egy szökőár, ebbe nagyobb erő van, mint amikor kialakult a naprendszer, vagy amikor a csillagvilágba végbemenő iszonyatos katasztrófa. Mert itt érintkezik Isten az emberrel. Jézus lelkében. És Jézus most megrendül. Nyilván látni lehet az arcán. Lehet, hogy könnyek ültek ki a szemében, hiszen barátját, Lázárt megsiratta. Tudod, hogy mi ment ott végbe??? Hogy lehet az, hogy a Szentháromságot eléri a fájdalom. Ezt nevezzük isteni irgalomnak. Mi történhet az isteni szívben, Jézus belsejében, mely Isten igéjével lényegileg egyesített szív! Amelyben az istenség egész teljessége lakozik. Itt kezdődik most a vérrel verejtékezés, és a nagypénteki történet. Szánom a sereget – mondja másutt. Ez az újfajta azonosulás a bukott ember nyomorúságával.

Testvérek! Ha neked probléma az, mert probléma, hogy miért szenvednek a gyermekek, sőt még az állatok szenvedése is… És miért van annyi szenvedés a világban. Most állj meg ezen égő csipkebokor előtt, hogy az Istennek megesik a szíve rajtunk, hogy az örök Szentháromságba, mint egy az irgalom villámai keletkeznek, és többet nem lesz problémád a szenvedés. Csak elviselésre való rettenetes feladat. Nem lehet probléma. Ez a probléma… Hogy-hogy értünk szenved? Hogy tud értünk sírni? Ő nagyon jól tudja, hogy ő az egyetlen pásztor. Mondta, hogy akik előttem jöttek, mind rablók és tolvajok. De mégis arra gondol, hogy a világ végéig legyenek férfiak, akik az ő nevében vezetik majd az ő híveit. Ezért szól most a tanítványokhoz. Rájuk bízza a nagy ügyet, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. És kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába. Nem hivatal ez! Nem foglalkozás! Nem lelkészkedés!

Nem pszichológiai feladat! Nem tanári állás! Ez a Fiúisten emberi szívébe végbemenő teremtő vihar eredménye. S, akit kiválaszt, annak ehhez köze van, ami itt Jézus szívében végbe megy. A férfinek a szívét követeli! Vagyis teljesen önmagát.

A papnak a szívében kell átalakulni és utána testében, lelkében. Jézusnak az embereken megesett, megrendült szívéhez kell hasonulnia. A papszentelésben erre kapjuk a Szentlelket. A püspöki kézföltétel összekapcsol minket Krisztus szívével! Másképpen köze van az Úrhoz egy szentségi házasságban élő szent asszonynak és férfinak. Másképpen a szerzetesnek. És valamiképpen egészen másképpen a papnak. Bár a papszentelésben végbemegy a Szentlélek által a mi szívünk egyesítése Jézus szentséges szívével, de ezt megtanulni, ehhez erkölcsileg felnőni ehhez egy egész élet kell.

Testvérek! A tudományos kutatás egyre jobban bebizonyítja azt, amit mindig hittünk: hogy a celibátus Jézus isteni akarata. Nem úgy vezette be az egyház. Az egy súlyos tévedés! Amikor a házas apostoloknak beszél a házasság felbonthatatlanságáról, azok azért megdöbbennek. És akkor azt mondja: Van, aki a mennyek országáért lemond róla. Korunk egyik legnagyobb egzegétája, Jacke Düpoun bizonyítja be, hogy ez az apostoloknak szól, nem arról beszél, hogy eleve nem nősül meg, hanem berobbant az életükbe. Valami olyan végleges, hogy abba hagyják a házas életüket, a feleségük beleegyezésével. És ez volt az ősegyház gyakorlata. Mert hogyan magyaráznák meg a keleti egyházban, hogy a püspök miért nem nősülhet. Azt a trullói zsinat tévedett! Joga volt tévedni, mert nem volt egyetemes zsinat. Azt mondták, hogy mi régi szokás szerint házas embereket szentelünk föl. Igen ám, csak hogy akkor hagyták abba a házaséletüket. Mint például Nolai Szent Paulinusz.

Azt a szívet te nem oszthatod meg. Ahhoz nem lehet közöd! Ez a papságnak a lényege!

Testvérek, minden szentéletű pap ilyen volt. Szent János evangélistától kezdve Vianney Szent Jánoson keresztül, II. János Pálig. Házas embereket választott ki, erről szól, és azoknak a feleségük sem kevesebbet adott… Az Egyháznak is adni kell!!! Az a fiatal férfi, akit az Isten meghív, lemond róla az a lány! Ha nem mond le, beleront Isten művébe! És az anya is és az apa is lemond róla.

302-ben történt. Dioclecianus alatt. Ireneuszt, Szmirniumnak, Alsó-Pannónia egyik városának püspökét vonszolták a törvényszék elé. Megparancsolták, hogy áldozzon az isteneknek. Elkövetkezendő kínzásai elég kegyetlenek voltak. De valószínű sokkal égetőbbek azok, amelyet gyermekei és felesége kértek. Tehát ő is egy házas ember volt, aki a nemi életét abbahagyta a püspökszenteléssel. De ott volt a felesége és a gyermekei. Később az egyház úgy döntött, hogy ne legyen képmutatás, ezért eleve olyan férfiakat választott, aki eleve lemondanak róla, hogy ne okozzanak ekkora szenvedést. Fiai és lányai csatlakoztak a hívek kórusához és így szóltak: Apa, drága apa könyörülj rajtunk! Szolgái, szomszédjai és barátai minden bizonnyal egész hívő közössége betöltötte a tárgyalótermet. Ő csupán az Úr szavait tudta nekik ismételni: Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Akik a papi celibátust elviselhetetlen nyűgnek tartják, azok nagyon hasznos megfontolnivalót találhatnak ebben a nagyon igaz történetben, hogy átértékeljék úgynevezett fennkölt gondolataikat, egy emberibb katolikus papságról. Mi van itt!!! A hit gyöngesége!

Vagy van túlvilág és örök élet, vagy nincs! Vagy van holtak föltámadása és az eljövendő élet, vagy nincs! Vagy hiszünk benne vagy nem! Newman bíboros mondja egyik beszédében, hogy mit reckírozzunk érte? Az eljövendő életért? S azt mondja: Vajmi keveset, vagy talán semmit. Ha egy nap kimondanák, hogy nem lesz örök élet, vajon megváltozna-e a katolikus hívő? Lehet, hogy ugyanúgy élne. Testvérek! A szívünket kéri az Isten.

Nem egy görög katolikus pap tett tanúságot arról, hogy ott kellett hagynia a családját és ment Szibériába. Mert nem szakadt el a római pápától. Nem jobb ezt a szakítást előbb megtenni?

Az Úr Jézus szívével kell egyesülni a mi szívünknek testvérek! S ez nem ott kezdődik, hogy a pap szereti a híveket. Nem ezt kérdezi Jézus. Péter, szeretsz-e engem? Simon, Jónás fia, jobban szeretsz, mint ezek? Simon, Jónás fia, egyáltalán szeretsz engem?

És amikor úgy szeretné a pap Krisztust, mint Szent Pál, aki azt mondta: Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. – akkor egyszerre a hívek megtapasztalják azt, hogy ez az érett pap úgy szereti őket, hogy senki a világon. Az asszonyok hozzá jönnek vigasztalásért. Nem olyanért, amilyet a férjüktől kapnak. Másért. Azt sehol sem kapják meg. A férjek hozzá jönnek a gondjaikkal, a család terhével. S a gyermekek körülveszik, mint atyát.

Testvérek nem most láttunk egy ilyen szent atyát meghalni? Nem döbbentetek meg, hogy egy halálos ágy körül az egész világ ott volt? Hívő és hitetlen. Nem vettétek észre, hogy ami ellen beszél a világ, az csak a divat, a paternalizmus ellen – a szíve mélyén atyákra vágyik! Olyan atyára, akik az Isten Atyát jelenítik meg. Testvéreim, ne csodálkozzatok azon, hogy a sátán és csatlósai a katolikus papságot le akarja gyűrni. Iszonyatos támadásokkal. Egy-egy papi botrányt, papi bűnt csámcsogtat, a világot telekürtöli, aláássa a tekintélyét, de ettől ne ijedjetek meg. Ez isteni intézmény. Olyan, mint a család.

Ez a két isteni intézmény van. És jegyezzétek meg, hogy mivel Isten találta ki az egy férfi és egy nő és a belőle fogant és születő életeket, a családot, ezért maguk a családosok sem tudják lerontani az intézményt. Ez jelenti azt, hogy isteni.

Egy világi intézményt a tagjai le tudják rontani. Hány házasságtörés volt a világ kezdete óta? Hány szétment család? Milyen új képletei a családnak ma? És testvérek nem vagyok jós, TUDOM: marad az egy férfi és egy nő. Ez az isteni intézmény. Higgyétek el, ilyen a katolikus papság. Maguk a rossz papok sem tudják lerontani.

Ez nem a mi szentségünk miatt működik. Hanem az emberiséget megszánó Isten Fia szívéből jöttünk elő. Persze ez kötelez, hogy megfeleljünk annak a fönséges hivatásnak, mint ahogy ti is. A Jézus szíve szerinti papság ezt jelenti.

XVI. Benedek pápa amikor 27 éves papi évfordulójára emlékezett, a papság misztériumáról ezeket mondta: tulajdonképpeni tartóerő elsősorban a belső találkozás az Úrral, annak megtapasztalása, hogy ő itt van, mindig újból kézen fog és vezet, tévútjaimról kiragad, velem jár és igazán szól hozzám. (..) Amikor kitartottam hivatásomban és belőle fakadóan éltem belső életemet, mindig megtapasztaltam a feleletet: szükség van rám, felhasználnak, bizalommal vannak irántam. Saját magam tapasztaltam meg, hogy fenntartó erő, ha adhatunk másoknak. Amikor másokat fenntarthatok, az engem is fenntart. Mindebben megtapasztalhatjuk, hogy milyen igaz: nem vagyunk magunkra hagyatva, az Úr jár velünk. És amikor kölcsönösen bízunk egymásban, hordozzuk egymást, akkor ő maga hordoz bennünket, újból közénk lép, jövőt és reményt ajándékoz.

Amen.

Közösségünkben, ezen túl, amikor papjainkért mondunk imát, Kis Zsolt Attila felelősségteljes, hivatás gyakorlásához is kérjük Isten segítségét.

Isten segítse azokat, is, akiket, jelenleg formál és készít fel, arra, hogy majd felszentelt, papként szolgáljanak.

Ima, a papi hivatás kegyelméért

Uram, Jézus Krisztus, te belelátsz az emberi szív legtitkosabb redőibe. Kérlek, tudasd velem, ha a papi élet magasztos szentségét akarod rám bízni! Világosítsd meg értelmemet, hogy hívásodnak megmérhetetlen kegyelmét tisztán fölismerjem, s aztán add, hogy erős akarattal, a világ minden csábítását diadalmasan legyőzve haladhassak szent célom felé!

Ne engedd, hogy megtántorodjam, amikor eljön a nagy kísértő: a földi élvezet! Ne engedd, hogy elbukjam, hogy alámerüljek az emberi szenvedélyek ködös mélységeibe!

Ne engedj visszariadni az áldozatoktól, hanem add, hogy fölemelkedhessem a te örök papságod szent fényességébe.

Ámen.

Forrás:Újfehértói Plébánia


2016. március 16., szerda

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Sacré Coeur nővéreknél

Ha elakadtál az útkeresésedben,

szeretnél egy hétvégét Jézussal tölteni,
hogy erőre kapj,

újra átlásd életedet,
akkor gyere!




Egyénileg kísért Szent Ignác-i hivatástisztázó lelkigyakorlat 

2016. április 22-24. 

Forrás lelkiségi Központ Budapest, Mese utca. 

Bővebb info: hivatasrscj@gmail.com 

Kísérők: Heim Katalin RSCJ, Tornya Erika RSCJ, Mariola Pietrzak RSCJ 

Korlátozott számban vannak még helyek. 





Forrás: Sacré Coeur Nővérek

Képek: MKPK

2016. március 15., kedd

Örökké pap


"Pap vagy Te mindörökké"




"Uram, aki apostolaidat és szolgáidat tűztől lángoló lelkekké teszed, küldj sok papot ennek a népnek, amely a tiéd és a tiéd is akar lenni, és öltöztesd őket igazságba, hogy mint szentjeid ujjongjanak Benned. Erősítsd meg akaratukat, hogy ne hagyják magukat a világ gyönyöreitől és kényelemszeretetétől legyőzetni, hogy ne zárkózzanak kicsinyes völgyekbe, ahol mindent az emberi kívánságok köde takar. Hogy ne remegjenek az áldozatok előtt, hanem erősítsd meg szárnyaikat, hogy merész sasként repüljenek örök Papságod derülten csillogó magasságai felé." (XII. Pius)


Dömötör László

- Csornán születtem 1976-ban. Ott jártam általános iskolába is, majd a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium négy éve után 1994-ben érettségiztem. Ezt követően jelentkeztem a Győri Hittudományi Főiskolára.

- A többiektől eltérően Önt nem Győrben, hanem Kisbéren tudtam elérni e beszélgetés kapcsán...

- Diakónusi gyakorlatomat töltöm ott. Tavaly sikerült letennem a hatodéves vizsgáim zömét is, így ezt az utolsó évet már a gyakorlatnak szentelhettem.

- A főiskola öt éve elég alapot adott a gyakorlathoz?

- Azt hiszem, ez csak saját magunkon múlott. A kötelezően előírt vizsgákon túl, ki-ki eldönthette, mennyit képezi magát, mennyit olvas, mennyi "praktikát" gyűjt össze lelkipásztoroktól.

- Ön mit olvas szívesen?

- Szeretem Móriczot, Mikszáthot, Herczeg Ferencet. Költők közül József Attila, Ady és Babits versei állnak hozzám legközelebb.

- Meséljen valamit a családjáról!

- Hála Istennek, nagyon jó családdal vagyok körülvéve. Nyugodt, szerető légkört biztosítottak számomra, és visszatekintve, nagyon bölcsen neveltek. Mindig az életkoromnak megfelelően kezeltek, megtalálták felém a megfelelő hangot. Szüleimen kívül a keresztszüleim is mellettem álltak, meghallgató figyelmükkel, tanácsaikkal sokszor öntöttek erőt belém.

- A családján kívül, volt-e valakinek szerepe abban, hogy ezt a hivatást választotta?

- A Jóistennek elsősorban, de feltétlenül meg kell említenem Vereczkey Tamás atyát, aki nyolc évig volt a falunknak, Kónynak a plébánosa. Az ő példája nyomán érlelődött meg bennem a gondolat, hogy érdemes erre az útra lépni.

- Mit választott jelmondatul?

- "A békesség Istene, aki Jézust, a mi Urunkat, a juhok nagy pásztorát az örök szövetség vére által feltámasztotta a halálból, tegyen készségesé titeket minden jóra, hogy teljesítsétek akaratát." Tudom, nem egy tipikus, csattanós jelmondat, de nekem nagyon tetszik, mert benne van a lényeg: a béke, a Jópásztor képe, a feltámadt Krisztus öröme. Mindegyik szónak súlya van benne, jó lenne mindig ennek a szellemében élni a hivatásomat.


Bernáth Krisztián

- Szombathelyen születtem 1974-ben. Általános iskolába is ott jártam. Ennek az időszaknak meghatározó élménye volt számomra a soproni nagymamámnál eltöltött szünidők. Mélyen hívő asszony volt, ő vitt először szentmisére a Szent István templomba. Az ő hatására, de teljesen önálló elhatározásként kezdtem hittanra járni 4. osztályos koromban. A gimnáziumi évek alatt, melyeket a soproni Berzsenyi Líceumban töltöttem, kerültem közelebb a Szent György Plébánia közösséghez és ez döntő fontosságú lett hivatásom alakulásában.

- Milyen elképzelései voltak a jövőjével kapcsolatban?

- Sok tantárgy érdekelt, de leginkább a biológiát, kémiát tanultam szívesen, ezért az orvosi, biokémikusi pálya gondolata foglalkoztatott. Aztán, ahogy egyre jobban megismertem az előbb említett plébániai közösséget és az élén álló Bindes Ferenc atyát, a papi hivatás gondolata mind jobban befészkelte magát a szívembe.

- Mi volt a titkuk?

- Talán az a nyitottságuk, befogadókészségük, ahogy a betérőkhöz viszonyultak. Akkor már egy összeszokott, stabil közösséget alkottak, mégsem zártak le az újonnan jövők felé. Szeretettel befogadtak, figyeltek rám. Összejöveteleinken, az imán túl, olyan témákról beszélgettünk, ami a kereszténységünk mind teljesebb megélésében segített. Bindes atya példaként áll előttem. Szeretnék én is olyan jó kapcsolatot kialakítani a hívekkel, ahogy azt ő teszi mind a mai napig.

- Úgy tudom a betegek iránti érzékenysége megmaradt továbbra is…

- Igen, rendszeresen látogatom őket, mert nagyon fontosnak tartom az ő lelki gondozásukat. A diplomamunkámat is e témáról írtam: a betegek kenetéről szól.

- Jelmondata?

- "Itt vagyok Uram, engem küldj". Megtapasztalhattam Isten irántam való végtelen szeretetét, ezért úgy érzem, nekem is az a küldetésem, hogy olyan közösségeket hozzak létre, ahol ezt a szeretetet tovább tudjuk adni a másik ember számára.


Csámpai Norbert

- A felvidéki Nyitracsehiből származom, 1979-ben születtem Ez egy közel 1100 lelkes, kis falu Zoboralján. Hatvan százaléka még ma is magyar. Mélyen vallásos családban nőttünk fel két nővéremmel együtt. Az elemi iskolák után építészeti szakközépiskolában érettségiztem Ógyallán, 1997-ben.

- Egyenes útja volt a szemináriumig?

- Majdnem. Gyerekkoromban nagyon szívesen jártam szentmisére, jól éreztem magam a templomban. Emlékszem: hatodikas koromban már úgy nyilatkoztam mindenkinek, hogy én pap leszek. Aztán ez a lelkesedés a kamasz évek alatt alábbhagyott, úgy 17 éves koromig. Akkortájt elmentünk egy Jézus Szíve búcsúra és ott támadt fel bennem igen erősen az a gondolat: milyen jó lenne ott állni az oltár túloldalán. Negyedik osztályos voltam, amikor végül is döntő elhatározásra jutottam. A plébánosom felajánlotta, hogy tegyek egy látogatást a nyitrai szemináriumba. Ott történhetett valami bennem, mert már úgy jöttem onnan haza, hogy biztos voltam a pályaválasztásomat illetően.

- Gondolom, akadtak nehezebb időszakok...

- Persze. De olyankor, amikor legszívesebben megfutamodtam volna, felidéződött bennem az a kezdeti öröm és lelkesedés, ahogy nekiindultam ennek a hivatásnak, és ez mindig új erőt öntött belém. Sokat segítettek a barátok is: a felvidékiek és az itteniek egyaránt. Most az újmisével kapcsolatos teendők jórészét leveszik a vállamról. Az olvasás és a zene szeretete szintén fontos erőforrás a számomra. Szívesen hallgatom a Ghymes zenekar muzsikáját és olykor-olykor én magam is zenélgetek a tangóharmonikámon.

- "Neki növekednie kell, nekem kisebbednem" - ez lesz a jelmondata. Miért ezt választotta?

- Attól a perctől fogva, hogy felszentelnek, már nem a magam nevében kell, hogy cselekedjem, nem a magam nevében kell, hogy szóljak. Krisztus követeként kell megnyilvánulnom az emberek előtt, ezt kell mindig szem előtt tartanom


Varga Balázs

- Szanyból származom, 1972-ben születtem. Édesanyám pedagógus volt az általános iskolában, édesapám a helyi OTP fiókigazgatójaként dolgozott. Ma már mindketten nyugdíjasok. Egy bátyám van. Csornán jártam középiskolába, a Hunyadi János Gimnáziumba. Egy év katonaság után gépkocsivezetőként kezdtem el dolgozni.

- Ezek szerint, Önben később érlelődött meg a hivatás gondolata?

- Valóban. Noha a családban vallásos légkör uralkodott, a rokonok között is voltak papok, mégis csak fokozatosan terelődtem idáig. Már gépkocsivezetőként dolgoztam pár éve, és lassan kezdtem azt érezni, hogy ez nem elég nekem. Ezt megerősítette akkori plébánosom, Kapui Jenő buzdítása, hogy jelentkezzem a győri Hitoktatóképzőbe, mert neki nagy szüksége lenne egy jól képzett munkatársra. El is kezdtem a tanulmányaimat a levelező tagozaton, de valahogy még mindig hiányérzetem volt. A végső elhatározásra akkor jutottam, amikor a Szentatya győri miséjén résztvehettem 1996-ban. Ezután jelentkeztem át a Hittudományi Főiskola nappali tagozatára.

- Vannak-e olyan szilárd elhatározásai, amikből nem fog engedni lelkipásztori munkája során?

- Biztos vagyok benne, hogy a rendszeres imaélet elengedhetetlen. Erre időt kell szakítani, mert e nélkül az összes többi munkám alapja veszik el. A másik, amire mindig figyelni szeretnék, az a liturgia összeszedettsége. Persze tudom, hogy könnyű most nyilatkoznom erről, de majd, ha 3-4 misét kell mondanom esetleg egy nap... És végül: a felkészültséget tartom fontosnak minden területen. Nem lesz könnyű a feladat, de az Úr csak tudja, hogy miért hívott meg a szolgálatára. A jelmondatom is ezzel kapcsolatos: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket". Jól kifejezi azt a hitemet, hogy az Istennek én így kellettem, a magam gyengeségeivel, esetlenségeivel együtt, és ezért tudom, hogy a majdani sikerekben és kudarcokban is mellettem lesz.


Varga László

A papságra való, immár hét évet betöltő kispapi készülődésem után a 73. zsoltár befejező gondolatának segítségével próbálom kifejezni azt, amiről remélem, hogy továbbra is meghatározza életemet: "Uram, benned találok bizalmat, hogy hirdethessem minden tettedet."

A jelmondat első felében szereplő bizalom nem arányosan kölcsönös, hiszen elsődleges a Jóisten érdem nélküli hívása, ami az Ő irántam megelőlegezett feltétlen bizalma. Csupán ennek az engem megelőző választásnak az imádságból kapott bátorító tudatában jöhet létre részemről a botladozó, de mindig vágyakozó válasz.

A jelmondat második része tehát az eddigiek alapján válik igazán mindkettőnk céljává: Neki azért, hogy általam embertársaim üdvözítésén munkálkodjon, nekem pedig mindez életem értelmét adja.

Az önerőből fakadó teljesítmény bálványozásának korában nehéz hűségesnek maradni ahhoz, hogy csakugyan Őt "hagyjam" cselekedni, hiszen kortársaimmal együtt magam is gyakran Isten és az ember közös világának idegenségét, sőt valótlanságát érzem válságaimban. Mégis rendkívül vonz a papi életforma, amelynek lényege a rámutatás arra, amit a kegyelem itt és most - hajmeresztő gyarlóságunk ellenére is - mindig megújulva visz végbe. Ezért szeretnék valamiképpen hozzájárulni a sürgető küldetéshez, hogy az Egyházra bízott, egyedül valódi életet adó Örömhír teljessége még a mai furcsa, de éppen az önzés egyre nyilvánvalóbb kudarcaiban új reményt hordozó helyzetünkben se némulhasson el.

Székely Imréné

Forrás: Hitvallás, 2003