2016. július 31., vasárnap

Szent Gellért Szeminárium - Szeged


Ócsai J. Barnabás ferences kistestvér a hivatásáról

1970. november 26-án születtem. Mezőkövesd a szülővárosom. Itt nevelkedtem, szüleim a mai napig itt élnek. Egy nővérem van, Nagyné Ócsai Erzsébet, aki 6 évvel idősebb nálam. Édesapám, Ócsai József, szabó, hosszú ideig egy kis faluban lévő varroda telepvezetője volt, most már nyugdíjas. Édesanyám, Póta Erzsébet születésemtől kezdve nem dolgozott munkahelyen, hanem nevelésünkre szentelte életét. Szüleimtől nővéremmel együtt vallásos neveltetést kaptam szüleimtől, akik komolyan, elkötelezetten és tanúságtevő módon élték meg hitüket. Valamikor alsós koromban egy rosszul kezelt mumpsz miatt hallássérült lettem, s ez a mai napig fennáll.

 

Édesanyám jelenítette meg elsőként számomra a papi hivatás gondolatát szüntelen célozgatásaival és persze imáival, de édesapámnak is szerepe volt ebben. Őt a teológia komolyabb szinten érdekelte, s így sok ilyen könyvet olvasott, ami az én érdeklődésemet is felkeltette. Én gyerekfejjel nagyot álmodtam: csillagász akartam lenni. De az Úr mást álmodott meg számomra…

Így jutottam el ama bizonyos Mindenszentek napjának estéjéhez. Nem tudom melyik év volt az, körülbelül 12 éves lehettem. A mezőkövesdi temető közepén egy kis dombocskán van egy lapos tetejű kápolna, melynek Szent Kereszt felmagasztalása a titulusa. A kápolna tetejére fel lehet menni, s én gyerekként kíváncsi voltam a látványra. Fölmenve a milliónyi gyertyafényben szikrázó temető tárult elém. E látvány valamit megérintett bensőben. Nem tudom hogyan, hisz akkor még nem rendelkeztem kifinomultabb fogalmakkal, csak azt tudom, hogy amikor lejöttem a kápolna tetejéről, akkor már pap akartam lenni. Istenélmény volt ez a javából mai fogalmaimmal kifejezve. Szüleimnek hazafelé menet rögtön elmondtam döntésemet. Ők azonban bölcsen arra intettek, hogy erről ne beszéljek senkinek: ez Istennel való közös titkom. Intettek erre azért is, mert akkoriban még nem volt tanácsos előhozakodni ilyenekkel anélkül, hogy emiatt hátrányos megkülönböztetés ne ért volna.

A magam módján tudatosan készültem a papságra. Ebben meghatározóak voltak még gyerekkorom hitoktató papjai: Póta Ferenc és Nagy Béla. A kamasz hitbeli krízisei, eltévelyedései engem valahogy elkerültek: tulajdonképpen ama mindenszenteki estétől kezdve mindig is pap akartam lenni. Ezzel a céllal végeztem gimnáziumi tanulmányaimat Mezőkövesden, ahol 1989-ben érettségiztem.

Az érettségi után azonnal jelentkeztem a szemináriumba, ahová fel is vettek. Az éppen megszűnő félben lévő kispapokat érintő sorkatonai szolgálat engem elkerült hallássérülésem miatt. Az 1989/90-es tanévet Egerben végeztem, majd elöljáróim javaslatára a következő évtől Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen és a Központi Szemináriumban folytattam tovább felkészülésemet a papságra. Az első egri év egy boldog, felhőtlen év volt, mert azt éltem meg, hogy kezdek célba érni a papságot illetően. Budapest már nehezebben kezdődött. Előszöri egy rendkívüli dolog miatt: a Központi Szeminárium épülete lakhatatlanná vált, és a felújítások miatt két évig az akkori Zrínyi Miklós Katonai Akadémián kapott helyett a Szeminárium. Ez nem épp ideális közeg volt számomra a lelki töltekezésre, de utólag hálás vagyok a kihívásokért, és azért, hogy egy ilyen hihetetlennek tűnő szituációnak részese lehettem. Itt Budapesten, amikor már visszaköltöztünk a felújított Szemináriumba, ismerkedtem meg Beöthy Tamás jezsuita atyával, akinél elvégeztem a klasszikus nagy szentignáci lelkigyakorlatot egy sajátos 30 hetes felosztásban. Ez a lelkigyakorlat nagy hatással volt az Úrral való személyes kapcsolatomra és ezzel együtt a papságra való felkészülésre. 1994 június 18-én szenteltek diakónussá. Diakónusként a VI. év második felére visszakértem magam Egerbe, s innen fejeztem be budapesti tanulmányaimat. Ez a félév nagyon jó volt arra, hogy immáron közvetlenül a papszentelés előtt egy kicsit rálátásom legyen közelebbről az Egri Főegyházmegyére.

1995. június 17-én szentelt pappá Seregély István érsek atya az Egri Főegyházmegye szolgálatára. Papi jelmondatom a 2Kor 12,9 – „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Másnap szülővárosom, Mezőkövesd Szent László templomában mutattam be első szentmisémet.

Ezután elkezdődött az egyházmegyés papi életem az első években még káplánként. Káplán voltam Hevesen egy évig. 1996-tól két évig Jászárokszálláson, majd 1998-tól két évig Szerencsen. A szerencsi évekért különösen hálás vagyok az Úrnak. Tóth László plébános atyával és káplántársaimmal egy igazi papi testvéri közösséget éltem meg. Ez a közösség papi szolgálatomnak és egyéni megszentelődésemnek is különös lendületet adott. Ekkor voltam először Jálics Ferenc lelkigyakorlatán, akinél az elsajátított kontemplatív ima egy maghatározó elemévé vált lelki életemnek.

2000-ben négy hónapig a Miskolc-Mindszent Plébánián voltam káplán, majd az év végétől Arlóban plébános. Az itteni magányom döbbentett rá, hogy milyen fontos számomra a közösség. Ugyanakkor annak a megnevezése is, hogy én igazán az Úrnak akarom szentelni magamat, de ezt egy életen keresztül egyedül megvalósítani nem fogom tudni. Ugyanakkor Arlóban láttam egy szerzetesközösséget, Szent Ferenc Kisnővéreiét. Láttam arra egy „mintát” – igaz, női változatban – hogy milyen az Istennek szenteltség közösségben. Ennek az időszaknak a keresésében kristályosodott ki bennem az, hogy az Úr engem szerzetesi hivatásra is hív, s elvezetett a Szent Ferenc Kistestvérei közösségbe való belépéshez.

Ennek során először egy Miskolc környéki plébániára kértem magam, s így lettem Harsányban plébános 2003-tól. Egy év a jelöltidő kapcsolattartásának éve volt, majd 2004. októberében Antal testvér vezetésével elkezdtem a noviciátust Harsányban. A beöltözéskor a Barnabás testvér nevet kértem és kaptam a testvérektől az ApCsel 4,36 indíttatása alapján.

2005. október 4-én Assisi Szent Ferenc ünnepén tettem le első fogadalmamat, majd 2011. október 4-én pedig örökfogadalmamat.

Forrás: Szent Ferenc Kistestvérei


Pálosok a Hargitán


Ízt adni az emberek életének

A Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány örökfogadalmas szerzetes diakónusával, Guia Laurean fr. Hugóval (1988, Temesvár) június 4-ei, csíksomlyói papszentelésére való készülése kapcsán beszélgetett Borsodi L. László ferences sajtóreferens.
 


Emlékszik még, mikor látott először ferences szerzetest? Fel tudná idézni az első találkozást és annak hatását? Hogyan hallotta meg a ferences szerzetespapságra hívó szót?

Ferences szerzeteseket először Szatmárnémetiben egy egyházmegyei ifjúsági találkozón láttam 2004 vagy 2005 őszén egy alternatív program keretében. A témára már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon megérintett a közvetlenségük, egyszerűségük, jókedvük és nyitottságuk. Ekkor még nem gondolkodtam azon, hogy szerzetes legyek, viszont azon igen, hogy pap legyek. Kiskorom óta ugyanis naponta ministráltam a nagykárolyi Szentlélek-templomban. Ott fogant meg bennem a papi hivatás, amit később az egyházközség életében és az egyházmegyei ifjúsági pasztorációban való aktív részvétel érlelt és kibontakoztatott bennem.

A ferences szerzetesi hivatás azután kezdett el foglalkoztatni, hogy a Szentírást olvasva felfigyeltem Szent Péter apostol szavaira, arra, amit a születésétől fogva béna embernek mondott: „Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Ezt követően szívemben otthont készített magának az apostolok életformája, az evangélium szerinti élet utáni vágy. Ezután már csak így tudtam, így akartam elképzelni az életemet. Ezt a tapasztalatot követte a ferences testvérekkel való találkozás. Rajtuk keresztül jutottam el Assisi Szent Ferenchez, az evangélium szerinti élet nagy mesteréhez. Még gimnazista koromban a testvérek biztatására több alkalommal is meglátogattam a dési ferences kolostort, ahol megtapasztalhattam és részese lehettem a ferences szerzetesi életnek, amit így tudnék összefoglalni: közös ima, közös munka és örvendezés az Úrban. Mindazt, amit megtapasztaltam és amire vágytam, mindennapi imáim részévé tettem, és így, az Úrral együtt, sikerült tisztán látni, hogy Isten meghívott engem a kisebb testvérek, a ferencesek közösségébe, és megadta a papi hivatás ajándékát is.

A szerzetesi életre való felkészülésben a csíksomlyói jelöltség, a magyarországi Szécsényben töltött noviciátus (szigorú próbaév), a papi pályához szükséges tanulmányok során pedig a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet játszott fontos szerepet. Melyik időszak milyen módon csiszolta és mélyítette hivatássá önben az első elhatározást?

Mind a három időszak nagyon fontos helyet foglalt és foglal el az életemben. Mindig a jelenben akartam élni. Mindig azzal akartam foglalkozni, ami éppen akkor a feladatom. Így sok szép emlék köt ezekhez a helyekhez, amelyek valóban kiemelkedő szerepet töltöttek be abban, hogy a hivatásom nap mint nap erősödjék és egyre mélyebbre gyökerezzen bennem. Gondolok a jelöltségben megélt istenélményekre, a közös és egyéni imádságokra, a közösségi élet örömeire és nehézségeire; a noviciátus gyönyörű évére, amikor novícius mesterem és egyben lelki vezetőm segítségével közelebb kerülhettem Istenhez, önmagamhoz és testvéreimhez; a közös kirándulásokra, amelyek felragyogtatták számomra a teremtett világ szépségét, ezáltal pedig a fölséges, a dicsőséges Isten szépségét és nagyságát. A teológiai évek alatt is sok mindent hallottam, sok mindent megtanultam. Tágultak az ismereteim, de aminek leginkább örülök, az az, hogy tágult a szívem is: egyre több teret kapott az Isten és az ember az életemben. Ebben az időszakban a szászsebesi ferences kolostorban éltem életem nagy részét, olyan testvéri közösségben, amelynek fontos szerepe volt abban, hogy még inkább elköteleződjem Isten és az emberek szolgálatában.

Köztudott, hogy számos, a rendi testvérei által szervezett ifjúsági program lelkes segítője. A fiatalokkal való foglalkozás a közösség részéről támasztott elvárás teljesítése vagy személyes választásának a következménye?


Személyes, tudatos és következetes választásomnak a következménye. Egyrészt azért, mert az életkorom is ezt hozza magával, de mindenekelőtt azért, mert örömömet lelem ebben a munkában, vágyom a személyes kapcsolatokra, a barátságokra, és fontosnak tartom, hogy a fiatalok mellett legyünk önmaguk keresésében, istenkeresésükben, a helyes istenkép megpillantásában, az Istennel való személyes kapcsolatuk elmélyítésében és az emberekkel való kapcsolataik terén is.

Milyennek képzeli el ma Guia Hugó a teológus Guia Hugót, a papot az első öt évben, és milyennek szeretné látni húsz év múlva?


Elképzeléseim szerint nem szeretném abbahagyni a tanulást. Folyamatosan szeretném képezni magam mindabban, amire nekem, testvéreimnek és felebarátaimnak szüksége van. Leginkább azonban azt szeretném, hogy az Istennel való kapcsolatom egyre tökéletesebb és teljesebb legyen. Nagyon szeretném, hogy minden szentmise, szentség- vagy szentelmény-kiszolgáltatás szorosabb kapcsolatot hozzon létre köztem és Isten, felebarátom és Isten, valamint közöttem és felebarátom között. Szerzetesi és papi életemet ennek az igének a fényében szeretném megélni: „Ezüstöm, aranyom nincs, de amim van, azt neked adom.” (ApCsel 3,6) Neked adom, Istenem! Neked adom, testvérem, felebarátom!

Ön szerint mi a szerzetesi életforma szerepe a 21. században?

Jézus azt mondja: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13). Tudjuk jól, hogy a só tisztít, tartósít és ízt ad. Meglátásom szerint ez a szerzetesi életforma egyik szerepe a 21. században: életünkkel, jelenlétünkkel, munkánkkal és imánkkal tisztítani mindazt, ami erre rászorul; tartósítani, megőrizni az emberek életében a hitet, a reményt és a szeretetet, valamint az evangélium hirdetésével és tettekre váltásával ízt adni az emberek életének, ezzel együtt földi életünknek is.

Forrás: Gyulafehérvári Szeminárium / Vasárnap című hetilap


2016. július 30., szombat

A meghívás - statisztikák a megszentelt hivatással kapcsolatban


Hogyan ismerhetjük fel Isten hívását

A hivatás jelei

Amint már említettük, Isten valóban mindenkit hív, mindenkinek személyre szabott feladatot ad üdvösségtervében. Itt azonban csak a sajátos értelemben vett papi és szerzetesi hivatás jeleiről beszélek. A valóságban annyi a jel, ahány meghívott van. Ezért itt csak néhány tipikus jelet említhetünk.

Elégedetlenség és vágyakozás

A hivatás kezdeti jele gyakran valami sajátos elégedetlenség és megfoghatatlan vágyakozás. Ez az elégedetlenség élesen különbözik az önmegvetés vagy a világmegvetés, de még az ambíció minden válfajától is. Inkább abban nyilvánul meg, hogy mindaz az öröm és kielégülés, amit ez a világ nyújthat, nem elég neked. Akkor is, ha fényes karriert futhatnál be, ennél valami többre vágysz. Aki depresszióban szenved, az nem tudja élvezni az élet kisebb-nagyobb örömeit. Akiben hivatás ébredezik, az nagyon is fogékony az öröm iránt. Ránézel egy tavaszi mezőre, és megérzel benne egy annál végtelenül nagyobb szépséget. Fölnézel a csillagos égre, és megillet valami végtelen nagyság és fölség. Barátságra lépsz az emberekkel, és az emberi jóság szikrái egy nagyobb, végtelen Jóság iránti vágyat ébresztenek föl benned. Megérinthet egy lány szépsége, de ennél a szerelemnél is tisztábbról és erősebbről álmodsz. Ha hajlamos vagy a filozófiára, úgy is mondhatod, hogy a véges szépség és nagyság, a véges öröm és szeretet élménye felkelti benned a végtelen Szépség, a végtelen Nagyság, a végtelen Öröm és Szeretet iránti vágyat. A világ tűnő valósága a maradandó Valóságra emlékeztet. Ez a homályos és meghatározatlan vágy idővel konkrétabb formában jelentkezik. Rájössz arra, hogy egy egész élet is kevés az istenkeresésre, márpedig te csak ennek az Istennek a keresésében és szolgálatában találhatod meg a boldogságot.

Hála


Van, akit nem ennek a világnak az elégtelensége, hanem az öröm és hála indít el a hivatás útján. A kétfajta élmény csak látszólag ellentétes, hiszen az Isten utáni vágyban már valamiképpen bírjuk az Istent. Az, akinek túlcsordul lelkében az öröm és a hála, úgy érzi, hogy ha egész életét az Isten szolgálatára szenteli, az is kevés. Aki megtapasztalta az Isten jóságát a reggeli verőfényben, a Krisztus keresztjében és a minden rosszat jóra fordító Gondviselésben, az nem akar mást, mint az Istent dicsérni és megismertetni jóságát az emberekkel. Egy csodálatos részlet Dosztojevkszkij Karamazov Testvérek regényéből minden elvont elmélkedésnél jobban megvilágítja témánkat. Zozima atya élete végén elmondja hivatása történetét. Azzal kezdődött, hogy agnosztikus testvére, aki tüdővészben haldoklott, anyja unszolására meggyónt és egészen megváltozott:
"Ne sírj, lelkem, édesanyám - mondogatta -, sokáig élek még én, sokáig boldog leszek veletek, mert az élet, az élet boldog és vidám!"—"Jaj, drágám, hát micsoda boldogság az neked, amikor éjjel lázban égsz, és úgy köhögsz, hogy majd szétszakad a melled?!" - "Mégse sírj mama - felelte -, az élet paradicsom, és mi mindnyájan paradicsomban vagyunk, csak nem akarunk tudni róla, pedig mihelyt tudni akarnánk, mindjárt holnap paradicsom lenne az egész világon."

Szobájának ablakai a kertre nyíltak, a kertünk árnyas volt, vén fákkal, azokon meg éppen fakadoztak a tavaszi rügyek, megjöttek a korai vándormadarak, bekacagtak, bedaloltak az ablakán. Egyszer csak, ahogy elnézegette őket és elgyönyörködött bennük, azoktól is bocsánatot kért: "Isten madárkái, boldog madárkák, ti is bocsássatok meg nekem, mert vétettem ellenetek is." Ezt akkor már egyikünk se tudta megérteni, de ő sírt örömében: "Hát igen, isteni pompa vett körül: madarak, fák, rétek, az égbolt, csak én éltem gyalázatban, csak én ócsároltam le mindent, a szépséget és a pompát meg egyáltalán nem vettem észre." A fiatal Zozima szívében eltörölhetetlenül megmaradt ez az élmény, és amint mondja: "a maga idejében fel kellett ébrednie, meg kellett szólalnia".

Találkozás Jézus Krisztussal

Egyetlen hivatás sem fejlődhet ki a Jézus Krisztus követése nélkül. De vannak olyanok, akiknek a hivatás kezdeti indítását is a Jézus Krisztussal való találkozás adta meg. Nemcsak Szent Antal és Szent Ferenc hallotta Krisztus szavait: "Még egy valaminek híjával vagy. Add el mindenedet és add a (pénzt) a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben és jöjj, kövess engem" (Mk 10, 21). Jézus ma is ránéz egy-egy fiatalra, és az nem tudja nem magára értelmezni Jézus szavait. Tusakodik ellene, próbálja elfelejteni, de újra meg újra visszhangzik a lelkében. Amíg ellenáll, szomorú és nyugtalan, de ha arra gondol, hogy esetleg mégis enged a hívásnak, a béke és öröm ígérete tölti el.

Segíteni az embereken

Gyakran a fiatalember és a fiatal lány csak általánosságban képes megfogalmazni életcélját. Csak annyit lát világosan, hogy segíteni akar az embereken. De mi legyen? Orvos, pszichiáter, tanár, ápoló? Mindegyik hasznos és vonzó hivatás. Egy nap azonban ráébred, hogy a legfontosabb Krisztust elvinni az emberekhez, közreműködni a Krisztussal való találkozásban. A megfeszített és megdicsőült Krisztus Testével táplálni az embereket, az Ő békéjét adni a bűnbánat szentségében, Krisztus tanítását közvetítve Krisztus vonásait kialakítani bennük - lehet-e ennél nagyszerűbb vállalkozás? Az orvos a testi élet meghosszabbításán fáradozik, a pap, a szerzetes és a szerzetesnővér - mindegyik a maga módján -, a lélek és a test örök életre való felkészítésén. Bár a szerzetesnővér nem szolgáltatja ki a szentségeket, tanítása, imádsága, életének tanúsága lelkeket ment és nevel. Mind a pap, mind a férfi és női szerzetes hivatása, hogy személyében (tágabb értelemben vett) szentségi jellé váljon: nemcsak szava, hanem tettei és gesztusai is Krisztus szentségét és szeretetét közvetítsék.

A liturgia szeretete

Sokan azért gondolnak papi vagy szerzetesi hivatásra, mert megszerették a liturgiát. Szeretnek ministrálni, az oltár körül sürögni-forogni, szeretik az egyházi ruhákat, a zenét és a tömjénfüstöt. Arról álmodoznak, milyen nagyszerű lenne, ha ők is papokként szolgálhatnának. Mindez lehet egy kezdődő hivatás jele. De a döntő kérdés: eljut-e az ilyen fiatal az Eucharisztia szeretetéhez? A liturgikus jelektől a jelzett valósághoz, az esztétikumban való gyönyörködéstől a Krisztus áldozatával való azonosuláshoz? Az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus szeretete és imádása az egyik legmegbízhatóbb jele a papi hivatásnak. Ma sok fiatalt a liturgikus közösség vonz, azért készül a papságra, hogy ilyen közösségeket formálhasson. Fontos azonban, hogy ne a közösséget imádják, hanem azt a Jézust, akinek a feláldozott Teste és Vére táplálja egy Testté azokat, akik Vele egyesülnek. Vannak azonban olyan jelentkezők is, akik azért keresik a liturgia fényét és a papi rend méltóságát, mert valamilyen lelki ferdeséget akarnak ily módon elleplezni. Kiélik magukat a szerepjátszásban, a mások dirigálásában, de nem tudnak eljutni a lelki valóságok szeretetére. Ha nem tudnak vagy nem akarnak megváltozni, az ilyeneknek nincsen helye sem a szemináriumban sem a szerzetesi közösségben.

A hivatás természetes alapjai

A kegyelem hívása feltételez valamilyenfajta természetes "nyersanyagot", olyan energiaforrásokat, amelyeket magasabb célokra irányíthat és megszentelhet. Ha a természetes energiaforrások hiányoznak, a hivatás aligha képes a személyt átformálni. Ha nincs, amit lángra gyújtson, a leghatékonyabb gyújtós is kialszik. Persze az is lehetséges, hogy az isteni hívás áttör a személy gátlásain, és hatalmas szunnyadó energiákat szabadít fel a lélek mélyéről. De nézzük itt a lélek tudatos, természetes energiaforrásait. Pl. a nagyratörés ambícióját. Akit ilyen vágy mozgat, az mindent elkövet, hogy valami nagyot alkosson, vagy hogy fontos személlyé váljék. Először csak a szülei, önmaga és környezete szemében akar nagynak tűnni. Ám ha elfogadja Krisztus hívását, az ilyen nagyra törő ember nagylelkű krisztuskövetővé válhat. Megérti azt, hogy az egyetlen igazi nagyság az Isten nagysága, és ez leginkább az Isten alázatosságában mutatkozik meg. Ezért hajlandó minden földi ambíció föladására, és Krisztusért nagylelkűen mindenét odaadja. Érte még az emberek megvetését, életének látszólagos eredménytelenségét is elfogadja. Élete gyümölcseit pedig egészen Isten kezébe teszi le, és már attól sem fél, ha üres kézzel kell megjelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Külön kell szólnunk azokról, akiknek természetes adottságuk a közösségteremtés. Azokról a fiatalokról, akiknek a közelében földerülnek az arcok, szavuk és jelenlétük elsimítja az ellentéteket, és közös vállalkozásokra lelkesít. Ha az ilyen vezetésre termett fiatalember vagy lány meghallja Krisztus szavát, akkor már nem akármilyen közösségteremtésre, hanem a Krisztus Testének építésére készül. Megérti, hogy vezetői képességét nem azért kapta, hogy mások fölött basáskodjék, vagy népszerűségre vadásszon, hanem hogy sokakat szolgáljon. Arra, hogy önmagában és a környezetében otthont adhasson a sok önmagától menekülő otthontalan embernek. Mások tehetségét nem nyomja el, versenytársait nem löki félre, hanem azon igyekszik, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben kibontakoztassa talentumait a közösség javára. Képes örülni a mások sikerének és népszerűségének. Az eredmény fontos számára, nem az hogy ő maga csillogjon. A tudásszomj is nagyon hasznos lehet az istenszolgálatban. Ha valaki valóban az igazságra éhezik, és nem a tudós embernek kijáró tiszteletre, azzal valójában már elindult az Istenkeresés útján. Hiszen nemcsak a teológia, hanem bármelyik tudományág művelése a minden igazság és valóság Forrásához visz közelebb. Minden igazság "szent", amennyiben az Isteni Igazság feltétlen és örök jellegében részesedik. A valóban tudós ember soha nem tetszeleg azzal, hogy ő birtokolja az igazságot, tanítványainak pedig kegyesen kiosztja tudása morzsáit. Egész életében a szó legnemesebb értelmében tanuló marad, soha nem elégszik meg azzal, amit tud, hiszen minden megválaszolt kérdés újabb kérdéseket vet fel. Az igazság iránti tisztelete végső fokon a transzcendens isteni igazságnak szól, és ahhoz hozza közelebb a környezetét. Többször elnéztem egy-egy diákom arcát, amint egy nehéz matematikai problémán dolgozott. A figyelem, a tisztelet és összeszedettség közvetlenül a matematikai példának szólt, mégis úgy tűnt, mintha a gyermek imádkoznék. Végső fokon az igazság iránti feltétlen tisztelet az Isten iránti tiszteletet sugározza az emberek felé. Hadd érzékeltessem mindezt egy igaz történettel. Még a kommunista időkben történt: Dienes Valériával beszélgetést készített a Magyar Állami Televízió. A nemzetközileg elismert filozófus, nyelvtudós és matematikus már a kilencvenes éveiben járt, de rendkívüli értelmi képességeit még teljes mértékben birtokolta. Dienes Valéria mélyen hívő keresztény volt, hite átjárta életét és tudományos kutatómunkáját. Az újságíró természetesen gondosan került minden vallásos témát. Mégis nem sokkal ez után a filozófusnő levelet kapott: "Én soha önről a TV interjú előtt nem hallottam, mivelhogy egyszerű kazánkovács vagyok. De amint hallgattam, megértettem, hogy van Isten." Íme a tudós igehirdetése. Anélkül hogy Isten nevét egyszer is említette volna, olyan igazság iránti tisztelet és odaadás sugárzott az öreg hölgyből, hogy az Istenhez vezető kegyelem eszközévé vált. Az esztétikum iránti fogékonyság is elindíthat egy hivatást. A szépség szeretete istenszeretetté fejlődhet. De ehhez a szépségszerető léleknek meg kell térnie. Rá kell jönnie arra, hogy a szentmise és a zsolozsma célja nem esztétikai élmények halmozása, hanem istenszolgálat. Ha azért választja valaki a szerzeteséletet, hogy esztétikai hajlamait kielégítse, ezer dolog fogja sérteni a szemét és a fülét. Hamarosan kénytelen lesz elmenekülni. Ha az esztéta meg akar maradni a papi vagy szerzetesi hivatásban, el kell fogadnia, hogy az igazság fontosabb az esztétikumnál. Akkor is imádkoznia és szolgálnia kell, ha éppen nincsen esztétikai élménye. Paradox módon, ha valaki az igazságot, őszinteséget és alázatot az esztétikumnál többre becsüli, szépérzéke is továbbfejlődik. Megérti, hogy végső fokon az igazság és a szépség egymástól elválaszthatatlan értékek. Pl. a valóban szép liturgikus zene igaz is. Egyik diákom megjegyezte a nagypénteki liturgia után: "Arra gondoltam, ha valakinek hitkételyei vannak, jöjjön el ide, hallgassa meg ezeket az énekeket." Valóban, az arra fogékony lélek megérzi, hogy csak az igazság ihlethet ilyen zenét. Az esztéta lélek, aki túljutott az esztétikum imádatán, nagyon is fontos szerepet tölthet be az egyházi szolgálatban. Minden egyházmegyében és szerzetesi közösségben szükség van olyan emberekre, akiknek fejlett és kiművelt a szépérzéke. Ezek nélkül nem volna szép liturgia, kihalna az Istenhez emelő ének és zene, a giccses képek és szobrok ellepnék a hodály- vagy előadóteremszerű templomokat.

Minden hivatás közös jellemzői

Sokfajta szerzetesközösség létezik, sőt az egyházmegyei pap is sokféle módon gyakorolhatja hivatását. De a különbözőségek ellenére minden igazi hivatásban három közös jellemző vonást találunk: az istenszeretet szenvedélyét, a fokozatosan táguló és mélyülő emberszeretetet és a reális önismeretre, önnevelésre való készséget.

Az istenszeretet szenvedélye

A fent említett típusok, a nagyra törő, a közösségteremtő vezető egyéniség, a tudós, az esztéta nyilván sokféle evilági hivatásban is megszentelhetik természetes adottságaikat. De akiben az istenszeretet szenvedélye ég -vagy akárcsak parázslik-, azt semmi ki nem elégítheti ezen a földön. Az ilyen fiatal természetesen fordul a szerzetesi vagy papi hivatás felé. Ha Isten a lét, az igazság és a jóság végtelen teljessége, akkor miként választhatna más célt saját életének? Hogyan találhatna nagyobb örömet annál, Aki maga a boldogság? Megérti, hogy nem lehet nagyobb szeretet a Krisztusénál, ezért ő Krisztust akarja, fenntartás, kerülőút és közbülső állomások nélkül. Az ilyen szív boldogan ismétli Szent Ferenc imádságát: "Istenem, mindenem" Vagy Szent Tamásét, aki ezt válaszolta a kereszten függő Krisztusnak, Aki minden kérését teljesítette volna: "csak Téged akarlak, Uram!" Kezdetben az istenszeretet szenvedélye csak abban nyilvánul meg, hogy a lélek vágyakozik e szenvedély után. Szeretné az Istent szenvedélyesen szeretni és fáj neki, hogy nem képes rá. Az ilyen lélek derüljön fel, hiszen Isten maga szítja a szeretet utáni vágyat benne. Ha kitart, ha kész minden árat megfizetni, az Isten fokozatosan beteljesíti vágyát, amelyet Ő maga ültetett el a lelkében.

A táguló és mélyülő emberszeretet

A keresztény tanításban isten- és emberszeretet elválaszthatatlanok. A Ciszterci Generáliskáptalan Nyilatkozata klasszikus tömörséggel fogalmazta meg a két szeretet egységét: A szeretetnek oszthatatlanul, mintegy egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie, akit Isten a maga képére teremtett, és akit Krisztus vére árán váltott meg. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia (42. pont.). Az istenszeretettel nagyon könnyen becsaphatjuk magunkat. Ha édes békét érzünk, mikor Istenre gondolunk, könnyen azt képzeljük, hogy szeretjük az Istent. Pedig az istenszeretet valódiságát az dönti el, hogy szeretjük-e a felebarátunkat: Ha valaki azt mondja: "Szeretem az Istent", a testvérét azonban gyűlöli, az hazudik, mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát (1Jn 20). Az igazi hivatástudat mindig magába zárja a vágyat és a képességet, hogy felebarátunkat önmagáért szeressük. A hamis jámborság viszont a felebarátot a jó cselekedek tárgyává fokozza le, és az érdemszerzés eszközévé alacsonyítja. Az igazi szeretet viszont az isteni szeretetet utánozva a másik embert önmagáért szereti. A szeretet gyakorlásában nem játssza meg magát, nem hízeleg és nem képmutató. Képes önmagát adni, képes a másik embert önmagába fogadni. De ne csüggedj, ha őszintén szeretni akarod a felebarátodat, de úgy érzed, hogy nem tudod. Nincs ok a kétségbeesésre. Isten hajlandó csodát művelni annak a kedvéért, akinek akkora hite van, mint egy mustármag: Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és annak, aki zörget, megnyitják az ajtót (Lk 11, 9-10). Az Isten meg tudja gyógyítani azt a félénk embert, aki szeretne visszavonulni a többiektől, mert attól fél, hogy kivetik maguk közül. Képessé tesz minket arra, hogy legyőzzük a rettegést, tudjunk szeretet adni és elfogadni. Csak vágyódjunk és imádkozzunk szakadatlanul az igaz szeretet kegyelméért.

A reális önismeret és önnevelés

Félelmetes tehetségünk van arra, hogy nemcsak a másik embernek tudjunk meggyőzően hazudni, de önmagunknak is: "Meggyőzöm magamat arról, hogy kisebb kilengésektől eltekintve én lényegében kedves, nagylelkű és szerető szívű ember vagyok, csak az szomorít el, hogy a környezetem ezt nem látja be. Több jel arra mutat, hogy inkább kellemetlen, nagyképű, leereszkedő típusnak könyvelnek el. Ugyanakkor nagyon csodálkozom, hogy a barátom nem veszi észre, milyen nagyképűen és leereszkedően viselkedik. Mindenki tudja, csak ő nem." Ha nincs reális képünk önmagunkról, pontosabban, ha sikeresen letagadjuk a valóságot önmagunk előtt, az imádságban is pózolni fogunk. Hálát adunk az Istennek, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többi ember, hálátlan, templomba nem járó, kötelességeit elhanyagoló. Észre sem vesszük, hogy mint az a bizonyos farizeus, nem azért adunk hálát az Istennek, mert jók vagyunk, hanem azért, mert egyedül mi vagyunk jók. S így tulajdonképpen örülünk a többi ember rosszaságának. Szent Bernát szerint ez a farizeusi magatartás minden olyan emberben ott szunnyad, aki még nem indult el a fájdalmas önismeret útján. Az is hajlamos lehet az önámításra, akit megérintett a hivatás kegyelme. De aki engedelmeskedik a kegyelemnek, az hajlandó szembesülni önmagával. Sőt kéri az Istent, hogy tárja fel előtte bűneit, azért hogy megbánhassa őket. Éhezi és szomjazza az igazságot, önmaga igazságát is. A Jóisten azonban végtelen tapintattal vezeti a lelket, bűneit csak fokozatosan mutatja meg, nehogy kétségbeessen. A kegyelemmel együttműködő lélek elfogadja, sőt kéri a környezete kritikáját és hálás is érte. Tudja, hogy a kívülállók sokkal objektívabban látják őt, mint saját maga. Ezért eredményes pap- és szerzetesnevelés csak olyan közösségben lehetséges, amelyben létezik elöljáró és lelkivezető, s a közösség mint közösség törekszik a helyes önismeretre. A lelki élet elején gyakran megtörténik, hogy az őszintén törekvő lélek közel kerül a kétségbeeséshez. Minél nagyobb erőfeszítéssel harcol hibái ellen, annál biztosabban ér el egy olyan kritikus pontot, ahol be kell látnia: "Hiába minden. Nem tudok kimászni a gőg, a testiség, az önzés mocsarából. A küzdelem csak fokozza a kísértést." Ha nem veszti el a hitét és bizalmát, akkor éppen ez a pont lehet a kegyelem órája. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy még a legszilárdabb akaraterő sem elégséges az üdvösséghez. Az ilyen lelki szegény azután Szent Bernát szerint meghallja az isteni szózatot: "boldogok a lelki szegények." Megérti, hogy éppen saját nyomorúsága hívja le rá az Isten kegyelmét. Mihelyt minden reményét az Isten megbocsátó és gyógyító kegyelmébe helyezi, az Isten megkezdi benne gyógyító és megszentelő munkáját: az önmaga nyomorát elismerő lélek már nem fogja többé erényeit önmagának tulajdonítani. Nem is kapaszkodik a többi ember fölé. Egy szinten látja magát embertársaival, pontosabban egy szinttel lejjebb, hiszen a saját erkölcsi nyomorát első kézből ismeri, míg a többiéről nincs közvetlen élménye. Mindenesetre most már testvérnek fogadja el embertársait, a közös bűnbánat, a megbocsátás és megszentelődés reménye egy közösséggé kovácsolja azokat, akik egy lelki iskolába járnak. Persze nem elég arra várni, hogy az Isten gyógyító és megszentelő kegyelme átalakítson minket. Csak akkor teszi meg, ha továbbra is minden erőnkkel dolgozunk önmagunk megjavításán. Loyolai Szent Ignác mondta: "A lelki haladást nem lehet arckifejezésen, gesztusokon, természetes talentumokon vagy a magány szeretetén lemérni. A lelki haladás mértéke az elszántság, amellyel valaki önmagát neveli."

Forrás: Zirci Ciszterci Apátság

2016. július 25., hétfő

Pascal atya 20 éves papi szolgálata

Pásztor Pascal atya, az egri Fájdalmas Anya Templom plébánosa 2016.06.16-án ünnepelte pappá szentelésének 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból a csütörtök esti Szentmisében jelenlegi  és előző plébánosi helyén lévő híveivel együtt adott hálát eddigi papi szolgálatáért. A Servita templom hívei az alábbi szöveggel köszöntötték:

„Másokért élni” – ez a gondolat jutott először eszembe, amikor Pascal atya 20 éves papi szolgálatára gondoltam. Nagy nap a mai, hiszen 20 évvel ezelőtt szentelték pappá az atyát.


Hivatás – azt hiszem, ez mindenképpen az emberek szolgálatával függ össze. Aki emberekkel foglalkozik, az abban látja élete értelmét, hogy lemondva önmagáról, figyelme másokra irányuljon. A papi hivatás mellett beszélünk tanári, orvosi hivatásról, melyek sokszor emberfeletti odafigyelést, áldozatot kívánnak az embertől. De a papi hivatás valóban teljes embert kíván, a pap arra vállalkozik, hogy az emberek üdvösségét elősegítse. Egy idős atyától hallottam régen: Ha már egyetlen ember lelke a Mennybe kerül a pap tevékenysége következményeként, már „megérte papnak lenni”.

Pascal atyát köszöntjük tehát ma – hálát adunk 20 éves papi szolgálatáért. Bár ő tudja, miért kell leginkább az elmúlt 20 évért köszönetet mondani, vele együtt adunk hálát, hogy meghívást kapott erre az áldozatos életre, és megköszönjük a 20 év kegyelmeit!

Forrás: Fájdalmas Anya Plébánia, Eger


2016. július 23., szombat

Szent II. János Pál pápa imája hivatásokért

Úr Jézus Krisztus, Te, Aki Egyházadat a világ útjain vezeted, fordítsd tekintetedet Európára, erre a nagylelkű földrészre. Századokon át misszionáriusok seregei indultak innen, hogy a föld minden sarkába elvigyék Evangéliumodat. Ma Európának is szüksége van olyanokra, akik bátra és hűséggel hirdetik üdvözítő szavadat.


Isten Fia, adj sok fiatal szívébe készséget, hogy elfogadják hívásodat, legyőzzék a félelmet, ami érthető egy fönntartás nélküli elkötelezettség előtt. ismételd meg nekik azt az erős és meggyőző hívást, ami Pétert arra vezette, hogy így válaszoljon: "A Te szavadra kivetem a hálót!" (Lk.5,5).

A Te kegyelmed legyen számukra láng, amely megvilágít és fölmelenget, erős szikla, amely megtart és biztonságot nyújt, a bizalomnak és a mindig új lelkesedésnek a forrása.

Kérünk Téged a szülőkért, akik munkatársaid az élet továbbadásában, hogy gyermekeiket elvezessék arra a fölfedezésre, hogy az élet megosztandó ajándék. Neked ajánljuk a papokat, a megszentelt hivatásban élő férfiakat és nőket, hogy örömmel tegyenek tanúságot arról, milyen szép teljesen Hozzád tartozni, Hozzád, az élet Istenéhez.

Rád bízzuk a hitoktatókat és a nevelőket, hogy hatékonyan irányítsák a fiatatokat arra, hogy vállalják a küldetést, amit személyesen róluk gondoltál el öröktől fogva.

Isteni Mester, Te magad beszélj Egyházadhoz, hogy egyre inkább olyan Egyházzá váljék, mely meghív, megszentel és küldetést ad.

Szegénységünk tudatában fordulunk hozzád, Úr Jézus, és kérjük Édesanyádnak, Máriának, az Apostolok Királynőjének közbenjárását. Amen. (1996. június 21)

Forrás: Siófoki Plébánia


A szerzetesekért

Tekints le Uram azokra, akik a szerzetesi élet hivatását Tőled kapták, és fogadalmaikat a Te kezedbe helyezték.


Miként is tudná halandó, testben élő lélek legyőzni az érzéki vágyak szabadságra törekvését, a megszokás erejét, a kevélység és anyagiasság kisértését, a belső állhatatlanságot, fáradtság és unalom veszélyeit, ha Te Istenünk nem gyújtanád föl bennük és nem táplálnád magad jóságosan a szegénység, szüzesség és engedelmesség szeretetét, s ha nem adnál erőt nekik?!

Add meg hát nekik védelmedet és vezetésedet. Legyen meg bennük, Uram, a Te Lelked adományaként az okos mértékletesség, a bölcs jóság, a komoly szelídség, a tiszta szabadság.

Ízzék bennük a szeretet és kívüled semmit se szeressenek. Éljenek dicséretes módon, de dicséretre ne törekedjenek. Téged dicsérjenek testük szentségével és lelkük tisztaságával, szeretettel féljenek Tőled és szeretetből szolgáljanak Neked. Te légy az ő tisztességük, örömük: Te a szomorúságban vigaszuk, kétségben tanácsuk, sérelmekben oltalmuk, szorongatásban türelmük. Te légy a szegénységben bőségük, a böjtölésben eledelük, a betegségben orvosságuk! Benned legyen mindenük, Téged mindenek felett szeressenek. Amit fogadtak őrizzék és meg. Általad és nyerjék el életük koronáját. Amen.

Forrás: Pontificale Romanum /Siófoki Plébánia
 

2016. július 21., csütörtök

A domonkos rend spirituális öröksége ma is életadó lehet



Vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet megoldani, a pszichológia pedig nem adja meg a végső választ – mondja a Mandinernek Deák Hedvig domonkos nővér, aki nem igazán találkozik a nők elnyomásával az egyházban, s aki szerint női mintából sem áll túl sok rendelkezésre, de férfimintából még annyi se. A rendi elöljáró szerint a felszabadítás teológiája már lefutott téma. Az egyetemen tanító teológussal a szerzetességről, a teológia mai állapotáról és a pszichológiával való párbeszédről beszélgettünk. 


Alapításának nyolcszáz éves évfordulóját ünnepli idén a domonkos rend. Ebből az alkalomból kérdeztük Deák Hedvig nővért, a magyarországi domonkos nővérek elöljáróját. A magyar domonkos kongregáció 48 nővére négy rendházban él itthon. Ez magyar viszonylatban nem jelent kicsi létszámot, de vannak kétezer tagú domonkos nővérkongregációk is a világban. Deák Hedviget a budakeszi rendházban kerestük fel.

*

Mennyire elfoglalt egy domonkos rendi nővér ma Magyarországon?


Hála Istennek, nem unatkozunk. Már a közös ima, az egyéni imádság, a szerzetesi létből adódó tevékenységek is kitöltik szépen a napot, ehhez jönnek még kinek-kinek az egyéni feladatai. Öt nővér, köztük én is, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanít, de én személy szerint most leginkább az elöljárói hivatalból fakadó kötelezettségekkel vagyok elfoglalva.

1990 után újraindult a rend. Ez könnyen ment?


A mi közösségünk esetében gondviselésszerű volt, hogy voltak olyanok, akik a kommunizmus alatt léptek be titokban a rendbe. Kb. 6-7 ilyen nővér volt, akik a rendszerváltáskor ötvenes éveikben jártak. 1950, a rendek feloszlatása, a szétszóratás előtt a tanítás-nevelés volt a rend fő tevékenysége. Akik a kommunizmus alatt léptek be, azok számára Árpád-házi Szent Margit volt a vonzó eszmény, őt akarták követni, és így kerültek kapcsolatba a renddel. Érdekes, hogy szinte mind az egészségügyben dolgoztak, ezért is inspirálta őket Szent Margit. Ők rendszeresen találkoztak titokban, volt, aki „fű alatt” foglalkozott ifjúságpasztorációval, és sokakat biztatott szerzetesi, papi hivatásra.

Ma mivel foglalkoznak elsősorban?

A rend jelmondata az, hogy „Szemlélődni és a szemlélt igazságot továbbadni”. Ezt próbáljuk megvalósítani legfőképp a tanításban és nevelésben: a saját iskolában, a hitoktatás, katekézis, teológiatanítás keretében. A domonkosságban  benne van, hogy az emberek értelméhez is kívánunk szólni.

Ezért tanult dogmatikát?

Igen, számomra a domonkos hivatással együtt jött a teológia fontosságának felismerése. Ha a rend jelmondata az „Igazság-Veritas”, akkor természetes, hogy az Istenre vonatkozó igazságot szeretném megismerni.

Hogy fér össze az aktív munkával a szemlélődés?

Az ideális az, hogy ha a szemlélődés bőségéből fakad a tevékenység. Tehát nem úgy, hogy teljesen külön szeletei vannak a napnak, így pl. reggel öttől hatig szemlélődünk és utána jönnek a napi teendők. A szemlélődés mindenekelőtt egyfajta szeretetteljes figyelem Isten felé, egyfajta látás, amelynek nagy része isteni ajándék. Igényel ráfordított időt, személyes imádságot is, de nem olyan értelemben, hogy arra leszűkíthető. A szemlélődés olyan kapcsolat, látásmód, ami hatással van az életünk minden területére, így a munkánkra is.

Ha ma azt mondom bárkinek, hogy „szemlélődés”, akkor valószínűleg keleti meditatív módszerek jutnak az eszébe.

Sajnos ez így van, pedig a keresztény szóhasználatban az ókor óta honos a szemlélődés kifejezés, csak az utóbbi időben talán kevesebbet beszéltek róla. Pedig igen nagy keresztény hagyománya van, így a nagy lelki írók beszélnek róla. Szent Tamás maga is tárgyal róla, de persze ő – jó domonkosként - módszert nem ad hozzá. Inkább az újkorra jellemző, hogy mindenhez módszert adunk, így az imához, szemlélődéshez is. Szent Tamás még a szabadabb középkor gyermeke ebben. De nála az egész teológiának a célja is egyfajta szemlélődés: a teológia végső célja nem a racionális reflexió a hittitkokra, hanem az isteni titkok szemlélése, azaz az örök élet Isten-látásának egyfajta megelőlegezése.

*

Miért választották Budakeszit?

Budakeszin régóta működött egy domonkos harmadrendi világi közösség, rajtuk keresztül keresett meg minket az akkori plébános, mivel volt egy kiürült épülete és szeretett volna olyan nővéreket keresni, akik besegítenek a plébániai munkába. A plébániai csoportokon kívül, az iskolai hitoktatásban is intenzíven részt veszünk.

Könnyen fenntartják a házaikat?

A házakat az ott élő nővérek fizetéséből, nyugdíjából tartjuk fenn, bár nagyobb felújításra már nem tudnánk költeni. Itt Budakeszin, mivel itt laknak a képzésben lévők is, akiknek nincs saját jövedelmük, egy fokkal nehezebb helyzetben vagyunk. Közben magát az új rendházat, amit 12 éve építettünk, már kinőttük.

Kik állnak ma szerzetesnőnek?

Országosan nézve, nincsenek túl sokan, de nagyon változó, hogy kik is ők. Van, aki egész fiatalon, középiskola vagy BA-fokozat után, huszonévesen; de vannak felnőtt megtérők is, akiknek már önálló élet van a hátuk mögött. Magyarországon kb. hetven különböző női szerzetesközösség van, és évente 20-22 belépő, ez nem sok, de az jellemző, hogy személyes elkötelezettségből teszik. Hogy a belépőkből hányan tesznek örökfogadalmat, arról nincs információm, de a saját belépőink adataiból következtetve kb. 50-60 százalék.

Hogyan képeznek egy domonkos növendéket?

Hosszan. A képzés az egy éves jelöltséggel kezdődik, ami egyfajta intenzív ismerkedés, de ugyanakkor már elkezdődik maga a szerzetesi képzés is. Utána a novíciátus két évig tart, ebből az elsőben, az ún. kánoni évben a novícia semmi mással nem foglalkozik, csak magával a szerzetesi képzéssel. A legfontosabb a lelki része: itt egy új, közösségi életformát kell elsajátítani, aminek a lényege a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat, az Ő szorosabb követése az evangéliumi tanácsok, vagyis a szerzetesi fogadalmak útján. Ez alapvetően gyakorlati dolog, sok imádsággal, elmélkedéssel jár. Az elméleti része is a célból következik: így pl. tanulmányozni kell a rend szabályait, a rend történetét, szerzetesjogot, a lelki élet teológiáját, liturgiát - mindazt, ami kell a szerzetességben való eligazodásban. A második évben apostoli gyakorlatok vannak a különböző házainkban. Ezután jön négy év ideiglenes fogadalom. Ez alatt kerül sor teológiai és egyéb tanulmányokra. Összesen minimum hét év a képzés az örökfogadalomig.

Elnyomják a nőket az egyházban?

Mindig elgondolkodtat ez a kérdés, ami valójában arról is szól, hogy mi, illetve ki is az egyház? A hierarchia lenne az egyház és az nyomja el a nőket? De az egyháznak a keresztség révén én is ugyanúgy a része vagyok, mint a püspökök vagy Ferenc pápa. A kérdésre válaszolva, saját magam elnyomással nem igazán találkoztam, már csak azért sem, mert az egyházban a férfiak és nők helyzete, szerepe alapvetően nem hatalmi kérdés. Persze előfordulhatnak szituációk, amikor előjönnek bizonyos előítéletek a nőkkel vagy a szerzetesnőkkel kapcsolatban, és nem vesznek komolyan, de sokkal több a pozitív tapasztalat. Ha pedig azt nézem, milyen arányban járnak férfiak és nők templomba, vagy a hitoktatók közt milyen a férfi-nő arány, akkor lassan azt a kérdést is fel lehet tenni,  hogy vajon a férfiak nincsenek-e „elnyomva” az egyházban. Mintha a pozitív férfiminták hiányoznának a társadalomból. Női mintából sincs sok, de férfiból meg aztán alig.

Mások szerint inkább még mindig túl macsó társadalomban élünk.


Nyilván a nők és férfiak helye az egyházban komplex kérdés, és ezek az értelmezési szempontok egyszerre is igazak lehetnek. Mindenesetre a nők ma sokat emlegetett „promóciója” jó lenne, ha nem egyfajta erőltetett „egyenlősdi” lenne, amikor a nőknek pontosan ugyanazt és ugyanúgy kell tenniük, mint a férfiaknak (és viszont), mindenfajta reflexió nélkül. Így nem vagyok abban biztos, hogy pl. a lányok ministrálása előremutató fejlemény lenne. Sokkal használhatóbb modell a Szent II. János Pál pápa által megrajzolt, nemek közötti komplementaritás. Persze ahhoz, hogy a nők nők legyenek, az is kell, hogy a férfiak pedig férfiak legyenek. Magyarországon egyébként – több ok alakította így – az egyházon belül a férfi-nő kérdést egyáltalán nem látom úgy kiélezettnek, ahogyan pl. az Egyesült Államokban gyakran az.

Van egyházi feminizmus, feminista szerzetesség?

Igen, az Egyesült Államokban a női szerzetesség egy részében a radikális feminizmus évtizedek óta jelen van, és ez nagy károkat okoz. Ez odáig el tud menni, hogy valakinek nehezére esik az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében imádkozni, vagy az Atyát és a Fiút egyáltalán említeni.

Ettől a nemi komplementaritástól és a férfi, női tulajdonságok emlegetéséről sok feminista zsebében kinyílik a bicska.

Azt gondolom, hogy ez egy fontos és találó teológiai megközelítés. Az más kérdés, hogy gyakran egyházon belül is elfeledkezünk a komplementaritásról, vagyis arról, hogy együtt nézzük a férfi és a nő identitását, hivatását a kinyilatkoztatás fényében. Valóban kissé zavaró női füllel azt hallgatni, amikor férfiak szeretnék „a nő” helyzetét jobbítani az egyházban, vagy egyáltalán tisztázni. Ez nehezen megy egyfajta paternalisztikus attitűd nélkül: nőként amikor az „egyház a nőkről” tartalmú megnyilatkozásokat hallgatom-olvasom, akkor az az érzésem, hogy a „nők” egy különleges alcsoport, egy rezervátumi faj, akikért kívülről tenni kell valamit. Egészségesebb, ha hozzátesszük azt is, hogy pl. a nők hogyan látják a férfiak helyét az egyházban, már ha ennél a perspektívánál maradunk. Ami pozitív példa, II. János Pál előbb említett megnyilatkozásain kívül, pl. a Hittani Kongregáció egy dokumentuma 1994-ből, amely a férfi és nő helyéről, együttműködéséről szól, komoly teológiai megalapozással.

A domonkos a szigorúbb, kötöttebb rendek közé tartozik. Amerikában van egy fellendülés, hogy népszerűbbek a szigorúbb rendek a jelentkezők körében, mint a „lazábbak”.

Az Egyesült Államokban a felmérések alapján eléggé egyértelműnek tűnik az a trend, hogy a belépők azokat a közösségeket preferálják, amelyek – megfelelő közösségi megújulással együtt – megtartották a hagyományos szerzetesi élet és identitás látható kereteit: közös imádság, közös élet, közös apostoli tevékenység, szerzetesi ruha; és erős szerzetesi identitástudat jellemzi őket. Így az eléggé sokszínű domonkos családnak is azon ágaiban tapasztalható rendkívüli felvirágzás és sok új belépő, ahol ez történt. Így pl. a Dominican Sisters of Saint Cecilia nevű amerikai domonkos nővérkongregáció, amely egészen a nyolcvanas évek közepéig egy viszonylag kicsi és kevéssé ismert közösség volt Tennessee államban, ma annyi új hivatást kapott, hogy már Európába küld fiatal nővéreket az új evangelizáció segítésére. Hasonló a helyzet a domonkos atyák egyik amerikai provinciájában is, akik a domonkos rend teológusi hivatásának megújulásában is élen járnak.

Mit tapasztal, amikor rendi ruhában az utcán sétál, metrón utazik?

Budapesten ma már bármit lehet hordani, így sokaknak ez egy fura öltözék a sok közül az utcán. De sok pozitív visszajelzést is lehet kapni, így pl. vannak, akik megszólítanak, elmondják a problémájukat, imát vagy áldást kérnek.

Mik a teológiában a kurrens témák? A felszabadítás teológiája?


Véleményem szerint ez ma már lefutott téma.

Ferenc pápa kapcsán annak rehabilitációjáról beszélnek.

Az utóbbi ötven évben a teológiában népszerűek lettek az ún. kontextuális teológiák, vagyis olyan teológiák, amelyekben magának a teológusnak a kontextusa meghatározó: így beszélhetünk feminista, felszabadítási, afrikai stb. teológiákról. Szerintem ezek sok érdekes szempontot, meglátást hozhatnak, de nem helyettesíthetik a teológia hagyományos értelemben vett művelését, amely nem egy konkrét időbeli kontextusból indul ki, és abból az egy szempontból olvassa újra a kinyilatkoztatást. Nyilván ma a kinyilatkoztatásnak a történeti dimenzióját más szemmel nézzük, mint mondjuk ötszáz éve, de ezt nem vehetjük az egyetlen szempontnak: Isten igazsága meghaladja a történeti kontextust. A felszabadítási teológia is sokféle, és amennyiben azt akarja komolyan venni, hogy  miként szól a szegényekhez és a szegényekről az evangélium, mindenképp üdvözlendő. De a katolikus teológia több, mint egy-egy – önmagában fontos – kontextus. Néhány évvel ezelőtt Leonardo Boff testvére, Clodovis Boff (saját maga is szerzetes és teológus, egykor a felszabadítási teológia eminens képviselője) egy tanulmányában leírta, hogy őszerinte hogyan futott zsákutcába a felszabadítás teológiája, amikor minden teológiai reflexió kiindulópontjává a szegényeket tette. A helyes módszer őszerinte Krisztustól kiindulni és a szegényekhez megérkezni, nem fordítva; egyébként nem teológiát művelünk, hanem politikát. Ami véleményem szerint fontos téma ma, az a vallások teológiája: mi a nem-keresztény vallások szerepe Isten üdvösségtervében?

Görföl Tibor teológus nemrég azt nyilatkozta az Új Embernek: „A sok Krisztus-kép közül ma nem a szegény Jézus, a megdicsőült Jézus vagy a történelem előtt létező örök Logosz, hanem a gyógyító Jézus kerül előtérbe. Remélem, ennek a korszaknak hamarosan vége szakad.”

Nyilván ennek is megvan a maga oka. A pszichológia populáris változatában egyfajta szekuláris spiritualitásként működik. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a modern pszichológia komoly ismeretanyagot halmozott fel az emberről, amit még nem tudtunk összhangba hozni a teológiai ismereteinkkel. Pedig az egyháznak, különösen is a szerzetesi hagyománynak úgyszintén hatalmas tudása van az emberről (ahogyan VI. Pál pápa fogalmazta, „a humánum szakértője”), csak kérdés, hogyan lehet gyümölcsözően összekapcsolni a szekuláris indíttatású pszichológiával és annak emberképével.

A katolikus és a református egyetemen is van pszichológia, a Semmelweis mentálhigiénés képzésére tömegével járnak papok és szerzetesek.

Ez a képzés alkalom lehet erre a párbeszédre. Jelenleg kevés az elkötelezett keresztény pszichológus, és még kevesebb, aki otthonosan mozogna mind a pszichológia, mind pedig a keresztény emberkép, lelkiség és teológia területén. Kevés az olyan elkötelezett keresztény, aki a saját lelki útjára tud reflektálni, és ezt a közvetítői szerepet pszichológia és lelkiség között fel tudja vállalni.

Jól érzem, hogy némi elégedetlenséggel szemléli a teológia jelenlegi állapotát?

A pszichológia és a keresztény teológia párbeszédbe hozása szerintem eléggé sürgető; nem jó, ha egy szekuláris vagy Isten nélküli pszichológia sajátítja ki azt, ami valójában az egyház illetékességi területe kellene, hogy legyen, vagyis akár a konkrét életvezetést. Ma ez iránt az érdeklődés óriási, és az egyház mintha nem tudna a saját hangján megszólalni.

Pár hete futott végig a neten egy Pilinszkynek tulajdonított megjegyzés a pszichológiáról. Eszerint azt mondta Popper Péternek: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”

Pilinszky bár sarkít, de valami igen lényegeset fogalmaz meg: egyszerűen vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet megoldani, már csak azért sem, mert a pszichológia a végső választ nem tudja megadni. Sok mindenben segítség lehet, de sok frusztrációt is okozhat. Nyomasztó tud lenni az az elvárás, hogy harmonikusnak, kereknek kellene lennie az életemnek, meg kell tudnom ezt oldani – és ha nem, akkor ez az én hibám. Egy bizonyos pszichológiai megközelítés vezethet oda, hogy éppen a kegyelmi dimenzió marad ki a nézőpontomból, illetve ráerősíthet a saját magunk körül való forgásra, nárcizmusra.

*

Önnek melyek a kedvenc teológiai témakörei?

Én a szerzetesi élet teológiájával foglalkoztam közelebbről, valamint ehhez kapcsolódóan teológiai antropológiával: pontosabb azzal, hogy miként lehet az evangéliumi tanácsokat és a szerzetesi életet a teológiai antropológia szemszögéből megalapozni.

Mi a teológiai antropológia?

Összefoglalóan mindaz, amit a kinyilatkoztatásból az emberről megtudunk, tehát a teremtés, eredendő bűn, kegyelem témakörei a dogmatikából. Azaz: mi Isten eredeti terve az emberrel, ezt hogyan hiúsítja meg az ember és ezután Isten hogyan állítja helyre az eredeti tervet egy magasabb szinten?

Hol helyezkedik el ma a neotomizmus az egyház életében?

Az a klasszikus neotomizmus vagy neoskolasztika, amely a II. Vatikáni Zsinat előtt létezett, ma már nincsen. Vannak viszont helyette ma olyan teológusok, illetve olyan teológia, amelynek a vonatkozási pontja Szent Tamás, amely számára a Tamás módjára művelt teológia ma is modell: vagyis egy olyan teológia, amely nem mechanikusan ismétli őt, hanem az eredeti tamási teológiai módszert használva, az ő vízióját fejleszti tovább, illetve az ő segítségével keresi a választ olyan kérdésekre, amelyeket Tamás maga még nem tett fel. Az utóbbi 20 évben Szent Tamásnak nem csak a domonkos rendben, hanem az egyházon kívül is reneszánsza van: felfedezzük Szent Tamást, a teológust, akinek a teológiai megközelítése, ti. hogy a kegyelem a természetre épít, különösen is nagy segítségnek bizonyulhat a más meggyőződésen lévőkkel folytatott dialógusban, hiszen nagyra értékeli azt, ami emberi. A tamási teológiai szemléletnek, amely egy egészként látja a teológiát, ma, amikor a többi tudományhoz hasonlóan a teológia is rendkívül specializálódott, különleges aktualitása van.

Ross Douthat katolikus publicista a New York Times-ban arról értekezett egyik cikkében, hogy sok amerikai teológus valamiért elfeledkezik a szenthagyományról, pedig az meghatározó a katolikus teológia számára. Ön hogy látja?

A katolikus teológia attól katolikus, hogy normatív számára a Szentírás és az, ahogyan az egyház a Szentírást értelmezi, tehát a hagyomány. A katolikus teológia tehát a hagyománytól nem tekinthet el. Más kérdés, hogy a valóságban ez nincs mindig így, és vannak magukat katolikusnak valló teológusok, akik számára a hagyomány kötelező volta teljesen relatív. Sajnos lehet úgy teológiát tanulni és intelligens tanulmányokat írni, hogy valaki nem áll benne a keresztény egyházi tapasztalatban, nem éli a hitét. Ha a teológia értelmes reflexió a hitünkre, akkor rögtön az első összetevő hiányzik…

Mit érdemes megfogadni ma a domonkos rend női szentjeitől?

A rend női szentjei közt több olyan volt, aki az Istennel való közvetlen, személyes kapcsolatot, a misztikát úgy tudta szavakba foglalni, leírni, hogy azzal másokat is taníthasson, vagyis így adta át a szemlélődés gyümölcseit. A legnevesebb közülük egészen biztosan Sziénai Szent Katalin volt: azért is különleges, mert bár írástudatlan volt, mégis zseniálisan alkalmazza Szent Tamás teológiáját lelkiségi műveiben. Ő is példa arra, hogy a domonkos rendnek van olyan spirituális öröksége, ami ma is életadó lehet.

***

A domonkosok (latinul: Ordo Praedicatorum) elnevezésüket alapítójuktól, Guzman Szent Domonkostól (1170-1221) kapták.  A rendet III. Honoriusz pápa 1216. december 22-én hagyta jóvá. A testvérek kiképzése feladatukból adódóan intellektuális jelleget adott a rendnek, és a nagy egyetemi központokhoz kapcsolta a domonkosokat. Jelenleg az egész világon mintegy 7500 férfi hitszónok testvér imádkozik és dolgozik a különböző kolostorokban. A hagyomány úgy tartja, hogy a domonkosok 1221-ben érkeztek Magyarországra. Jelenleg az 1989 után újjászületett magyar domonkos rendtartományt három ház (Szentendre, Sopron, Debrecen) alkotja, ahol mintegy 15 testvér dolgozik és imádkozik, valamint a domonkosok betelepedésére váró kolostorok Szombathelyen és Vasvárott. A domonkos családhoz a férfi szerzetesi ágon kívül domonkos apácák (másodrend), domonkos nővérek (reguláris harmadrend) és világi domonkosok (világi harmadrend) tartoznak. A domonkos apácák monostorokban élik szemlélődő életüket, melynek fókuszában a rend aktív tagjaiért, és a világ üdvösségéért végzett  közbenjáró ima áll. Az apácák élete más kontemplatív rendekéhez hasonlóan zárt, klauzúrához kötődő, monostoraik pedig jogilag függetlenek egymástól. Ünnepélyes fogadalommal kötelezik el magukat monostoruk elöljárójának és a Rend általános főnökének. A rend szemlélődő ágában mintegy hatezer apáca van.

A domonkos nővérek kolostorban élő, aktív szerzetesnők, akik egyszerű fogadalommal kötelezik el magukat saját kongregációjuk  általános főnöknőjének. Az igehirdetésbe általában tanítással-neveléssel, pasztorációs munkával, de tudományos munkával, betegápolással és szociális munkával is bekapcsolódnak. A nővérek független kongregációkba tömörülnek: 151 kongregációban 24 600 nővér végzi szolgálatát.

Tíz osztrák és olasz származású fiatal nő alapította meg Kőszegen az első konventet 1868-ban. A nővérek Árpád-házi Szent Margit életeszményét kívánták követni, apostoli szolgálatuk az igehirdetés egy konkrét formája, az ifjúság tanítása-nevelése volt. Az alapítás után néhány héttel megnyitották első elemi iskolájukat, ahol kezdettől fogva magyarul tanítottak, nagy nehézségek árán, igen szegény körülmények között.  A közösség gyorsan növekedett, így a nővérek újabb konventeket és házakat hoztak létre az ország több pontján, különböző típusú oktatási intézményekkel. 

Forrás: Mandiner