2016. július 31., vasárnap

Ócsai J. Barnabás ferences kistestvér a hivatásáról

1970. november 26-án születtem. Mezőkövesd a szülővárosom. Itt nevelkedtem, szüleim a mai napig itt élnek. Egy nővérem van, Nagyné Ócsai Erzsébet, aki 6 évvel idősebb nálam. Édesapám, Ócsai József, szabó, hosszú ideig egy kis faluban lévő varroda telepvezetője volt, most már nyugdíjas. Édesanyám, Póta Erzsébet születésemtől kezdve nem dolgozott munkahelyen, hanem nevelésünkre szentelte életét. Szüleimtől nővéremmel együtt vallásos neveltetést kaptam szüleimtől, akik komolyan, elkötelezetten és tanúságtevő módon élték meg hitüket. Valamikor alsós koromban egy rosszul kezelt mumpsz miatt hallássérült lettem, s ez a mai napig fennáll.

 

Édesanyám jelenítette meg elsőként számomra a papi hivatás gondolatát szüntelen célozgatásaival és persze imáival, de édesapámnak is szerepe volt ebben. Őt a teológia komolyabb szinten érdekelte, s így sok ilyen könyvet olvasott, ami az én érdeklődésemet is felkeltette. Én gyerekfejjel nagyot álmodtam: csillagász akartam lenni. De az Úr mást álmodott meg számomra…

Így jutottam el ama bizonyos Mindenszentek napjának estéjéhez. Nem tudom melyik év volt az, körülbelül 12 éves lehettem. A mezőkövesdi temető közepén egy kis dombocskán van egy lapos tetejű kápolna, melynek Szent Kereszt felmagasztalása a titulusa. A kápolna tetejére fel lehet menni, s én gyerekként kíváncsi voltam a látványra. Fölmenve a milliónyi gyertyafényben szikrázó temető tárult elém. E látvány valamit megérintett bensőben. Nem tudom hogyan, hisz akkor még nem rendelkeztem kifinomultabb fogalmakkal, csak azt tudom, hogy amikor lejöttem a kápolna tetejéről, akkor már pap akartam lenni. Istenélmény volt ez a javából mai fogalmaimmal kifejezve. Szüleimnek hazafelé menet rögtön elmondtam döntésemet. Ők azonban bölcsen arra intettek, hogy erről ne beszéljek senkinek: ez Istennel való közös titkom. Intettek erre azért is, mert akkoriban még nem volt tanácsos előhozakodni ilyenekkel anélkül, hogy emiatt hátrányos megkülönböztetés ne ért volna.

A magam módján tudatosan készültem a papságra. Ebben meghatározóak voltak még gyerekkorom hitoktató papjai: Póta Ferenc és Nagy Béla. A kamasz hitbeli krízisei, eltévelyedései engem valahogy elkerültek: tulajdonképpen ama mindenszenteki estétől kezdve mindig is pap akartam lenni. Ezzel a céllal végeztem gimnáziumi tanulmányaimat Mezőkövesden, ahol 1989-ben érettségiztem.

Az érettségi után azonnal jelentkeztem a szemináriumba, ahová fel is vettek. Az éppen megszűnő félben lévő kispapokat érintő sorkatonai szolgálat engem elkerült hallássérülésem miatt. Az 1989/90-es tanévet Egerben végeztem, majd elöljáróim javaslatára a következő évtől Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen és a Központi Szemináriumban folytattam tovább felkészülésemet a papságra. Az első egri év egy boldog, felhőtlen év volt, mert azt éltem meg, hogy kezdek célba érni a papságot illetően. Budapest már nehezebben kezdődött. Előszöri egy rendkívüli dolog miatt: a Központi Szeminárium épülete lakhatatlanná vált, és a felújítások miatt két évig az akkori Zrínyi Miklós Katonai Akadémián kapott helyett a Szeminárium. Ez nem épp ideális közeg volt számomra a lelki töltekezésre, de utólag hálás vagyok a kihívásokért, és azért, hogy egy ilyen hihetetlennek tűnő szituációnak részese lehettem. Itt Budapesten, amikor már visszaköltöztünk a felújított Szemináriumba, ismerkedtem meg Beöthy Tamás jezsuita atyával, akinél elvégeztem a klasszikus nagy szentignáci lelkigyakorlatot egy sajátos 30 hetes felosztásban. Ez a lelkigyakorlat nagy hatással volt az Úrral való személyes kapcsolatomra és ezzel együtt a papságra való felkészülésre. 1994 június 18-én szenteltek diakónussá. Diakónusként a VI. év második felére visszakértem magam Egerbe, s innen fejeztem be budapesti tanulmányaimat. Ez a félév nagyon jó volt arra, hogy immáron közvetlenül a papszentelés előtt egy kicsit rálátásom legyen közelebbről az Egri Főegyházmegyére.

1995. június 17-én szentelt pappá Seregély István érsek atya az Egri Főegyházmegye szolgálatára. Papi jelmondatom a 2Kor 12,9 – „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Másnap szülővárosom, Mezőkövesd Szent László templomában mutattam be első szentmisémet.

Ezután elkezdődött az egyházmegyés papi életem az első években még káplánként. Káplán voltam Hevesen egy évig. 1996-tól két évig Jászárokszálláson, majd 1998-tól két évig Szerencsen. A szerencsi évekért különösen hálás vagyok az Úrnak. Tóth László plébános atyával és káplántársaimmal egy igazi papi testvéri közösséget éltem meg. Ez a közösség papi szolgálatomnak és egyéni megszentelődésemnek is különös lendületet adott. Ekkor voltam először Jálics Ferenc lelkigyakorlatán, akinél az elsajátított kontemplatív ima egy maghatározó elemévé vált lelki életemnek.

2000-ben négy hónapig a Miskolc-Mindszent Plébánián voltam káplán, majd az év végétől Arlóban plébános. Az itteni magányom döbbentett rá, hogy milyen fontos számomra a közösség. Ugyanakkor annak a megnevezése is, hogy én igazán az Úrnak akarom szentelni magamat, de ezt egy életen keresztül egyedül megvalósítani nem fogom tudni. Ugyanakkor Arlóban láttam egy szerzetesközösséget, Szent Ferenc Kisnővéreiét. Láttam arra egy „mintát” – igaz, női változatban – hogy milyen az Istennek szenteltség közösségben. Ennek az időszaknak a keresésében kristályosodott ki bennem az, hogy az Úr engem szerzetesi hivatásra is hív, s elvezetett a Szent Ferenc Kistestvérei közösségbe való belépéshez.

Ennek során először egy Miskolc környéki plébániára kértem magam, s így lettem Harsányban plébános 2003-tól. Egy év a jelöltidő kapcsolattartásának éve volt, majd 2004. októberében Antal testvér vezetésével elkezdtem a noviciátust Harsányban. A beöltözéskor a Barnabás testvér nevet kértem és kaptam a testvérektől az ApCsel 4,36 indíttatása alapján.

2005. október 4-én Assisi Szent Ferenc ünnepén tettem le első fogadalmamat, majd 2011. október 4-én pedig örökfogadalmamat.

Forrás: Szent Ferenc Kistestvérei


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése