2012. november 30., péntek

Megtaláltuk a Messiást


András, amikor Jézusnál időzött, mindent megjegyzett, de amit megtudott, azt, mint talált kincset, nem rejtette el magába, hanem sietve indult, gyorsan elfutott testvéréhez, hogy részesítse őt is a kapott jóban. Figyeld csak, mit is mond neki: Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet! (Jn 1, 41). Látod-e, hogyan mondja el neki, amit röviddel azelőtt tudott meg? Még a Mester hatalmát is megmutatja, aki meggyőzte őket, igyekezetüket és törekvésüket, amelyeket már kezdettől fogva tápláltak. Mert ez a szó az ő megjelenése után sóvárgó, eljövetelét óhajtó lélek szava, olyan emberé, akit eláraszt az öröm, ha a várva várt megjelenik, és siet, hogy továbbadja másoknak is az oly nagy esemény hírét. A testvéri jóakarat szava ez, a rokonszereteté meg az őszinte szívé, amely a lelki dolgokban kölcsönösen akar segítő kezet nyújtani. 
Figyeld továbbá Péternek már kezdettől készséges és heves lelkületét. Késedelem nélkül, tüstént odasiet, amint olvassuk: Elvitte Jézushoz (Jn 1, 42). De senki se vádolja őt könnyelműséggel, mivel hosszas vizsgálódás nélkül szót fogadott. Mert testvére valószínűleg alaposabban és részletesebben is elmondta neki a tényeket, csak az evangélisták a rövidségre törekedve, sok helyen kivonatosan mondják el a dolgokat. Egyébként nem is mondja, hogy Péter azonnal hitt, hanem, hogy elvitte Jézushoz, és rábízta őt: tőle tanuljon meg mindent; jelen volt ugyanis egy másik tanítvány is, és együtt ment velük. 
Még maga Keresztelő János is, aki hirdette Jézusról, hogy ő a Bárány és hogy Lélekkel keresztel (vö. Jn 1, 29. 33), Jézusra hagyta, hogy erről a világosabb tanítást tőle kapják meg; még inkább így tett András is, aki mindezek kifejtésére nem tartotta alkalmasnak magát, hanem magához a világosság forrásához vezette el testvérét, olyan igyekezettel és örömmel, hogy egy kicsit se késlekedjék.

Aranyszájú Szent János püspöknek a János-evangéliumról mondott szentbeszédeiből (Hom. 19, 1: PG 59, 120-121)


2012. november 29., csütörtök

Az egyházi rend szentsége 1.


Jézus missziós parancsa „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19-20)
Az egyházi rend az a szentség, mely továbbadja a Krisztus által az apostolokra bízott küldetést és „szent hatalmat”, így folytatódik az Egyházban az apostoli szolgálat az idők végezetéig. Ez a szentség tehát az apostoli szolgálat szentsége.
Az egész Egyház papi nép. A keresztség által minden hívő részesedik Krisztus papságában. Ezt nevezzük a "hívők általános papságának". Krisztus küldetésében más részesedés is van, nevezetesen az egyházi rend szentsége által kapott szolgálat, amelyet „szolgálati papságnak” vagy felszentelt papságnak is nevezünk.
A szolgálati papság lényegében különbözik a hívők általános papságától, ez a különbség abban áll, hogy a szolgálati papság szent hatalmat kap Krisztustól a hívők szolgálatára, azaz a tanításra, az istentisztelet bemutatására és a lelkipásztori irányításra. A szolgálati papságnak három fokozata van: a püspök, a pap és a diákonus. Ők a szolgálati papság, nélkülük nem beszélhetünk Egyházról.
A felszentelés azt a szentségi cselekményt jelenti, mely a püspökök, a papok vagy a diákonusok rendjébe fogad be, és a Szentlélek ajándékát árasztja ki a felszenteltre. A felszenteléskor kapott szentségi kegyelem teszi lehetővé a "szent hatalom" gyakorlását, amely magától Krisztustól származik az Egyház közvetítése által. A felszentelés nem más, mint elkülönítés és feladat átadása, amelyet maga Krisztus végez Egyháza javára. A püspök kézföltétele a fölszentelő imádsággal együtt látható jele ennek a fölszentelésnek. Az egyházi rend szentségét kézrátétellel szolgáltatják ki, melyet ünnepélyes fölszentelő könyörgés kísér, amelyben a szentelendő számára a Szentléleknek a szolgálathoz szükséges kegyelmét kérik.
A papszentelés alkalmával az Egyház így imádkozik:
„Urunk, szentséges Atyánk, már az Ószövetségben hivatalokat és szolgálatokat állítottál szent jelül: Mózest és Áront te rendelted arra, hogy népedet vezessék és megszenteljék. Segítségükre a közös műhöz férfiakat hívtál meg további szolgálatra és hivatalra. A pusztai vándorlás során a hetven vént Mózes lelkéből részesítetted. Áron fiainak részt adtál atyjuk hivatalából.”
A szentelés eltörölhetetlen karaktert nyom a lélekbe. Az egyházi rend mindhárom fokozatát a püspök szolgáltatja ki. Az egyházi rend szentségében csak olyan megkeresztelt férfiaknak részesülhetnek, akiknek alkalmasságáról az Egyház meggyőződött. A latin Egyházban rendes körülmények között csak olyan jelölteket szentelnek pappá, akik készek szabadon elfogadni a cölibátust, vagyis a papi nőtlenséget, és nyilvánosan kifejezik akaratukat annak megtartására Isten és az emberek iránti szeretetből. A Biblia így ír erről:
A Biblia szavai: „Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel” (Mt 19,12)
Krisztus az egyetlen és örök főpap, az Ő papsága válik jelenvalóvá a szolgálati papság által. Krisztus az egyetlen igazi pap, a többiek csak az ő szolgái. A szolgálati papság feladata, hogy Krisztusnak, az egyetlen és örök főpapnak a nevében és személyében teljesítsen szolgálatot a közösségben.
A püspök az egyházi rend szentségének teljességét kapja. Tagja lesz a püspökök testületének és vezetője, látható feje a rábízott részegyháznak, egyházmegyének. A püspökök, mint az apostolok utódai részesei az egész Egyház apostoli felelősségének és küldetésének. Ezt a felelősségüket a római pápa tekintélye és vezetése alatt gyakorolják.
A papok a papi méltóságban kapcsolódnak a püspökökhöz, ugyanakkor tőlük függenek, arra hivatottak, hogy a püspökök jó munkatársai legyenek; püspökük körül presbitériumot alkotnak, mely vele együtt felelős a részegyházért. A püspöktől kapják konkrét egyházi feladatukat.
A diákonusok nem kapják meg a szolgálati papságot, hanem az Ige szolgálatában, az istentiszteletben, a lelkipásztori vezetésben és a szeretet szolgálataiban kapott feladatokban tevékenykednek.

Ima a papokért

Mindenható Isten! Te elküldted Fiadat a világba, hogy Megváltónk és örök főpapunk legyen, és kiárasztottad a Szentlelket, hogy működjön Egyházadban. Kérünk, erősítsd és vezesd az életszentség útján püspökeinket és papjainkat, akikkel megajándékoztad Egyházadat! Ébressz papi hivatásokat! Adj bátorságot fiataljainknak, hogy igent mondjanak hívásodra, és állhatatosak maradjanak küldetésükben! Adj lendületet, energiát és áldozatkészséget papjaidnak! Add, hogy a világi hívők imával és tettekkel segítsék lelkipásztoraikat és egymást a Hozzád vezető úton! Vezesd családjainkat és közösségeinket a hit, a remény, a szeretet és az egység hiteles megélésének útján, hogy életük példájával sokakat Hozzád vonzzanak!
Szentséges Szűz Mária, Egyházunk Anyja, Vianney Szent János, a papok védőszentje és Istennek minden szentjei! Támogassátok imáinkat hathatós közbenjárásotokkal, hogy az Egyház a Szentlélek segítségével, a papok és a hívek életszentsége által megújuljon, s így egyre tökéletesebben tölthesse be hivatását a lelkek üdvösségének munkálásában! Ámen.

Fontos, hogy imádkozzunk a papokért és a papi hivatásokért, hiszen a papok szolgálata nagy ajándék az Egyház minden tagja, és az egész emberiség számára. Az is nagyon lényeges, hogy akik hallják szívükben a Szentlélek hívását, ne elsősorban a nehézségeket lássák, hanem Istenben bízva, bátran merjék a papi hivatást választani.

Forrás: Hittansuli



A papi hivatás sugarai Jézus Szívében gyökereznek


Egy vak ember arra kérte barátját, meséljen neki a napfelkeltéről. Az illető élénk színekkel ecsetelni kezdte, milyen az, amikor a keleti horizont mögül hirtelen felbukkan a vörös fényben úszó napkorong. Ám barátja arcára nézve észrevette rajta az értetlenség és a megütközés jeleit, szomorúan jegyezte meg: a napfelkelte varázslatos élményét csak az ismerheti meg, aki már legalább egyszer megtapasztalta. A papi hivatás sugarai Jézus Szívében gyökereznek, ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott: a papi hivatás ajándék és titok, nincs tehát rá egzakt és racionális magyarázat.
Az Isteni hívás első fénysugarát a családi háttérben vélem felfedezni. Hálát adok szüleimért, azért, hogy vallásos és szeretetteljes családi légkörben nőhettem fel. Különösen édesanyámnak tartozom nagy hálával, ő kulcsolta először kezemet imára, ő tanított meg arra, hogy nyitott szemmel és szívvel mindig az ég felé nézzek, ő oltotta belém a Szűzanya szeretetét.
A szombathelyi Székesegyházban ért el az Isteni hívás második sugara. Az Úr különleges kegyelmének tartom, hogy életem döntő szakaszaiban olyan sugárzó papi egyéniségek vettek körül és neveltek, akikre felnézhettem, életpéldájukat követhettem. Ők voltak azok, akik észrevették bennem a hivatás csíráit, s azt gondos szeretettel ápolgatták és nevelgették. Ilyen előzmények után kerültem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. A bencés atyák műveltsége lenyűgözött, liturgiájuk szépsége mély benyomást gyakorolt rám, ám az Isteni hívás sugarai elhalványultak bennem. Így érettségi után a szombathelyi Tanárképző Főiskola orosz szakán folytattam tanulmányaimat. Főiskolás éveim alatt bizonyára "elvesztem" volna, ha az Isteni Gondviselés nem nyúlt volna utánam egy őrtűzként világító pap személyében. Az ő segítségével kecmeregtem ki abból a szellemi-lelki zsákutcából, amibe kerültem. Az ő ösztönzésére jelentkeztem a GYHF Szombathelyi Hittanárképző szakára, ahol hittanári diplomát szereztem.
Itt ért utol az Isteni hívás harmadik sugara. Ettől kezdve biztos voltam abban, hogy számomra nem létezik más út, mint a papi élethivatás. Így kerültem immár "deresedő" fejjel a Győri Szeminárium padjaiba. Öt év elteltével boldog embernek érzem magam, mert az Isteni Gondviselés jóvoltából immár a célegyenesbe jutottam. Keats angol költő sorai jutnak eszembe, aki így ír: „A papi hivatás hullámai mossák tisztára az emberiség partjait...”
Én is ilyen hullám szeretnék lenni, aki a mai világban is lehajol, a bűnbánat könnyeiben tisztára mossa a fáradt, poros lelkeket, aki Krisztus gyógyító olaját önti az emberek testi-lelki sebeire, aki támogatja, inti, buzdítja és az Üdvösség felé vezeti a rábízottakat. Ezért választottam papi jelmondatomul: „Az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük”.

Bokor Zoltán atya

Forrás: Mária Magdolna Plébánia, Zalaegerszeg


Kik vagyunk mi, szociális testvérek – beszélgetések fiataloknak


Folytatjuk szerda esti beszélgetéseinket a a Szociális Testvérek Társaságáról,a karizmánkról. Ezek a találkozások nyitottak minden fiatal lány számára, akit érdekel, hogy kik vagyunk. Az estéknek mindig van egy témája, de midig lehet kérdezni, beszélgetni róla. Filmekkel, ház- és testvérlátogatásokkal, hivatástörténetekkel, tanúságtételekkel igyekszünk színessé tenni a találkozást. 

Hely: a Benedictus-Ház, a Gellért tér közelében,

Időpont: fél 7-től 9-ig, kb negyed 9-től zsolozsmával, szentségimádással fejezzük be. 




Az alkalmak:

a.. jan. 16, 30 
b.. feb. 13, 27 
c.. márc.13, 27 
d.. április 10, 24 
e.. május 8. 
Vezeti dr. Tóth Anna és Takács Anita

Bejelentkezés: tanasss@gmail.com





2012. november 28., szerda

Az életre vezető út




„A bölcsesség életet lehel fiaiba,oltalmába fogadja azokat, akik keresik, s előttük jár az igazság útján. Akik szeretik, az életet szeretik, akik virradatkor keresik, kegyelmet találnak nála. Akik megragadják, azoknak élet jut osztályrészül; ahová belép, ott áldásban részesít Isten. Akik szolgálnak neki, a Szentnek szolgálnak,akik szeretik őt, azokat Isten is szereti. Aki hallgat rá, népek fölött ítélkezik, aki figyel rá, biztonságban lakik. Aki bízik benne, el is nyeri, és utóda bizton birtokolja; mert kísértően jár el vele, s előbb próbára teszi őt; félelembe, rettegésbe ejti és megkísérti,fenyítése sanyarúságával sújtja őt,amíg csak ki nem próbálja gondolkodását,és meg nem bízik benne. Szilárddá teszi, egyenes úton vezérli, s eltölti örömmel, és felfedi előtte titkait; tárházba gyűjti számára a tudást és az erény ismeretét.” Sirák 4,12-21

2012. november 27., kedd

Szerzetesi hivatások


Elhagyni az identitás megszokott jegyeit

Mi, szerzetesek, már hosszú ideje aggódunk az identitásunk miatt. Kik vagyunk mi? Hogyan illünk bele az egyház mintájába és szerkezetébe? Klerikusok vagyunk, laikusok, vagy valami sajátos hibrid? Azt gondolom, nem találunk kielégítő választ, csak ha abból indulunk ki, hogy korunk identitáskrízisében mi is osztozunk. Mi az, ami különlegessé tesz bennünket? Nos, éppen az, hogy a mi identitásunk nincs krízisben. Az identitáskrízis csak része a közös örökségnek, amiben másokkal osztozunk. Csak akkor érdemes elgondolkodni rajta, ha segít az örömhírt a többi szegény lélek elé élni, akiket nap mint nap kísért a nagy kérdés: Ki vagyok én?
Elnézést kérek, ha kicsit leegyszerűsítve szólok arról, hogy az identitás kérdése miért korunk vesszőparipája. Ebben a században komoly társadalmi átalakulásnak lehettünk tanúi, különösen 1945 óta. Európában láttuk, hogyan erőtlenednek el az intézmények, melyek addig identitást adtak az embernek, meghatároztak egy hivatást, egy szerepet, egy munkahelyet. Az egyetemek, az orvosi és a jogi pálya, a szakszervezetek, az egyházak, a média, a különféle mesterségek mind olyan intézmények, melyek nemcsak a megélhetés lehetőségét jelentették az embereknek, nem pusztán elvégzendő munkát kínáltak, hanem az emberség megélésének lehetőségét, hivatástudatot. Zenésznek, ügyvédnek, tanárnak, ápolónak, asztalosnak, vízvezeték-szerelőnek, földművesnek, papnak lenni nem csak azt jelentette, hogy van az embernek munkahelye. Azt jelentette, hogy lehetek valaki, tartozhatok valahová, egy olyan intézményhez kötött csoporthoz, mely meghatározta a helyes magatartást, közös bölcsességet, történelmet, szolidaritást kínált.
Az elmúlt években egy új, egyszerűbb társadalmi modell bomlasztó hatásának lehettünk tanúi, hiszen mindannyian arra ébredtünk, hogy a világpiac tagjai lettünk, akik vásárolnak és eladnak, akik maguk is megvásárolhatók és eladhatók. A civil társadalom alapintézményei, melyek a foglalkozásokat és a hivatásokat fenntartották, elveszítették tekintélyük és függetlenségük javarészét. Mint minden más, ők is alárendelődtek a piaci erőknek. Angliában ma már egy futballcsapat is inkább a profit miatt létezik, mintsem a labdajáték élvezetére.
Mintha elhomályosult volna a tény, hogy az ember maga döntheti el, hogy mit kezdjen az életével. Ki kell elégíteni a kereslet-kínálat követelményeit. Nemcsak mi, szerzetesek veszítettük el az identitástudatunkat, maga a hivatás fogalma vált kérdésessé.
Régebben a foglalkozások és mesterségek kis ökoszisztémák voltak, melyek az emberség megélésének különféle formáit kínálták. Ma már meggyengültek és összeomlottak. Mint ritka béka- vagy csigafajták élőhelyei, a társadalom is egyre homogénebbé válik. Nem marad más, csak az egyén és az állam, vagy a fogyasztó és a piac. Sokkal egyszerűbb társadalmi modell, de magányosabb és sebezhetőbb is.
Gyanítom, hogy az egyházban ugyanezek a hideg szelek fújtak, és egyszerűbb és kevésbé magabiztos közösséget hagytak maguk után. Mert az egyház is a civil társadalom része. Az egyház is összetett társadalom volt, mindenféle intézményekkel, melyek identitást adtak. Nekünk is voltak egyetemeink, kórházaink, iskoláink, foglalkozásaink, és mindenekelőtt szerzetesrendjeink, melyek tiszteletnek örvendő hivatást, identitást kínáltak.
Az egyháznak mindenféle hierarchiái és struktúrái voltak, melyek egyensúlyt biztosítottak. Az általános főnöknő vagy a katolikus iskola igazgatónője fontos személy volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pap is meghunyászkodott, ha be kellett csengetnie hozzájuk. Egyházunk azonban bizonyos mértékig ugyanazon az átalakuláson ment át, mint a társadalom többi része.
Kik vagyunk mi, szerzetesek? Hogyan illünk bele az egyház mintájába és struktúrájába? Gyakran úgy keressük erre a kérdésre a választ, hogy a hierarchián belül próbáljuk elhelyezni magunkat. Laikusok vagyunk vagy klerikusok, vagy valahol félúton a kettő között? De válaszolhatunk úgy is erre a kérdésre, hogy a hierarchiával szemben helyezkedünk el, mint az „intézményes egyház” ellen öklüket rázó prófétai egyének. Ezzel azonban rossz térképet követünk. Olyan ez, mintha a Sziklás-hegységet olyan térképen keresnénk, mely az Egyesült Államok határait adja meg. Vajon Colorado vagy Wyoming államban található? Miért nem látjuk a hegységet?
Az egyház térképe, mely maga a hierarchia, jó és érvényben levő térkép. Mindannyian rajta vagyunk valahol. Vannak laikus, pap, sőt püspök szerzetesek is. De arra nem használhatjuk a térképet, hogy a szerzetesi életet magát keressük meg rajta. Nem mutatja meg, hogy kik vagyunk, mint ahogy a Sziklás-hegység sincs feltüntetve az Államok határait megadó térképen. És még utalások sincsenek arra nézve, hogy hol található. Ahol nincsenek városok feltüntetve, ott lehetnek akár hegyek is. Ahhoz azonban, hogy tisztán lássuk őket, más típusú térképre van szükségünk.
Hiba lenne arra a következtetésre jutni, hogy az identitáskrízisre a legjobb válasz a hierarchia felszámolása lenne, és a liberális, individualista társadalmunkhoz hasonló egyház kialakítása. Ez nem hozná meg azt az eredményt, amire vágyunk. Társadalmunkban, nagyvárosi vadonunkban azt látjuk, hogy az individualizmus kegyetlen. Nagyvárosi sivatagot teremt, amelyben kevés élet tud fennmaradni.
Amit szeretnénk tehát, az nem a modern nagyvárosi sivatag individualizmusa, hanem sokkal inkább az esőerdőhöz hasonlóan az ökoszisztémák sokfélesége, melyekben a legfurcsább élőlények fejlődhetnek és szaporodhatnak, ezerféle hangon dicsérve az Istent.
Kik vagyunk mi, szerzetesek és mi a hivatásunk az egyházban? Erre a kérdésre nemcsak azért fontos a válasz, mert megadja a biztonságot, mellyel továbbléphetünk és új hivatásokat is tudunk vonzani. Ha vissza tudjuk szerezni a hivatásunkba vetett bizalmat, akkor talán képesek leszünk arra, hogy felmutassunk valamit magáról az emberi hivatásról. A kérdés, amivel foglalkoznunk kell, arról szól, hogy mit jelent embernek lenni.
A minap olvastam egy tizenhárom éves amerikai fiúról, Jimmyről, aki amiatt keveredett bajba, hogy a családjával együtt ragaszkodott azon jogához, hogy fülbevalót viseljen az iskolában. Mindezt azzal indokolták, hogy „minden személynek joga van eldönteni, hogy ki akar lenni”. Természetesen bizonyos értelemben az ember még drukkolna is Jimmynek. Bizonyos értelemben igaza van. Az, hogy az ember fontos döntéseket hoz, és azt mondja: „Ez vagyok én, a fülbevaló hozzám tartozik”, természetes velejárója annak, hogy vagyunk valakik, hogy van identitásunk. De az ember nem választhatja meg abszolút módon azt, hogy ki akar lenni. Ha úgy döntenék, hogy fülbevalót és bőrdzsekit viselek, és Róma utcáin motorbiciklivel fogok száguldozni, azt hiszem, a testvérek tiltakoznának, és azt mondanák: „No de Timothy, ez egyáltalán nem te vagy!” Legalábbis remélem, hogy ezt mondanák! Ami engem illet, ugyanúgy nem dönthetek arról, hogy punk leszek, mint ahogy arról sem, hogy Aquinói Tamás legyek.
Valakinek lenni azt jelenti, hogy az életünkről fontos döntéseket hozunk, de ezeknek valahogyan összefüggésben kell lenniük, egyetlen történetet kell alkotniuk. Az identitás azt jelenti, hogy az életünk során meghozott döntéseink adott irányba mutatnak, összefüggő egységet alkotnak.1 Amit ma teszek, az annak a fényében nyer értelmet, amit eddig tettem. Az életemnek mintája, kialakult szerkezete van. Mint egy jó történetnek. Az egyik ok, ami miatt a foglalkozások és a kézművesség olyan fontos volt az identitás szempontjából, az volt, hogy a személy életét sok szempontból meghatározták. Zenésznek vagy ügyvédnek lenni nem csupán munka, amit ideig-óráig végez az ember, hanem egy életforma: fiatalkortól az öregkorig, pihenésben és munkában, betegségben és egészségben jellemzi az embert.
A mi szerzetesi hivatásunk azonban minden emberi élet legmélyebb narratív struktúráját hozza felszínre. Hitünk szerint minden emberi élet válasz Isten hívására, hogy a Szentháromság életében részesedjünk. Ez a minden emberi élet mélyén meghúzódó narratíva. Az erre a hívásra adott válaszomban fedezem fel azt, hogy ki is vagyok. Amit az Úr Izajásnak mondott, nekem is mondja: „Születésem előtt szólított az Úr. Már anyám méhében nevet adott nekem.” A név nem valami hasznos címke, hanem meghívás. Valakinek lenni nem azt jelenti, hogy egy bevásárlóközpont polcairól választhatunk magunknak identitást („A pokol angyala”; „popsztár”; „ferences”), hanem azt jelenti, hogy válaszolok annak, aki életbe hívott: „Sámuel, Sámuel”, szólít a hang az éjszakában. És Sámuel válaszol: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”
Pál apostol így ír a Korintusiakhoz írt levélben: „Hűséges az Isten: ő hívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe” (1Kor 1,9). Arra szeretnék rávilágítani, hogy a szerzetesi élet sajátos és radikális válasz erre a meghívásra. A maga nyers valóságában világít rá minden emberi élettörténet fő cselekményére, ami nem más, mint a hívásra adott válasz. Furcsa életmódunk mintegy felszínre hozza az ember identitáskeresésének drámáját, hiszen minden ember törekszik felfedezni az őt nevén szólító Isten hangjának visszhangját. A többi keresztény hivatás, mint a házasság is, szintén megteszi ezt, csak más módon, mint ahogy alább vázolom majd.
Amikor mi, szerzetesek identitásunkról beszélgetünk, teljesen biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan feltűnik beszélgetésünkben a „prófétai” kifejezés. És ez érthető is. Fogadalmaink oly mértékben ellentétben állnak társadalmunk értékeivel, hogy van értelme úgy beszélni róluk, mint Isten Országának prófétai értékeiről. A Vita Consecrata című apostoli buzdításban megtalálható ez a kifejezés. Nagyon örülök neki, amikor ezt a szót mások használják ránk, de idegenkedem, amikor szerzetes formál magának jogot a használatára. Ez burkolt arroganciát hordozhat magában: „Mi vagyunk a próféták.” Gyakran nem vagyunk azok. És gyanítom, hogy az igazi próféták vonakodnának ezt a címet magukra alkalmazni. Mint Ámosz, inkább hajlanak arra, hogy letagadják és azt mondják: „Sem próféta nem vagyok, sem próféta fia.” Szeretem inkább azt gondolni, hogy mi vagyunk azok, akik az identitás szokásos jeleit maguk mögött hagyják.
A gazdag ifjú megkérdezi Jézust: „Mi hiányzik még nekem?” Jézus ezt mondta neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” Amikor a fiatalember hallotta ezt, nehéz szívvel távozott, mert nagy vagyona volt (Mt 19,20–22).
Először is, a mi hivatásunk megmutat valamit abból az emberi hivatásból, amit mi magunk mögött hagyunk. Sokat feladunk azokból a dolgokból, amelyek identitást adnak az embernek világunkban: pénzt, státuszt, társat, karriert. Egy olyan társadalomban, amelyben az identitás már oly törékeny, oly veszélyeztetett, egy sor olyan dolgot is elhagyunk, amelyekben az emberek biztonságot keresnek — a saját identitásunkra vonatkozó bizonytalanságunk támaszait is elhagyjuk. Szakadatlanul feltesszük a kérdést: „Kik vagyunk mi?” De mi azok vagyunk, akik feladják az identitás szokásos jeleit. Ezek vagyunk mi! Nem csoda, hogy gondjaink vannak! Ezt azért tesszük, hogy felfedjük minden ember valódi identitását és hivatását. Először is megmutatjuk, hogy minden emberi identitás ajándék. A magunk által kreált identitás soha sem felel meg annak, akik vagyunk. Minden apró identitás, amit ki tudunk magunknak sajtolni ebben a társadalomban, kevésnek bizonyul. Másodszor, megmutatjuk, hogy az emberi identitás nem véglegesen adott. Életünk egész története (a kezdetétől a végéig, és azon túl is) mutatja meg nekünk, kik is vagyunk.
Hadd világítsam meg ezt néhány egyszerű példával. Természetesen nem szándékozom a fogadalmak teljes körű teológiáját tárgyalni, csak néhány javaslatot mondanék, amelyek megmutatják, hogyan érintik a fogadalmak az emberi identitás kérdését.
Amikor a Domonkos Rendben fogadalmat teszünk, kezünket az elöljáró kezébe tesszük és engedelmességet ígérünk. Feltételezem, hogy minden közösségünkben valamiféle megrendülés történik, amikor önmagunkat testvérünk vagy nővérünk kezébe helyezzük, és azt mondjuk: „Itt vagyok; küldj engem, ahová akarsz.”
Erik Erikson az identitást úgy definiálja, mint „egy érzést, hogy otthon vagyunk testünkben, annak tudását, hogy hová megyünk, egy belső azonosulást azzal a megbecsüléssel, amit azoktól kapunk, akik fontosak nekünk”.2 Igen, az engedelmesség szépen kisöpri belőlünk azt az érzést, hogy tudjuk, hová megyünk. Megadatik nekünk az a fenséges szabadság, hogy ne tudjuk, merre tartunk. A szerzetes olyan ember, aki megszabadult a tehertől, hogy karriert csináljon.
A karrier egyik módja annak, hogy az emberek életük történetét elmondva futó képet nyerjenek arról, hogy kicsodák ők. A karrier, azon szerencsések számára, akiknek van, életük színtereinek sorba rendezését, felépítését jelenti, amint felfelé kúsznak a létrán, legyen az egy egyetem, vagy a hadsereg terén. Nálunk nincsen ilyesmi. Bár megválaszthatnak minket egy bizonyos hivatal betöltésére, mi nem haladunk a létrán. Amikor 1966. szeptember 29-én fogadalmat tettem, a karrierem véget ért. Testvér vagyok, és mindig is csak testvér tudok lenni.
Az engedelmesség fogadalma minden lehetséges karrier adta identitáson túlra visz bennünket, és így meghalad minden identitást, amit mi magunknak valaha is megkonstruálhatnánk. Olyan önazonosság felé mutat, amely nyitott mindazok számára, akiknek élete sehová sem tart, akik soha nem csinálnak karriert, akik soha nem töltenek be állást, nem mennek át semmiféle vizsgán, vagy sohasem sikeresek. Lemondásunk a karrierről annak a jele, hogy minden emberi élet végső soron igenis tart valahová, még akkor is, amikor egészen úgy tűnik, hogy zsákutcába érkezett, mert Isten az, aki mindannyiunkat hűségesen hív az életre.
Valójában talán azért olyan nehéz élni a tisztaság fogadalmát, mert önazonosságunkat nagyon sok tekintetben érinti.
A legtöbb ember számára önazonosságának az a legalapvetőbb jele, hogy van egy másik személy, akinek az életében ő központi szerepet tölt be: férj, feleség vagy partner. Ez a mi életünkből hiányzik. Bár én is szerethetek sok embert, akik viszontszerethetnek engem, mégsem határozhatom meg magam egy ilyen kapcsolatból kiindulva. Ez olyan űr, olyan hiány vagy veszteség, amelyet nem hiszem, hogy lehetséges lenne másként gyümölcsözően megélni, mint úgy, hogy életünk mélyen az imádságból táplálkozik.
Az egyik legfájdalmasabb dolog, legalábbis számomra az, hogy lemondunk a saját gyermekekről. Némely társadalomban ez azt jelenti, hogy az embert sohasem fogadják el férfiként. Emlékszem egy frissen felszentelt pap mély lehangoltságára, aki egy edinburgh-i konventbe ment misézni; amikor végre ajtót nyitott egy nővér, ránézett és így szólt: „Ó, ön az, atya! Egy férfire számítottam.”
Eszembe juttat ez egy amerikai testvért is, akinek jámbor ír szokás szerint az egyik neve Mária volt. Ez a testvér egy alkalommal azon méltatlankodott, hogy a mai világ mennyire tele van mindenféle különc és perverz alakokkal. Az egyik testvér, letéve kezéből az újságot, azt válaszolta neki: „Ugyan már, miért gondolod, hogy te olyan normális vagy? Máriának hívnak és szoknyát viselsz.”
Elhagyjuk szüleinket, testvéreinket, az egész meghatározó emberi kapcsolatrendszert, mely nevet és helyet ad valakinek a világban.
A polgárháború ideje alatt ellátogattam Angolába. Soha nem fogom elfelejteni a testvérek és nővérek jelöltjeivel való találkozásomat a fővárosban, Luandában. A város körüli háborús zavargások elszigetelték őket családjuktól, és komoly erkölcsi dilemmával kellett szembenézniük. Megpróbáljanak-e átjutni a háborús övezeten, hogy megkeressék családjukat, és a nehéz időkben támogassák őket, vagy pedig maradjanak a Rendben? A mély törzsi és családi érzületű afrikaiak számára ez szörnyű helyzet volt. Soha nem fogom elfelejteni azt a fiatal nővért, aki felállt és azt mondta: „Hagyjátok a halottakra, hadd temessék el halottaikat; nekünk maradnunk kell, hogy az Evangéliumot hirdessük.”
A mi életünk tehát hatalmas hiánnyal, egy űrrel van megjelölve. Ez a hiány, ez az űr azonban értelmetlen mindaddig, míg végül örömmel nem éljük meg, mint egy szerelmi történet részét, mely minden ember életének mély misztériuma. Vagy úgy éljük meg szenvedélyesen, mint az Isten szeretetének jelét, mely minden embert a teljes életre hív, vagy meddő marad és gyümölcstelen.
A szegénység fogadalma természetesen lehatol annak a mélyébe, ami az embereknek a globális piac világában identitást ad. Lemondás ez arról a státuszról, amely a bevétellel és az adás-vétel képességével jár együtt. A szegénység arra hív bennünket, hogy az ellentmondás jele legyünk a pénz kultúrájában. Igaz, gyakran nem teszünk eleget ennek a meghívásnak. Ahogy ezeket a szavakat magasan a Tiberis fölött fekvő, óriási, több évszázados Santa Sabina kolostorunkban papírra vetem, a folyóparton egy apró, összetákolt viskót látok, melyben egy egész család lakik. Épp a mosott ruhát teregetik. Ha esik az eső vagy megárad a folyó, a víz elsodorja a „házukat”. Nézem őket és belepirulok, ha arra gondolok, hogyan láthatnak ők minket.
Utazásaim során azonban mindenhol találtam olyan férfi és női szerzetesközösségeket, akik osztoznak a szegények életében; akik élő jelei annak, hogy egyetlen emberi élet sincs arra rendelve, hogy egy szemétdombon fejeződjék be, és hogy minden ember rendelkezik az istengyermekség méltóságával.
Minden fogadalmunkban azt látjuk, hogyan hagyjuk magunk mögött az emberi identitás valamely oszlopát. Feladjuk a megszokott dolgokat, melyektől identitásunkat kapjuk, feladjuk azt, hogy fontosak vagyunk, hogy az életünk tart valahová. Nem csoda tehát, hogy elbizonytalanodunk önazonosságunkat illetően. De szabadságunk talán éppen arra szól, hogy ne is foglalkozzunk azzal, hogy kik vagyunk. Sokkal inkább az kellene, hogy érdekeljen bennünket: ki az Isten.
Húsvét reggelén Péter és a szeretett tanítvány az üres sírhoz futott. Péter csak a veszteséget látja, a test hiányát. A másik tanítvány a szeretet szemével néz: azt az űrt látja, amelyet betölt a Feltámadott jelenléte. Lehet, hogy látszólag a mi életünket is meghatározza a hiány és a veszteség, de azok, akik a szeretet szemével nézik ezt az űrt, látni fogják, ahogyan betölti a feltámadt Úr jelenléte.
Nem akarok kizárólagosan csak a mi szerzetesi hivatásunkról beszélni. Minden hivatás — orvosoké, tanároké, szociális munkásoké stb. — arról az emberi hivatásról beszél, amely válaszol Istennek az Ő országába való meghívásra. A mi hivatásunk sajátossága, hogy ezt az egyetemes rendeltetést azáltal mutatja meg, hogy minden más identitáson túllép. A Vita Consecrata című apostoli buzdítás bennünket „eszkatologikus jeleknek” nevez, és ez valóban így helyes. Tetszik is nekem. Nem lenne szép, ha útlevelünk „foglalkozás” című rubrikájába azt írhatnánk: „eszkatologikus jel”? Valaki azonban azzal érvelhetne, hogy valójában a házasság az igazi eszkatologikus jel, még sokkal inkább, mint a szerzetesi életforma. A házasság a szeretetben való felemésztődés, az emberi lélek szabbatja, amikor két ember megpihen az egymás iránti kölcsönös szeretetben. Ez jelzi számunkra Isten Országát, amely után vágyakozunk. Mi, szerzetesek, talán a megtett út jelei vagyunk, míg a házasságban élők a végcélé.
Próbáltam meghatározást adni arról, hogy mi is a szerzetesi identitás. A meghatározás kissé ellentmondásosnak tűnik, hiszen úgy definiál bennünket, mint aki feladja az identitást abban a formájában, ahogyan a társadalom azt elfogadja. Itt azonban nem állhatunk meg, bármennyire is szeretnénk. Társadalmunkban, mely ellenségesen áll az emberi hivatás gondolatához, kevésnek bizonyul egy szép definíció. Olyan ez, mintha a kihalással fenyegetett tigriseket azzal vigasztalnánk, hogy egy szép definíciót adunk tigris mivoltukról.
A világpiac által létrehozott emberi sivatagban szükségünk van olyan környezet kiépítésére, melyben a szerzetesek fejlődhetnek, az életformánk virágozhat, és meghívássá válhatunk mindenki számára arra, hogy az Úr útján járjon. A különféle szerzetesrendek és kongregációk éppen ilyen környezetet kínálnak. A mai világban megkísérthet bennünket a gondolat, hogy a szerzetesrendek olyanok, mint az egymással versenyben álló multinacionális cégek: te mit vásárolsz, magas oktánszámú jezsuita benzint, vagy a környezetbarát, ólommentes ferenceset? Bennem sokkal inkább az a hasonlat él, hogy minden szerzetesi intézmény olyan, mint egy-egy mini ökoszisztéma, mely egy furcsa életforma fennmaradását és fejlődését szolgálja. Ahhoz, hogy a pillangó fejlődhessen, kevés egy jó definíció. Olyan ökológiai élettér kell, amely lehetővé teszi, hogy a hernyó kikeljen a petéből, a pillangó a bábból. Vannak pillangók, melyeknek csalánra, vízre, vagy esetleg valamilyen ritka növényre van szükségük ahhoz, hogy élhessenek. Más fajták csak juhok legelőjén élnek meg, mert birkabogyók nélkül nem létezhetnek. Minden kongregáció a maga módján más és más ökológiai életteret biztosít emberi mivoltunk egy-egy furcsa megélésére. Ellenállok a kísértésnek, hogy különféle rendjeink milyen típusú lepkére emlékeztetnek leginkább…
A szerzetesrend olyan, mint a környezet. A szerzetesi életet építeni olyan, mint rezervátumot létesíteni egy régi építkezési helyszínen. Ide bokrokat kell ültetni, amoda kis tavat kell ásni stb. Mire van a testvéreinknek és nővéreinknek szüksége a fejlődéshez azon az úton, melyen maguk mögött hagynak karriert, gazdagságot, státuszt és az életre szóló egyetlen társ biztonságát? Mire van szükségük ehhez a zarándokúthoz, mely a noviciátustól a sírig tart? Minden kongregációnak megvannak a maga követelményei, a maga sajátos ökoszisztémája, sajátos identitása.
Mindez mintha ellentmondáshoz vezetne: a szerzetesi identitást úgy határoztam meg, hogy az az identitás feladásával egyenlő, azzal, hogy magunk mögött hagyjuk a támaszokat és jeleket, melyekből az emberek identitásukat merítik. És a rendek és kongregációk mégis kínálnak identitást. Minden közösségnek megvan a maga stílusa. Ezért vannak azok a szörnyű viccek a villanykörtét cserélő jezsuitákról, ferencesekről és domonkosokról!
Az ellentmondás csak látszólagos. Minden kongregáció kínál identitást, de ez egy sajátos Krisztus-követés, a magunkról való elfeledkezés egy sajátos módja. Egy kármelita nem azért örül, hogy kármelita, mert ez státuszt ad neki, hanem mert épp a státuszról való lemondás egy sajátos lehetőségét kínálja. Örömömet kell találnom a rendemben, történeteivel, szentjeivel, hagyományaival együtt, hogy növekedhessek a bátorságban, mellyel lemondok mindenről, amit a társadalom fontosnak tart.
Ezért érzek nagy rokonszenvet azon fiatal szerzetesek iránt, akik rendjük tagjaként gyakran az identitás egyértelmű jeleit követelik. Az én korosztályom számára, akik erős katolikus és domonkos identitásban nőttünk fel, az igazi kihívás az volt, hogy elhagyjuk azokat a szimbólumokat (például a habitust), melyek elkülönítettek bennünket másoktól, és elmerüljünk a modern társadalomban, engedve, hogy a kételyei próbára tegyenek és kérdései elgondolkodtassanak.
Ez jó volt, és megvoltak a maga gyümölcsei. De azok a fiatalok, akik ma hozzánk belépnek, a modern társadalomnak a gyermekei, és e kérdések születésüktől fogva kísérik őket. Gyakran másra, a szerzetesi közösséghez való tartozás egyértelmű jeleire van szükségük ahhoz, hogy ki tudjanak tartani ebben a nagyon sajátos emberi létmódban.
Egy utolsó megjegyzés: olyan közegre van szükségünk, mely személyes növekedésünket elősegíti. Arra vagyunk hivatva, hogy magunk mögött hagyjuk mindazt, amit a társadalom az identitás és státusz szimbólumainak tart. Ez azonban nem ment fel bennünket a nehézségek alól, melyek a felnőtt és felelősségteljes személlyé való érés velejárói. Mindannyian ismerünk testvéreket, akik még drágább számítógépet szeretnének, miközben arra hivatkoznak, hogy a szegénység fogadalma felmenti őket a pénzügyek miatti aggályoktól.
A saját szemünkkel azt látjuk, hogy a családról, hatalomról, gazdagságról és a saját életünk fölötti döntésről való lemondás nem tesz bennünket gyáva nyulakká. A felnőtté érés azonban megköveteli, hogy kríziseken haladjunk át. Megtartanak-e akkor bennünket a közösségeink? Segítenek-e abban, hogy a halál e pillanatait az újjászületés pillanataiként éljük meg? Amikor egy idős szerzetest megkérdeztek, hogy mit csinálnak a monostorban, ezt válaszolta: „Ó, hát elesünk és felkelünk, elesünk és felkelünk, elesünk és felkelünk.” Olyan környezetre van szükségünk, ahol eleshetünk és felkelhetünk az Isten Országa felé vezető úton haladva.
Hadd fejezzem be azzal, hogy röviden összefoglalom az utat, amit ebben az előadásban bejártunk.
A nekem feltett kérdés a következő volt: Mi a szerzetesi identitás ma? Azzal válaszoltam, hogy ezt bele kell helyeznünk a társadalmi kontextusba, melyben az emberek többsége identitáskrízisben szenved. A világpiac eltöröl minden hivatástudatot, akár orvosról, papról vagy buszsofőrről van is szó.
A szerzetesi élet értéke abban áll, hogy nagyon élénken fejezi ki minden ember közös sorsát. Hiszen minden ember abban fedezi fel identitását, hogy válaszol Isten hívására, mellyel az isteni életben való részesedésre hív bennünket. Arra kapunk meghívást, hogy ezt a hivatást radikális és sajátos módon éljük meg, azáltal, hogy minden olyan identitást magunk mögött hagyunk, ami a szívünket elhódíthatná. A többi hivatás, mint a házasság is, ennek az emberi sorsnak kínál alternatív megvalósulást.
Azonban arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég egy szép definíciónál megállni. Ennél sokkal többre van szükségünk, hogy az úton előre haladhassunk. Minden szerzetesrendnek vagy kongregációnak olyan közeget kell kínálnia, ami ezt a haladásunkat elősegíti. És ha nem akarjuk, hogy a fogyasztói társadalom elszédítsen bennünket, ha egy ellenkultúra szigeteinek kell lennünk, akkor keményen kell dolgoznunk egy olyan közeg megépítésén, amelyben szerzetes testvéreink és nővéreink fejlődhetnek az Úr útján.

Írta: Timothy Radcliffe. 1954-ben született Londonban. 1965-ben lépett be a domonkos rendbe, 1971-ben szentelték pap­pá. Az Oxfordi Egyetemen tanított szentírástant, 1987-ben angliai provinciálisnak választották, 1992-től 2001 nyaráig a rend általános elöljárója volt. Az alábbi szövege előadásként elhangzott az Egyesült Államok Legfőbb Szerzetes­-elöljáróinak Konferenciáján (Arlington, VA, 1996. augusz­tus 8.), és megjelent a Sing a New Song. The Christian Vocation (Dublin, 1999) című könyvében.

Petres E. Lúcia fordítása

Forrás: Vigilia


Adventi nap a Párbeszéd Házában


Hagyományosan, ebben az évben is megrendezésre kerül az

Adventi Nap a Párbeszéd Házában: 

2012.december 8-án 14.00-tól 22.00-ig tart majd,

a Házban több helyszínen különböző előadások és foglalkozások lesznek.



Az esemény részletesen ezen a címen érhető el: 

Szeretettel várnak mindenkit!

Béri Renátó kármelita atya előadása


2012. december 6-án, első csütörtökön

15 óra 30 perctől

"A Hitvallás helye és szerepe a szentmisében " címmel
tart előadást

Béri Renató kármelita atya

az Örökimádás templom Szent István termében.

Utána 17 órától szentségimádás, majd szentmise lesz

papi és szerzetesi hivatásokért.

Minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők.



2012. november 26., hétfő

A papi hivatás kegyelméért



Uram, Jézus Krisztus, te belelátsz az emberi szív legtitkosabb redőibe. Kérlek, tudasd velem, ha a papi élet magasztos szentségét akarod rám bízni! Világosítsd meg értelmemet, hogy hívásodnak megmérhetetlen kegyelmét tisztán fölismerjem, s aztán add, hogy erős akarattal, a világ minden csábítását diadalmasan legyőzve haladhassak szent célom felé!
Ne engedd, hogy megtántorodjam, amikor eljön a nagy kísértő: a földi élvezet! Ne engedd, hogy elbukjam, hogy alámerüljek az emberi szenvedélyek ködös mélységeibe!
Ne engedj visszariadni az áldozatoktól, hanem add, hogy fölemelkedhessem a te örök papságod szent fényességébe.
Ámen.
Forrás: Piaristák


Az őserdőben ünnep lehet minden nap


A misszió című film története folytatódik? A valóságban igen. Ahol a filmbeli misszionáriusok munkáját derékba törték, onnan folytatták küldetésüket huszadik századbeli utódaik. Köztük Rostás Sándor verbita, aki a kilencvenes években öt esztendőt töltött Argentínában, a guarani indiánok között.

- Krisztus missziós parancsa mindannyiunkhoz szól. Ön mikor döntött úgy, hogy ezt a feladatot radikálisan megvalósítja?

- Már egész fiatal koromban hivatást éreztem erre a feladatra. Manapság divatos fogalom az önmegvalósítás. A keresztény ember számára ennek legegyszerűbb módja az, hogy fürkészi, kutatja, vajon mit gondolt el róla az Isten, milyen célt, feladatot szánt neki, milyen képet alkotott a jövőjéről. Ha ezt követjük, az önmegvalósítás az egyéni boldogságot is megadja nekünk. Azt a belső békét és magabiztosságot, hogy azt tettem, amit a Jóisten szánt nekem.

Én már kilencéves koromban ministráns voltam. Hamarosan sarjadni kezdett bennem a papi hivatás. Azt gondoltam, hogy egyszer nekem majd középre kell állnom az oltárnál, és örömmel feleltem, hogy "igen, szívesen", és készültem erre. Hitoktatónk kezünkbe adta a Kis Hitterjesztő című missziós folyóiratot, melyet mostani közösségem, a verbita missziós rend adott ki. Olvasva a színes, élvezetes beszámolókat, a fényképeket nézegetve új gondolatom támadt: nem lehetnék-e misszionárius az indiánok vagy az afrikai négerek között? Miért ne? Tízéves koromtól készültem a hármas hivatás betöltésére, hogy pap, szerzetes és hithirdető legyek. 1949 nyarán jelentkeztem Kőszegre, a missziós szemináriumba. De 1950-ben majdnem minden szerzetesrendet feloszlattak, és így a szegedi szemináriumba kerültem, hogy legalább papi hivatásomat teljesíthessem.

- Hogyan sikerült később mégis eljutnia a misszióba?

- 1989-ben újraszerveződhettek a szerzetesrendek. A verbiták működését is engedélyezték. Ekkor huszonöten voltunk. Megpróbáltam megkörnyékezni római elöljárónkat, hogy engedjenek ki misszióba. Nem volt könnyű, mert negyvenöt éves kor után senkit nem küldenek. A verbita rend - melyet a Vatikán "kommandó-alakulatának" is neveznek - a legnehezebb szolgálati helyeket tölti be. Közel hatvanévesen jelentkeztem tehát. Azt mondtam a generális atyának: úgy érezném teljesnek az életemet, ha még eljutnék misszióba, és ha lehet, tegyék ezt lehetővé. Öt év külszolgálatot engedélyeztek Argentínában.

- Mi történt Dél-Amerikában?

- Amikor kikerültem az őserdőbe, elszakadtam szülőhazámtól, kultúrkörnyezetemtől. Azt gondolhatná valaki, hogy ez őrültség, én viszont határtalanul boldog voltam. Hivatásomat megvalósítottam a maga teljességében. Ráadásul éppen azt a helyet jelölték ki számomra, amely ifjúkorom óta érdekelt. A volt jezsuita redukciók területére, Argentína északi részére, Misiones tartományba kerültem. Ez egy erdővel borított hegyvidék, a guarani indiánok lakta terület. Itt játszódott A misszió című film története.

- Mi volt a feladata?

- Az 1760-as években III. Károly spanyol király rendeletére lerombolták a jezsuita redukciókat. Az volt a feladatunk, hogy kétszáz év elmúltával felkutassuk az őserdőben szétszórtan élő indiánokat - azok leszármazottait, akik megmenekültek. Egy magyar megyényi terület volt ránk bízva (115 kilométer hoszszan, 35 kilométer szélességben), az Uruguay folyó partja közelében. Huszonnyolc közösség szolgálatát láttuk el, de újabb telepekre is eljutottam. Az ott élők addig még nem is láttak fehér embert.

- Hogyan sikerült kapcsolatot teremteni velük?

- Aki a guarani indiánok között akar dolgozni, annak el kell sajátítania a nyelvüket. A guarani-spanyol szótár vékonyabb, mint egy zsebnaptár - hetven oldalas. Csupán az őserdő lényeit kell megnevezniük, és az egymás közti érintkezés szavait kell használniuk.

- Egy ilyen fogalomtárba hogyan lehet beilleszteni a keresztény gondolatokat?

- Könnyű dolgom volt, mert a törzs egyistenhívő. Hisznek a Tupában, aki mindenek teremtője, és szeretettel gondoskodik róluk, és a Földanyán keresztül ad minden jót. Ebben a hitben nyomokban benne van a gondviselés eszméje. Azt mondtam nekik: "Tudom, hogy ti hisztek a Tupában. Én is hiszek benne, szeretem őt, beszélgetek vele, megköszönöm ajándékait. De ti nem tudjátok, hogy a Tupának van egy fia, akit úgy hívunk: Jézus Krisztus, és akit a Tupa sok-sok tavasszal ezelőtt küldött ide a földre. Ő üzenetet hozott az emberek számára a Tupától. És ez minden embernek szól, nektek is. Szép tanításokat adott az embereknek, és sok jót tett, senkinek nem ártott. De mert megmondta mindenkinek az igazságot - azt is, ha valaki gonosz -, volt ellensége is. Föl is szegezték a keresztre. De a Tupa föltámasztotta őt (a guaranik is hisznek az örök vadászmezőkben). Nos, szeretnétek megismerni az ő üzenetét és életét?" - Megtárgyalták egymás közt, és azt mondták: "Jó, jó, Pai (atyácska), akkor mondd el!" Kényelembe helyezték magukat, mintha azt mondanák: na, most halljuk azt a történetet. Később azt mondtam nekik: ha úgy gondoljátok, szép ez a történet, és boldogan lennétek a Tupa fiának követői, akkor rátok önthetjük a szent vizet. - Tudni kell, hogy ez a tanítás új színt hoz az életükbe. Mivel szabad emberek, érdeklődésüket nem köti le más. Ha elnyertük bizalmukat, akkor befogadnak minket, és rendelkezésünkre állnak.

- A törzsi varázslókkal kapcsolatban akadtak-e nehézségei?

- A négy év alatt nem tapasztaltam ilyet. A varázslók tevékenysége ma már csak az, hogy népük körében - mint ügyes természetgyógyászok - a bajokat próbálják orvosolni. Az abszolút tekintély a törzsfőnök. Az ő jóindulatán múlik, hogy a hithirdető felveheti-e a kapcsolatot az ott lévőkkel. Volt részem visszautasításban is. Egy alkalommal, amikor a törzsfőnök elé álltam (kezet is fogtunk), és mondtam neki, hogy én vagyok az új hithirdető, ő is bemutatkozott: "Engem Ifjú Bölcsnek hívnak, Padre, de tudnod kell, hogy nem tartunk kapcsolatot a fehér emberekkel. Fehér ember, gonosz ember." Kínos csönd után megkérdeztem, miért gondolja így. Megdöbbentett: olyan volt a válasza, mintha A misszió című film tartalmát mondta volna el: "Őseink valamikor békében éltek a fehér emberrel..., de aztán becsaptak minket..., telepeinket lerombolták, sok ősünket megölték..., a fehér ember pedig azóta is irtja erdőnk vadjait, folyóink halait..., az én népem sokszor éhezik." Itt még nagyobb csend következett, melyet én törtem meg: "Amit most elmondtál, sajnos mind igaz, de mit gondolsz, én is ugyanilyen fehér ember vagyok?" Rám nézett szúrós, fájó tekintettel, és azt mondta: "Még nem tudom." Erre azt feleltem: "Köszönöm az őszinte megnyilatkozásodat, most elköszönök tőletek, de a Tupa áldjon meg téged és népedet. Szeretném valamiképpen jóvátenni azt a sok rosszat, amit más fehér emberek ellenetek elkövettek." - Kezet fogtunk. A gyalogösvényen visszamentem a terepjáróhoz. Tépelődésemben eszembe jutott az ősegyház gyakorlata: a diakónia, a karitász. Ezzel kezdtem próbálkozni. Terepjárómmal élelmet, ruhát vittem nekik - elfogadták, mert valóban sokat nélkülöznek. Betegeken is segítettem, még műtétre, kórházba is vittem embereket. A többi telepen pedig zajlott a katekézis.

- Mikor voltak az istentiszteletek? Megtartották-e a keresztény ünnepeket?

- Már az első alkalmakkor bemutattuk a szentmiseáldozatot. Az esztendő minden napján - húsvétot és karácsonyt is beleértve - jártuk az őserdőt. Negyvenkét közösséget hagytam ott, amikor el kellett jönnöm. Ahol szívesen fogadtak, ott havonta egyszer jelent meg a hithirdető, de hetente volt hitoktatás a szülők számára. Őket pedig kötelezték, hogy gyerekeiknek adják át a tanítást. Így mindenki részesült képzésben. Egy munkatárs a gyerekeken ellenőrizte a szülők munkáját. Ők pedig törekedtek arra, hogy ne maradjanak szégyenben. Két év után megkeresztelték őket. Én hétszázhuszonnégy embert kereszteltem.

Az őserdő minden részén, bármely nap lehet ünnep. Egy közösség számára az az ünnep, amikor a hithirdető pap odaérkezik.

Körössy László

Forrás: Új Ember Magazin 


2012. november 25., vasárnap

Kati testvér tanúságtétele


Amikor fogadalmat teszünk, egy életmottót is választunk, amely végigkísér és valósul is az életünkben. Az enyém így szól: 
ÉLETEM A SZERETET VISZONZÁSA. Engem ugyanis azáltal vonzott Magához az Úr, hogy nagyon sok jóval halmozott el: jó családba születtem, szüleim gondoskodtak arról, hogy hittanközösségekbe, egyházi iskolába járhassak, ahol szintén nagyon sok gazdagsághoz hozzájutottam. Boldog volt az életem és olyan dolgokban volt részem, amelyben kevesen részesülnek. 

Ez a nagy megajándékozottság egészen megrendített és elgondolkodtatott. A hála érzése annyira eltöltött, hogy valamiképpen viszonozni szerettem volna és másoknak is osztogatni. Több ezer éve valakit ugyanígy érinthetett az Isten kegyelme, mert így énekel a zsoltáros: "Mit adhatnék én az Úrnak a sok jóért, mit nékem juttatott?" Azt hiszem a hála motívuma ott van minden hivatásban.

Nagyon szeretem a Pápa azon sorait a Vita Consecrata-ból, amelyekben egy képpel világítja meg a szerzetesi hivatás lényegét. Betániában vagyunk. Mária fog egy font drága nárduszolajat és az Úr lábára önti. Sokan nem értették meg ezt a "tékozlást", ahogyan nem értik meg a mi Istennek adottságunkat sem. Mária tudta, hogy milyen nagy értéktől vált meg, de ez nem volt számára pazarlás, hanem szívből jövő, természetes cselekedet. Azzal való kapcsolata, akinek adta, mindennél többet ért. 

A hivatás Isten ingyenes ajándéka, amelyet nem lehet kiérdemelni, sem megszerezni, csak elfogadni, vagy visszautasítani. Ezért, hogy a szerzetes megfogad Istennek dolgokat, az nem fejezi ki a lényeget. Inkább elfogadja Isten ajándékát. Mert Ő a kezdeményező és Ő a beteljesítő. Ezért bízhatom Rá magamat a fogadalomtételkor. Életem eseményeiből világosan látom, hogy Ő akart engem magának, irányította az életemet és amit elkezdett, azt végbe is hiszi. 
  
Kati testvér

Forrás: Szociális Testvérek


Sedebit Dominus


Jöjjön el a te országod!


Isten országa Urunk és Üdvözítőnk mondása szerint nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott (Lk 17, 21); hanem az Isten országa bennünk van, mert közel van hozzánk az ige: ajkunkon és szívünkben (vö. Róm 10, 8). Aki imádkozik azért, hogy jöjjön el Isten országa, az kétségtelenül helyesen teszi, ha azért imádkozik, hogy Isten országa benne megerősödjék, gyümölcsözzék és beteljesedjék. Hiszen a szentek mindegyikében Isten uralkodik, és minden szent engedelmeskedik Isten szellemi törvényeinek, aki szentjeiben lakik, mint jól kormányzott városban. Az ilyen tökéletes lélekben ott van az Atya, és az ilyenben az Atyával együtt uralkodik Krisztus, eme szavai szerint: Hozzá megyünk, és lakást veszünk nála (Jn 14, 23). 
Isten bennünk levő országa akkor fog folytonos előrehaladásunk révén betetőzéséhez eljutni, amikor beteljesedik az, amiről az Apostol szól: Krisztus — miután minden alája van már vetve — átadja az uralmat Istennek, az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (1 Kor 15, 28). 
Ezért hát olyan szerető, ragaszkodó lélekkel, mint amilyen az Igében volt, mondjuk csak szüntelenül mennyei Atyánknak: Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! (Mt 6, 9-10). 
Isten országáról meg kell azt értenünk, hogy amiként ott nincs köze az igazságnak a gonoszsághoz, és nem fér össze a világosság a sötétséggel, és nem hozható össze Krisztus Beliállal (2 Kor 6, 14-15), úgy Isten országa sem állhat fenn a bűn országával együtt. 
Ha tehát azt akarjuk, hogy Isten uralkodjék bennünk, akkor semmi módon se uralkodjék a bűn a mi halandó testünkben (Róm 6, 12), hanem sanyargassuk tagjainkban azt, ami földies (Kol 3, 5), és hozzunk gyümölcsöt a Szentlélekben, hogy bennünk, mint valami lelki Paradicsomban, maga Isten járjon-keljen, s kizárólag Ő uralkodjék bennünk Fölkentjével, Krisztussal. Ő trónoljon bennünk annak a lelki erőnek dicsőségében, amelyet megkapni óhajtunk, s trónoljon addig, amíg bennünk levő valamennyi ellensége lábainak zsámolyává nem lesz (vö. Zsolt 109, 1); és meg nem szűnik bennünk az ő ellenségének minden uralma, hatalma és ereje. 
Már meg is valósulhat mindez mindegyikünkben, és az utolsó ellenség, a halál is (1 Kor 15, 26) megszűnhet, úgyhogy Krisztus bennünk mondhatja: Halál, hol a te fullánkod? Halál, hol a te győzelmed? (1 Kor 15, 55.) Már most megvalósulhat, hogy romlandó testünk elnyerje a szentséget és romolhatatlanságot, és hogy a halandó levetve a halált az Atya halhatatlanságába (1 Kor 15, 53) öltözzék, hogy a bennünk lévő Isten uralkodása révén az újjászületés és feltámadás javainak már most is örvendjünk.

Forrás: Origenész áldozópapnak az „Imádság” című könyvecskéjéből (Cap. 25: PG 11, 495-499)



Gloria Laus


Himnusz Krisztus Királyhoz



















Jézus Király, csodálatos 
győző, ki poklokon tapos, 
nincs édesség hasonlatos, 
mindenben íly kívánatos.

Király, hatalmas és dicső, 
Király, győztesen érkező, 
Jézus, lelkünket éltető, 
előtted hódol ég, erő:


az égi kórus zeng neked 
elfogyhatatlan éneket. 
Az embert örvendezteted, 
Istennel megbékélteted.


Jézus békét hoz, mennyeit, 
túlszárnyal minden emberit; 
a lélek őrá éhezik, 
élvezni őt a vágy hevít.


Mi is kísérjük áldva őt, 
Jézust dicsérve kérlelők, 
hogy adjon nekünk szent erőt: 
állhassunk égi trón előtt.


Virágként termett Szűzanya, 
Jézus, szívünknek óhaja, 
örökre áld imánk szava, 
ó, boldog Ország szent Ura. Ámen.


Dignus Est Agnus


2012. november 24., szombat

Koronkai Zoltán atya a hivatásról 2.

Koronkai Zoltán SJ 2012 tavaszán Erdélyben járt és a hivatáskeresésről tartott előadásokat Csíkszeredán, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. Csíkszeredán készült vele egy hosszabb videó riport. Ennek részleteit láthatod. A felvételeket Kovács Blanka készítette. További infó: http://hivatas.jezsuita.hu/


7. Rész: Elköteleződésről II. Tartós kapcsolat értékei. Mitől válik széppé? Milyen gyümölcsei lehetnek? 


8. Rész: Megkülönböztetésről I. Megkülönböztetés különböző szintjei.


9. Rész: Megkülönböztetésről II. Mi segít a megkülönböztetésben? Tippek hivatáskereséshez


10. Rész: Megkülönböztetésről III. Miből látom, hogy valamilyen hivatás nekem való? A hivatás három alapdimenziója.


11. Rész: Szerzetesi hivatás jelei. Milyen „tünetei" vannak annak, ha Isten valakit szerzetesnek hív?


12. Rész: Jezsuitának lenni I. Milyen fő jellemzői vannak a jezsuita hivatásnak? 




13. Rész: Jezsuitának lenni II. Örömök és nehézségek jezsuita életemben.