Teológiai reflexió az apostoli megszentelt életről

A megszentelt személy és az apostoli élet

Az apostoli élet kifejezés nagyon igényes arra nézve, aki megéli: valójában egy olyan bibliai terminusból származik, amely azt jelenti: apostol, hírvivő, küldött. Teológiai szempontból tehát az apostoli élet az üzenetvivő, a küldött élete. Ennek a terminusnak meghatározó antropológiai következményei vannak, amelyek a keresztény kinyilatkoztatás középpontjába visznek: az apostello szó a bibliai üzenet más kulcsszavaihoz küld tovább: híva lenni, kiválasztva lenni, sőt kezdettől fogva kiválasztva - predestinálva lenni. Megtalálható ez a fogalom már az Ószövetségben is, mégpedig Isten meghívásával kapcsolatban: gondoljunk Ábrahámra (Ter 12) és következésképpen a választott népre vagy éppen Mózes alakjára, akinek Isten egy pontosan meghatározott küldetést adott. Ez a hivatásjelleg még jobban kidomborodik a próféták meghívásában és változatos árnyalatokkal gazdagodik: a próféta Isten választottja, még a testének anyaméhen belüli megformálását is az a feladat határozza meg, amit majd megkap: hogy továbbítsa Isten szavát, ami ezáltal mintegy a húsába lett égetve (vö. Jer 1,4-5). Ez a kép az újszövetségben éri el a beteljesedést: Jézus Krisztus mindenekelőtt az Atya küldötte;¹ ő az, akiről mondja a Zsidókhoz írt levél, ho apostolos (Zsid 3,1) a szó abszolút értelmében, tehát minden más hivatás és küldetés mintegy konstellációként Krisztus személye köré rendeződik. Elég csak Szent Pált idéznünk az Ef 1,4-5 és a Róm 8,29-30 alapján.

Mostanában az apostoli életnek is, akárcsak a keresztény élet egészének, konfrontálódnia kellett és kell a modernitás és a posztmodernitás folyamataival, amelyek egyszerre jellemezhetők a szekularizációval és a szenthez való visszatéréssel, és amelyek nem mentesek a kétértelműségektől. Lehet ma még apostoli életről beszélni a szó bibliai, krisztológiai és ekkleziológiai értelmében? Lehetséges még, hogy Krisztus küldötteinek tekintsük magunkat, az egyházon keresztül, a Szentlélek erejében, egy konkrét megszentelt élet intézményéhez való tartozáson, így tehát egy jól meghatározott projekt megvalósításán keresztül? A modernitás egyik alapvető vonása ugyanis a személy autonómiája, illetve szabadságának és önmeghatározásának a megnyilvánulása. Egyesek odáig mentek - azért, hogy a nyugati egyházban jelentkező nagy hivatáskrízist megmagyarázzák -, hogy a hivatás és a küldetés fogalma önmagában, sőt azok szükséges jellege is ellentétben áll a szabadság modern koncepciójával már a 17. század óta. Világos, hogy egy ilyen látásmód megkérdőjelezi a keresztény hit hitelességét, aminek alapján a megszentelt személy apostollá teszi magát. Számára ésszerű odaadni az életét nem azért, hogy elméleteket és általános értékeket hirdessen, hanem azért, hogy hirdesse Krisztust mint Isten és ember igazságát. Ez a tény viszont nekiütközik annak a posztmodern tendenciának, amely relativizál minden igaz kijelentést és bevezeti a szent szubjektív vízióját. Lehet-e ma egy olyan embernek az apostola lenni, aki azt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn, 14,6)?

A visszatérő leegyszerűsítések egyike abban áll, hogy az apostolság terminust leválasztják annak krisztológiai jelentéséről és a kortárs gondolkodás paradigmáival asszimilálják. Például azt a jelentés tulajdonítják neki, hogy etikai elköteleződés, erkölcsi princípiumok szemlélése, amelyeket az autonóm tudat (Kant) is pozitívumként tud elismerni - ilyenek a filantróp érzékenység, a humánum promoválása, a szolidaritás stb. Bármennyire is fontosak ezek az elvek, önmagukban képtelenek megalapozni, véleményem szerint, egy teljes és visszafordíthatatlan életútválasztást. Az önkéntes munkában mindenki megválaszthatja tevékenységi területét, és ezt a választását vissza is vonhatja. Ellenben aki az apostoli életet választja, nem rendelkezik többé önmagával (vö. 1Kor 6,19). Az apostoli élet feltételezi Isten pozitív meghívásának gondolatát, amely visszafordíthatatlan módon megragadja a személyt a maga teljességében. Hiszem, hogy az apostoli életre meghívott szerzetes és szerzetesnő saját személyiségét csak olyan mértékben tudja fejleszteni és elmélyíteni, amilyen mértékben pozitívan és egzisztenciálisan érzékeli, hogy küldve van.

Föl kell tennünk tehát a kérdést: mi az összefüggés a megszentelt személy és az ő küldetése között? Egy megbízatás elfogadása mindig azt is jelenti, hogy elfogadom egy specifikus feladat elvégzésének kihívását is. El kell fogadnom, hogy el kell játszanom egy bizonyos „szerep"-et. Végül pedig senki sem döntheti el önmaga, hogy mi lesz az ő missziója; ezt csak felismerni lehet, elfogadni és kreatívan teljesíteni. Senki sem küldheti önmagát. Amikor mindezt hitben éli meg a megszentelt személy, fölfedezi, hogy gyakorolván a „sajátos feladatot" egy határok nélküli misszióban vesz részt; ellenkező esetben frusztráció és az elidegenedés érzése vesz erőt rajta. Csak ha személyes küldetésként tudja elfogadni „szerepét", feladatát, tudja átölelni a megszentelt személy az ő küldetését teljes szabadsággal és minden vágyakozásával.

Senki sem élte át annyira azt az érzést, hogy az Atya akarta és küldte, mint maga Jézus. Az ő öntudata küldetéstudata volt, vagyis az Atya öntudata lakozott benne. Ami valóban megalapozza az életet, az Atya öntudata, az Atyához való tartozás tudata, az általa való küldöttség tudata. Amikor Jézus ezt mondja: „Semmit sem teszek magamtól" (Jn 8,28), megmutatja, hogy semmi autoreferencia nincs az ő küldetésében, az ő küldetésének középpontjában az Atya áll, aki őt küldte. Ugyanaz, aki azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), azt is mondja: „Semmit sem teszek magamtól". Jézus számára megtenni az Atya akaratát egyenlő a létezéssel, és ez minden heteronómia és minden elidegenedés megszüntetője. Az evangéliumban van egy mondat, ami jól megmagyarázza ezt a gondolatot: „Az én eledelem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki küldött" (Jn 4,34). Normális esetben amikor valaki másnak az akarata szerint kénytelen cselekedni, úgy érzi, elidegenedik önmagától, mert olyan szerepet kell betöltenie, amit rákényszerítenek. De az a kijelentés, hogy az Atya akaratának teljesítése Jézus eledele, olyan, mintha Jézus azt mondaná: minél inkább teljesítem az Atya akaratát, annál inkább önmagam vagyok, annál inkább beteljesítem és megvalósítom önmagamat, és emberi alakom egyre inkább körvonalazódik a történelem folyamán az Atya elgondolása szerint. Jézus tudja, hogy ő az, aki ezt az örök meghatározást kapta Istentől: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok!" (Mk 9,7). Jézus tudja, hogy ő a Fiú, tudja, hogy az ő feladata az a küldetés, amit neki az Atya adott, amelyen keresztül Isten világgal kapcsolatos terve beteljesül. Így az ő személye és küldetése tökéletesen egybeesik. Minden eseményt, mindent találkozást az Atyjához való viszonyának fényében él meg: a személyt, akivel találkozik, a bűnös nőt, a beteget, magát az eseményt, sőt még a visszautasítást is az Atya perspektívájából nézi. A Jézus és az Atya közötti viszony nem esik kívül a realitáson, éppen ellenkezőleg, ez az a fény, ami megvilágít minden eseményt, és ami megengedi, hogy megkülönböztesse küldetését, amelyet teljesítenie kell a realitás minden kihívásában. Mindezt Jézus egy teljes önmagáról való megfeledkezésben éli meg. Ez az, ami miatt ő a tökéletes ember számunkra (GS 22); az ember, aki betölti a küldetését, az az ember, aki tökéletesen szabad, mert szabadságát rábízta az Atya misztériumára.

Ebben a perspektívában, úgy tűnik, annak érdekében, hogy elkerüljük az apostoli hivatásnak a szociális önkéntességre való redukálását, a megszentelt személynek egy istengyermeki antropológiát kell mélyen megélnie (vö. VC 18.65-69.), ami megengedi számára, hogy fölfedezze igazi arcát, elfogadva azt a küldetést, ami számára Istentől jön az emberi közvetítőkön keresztül (vö. Faciem Tuam 9-11.). Számunkra, megszentelt személyek számára az, hogy fölfedezzük Isten akaratát élettörténetünkben és a küldetésben, amit az intézményünk karizmáján keresztül ránk bíz, azt jelenti, hogy föl kell fedeznünk önmagunkat mint az Atya fiait és leányait Krisztusban: életünk apostoliságát élni teljesen személyes dologgá válik, és lehetővé teszi számunkra, hogy konkrétan magunkévá tegyük azokat a feladatokat, melyeket ránk bíznak, nem az elidegenedés meg a frusztráció érzésével, hanem felelősen és kreatívan, beleadva teljes lényünket, minden képességünket a Mennyek országáért.

  Az apostoli életre elkötelezett megszentelt személy kontempláció és akció határán

Több következménye is van ennek, jelentős hasadásokra hívhatja fel a figyelmet. A megszentelt személy számára küldetése apostoliságának egyik megélési módja, hogy a kontemp-latív és az aktív dimenziót összeköti az életében azért, hogy megmaradjon Isten misztériumában, miközben engedi magát elküldeni az apostoli tevékenységek különböző köreibe. Egy olyan korban, amelyet a könnyed hiperaktivitás jellemez, ami néha az apostoli életet is megfertőzi, meg kell találni az egyensúlyt. Egyfelől megtörténhet, hogy az apostoli tevékenység teljesen eláraszt bennünket, és elveszítjük a lelki élet ritmusát, el addig a pontig, hogy a tevékenységünket már csak funkcionalitásában látjuk, az eredmény és a siker logikájának vetjük alá, és ez veszélyezteti személyi integritásunkat. Általában ez a kísértés, ami nagyon gyakran pszichológiai okokkal függ össze, amelyekre most nem térünk ki, saját magát táplálja és ördögi kört hoz létre, amiből nehéz kilépni. Ez az anomália lehetetlenné teszi, hogy „megpihenjünk Istenben", és arra ösztönöz bennünket, hogy párhuzamos életformákat alakítsunk ki, és így kompenzáljuk az apostoli élet nehézségeit. Másfelől viszont ott találjuk azt a kísértést, hogy úgy szervezzük meg az életünket, hogy fenntartsunk védett személyes tereket a regenerálódáshoz és a lelki élethez. Ez a tendencia azt a veszélyt hordozza magában, hogy egy olyan dualizmusba esünk, ami akadályozza az igazi személyes növekedést. Ebben az esetben ugyanis a lelki élet csupán eszköze annak, hogy újratöltsük az akkumulátort, mielőtt újabb apostoli tevékenységbe kezdenénk.

Ezzel szemben ha a megszentelt életünket egészében tekintjük apostoli küldetésnek, jobb lelki egyensúlyra találhatunk, életünk sokkal mélyebb egységére a szemlélődésben és a tevékenységben egyaránt. Az a gondolat, hogy a küldetés lemeríti az akkumulátort és kimeríti azt, aki küldetésben van, máris jelzi egy rossz értelmezését annak a viszonynak, amely a küldetés és az azt végző személy között van. A valóságban az apostoli tevékenység az a hely, ahol a megszentelt személy nap nap után egyre mélyebben vezetődik be a Krisztus-misztériummal való egyre mélyebb kapcsolatba, az Atyával való gyermeki kapcsolatba. Maga a misszió, a küldetés fogalma már önmagában is belülről egységesíti a megszentelt személy életét, még akkor is, ha megkülönböztetjük az ima, a szemlélődés, a pihenés és az apostoli munka idejét, amit egyébként megtalálunk Jézus és az apostolok életében is. Mert mielőtt a missziónk aktív jelleget öltene, valójában rendelkeznie kell egy receptív jelleggel. Ha a megszentelt személy kimerül a tevékenység során, az valószínűleg azért van, mert ezt a tevékenységet túl perszonalista és autoreferenciális értelemben fogja fel. Az apostoli tevékenységet úgy kell megélni, hogy az az Úrral való találkozásnak a helye, az Úrral, aki arra hív bennünket, hogy szolgáljuk őt a hétköznapi életünk körülményei között. Megtalálva az egészséges egyensúlyt a küldés és a küldetés megvalósítása között, a megszentelt személy megerősítheti lelki életét éppen apostoli jellegű életállapotának megélése révén: misszió receptív és aktív pólusai egymást kiegészítve járulnak hozzá a személy kiteljesedéséhez.

Az apostoli élet az egyéniség és a valahová tartozás határán

Hasonlóképpen ki kell térnünk egy másik lehetséges hasadásra, amely teológiai szempontból jellemezheti az        apostoli életet élő megszentelt személyt: ez a hasadás a tevékenységének az egyéni és közösségi jellege  között jöhet létre. Ebben az esetben is a saját közösség karizmája szolgáltatja az érzékenységet és a fontos támpontokat ahhoz, hogy ezt a hasadást termékenyen élje meg az illető személy és közösség egyaránt. Itt csak a leglényegesebbre emlékeztetünk. Egyes karizmák nagyobb, mások kisebb hangsúlyt fektetnek az apostoli tevékenység közösségi jellegére. De egy olyan korban, mint a miénk, minden esetben fontos, hogy az apostoli élet termékenyen élje meg ezt a hasadást. Kétségkívül a mi korunk az individualizmust részesíti előnyben az apostoli munkák megvalósításában és a személyes szférában, a magánéletben egyaránt. Sok példát sorolhatnánk olyan apostoli tevékenységekre, amelyek egyetlen személy kezében koncentrálódnak, akinek általában nehézségei vannak azzal, hogy megossza a felelősséget rendtársaival. Másfelől viszont egyes személyek esetében a magánélet, a szemlélődés, a pihenés ölt privát jelleget, és így az illető elszigetelődik az intézmény közösségi kapcsolataitól. Az apostoli küldetés esetében az istengyermekség antropológiája ebben az esetben is segíthet helyreállítani az egészséges egyensúlyt. Mert igaz az, hogy minden egyes megszentelt személy küldetése egyéni és egyetlen, az élete ugyancsak, de ebből az is következik, hogy ez csak úgy lehetséges, ha Krisztus testében marad, az egyház közösségében és egy olyan kapcsolati hálóban, amit az intézmény karizmája határoz meg. Ezért a problémát nem a felelősségek és feladatok újraelosztása oldja meg, hanem a megszentelt életre való sajátos képzés, amely a hangsúlyt arra helyezi, hogy a valahova tartozás váljék a szerzetes számára azzá a hellyé, ahol Isten a személyt a másokkal való kommunióra hívja. Így az apostoli tevékenységünk ölthet inkább személyes vagy inkább közösségi jelleget a körülmények és a karizma függvényében, de mindkét esetben mutatja azt, hogy az Atya gyermekei, Krisztus testvérei vagyunk, és az apostoli tevékenységünkön keresztül meg akarjuk erősíteni a kommuniót és megélni azokat az emberi kapcsolatokat, amelyekben mindenki valóban önmaga maradhat, mert megtanul a másikért élni.

Írta: Paolo Martinelli kapucinus szerzetes; Rómában a Pápai Gergely Egyetem és a Pápai Szent Antal Egyetem tanára, a Ferences Lelkiségi Intézet igazgatója

Franciából fordította Farmati Anna

Forrás: www.vidimusdominum.org / Keresztény Szó