Az őserdőben ünnep lehet minden nap

A misszió című film története folytatódik? A valóságban igen. Ahol a filmbeli misszionáriusok munkáját derékba törték, onnan folytatták küldetésüket huszadik századbeli utódaik. Köztük Rostás Sándor verbita, aki a kilencvenes években öt esztendőt töltött Argentínában, a guarani indiánok között.

- Krisztus missziós parancsa mindannyiunkhoz szól. Ön mikor döntött úgy, hogy ezt a feladatot radikálisan megvalósítja?

- Már egész fiatal koromban hivatást éreztem erre a feladatra. Manapság divatos fogalom az önmegvalósítás. A keresztény ember számára ennek legegyszerűbb módja az, hogy fürkészi, kutatja, vajon mit gondolt el róla az Isten, milyen célt, feladatot szánt neki, milyen képet alkotott a jövőjéről. Ha ezt követjük, az önmegvalósítás az egyéni boldogságot is megadja nekünk. Azt a belső békét és magabiztosságot, hogy azt tettem, amit a Jóisten szánt nekem.

Én már kilencéves koromban ministráns voltam. Hamarosan sarjadni kezdett bennem a papi hivatás. Azt gondoltam, hogy egyszer nekem majd középre kell állnom az oltárnál, és örömmel feleltem, hogy "igen, szívesen", és készültem erre. Hitoktatónk kezünkbe adta a Kis Hitterjesztő című missziós folyóiratot, melyet mostani közösségem, a verbita missziós rend adott ki. Olvasva a színes, élvezetes beszámolókat, a fényképeket nézegetve új gondolatom támadt: nem lehetnék-e misszionárius az indiánok vagy az afrikai négerek között? Miért ne? Tízéves koromtól készültem a hármas hivatás betöltésére, hogy pap, szerzetes és hithirdető legyek. 1949 nyarán jelentkeztem Kőszegre, a missziós szemináriumba. De 1950-ben majdnem minden szerzetesrendet feloszlattak, és így a szegedi szemináriumba kerültem, hogy legalább papi hivatásomat teljesíthessem.

- Hogyan sikerült később mégis eljutnia a misszióba?

- 1989-ben újraszerveződhettek a szerzetesrendek. A verbiták működését is engedélyezték. Ekkor huszonöten voltunk. Megpróbáltam megkörnyékezni római elöljárónkat, hogy engedjenek ki misszióba. Nem volt könnyű, mert negyvenöt éves kor után senkit nem küldenek. A verbita rend - melyet a Vatikán "kommandó-alakulatának" is neveznek - a legnehezebb szolgálati helyeket tölti be. Közel hatvanévesen jelentkeztem tehát. Azt mondtam a generális atyának: úgy érezném teljesnek az életemet, ha még eljutnék misszióba, és ha lehet, tegyék ezt lehetővé. Öt év külszolgálatot engedélyeztek Argentínában.

- Mi történt Dél-Amerikában?

- Amikor kikerültem az őserdőbe, elszakadtam szülőhazámtól, kultúrkörnyezetemtől. Azt gondolhatná valaki, hogy ez őrültség, én viszont határtalanul boldog voltam. Hivatásomat megvalósítottam a maga teljességében. Ráadásul éppen azt a helyet jelölték ki számomra, amely ifjúkorom óta érdekelt. A volt jezsuita redukciók területére, Argentína északi részére, Misiones tartományba kerültem. Ez egy erdővel borított hegyvidék, a guarani indiánok lakta terület. Itt játszódott A misszió című film története.

- Mi volt a feladata?

- Az 1760-as években III. Károly spanyol király rendeletére lerombolták a jezsuita redukciókat. Az volt a feladatunk, hogy kétszáz év elmúltával felkutassuk az őserdőben szétszórtan élő indiánokat - azok leszármazottait, akik megmenekültek. Egy magyar megyényi terület volt ránk bízva (115 kilométer hoszszan, 35 kilométer szélességben), az Uruguay folyó partja közelében. Huszonnyolc közösség szolgálatát láttuk el, de újabb telepekre is eljutottam. Az ott élők addig még nem is láttak fehér embert.

- Hogyan sikerült kapcsolatot teremteni velük?

- Aki a guarani indiánok között akar dolgozni, annak el kell sajátítania a nyelvüket. A guarani-spanyol szótár vékonyabb, mint egy zsebnaptár - hetven oldalas. Csupán az őserdő lényeit kell megnevezniük, és az egymás közti érintkezés szavait kell használniuk.

- Egy ilyen fogalomtárba hogyan lehet beilleszteni a keresztény gondolatokat?

- Könnyű dolgom volt, mert a törzs egyistenhívő. Hisznek a Tupában, aki mindenek teremtője, és szeretettel gondoskodik róluk, és a Földanyán keresztül ad minden jót. Ebben a hitben nyomokban benne van a gondviselés eszméje. Azt mondtam nekik: "Tudom, hogy ti hisztek a Tupában. Én is hiszek benne, szeretem őt, beszélgetek vele, megköszönöm ajándékait. De ti nem tudjátok, hogy a Tupának van egy fia, akit úgy hívunk: Jézus Krisztus, és akit a Tupa sok-sok tavasszal ezelőtt küldött ide a földre. Ő üzenetet hozott az emberek számára a Tupától. És ez minden embernek szól, nektek is. Szép tanításokat adott az embereknek, és sok jót tett, senkinek nem ártott. De mert megmondta mindenkinek az igazságot - azt is, ha valaki gonosz -, volt ellensége is. Föl is szegezték a keresztre. De a Tupa föltámasztotta őt (a guaranik is hisznek az örök vadászmezőkben). Nos, szeretnétek megismerni az ő üzenetét és életét?" - Megtárgyalták egymás közt, és azt mondták: "Jó, jó, Pai (atyácska), akkor mondd el!" Kényelembe helyezték magukat, mintha azt mondanák: na, most halljuk azt a történetet. Később azt mondtam nekik: ha úgy gondoljátok, szép ez a történet, és boldogan lennétek a Tupa fiának követői, akkor rátok önthetjük a szent vizet. - Tudni kell, hogy ez a tanítás új színt hoz az életükbe. Mivel szabad emberek, érdeklődésüket nem köti le más. Ha elnyertük bizalmukat, akkor befogadnak minket, és rendelkezésünkre állnak.

- A törzsi varázslókkal kapcsolatban akadtak-e nehézségei?

- A négy év alatt nem tapasztaltam ilyet. A varázslók tevékenysége ma már csak az, hogy népük körében - mint ügyes természetgyógyászok - a bajokat próbálják orvosolni. Az abszolút tekintély a törzsfőnök. Az ő jóindulatán múlik, hogy a hithirdető felveheti-e a kapcsolatot az ott lévőkkel. Volt részem visszautasításban is. Egy alkalommal, amikor a törzsfőnök elé álltam (kezet is fogtunk), és mondtam neki, hogy én vagyok az új hithirdető, ő is bemutatkozott: "Engem Ifjú Bölcsnek hívnak, Padre, de tudnod kell, hogy nem tartunk kapcsolatot a fehér emberekkel. Fehér ember, gonosz ember." Kínos csönd után megkérdeztem, miért gondolja így. Megdöbbentett: olyan volt a válasza, mintha A misszió című film tartalmát mondta volna el: "Őseink valamikor békében éltek a fehér emberrel..., de aztán becsaptak minket..., telepeinket lerombolták, sok ősünket megölték..., a fehér ember pedig azóta is irtja erdőnk vadjait, folyóink halait..., az én népem sokszor éhezik." Itt még nagyobb csend következett, melyet én törtem meg: "Amit most elmondtál, sajnos mind igaz, de mit gondolsz, én is ugyanilyen fehér ember vagyok?" Rám nézett szúrós, fájó tekintettel, és azt mondta: "Még nem tudom." Erre azt feleltem: "Köszönöm az őszinte megnyilatkozásodat, most elköszönök tőletek, de a Tupa áldjon meg téged és népedet. Szeretném valamiképpen jóvátenni azt a sok rosszat, amit más fehér emberek ellenetek elkövettek." - Kezet fogtunk. A gyalogösvényen visszamentem a terepjáróhoz. Tépelődésemben eszembe jutott az ősegyház gyakorlata: a diakónia, a karitász. Ezzel kezdtem próbálkozni. Terepjárómmal élelmet, ruhát vittem nekik - elfogadták, mert valóban sokat nélkülöznek. Betegeken is segítettem, még műtétre, kórházba is vittem embereket. A többi telepen pedig zajlott a katekézis.

- Mikor voltak az istentiszteletek? Megtartották-e a keresztény ünnepeket?

- Már az első alkalmakkor bemutattuk a szentmiseáldozatot. Az esztendő minden napján - húsvétot és karácsonyt is beleértve - jártuk az őserdőt. Negyvenkét közösséget hagytam ott, amikor el kellett jönnöm. Ahol szívesen fogadtak, ott havonta egyszer jelent meg a hithirdető, de hetente volt hitoktatás a szülők számára. Őket pedig kötelezték, hogy gyerekeiknek adják át a tanítást. Így mindenki részesült képzésben. Egy munkatárs a gyerekeken ellenőrizte a szülők munkáját. Ők pedig törekedtek arra, hogy ne maradjanak szégyenben. Két év után megkeresztelték őket. Én hétszázhuszonnégy embert kereszteltem.

Az őserdő minden részén, bármely nap lehet ünnep. Egy közösség számára az az ünnep, amikor a hithirdető pap odaérkezik.

Körössy László

Forrás: Új Ember Magazin