2014. december 31., szerda

Hálaadás a hivatásért

Év végén hálát adunk az elmúlt esztendőért, megfontoljuk a kegyelmeket és elért eredményeket és nekifeszülünk az előttünk álló új esztendőnek.

Hivatás keresés során is érdemes hálát adni és áttekinteni azokat a mérföldköveket, amelyek mellett elhaladtunk, és amelyek nyomán az új évben tovább haladva közelebb kerülhetünk a célhoz.

Milyen mérföldkövek vannak mögöttünk, amelyek hálaadásunk tárgyai lehetnek?

Lehetséges, hogy eljutottunk hivatástisztázó évre vagy lelkigyakorlatra, amely a legfontosabb mérföldkő egy hivatását kereső fiatal életében. Ennek gyümölcse egy életen át elkísérhet minket.

Nagyon sok jó lelki olvasmány van, amelyek szintén segíthetnek hivatás keresésünkben az eligazodáshoz. Melyek voltak sokat segítő olvasmányaink, melyekre tovább építkezhetünk?

Találkoztunk sok emberrel az év folyamán, talán kibontakoztak jó beszélgetések, melyek nyomán felfedezhettük azt is, hogy egy életszentségre törekvő megszentelt vagy családos tapasztalt lélek által talán maga az Úr szólt hozzánk. Melyek voltak ezek a találkozások, beszélgetések, kik voltak a segítségünkre levő személyek, milyen útjelző táblákként szolgáló mondatok hangzottak el?

Lelki vezetőnk és gyóntatónk szavai még fontosabbak lehetnek, mert vele Krisztus személyével találkozhatunk, aki ismer minket és megkapta a kegyelmet ahhoz, hogy nekünk a legjobb utat mutassa a lehetőségek közül. Figyelek e szavukra, engedelmes vagyok e nekik, bízom e az Úr irgalmában, hogy ilyen segítséget is megad eligazodásomhoz?

Az imádság a lelki életünk és Istenhez való viszonyunk alappillére. Imádságaink során belső hang, egy építő ige nyomán megerősödhettünk lelki életünkben, hivatásunkban közelebb kerülhettünk az igazsághoz, az Úr tervéhez életünkben. Mely Istentől kapott üzenet vagy ige volt, amely elkísérhet minket életünkben, és tovább segít kétségeink és gondolkozásaink során? Érdemes az igéknek egy külön kis könyvet nyitnunk, hogy később is visszatekintve erőt és útmutatást meríthessünk belőlük.

Sok egyéb módon is vezethet bennünket az Úr. Kérdés, hogy van-e elég odaszánás bennem, vannak e halló füleim, amely érzékeny antennaként az Úr Akaratára van beállítva és ezt a törekvését egész évben használva az új esztendőre is szeretnénk megtartani.

Ezért kérjük a Jó Istentől a kegyelmet, hogy egy Benne megélt óév után minél teljesebb évet érhessünk meg és hivatásunkhoz közelebb kerülve vagy abban kiteljesedve az Örök haza felé tartsunk a Szentháromság, a szentek és az angyalok segítségével.

Adjunk hálát a még keresett, Az Isten által nekünk adományozott vagy már megkapott hivatásért életünkben.



2014. december 27., szombat

A konszekrált élet történeti áttekintése


A keleti szerzetesség története dióhéjban

Az első szerzetesek és a monasztikus élet

„Az Egyházban az első századoktól fogva voltak olyan férfiak és nők, akik arra éreztek hivatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték őt” – foglalta össze nyolc éve II. János Pál pápa a megszentelt életforma eredetét. Mindezt arra hivatkozva emelte ki így, hogy a görög katolikus szinodusi atyák „fölszólalásaikban hangsúlyozták a monasztikus evangéliumi élet értékeit, amely már az ősegyházban is megjelent” (Vita Consecrata 6. p.). Ennek legfőbb ihletője a megtestesült Ige volt, akiről már az Apostol is így szólt: „szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez”. Akik az ő halálának és föltámadásának titkából fakadó követelményeket komolyan vették, azok az evangéliumi tanácsok szerint a szegénység, szüzesség és engedelmesség eszményeinek „a szerzetesi hivatásban tettek eleget”.

Már az ősegyházban is voltak tehát olyanok, akik igyekeztek radikálisan megélni a Mester által meghirdetett életeszményt: nemcsak a gazdag ifjúnak parancsolt evangéliumi szegénységet (Mt 19,21), hanem az önmegtartóztatás különféle formáit, és főként az önkéntes szüzességet. Több keleti nép egyházában ezek az önmegtartóztatók vagy szüzek voltak a legmegbízhatóbb keresztények.

A szerzetesek atyjának Remete Szent Antalt szokás tekinteni, aki megelőző példa nélkül vállalta a világból teljesen kivonult életet, pusztán az evangélium hallatára: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, oszd szét a szegényeknek, azután jöjj, és kövess engem!” Otthagyta gazdag örökségét, s előbb a példás életű közeli keresztényeket kereste föl, hogy szembesülhessen a már ugyanazzal a hivatással törődő példaképekkel. Majd két évtizeden át teljes elvonultságban élt, teljes önmegtartóztatásban. Imádkozva minden erejével törekedett az evangéliumi tökéletességre. „Csak” a Szentírás tanítását tette magáévá, de ebből nagyszerű keresztény életet alakított ki. Istenben megalapozott magánya a sátán fölött aratott diadalnak és a folytonos imádságnak a színtere lett. Antal kezdettől fogva „mindenkit arra buzdított, hogy semmit se helyezzen elébe a Krisztus iránti szeretetnek.” S így – életrajzírója szerint – „sokakat meggyőzött arról, hogy az ő életmódját vállalják.” A remete saját tapasztalata alapján hirdette, hogy nem az öncélú aszkézis, hanem csak a szeretet egyesít Istennel. Egyszer azt mondta: „Ha testvérünket megnyerjük magunknak, Istent nyerjük meg. Ha viszont testvérünket megbotránkoztatjuk, Krisztus ellen vétkezünk.” A kiforrott hivatás ismérvének a kiegyensúlyozott lélek háborítatlan örömét tartotta. Kopt nyelven írt leveleiben pedig azt hangsúlyozta, hogy szerzetes életének célja a Szentlélek elnyerése.

Tanítványai egy fél évszázadon belül a Földközi tenger egész medencéjébe elvitték az általa képviselt monasztikus eszmét. A „szerzetesek atyja” a halála utáni évtizedekben úgyszólván meghódította Alsó-Egyiptomot, ahol elsősorban Makariosz nevű tanítványa teremtett „iskolát” a Szketi-sivatagban. Ammón, a nitriai szerzetesség atyja szintén az ő tanítványának tekinthető. Izsák és Peluzian nevű tanítványai a Vörös-tenger mellett lévő monostorokban szilárdították meg Szent Antal örökségét. A palesztinai szerzetesség alapítójának tekintett Hilárion két hónapon át tanulmányozta a remete életmódját, mielőtt a Gáza melletti cellában telepedett volna le. Sőt Avgin atya révén az egyedülálló példának még Mezopotámiában is páratlan hatása lett.

A közösségi élet megszervezője, Pakhomiosz Felső-Thébaiszban született egyiptomi pogány szülőktől, kb. 292-ben. Fiatalon katona lett, s a keresztények szeretetét megcsodálva tett fogadalmat Istennek: „Minden nap a te akaratodnak fogok szolgálni, és minden embert szeretve fogok nekik szolgálni parancsolatod szerint”. 320-tól igen sok aszkéta gyűlt köré. Közösségi életstílusával és kezdetleges monostorával új, addig ismeretlen szerzetesi életforma alapítója lett, s rendet szervezett a remeték összefogására és imádságaik összehangolására. Egy angyal ihletésére ő szerkesztette az első szerzetesi szabályzatot is. Minden új szerzetesnek külön helyet keresett, és mindenkit olvasni is taníttatott, hogy a Szentírást olvasva elmélkedjenek és munka közben is imádkozzanak. A több ezer ember szerzetesi életét megszervező Pakhómiosz helyi hatása csak a következő évszázadban sugárzott ki külföldre is.

Ekkoriban lett szerzetes a rablóbandából megtért Etióp Mózes, aki a Szketi-sivatagban az imádság tanítómesterévé vált. „Menj, ülj le a celládban, és a cellád megtanít téged mindenre” – mondogatta a fiataloknak. Az egyiptomi szerzetesek életét az Istennel való állandó érintkezés töltötte ki, és mindenekelőtt saját magukban vívták meg a harcot a középszerűség és az elkényelmesedés ellen. Többre becsülték ugyan a böjtöt az ételnél, de azért tudták, hogy a szeretet még ennél is értékesebb, mert az isteni parancs, míg a böjt csak saját akaratunkon múlik. Elbizakodottság nélkül, örökös kezdőként igyekeztek Isten elé állni úgy, hogy tiszta szívvel készek legyenek az ő akaratának teljesítésére. Joannész Kasszianosz még a sivatagban jegyezte meg, hogy „az egyiptomi szerzetesek tanítása” szerint a bölcs mérlegelés segít „elkerülni a végleteket, s nem engedi, hogy ... az erényekben való előrehaladástól felfuvalkodva túllépjük az önmegtartóztatás kellő mértékét, de azt sem, hogy az engedékenység gyönyörűségével eltévelyedjünk a bűnbe”. Ugyanő figyelmeztet arra, hogy akit bármilyen szenvedélye fogságban tart vagy akár a legkisebb saját pénzösszeggel is rendelkezik, ez „úgy röpíti ki a monostorból, mint a parittya a belé helyezett követ”.

Ez volt a tapasztalata a kappadókiai Caesarea főpüspökének, Nagy Szent Bazilnak is, aki még Pakhómiosz monostorának szellemét is alapvetően megváltoztatta, s a remete-életet valóban szerves együttlétté alakította át. Minden szabály elé a szeretet főparancsát állította, s igyekezett a közösségbe lépőket a szeretet paradicsomába, valamiféle földöntúli békébe eljuttatni. Ezért ki-ki felelősnek érezte magát másokért is, és a testvérek kölcsönösen szorgalmazták a lelki vezetést, hogy a bűnöktől megtisztulva érhesse el ki-ki a lelki nyugalmat. Az önkéntes gyónás bevezetésével a közösségi élet lelkisége is megtisztult. Szent Bazil még „a közös fedél, közös asztal, közös megértés” kereteit sem szabályzattal akarta biztosítani, hanem eredetileg a Szentírás legfontosabb idézeteiből ollózta össze az Evangéliumi Etikát, a hivatás alapelveit és gyakorlását is jól szabályozó isteni kinyilatkoztatás igéit. Később szerzetesei kérdéseire adott válaszait adta ki az úgynevezett „Bővebben kifejtett”, illetve „Rövidebben kifejtett Szabályok” gyűjteményeként.

A keleti szerzetesség szerveződési formái Közel-Kelettől Bizáncig

Így a szerzetesség Keleten megőrizte nagy egységét, és a szerzetesi élet különféle kifejezései, a szorosan vett közös élettől kezdve a szigorúbb remeteségig inkább felelnek meg a lelki előrehaladás különböző állomásainak, mint különféle életállapotok között való választásnak. Minden egyes szerzetesnek köze van az egyház közösségéhez: „Bármilyen életmódot tartogat a szerzetesnek a Szentlélek, ő hivatásának lényegénél fogva mindig a közösség embere... A szerzetesség azt mutatja meg nekünk, hogy nincs semmilyen hiteles hivatás, ami nem az Egyházban és az Egyházért születik. Ezt tanúsítja igen sok szerzetesnek a tapasztalata, akik, cellájukba bezárva, imádságukban rendkívül szenvedélyes szeretetet hordoznak … minden teremtményért, meg nem szűnő könyörgésben azért, hogy mindenki térjen meg Krisztus szeretetének üdvözítő áramlására.” (II. János Pál pápa: Kelet Világossága, 9. p.). A közösségi szempont „a szerzetesi életben mindenekelőtt a testvérek szolgálatában, de ezen túl az egyházi közösség szolgálatában is megnyilvánul az idők és helyek szerint változó formában, a szociális munkától a vándorló prédikálásig”. Ezt igazolják a szír vagy káldeus szerzetesek, akik Távol-Keletig eljutottak az evangélium terjesztésével. De az ezredforduló táján az Új Teológus Simeon már ezt fogalmazta meg: „Aki igazán szerzetes, nem keveredik bele a világiasságba. Örökké csak Istennel él. Látja őt, és Isten is látja őt, szereti, és Isten is szereti őt. ... Míg sokan barátai, ő mégis csak vendég és idegen.” Hiszen a keleti szerzetesek mindig azt vallották, hogy itt csak átmenetileg vagyunk, vendégekként élünk a földön, az örökkévalóság felé tartó vándorútunkon. Klimakosz Szent János mindenkinek szóló „Létrája” külön fejezetet szentelt „az idegenben tartózkodás” ősi eszméjének: „Aki az Úrért él idegenben, már semmihez nem ragaszkodik... Az idegen élete: tartózkodó viselkedés, el nem ismert bölcsesség, kifelé nem mutatott okosság, rejtett életmód, észrevétlen céltudatosság, nyilvánosság elé nem hozott gondolat, igénytelenség vágya, nehézségek óhajtása, alap az Isten utáni vágyódásra, túláradó szerelem, minden becsvágyról való lemondás, a hallgatás legmélye”. Ez az életmód egyáltalán nem könnyű, de van rá mennyből kapott minta: „Amikor az emberek önkéntes száműzetésünkért vagyis idegenbe költözésünkért mint valami hőstettért dicsérnek bennünket, akkor mi gondoljunk arra, aki értünk az égből idegenként a földre jött, és majd rájövünk, hogy mindörökre képtelenek vagyunk ezt neki meghálálni”. Ez tette lehetővé, hogy Szent Száva szentföldi monostorában három nép fiai éljenek háromféle szertartást végezve közösségben. Ilyen mozgalomként gyűjthette össze Szent Tivadar is a megreformált konstantinápolyi Sztudion monostorban az ikonromboló császárok elől elmenekült különféle eredetű szerzeteseket.

S így alakult ki a vadidegen Athoszi Péter és a messziről jött Athanasziosz alapításaként a mindmáig több tucat nemzetiségű szerzetesnek otthont adó Szent Hegy szerzetesállama. A még az ezredforduló előtt megalapított Nagy Lavrához mintegy 400 szerzetes vagy remete tartozik, s a monostorállamban együttvéve másfélezren élnek az ősi szabályok szerint. A Szent Hegy lakói ma is jelek, hiszen életformájukkal arról tanúskodnak, hogy a pusztán gazdasági növekedéssel és fogyasztással mérhető evilági értékrendszer nem az egyetlen lehetséges világrend. Ott a lakók maguktól fogadják el testük halálra adását, a világról lemondva már egy új élet előjeleit is megtapasztalhatják. A feltámadás hírnökei, akik kora hajnaltól Isten dicséretét zengik közösségileg és egyénileg is. Mivel Krisztus halálának jegyeit hordozzák magukon, már az Egyház megújulásának is eszközei.

A bizánci szerzetesség hozzánk közeli és hazánkban működött képviselői

 A „más anyanyelvű létére idegennyelvűek körében tartózkodók” közé tartozott az X. század közepétől hazánk területén misszionáló Hierotheosz püspök, aki az ezredforduló előtt még szerzetesként élt, s így indult 950 után Marosvár székhellyel missziózni az idegenek közé, hogy egy új népet Krisztushoz vezessen. S így élt az ezredforduló után a kijevi barlangmonostorba belépett Magyar Mózes is, aki sok-sok hányattatás után az életszentség példájával és halála után is művelt csodáival tanúskodik a tiszta élet végtelen értékéről.

II. János Pál pápa a keletiekhez szóló levelében szól a szerzetesek lelkivezetői tapasztalatáról is, mely érvényes lehet minden igényes keresztényre: „vonatkozásban áll egy lelkiatyával, akire fiúi bizalommal bízza rá magát, azzal a bizonyossággal, hogy benne nyilvánul meg Istennek gyöngéd és igényes atyasága”. Eszerint „a lelkiatya segítségével minden hívő előrehaladása erősen személyessé válik Isten keresésének idejére, ritmusára és módozataira nézve. Éppen azért, mert a lelkiatya az a pont, aki kapcsolatot és összhangot teremt”. „Ebben a keresésben Kelet különösen is azt tanítja, hogy vannak testvéreink, ...akiknek a Lélek megadta a lelkivezetés adományát: értékes vonatkozási pontok ők, mert annak a szeretetnek a szemével néznek, amellyel Isten lát minket” (Kelet Világossága, 13. p.). A Szentatya itt föltehetőleg az orosz sztarecek virágkorára gondol, akik egyesítették a világról való lemondást a világ szolgálatával. Szerinte mai „világunknak igen nagy szüksége van atyákra”, akiknek élete sugározza a Szentlélek jelenlétét. A XVIII-XIX. századi optinai sztarecek „a szív ismeretének isteni ajándéka” alapján a keresztény élet gyújtópontjaivá lettek Oroszországban. Szarovi Szent Szerafim életében pedig a teljes hallgatás és elzárkózás évtizedei után győződhetett meg a világ arról, hogy ez a szerzetes „valóban karizmatikus”, határozottan segítséget tud nyújtani mindenkinek az igazság útjának megtalálásához. Ennek a lelkiségnek képviselője volt a püspökségéről is lemondó Feofán remete. Ő terjesztette ki a szerzetes imádságos lelkiséget minden hívőre: „Jobb nem azon gondolkozni, hogy megadatott-e valakinek a monostor vagy nem, mert nem ezen múlik. Ha az embernek szívében van a monostor, akkor mindegy, hogy a monostor épülete megvan-e vagy nincs. A monostor a szívben Isten és a lélek.”

II. János Pál pápa Kelet Világossága c. apostoli levelében így szólt a keleti katolikusokhoz: „Utalni szeretnék a szerzetességre, szem előtt tartva annak jelentőségét a keleti egyházakban, és kívánom, hogy az újra virágozzék a keleti katolikus egyházakban, és hogy bátorítást kapjanak mindazok, akik hivatásuknak érzik ennek a megerősödésnek a munkálását. Keleten ugyanis belső kapcsolat van a liturgikus imádság, a lelki hagyomány és a szerzetesi élet között. Éppen ezért a szerzetesi életnek jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése számukra is az egyház igazi felvirágzása lehetne.”

Vajon a keleti szerzetesi életnek „jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése” hazánkban példátlan újdonság volna? Már az eddigiekből is kiderült, hogy nem, hiszen szó volt az ezredforduló előtt hazánk területén misszionáló Hierotheosz püspökről, aki szerzetesként indult „Türkia lakói” közé, s a kijevi barlangmonostorba belépett Magyar Mózesről, akit szintén szentként tisztelnek az ottani szerzetesek. S hogyha azt gondolnánk, hogy hazánk területén csak jóval Szent István előtt voltak keleti monostorok vagy keleti szerzetesek, akkor is tévednénk. Hiszen még 1204-ben is azt írta III. Ince pápa, hogy itt a latinoknak csak egy, a görögöknek azonban sok monostora van. Szent István előtt létezhetett már olyan monostor, amelynek alapítója a Bizáncban megkeresztelt gyula (Zombor) volt. Aztán a szintén görögök által megkeresztelt Ajtony a székhelyén, Marosvárott még 1000 körül Keresztelő Szent János tiszteletére hozott létre monostort, s „abba apátot helyezett görög szerzetesekkel, az ő rendszabályuk és szertartásuk szerint”. Ráadásul a monostor mellett olyan templom volt, amelyet nem is Ajtony építtetett, hanem már régóta fennállt, s amelyben még Szent István kora után is folyhatott bizánci zsolozsma, mégpedig görög és bolgár szerzetesekkel. Mindenesetre Ajtony lázadása után Csanád vezér ott ravataloztatta fel a halott Ajtonyt, de később az ottani monostort latinokkal népesítette be, ezért a korábban ott élt görög szerzeteseket Oroszlámosra vitette át. Az oroszlámosi Szent György  monostoron kívül ugyanekkor még biztosan bizánci szertartás szerint működött a veszprémvölgyi apácamonostor, sőt valószínűleg ugyanebben a században görög szerzetesnők voltak Dunapentelén is. A veszprémvölgyi apácamonostort Szent István alapította, egyesek szerint Imre herceg ismeretlen görög jegyese számára. Itt készítettek a híres magyar koronázó palástot. A XI. század közepéről biztos tudomásunk van még a visegrádi és a szávaszentdemeteri görög Szent Demeter monostorról is, mely utóbbi közvetlenül a bizánci pátriárka fennhatósága alá tartozott. Ezenkívül föltehetőleg bizánci monostor volt a Csanád megyei Szőregen és a Maros-menti Pankotán is. Nemrégiben Komnénosz-kori értékes bizánci ikonokat találtak a dombói monostorban. Az ottani Szent György monostort valószínűleg Könyves Kálmán alapította. András királyunk Kijevből érkezett feleségével, Anasztáziával együtt valószínűleg a kijevi barlangmonostorból hozhatott szerzeteseket, akik közül egyesek talán Sárospatakon telepedtek le, mások pedig az egyre híresebbé váló tihanyi félsziget remetéi lettek. A pásztói monostorban pedig a XI-XII. században jelentős görög patrisztikus kódexek voltak, hiszen a valószínűleg görög (velencei) származású Cerbanus ott fordította le Damaszkuszi Szent János főművét és Maximosz hitvalló „Fejezeteit a szeretetről”. Sokak szerint görög monostor volt még a Torontál megyei Aracson és később Priszlopon, sőt talán Pusztaszeren és Zalaváron is. Egyesek feltevése szerint a szegedi Szent Miklós (vagy Szent Demeter) monostor is bizánci volt.

Az Árpád-kor után a bizánci monostorok többsége a keleti végeken volt: 1360-11402 közé tehető Koriatovics Tódor podóliai herceg alapítása, a Munkács Csernek-hegyi Szent Miklós monostor, amelyben fél évszázaddal az alapítás után már a munkácsi püspökség főpásztora székelt. Román alapítású, de különleges kiváltság révén csak a konstantinápolyi pátriárkának alávetett (sztavropég) monostor volt az 1390 körül alapított körtvélyesi Szent Mihály monostor, amelynek elöljáróját (kathégumenosz) IV. Antóniosz pátriárka a környék exarkhoszává nevezte ki, reá bízva a papok és nép látogatását és az épülő templomok fölszentelését.

Természetesen hosszan lehetne még sorolni a keleti szerzetesi életnek hajdan hazánk területén alapított monostorait, s megemlékezhetünk sok jámboréletű szerzetesről is a körtvélyesi sztavropég monostorból, vagy a középkoriakon át egészen Máriapócs bazilita szerzeteseiig.  Ezért is a Szentatyával együtt valljuk, hogy a hagyományos görög szerzetesi életnek jól szervezett újrakezdése számunkra is „az egyház igazi felvirágzása lehetne.”

Az Evangélium megélése ma és a monasztikus hagyomány

 Szerzetesi életünk első forrása ma is az Evangélium, elsősorban Krisztus élete és tanítása, amint az Evangélium elénk állítja, s az Egyház kifejti. Ez a legfőbb törvény és szabály, amelyhez életünknek igazodnia kell. Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai között számunkra különösen is fontosak a II. Vatikáni Zsinat konstitúciói és határozatai, elsősorban a szerzetesi élet megújításáról szóló „Perfectae Caritatis” dekrétum, valamint II. János Pál pápa a keletiekhez szóló apostoli levele (Orientale Lumen) és a szerzetesekhez szóló szinódus utáni levele, amelyek szerzeteséletünk korszerű megújítását sürgetik.

Keleti szerzetességünk alapelvei a monasztikus hagyományban gyökereznek. A szerzetesi megújulás munkájában ma is arra törekszünk, hogy életünk szerves folytatása legyen a hagyomány értékeinek. Gondos tanulmányozással meg kell ismernünk az egész monasztikus múlt hagyományait és fennmaradt emlékeit, és azokat okos hűséggel és szabadsággal kell felhasználnunk mai életünk elveinek és feladatainak kialakításában.

A monasztikus élet dokumentumai között számunkra kiemelkedő helyet foglalnak el Nagy Szent Bazil szerzetesi írásai. A szentéletű kappadókiai érsek életműve törvényszerű tekintéllyel is rendelkezik, akár a lelki élet alapvető irányáról, akár a közösségi élet alapvető formáiról van szó.

Mivel Istent csak Krisztus által érhetjük el, monostorainknak a szeretet iskolájává kell válnia. A szeretetnek oszthatatlanul, szinte egyetlen aktussal kell Krisztust és a felebarátot átölelnie. Ezért az igazi szeretetnek az Isten és az ember kettős szolgálatában kell megnyilvánulnia. Krisztus a testvéri közösségben és a szentségekben egyaránt jelen van.

Dr. Orosz Atanáz



Forrás: http://www.ptn.szederinda.hu/

Képek: Gratuitas, MKPK

2014. december 25., csütörtök

Szerzetes vagy pap?

Nem. Bár vannak hasonlóságok, átfedések, de mégsem azonos dolgok. Lehet valaki szerzetes és sosem lesz pap (szerzetes testvér), és pap, aki nem szerzetes (egyházmegyés papság). Vannak szerzetesek, akik papok is.


Mit is jelent szerzetesnek vagy papnak lenni? Bár a történelem során kölcsönösen befolyásolta egymást a szerzetesi és a papi ideál (pl. papi cölibátus a szerzetes ideál hatását mutatja a papságra, vagy a papokból álló szerzetesrendeknél a papi ideál mélyen meghatározza a szerzetesi felfogást), mégis le kell szögezni, hogy a szerzetesség és a papság nem azonos dolgok. Ez már csak abból is kitűnik, hogy nem minden szerzetes egyben pap is. A szerzetes testvérek teljes értékű szerzetesek anélkül, hogy papok lennének.

A papságban van egy erős feladat jelleg. A pap dolga, hogy megjelenítse Isten népe számára Jézus Krisztust, aki az egész közösség vezetője és pásztora. A pap Isten üzenetét hivatott hirdetni, és a közösséget szolgálja a szentségek, különösképpen az Eucharisztia által és a lelkipásztori munka révén. Az egyik legszebb megfogalmazása a papi hivatásnak, hogy a pap Isten népének szolgája. A szerzetesi ideál közepe viszont nem elsősorban egy feladat, hanem a jel szerep. A szerzetes Jézus Krisztus életmódját hivatott megjeleníteni, aki szegényen, a házasságról lemondva, az Atyának való örömteli engedelmességben élt. A szerzetes élete a radikális istenközpontúság jele kíván lenni, emlékeztetve mindenkit, hogy az Isten szeretete a legvégső valóság, ami minden másnál értékesebb. 

Forrás: Jezsuiták


2014. december 24., szerda

Facta est


Karácsonyi elmélkedés a megszentelt hivatásról

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” Jn 1, 1-18

„Jézus Krisztus Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot vett fel, hasonló lett hozzánk emberekhez, szolgai alakot felvevén” – imádkozzuk a zsolozsma szavaival.

A megszentelt személyek arra kapnak meghívást, hogy ehhez a szolgai alakhoz váljanak hasonlóvá, Krisztus ikonjává váljanak, hogy miután engedik Istennek, hogy bennük megszülessen és növekedjék az Ige, Jézus Krisztus személyéhez egyre inkább hasonlóvá váljanak, vele életállapotában is hasonlóan éljenek a consecratio, a tisztasági fogadalmuk által és így megújulva másokat is arra vezessenek, hogy megszülessék és növekedjék bennük az Élő Ige és életállapotuknak megfelelően az életszentség útján járják mindennapjaikat és egyre biztosabbak lehessenek abban, hogy mind ők, mind pedig lelki gyermekeik eljussanak az Örök Atya Országába.

Jézus és Mária élete és szíve oly annyira összefonódott, hogy Máriát Társmegváltónak is nevezhetjük. Mária tisztasága, alázata és az Ige befogadására való nyitottsága, IGEN-je minden megszentelt személy számára szintén példakép.

Szent József az Élő Ige gondozója, ő hozzá is hasonulnak a tisztaságban, engedelmességben a megszentelt személyek.

Összességében a Szent Család minden tagja távlatot ad a megszentelt hivatásban járóknak főként a lelki atyaság-anyaság megélésében.

Azok, akik hivatásukat még nem találták meg, a Szent Gyermek öröméből és békéjéből mindenkor meríthetnek és kérhetik segítségét, hogy akár testi akár „csak” lelki szülőségre hivatottak, az Ő ikonjához egyre inkább hasonlóvá válhassanak és így vezessék a későbbiekben a rájuk bízott lelkeket.

Az öröm és a béke, amelyet csak a Megtestesült Ige tud megadni egy jó vezérmű az életszentségre és az Isten által elgondolt hivatás megtalálásához. Ha bennünk nyugtalanság és kétely van, akkor valami többet, mást kell keresnünk ahhoz, hogy betölthessük küldetésünket.

Végül a Gyermek, a Szent Szűz, Szent József, a Názáreti család betlehemi és a későbbiekben egyiptomi majd názáreti szegénységéről szeretnék szólni. Bárhogy alakul az életünk, alapvetően a létfenntartáshoz szükséges javak megléte nem ellenkezik Isten Akaratával. A Gyermek születése és majd halála Megváltói küldetéséhez Isten elgondolása szerinti, vértanúságának része, de a Szent Család életének nagy részét olyan szegénységben töltötte, amely nem nyomor, hanem egy tisztes egyszerűség. A szerzetesrendek és Isten Országáért odaadott életet vállalóknak az apostoli élet társaságaiban, a világi intézményekben és hivatalos közösség nélküli személyeknek is ez lehet a mérvadó, hogy akár adományokból élnek, akár saját munkájukból ez ne lépjen át egy szükségesnél többért vágyakozó és törekvő, abban dúskáló életbe.


Isten áldása szálljon rá minden hivatáskereső testvéremre, segítsen a Gyermek Jézus öröme és békéje kiteljesíteni életüket és a Szent Család példája vezesse az elkötelezett lelkek életét, hogy egyenként minden tagjáról példát véve megélhessék az Isten által számukra elgondolt hivatásukat egyszerűségben, tisztaságban, alázatban és názáreti szegénységben. Amen.


Karácsonyi köszöntés


A Megtestesült Gyermek Jézus 
öröme és békéje vezessen 

minden kedves hivatását kereső és 
már elköteleződött testvéremet 

az életszentségre vezető útján!

Szeretettel és imádsággal:

Mária Eszter

2014. december 23., kedd

„Hogy életük legyen és bőségben legyen”... (Jn 10,10)

Gondolatok a hivatás-keresésről, döntésről

Isten veled kapcsolatos vágya, hogy élő, eleven légy. Légy hiteles önmagadhoz, használd és kamatoztasd azokat az ajándékokat (képességek, adottságok) melyeket neked adott. Mindezeket azért kaptad, hogy megosztd másokkal, így a világ életét szolgáld.

A nehézségek, krízisek, veszteségek természetes velejárói az emberi életnek. Mégis, ahol tartósan nem az életet, lendületet tapasztalod, ami felőrli az energiádat, az nem Isten akarata számodra. Érdemes őszintének lenned önmagaddal: Mi ad neked mély örömet, lendületet, erőt?

Amikor a „helyeden” vagy és Istennel éled a mindennapokat, alapvetően mély békét és örömöt tapasztalsz, még a megpróbáltatások, nehézségek közepette is. Igazi biztonságod az Istennel való kapcsolatod, Aki az élet teljességére szeretne vezetni téged.

Forrás: Jézus Szíve Társasága


Miért jó Istennek szenteltként/szerzetesként élni?

Mert egy SZEMÉLY hívott meg. Valakinek mondok IGEN-t, nem csak egy feladatot, szakmát választok. 


Istennel való közösségre szól a meghívásom, és ez egy élő, dinamikus kapcsolat: minden belefér, ami bennem megmozdul, valóságom minden része.

Isten nem azt szeretné, hogy „tökéletes munkása” legyek. Azt szólította meg, aki én vagyok, gyengeségeimmel, sebzettségeimmel és minden értékkel, ajándékkal, amit nekem ajándékozott.

Arra hív, hogy igent mondjak saját valóságomra, és életemben egyre inkább fölfedezzem Őt. Hogy én kisebbedjek és Ő növekedjen, tegyen általam, bennem.

A szerzetesi élet a kenyérszaporítás tapasztalata: Istenben az én „kevésségem” elég lesz mások táplálására.
Közösségben élve hív a Vele való életre: Testvérem, rendtársaim „barátaim Krisztusban”.

Meghív, hogy együtt építsem vele Isten Országát, nemcsak látványos apostoli szolgálatban, de minden eseményben, történésben.

Az Istennel való közösségből élet fakad: lelki anyaság/ atyaság. Mások hordozása, kísérése, szolgálata. Az élet szolgálata, amit nem én „fakasztok”.

Forrás: Jézus Szíve Társasága


2014. december 18., csütörtök

Papszentelés a Krisztus Légiójában Rómában

35 légiós kispapot szenteltek pappá Rómában, köztük Szabó-Molnár Bálint LC atyát Magyarországról, és a szintén magyar származású, de Németországban élő Egervári Bertalan LC atyát.


Velasio De Paolis bíboros, Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában a Krisztus Légiója Kongregáció 35 szerzetesét szentelte pappá december 13-án délelőtt. A szentelésen mintegy 2000 hívő vett részt, köztük a szentelendők családtagjai, barátai és ismerősei, a Krisztus Légiósai, és a Regnum Christi Mozgalom tagjai.

Jövőbe vetett bizalom és fontos pillanat a rend életében

„A papszentelés mindig olyan alap, amely örömre és a jövőbe vetett bizalomra ad okot.” – mondta De Paolis a prédikációjában. „És ebben az évben még inkább, mert ennek a pillanatnak különleges fontossága van a rendi közösség számára. Az utóbbi három évben a Krisztus Légiója, követve a Szentatya utasításait és iránymutatását, történetének és életének felülvizsgálatát hajtotta végre.”

De Paolis a szentelendőket arra is emlékeztette, hogy a papság a Krisztussal való különleges bensőséges kapcsolatra kell, hogy elvezesse őket. „ Jézus maga nyilatkoztatta ki számotokra hivatásotok legmélyebb titkát. (…) Ő az, aki meghívott titeket. Meghívott, mert szeret titeket. Ezért a hivatásotok a szeretetre, a legnagyobb szeretetre szól, ami az életetekben az önátadást jelenti. Ez a hivatás a Jézussal való barátságra szól.“ A papságnak végső soron egy ajándéknak kell lennie, amely másoknak szól: az Egyháznak szóló ajándék, a világ megváltásáért.

Különböző utak a hivatásra

A 35 új pap 30 és 40 éves kor közötti, és tizenegy országból kerültek ki: Mexikó (12), Egyesült Államok (9), Kolumbia (3), Brazília (3), valamint Spanyolország, Guatemala, Németország, Franciaország, Magyarország, Ausztrália és Új-Zéland (1).

Az életútjuk, és a hivatásra vezető útja is ennek a 35 új papnak épp olyan különböző és személyes, mint ők maguk.

Az újonnan felszentelt papok közül sokan találták meg hivatásukat a Regnum Christi laikus mozgalom ifjúsági programjain keresztül, amely a Krisztus Légiója lelkiségében osztozik.

Néhányan apostoli iskolákon (kis szemináriumok) keresztül találtak rá a szerzetes rendbe szóló meghívásra. Mások egyetemi tanulmányaik lezárása után, vagy már világi foglalkozást gyakorolva hallották meg az Isten hívását.

Forrás: Regnum Christi






2014. december 16., kedd

A meghívás és hivatás

I. Meghívás: életszentség és megszenteltség

Amikor megszentelt hivatásokról beszélünk, néhányan arra gondolhatnak, hogy azok akik Istennek átadják az életüket és lemondanak az Ő Országáért a házasságra, csak ők lesznek szentek, csak nekik van erre lehetőségük és a "közönséges halandóknak" nem, a megszentelt lelkek piedesztálon vannak míg az egyszerű világi hívők alantasabbak. Ez egy torz kép, ami élhet egyesekben, de ez teljesen ellentétben áll az igazsággal. Egyik hivatás sem magasabb rendű a másiknál, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást.

A másik tévedés, hogy mindenki megszentelt hivatású ebben pedig ez fogalmazási félreértés van. Úgy lehetne fogalmazni, hogy:
- a megszentelt hivatást nevezzük inkább konszekrált hivatásnak; Isten Országáért szűzi/tiszta életet vállalók és a papi hivatásban járók, akik cölibátust vállalnak, hasonlóan lemondanak a házasságról
- megszenteltség és életszentség két külön fogalom
- mindenki meghívást kapott az életszentségre, bármilyen hivatásban él
- minden lélek életszentségre van meghívva, de csak egy részük kap meghívást a megszentelt és papi hivatásra.

II. Hivatás és döntés – kinek az akarata?

Ezzel kapcsolatban már született egy bejegyzés a "Hivatás – döntés" címmel, az ebben foglaltakat szeretném újra hangsúlyozni.

Nem megfelelő az a nézőpont, hogy mi magunk választjuk meg a hivatásunkat és arra – bárhogy is döntünk - az Úr áldását adja.

Mindenki számára alaphivatás a házasság, erre vagyunk genetikailag kódolva, hogy családot alapítson mindenki és társsal együtt haladjunk Isten Országa felé egymást segítve ezen az úton. Egyeseket azonban az Úr kiszólít a szokásos útról és meghív az Ő közelebbi szolgálatára, így lesznek megszentelt hivatásúak és papságra meghívottak. Alapvetően a meghívás tehát az Úr akarata, az Ő terve egy lélekkel, aki erre a meghívásra válaszként mondhat IGEN-t is, de akár el is utasíthatja. (Sajnos van arra példa, hogy akár felszentelt papok, vagy örök fogadalmat tett személyek is meggondolják magukat és mégis családalapításra adják a fejüket, értük sok ima szükséges.) Aki elfogadja és megéli a megszentelt és papi hivatást, ő az életszentségnek egy különleges útját járja és szeretetből, önként, Isten iránti engedelmességből, nem a saját erejében bízva, hanem az Úr segítő kegyelmében bízva vállalja ezt a hivatást. Pusztán emberi erőből megélni egy természet feletti hivatást nem lehetséges, de Istennel együtt bármire képesek lehetünk.

A kiindulás Istentől van, erre válaszként az emberi lélek elfogadja az Úr tervét életében.

Azt is szokták mondani, hogy egy beteljesült hivatáshoz az "igen"-ek egybecsengése kell, hogy megvalósuljon. Itt szétválasztanám a közösségi és a közösségen kívüli megszentelt utakat. A közösséggel is párosuló megszentelt személyeknél három igennek kell egybecsengenie: Az Isteni Akarat, a lélek engedelmessége a harmadik a közösség részéről az elfogadás. Ez utóbbi lényegében hiányzik a hivatalos közösség nélküli életúton járóknál, de ahogy korábban már írtam, valamilyen szinten itt is megvalósulhat a közösségi élet.

III. Összegzés

Nagyobb fogalom az életszentségre szóló hivatás, ezen belül lehetnek megszenteltek a lelkek és házasok. Minden hivatás életszentségre szól, de nem mindenkié a megszentelt hivatásra.

A megszentelt és papi hivatást nem az ember magának találja ki, hanem Istentől kapja és szeretetből szabad akarattal elfogadja és az Ő kegyelméből éli meg.

A Jó Isten vezessen minden kedves Olvasót, hogy fel tudja életében ismerni az Isten Akaratát és életszentségben tudjon járni a neki rendelt életúton egész életében.



2014. december 13., szombat

Meghívás Modinban



"Azután Mattatiás hangosan felszólította a várost: „Akiben még van buzgalom a törvény iránt, és hűségesen kitart a szövetség mellett, az kövessen!” 

Makkabeusok I, 2,27

Gaudete


"A lélek és Isten találkozásának csodája"

 Beszélgetés Lukács László piarista atyával 

"Kamaszkoromig nem gondoltam arra, hogy pap legyek. Édesapám orvosi hivatása példaértékű volt számomra. Tizenhét évesen merült fel bennem a kérdés: van-e Isten? Erre azt válaszoltam: igen. Ha van Isten, akkor Ő a Szeretet. Mivel azonban neki nincs emberi keze és hangja, úgy éreztem, oda kell adnom a kezemet és a hangomat, vagyis az életemet, hogy közvetítsem az embereknek az ő szeretetét" - idézte fel szerzetesi meghívását Lukács László piarista.

"Eltűnödtem édesapám példáján, aki csodálatos ember volt és országszerte ismert gyermekorvos. Sok gyereket meggyógyított, soknak az életét mentette meg - mégis felmerült bennem, mi lesz később ezekből a picikből? Olyan hivatást kerestem, amely nemcsak a földi életet, hanem a végső boldogság útját is megnyitja számukra."
Lukács László a budapesti Piarista Gimnáziumba járt, és az érettségi után felvételét kérte a rendbe, mely a gyermekek és fiatalok nevelését állítja központba.

"1954-et írtunk, amikor az egész magyar egyházra látszólag reménytelen jövő várt. A noviciátus alatt megismerkedtem a piarista rend életével, majd következtek az egyetemi évek. A teológiai tanulmányok mellett magyar-angol szakos tanári diplomát is szereztem. 1960-ban tettem örök fogadalmat, amely számunkra nemcsak a tisztaság, engedelmesség és szegénység hármas köteléke, hanem a gyermekek nevelésének vállalása is. 1961-ben szenteltek pappá" - folytatja László atya. (...)

A hatvanas évek végén meghívták Pannonhalmára egy papi lelkigyakorlat tartására. Eleinte a katolikus iskolák, majd a szemináriumok, később az egyházmegyés papok számára rendezett lekigyakorlatok rendszeres meghívottja lett.

"A lelkigyakorlatokban nem az a fontos, mit mond az, aki az elmélkedéseket tartja, hanem az, hogy a résztvevők találkozzanak Istennel. Ehhez valami titokzatos áttörésnek kell bekövetkeznie, amikor a lélek váratlanul szembetalálja magát Istennel. A lelkigyakorlat vezetője ilyenkor már szinte fölöslegessé válik. Hasonló élményben van részem a lelkivezetésben, a mélyre ható gyónások során. A pap számára az a leggyönyörűbb élmény, hogy asszisztálhat a lélek és az Úristen találkozásánál. Sokszor átéltem, hogy már láthatatlanná kell válnom, mert én csak katalizátor vagyok, itt a lélek négyszemközt találja magát Istennel. Mindig nagy ajándék számomra, hogy ennek része lehetek."

Kecskeméten a piarista templomban misézett, majd Budapestr, kerülve az Örökimádás templomban folytatta papi szolgálatát.

"Az Eucharisztiát ünneplő hívő közösség az Egyház legkisebb sejtje. Itt van jelen az Egyház, ahol a hívekkel együtt közösen elmélkedik Isten Igéjéről, és részesedik Krisztus Eucharisztiájában. Ezek a vasárnapi közös szentmisék számomra valóban a hét csúcsát jelentik." (...)

"1984-ben Lékai László bíboros felkért a Vigília folyóirat főszerkesztőjének. Ekkor kerültem föl Budapestre, és kapcsolódtam be a piarista kispapok teológiai tanításába a főiskolánkon. Ennek folytatásaként az 1990-es évek közepétől létrehoztuk a piarista, a bencés és a ferences rend közös teológiai főiskoláját, amelyből megalakult a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola."

Lukács László atya Gyümölcsoltó Boldogasszony napján adott hálát pappá szentelésének ötvenéves évfordulójáért. 

"Újmisés jelmondatom így hangzott: Megismertük Isten szeretetét, és hittünk benne. Ötven év után is ezt tartom a legfontosabbnak, és ezt érzem élethivatásomnak, hogy Isten szeretetét megéreztessem az emberekkel."


Forrás: Rózsásné Kubányi Andrea, Keresztény élet - 2011. május 15., "Hitélet" rovat, Papi arcélek, 5. oldal. / Piarista Öregdiákok Közösségi Oldala

Képek: Sapientia, Magyar Kurír

2014. december 8., hétfő

Szeplőtelen Szűz Mária Szolgálóleányai

Society Of Nirmala Dasikal Sisters (SNDS)


A közösség hivatása: szociális, karitatív. 

A Szeplőtelen Szűz Mária Szolgálóleányai Szerzetesrend hivatását a szociális, karitatív munkában fejti ki. A rend jelmondata: „Igen, jelen vagyok!” A bencés lelkiségű közösséget 1971. november 23-án Dr. Joseph Kundukulam trichuri (+1998) érsek Joseph Vilangaden (+ 2011) érseki titkárral alapította India Kerala tartományában a rászorulók szolgálatára. A rend tagjai saját és más egyházi intézményekben dolgoznak, mint hivatásos és képzett munkatársak: leányanyákkal, árvákkal, értelmi-, és testi fogyatékosokkal, leprásokkal, fekvőbetegekkel, elme-betegekkel, idősekkel, AIDS betegekkel és nyomornegyedben élőkkel foglalkoznak.

Jelenleg 49 közösségben (42 India-szerte, 6 Kenyában és 1 Magyarországon) 265 nővér él. Magyarországon 1994. június 5-én négy nővér telepedett le Dr. Kis György nyugdíjas esperes-plébános meghívására, Bakonyszentlászlón. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat házában időseket gondoztak, és a falu családjait, betegeit, egyedül élőit látogatták 2007-ig.

1997. március 19-én további négy nővér érkezett Adonyba Dr. Takács Nándor székesfehérvári püspök meghívására. Az itt szolgáló nővérek tevékenysége: házi beteglátogatás és gondozás, lelkigondozás; az iskolai hitoktatásban, a napközi foglalkoztatásban, az óvodai gondozásban való részvétel, a plébánia életének és munkájának segítése. A szolgálat Lendvay Zoltán plébános és a háziorvosok: Dr. Kőbányai János és Dr. Glashütter Csaba támogatásával és részben irányításával történt.

2003-ban a Rend megépítette a Rendházat és a Szűz Mária Gondozóházat, ahol bentlakásos idősgondozás folyik. 

Rendi ruhájuk az indiai viselet, a szári, Magyarországon a téli időszakban szürke anyagból készült ruhát viselnek. 

Egyházjogi státusza: egyházmegyei jogú apostoli élet társasága.
A közösség jogi személy.

A közösség nemzetközi központja:
Cím: Society Of Nirmala Dasikal Sisters Nirmala Generalate Ayyappankavu PO Trichur-680751 Mulayam. Kerala. India 
Általános elöljáró: Sr. Rosily Pidiyath
Honlap: www.sndsisters.org 
E-mail: sndgeneralateyahoo.com

A közösség magyar központja:
Magyarországi elöljáró: Sr. Annie Manjaly
Cím: 2457 Adony, Kossuth u. 15. 
Tel./Fax: +36 (25) 230-450
E-mail: szmginvitel.hu 

Forrás: MKPK


Benedicta es tu


2014. december 7., vasárnap

Hánykor kel föl a pap adventben?

Hánykor kel a pap, hogyan nem válik unalmassá, s hányan dolgoznak egy roratés szentbeszéden, milyen egy nem hívő adventje? Dobszay Benedek ferences atya hajnali miséjén jártunk.


Ki milyen messze lakik a templomtól, olyan korán kel a roratéhoz, vagyis az adventi vasárnapok kivételével minden decemberi nap megtartott rövid hajnali szentmiséhez. De milyen különös koncentrációt igényel ez egy paptól? Mikor kel felkelnie? Egyáltalán, mi újat lehet mondani karácsonyvárás témájában, és hogyan élheti meg adventet egy nem hívő? Dobszay Benedek ferences atyával a Margit körúton beszélgettünk.

– Beszélgettünk a rorate előtt és után is hívekkel, akik négykor, negyed ötkor is felkelnek azért, hogy itt legyenek a rövid misén. A papnál mikor szól a vekker?

– Nekünk nagyon jó dolgunk van. Igazából negyed hat, fél hat körül ha felkel az ember, akkor úgy tud leérni, hogy már emberi képe is van.

– Az emberi kép mögött azért kell hogy legyen egy különös koncentráció is, mégsem dolgozik egy pap mindennap már reggel hatkor.

– Nyilván ez nagyon függ attól, hogy milyen az illető személyiség, és hogy mikor, hogyan tud felkelni. Én alapvetően éjszakai bagoly vagyok, sokáig fenn tudok maradni, de a reggel szörnyű. Ilyenkor azért mindig gondolkodni kell előre, hogy mi lesz a következő szó. De hát ez is egy szépsége ennek a szentmisének.

– Mindennap valami értékeset kell tudni mondani a híveknek, amit egyrészt a nap során visznek magukkal, másrészt őket viszi közelebb a karácsonyhoz. Megy ez? Nem válik az ember unalmassá?

– Adventben kifejezetten szeretem azt, hogy a roratéra lejőve mindenki egyfajta „gyakorlatot” végez. Könnyű ilyen helyzetben feladatot adni. Ritkán vagyok didaktikus, de ma, advent második csütörtökjén az voltam, így: „a mai napon figyeljünk arra…” Nyilván a szentírási részek is nyújtanak segítséget. Néhány éve nekem kifejezetten könnyebbség volt, hogy a rendtársakkal leültünk vacsoránál, és átbeszéltük, ki mit mondana az adott szakaszhoz másnap reggel.

– Egy egész agytröszt dolgozik egy prédikáción?

– Többen is tartunk roratét, nemcsak itt, hanem egy közeli iskolában is jelen vagyunk, ahol teljesen önkéntesen lehet részt venni. Sokan jönnek öregdiákok is rá. Ott nem hat órakor kezdünk egyébként, mint a Margit körúton, hanem hétkor. Szóval többen is prédikálunk ilyenkor, úgyhogy nagyon jó a közös felkészülés a szentbeszédekre.

– Mikorra nyúlik vissza a roraték hagyománya az országúti ferenceseknél?

– Jó lenne tudni, hogy mikor alakult ki pontosan a rorate, de ezt nehéz megmondani. Mi az 1700-as években jöttünk ide a Batthyány téri kolostorunkból, II. József alatt, azóta itt eleve van ferences szertartásrend.
– Eddig nagyjából a „szolgáltatás” hátteréről volt szó. De saját adventje van-e egy papnak?

– Szerencsés eldönteni, hogy mi az a dolog, amivel adventben foglalkozik az ember, mi az, amit különösebben is „odatesz”. Lelki beszélgetésekben is szoktam tanácsként adni, hogy nagyon jó böjti cselekedet lehet az amúgy is elvégzendő feladatokat valahogyan tisztességesebben megcsinálni. Utóbbi években erre szoktam figyelni én magam is. Például nem halogatok dolgokat.

– Biztos hosszabb a gyónók sora is ilyenkor. Egy pap ezen is érezheti a karácsony közeledtét.

– Egyre több időt tölt az ember ezzel, különleges készületet igényel. Ez nehéz szellemi munka, bármilyen furcsa is. De elhatározás, hogy ilyenkor a szentgyónásban még jobban „ott leszek”.

– Sokaktól nemcsak a gyónás áll távol, de templomba sem járnak, és igen nagy az egyáltalán nem hívők tömege is. Valahogy furcsa lenne, ha ők kimaradnának ebből az időszakból. Hogyan élheti meg adventet egy nem hívő?

– Egy nem vallásos emberben is vannak mély, nagyon igaz vágyak. Ő is keresi a békét, a találkozást. Nem véletlen az sem, hogy aki adománygyűjtéssel foglalkozik, az pontosan látja ilyenkor, hogy az emberekben nagyon nagy nyitottság keletkezik. Aki ad, az tudja, hogy kap is. Azt gondolom, hogy aki nem vallásosként készül karácsonyra, érdemes őt megerősíteni, hogy az a belső vágy, amely benne van találkozásra vagy bármi másra, az jó vágy, és érdemes vele „dolgoznia”. Egy nem vallásos családban is nagyon mély családi ünnep lehet a karácsony, és ennek nagyon nagy értéke van.

– Értéke… Nem esik oda az ember lelkileg is „csak úgy” a karácsonyfa alá a bevásárlásból és a sok előkarácsonyból?

– A jó készületben benne van, hogy az ember odafigyeljen a célra is, amely jelen esetben nem valami, hanem valaki, és talán ez a legfontosabb: minden gyakorlatunkban, készületünkben egyetlen keresés legyen, és aztán egy rátalálás – Istenre, amennyire rajtunk múlik.

Bárány Krisztián, Bucsy Levente

Forrás: Magyar Nemzet Online



A cikkhez készült video itt látható.

2014. december 6., szombat

Püspökké szentelték Snell Györgyöt

December 6-án, ünnepi szentmisén püspökké szentelték Snell Györgyöt, a budapesti Szent István-bazilika plébánosát. A szentelés szertartását Erdő Péter bíboros vezette, a társszentelők Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius és Udvardy György püspök voltak.

A Szent István-bazilikában bemutatott ünnepi szentmise keretében tartott szentelési szertartáson jelen voltak a püspöki konferencia tagjai, külhonból érkezett főpásztorok, paptestvérek, közéleti személyiségek; a bazilikát zsúfolásig megtöltötték a hívek.

A kinevezési okmányt latinul Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius olvasta fel, majd magyarul is elhangzott a szöveg.

Erdő Péter szentbeszédében a napi evangéliumot idézve azt állította a középpontba, mit ad Jézus küldetésül az apostoloknak: Krisztus igéjét kell hirdetniük, és gyógyítaniuk kell a hozzájuk fordulókat. A tanítványoknak tehát folytatniuk kell a világtörténelem végéig azt a művet, amelyet Jézus földi élete során végzett, hogy az Úr népe „ne legyen pásztor nélküli nyáj”. Minden nyájnak szüksége van pásztorra, és az apostolok küldetése, hogy olyan pásztorai legyenek Isten népének, akiket az Úr állított a közösség élére.

Az apostolok küldetése, hogy álljanak a közösség élén, melynek Jézus mint jó pásztor, halála és feltámadása árán életet szerzett. Ezért kapják az apostolok utódai a felszentelésben a tanítói, a papi és a kormányzói vagy pásztori küldetést, és a hozzá szükséges különleges kegyelmi ajándékot. Nem pusztán a társadalom önszerveződésének természetes lendülete, nem hatalmaskodás vagy centralizáció, hanem Krisztus szuverén személyes ajándéka az egyházban a püspöki rend jelenléte és küldetése – hangsúlyozta Erdő Péter. Majd hozzátette: a püspökök és papok Krisztus helyett, Krisztus személyében végzik szolgálatukat. Erre a szolgálatra az egyháznak szüksége van, hogy létezhessen.

Egy másik, az apostolok küldetését kifejező szentírási képet, az aratás jelenetét segítségül hívva Erdő Péter a küldetés sürgető voltát hangsúlyozta. Az aratás képe a Bibliában gyakran az isteni ítéletet jelenti, amely az ő földi pályafutásával már megkezdődött – mutatott rá a főpásztor. Krisztus tanítása mindenkit döntésre szólít, a sorsunk függ attól, hogyan válaszolunk Krisztus örömhírére.

Hogyan lehetünk az aratás munkatársai? – tette fel a kérdést Erdő Péter. Az örömhír ránk van bízva, az igazság világosságával, hívogató szépségével és erejével kell eljutnunk minden emberhez – fogalmazta meg.

A főpásztor Snell György püspöki jelmondatát – Ti adjatok nekik enni! – idézve arról beszélt: amire Jézus felszólította tanítványait, emberi számítás szerint teljesen lehetetlen volt, ami jelzi, hogy Jézus azt kéri, a tanítványok feltétlenül bízzanak benne. Ezt kívánja Jézus tőlünk is. Tudnunk kell – hangsúlyozta Erdő Péter –, hogy küldetésünkben nem a saját bölcsességünkre, nem a saját energiánkra hagyatkozunk, hanem a Szentlélek mindent átható, ellenállhatatlan erejére. Krisztus a mi szolgálatunkon keresztül akar segíteni a világon. Reménytelenségre és szétesésre hajló korunkban az ő egyértelmű és tiszta tanítását várják az emberek. Ezt bátran és érthetően, vonzóan és az igazság teljességével kell közvetítenünk – fogalmazott Erdő Péter.


Most szentelődő püspöktestvérünk ebben fáradozott a rábízott plébániai közösségekben, a katolikus iskolákban, amelyek vezetését hosszú évek óta ellátja egyházmegyénkben – méltatta Snell György lelkipásztori tevékenységét a bíboros. Mostantól a püspöki hivatás egész területén látja el a megszentelés szolgálatát – hangsúlyozta Erdő Péter –, s tegye ezt továbbra is abban a tiszta és szeretetteljes stílusban, mely kezdettől a sajátja, de amellyel maga Krisztus fordult az emberek felé.

A homíliát követően az egyház hagyományának megfelelően a szentelendő püspök tett ígéretet arra, hogy a hitet megőrzi, és hivatását teljesíti. Majd a Mindenszentek litániája elhangzása után a kézrátétellel, a szent olajjal való megkenéssel, az evangéliumos könyvnek és a főpapi jelvényeknek – gyűrű, mitra, pásztorbot – átadásával folytatódott a szentelés szertartása.

A szentmise végén Snell György mondott köszönetet a közösség imájáért, mert az ima, a hit és szeretet által él az egyház.

Az ünnepi szentmise végén az új püspök áldást osztva járt körbe a székesegyházban. A liturgia a Te Deum éneklésével, a főpásztor áldásával fejeződött be.


Október 20-án a Szentatya Snell Györgyöt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki, és a pudenzianai címzetes püspöki címet adományozta neki. 

Snell György 1949. március 8-án született Kiskirályságon (a Csongrád megyei község neve 1956 óta Eperjes – A szerk.). Felsőfokú tanulmányait a központi szemináriumban és az Egri Érseki Papnevelő Intézetben végezte. 1972. április 3-án szentelték pappá Egerben a Váci Egyházmegye szolgálatára. 1993-ban, a magyarországi egyházmegyék határainak átrendezését követően inkardinálódott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe. 

Szolgálati helyei: káplán Kiskunlacháza-Peregen (1972–1975), káplán Budapest-Rákoskeresztúron (1975–1987), plébános Budapest-Rákoskeresztúron (1988–2008), plébános Budapest-Rákosligeten (2004–2006), a Rákosi Esperesi Kerület helyettes esperese (2000–2003), a Rákosi Esperesi Kerület esperese (2003–2005). 

2003-tól folyamatosan ellátja az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága igazgatói tisztségét. 2008. augusztus 1-jétől a budapesti Szent István-bazilika plébánosa.


Forrás: Magyar Kurir

2014. december 5., péntek

Snell György püspök atya címere

Október 20-án a Szentatya Bazilikánk plébánosát az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki. A püspökszentelése 2014. december 6-án lesz 10:30-kor a Szent István Bazilikában. Elkészült a püspök atya címere is.



Az egyházi címerek őskora a világi címerekhez hasonlóan a középkor. A lovagi címerek erős harci kötődései miatt azonban a kezdet kezdetén szigorú tilalmak állták útját az egyházi elterjedésének. Egy papi személy még akkor sem használhatott címert, ha a szentelését megelőzően ez családjában már bevett szokásnak számított. A papi és főpapi címerek a XIII. század ritka kivételei után a XIV. században váltak általánossá.
A főpapi címerek vagy választott jelképek voltak, vagy az illető családi címerét alkalmazták a harcias tartozékok helyett egyházias díszítményekkel. Ezek közé tartozott a széles karimájú (fő)papi kalap, melyet selyemzsinóron függő bojtokkal díszítettek. A valóságban hasonló bojtos zsinór segítette a kalap hétköznapi viselését. A bojtok színe és száma napjainkban jelzi a címer viselőjének egyházi rangját, de ennek szabályait – a rangjelző világi címer-koronák mintájára – csak viszonylag későn, a XIX. században rögzítette a Szentszék. A zöld színű kalap és a hat-hat selyembojt a püspökök címereit kíséri.

A választott főpapi címerek legtöbb esetben ún. beszélő címerek, melyek sokat elárulnak viselőjük személyiségéről. Hogyan lehet megjeleníteni egy címerben valakinek a nevét, kötődéseit vagy egyéb fontos személy-jelző dolgokat? Kiváló példa erre Snell György Esztergom-budapesti segédpüspök új címere, benne több beszédes jelképpel. Címertanilag főhelyen szerepelnek az Anjou liliomok, ezek a liliomos köpenyt viselő Częstochowai Szűzanyára utalnak, akinek ő lelkes tisztelője. Ezüst mezőben lándzsával átszúrt zöld sárkány idézi püspök atya védőszentjét, sárkányölő Szent György alakját, a kévébe kötött frissen zöldellő gabona pedig egyszerre utal szülőfalujára, Kiskirályságra, és püspöki jelmondatára: Date illis vos manducare (Ti adjatok nekik enni; Mk 6,37).

Kovács Gergely

Forrás: Szent István Bazilika