2011. november 29., kedd

Az engesztelés fontosságáról 1.


Gubicza Katalin interjúja Mészáros Domonkos, domonkosrendi szerzetes atyával a
2011. dec. 8-i engesztelő emlékmise jelentőségéről.
A mise délután 3 órakor kezdődik a budai Szent-Anna réten, a Normafánál.



Vatikáni dokumentumok


Könyvajánló


E kötet tizenhét olyan dokumentum magyar nyelvű fordítását tartalmazza, amelyeket a Római Katolikus Egyház legfőbb hatóságai (II. Vatikáni Zsinat, VI. Pál pápa, II. János Pál pápa és különböző kongregációk) adtak ki a megszentelt életről. Ezek bemutatják az egyháznak a megszentelt éltre vonatkozó tanítását, szabályozását, illetve útmutatást adnak a megszentelt élethez.

Magyarországon ilyen jellegű gyűjtemény sem nyomtatott, sem elektronikus formában nem készült, kiadása az országban élő összes szerzeteseknek (papnövendékeknek, hitoktatóknak stb.) a képzéséhez felmérhetetlen segítséget nyújthat.

E dokumentumok mind arra szolgálnak, hogy irányítsák a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) korszerű megújításra, megújulásra szólító programját. Jóllehet a megújulásnak soha sem lehet vége, a 20. század nyolcvanas éveiben, miután az egyes intézmények konstitúcióinak az új szövegei elkészültek, és érvénybe lépett az új Egyházi törvénykönyv (1983), az intézmények történelmük új szakaszába léptek. A megújulásnak, útkeresésnek, reflexiónak az időszaka mintegy beletorkollott egy folyamatot lezáró, összefoglaló eseménybe, ez pedig a püspöki szinódus 1994-es ülése a megszentelt életről és II. János Pál Vita consecarata kezdetű apostoli buzdításának közzététele 1996-ban.

A megszentelt élet mivel éppen élet, állandó mozgásban, növekedésben, alakulásban van. Bár az élet mindig tovább halad, mégis azt mondhatjuk, hogy a Vita consecrata dokumentummal a megszentelt életre irányuló teológiai reflexió olyan mélységet és világosságot ért el, hogy nem jogtalan egyfajta célba érkezésről beszélni. Nyilvánvalóan szükség van és lesz még későbbi tisztázásokra, egyes szempontok elmélyültebb megvilágítására (nem véletlen, hogy négy olyan dokumentumot is találunk e gyűjteményben, amelyek 1996 utániak).

E szövegek szilárd alapot nyújtanak a megszentelt életre vonatkozó egyházi tanítás elmélyítéséhez és az állandóan időszerű útkereséshez. Ma is szükség van arra, hogy a megszentelt személyek folytonosan gondolkodjanak hivatásukról, és igyekezzenek egyre mélyebben megérteni annak alkotóelemeit és követelményeit. Különösképpen az elöljárókban és a kezdeti képzésben lévő fiatalokban van meg az az igény, hogy a hivatalos egyházi dokumentumokat mint biztos, megvilágosító forrásokat megismerjék.

Kívánatos, hogy e szövegek tartalmi gazdagságából minél többet magukévá tegyenek az egyes intézmények és maguk a megszentelt személyek.



 

2011. november 25., péntek

XVI. Benedek pápa a megszentelt hivatásokról


Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!

Kedves Testvéreim!

A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!” Hetven évvel ezelőtt, Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Művét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38).
A hivatásébresztés és hivatásgondozás művészetére kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait, hogy kövessék őt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja őket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelőtt világos, hogy először is imádkozott értük. Mielőtt meghívta őket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensőleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensőséges beszélgetésből fakad, amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás elsősorban az élő Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban.
Jézus nyilvános működése kezdetén meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította őket, hogy készek legyenek folytatni az Ő megváltó művét. Végül, mivel „tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielőtt az Égbe emelkedett, elküldte őket az egész világra ezzel a paranccsal: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).
Amit Jézus felkínál, az felemelő, ugyanakkor elkötelezettséget kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja őket, hogy legyenek az Ő barátai, hallgassák közelről szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Ő országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja őket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási elképzeléseikből, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják, hogy vezesse őket. Olyan testvériség megélésére indítja őket, amely ebből az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztető jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelről megismerni Őt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tűnik teljes önátadással követni őt, minden keresztény közösségnek és minden hívőnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom őket, mint ahogy azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma alatt élő és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyűjt minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi élet, és hogy szem előtt tartsuk illetve hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a Szeminaristákhoz, 2010.10.18.).
Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben főleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözően hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetővé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy megfelelő és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket. Különösen hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen üdvözítő küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehető legjobban elősegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának növekedését, főleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttműködésetekre, hogy meghívása eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a hivatáspasztoráció előmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgető felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívők számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkűen megnyílik az egész Egyház szükségleteire.
A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsősorban egy teljesen keresztény élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttműködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és a paptestvérekkel való egységről, hogy ezáltal biztosítsák az éltető talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy nagylelkűen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetői, nevelői küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).
Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történő zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, főleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelősségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.
A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szűz Mária segítségét, hogy az ő példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívből adom mindenkire apostoli áldásomat.


Vatikán, 2010. november 15.

XVI. Benedek pápa






2011. november 24., csütörtök

A hivatások gyökere: az egység megélése Istennel


Hogyan születnek hivatások? Az egyik fontos pont, hogy látja-e a gyermek szülei példáján, hogy valóban oda akarják adni magukat az Istennel való egységben. A hivatás gyökere is az elajándékozás. Hivatáson értem a keresztény házasságot és a papi hivatást is. Ott a gyökere mindkettőnek: el akarom-e magam ajándékozni? A házas és papi hivatásnak a gyökere ugyanaz: az egység megélése Istennel. A szőlőtőhasonlat nagyon jól kifejezi ezt. Jézus azt mondja: Maradjatok meg bennem! A halálban nem történik más, mint hogy találkozunk Istennel, aki azért teremtett, hogy teljesen az övé legyek. Ha a fal átszakad, s tiszta szívvel lépem át, akkor találkozom azzal, aki egységre vágyik velem. A mennyország nem egy hely: a mennyország Istennel egységben lenni. Azt szoktam mondani, a házasságban valamilyen módon megéli az ember, milyen csodálatos már itt a földön megízlelni, amire Isten teremtett: a személyes egységet. Ilyen módon mutat a keresztény házasság Istenre. A papság és szerzetesség pedig jelként mutat rá. Isten teljesen a magáénak akar, ezért azt az őrültséget teszem, hogy lemondok a házasságról. Egyébként a cölibátus nem leértékelése, hanem felértékelése a házasságnak: arról mondok le, ami a legdrágább. Lemondok a házasságról, a családról, hogy jelévé váljak annak az Istennek, aki az ember számára egyedül elég. (...) A papság és a szerzetesség a jel arra, hogy Isten személyes egységre vágyik. Ez boldoggá tudja tenni az embert. Sokszor látni pap- és szerzetes testvéreken, hogy Isten egészen boldoggá tudja tenni őket. Ez fontos üzenet, annak üzenete, hogy Isten szeret bennünket.
A papi életnek is megvannak a szenvedései, de Isten boldoggá tudja tenni az embert: hogy hogyan, az titok. Amikor a legalapvetőbb hiányzik: a család, a házasság - az ember csonka marad. Ez mégis természetfölötti jele annak, hogy Isten a boldogság. Egy család akkor tud jó táptalajává lenni a papi és szerzetesi hivatásoknak, ha látja a gyermek a szülei példáján, hogy Istenben van a boldogság. Hogy ők is Istenből élnek, Istenben egyek. Jézus cölibátusának értelme az a titok, hogy ő egy az Atyával. Ebbe az egységbe emeli be az embereket.


Részlet Dr. Roska Péter atya szentbeszédéből (Városmajori Jézus Szíve Plébánia 2007. január 5.)

Forrás: Új Ember


2011. november 23., szerda

Júda Oroszlánja


„Júda, téged dicsérnek majd testvéreid, kezed ellenségeid nyakán lesz. Atyád fiai meghajolnak előtted. Fiatal oroszlán lesz Júda, s a zsákmánytól kelsz fel, fiam. Azután elnyújtózkodik, s úgy fekszik ott, mint egy oroszlán, mint egy nőstényoroszlán. Ki ingerelné? Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót, és a népek nem engedelmeskednek neki. A szőlőtőhöz köti csikóját és a szőlővesszőhöz a nőstény szamár fiát. Borban mossa köntösét, s a szőlő vérében ruháját. Szeme sötét, mint a bor, foga fehér, mint a tej.” Ter 49, 8-12

  
A szentírás magyarázat szerint ennek az igerésznek az a jelentősége, hogy Júda erejéhez és kiváltságos helyzetéhez kapcsolódik benne a messiási ígéret. A 10. verset sokszor úgy fordították, mintha egyenes messiási jövendölés lenne benne: „Nem tűnik el a királyi pálca tőle, amíg el nem jön, aki eljövendő...” A szövegkritikai vizsgálat és az összefüggés a fenti olvasást, illetőleg fordítást javallja. Júda törzsének hatalmáról és Dávid családjának királyságáról van szó, ami előképe a Messiás uralmának. Dávid valóban kiterjesztette uralmát a szomszédos népekre, s ez is előképe a Messiás egyetemes uralmának.


 

2011. november 22., kedd

A gyónási titok védőszentje


,,Egy papnak erre csak egyetlen felelete van: Nem, és ezerszer is nem!'' - tiltakozott a kanonok fölháborodva. ,,De ha a király parancsolja!'' - sziszegte Vencel, és a harag pírja öntötte el arcát. ,,Isten akkor is tiltja!'' Végül a király dühöngve így kiáltott: ,,Reszkess, te pap! Ha nem mondasz el rögtön mindent, amit a királyné meggyónt, Istenemre mondom, hogy vizet kell nyelned!'' János válasza változatlan maradt: ,,A pap, akinek Isten zárta be a száját, örökké hallgatni fog.''

Nepomuki Szent János
    
Istenünk, ki Nepomuki Szent Jánost a gyónási titok megtartásáért a vértanúság koronájával ékesítetted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy példája szerint minden paptestvérünk szentségi pecsétből eredő kötelezettségéhez hűséges maradhasson. Kérjük kegyelmed, hogy élvezhessük azok boldogságát, akik szavukkal soha nem vétettek!

Forrás: Szentek élete

Perfectae Caritatis - Tökéletes szeretet



Pápai dekrétum a szerzetesi élet korszerű megújításáról

A szerzetesség lényege
Bármely (szerzetes) intézményben elsősorban azt tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten meghívására feleltek, hogy ne csak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek. Ugyanis egész életüket az Ő szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a keresztségi fölszenteltségben gyökerező és azt teljesebben kifejező -- sajátos fölszenteltséget hoz létre.
Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta, legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat.
Isten szolgálatának kell serkentenie és erősítenie őket az erények -- főleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki erősség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus önkiüresítésében (vö. Fil 2,7--8) és az Ő lelki életében (vö. Róm 8,1--13).
A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Őt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42), s az Ő szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törődjenek, ami az Övé (vö. 1 Kor 7,32).
Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai -- mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják terjeszteni.

A szerzetesi tisztaság
A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot, amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon fölszabadítja a szívet (vö. 1Kor 7,32--35), hogy erősebb szeretetre gyulladjon Isten és az összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívőt emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendő világban beteljesedő jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen vőlegénye van: Krisztus.
Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben, ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes eszközöket sem. Így nem fogja megingatni őket az a hamis tanítás, mely szerint a tökéletes tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek, és szinte a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a tisztaságot. Mindenki, de főként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a tisztaságot biztonságosabban meg lehet őrizni, ha a rendtagok eleven közösségében valódi testvéri szeretet él.
Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelő próbaidő és a kellő lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegető veszedelmekre kell figyelmeztetni, hanem arra is nevelni kell őket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész személyiségük javaként fogadják.

 A szerzetesi szegénység
A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék ki. Általa annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt 8,20).
A szerzetesi szegénységhez azonban aligha elegendő, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve: ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben legyenek (vö. Mt 6,20). Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan kötelező törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö. Mt 6,25).
A szerzetesi kongregációk konstitúciói engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendő örökségükről lemondjanak.
Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a szegénységről, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34--46; Jak 2,15--16; 1Jn 3,17). A rendtartományok és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévők segítsék a rászorultabbakat.
A (szerzetes) intézményeknek a regulák és konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak fölhalmozásának minden formáját kerüljék. 

A szerzetesi engedelmesség
A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erősebben és biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítő isteni akarathoz. Ezért Jézus Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot öltve" (Fil 2,7) azokból tanult engedelmességet, amiket elszenvedett (vö. Zsid 5,8) -- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent helyettesítő elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik őket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességből szolgált a testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn 10,14--18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13).
A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók előírásai szerint alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért. Így a szerzetesi engedelmesség nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak bőségesebb szabadságával elvezet az érettséghez.
Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a rájuk bízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek tekintélyükkel a testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti őket. A rájuk bízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a kezdeményezésekben tevékeny és felelős engedelmességgel működjenek együtt. Az elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, őrizvén a döntés és a végrehajtás elrendelésének tekintélyét.
A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és a maguk módján fejezzék ki az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának szolgálatában.




2011. november 19., szombat

Szűz Mária a Kegyelmek Anyja

„Egészen különleges módon közreműködött az Üdvözítő munkájában”

Bartolomé Esteban Murillo:
Mária szeplőtelen fogantatása
A Boldogságos Szűz, aki öröktől fogva, az isteni Ige megtestesüléséhez kapcsoltan, eleve elrendelt Istenanya, a Gondviselés terve szerint az isteni Megváltónak édesanyja lett a földön, másokat messze felülmúló, nagylelkű társa és az Úr alázatos szolgálója. Méhébe fogadta Krisztust, világra hozta, táplálta, bemutatta az Atyának a templomban, és együtt szenvedett kereszten haldokló Fiával: így engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével egészen különleges módon közreműködött az Üdvözítő munkájában, hogy a lelkek természetfeletti élete helyreálljon. Emiatt anyánk ő a kegyelem rendjében.
Máriának ez az anyasága szüntelenül tart a kegyelem világában attól a beleegyezéstől kezdve, amelyet az angyali üdvözletkor a hite sugallt, és amelyben ó' a kereszt alatt vonakodás nélkül kitartott, egészen addig, amíg be nem teljesül örökre az összes választottak sorsa. Mert mennybevétele után sem szűnik meg betölteni üdvösséges feladatát; és szüntelen közbenjárásával ki eszközöli nekünk az örök üdvösség kegyelmeit.

Anyai szeretetével gondoskodik Fiának testvéreiről, akik még zarándokúton vannak, sok veszedelemben és bajban, amíg el nem érkeznek a boldog hazába. Azért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek. Természetesen ezeket úgy kell érteni, hogy semmit se vonjanak le Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek méltóságából és hatóerejéből, és ahhoz semmit se adjanak hozzá. Mert teremtményt sohasem lehet egy sorba helyezni a megtestesült Igével, a Megváltóval. Amint azonban Krisztus papságában másképpen részesednek a felszentelt szolgák, mint a hívó' nép, és amint az Isten egyetlen jósága a valóságban különféleképpen árad szét a teremt­ményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítői tevékenysége sem rekeszti ki, hanem éppen serkenti a teremtményekben az egy forrásból eredő változatos együtt munkálkodást. Szűz Mária betölt ilyen alárendelt feladatot: ezt az Egyház meggyőződéssel vallja, ennek gyümölcsét szüntelenül élvezi, és a hívők lelkére köti, hogy ennek az anyai oltalomnak támogatását felhasználva bensősége­sebben ragaszkodjanak a Közvetítőhöz és Üdvözítőhöz.

Forrás: II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű, az Egyházról szóló dogmatikai konstitúciójából




Itt olvasható Dr. Tamás Roland atya „A Lumen gentium mariológiája” című írása a Vigilia katolikus folyóiratban: http://www.vigilia.hu/regihonlap/2006/7/tamas.htm




2011. november 18., péntek

Hasonlat az olajfáról

„Nektek, nemzeteknek azonban azt mondom: Amennyiben én a nemzetek apostola vagyok, a szolgálatomat megbecsülöm, hátha versengésre serkenthetem véreimet, és üdvözítek közülük egyeseket. Mert ha az ő félreállításuk a világ megbékélését szolgálja, mi más lesz a befogadásuk, ha nem élet a halálból? Ha a termés zsengéje szent, a belőle készült tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Mondhatnád ugyan: "Azért törték le azokat az ágakat, hogy engem beoltsanak." Igen, ők a hitetlenség következtében törtek le, te azonban a hit által állsz; ne légy tehát fennhéjázó, hanem félj. Mert ha Isten nem kegyelmezett meg a természetes ágaknak, neked sem fog megkegyelmezni! Lásd meg tehát Isten jó voltát és szigorúságát! Azok iránt, akik elestek, a szigorúságát, irántad pedig Isten jó voltát, ha megmaradsz a jóságban - máskülönben téged is le fognak metszeni. De ha felhagynak hitetlenségükkel, őket is beoltják, mert Istennek van hatalma, hogy újra beoltsa őket. Ha ugyanis téged kivágtak a természetes vadolajfából, és beoltottak a természet rendjén kívül a nemes olajfába, mennyivel inkább be fogják oltani saját olajfájukba azokat, akik a természet szerint oda tartoznak?” Római levél 11, 13-24 



2011. november 17., csütörtök

A belső szabadságban meghozott döntés


Gondolatok a Szociális Testvérek Társasága hivatástisztázó kurzusáról

Amikor már találkoztunk Istennel, de még nem értjük, mit kíván tőlünk, elindulunk egy úton, mint az emmauszi tanítványok, hogy megkeressük a dolgok értelmét és az ígért békét. Jó, ha ilyenkor van valaki mellettünk, és beszélgethetünk egymással "mindarról, ami történt". A szociális testvérek hat éve vezetnek hivatástisztázó kurzusokat fiatal, húsz és harminc év közötti nők számára, hogy segítsék azokat, akik döntéshelyzetben vannak - a szerzetességet vagy a házasságot válasszák -, vagy akik nem látják, hogyan találják meg valamelyik útra lépve a boldogságot. 

"A legnagyobb segítséget egymásnak adják a fiatalok" 

A társaság mint "szentlelkes" közösség, mindig különösen figyelt arra, hogy az adott történelmi, társadalmi helyzetben mire hív a Lélek, mik az idő jelei. A fiatalok ma nehezebben döntenek, nem találják útjukat - ebben próbálnak segítséget nyújtani a szociális testvérek. Ahogyan hallani arról, hogy sok házasság felbomlik, ugyanúgy megvan ez a tendencia a szerzetességben is, sokan kilépnek a rendekből: nem sikerül az elkötelezettség.
- Ebben közrejátszik az is, hogy a fiatalok téves ismeretekkel indulnak el valamerre - mondja Szentes Judit szociális testvér, a kurzus vezetője, aki korábban négy évig segítőként vett részt ebben a munkában. - Nekem azért is fontos, hogy feladatot vállalhatok ebben a kurzusban, mert itt segíthetem a fiatalokat, hogy egy valóságszerű elképzelés alakuljon ki bennük a házasságról és a szerzetességről. Azokat, akik jelentkeznek a hivatástisztázó kurzusra, már megérintette Isten, és rádöbbentek, hogy életük célján gondolkodniuk kell, hogy tudatosan kell majd dönteniük. Ám mindannyian hordozzák azokat a sebzettsé-geket, amelyek meggátolhatják őket az elhatározásuk meghozatalában, és sok olyan teher van rajtuk, amelyek a korábbi nemzedékeket nem érintették.
A harmincas években is volt hasonló munkája a Szociális Testvérek Társaságának - háromnapos intenzív lelkigyakorlatokat tartottak -, és az illegalitás évei alatt is folyamatosan foglalkoztak fiatalokkal, hivatáskeresőkkel a testvérek. Ennek a tapasztalataiból szűrődött le ez a hét hónapos kurzus, amelyet minden évben augusztus végén, szeptember elején hirdet meg a közösség. A csoport kéthetente, esetleg hetente találkozik egy este a három vezetővel. Ennek intenzív változata a nyári, egyhetes hivatástisztázó lelkigyakorlat, amit a közösség tagjai közül mások vezetnek. Gyakran a harminchoz közelebbi életkorban lévők járnak a kurzusra. Ennek oka lehet talán, hogy egyre inkább eltolódik ma a döntéshozatal időpontja - egyre később házasodnak vagy lépnek be közösségekbe a fiatalok.
- Sok minden változik a kurzus menetében - mutat rá Szentes Judit. - Az időbeosztás, hogy kik és hányan vezetik, milyen témákról beszélgetünk. A legfontosabb, hogy minél inkább személyre szabottak legyenek a találkozások: ahhoz igazodjanak, amit az adott csoport igényel, bár természetesen vannak állandó témák. Az alapgondolat, hogy mindannyian az életszentségre hívattunk, hogy a magunk egyszerűségében és törékenységében szentek legyünk. Ám hogy ezen belül az Isten merre hív, az már egyéni útja valamennyiünknek.
Hogyan tudom meg, hogy Isten mit akar tőlem? Mi motivál engem, hogy szerzetes legyek, vagy éppen miért nem akarok az lenni? Mi lehet rossz ok a házasságra? Mikor jön el a döntés pillanata, és hogyan kell dönteni? Ehhez hasonló kérdések is előkerülnek a beszélgetéseken.
- Főleg a második félévben több szó esik speciális témákról: mit jelent a szemlélődő hivatás, az apostolkodás, a családi élet, a közösség - mondja a kurzus vezetője. - A mostani csoportban például többen is mondták, hogy teljesen felforgattuk azt a képet, amely a szerzetességről bennük élt. Ennek nagyon örültem, mert sikerült megfosztanunk a "rózsaszín máztól" a szerzetesség fogalmát. Ugyanezt igyekszünk elérni a házasságról alkotott kép esetében is. Megmutatni azt, hogy mindkettőben, a természetes és a természetfeletti útban közös, hogy nem kell maguktól olyan cselekedeteket, érzéseket elvárni, amelyek hamisságokat eredményeznek. Az életszentségre törekvésben nagyon fontos, hogy önmagunk legyünk, önmagunkat fogadjuk el és így adjuk magunkat teljesen Istennek. Ez feltételezi azt, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és ez nem is olyan könnyű találkozás.
A kurzust vezetők különösen figyelnek arra, hogy párhuzamosan mutassák be a szerzetességet és a házasságot, hogy a fiatalok valóban szabadon dönthessenek. A görcsös dönteni akarást is próbálják feloldani, hiszen a belső szabadságban születhet csak igazi elhatározás. A testvérek vendégeket is hívnak, a házasságról házas asszony beszél, és különböző szerzetesrendekből is jönnek nővérek, hogy más típusú közösségeket is megismerjenek a fiatalok. Természetesen a kurzus elvégzése nem garantálja, hogy az ember megtalálja az útját, de elindul egy folyamat, és vannak támpontok, amelyek adott esetben segítséget jelentenek.
- Sokat segített a döntéshozatalban - emlékszik vissza Jásper Éva, aki 2000-ben vett részt a hivatástisztázó kurzuson, és ma szociális testvér novícia -, hogy volt lehetőség a vezetőkkel egyénileg beszélni, és hogy az egész érezhetően Isten előtt zajlott, hogy folyamatos ima kísérte. Számomra döntő mozzanat volt, amikor összehasonlítottuk: mi az, ami ugyanaz a házasságban és a szerzetességben, és mi az, ami különböző. Nagyon fontos volt, hogy ennek folyamatosan a párhuzamát néztük. És azt hiszem, a legtöbbünknél egy-egy mondat volt, az, ami döntően megérintett. Nekem sokat jelentett az a mondat a kurzuson, hogy a két jó közül a nekem való jót kell választanom, és ez a választás mindenképpen lemondással jár. Nagyon megsegített, hogy megértettem: természetes, hogy minden döntés fájdalmas is. Ezt, sajnos, nemigen tanítják meg a fiataloknak. Sokan vágyakoznának egy radikálisabb istenkövetés után, de vágynak egy kedves után is, aki csak őket választja. A szerzetes életében adódnak pillanatok, amikor úgy érzi: jó volna családban élni. A házas ember is vágyik majd egy-egy mélyebb, csendesebb, imádságosabb időszakra. Kevésbé tudjuk, mint nagyanyáink, hogyan lehet úgy dönteni, hogy elfogadjuk abban a lemondást is. Kevésbé vagyunk felkészültek arra az áldozatra, hogy valamelyik úton hátrapillantás nélkül, teljes odaadással haladjunk.
- Fel kell fedeznünk - teszi hozzá Szentes Judit -, hogy ajándék az, ha szeretünk valami olyasmit tenni, amit más áldozatnak tart, hogy például szeretünk templomba járni, imádságban elmerülni, Jézust szolgálni az emberekben, vagy éppen hogy vágyunk arra, hogy odaadjuk az életünket egy párkapcsolatban. A fiatalok döntéseiben nyilván segít ez a kurzus, az előadások, de a legnagyobb segítséget ők maguk adják egymásnak. Azzal, hogy tudják: más is gondolkodik ezeken a kérdéseken, hogy más is tart valahol a döntéshozatalban, és megoszthatják egymással mindazt, ami bennük történt. 

Kácser Anikó

Forrás: Új Ember
 
Szentes Judit szociális testvér: 

1972-ben születtem Sopronban. Egyetemi tanulmányaimat Szegeden és Budapesten végezetem, matematikát és teológiát tanultam. Ötödéves egyetemista koromban köteleződtem el a szerzetesi hivatásban közösségemben. 12 éve foglalkozom hivatáskereső fiatalokkal, csoportokkal, egyéni kíséréssel. E téren 2003 óta az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye női hivatásreferenseként is működöm.

Forrás: Párbeszéd Háza/Jezsuiták - Iránytű

2011. november 15., kedd

Tanulni és tanítani


Szeretnék megosztani egy interjút, amely Puskely Mária nővérrel ez év áprilisában, eddigi munkásságáért kiérdemelt állami kitüntetése alkalmából készült, és a szegedi Gerhardus Rádióban hangzott el.


Puskely Mária Kordia S.S.N.D

A magyarországi és fontosabb szerzetes közösségekről


Könyvajánlat

Puskely Mária: Szerzetesek (Zrínyi Nyomda Kiadója 1990)

Bevezető
Szerzeteseknek nevezzük azokat a megszentelt életállapotú férfiakat és nőket, akik meghatározott szabályok - régi magyar szóval „szerzet" vagy „szerzés" - szerint az engedelmesség, tisztaság és szegénység hármas evangéliumi tanácsára tett fogadalom alapján rendezik be közösségi életüket.
Istenre irányuló szeretetüket elsősorban imában, „imává vált" életükben fejezik ki (a világtól való elzártság, a klauzúra különböző fokozataival), továbbá azzal, hogy embertársaikban magát Krisztust szolgálják. Végeredményben valamennyi szerzetescsalád a nyugati szerzetesség atyja, Szent Benedek „Ora et labora" (Imádkozzál és dolgozzál) jelmondatának sokféle hangszerelésében keresi és váltja életté azt a karizmát, amelyet a Szentlélektől kapott a közösség szolgálatára.
Hogy hányféle szerzetesrend van a világon, azt kizárólag a jó Isten tudja! - bizonyára hallottunk már ilyen vagy ehhez hasonló megjegyzést. Nos, az évente megjelenő Pápai Évkönyv rendszeresen közöl pontos adatokat a szerzetesrendekre és szerzetes kongregációkra vonatkozóan. A kereken nyolcszáz férfiszerzetből és a jó másfélezer női szerzetből válogattunk itt össze egy csokorra valót.
Az ősi történelmi közösségekről, a férfi rendekről viszonylag könnyű forrásmunkát találni (lásd: Irodalom). Nehezebb azonban a női rendekről, kisebb-nagyobb kongregációkról megfelelő összefoglaló műre szert tenni. Ilyenkor az egyes szerzetek kisebb kiadványait, az alapító(k) életrajzát vagy egyszerűen a szentek életét kell kézbe venni. Aprómunka ez, elég nagy hibalehetőséggel.
Mivel az itt következő szerény összeállítás se teljességre nem törekszik, se pedig irodalmi, teológiai, egyháztörténeti stb. igénnyel nem lép fel, csupán némi információt kíván adni, az összeállító elnézését és türelmét kéri mindazoknak, akik hibát vagy hiányosságot fedeznek fel benne. Több évtized óta első kísérlet ez; remélhetőleg belátható időn belül megfelelő szakemberek teljesebb munkával ajándékozzák meg a magyar egyházat.
Az egyes szerzetek után némi irodalmi hivatkozás nyújt lehetőséget a további tájékozódásra. Igyekeztünk összegyűjteni valamennyi szerzetet, amely hazánk ezeréves történetéhez valamilyen módon kapcsolódott. Ha egy ilyen szerzetnek csak a férfi vagy a női ága volt ismert nálunk, itt mindkettő szerepel. Természetes, a nagy hagyományokkal bíró rendeket akkor sem mellőzhettük, ha elkerülték Magyarországot. Rajtuk kívül elsőbbséget élveztek a missziós rendek, hogy általuk is érzékeltessük a világegyház távlatait, és fokozott érdeklődéssel figyeltük az elmúlt években keletkezett rendeket, modern kezdeményezéseiket.
Az érdeklődők az Egyház hivatalos tanítását főképp a következő pápai megnyilatkozásokban tanulmányozhatják: Perfectae Caritatis zsinati határozat, VI. Pál Evangelica Testificatio kezdetű apostoli levele, valamint II. János Pál pápa Redemptionis Donum kezdetű apostoli buzdítása.
Szolgálja ez a szerény összeállítás a magyar egyház és társadalom belső megújulását, a szerzetesi élet felvirágzását: Isten dicsőségére és valamennyi testvérünk lelki javára.
Hálával tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették e szerény összeállítás javított és bővített kiadását. Köszönöm a hozzám eljuttatott szóbeli és írott bírálatokat, értékes kiegészítéseket. Köszönöm a magyar és külföldi szerzetesek érdeklődését és nagylelkű segítőkészségét.
Külön köszönettel tartozom az Országos Széchényi Könyvtár munkatársainak, elsősorban dr. Kelecsenyi Gábornak, valamint dr. Dörnyei Sándornak. Számos részletkérdésben és a bibliográfia összeállításában kaptam tőlük segítséget.

1990. márc. 25., Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén

Puskely Mária Kordia S.S.N.D


Szeretettel ajánlom mindenkinek, akit a téma érint, vagy érdekel. Kezdeti lépésekhez, a közösségekkel való ismerkedéshez kiváló segítséget nyújt ez a két kiadást is megért kötet, és sokan köszönhetik ennek a hivatásuk mederbe kerülését akár úgy, hogy meghívásukban megerősödtek, akár azon a módon, hogy megtalálták a karizmáiknak, talentumaiknak megfelelő közösséget.

Puskely Mária nővér későbbi, a szerzetesség történetéről írt, magyar vonatkozásokat is tartalmazó nagy volumenű munkája a Kétezer év szerzetessége című kétkötetes kisenciklopédia szintén jelentős mű ezen a területen. 

Az internet világában egyes vélemények szerint kezd a nyomtatott irodalom háttérbe szorulni, azonban a statisztikák szerint nem elhanyagolható a mai napig a szerepe, sokan még mindig kitartanak a hagyományos papír alapú irodalom mellett. 

Az idő közben megváltozott adatokról és az újabb közösségekről a világhálón viszonylag friss információkat lehet találni. Ehhez a Concedo oldal is próbál segítséget adni az aktuális hazai lelki programok összegyűjtésével és a Magyarországon működő rendek, közösségek írásainak és elérhetőségeinek megadásával.

Szent Benedek

2011. november 14., hétfő

Uram, Neked adom szívem


Az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban


Bevezetés
1. Az Istennek szentelt élet, mely mélyen az Úr Krisztus példájában és tanításában gyökerezik, az Atyaisten ajándéka Egyházának a Szentlélek által. Az evangéliumi tanácsok vállalásával Jézus személyének lényeges vonásai – a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség – sajátos és állandó jelleggel „láthatóvá” válnak a világban, és a hívők tekintetét ráirányítják Isten Országának arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még várja.
Évszázadokon át mindig voltak férfiak és nők, akik az Atya hívását és a Lélek indítását követték, és a Krisztus-követés e sajátos útját választották, hogy „osztatlan” szívvel adják oda magukat Krisztusnak (1Kor 7,34). Mint az apostolok, ők is elhagytak mindent, hogy Nála maradjanak, és Hozzá hasonlóan Isten és a testvérek szolgálatára szenteljék magukat. Ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház misztériuma és küldetése a lelki és apostoli élet sokféle, Szentlélektől kapott kegyelmi ajándéka által nyilvánvalóvá váljék, ugyanakkor közreműködtek a társadalom megújításában is. 

Hála az Istennek szentelt életért
2. Az Egyházban annyira fontos az Istennek szentelt élet szerepe, hogy elhatároztam, szinodust hívok össze jelentőségének és –  tekintettel a küszöbön álló harmadik évezredre – távlatainak elmélyítésére. Azt akartam, hogy a szinodus ülésein a szinodusi atyák mellett sokan vegyenek részt az Istennek szentelt személyek közül is a közös tanácskozásokon.
Valamennyien ismerjük a gazdagságot, melyet az Istennek szentelt élet ajándéka a maga sokféle karizmájával és intézményével az egyházi közösség számára jelent. Közösen adjunk hálát Istennek a szemlélődő és apostolkodó szerzetesrendekért és szerzetesi intézményekért, az apostoli élet közösségeiért, a világi intézményekért és az Istennek szentelt személyek más csoportjaiért, valamint mindazokért, akik szívük mélyén különlegesen átadták magukat Istennek.
A szinoduson kézzelfogható volt az Istennek szentelt élet világméretű elterjedése és jelenléte az egyházakban szerte a földön. Serkenti az evangelizáció kibontakozását a világ különböző régióiban és kíséri azt azokon a helyeken, ahol nem csupán szívesen fogadják a külföldről betelepedő intézményeket, hanem sokféle formában új kezdeményezések is születnek.
Jóllehet az Istennek szentelt élet intézményei a Föld bizonyos tájain nehéz korszakot élnek át, másutt ugyanakkor csodálatos életerőről tanúskodnak, s ezzel bizonyítják, hogy az Isten iránti teljes odaadás Krisztusban minden nép kultúrájával és történelmével összeegyeztethető. Az Istennek szentelt élet nem is csak a katolikus Egyházban virágzik; különösen eleven az ortodox egyházakban, s ezek megjelenésének egyik lényeges mozzanata; még a reformációból eredő egyházakban és egyházi közösségekben is születnek vagy újjászületnek bizonyos formái annak jeléül, hogy Krisztus tanítványainak közös kegyelmi ajándékáról van szó. Ennek fölismeréséből ösztönzést nyer az ökumené, mely táplálja a keresztények közötti egyre tökéletesebb közösség utáni vágyat, hogy „higgyen a világ” (Jn 17,21).

Az Istennek szentelt élet – az Egyháznak szóló ajándék
3. Az Istennek szentelt élet világméretű jelenléte és tanúságtételének evangéliumi jellege teljes világossággal mutatja – ha ezt egyáltalán bizonyítani kell --, hogy nem elszigetelt peremjelenséggel állunk szemben, hanem olyan valósággal, mely az egész Egyházat érinti. A püspökök ismételten megállapították a szinoduson, hogy „a mi ügyünkről” van szó.Valóban, az Egyház küldetését tekintve az Istennek szentelt élet döntő jelentőségű, mert „a keresztény hivatás benső természetét jeleníti meg”, és a Menyasszony-Egyház törekvését fejezi ki egyetlen Vőlegényével való egyesülésre. A szinoduson többször is megállapítást nyert, hogy az Istennek szentelt élet nemcsak a múltban jelentett segítséget és támogatást az Egyháznak, hanem ma is és a jövőben is drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen hozzátartozik életéhez, szentségéhez és küldetéséhez.
A jelenlegi nehézségek, melyekkel a Föld különböző részein sok intézménynek szembe kell néznie, nem támaszthatnak kétséget afelől, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása az egyházi élet integrális részét alkotja, és értékes indításokat ad az evangélium egyre következetesebb megvalósításához.[5] Támadhatnak újabb formák a történelem folyamán, de nem változik meg soha a döntés lényege, mely az Úr Jézus szeretetéből fakadó radikális odaadásban mutatkozik meg Őiránta és Őbenne minden ember iránt. A keresztény nép erre a bizonyosságra támaszkodik továbbra is, mely századokon át az emberek megszámlálhatatlan sokaságot indította bátor elhatározásra, tudván, hogy ezen embereknek nagylelkűségéből hathatós segítséget nyerhet a mennyei haza felé vezető úton.

A szinodus eredményeinek összefoglalása
4. A Püspöki Szinodus rendes általános ülése – mely azért ült össze, hogy „az Istennek szentelt élet és ennek küldetése az Egyházban és a világban” témáról tanácskozzék – óhajának megfelelően jelen apostoli buzdításomban közzé akarom tenni a szinodus eredményeit. És minden hívőnek – püspököknek, papoknak, diákonusoknak, szerzeteseknek és világi Krisztus-hívőknek – és mindazoknak, akik hajlandók meghallgatni, szeretném megmutatni azokat a csodákat, melyeket az Úr ma is művelni akar az Istennek szentelt élet által.
A világi Krisztus-hívőkkel és a papsággal foglalkozó szinodusok után ez a szinodus lezárja azoknak a sajátos életállapotoknak a témakörét, melyekkel az Úr Jézus Egyházát megajándékozta. Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat bemutatta az egyházi közösség nagy valóságát, melyben az összes kegyelmi adomány együttműködik Krisztus testének építésében és az Egyház világhoz szóló küldetésének teljesítésében, az utóbbi években egyre inkább megmutatkozott annak szüksége, hogy világosabban meghatározzák a különböző életállapotok identitását, hivatását és különleges feladatát az Egyházban.
Az Egyházon belüli közösség nem egyformaság, hanem a Lélek ajándéka, mely a karizmák és az életállapotok sokféleségét is áthatja. Ezek az életállapotok annál hasznosabbak az Egyház és küldetése szempontjából, minél következetesebben ragaszkodnak identitásukhoz. A Léleknek ugyanis minden ajándéka arra szolgál, hogy az egyre erősödő testvériség és küldetés gyümölcsöt teremjen az Úrnak. 

A Szentlélek működése az Istennek szentelt élet különböző formáiban
5. Hogyan ne emlékeznénk a Szentlélek iránti hálával az Istennek szentelt életnek a történelemben eddig megjelent sokféle formájára, melyeket Ő támasztott és az Egyházban mind a mai napig jelen vannak? Úgy jelennek meg előttünk, mint egy sokágú fa, melynek gyökerei mélyen az evangéliumba nyúlnak, s mely az egyháztörténelem minden korszakában bőséges gyümölcsöt terem. Milyen csodálatos gazdagság! A szinodus befejezésekor magam is szükségesnek tartottam hangsúlyozni az Egyház történetének ezen állandó elemét: a rendalapítók és rendalapítónők sokaságát, azoknak a szent férfiaknak és nőknek a seregét, akik az evangélium radikalizmusával, valamint a testvérek, főleg a szegények és betegek szolgálatával döntöttek Krisztus mellett. Épp e szolgálatban válik nyilvánvalóvá, hogy az Istennek szentelt élet az Isten és a felebarát iránti szeretet kettős parancsának szoros egységét mutatja meg.
A szinodus szólt a Szentlélek e folytonos tevékenységéről, mely a századok folyamán a karizmák sokasága által kibontakoztatta az evangéliumi tanácsok gazdag megvalósulását, s ily módon is megjelenítette az Egyházban és a világban, a térben és az időben Krisztus misztériumát.

A monasztikus élet Keleten és Nyugaton
6. A katolikus keleti egyházak szinodusi atyái és a többi keleti egyház képviselői fölszólalásaikban hangsúlyozták a monasztikus élet evangéliumi értékeit, amely élet már az ősegyházban megjelent, és országaikban, főként az ortodox egyházakban ma is elevenen él.
Az Egyházban az első századoktól fogva voltak férfiak és nők, akik arra éreztek hívatást, hogy a megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték Őt oly módon, hogy követelményeinek – melyek a keresztség alapján az Ő halálának és föltámadásának húsvéti misztériumában való részesedésből következnek – különleges és radikális módon a szerzetesi hivatásban tettek eleget. Miközben így kereszthordozókká (sztaurofóroi) váltak, kötelességüknek érezték, hogy a Lélek-hordozókká (pneumatofóroi) váljanak, valóban lelki férfiakká és nőkké, akik képesek arra, hogy a dicsőítés és a szüntelen kérő imádság, az aszketikus gyakorlatok és a szeretet cselekedetei által titokzatos módon gazdagítsák a történelmet.
A keleti szerzetesség – azzal a szándékkal, hogy Isten végleges színelátásának várásával átformálja a világot és az életet –  előnyben részesíti a megtérést, az önmegtagadást, a szívbeli töredelmet; a hészükhia, azaz a belső béke keresését; a szüntelen imádságot, a böjtöt és az éjszakai virrasztást, a lelki harcot és hallgatást, az Úr jelenléte fölötti húsvéti örömöt és végső eljövetelének várását, az önátadást és a vagyonról való lemondást, ahogy ezt egy kolostor szent közösségében vagy a remeteség magányában megélik.
Nyugaton is gyakorlat volt a monasztikus élet az első századoktól kezdve, és sokféle formát öltött mind a kolostorokban, mind a remeteségekben. Mai, elsősorban Szent Benedek által ihletett formájában a nyugati szerzetesség sok férfi és nő öröksége, akik elfordultak a világi élettől, Istent keresték és neki szentelték magukat azáltal, hogy „Krisztus szeretetének semmit sem helyeztek elébe”. A mai szerzetesek is azon fáradoznak, hogy összhangot teremtsenek belső életük és a munkájuk között azáltal, hogy az evangélium szerint törekszenek megváltoztatni szokásaikat, engedelmesek, állhatatosak, buzgó odaadással elmélkednek az Igéről (lectio divina), s részt vesznek a liturgiában és az imádságban. A kolostorok régen is az Egyház szívügye voltak, ma is azok, a világban pedig sokatmondó jelei a közösségnek, kívánatos tartózkodási helyek azok számára, akik Istent és a lélek igazságait keresik; a hit iskolái, valamint a tudomány, a dialógus és az emberi a kultúra műhelyei az egyházi élet gyarapítására és a földi város építésére is, mindaddig, amíg a mennyei város föl nem ragyog.

A szüzek rendje, remeték és özvegyek
7. Örömöt és reményt fakaszt látnunk, hogy ma újjáéled a szüzek ősi rendje, melyről a keresztény közösségek az apostoli időktől kezdve tanúskodnak.A szentelés által, melyet a megyéspüspök végez, különleges kapcsolatba lépnek az Egyházzal, melynek szolgálatára odaadják magukat akkor is, ha továbbra is a világban maradnak. Akár egyedül, akár közösségben élnek, páratlan eszkatologikus képmásai ők az égi menyasszonynak és az eljövendő életnek, melyben az Egyház a maga teljességében fogja élni szeretetét Vőlegénye, Krisztus iránt.
A remeteként élő férfiak és nők – akár régi szerzethez vagy új intézményekhez tartoznak, akár közvetlenül a megyéspüspök joghatósága alatt állnak --, a világtól való belső és külső elkülönülésük által bizonyítják a jelen valóság mulandó voltát, s böjtölésük és bűnbánatuk által megmutatják, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is (vö. Mt 4,4). Egy ilyen „pusztában” folyó élet kihívás a hozzájuk hasonlók és az egész egyházi közösség felé, hogy soha ne tévesszük szem elől a legfőbb hivatást, tudniillik, hogy mindig az Úrral legyünk.
Az özvegy asszonyok apostoli kortól ismert Istennek szentelése (vö. 1Tim 5,5.9--10; 1Kor 7,8) újra gyakorlat, s ennek megfelelően az özvegy férfiaké is. Az örökös tisztasági fogadalommal ezek a személyek Isten országának jeleiként Istennek szentelik magukat, hogy imádságban és az Egyház szolgálatában éljenek.

A teljesen szemlélődő intézmények
8. Azok a férfi és női intézmények, amelyek kizárólagosan szemlélődő életet folytatnak, az Egyház számára öröm és mennyei kegyelmek forrásai. Ezen intézmények tagjai életükkel és küldetésükkel Krisztust utánozzák, aki fölment a hegyre, hogy imádkozzon; tanúságot tesznek Isten történelem fölötti uralmáról és elővételezik az eljövendő dicsőséget.
A magányban és a csendben egész életüket és tevékenységüket Isten szemlélésére fordítják Isten igéjének hallgatása, a liturgia ünneplése, a személyes aszkézis és imádság, az önmegtagadások és a testvéri szeretetközösség által. Így az egyházi közösség előtt egyedülálló tanúságot tesznek az Egyház Ura iránti szeretetéről, és titokzatos apostoli termékenységgel járulnak hozzá Isten népének növekedéséhez.[15]
Ezért jogos az óhaj, hogy a szemlélődő élet különböző formái –  mint az evangéliumba gyökerezés kifejeződései – jobban terjedjenek a fiatal egyházakban, főleg a világnak azon részein, ahol más vallások vannak többségben. Ez lehetővé teszi majd a tanúságtételt a keresztény aszkézis és misztikus tanítás hagyományának erejéről, és segíteni fogja a vallások közti dialógust is.  

Az apostolkodó szerzetesi élet
9. Nyugaton századok folyamán a szerzetesi élet sok más formája is fölvirágzott, melyekben férfiak és nők megszámlálhatatlan sokasága, lemondva a világról, az evangéliumi tanácsok nyilvános vállalásával Istennek szentelte magát – egy sajátos karizmának megfelelően és a közös élet valamely állandó formájábanIsten népe sokféle apostoli szolgálatára. Ilyenek például a reguláris kanonokok különféle családjai, a koldulórendek, a reguláris klerikusok, s általában azok a férfi és női szerzetesi kongregációk, melyek apostolkodásnak, missziós tevékenységnek és a keresztény szeretet sokféle megnyilvánulásának szentelik magukat.
Csodálatosan sokszínű a tanúságtétel, melyben azok az ajándékok tükröződnek, melyeket Isten a rendalapítóknak és rendalapítónőknek adott, s ők, mert engedelmeskedtek a Szentlélek indításának, értelmezni tudták az idők jeleit, és megvilágosult lélekkel válaszolni tudtak az újra meg újra jelentkező kihívásokra. Példájuk nyomán sokan mások is próbálták szóval és tettel megvalósítani életükben az evangéliumot, hogy Jézus eleven jelenlétét – aki a szó legszorosabb értelmében az Atya Megszenteltje és Apostola – ismét megmutassák a maguk korának. Az Istennek szentelt életet élő személyeknek mindig és mindenütt Krisztust, az Urat kell példaképüknek tekinteniük azáltal, hogy imádsággal ápolják magukban az Ő érzületét (vö. Fil 2,5--11), hogy egész életüket apostoli lelkület hassa át, és minden apostoli tevékenységük telve legyen szemlélődéssel.

A világi intézmények
10. A Szentlélek, a különféle ajándékok csodálatos mestere, napjainkban az Istennek szentelt élet új formáit hívta létre, mintha a Gondviselés tervének megfelelően eleget akarna tenni az új követelményeknek, melyekkel az Egyház ma küldetése teljesítése közben a világban találkozik.
Világi intézményeken elsősorban azokat értjük, melyeknek tagjai Istennek szenteltségüket a világban élve az evangéliumi tanácsok vállalásával evilági struktúrák közepette akarják megélni, hogy ily módon a kulturális, gazdasági és politikai életben a bölcsesség kovásza és a kegyelem tanúi legyenek. A világi állapot és a szerzetesi Istennek szenteltség rájuk jellemző összekapcsolásával akarják bevinni a társadalmi életbe Krisztus országának új erőit, hogy a boldogságok erejével belülről alakítsák át a földkerekséget. Így, miközben a teljes Istenhez tartozás egészen szabaddá teszi őket Isten szolgálatára, törekvésük a mindennapos környezetben a Lélek hatására hozzájárul ahhoz, hogy a világi dolgokat evangéliumi lelkület hassa át. A világi intézmények ezáltal sajátos karizmáiknak megfelelően hozzájárulnak ahhoz, hogy az Egyház kifejezetten jelen tudjon lenni a társadalomban.[19]
A klerikus világi intézmények – melyekben papok egyházmegyei presbitériumhoz tartoznak akkor is, ha némelyikük saját intézményükbe tartozását jogilag elismerték – egy sajátos karizmának megfelelő módon Krisztusnak szentelik magukat az evangéliumi tanácsok vállalásával. Az őket befogadó intézmény lelki gazdagságában nagy segítséget találhatnak ahhoz, hogy papságukat sajátos lelkiséggel éljék, s az apostoli közösség és a nagylelkűség serkentői legyenek a paptestvérek között.

Az apostoli élet társaságai
11. Külön említést érdemelnek továbbá az apostoli élet társaságainak férfi és női változatai, azaz azok az életközösséget alkotó társaságok, melyek sajátos módon szolgálnak egy különleges apostoli vagy missziós célt. Sok ilyen társaság tagjai az Egyház által hivatalosan elismert fogadalmat tesznek kifejezetten az evangéliumi tanácsokra. De Istennek szenteltségük sajátos volta ebben az esetben is megkülönbözteti őket a szerzetesrendektől és a világi intézményektől. Meg kell őrizni és támogatni kell ezen életforma sajátosságát, mely a legutóbbi évszázadokban főként a felebaráti szeretet területén és a misszionálásban az apostolkodás és az életszentség oly sok gyümölcsét hozta.

Az Istennek szentelt élet új formái
12. Az Egyház örök fiatalsága ma is megmutatkozik: a II. Vatikáni Zsinat utáni évtizedekben az Istennek szentelt élet új és megújított formái jelentek meg. Sok esetben olyan intézményekről van szó, melyek ugyan hasonlóak a már meglévőkhöz, de új lelkiségi és apostoli kezdeményezésekből születtek. Életképességüket az egyházi tekintélynek kell megvizsgálnia, melynek feladata, hogy bizonyítsa a célkitűzés hitelességét, és elkerülje a nagyon hasonló intézmények szaporodását, ami a szétaprózódás veszedelmével jár. Más esetekben korábban nem létezett, eredeti kezdeményezésekről van szó, melyek keresik identitásukat az Egyházban, és várják a hivatalos elismerést a Szentszéktől, melyre egyedül tartozik a végső döntés.
A megszentelt élet ezen új, a korábbiakhoz járuló formái bizonyítják azt az állandó vonzást, melyet az Úr iránti teljes odaadás, az apostoli közösség eszménye és az alapítói karizmák a mai nemzedékre is gyakorolnak, s egyidejűleg jelzik a Szentlélek ajándékainak egymást kiegészítő voltát.
A Lélek nem mond ellent önmagának az újdonságokban! Ezt bizonyítja az a tény, hogy az Istennek szentelt élet új formái nem szorítják ki a korábbiakat. E sokféleség közepette a meghívás azonossága biztosítja az alapvető egységet, tudniillik a tökéletes szeretetre, a szűz, szegény és engedelmes Jézus követésére való törekvést. E meghívás az Istennek szentelt élet minden új formájára ugyanúgy érvényes, mint a korábbiakra.
Bízom abban, hogy az Egyház fiai és leányai – különösen az Istennek szentelt személyek – szívesen fogadják buzdításomat, s kívánom, hogy gondolják tovább a fölvetett témákat, hogy az Istennek szentelt élet a megszenteltség, a közösség és a küldetés hármas dimenziójában elmélyülhessen, s hogy az Istennek szentelt személyek tökéletes összhangban az Egyházzal és a Tanítóhivatallal indítást nyerjenek a sürgető kihívások lelki és apostoli fogadására. 



Forrás: Vita Consecrata - II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz és papokhoz a szerzetesrendekhez és szerzetesi kongregációkhoz, az apostoli élet társaságaihoz, a világi intézményekhez és minden hívőhöz az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban