2018. január 24., szerda

Tóni atya és a kemény szeretet

A menekültektől nem kell félni, hisz már rég itt élnek közöttünk – vallja a szakácsból lett plébános, Michels Antal, akit a Józsefvárosban a hajléktalanok papjaként ismernek.

"Azt szoktam mondani, hogy korábban az én asztalomnál, most pedig az úr asztalánál látom vendégül az embereket"

- Nem épp szokásos a papi pályája.


- Huszonkét évvel ezelőtt szenteltek pappá, 1996-tól három évig a Rózsák terén voltam káplán, majd közel tíz évig Esztergomban a belvárosi plébánián plébános. Már itt elkezdtem foglalkozni utcai evangelizációval, mert szerettem volna kilépni a templom falain kívülre. Ha az ősegyház történetére gondolunk, az egyház mindig is odalépett a hívekhez, s nemcsak a templom hűvös falain belül szólította meg őket. Nekem talán könnyebb a kapcsolatteremtés, hisz az eredeti szakmám szakács, dolgoztam a Grand Hotelben, a Gellért Szállóban, a külügyminisztérium diplomáciai vendéglátásában, a Tavernában és az Átrium Hyattben, voltam felszolgáló, gyakornok és üzletvezető is. Főztem Margaret Thatchernek, Olof Palmének és Kádár Jánosnak is.

- Akkor ismeri a mondást: "a krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!"

- Az biztos, hogy Kádár Jánost az egyszerű ételek híveként tartottuk számon, az igazi kedvence azonban nem a krumplileves, hanem a stíriai metélt volt. Abból akár két adagot is megevett egyszerre.

- Felmenői között orvosok, mérnökök, tanárok vannak, mégsem értelmiségi pályát választott először.

- A vendéglátás kicsit hasonlít a papi pályához: közel kell menni az emberekhez, s jól kell ismerni őket. Ha úgy tetszik, az ősegyház is vendéglátó volt, hisz nemcsak ispotályok, vagyis gyógyító helyek működtek a plébániákon, hanem szállást és ételt is adtak a zarándokoknak. A mi épületünkben is van szálláshely, most például három brazil növendék lakik itt. Talán a múltamból maradt meg, hogy minden évben karácsonykor megvendégelem a munkatársaimat és a hozzánk kötődőket, kilencven-egynéhány embert. Most már nem én főzök, de a menüsort mindig segítek összeállítani. S ahhoz is ragaszkodtam a plébániahivatal felszerelésekor, hogy meglegyen a "száz tányér, száz pohár, száz villa, száz kés, száz kanál". Adtunk már helyet esküvőnek is, így nem jöttünk zavarba, amikor teríteni kellett.

- Hogyan lett vendéglátósból pap?

- Jól ment a szekér a vendéglátásban, s az átlagnál jóval több pénzt is kerestem vele, de azt éreztem mindig, hogy hiányzik valami. Amikor a nyolcvanas években bejött a diszkózás világa, a munkatársaim maszekolni mentek, és még több pénzt kerestek, én viszont vágytam egyfajta közösségre, amit se a versenyistállóként számontartott Trefort Ágoston Gimnázium, sem a munkahelyem nem adott meg. Jézus mindig is bennem élt, legfeljebb abban az időben jól becsomagoltam valahová és feltettem a polcra. Egy barátom hívott a zugligeti plébániára, ahol Kozma Imre atya vezetett egy közösséget, még a kis sámlin is ültünk, olyan sokan voltunk. A vele való találkozáskor értettem meg, hogy Isten nem valami dogma, s a hitet nem csak a templomban, hanem a buszon, a moziban, az udvarlásban is meg kell élni. Itt éreztem meg, hogy nem a diszkózás meg az étterem forgalmának növelése érdekel, hanem a közösség.

- S mennyi "vendéglátós" maradt meg a papban?

- Azt szoktam mondani, hogy korábban az én asztalomnál, most pedig az úr asztalánál látom vendégül az embereket. Az "alapszínem" továbbra is vendéglátós. Amikor Beregszászra, majd Munkácsra kerültem egy ötéves misszióba, nagyon szegény közösségbe, ezt akkor sem hazudtoltam meg: a parókia kertjének lehullott gyümölcseit mindig összeszedtem, s abból az ott nagyon kedvelt kompótot főztem. Ha jött egy gyerek vagy felnőtt, csak leültettem, adtam neki egy pohár langyos kompótot, s máris könnyebben indult a beszélgetés. Ma is bármikor beállok főzni vagy felszolgálni, ha szükség van rá.

- Nemcsak a munkatársait, hanem a hajléktalanokat is megvendégeli karácsonykor...

- Volt is ebből némi konfliktus, akadt, aki kifogásolta, hogy a templomból "éttermet csinálunk". De ez a Józsefváros, a "nyócker", álságos lenne úgy tenni, mintha nem élnének hajléktalanok itt nagy számban. S karácsonykor igenis mindenkinek jár egy tál különlegesebb étel: mi ötven hajléktalannak terítettünk meg a templomban. A Teréz anya nővérei rend apácái két befogadóházat működtetnek Budapesten, egyiket itt, a Tömő utcában, s csütörtöki napok kivételével náluk mindig van meleg étel, a rászorulóknak szállás. Jómagam időnként hajléktalanoknak tartok misét, de az utcai jelenlét, a "közel-menés" ott van a mindennapjaimban. Azt tapasztalom, hogy aki otthontalanná válik, annak nagyjából három hónapja van arra, hogy visszafordítsa ezt a folyamatot. Ha ez idő alatt nem tud visszatérni a családjához, vagy nem talál olyan munkát, amiből egy lakást fenn tud tartani, szinte lehetetlen a visszatérés a normál életbe.

- Ebben hogyan segíthet egy katolikus pap?

- Nem, vagy nem csak imával, s biztosan nem pátyolgatással. Inkább egyfajta kemény szeretet jellemez, igyekszem felrázni azt, aki hozzám fordul, megkérdőjelezem olykor, hogy nem tud bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott, s akár megalázkodva is, de visszatérni az övéihez. Volt már rá példa, hogy sikerült. Néhány hónap hajléktalan lét után sajnos már közel lehet kerülni a "vágytalanság" állapotához. Megszokják ezt az életformát, elfogadják, ami jut, nem berzenkednek.

- A hajléktalanokon túl van egy másik józsefvárosi világ: a muzulmán kisboltoké és üzleteké.

- Egyre több muzulmán kereskedő nyit boltot a Baross utcában, s jó értelemben meg kell szokni a jelenlétüket. Itt a plébánia mögött, az ablakból jól látszik, van egy egyiptomi tulajdonú telefonbolt, nem sokkal arrébb egy muzulmán fodrász. Lehetetlen eldönteni, hogy legálisan vagy illegálisan érkeztek ide, tény, hogy itt vannak. S persze köztük keresztények is, jócskán. Nemrég volt például itt a körzetünkben egy pásztorjáték, ahol keresztény fekete kisgyerekek alakították az angyalokat. Vagyis effektíve a migránsok már köztünk élnek.

- S Ön ezt elfogadja?

- Abszolút. Természetes, hogy védjük a határainkat, de akik itt vannak, azokkal foglalkozni kell. Annak idején, mikor ez az egész "migráns-ügy" elindult, lehetett látni, hogy magyar emberek kint állnak az út szélén, ételt és pokrócokat osztogatva, de az egyik itteni kerületi épületben polgárok álltak össze, s egy irodaépület alagsorában főztek minden nap rájuk. Mi is ott voltunk a II. János Pál pápa téren, vittünk ki meleg holmit, élelmet, paplanokat. A hírek mögött azért ott volt a civil segíteni vágyás, s emberként fogott össze zsidó és keresztény, liberális és konzervatív. Ez így van rendjén: a világ nyitott s mi sokszínűek vagyunk.


Névjegy


Michels Antal, Tóni atya Budapesten született 1964. július 9-én. A Trefort Ágoston Gimnáziumba járt, majd szakácsnak szegődött, s munka mellett végezte el a vendéglátóipari főiskolát is. Esztergomban szentelték pappá 1996. június 15-én, s három év kápláni szolgálat után közel tíz évig volt az esztergomi belvárosi Szent Péter és Pál plébánia vezetője, mellette pedig a helyi Vaszary Kolos Kórház lelkésze, s börtönlelkész. Öt évig lelkipásztori szolgálatot látott el Kárpátalján, mielőtt 2014-ben a Budapest-Józsefvárosi Szent József plébániára helyezték.

Doros Judit

Forrás: Népszava

Fotó: Tóth Gergő

2018. január 22., hétfő

Kajtor Domonkos SJ örökfogadalma


A Jézus Szíve-templomban Kajtor Domonkos a hosszú jezsuita képzési út első szakasza, a kétéves noviciátus után tett örökfogadalmat. A szentmisén Domonkossal ünnepeltek a jezsuita rend tagjai, köztük vietnámi testvérek, novíciustársak, családtagok, hozzátartozók, egykori ferences osztálytársak az osztályfőnök, Márton atya vezetésével, valamint a csobánkai közösség tagjai.

 
A szentmisét Forrai Tamás jezsuita provinciális mutatta be, a szentbeszédet Lukács János novíciusmester mondta.

A megtalált küldetés feletti örömre hívlak titeket – köszöntötte Forrai Tamás az ünneplő közösséget, és a lelkiismeret-vizsgálatban annak átgondolására kérte a híveket, megvan-e életükben a megtalált kincs – Jézus – feletti öröm, és biztatott, kérjük az Úr gyógyító érintését.

Lukács János noviciusmesterként két éven át kísérte a fogadalmat tevő Kajtor Domonkost. Szentbeszédében képet adott a jezsuita képzés sajátos útjáról, bemutatva, hogyan lépett rá, és hogyan halad ezen az úton a most fogadalmat tevő novícius, majd arról beszélt, mire, mikor tesz fogadalmat a jelölt.

A jezsuita élet azon részlete, amelyik itt ma megmutatkozik, évszázadokon át rejtve volt a külvilág előtt. A jezsuita rendben a fogadalmat csendben, novíciustársak közösségében tették le. A jezsuita elköteleződés útja hosszú, és igazán ünnepelni az út befejezésekor, a beteljesedékor volt szokás, de nem baj, ha ezt hamarabb is megtesszük. Van mit ünnepelni, még ha hosszú is az út – kezdte szentbeszédét a szónok, bemutatva a jezsuita képzés sajátos útját. Majd egy hasonlattal erősítette az ünneplés létjogosultságát: a maratonfutót az első kilométereknél is biztatják a szurkolók.

Domonkos most a harmadik kilométernél tarthat: egyetemen tanult elektrotechnikát, amikor kapcsolatba került a jezsuita renddel, majd két évet töltött el a rendi közeg megismerésével mielőtt vállalta a noviciátus két éven át tartó zárt időszakát. Ez a korábbi kapcsolatrendszert takarékra állító időszak, középpontjában az önismeret és az intenzív párbeszéd áll, a Jóistennel és a társakkal. Szeptemberben kezdődik a megismerkedés, megmelegedés időszaka, amikor elindul az ember a mélyebb, összeszedettebb imádság útján. Ez karácsonyig tart, majd kezdődnek különböző gyakorlatok (probációk) – folytatta Lukács János.

Domonkos kórházi szolgálatot végzett, részben egészen magukra hagyott, idős, magatehetetlen, sok esetben az utolsó napokat élő embereket ápolt. Ez az emberileg nehéz helyzet próbára teszi az újonc istenkapcsolatát: Ott lesz-e velem az Úr, segít-e ebben a nehéz időszakban? Megtalálom-e a vigaszt nyújtó szavakat, látva a szenvedést, és fel tudok-e magam is töltődni Isten szeretetével, hogy adni tudjak? Ezt a szakaszt a teljes figyelmet Istenre fordító harminc napos Szent Ignác-i lelkigyakorlat követi. Majd újra noviciátus következik, nyári ifjúsági programok, tanítási, nevelői feladatok, nyelvtanulás, felkészülés arra, ami a fogadalomtétel után következik – tette hozzá a novíciusmester.

A meghívás története azonban korábban kezdődött. A hívó szó meghallását megelőzték azok imái, akik látva a világ nyomorúságát és tudva, milyen nagy szükség van azokra, akik enyhíteni tudják a fájdalmat fényt hoznak, hivatásokért imádkoznak. Az Úr gondviselőként meghallgatta az imákat, ennek gyümölcse, hogy itt ünnepelhetünk ma Domonkossal – hangsúlyozta Lukács János.

Majd két, egymást megszerető ember analógiáján írva le a hivatástörténet belső útját, rámutatott, egy szerzetesi életben is ugyanazok a kérdések merülnek fel: Milyen lesz a kapcsolatunk, hogyan tudom megosztani az örömömet, elbírja-e kapcsolatunk, amikor szomorúság telepszik rám, amikor félelmek mozgatnak, elég mély lesz-e a szeretetem, hogy ezeket oldja.

Aztán újabb próba elé kerül a szeretet, amikor azt élem meg: „A te szereteted, Uram, ennél is nagyobb, az irgalmad olyan helyeken tud megközelíteni, amelyek előlem is el voltak zárva” – fogalmazta meg a próbát lehetőségként megélő tapasztalatot a képzést kísérő jezsuita. – Így kezd el alakítani az Isten szeretete, ennek vagyunk ma is tanúi, ezért ünneplünk ma.

Furcsa út a szerzetesé: az ember olyan dolgokról mond le, amelyek az életet hozzák, amelyek lehetővé teszik, hogy örömben, termékenyen éljünk. Ez az út két ember szeretetének megnyilvánulása: a szeretetben könnyen adnak egymásnak, személyes kincseiket örömmel osztják meg, nem veszteségnek, hanem örömnek érzik, amiről lemondanak. A fogadalomtételkor vállalt lemondás – tisztaság, szegénység, engedelmesség – arról a szeretetről tesz tanúbizonyságot, melyben örömet jelent lemondani arról, ami fontos, mert neked adhatom – folytatta Lukács János, majd sorra vette a fogadalomtételben vállalt, az örök tisztaságra, szegénységre és engedelmességre szóló három ígéretet.

Engedelmesség. A hideg futkos az ember hátán, annyi rossz formája van ennek. Van valami fontos számomra, de azt tudom mondani, ez fontos, de nem ragaszkodom hozzá. Az Úr valami másra hív, ami számára még fontosabb. A belső csendes párbeszédben, a vele való növekedő szeretetben az a lemondás egy lépés, amit az ő kedvéért teszek meg. Ez nem kívülről rám erőltetett dolog, hanem belső önátadásom újabb jele – fogalmazott Lukács János.

A tisztaság a szerelemről, házasságról való lemondást jelenti, de amennyire lemondás, annyira sokat kaphatunk általa. A legváratlanabb helyzetekben is meg tudja mutatni az Úr a szeretetét, ahogy maga felé csábítja a mi szívünket, új minőség tud megjelenni a vele való kapcsolatban. Erre való válasz a fogadalomban az örök tisztaság vállalása – mondta a noviciusmester.

Szegénységnek nevezzük a harmadik fogadalmat, melyben kifejeződik a vágy, hogy ne kössenek dolgok, akkor se, ha ezek kedvesek nekünk – tette hozzá a szónok.

A jezsuita fogadalomtétel az áldozás pillanatában történik: a szavak önmagunkban gyengék, és nem is alapozzák meg magukat. Ami biztos, hogy az Úr van, itt van, szeret, figyel rám. Nincs olyan vágyam, hiányom, amire ő az ő kivételesen bensőséges módján ne tudna olyan választ adni, ami be tudja tölteni a szívemet. Az Úr, aki adja magát a kenyér és bor színe alatt, ő az, aki megmutatkozik a fogadalom elhangzásakor. Az ő hívására hangoznak el válaszként a fogadalom szavai – zárta szentbeszédét Lukács János.

Végül pedig azért ajánlotta fel imáit, és azt kérte az ünneplőktől is, azért fohászkodjanak, hogy amit Isten szeretetében Domonkosban elkezdett, szerető családja, nevelői, barátai, rendtársai révén, vigye teljességbe, hogy ami elkezdődött, a célnál igazi nagy ünneplés lehessen.

Forrás: Párbeszéd Háza 2016.












2018. január 17., szerda

Imádság hivatásokért



Ó, Jézusom, a lelkek örök pásztora! Tekints irgalmasan szeretett nyájadra. Uram, árvaságban sínylődünk. Adj nekünk hivatásokat. Adj nekünk szent papokat és szerzeteseket. Ezt kérjük szent Édesanyád, a Guadalupei Szűz Mária közbenjárására. Ó, Jézus, adj nekünk Szívednek kedves papokat és megszentelt lelkeket! Ámen

P. Luis Maria Martinez imája

Forrás: Regnum Christi

2018. január 15., hétfő

Papszentelés a Győri Bazilikában - az újmisés papok tanúságtételei

"Ne látszatra szolgáljatok!"

Bajkai Csabának hívnak, győri egyházmegyés diakónus vagyok. Felvidékről, Csatáról (Cata) származom, ahol magyar tannyelvű általános iskolába jártam. Utána, azonban nem gimnáziumba mentem, hanem szakközépiskolában tanultam tovább. Ekkor még nemigen foglalkoztam a papság gondolatával, sokkal inkább a reáldolgok vonzottak, ezért lettem elektroműszerész.

Hivatástörténetemhez hozzátartozik, hogy 18 éves koromig református voltam. Nem akartam református lelkész lenni, ezért a papság kérdése sokszor a sor végére került. De nem adtam fel! Továbbra is jártam rendszeresen templomba - persze katolikus templomba -, majd egyre jobban vonzott az egyházi zene és a liturgia szépsége. A családban viszont csak a nagymamám volt az, aki tudta, hogy mennyire fontos az Isten az ember életében. Szüleim nem mondhatók vallásosnak, de nem is vallásellenesek.

A Gondviselés azonban működik. Lassan közeledett az érettségi és mindenki úgy vélte, hogy valamilyen műszaki főiskola következik. De nem így lett. Isten másképp tervezte életutamat. Vettem a bátorságot és az egyik este bejelentettem a család előtt, hogy pap, méghozzá katolikus pap leszek. Mindenki csodálkozott, hirtelen szóhoz sem jutottak. Pár nap gondolkodás és az volt a válasz, hogyha pap akarsz lenni, hát legyél, nem leszünk ellene. Ezután felvételemet kértem a katolikus Egyházba, majd elsőáldozó és bérmálkozó lettem. De már csak pár hónap volt a szemináriumi felvételiig, és én mindenképpen egy magyarországi szemináriumba akartam jelentkezni. Azzal viszont tisztában voltam, hogy ott nem matek és fizikakérdések lesznek a felvételin, hanem magyar, történelem, hittan ismeretek... erre viszont készülnöm kell. Éles váltás következett, a reáltantárgyakból humán lett. Ezért egy évet két plébánián töltöttem, ahol bepillantást kaphattam, milyen is a papi élet, s ha ezt választom, mivel is kell egész életemben foglalkoznom. Ez idő alatt hivatásomban megerősödve végleg a papság mellett döntöttem. Eltelt egy év és, kértem felvételemet a Győri Hittudományi Főiskolára, ahová fel is vettek.

Jelmondatomat az Efezusi levélből választottam: "Ne látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát." (Ef 6,6). Úgy gondolom, ebben az egy mondatban benne van mindaz, amilyennek egy papnak lennie kell. Ne csak a látszatot tartsuk fenn, hanem minden pap legyen jó pásztor, szeresse a rábízottakat, és arra törekedjen, hogy minél több embert Istenhez vezessen.

Első szentmisémet június 25-én szombaton, 16 órakor mutatom be a csatai Keresztelő Szent János-plébániatemplomban.

Bajkai Csaba

"Az istenszeretőknek minden a javukra válik."
 
Bros Gergelynek hívnak, Tatáról származom. 27 éves vagyok, édesapám és édesanyám lengyel származásúak, így gyerekkoromtól fogva nem csak a lengyel nyelv ismeretére, hanem a vallásos nevelésemre is nagy hangsúlyt fektettek. Tatán végeztem el az általános és a középiskolát, illetve a későbbiekben a polgári szolgálatos éveimet is itt töltöttem. Gyermekkoromban rendszeresen ministráltam, és már akkor nagyon megtetszett a papi pálya. A későbbiekben meggyengült a hitem, és a vallásomat sem gyakoroltam rendszeresen. Ezzel szüleimnek szomorúságot okoztam, így mindent megtettek annak érdekében, hogy valahogy visszataláljak a hithez. Ekkor ismerkedtem meg a jelenlegi plébánosommal, Kótai László atyával, aki tekintélyével és bizalmával újra közelebb segített Istenhez. Újra kezdtem hittanra járni, ministrálni, és igyekezetem az egyházközség aktív tagjává válni. Az itt töltött évek alatt megszerettem a Szentírás és a lelkiségi könyvek olvasását. Hat évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy Isten hívására válaszolva jelentkezem a Győri Szemináriumba.

Papi jelmondatomat Szent Pál Apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből választottam: "Az istenszeretőknek minden a javukra válik." (Rom 8,28) Eddigi életemben, Isten kegyelméből magam is többször megtapasztalhattam ezt az igazságot, amit ezek a szavak rejtenek.

A szemináriumi évek alatt egyre inkább erősödött bennem az a tudat, hogy nincsen szebb dolog a világon, mint egyre mélyebben megismerni Istent és barátságát megosztani másokkal.

Papi példaképem, II. János Pál pápa közvetlenül megválasztását követően ezeket mondta: "Ne féljetek!", és ezzel válik bennem igazán teljessé papi jelmondatom lényege, ne féljetek, mert "az istenszeretőknek minden a javukra válik."

Bros Gergely

Hajtsátok fületeket közel az Isten Szavához!

Juhos Imrének hívnak, Nádszegről (Felvidék) származom, háromgyermekes családból.

Amikor a papi hivatásomról kérdeznek, be kell vallanom, kissé mindig zavarba jövök. Érzem és tudom, hogy pap akar lenni, de amikor beszélni kellene róla, akkor nagyon nehezen tudom szavakba öltöztetni. Boldog emlékű II. János Pál pápa is, a papi hivatás lényegét két szóban foglalta össze: ajándék és titok!


Ajándék, mert az ember teljes mértékben úgy kapja, és titok, mert ez az Isten és az ember kapcsolatának a legszemélyesebb titka.

Annyit azonban elmondhatok, hogy már kiskorom óta rendszeresen ministráltam és a papi hivatás gondolata egészen korán felötlött bennem, és végigkísérte gyermekkori éveimet.

Papi jelmondatomat Szent Pál apostol Korintusiakhoz írt második leveléből választottam, amelyben az Úr így szól az élet terheit hordozó Apostolhoz: "Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében." (2Kor 12,9). Úgy érzem, az Úr e szavai ma is nagy bátorítást nyújtanak azoknak, akik a papi szolgálatot lelkesen és hűségesen akarják végezni.

Hogy mit üzenek a fiataloknak, akiket foglalkoztat a papi hivatás gondolata? Márai Sándor írja tanácsként a pályakezdő fiatal költőknek: "Hajtsátok a fületeket közel a papírhoz, s meghalljátok Ady hangját, tisztán, a legnemesebb értelemben..." Ezért én is csak azt tudom mondani, hajtsátok fületeket közel az Isten Szavához, és ha meghalljátok az Úr hívó szavát, akkor nyitott szívvel fogadjátok, s megtudjátok, miért is szeretne valaki pap lenni.

Juhos Imre

A kereszt szeretetében


Felvidéki származású vagyok. Szülőföldem Gúta kisváros. A papi hívatás gondolata már kisgyermekként foglalkoztatott. A papi hivatás középiskolás éveim alatt erősödött bennem.

Szüleim tudták, hogy pap szeretnék lenni,ezért mellettem álltak, és amiben tudtak segítettek, de azért megpróbáltak lebeszélni is, mert mindenáron unokát szerettek volna. Végső soron ez érthető is, hiszen testvérem nincs. Természetesen, akinek hivatása van, azt a lebeszélés inkább erősíti, mint eltántorítaná tőle. Kisgyermekként legkedvesebb játék számomra a "misézés" volt.

Szívesen ministráltam a hétköznapi miséken is, így az iskola után a második otthonom a templom volt. A "miért akarok pap lenni"- kérdésre igazából még máig sem tudok választ adni. Természetesen szépeket lehetne írni, akár mondani is, de ilyenkor döbben rá arra az ember, milyen nagy titok és ajándék a hivatás kegyelme. Hivatásom kibontakozásában sokat segítetek a jó papi példaképek is. Szívesen gondolok vissza a felvidéki imanapokra, ahová plébánosom mindig magával vitt mint ministráns fiút. Az imanapok programja után mindíg összejöttek a papok beszélgetni, emlékszem nagy hatással volt rám, hogy ott lehettem közöttük.

Papi jelmondatom: "A kereszt erősíti a gyengét és szelidíti az erőset."

A hat év alatt nagyon sokszor megtapasztaltam, mennyire igaz ez a mondat. Az oltáriszentség előtt való adorálás mellett sokszor fel kel nézni a keresztre. Ha ezt hittel teszi az ember, akkor erőt kap mert, mikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. Az ember életében mindig van kereszt, kísértés, próbatétel, de mégis fel tud nézni hittel a keresztre, és ha így szemléli Krisztus arcát, erőt kap. Ha úgy gondoljuk, minden rendben van, akkor is fel kell nézni a keresztre, és megtanul az ember alázatos lenni. Sokszor segített ez nekem a szemináriumi évek alatt, de remélem, a papi életben is sokszor fog segíteni. Ezért választottam ezt a mondatot.

Most boldogan készülök az újmisémre. A hívekért, akik rám lesznek bízva, már most mindennap imádkozom, bár még nem tudom kik lesznek ők, de szeretettel akarok közéjük menni. Ennek a papi hivatásból kell fakadnia, imádni Istent és nagyon szeretni a híveket.

Hálát adok a Jó Istennek, hogy idáig eljutottam, de hálával tartozom azoknak is, akik segítettek abban, hogy eljussak az újmisés oltárig.

Molnár Ernő


Forrás: Hitvallás VI. évfolyam 6. szám, 2005. június

2018. január 10., szerda

Imádság a Papok Édesanyjához


 
Mária, Jézus Anyja és a papok Anyja, engedd, hogy így szólítsunk téged, hogy ünnepelhessük anyaságodat, s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad, Istennek szent anyja! Krisztus Anyja, aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak embertestet adtál, hogy üdvözítse a szegényeket és a megtört szívűeket; őrizd meg szívedben és Egyházadban a papokat, Megváltónknak Anyja! Hitnek Anyja, aki elkísérted a templomba az Emberfiát, hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket; ajánld az Atyának az ő dicsőségére Fiadnak papjait, Szövetség Szent Szekrénye! Egyháznak Anyja, aki az utolsó vacsora termében a tanítványok között az új népért és pásztoraiért imádkoztál; eszközöld ki a papoknak az ajándékok teljességét, Apostolok Királynője! Jézus Krisztus Anyja, ki Fiad mellett álltál élte kezdetén és küldetésében, kerested őt, a Mestert a sokaságban, mellette álltál, amikor felmagasztalták a földről, s odaadta magát egyetlen és örök áldozatul; aki fiadként kaptad meg Jánost, fogadd el az öröktől fogva meghívottakat, oltalmazd növekedésüket, kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat, Papok Édesanyja! Ámen.

Forrás: Szent II. János Pál pápa Pastores Dabo Vobis kezdetű apostoli buzdítása, 1992.

2018. január 7., vasárnap

A hivatás isteni ajándéka


"A papi és szerzetesi hivatás különleges isteni ajándék, amely szerves része Isten minden emberről és az egész emberiségről alkotott hatalmas üdvözítő szeretettervének. Első számú kötelességünk tehát az, hogy a szüntelen imádság által élő maradjon az isteni kezdeményezést kérő lelkület a családokban, a plébániákon, a mozgalmakban, az apostolkodásra elkötelezett egyesületekben, a szerzetesi közösségekben és az egyházmegye életének minden területén. Imádkoznunk kell azért, hogy az egész keresztény nép növekedjen az Istenbe vetett bizalomban. Azzal a meggyőződéssel, hogy az „aratás ura” nem szűnik meg egyesektől kérni, hogy szabadon kötelezzék el magukat a vele való szorosabb együttműködésre az üdvösség művében. Azoknak pedig, akiket Isten hív, figyelmesen kell hallgatniuk, és bölcsen megérteniük az isteni tervet, nagylelkűen és készségesen elfogadni azt, komolyan el kell mélyíteniük a papi és szerzetesi hivatás sajátosságait, hogy felelősségteljesen és meggyőződéssel tudjanak megfelelni."

(XVI. Benedek pápa)

Forrás: Regnum Christi


2018. január 2., kedd

A szerzetesi élet mindig megmarad

Beszélgetés Fecske Orsolya festő-szerzetesnővérrel a római hivatás konferenciáról

December első hetében Rómában nemzetközi szimpóziumot tartottak az Istennek szentelt élet témájáról, amelyen egy piarista és egy premontrei szerzetessel együtt részt vett Fecske Orsolya szociális testvér és festőművész, aki Rádiónk mikrofonja előtt nyilatkozott a konferencia összehívásáról, fő célkitűzéseiről és az őt megérintő jelentősebb gondolatokról.


Készület az ifjúságról szóló 2018-as püspöki szinódusra

„Az egyik fő célja a december elsejétől 3-ig tartott konferenciának az volt, hogy fölkészüljön az ifjúságról szóló 2018-as püspöki szinódusra. A résztvevők jórészt maguk is többnyire fiatalok, de voltak közöttük középkorúak és idősebbek is, jórészt olyan személyek, akik a hivatásgondozással foglalkoznak. Carballo érsek a hivatások bibliai alapjairól beszélt, hogy Jézus milyen körülmények között és hogyan hívta a fiatalokat. Paschal Chavez atya, a szalézi rend legfőbb elöljárója a fiatalok világát ért mai kihívásokat vette sorra, a digitális társadalom adta kihívásoktól a családok felbomlását érintő kihívásokig. Timothy Radcliffe domonkosrendi legfőbb elöljáró a mai interkulturális kihívásokat elemezte, ami nemcsak a különböző nemzedékek között áll fenn, hanem a konkrét környezet befolyása alatt álló fiatalok esetében ugyanazon alapfogalmak – mint például bizalom, bizalmatlanság, nyitott szív… – mást és mást jelentenek”.           

A szerzetesi élet nem fog kipusztulni, amíg egyház lesz, mert nagyon a gyökeréhez tartozik. A szerzetesi élet megszentelt élet, Jézus maga is ezt az életet élte.

Orsi nővér, a számára legfontosabb mozzanatként, a következőket említette Chavez atya előadásából: „A szerzetesi élet nem fog kipusztulni, amíg egyház lesz, mert nagyon a gyökeréhez tartozik. A szerzetesi élet megszentelt élet, Jézus maga is ezt az életet élte. Szerzetesek az első pillanattól fogva voltak, tehát amíg egyház lesz, lesz szerzetesség is! Nagy reménységként hallatszott ki a konferenciából, hogy igenis vannak fiatalok ma, akik keresik az életük értelmét. Szó volt arról is, hogy korunkban nemcsak szerzetesi hivatások nincsenek, hanem az életet mint hivatást, nem tekintjük annak. Először is föl kell hívni a fiatalok figyelmét arra, hogy az élet maga egy hivatás és így tekintsünk rá. Ezen belül fog megszületni, hogy a hivatás az családi, szerzetesi vagy papi hivatás, de a fontos az, hogy az élet maga hivatás.

A fiatalok keresnek… és amíg vannak olyan emberek, akik már megtalálták, és szeretnék nekik megmutatni, a Szentlélek össze fogja őket hozni

Mindnyájan küldve, vagyunk, de igenis a fiatalok keresik ezt. Lehet, hogy az interneten böngésznek utána, vagy a facebookon keresik meg, hogy mit jelent például az, hogy betegápolás, vagy bármiféle karizma után a világhálón néznek szét, de akkor is keresik. És amíg vannak emberek, akik hitelesen tudnak példát adni, és tanúságát tenni arról, hogy ez az egyedüli élet az, amiért érdemes az egész életet odaadni, az Krisztus élet bennünk, bármilyen módon is történjék az, addig meglesz a kereslet és a kínálat. Mert amíg a fiatalok nem fognak tudni betelni mindazzal, ami körülveszi őket, és nem elég és még mindig nem elég, nyilván, mert nem találták meg az értelmét annak, amiért vannak és amíg vannak olyan emberek, akik már megtalálták, és szeretnék nekik megmutatni, a Szentlélek össze fogja őket hozni”.   

P. Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió