2014. augusztus 29., péntek

Személyesen kísért lelkigyakorlat a szociális testvéreknél

A szociális testvérek személyesen kísért lelkigyakorlatot tartanak fiatal nők számára 2014. szeptember 25. estétől szeptember 28. délutánig a Társaság Emmánuel Házában Budapesten, a Hűvösvölgyben.

A lelkigyakorlat sajátosságai:
- teljes csend, amelyben meghallhatjuk Isten szavát;
- napi négy imaidő, amellyel kifejezzük várakozásunkat, állandó nyitottságunkat Istennek;
- személyes ima a Szentírással és az életünkkel;
- minden lelkigyakorlatozónak van egy kísérője, akivel naponta megosztja mindazt, amit imáiban tapasztalt;
- a természetben való ima segít megnyílni a teremtő Isten jelenlétére.

A lelkigyakorlat kísérői: szociális testvérek.

Szállást főként 1-3 ágyas szobákban tudunk biztosítani.

Jelentkezni lehet legkésőbb 2014. szeptember 17-ig Judit testvérnél a szentesjsss@gmail.com címen (a jelentkezéseket érkezési sorrendben fogadjuk, aki jönni szeretne ne várjon a határidőig).

A lelkigyakorlat költségeihez való hozzájárulás 10 000 Ft, de jelezd, ha gondot jelent az összeg, keresünk megoldást! :-)

Szeretettel és imával várunk minden érdeklődőt.

a szervezők nevében Judit tv


2014. augusztus 26., kedd

Háztűznéző - kik is a szociális testvérek?

Az idei év témája: 
Mi az, hogy szentlelkesség a szociális testvéreknél? Azt már hallottam, hogy karizmatikus, de ez más?
Mitől szociális? Egyáltalán mi az?
Modern? Nem szokványos, az biztos!
Bencés lelkiség? Azt hittem jezsuiták vagytok...


Szeretettel várunk két hetenként este egy tea melletti beszélgetésre ilyen és hasonló témákról belvárosi közösségi házunkba!

Az alkalmak este fél 7-kor kezdődnek és 9-ig tartanak. Az este témájáról hosszabb bevezetést hallunk, melyet közben beszélgetéssel, kérdésekkel mélyíthetünk tovább. Közös zsolozsmával, szentségimádással fejezzük be az együttlétet.
Az év során párszor ellátogatunk más közösségi házainkba is - háztűznézőbe... ;o)

A félév időpontjai: szeptember 18, október 2, 16, 30, november 13, 27, december 11.

Jelentkezni lehet Tóth Anna testvérnél a tannasss@gmail.com címen.

Forrás: Szociális Testvérek


2014. augusztus 24., vasárnap

Beszélgetés Lukács János jezsuita atyával

Hogyan alakult, hogy mérnöknek készült, azután mégis szerzetes-pap lett?

A mérnökséget családi örökségként kaptam, édesapám is az. Tizenhárom éves lehettem, amikor elterjedt a Rubik Ernő-féle bűvös kocka. Iskolánkban volt egy módszerünk, és versenyeztünk, ki tudja a leghamarabb kirakni. Felötlött bennem, hogy leírhatnám a módszert. Amikor édesapámnak megmutattam a vázlataimat, azt mondta, a mai korban érdemesebb volna számítógépes programot írni a kocka kirakásához szükséges lépésekre. Szakkönyveket hozott, sőt egy idő után egy-egy hétvégére a Központi Fizikai Kutatóintézet egyik legelső személyi számítógépét is hazahozta. Ez a szellemi kaland évekre meghatározta érdeklődésemet, amihez a Budapesti Piarista Gimnáziumban nagyszerű hátteret adott a Kovács Mihály vezetése alatt működő fizikus-számítástechnikai klub. Érettségi után mindez egy lendülettel bevitt a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára. Ott azonban sokasodni kezdtek a kérdések. Úgy éreztem, a számítástechnika túlságosan kitölti életemet: hobbiként szerettem, de az életemet nem tudtam rátenni, nem ez volt a hivatásom. Mintha olyan vágányon zakatolna az életem, amelyre egy gyerekkori véletlen terelt rá, felnőtt fejjel azonban még nem mondtam rá igent. Lassan másfelé is kezdtem keresni.

Közben azért végezte az egyetemet.

Harmadéves voltam az egyetemen, amikor megnéztem egy külföldi Bárka közösséget bemutató videofilmet. Értelmi fogyatékos, testileg is sérült embereket mutattak a képsorok, egyik-másik sem beszélni, sem önállóan enni nem tudott. Aztán torzonborz, vidám angol fiatalember jelent meg a képernyőn, és elmondta, hogy amit a közgazdasági egyetemen mindhiába keresett, azt most - úgy érzi - ezek között az emberek között megtalálta. Választ kapott a kérdéseire az élet értelmét és a hitét illetően. Ez a néhány képkocka egészen fölkavart. Megütött a gondolat: itt az alkalom, hogy eldöntsem, van-e Isten. A fejemben - mérnökszerűen - valamiféle képletet állítottam fel. Ha valóban igaz az, hogy egy ilyen helyzetből, értelmi fogyatékos emberek szenvedéséből Isten jót tud kihozni, mint ami ennek a filmnek a tanúsága szerint megtörténhet, akkor én sem fogok többé kételkedni. Ha viszont azt látom, hogy a hallott tanúságtétel nem hiteles, akkor véglegesen félreteszem az Isten-kérdést, és a további életemet magam fogom berendezni.

Ezután következett életem egyik legszebb éve. Az egyetemen évhalasztást kértem, és Londonba utaztam. Először csak néhány hétre gondoltam, végül egész évben a Bárka közösségben maradtam. A filmen látottaknak megfelelően én is értelmi fogyatékosokkal éltem együtt, ők pedig megosztották velem munkájukat, örömüket és szenvedésüket. Azt vettem észre, hogy az év végén, mire hazajöttem, egészen megváltoztam. Bár a Bárkában annyira elfoglalt mások segítése, hogy a hitemre vonatkozó gyötrő kérdéseimet az év során alkalmam sem volt föltenni, utólag azt vettem észre, hogy az Istenre vonatkozó minden bizonytalanságom megszűnt. Evidenciává vált Isten léte. Az otthon és a piaristáknál kapott érzelmi és szellemi gazdagság észrevétlenül beérett.

Itthon befejeztem az egyetemet, és 1989-ben megkaptam a diplomámat. Érdeklődésem az újrainduló szerzetesrendek felé fordult. Világi papként nem tudtam volna elképzelni magam, és szerzetes-tanárként is csak nehezen.

Hogyan tájékozódott, és hogyan került végül a Jézus Társaságába?

Jelentkeztem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, és világi hallgatóként két évet végeztem, mintegy ismerkedésként egy új közeggel, mint amikor az ember a lába ujját belenyújtja a folyóba, mielőtt fejest ugrana. A jezsuitákkal való találkozásom először egészen véletlennek tűnt. A szerzetesi, papi életre vonatkozó döntés nem könnyen született meg bennem, még akkor sem, amikor már világos volt, hogy nem halogathatom tovább a döntést. Barátaim tanácsára Püspökszentlászlóra utaztam, ahol akkor egy jezsuita atya, Vácz Jenő fiatalokat fogadott, személyes lelkigyakorlatra. Az ottani imádság hatására született meg bennem az igen, és mivel ez az akkor még gyönge hang egyre erősödött, felvételemet kértem a jezsuita noviciátusba. Szent Ignácot, a jezsuita rendet jobban megismerve jöttem rá, hogy a látszólag véletlenszerű események láncolata, ami a  noviciátusba vezetett, egyáltalán nem volt véletlenszerű. Személyes keresésemnek nagyon jól megfelelt, amit Szent Ignácnál találtam. A megtérése utáni küszködés és az ebből születő gyümölcsök hozták létre mindazt, amit Szent Ignác-i lelkiségnek szoktunk nevezni.

Szegeden a nemrégiben elhunyt P. Weissmahr Béla SJ volt a novíciusmestere. Milyen emlékeket őriz róla, hogyan emlékszik rá?

Törékeny alakja az első percektől kezdve otthonosság-érzést kölcsönzött a noviciátusi napoknak. Váratlanul kellett elfogadnia az újonc mesteri megbízást. Látszott, hogy nem álltak rendelkezésére a szükséges anyagok, alapvető írások nem voltak még lefordítva. A felvételi rendszer sem volt kidolgozva. A noviciátusba könnyen be lehetett kerülni, sok emberi, hivatásbeli kérdés kuszálódott össze-vissza. Nem könnyítettük meg az életét.

Béla atya alakja akkor volt a legsugárzóbb, amikor személyesen beszélgettünk, meg amikor a kápolnában, csöndben imádkoztunk mellette. Nemcsak gyermeki egyszerűséget, hanem nagy összeszedettséget és szeretetet közvetített a lénye, ami óriási erővel biztatott az előrehaladásra.

Később Ön lett a novíciusmester segítője...

Igen, ezt sociusnak mondjuk. Latin szó, társat jelent. A jezsuita novíciusmesternek és a tartományfőnöknek mindig van egy társa. Feladata nehezen meghatározható, mindig abban egészíti ki a novíciusmestert, amiben erre éppen szükség van.

A jezsuiták már a noviciátus után egyszerű örök fogadalmakat tesznek. Ez azt jelenti, hogy a szegénység, tisztaság, engedelmesség fogadalmát tesszük le, és egy ígéretet is, hogy a tanulmányaink végén be fogunk lépni a Jézus Társaságba. A személy részéről ez végleges döntést fejez ki, a rend részéről azonban átmeneti, tanulmányi idő kezdődik, ami még próbaidőnek számít. Ennek során el lehet bocsátani a jezsuita növendékeket. A végleges, úgymond teljes jogú rendtaggá válás az ünnepélyes fogadalmak letételekor következik be. Erre nálam 2002 augusztusában került sor.

Jezsuitaként több külföldi jezsuita főiskolán tanult. Filozófiát Münchenben, azután teológiát Párizsban. Milyen élményekkel tért haza?

Nagy élmény volt számomra az a fajta tanulmányi rendszer, amelyben az előadások mellett fontos szerephez jutott a személyes munka is. Számos írásbeli dolgozatot kellett elkészítenünk. Különösen a teológián vettem azt észre, hogy a személyes feladatokban azok a kérdések kezdenek vezetni, amelyek a hitem legmélyén, kérdésként régóta megvoltak bennem. Első komolyabb olvasmányom Karl Barth Dogmatikájának első kötete volt. A Bárkában megtapasztalt angliai élményeimhez kapcsolódott, ahol anglikánok és katolikusok éltünk együtt, egy közösségen belül tapasztalva az egység hiányának mindennapos fájdalmát. Barth teológiájával ismerkedve egy másik felekezet gondolkozásmódjához és katolikus hitemhez egyszerre kerültem közelebb. Világossá váltak a közös pontok, és az is, hogy melyek azok a nézőpontbeli különbségek, amelyeken még túl kell emelkednünk, hogy az ökumenizmus megvalósulhasson.

A teológia melyik részével foglalkozott, melyik ágában mélyedt el jobban?

Eleinte nem sok lehetőség volt a szakosodásra, bár a Szentírással különösen szívesen foglalkoztam. Később novíciusmester-jelöltként két évet kaptam a felkészülésre. Lelkiségi teológiát tanultam. Ekkor eredtem nyomába sok olyan kérdésnek a szerzetesi élettel, különösen a képzéssel kapcsolatban, ami korábban, sociusi munkám során érdekelni kezdett. Egyszerre ismertem meg a szerzetesi élet jelenkori válságát és azt a gyönyörű ideált, ami Szent Ignácot és első társait mozgatta. A jezsuita élet ma olyan tehernek tűnik, amit csak a nagyon erősek tudnak magukra venni. Pedig ennek nem ez volna a rendje. Nem plusz teherről van szó, hanem valami gyönyörű lehetőségről emberi adottságaink kibontakozására. Lehetőség arra, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett lényünk felragyogjon. Szükség van eltökéltségre és lelkesedésre, de nem lehet ,,erőből,, élni. Szent Ignác zseniálisan látott meg olyan kérdéseket, amelyeket a mai pszichológiai vagy szociológiai szerzők csak nagyon nehezen tudnak megközelíteni, vagy akár csak leírni. Alapvető pontokra tapintott rá, és pontos útmutatásokkal vezette a társait.

Az emberi közösség építésével kapcsolatos Szent Ignác-i meglátásokról van szó?

Igen, például a mai ember közösség, társ és intimitás utáni vágyára gondolok. Egyre többet beszélünk róla, mégis egyre nehezebb megvalósítani. Szent Ignác látta, hogy itt nem pusztán egy vágy beteljesedéséről van szó, hanem olyan átalakulásról, megtérésről, ami elválaszthatatlan szakasza az Isten felé vezető útnak. Ennek az útnak vannak hagyományosan megfogalmazott és ma is érvényes pontos lépései és szabályai, amelyeket be kell tartani. Látszólag kemény lépések is vannak ezek között, de a szerepük világos: éppen a noviciátusi gyakorlatok teszik a növendéket alkalmassá arra, hogy a korábbinál sokkal mélyebben, sokkal nagyobb belső szabadsággal nyíljon meg mások számára. Később ez a képesség Isten és az emberek szolgálatában olyan gyümölcsöket terem, amely a szerzetes számára, aki rátalált útjára, mély betöltöttség-érzést ad.

Mennyiben jelent segítséget Szent Ignác öröksége?

Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert szavak, kifejezésmódok, amelyek korábbi nemzedékeket eligazítottak, a mai ember fülében sokszor üresen csengenek. A II. Vatikáni zsinat a szerzetesrendek számára olyan ,,házi feladatot,, adott, amellyel a mai napig sem készültünk el egészen: ,,a konstitúciókat, direktóriumokat, a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult előírásokat törölve alkalmazzák e Szent Zsinat okmányaihoz,, (Perfectae Caritatis 2–3). Jelszó: ,,visszatérés a (szerzetes) intézmény eredeti jellegéhez, és egyúttal ,,alkalmazkodás a kor megváltozott körülményeihez,,. A zsinati nemzedék jezsuitái nagy lendülettel és őszinte szándékkal vizsgálták és változtatták meg azokat az elemeket, amelyek elavultnak tűntek számukra. Az Evangélium egyszerűségének, közvetlenségének fényében persze sok-sok régi szabály látszott nem csupán idejét múltnak, hanem kifejezetten Evangélium-ellenesnek. Egy idős jezsuita testvér - a testvérek szerzetesek, de nem papok - segített ezt megértenem, amikor régi, ,,zsinat előtti,, konfliktusairól mesélt. Elöljárói nagy megértéssel fogadták, amint beszámolt lelki nehézségeiről, ugyanis sokszor okozott neki fájdalmat az embertelen bánásmód, amit a különféle szabályokra hivatkozó jezsuita papok részéről kellett elviselniük a testvéreknek. Amikor azonban ennek nyomán néhány olyan javaslatot tett, amelyek a helyzet javításához vezethettek volna, szigorú tekintetű elöljáró nézett vissza rá: ,,Hogyan képzeli... a szent Szabályokat megváltoztatni?!,,

Amit a zsinat finom eufémizmussal a kor ,,megváltozott körülményeinek,, nevez, az többek között a gondolkodásmód alapvető megváltozását takarja: a zsinat előtti egyház feltétlen hagyomány- és tekintélytiszteletre alapuló, ,,középkori,, mentalitása - annak minden előnyével és hátrányával - szembekerült a modern kor kritikus szemléletmódjával, amely lehetővé és szükségszerűvé teszi a hagyomány ,,megvizsgálását,,. Nem pusztán arról van szó, hogy a felvilágosodás eljutott egyházunkba: ez önmagában még kétes értékű eredmény lenne. Jobb úgy fogalmazni, hogy a Krisztus-követők számára új, nagyobb felelősséggel járó, és - ami a legfontosabb - több gyümölcsöt ígérő, örömtelibb út nyílt meg.

Mai kérdéseink lényegében ide mennek vissza. A zsinat utáni időszakra - amely Magyarországon a jezsuita rend betiltása miatt főleg az 1990-es évektől számítandó - az volt jellemző, hogy az elöljárók a jezsuitákat igyekeztek felnőtt, önállóan mérlegelni és dönteni képes, Krisztusnak elkötelezett embereknek tekinteni, akiket hiba volna felesleges szabályokkal akadályozni az apostoli életben. Ennek egyik eredménye például, hogy jezsuita életünkben a személyes imádságba való bevezetésre a korábbinál nagyobb figyelem jut. Meglepő, hogy a régi időkben milyen sok jezsuita számára volt az ima pusztán az életformával együtt járó kötelesség; sokan panaszkodtak arra, hogy nem kaptak segítséget a személyes imádságban való elmélyüléshez. A mai világban ez létfontosságú, hiszen a modern élet által megkövetelt nagyfokú önállóság nem támaszkodhat másra, mint az Úrral kialakuló és egyre mélyebbé váló személyes kapcsolatra.

Beérett tehát a zsinat által kért átalakulás?

A helyzet nem ilyen egyszerű. Korai lenne még kiadni a győzelmi jelentést. A jezsuitáknak, csakúgy, mint más rendhez tartozó társaiknak, sok nem várt csalódással kellett szembenézniük. Ha a világegyházat nézzük, a szerzetesi élet zsinat után megújult formája nemcsak lehetőségekben, hanem elveszett lehetőségekben is gazdag. A reformot végrehajtó nemzedék kimondott-kimondatlan alaptétele, miszerint a rendtagok felnőtt, az Evangélium fényében önállóan mérlegelni és dönteni képes emberek: nos ez jó szándékú, de kissé naiv feltételezésnek bizonyult. Az igazság ugyanis az, hogy szeretnénk felnőtt, az Evangélium fényében önállóan mérlegelni és dönteni képes, Krisztus mellett elkötelezett emberekké válni, de sok jelét tapasztaljuk magunkon annak, hogy csak úton vagyunk az ideál felé. Mostanra kialakult szokásaink azonban, melyek történelmi szerepe az volt, hogy a szerzetesi életformában is ,,lélegezni,, engedték a szabadságát nagyra becsülő modern embert, sok tekintetben elégtelennek bizonyulnak.

Ebben a kijelentésben egyrészt nincs semmi rendkívüli, másrészt rögtön felmerül egy mindennél izgalmasabb kérdés: hogyan tudjuk egymást, különösen fiataljainkat a korábbinál jobban segíteni, hogy ezen az úton előre haladjanak? Szent Ignác öröksége ebben a történelmi helyzetben vonzóbbá válik, mint valaha. A zsinat előtti évszázadokban, míg a jezsuita élet jól bevált formája különösebb megrázkódtatás nélkül öröklődött nemzedékről nemzedékre, a kérdés nem merült fel ilyen élesen. A zsinat közvetlen sodrásában, amikor a korábbi életmód és vele együtt a Rendalkotmány sok tekintetben elavultnak tűnt, szintén nem volt magától értetődő Ignác írásaihoz fordulni. Kivételt jelent a Lelkigyakorlatos könyv, amelynek modern, kritikus értelmezése és alkalmazása az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban a zsinat utáni jezsuita megújulás fő hajtóerejévé vált. Most eljött az ideje, hogy hasonlóan nyitott szemmel, kritikusan, de naivitásunk és hibáink belátásából fakadó alázatossággal forduljunk a Rendalkotmány felé, hogy életünket, rendi képzésünket pontosabban igazítsuk Ignác atyánk elgondolásához. Az Alapító szemléletmódjára, részletekre kiterjedő figyelmére eddig talán csak a kezdeteknél mutatkozott ilyen éhség. A 16. század maihoz hasonlóan zűrös társadalmi körülményei között, amelyet akkor még élesebbé tett a hiteltelenné vált katolikus egyház helyzete, az első jezsuiták őszinte örömmel fogadták a Rendalkotmányt, valódi segítséget találtak benne.

Visszalépésre van szükség, vagy előrelépésre?

Nem tartom hasznosnak ezt a megkülönböztetést, mert óhatatlanul átvezet a világegyházat megosztó, terméketlen konzervatív-liberális ellentétbe. A zsinat kéri a visszatérést a keresztény élet forrásaihoz meg az ,,eredeti szellemiséghez,,, és egyúttal az alkalmazkodást is a mai időkhöz. Nemcsak az emberi méltóságot, az Evangéliumot is meghamisítják azok a ,,konzervatív,, csoportok, amelyek egy hiányosan megértett ,,valódi,, kereszténység nevében részletkérdéseket ragadnak ki a múltból, melyek alapján nagy magabiztosan ítélnek meg boldog-boldogtalant. Ugyancsak sok kár keletkezik, amikor egy-egy helyzet kezelésében - ,,liberális,, módra - a felelős, felnőtt ember fikciója elhomályosítja a valóságot, aminek következtében rejtve maradva erősödhet az önzés, kényelemszeretet, önigazolás vagy harag ezernyi rafinált változata.

Magyarországon különösen nagy a zűrzavar, mert a zsinat megkésett befogadása miatt szinte egymásra csúsztak történelmi korok, amelyek különben időközben az egyház nyugati részén is elég gyorsan váltják egymást. Így egészen egyszerű kérdések óriási jelentőségűvé válnak. Például: milyen ruhát vegyek fel? A papi-szerzetesi ruha az egyik fiatal számára bizonyos merevséget, életidegenséget jelent, amit kerülni igyekszik, mert gyerekkorában régimódi, megközelíthetetlen, tekintélyelvű egyházzal találkozott; inkább hajlik a civil ruhát felvenni, mert ez fejezi ki vágyát, hogy az emberekkel személyesebb kapcsolatba kerülhessen. Mások számára a ruha a tanúságtétel eszköze, és persze az is igaz, hogy a kézzelfogható külső jelek különösen fontossá válnak a posztmodern módra szétesett, minden egyértelműséget nélkülöző világból érkező növendék számára, akár a fontosabb értékek rovására is. Sok bölcsesség kell az ilyen egyszerű helyzetek kezeléséhez, hogy ne múltunktól való menekülés határozza meg a viselkedésünket, hanem életformánk lényege fejeződjön ki: ilyenkor lehet Jézus példáját fontolgatni, vagy az első jezsuitákét, akik maguk is szembesültek ugyanezekkel a kérdésekkel.

Azt jelenti ez, hogy ma nincsenek mindenkire érvényes megoldások?

Igen, bár nem abban az értelemben, hogy mindenki önkényesen azt teszi, ami neki tetszik. Általánosan érvényes megoldások nincsenek, de közös út van. Ebben egyébként nincs semmi új. A jezsuita életmód az első jezsuiták szerint ,,egy, az Istenhez vezető út,, (Formulae Instituti Societatis Iesu: III. Pál pápa Regimini militantis Ecclesiae kezdetű, 1540. szeptember 27-én kiadott Apostoli Leveléből. Lásd Jézus Társasága Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1997, 23.), amelyen nagy biztonsággal haladhat előre bárki, akit az Úr ide hív. Mégis, ,,minthogy Ignác bámulatos okossággal és egyedülálló lelki szerénységgel volt megáldva, megértette, hogy különböző vidékeken mások és mások s szokások, és nem minden illik mindenkire,, (A Rendalkotmány első kiadásához fűzött előszó. I. m. 17.), ezért csak azokat a szempontokat foglalta össze, amelyek mindenkinek segíthetnek. Ezeket viszont precízen. A részletekre fordított figyelem biztonságérzetet ad, és ha jól vannak kijelölve a kapaszkodók, nagyon meggyorsítják az előrejutást.

A zsinat utáni megújulásunk egyik nagy hiányossága, hogy nem hozta vissza elég erőteljesen az ,,út,, metaforáját. A szerzetesi életre alkalmazott közkeletű régi kifejezés, a via perfectionis, ,,tökéletesség útja,, lomtárba került, nyilván azért, mert értelmezhetetlennek tűnt: a szerzetesek egyrészt maguk is belátták, hogy nem büszkélkedhetnek a világban élőknél nagyobb tökéletességgel, másrészt az Evangélium igazsága kedvéért ki kellett mondani, hogy a világi keresztények is ugyanarra a tökéletességre kaptak meghívást, mint a szerzetesek. Így azonban a szerzetesség értelme értékét szinte lehetetlen úgy kifejezni, hogy elkerüljük a világiak megbántását: a szerzetes élete tanúságtétel, rendben, de egy jó családapáé ugyanúgy tanúságtétel, nem?

Ignác írásait böngészve meglepő, hogy a jezsuita élet ,,útját,, mennyire elevenen látta. Minden szakasznak megvannak a maga nehézségei és lehetőségei. A Rendalkotmányt, minden korábbi szerzetesi regulától eltérően, ennek megfelelően építi fel: mire figyeljen az útja kezdetén álló fiatalember és nevelője, mire ügyeljenek a későbbi szakaszokban? A szóhasználatból világos, hogy a perfectio nem hibátlanságot vagy annak látszatát jelenti, hanem ,,megérkezettséget,,, egy emberi élet beérését mindazzal együtt, amit a szó a maga gazdag jelentéstartalmával kifejez.

Mégis a perfectio volna a szerzetesi élet sajátossága?

Persze. A jezsuita képzés, ha a Rendalkotmánynak megfelelően van kialakítva, különlegesen célratörő úton vezet, aminek az eredménye egy növekvő lelki érettség, egy beérkezettség. Ez a beérkezettség Istenben az, ahol a tulajdonképpeni szerzetesi élet kezdődik. A kezdet, a képzés ideje tiszta ráfizetés: a szerzetesnövendék, bár sok jelét tapasztalja, hogy jó úton jár, mégis inkább annak van tudatában, hogy mi mindenről kell lemondania. A hivatás szempontjából veszélyes időszak ez, mert az ember hajlamos azt gondolni, hogy az élete torzó marad. Aki hűségesen járja útját, és nem keres pótcselekvéseket, nemegyszer a szokásosnál is élesebb krízisekben tapasztalja meg minden ember közös nyomorát, amit A. Maslow nyomán a pszichológusok úgy fogalmaznak, hogy a nem beérkezett ember hiány-lény: biztonságra, közösségre, értékességre vágyik, és így tovább. Ha az egyik ilyen alapvető igény teljesül is, megerősödik a következő, és sajgó fájdalmat, félelmeket, kétségeket okoz, tudat alatt is irányít. A jezsuita képzés nem lenne hiteles, ha az emberi sors e közös nagy állomásain nem vezetne keresztül: csak annyi a különbség, hogy teljesen Istenben bízva, mellékes dolgokról lemondva, az élet kihívásait a maguk egyértelműségében igyekszünk fogadni. Ha egészséges egy szerzetesrend és őszinte a növendék önmagával és vezetőjével, akkor igen gyorsan haladhat előre a lelki érettség útján: így valósulhat meg, hogy szerzetesként másoknak - idősebbeknek és rendkívüli körülmények között élőknek is - hitelesen tudunk majd segíteni. A jezsuita képzés utolsó állomása a Rendalkotmány szerint, hogy a fiatal - már pappá szentelt - jezsuita egy évet, esetleg többet is tölt súlyos betegek, akár haldoklók segítésével. Erős lélekkel, hittel megmaradni a halál birodalmának peremén nem egyszerű kihívás: a világi embernek, ha nem keresi, és szerencséje van, csak nyugdíjas korában kell ezt a lelki feladatot felvállalnia. A jezsuitánál ellenben ez előfeltétele annak, hogy hivatásában Jézus mintájára ,,Istenben beérett,, módon élhessen, ne meneküljön a szenvedés elől, és így mások szenvedésére is érzékeny maradhasson. Így előrehaladva néhány év múltán még a hibákból is mások számára hasznos gyümölcsök születnek. Persze előfordul az is, hogy egy szerzetesrend eredeti karizmája elhomályosul, vagy a növendék nem adja át magát egészen hivatásának, és néhány éves kényelmes pangás után elhatalmasodik valamelyik ,,alapvető szükséglet,, kielégítetlenségének érzése. Ellenállhatatlannak tűnik egy romantikus szerelem, vagy az a benyomás, hogy mások a világban már ,,előrébb,, tartanak, tehát az én életem nem olyan értékes. A szerzetesi élet ebben az értelemben a perfectio útja: kizárólag akkor van értelme, ha egyértelműen és hatásosan irányul minden lépés az Istenben való beteljesedettségre.

Kicsit veszélyes dolog az Isten-kereső ember útját pszichológiai modellekhez mérni, mert hiba volna a hivatás páratlan gazdagságát leegyszerűsítő elméletek szemüvegén keresztül figyelni. Ellenkező esetben viszont azt kockáztatjuk, hogy lelkiségünknek, szerzetesi életünknek kevés köze lesz az élet valóságához. A noviciátusi közösségi élet tétje rögtön megnő, ha világossá válik: aki itt nem tud saját énjének, önkényes hajlamainak erőszakos vagy bénító diktatúrájától megszabadulni, annak később már alig lesz esélye arra, hogy Krisztussal bensőséges, tartós kapcsolatot alakítson ki. Aki önközpontú marad, az a másokkal való találkozásaiban tudat alatt is keresni fogja, mégsem igen fogja megkapni a bensőségesség oly váratlan és tápláló ajándékait, és egyre üresebbnek fogja érezni szerzetesi életét. Aki tanuló rendtagként nem összpontosítja minden figyelmét a tanulásra és arra, hogy a tanultakat alkalmazni is megtanulja, annak aligha fognak megadatni a boldogító, váratlan értékesség-élmények, amikor apostoli munkája nyomán igazi - evangéliumi - értékek születnek. A nevelőnek tudnia kell, miért kér teljes odaadottságot: a jól vezetett és Istent őszintén kereső növendék a kríziseken túljutva, az élettel együtt járó szenvedéstől már nem menekülve fog csak eltalálni Isten erejének olyan erős és megbízható megtapasztalására, amelyről korábban nem is álmodhatott. Ez tud szerzetesként megtartani egy olyan világban, amely egyébként nemigen értékeli életformánkat.

Ön harminckilenc évesen lett tartományfőnök. Ezért is kérdezem, a jezsuita rendtársak hogyan választják meg újabb és újabb tartományfőnöküket?

A jezsuitáknál érdekes rendszer alapján születik ez a döntés. Az első szakasz hosszabb folyamat, amelyet sok beszélgetés és tájékozódás után véleménynyilvánítás zár le. Ki-ki három nevet írhat le, akiket ő a rendtartomány vezetésére alkalmasnak találna. Ezt a folyamatot egyik korábbi tartományfőnök humorosan szépségversenynek nevezte el. Megjegyzem, amióta az én kinevezésem megszületett, ezt a kifejezést nem hallottam tőle... Nos, a szavazatok a tartományfőnök és a tanácsadói, a konzultorok elé kerülnek, akik az eredményt összesítik, és ennek nyomán három nevet tartalmazó listát küldenek P. Generálisnak Rómába. A három személy közül P. Generális választja ki a tartományfőnököt, vagy esetleg visszaküldi a listát, és újabb három nevet kér. A folyamatnak tehát van demokratikus része, maga a tartományfőnöki kinevezés azonban az általános rendfőnök döntését tükrözi.

Meglepte a kinevezés? Hogy P. Generális éppen Önt választotta?

P. Nemesszeghy Ervin, az előző tartományfőnök, aki az utódja kiválasztására irányuló folyamatot is vezette, hangsúlyozta, szeretné, ha bekövetkezne a generációváltás. Kevesen voltunk, akik szóba kerülhettünk, akik fiatalok is voltunk, és a képzésünket is befejeztük már, azaz letettük az ünnepélyes fogadalmat. Tudtam, hogy én is a jelöltek között vagyok. Ilyen értelemben nem lepett meg P. Generális kinevezése. Más kérdés, hogy a kinevezés lehetőségétől a kinevezés valóságáig eljutni nem volt éppen könnyű lelki feladat.

Jezsuita életem folyamán többször éreztem már, hogy olyan pontra jutok, amit lehetőségeim és emberi erőm határaként tapasztalok meg. Előfordult, hogy elöljáróm vagy a körülmények éppen ebben a helyzetben még többet kértek tőlem. De amikor erre jó szívvel tudtam igent mondani, olyan váratlan kegyelem-élményekben volt részem, amelyek a növekedés a termékenység különleges időszakait indították el. Ezért tudtam végül lélekben is igent mondani erre a megbízásra. Ha emberi erőmnek a végén érzem is magam, az Úrnak olyan lehetőségei vannak, amelyeket én nem láthatok előre. S ha ez korábban megmutatkozott, akkor a jövőben is így lesz.

Mi a rendi elöljáró legfőbb feladata?

Rendalkotmányunk szerint az elöljáró legfőbb feladata imádkozni azokért, akik rá vannak bízva. Korábban úgy gondoltam, Szent Ignác ezt csupán illemből tette az első helyre. Mára elég jól megértettem, miért olyan fontos. Az elöljáró alapvető feladata, hogy felül tudjon emelkedni az akadályokon, amelyek Isten akaratának megtalálását megakadályozzák. Rendtartományunkat olyan szemmel kell néznem, mint aminek egyetlen célja, hogy Jézus Krisztus művét folytassa. A személyes kérdéseket, a gazdasági ügyeket is ebből a nézőpontból kell szemlélni, hogy szerteágazó kérdésekben ennek az alapvető igazságnak megfelelően tudjak dönteni. Ehhez aztán nagy szükség van az imádságban eltöltött időre.

A magyarországi jezsuita rendtartomány ma 117 főből áll, a többség hetven év fölötti, idős rendtárs. Tartományfőnökként mi okozza Önnek a legnagyobb nehézséget?

A rendszerváltás utáni lelkesedésben sok feladatot vállaltunk. A munka azonban jórészt olyan fiatal jezsuitákra hárul, akik még képzési idejüket töltik. Továbbra is sok a hívás és az igény, de ha a fiatalok túlterhelését, kiégését kockáztatjuk, túlmentünk a határon. Szent Ignác idejében sem volt ismeretlen ez a dilemma, ő is sokat gondolkodott azon, hogy milyen alapon mondjon igent az egyik tennivalóra és nemet a másikra. Sok szép lehetőség válhatna valóra, sok szomjúságot tudnánk csillapítani, ha kicsit többen csatlakoznának hozzánk...

Milyen tervei vannak az eljövendő esztendőkre? Ha jól tudom, a jezsuita rendben az első hároméves tartományfőnöki ciklust automatikusan meg szokták hosszabbítani újabb három évre. Ezért hosszabb távra kell gondolkodnia...

Még az előző tartományfőnök atya összehívott egy csoportot azzal a feladattal, hogy készítsék el a magyar jezsuita rendtartomány apostoli tervét az eljövendő évekre. Ennek nyomán született egy munkadokumentum, amit közösségeink megbeszéltek, véleményeztek. Terveimet ehhez a dokumentumhoz szeretném igazítani, ami természetesen nem azt jelenti, hogy újabb kezdeményezések nem születhetnek. Ez azonban összefügg másik fontos tartományfőnöki feladatommal: minden magyar jezsuitával évente alapos, lelkiismeret-feltáró beszélgetést kell folytatnom hivatásáról, személyes életéről, és arról is, hogyan látja apostoli munkájának lehetőségeit, kihívásait. Az ilyen beszélgetések nyomán tud megszületni egy olyan elképzelés, amely nem elvont ideálokból indul ki, hanem figyelembe veszi azt is, hogy az Úr milyen karizmákkal, apostoli képességekkel ajándékozta meg rendtartományunk tagjait. Az a cél, hogy a jezsuita rend úgy működjön - Szent Ignác szavával -, mint egy test, amelynek különböző tagjai vannak, mégis egészében kész arra, hogy rugalmasan, figyelmesen reagáljon a Lélek indításaira.

Zimányi Ágnes

P. Lukács János SJ Budapesten született, 1966-ban. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett. A Jézus Társasága Magyarországi Tartományába 1991-ben kérte a felvételét. Münchenben filozófiát, Párizsban teológiát tanult. 1998-ban szentelték pappá. A Jézus Társasága Általános Rendfőnöke 2004. október 29-én P. Lukács Jánost nevezte ki a Magyar Jezsuita Rendtartomány új Provinciálisának. Hivatalát 2005. február 2-án vette át P. Nemesszeghy Ervin SJ atyától.

Forrás: Vigilia

Előkészítő szeminárium a Váci Egyházmegyében


2014. augusztus 23., szombat

Limai Szent Róza domonkos harmadrendi szűz

Limai Szent Róza domonkos harmadrendi nővér (1586. április 20. — 1617. augusztus 24.) az első Újvilágban született szent a római katolikus egyházban.

Szent Róza Isabel Flores y de Oliva néven született Lima városában, Peru hercegségében, amely akkor Új-Spanyolország része volt. Gaspar Flores és María de Oliva sok gyermekének egyike volt. Édesapja a Spanyol Birodalmi hadsereg lovasa volt, San Germánban született San Juan Bautista szigetén, amely most Puerto Rico része. Édesanyja egy limai őslakos volt. Későbbi beceneve, a „Róza”, egy csecsemőkori esetből származik: az egyik szolgáló állította, hogy a kislány arcát látta rózsává változni. Más, kevésbé csodás magyarázat szerint azért kapta a Róza nevet, mert csodálatosan szép volt az arca. Csodagyerek volt: 4 évesen csodás módon megtanult olvasni, hogy nagy példaképe, Sziénai Szent Katalin műveit olvashassa és magába forrassza. 1597-ben Lima püspöke, az a Turibius de Mongorovejo részesítette a bérmálás szentségében, akit szintén szentté avattak. Ebben az időben vette fel hivatalosan a Róza nevet.[1]

Még egészen kicsi volt, amikor már segített a családi munkáknál: ki kellett mennie neki is a mezőre, ahol egész nap folyt a földművelés, az éjszakáit mégsem csak az alvásnak, hanem hosszú imáinak is szentelte.[1] Fiatal lányként - az ismert dominikánus harmadrendi szerzetesnővel, Sziénai Szent Katalinnal versengve - elkezdett heti háromszor böjtölni és titokban keményen vezekelni. Amikor szépségét dicsérték, Róza levágta a haját és paprikát maszatolt az arcára, mert zavarta, hogy a kérők elkezdték észrevenni.[2] Szülei és barátai tiltakozása ellenére visszautasított minden udvarlót. Szülei tiltása ellenére órákat töltött elmélkedve az Oltáriszentség előtt, amelyet naponta magához vett. Ez abban az időben nagyon ritka volt. Elhatározta, hogy szüzességi fogadalmat tesz, amelyet szülei elleneztek, akik házasítani szerették volna. Végül édesapja csalódottságból adott neki egy szobát a családi házban.

Harry Clark festett üvegablaka, amelyen Szent Róza megégeti a kezét vezeklésből
A napi böjtölés után végleg tartózkodást vállalt a húsevéstől. Segített a betegeken és az éhezőkön a közösségében azzal, hogy a szobájába vette őket és segített rajtuk. Róza eladta a szép hímzőmunkáit, s a növényeket, amelyeket termesztett kivitte a piacra, hogy segítse családját. Csipkét és hímzéseket készített és árult, hogy segíthessen a szegényeken. Vájt egy kis barlangot s ott imádkozott és vezekelt. Máskülönben remete életmódot folytatott, csak azért hagyta el a szobáját, hogy templomba mehessen.

A Domonkos-rend szerzeteseinek figyelmét magára vonta. Apáca szeretett volna lenni, de apja eltiltotta, ezért belépett a domonkos harmadik rendbe, amíg a szüleinél élt. 20 évesen magára vette a harmadik rend ruháját és örökös szüzességi fogadalmat tett. Egy nehéz ezüstkoronát viselt kis tüskékkel belül, hogy Krisztus töviskoronáját magán hordhassa.[2]

1615-ben holland hadihajók támadják meg Limát. Róza egyesíti a város asszonyait, hogy imádkozzanak a Rózsafüzér Királynőjének Templomában. A holland flotta néhány nappal később titokzatos módon felvonja a vitorláit és elvonul Lima alól, anélkül, hogy megtámadná a várost. A csodát mindenki Rózának tulajdonítja.[1]

Tizenegy éven keresztül élt komoly bűnbánatban, időnként elragadtatásokkal. 1617. augusztus 24-én, 31 évesen meghalt. Úgy tartják, hogy halálának dátumát megjósolta. Temetése a katedrálisban zajlott Lima összes vezetőjének részvételével. A püspök dicsérő beszédet mondott temetésén.

Forrás: Wikipédia


2014. augusztus 19., kedd

Doctor mellifluus devotusque - a mézajkú egyházdoktor

Könyvajánló

Jean Leclercq: Clairvaux-i Szent Bernát

Clairvaux-i Szent Bernát korának talán egyik legmeghatározóbb alakja volt. Rendkívül sokszínű életet élt: tevékenykedett egyszerű szerzetesként, apátként, fejedelmek és pápák tanácsadójaként, misztikusként és a tettek embereként, nevelőként és íróként. A szerző egész kutatói munkásságát annak a feladatnak szentelte, hogy az "igazi Bernátot" kutassa. Ezt a könyvet eredményeinek összefoglalásaként jelentette meg. Egy olyan férfi jelleme rajzolódik ki előttünk, aki - még a kétkedők szerint is - reményt, fényt és vigaszt nyújt napjainkban is.

Miért időszerű ma bemutatni egy XII. századi szerzetest? Bár Szent Bernátot a történészek körében is növekvő érdeklődés övezi, ennél azonban sokkal nagyobb a népszerűsége azok közt, akik a műveiben ma is reményt, világosságot és megnyugvást találnak. Leclercq könyvéből egy nagy hatású egyéniség rajzolódik elénk. A mű negyvenévi kutatómunka gyümölcse, adatokkal és korabeli dokumentumokkkal. 

2013. augusztus 20-án 860 éve hunyt el Clairvaux-i Szent Bernát. Előkelő francia nemesi családból származott, és 23 éves korában lett szerzetes. Előbb a citeaux-i kolostorban élt, majd 1115-ben ő alapította meg a clairvaux-i cisztercita rendházat, amelynek apátja lett. Bernát tekintélyes egyházi személyiség, kora szellemi életének vezéregyénisége volt. Nagy szerepet játszott II. Anacletus ellenpápa megbuktatásában, és ő segítette a pápai trónra egyik tanítványát, III. Jenőt. A híres sens-i zsinaton ő emelt vádat Abélard ellen, vele vitázva írta az Abélard tévedései ellen című művét is. Bernát volt a keresztény misztika atyja, a régebbi külsőséges vallásossággal szemben azt vallotta, hogy az Istennel való egyesülés útját kell keresni, ezért a szív és a szeretet elsőbbségét hangoztatta. Fő műve A megfontolásról címet viseli, és III. Jenő pápának ajánlotta. Kiváló szónok volt, kortársai méltán nevezték "doctor mellifluus"-nak, azaz "mézajkúnak", összegyűjtött prédikációi pedig retorikai mesterművek. Rettenthetetlen ember volt, szilárdan hitt és példásan élt, egyedül a nőktől félt, erről így vallott: "Mindig együtt lenni egy asszonnyal, és nem lépni vele viszonyra, nehezebb, mint feltámasztani a holtakat." Hát, ez bizony így igaz. 

Forrás: Bookline, Szent István Könyváruház, Kalendárium Press




2014. augusztus 14., csütörtök

Konventuális Minorita Ferences Rend

Ordo Fratrum Minorum Conventualium (OFM Conv.)

Közismert nevén: minoriták

A rend története

A minorita rend Szent Ferenc első rendjének egyik ágaként, a szent alapító megerősített regulája szerit élő közösség. A minoriták elsődleges hivatása megegyezik bármelyik első rendhez tartozó ferencesével: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban."(2Regula 1,1) A rend eredetét azokra a ferences testvérekre vezeti vissza, akiket már korai időktől kezdve konventuálisoknak neveztek. A ferences közösségben, szinte az alapítástól kezdve kétféle életforma jelent meg: Egyesek nagyobb rendházakban (konventekben) és népesebb közösségekben, erősebb megállapodottságban élték a szerzetesi életet, míg mások kisebb létszámú remeteségekben éltek, vagy állandó tartózkodási helyet nélkülözve, prédikálva járták a városokat. Hosszú vajúdás után a minorita rend véglegesen 1517-ben vált külön a ferences rend másik, ún. obszerváns ágától (lásd az első rendről szóló bevezetőt). A XVII század elején a közösség különösen Giacomo Montanari működésének köszönhetően nagy megújuláson ment keresztül, majd az új konstitúciók kiadása után a XVIII század végén ismét nagy fellendülést élt meg. A francia forradalom és a jozefinizmus, erős törést hozott a rend életében, a XX. század első fele azonban ismét az új alapításokról szólt. A Minorita Ferences Rend (mely világszerte több mint 4 000 tagot számlál) jellegét és feladatát tekintve lelkipásztorkodó férfi szerzetesrend, "melyben a szemlélődő élet bensőleg össze van kötve a tevékeny élettel, továbbá a klerikusok az apostoli munkát a többiek közreműködésével végzik". (Konstitúció)

A minoriták Magyarországon

A ferencesek szerzetesi közösségei hazánkban már szent Ferenc életében megtelepedtek és rövid időn belül virágzásnak is indultak. A mai minoriták elődei a XVII. század elején jelentek meg Magyarországon. Kolostorokat emelve lelkipásztori, majd később nevelő-oktató szolgálatot folytattak a nép között A XX. századig a közösség számos működő rendháza mellett több szentéletű, vagy épp a vértanúságot is vállaló taggal büszkélkedhetett. A kommunizmus éveiben sem Magyarországon, sem Erdélyben nem működhetett államilag elismert módon a Rend. Magyarországon csak titokban szolgálhattak a rendtagok, míg Erdélyben a testvérek a rendházakban maradhattak, új tagokat azonban hivatalosan nem vehettek fel. A magyarországi rendtartományt 1989-ben szervezték újjá, majd 1993-ban ideiglenesen az erdélyi rendtartományt is ehhez csatolták. A Minorita Rend magyar tartományának teljes neve: a Konventuális Minorita Ferences Rend Szent Erzsébetről Nevezett Magyarországi és Erdélyi Tartománya. Napjainkban hazánkban három (Miskolc, Eger, Szeged), Erdélyben egy (Arad) rendház működik. A feladatokat tekintve plébániai a minoriták plébániai lelkipásztorkodással, ifjúságneveléssel, kollégium és szegénykonyha szervezésével, népnyelvű pasztorációval foglalkoznak.

Az elköteleződés menete

A rendbe való jelentkezés a tartományfőnöknél történik, aki maga dönt a jelentkező alkalmasságáról. A rendi élet az egy éves jelöltséggel kezdődik, amit az egy éves noviciátus követ, melynek során az újonc közelebbről megismeri önmagát és a rendet. A noviciátus befejezése után következik az első fogadalomtétel, ezt évente meg kell újítani. Közben a testvér teológiai tanulmányokat is folytathat. Az ideiglenes fogadalmak 3 éve után lehet kérni az örökfogadalmat.

Mindennapi élet a közösségben

Az egyes rendházaknak saját napirendje van, de közös, hogy reggelente mindegyikben együtt végzik a zsolozsma imádságot. Nap közben a testvérek saját kötelességeiket végzik: A paptestvérek miséznek, gyóntatnak és a szentségeket szolgáltatják ki. A többi testvér különböző munkákkal foglalkozik a rendházban, a templomban vagy a házon kívül, például a szegénykonyhán, de az ebédet a adott közösség lehetőleg együtt fogyasztja el. Az este folyamán ismét lehetőség van a közös imádságra.

A házon belül a tagok testvéreknek tekintik egymást, függetlenül, attól hogy valaki szerzetes, pap vagy éppen püspök. Mindenki egyenlő és mindenki fontos, mert mindenki ugyanazt az Evangéliumot és Regulát követi és éli.

Kapcsolatfelvétel

Konventuális Ferences Minorita Rend
Árpád-házi Szent Erzsébetről Elevezett Magyarországi és Erdélyi Rendtartománya
Postacím: 3525 Miskolc, Hősök tere 5.
Tel: (46) 505-636
Fax: (46) 505-637
Weblap: www.minorita.hu 
E-mail: convmin@minorita.hu

Forrás: Ferences Család


Szent Maximilian Kolbe

A  minorita rend nagy szentje, és alakja. A rend augusztus 14 ünnepli égi születésnapját.

Született Zdunska Wola-ban , 1894. január 8.
Meghalt,Auschwitz-ban, 1941. augusztus 14.

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett. A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módúkban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen. 1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket. Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte - a város akkor osztrák kormányzás alatt állt -, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a noviciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 191215-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915-19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.
1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet -- egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet -- sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.
Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma -- Seibo no Kishi címmel -- egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer
Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget. A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.
Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését. A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta. Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt. Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból
való följegyzései között áll ez a mondat: Egyre szentebbé kell lennem! És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap). Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: ,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!''
Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit teszel, jól tedd!''
Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét. A család szegénysége miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan
elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.
Egyik társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla:Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok! Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok! A másikat ez igen elgondolkoztatta. Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így válaszolt: Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk. Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi alapításról: ,,1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta neki, amit kérni sem
mert, a hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük, hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.

Néhány nap múlva a testvérek első csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni. A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!'' De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg.
Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta. Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban számos szabadalom született.
Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta
másoknak. Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: Igazán hiszel ebben?!! Majd a válaszra Igen! addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján. Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. Futólépés!! ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!! A naplopót deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé.

Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban. Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''
Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk fele barátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz

Forrás: Minorita Rend


2014. augusztus 13., szerda

„Szeretlek, Uram, én erősségem!"

Bökő Péternek hívnak. 1980-ban születtem, Hajdúnánáson. Születésem óta Polgáron élek, egy testvérem van. Jelenleg az Egri hittudományi Főiskolán, V. éves teológusként készülök arra, hogy Krisztus papságának részese lehessek.

Mindig nagy feladatnak tartottam azt, amikor a hivatásomról kellett vallanom, ezért igyekszem most őszintén és a legjobb tudásom szerint szólni róla.

Mindnyájunknak van valamilyen hivatása. Isten mindannyiunkat meghívott arra, hogy megosszuk Vele az Ő életét és országát. Mindnyájunknak egy sajátos helyet jelölt ki ebben az országban. Ha megtaláljuk a magunk helyét, akkor boldogok leszünk. Ha nem találjuk meg, akkor sohasem lehetünk igazán boldogok. Hiszen mindnyájunk számára igazán egyetlen dolog szükséges: hogy betöltsük hivatásunkat s azzá legyünk, amivé az Isten akarja.

Életünk, jövőnk megtervezésekor számolnunk kell személyes szabadságunk fontosságával. Aki fél eldönteni jövőjét a saját szabad választásával, az nem érti meg igazán Isten szeretetét. Hiszen szabadságunkat azért kaptuk ajándékba Istentől, hogy Ő tökéletesebben szerethessen bennünket, s viszonzásul mi is tökéletesebben szerethessük Őt.

A papi hivatás választásában megnyilvánuló szabadság bizony nagy titok. Hogy Jézustól miért kaptam a papi hivatás kegyelmét, nem tudnám megmondani. talán egy kicsit rám is illik azaz ige, amelyet az Úr mondott Jeremiás prófétának meghívásakor: “Mielőtt megformáltalak az anyaméhben ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből megszenteltelek.”

Utam a szeminárium, a kispapság - papság felé viszonylag egyenesnek mondható. Már egészen kicsi koromtól tudtam, hogy pap szeretnénk lenni. Szorgalmasan jártam a templomba, hittanra, készültem a nagy feladatra. Ám a kamaszkor szele engem is megcsapott. El - elmaradozgattam a templomból, s amikor ott is voltam, akkor is csak inkább a „testem” volt ott, mint a lelkem is. Nem nagyon ment az imádság sem. A barátok, haverok között pedig nem sok szó esett hitről, hivatásról. Céltalanul éltem a világban, anélkül, hogy tudtam volna mit is akarok kezdeni életemmel (vagy mit akar kezdeni Isten az életemmel!). Életemnek ebben a kb. 3 éves időszakában, mondhatnám úgy, hogy „takarékon” volt az Istennel való kapcsolatom.

Azonban éreztem, hogy üres az életem, valami, vagy inkább „Valaki” hiányzott belőlem. Ő azonban elvezérelt egy kis karizmatikus közösséghez, akiknek a segítségével újra el tudtam indulni az Isten követésének rögös, ámde annál szebb útján. Itt a közösségben ismertem fel az én elhanyagolt, ám az Úr kegyelméből megőrződött hivatásomat. Újra elkezdtem szentségi élete élni, s tudatosan figyelni arra, hogy amennyire csak lehet a hivatásomhoz méltóan éljek. Mindennek már több mint nyolc éve.

Nagy lökést adott még számomra ezen az új úton való elinduláshoz Prohászka Ottokár püspök egy gondolata: “Érdemes feláldozni egy emberi életet azért az Istenért, aki isteni életét áldozta az emberért.”

Mikor 2000 őszén átléptem a szeminárium kapuját, éreztem, hogy jó helyre kerültem, s ezzel életemnek egy új szakasza kezdődött. Elmondhatom, hogy azóta még intenzívebbé, s ami még fontosabb még tudatosabbá vált a hivatásom, az Istenkapcsolatom. Egyre több dolgot ismerhettem meg, fedezhettem fel Istenről, önmagamról. Teológiai tanulmányaim által kibontakozott előttem az a csodálatos katolikus tradíció, mindaz az érték és bölcsesség, amely legjobban, a liturgiában jut kifejeződésre, melynek azóta is nagy csodálója vagyok. Itt a szemináriumban ismerhettem fel igazán az Istenért és az Ő országáért vállalt önkéntes tisztaság értékét, azt, hogy milyen fontos is az ember életében, ha komolyan akar tenni valamit, a teljes önátadás, mert hisz fél szívvel nem lehet az ember sem jó családapa, sem Isten akarata szerint való pap. Nem állítom, hogy minden nehézség nélkül élnénk valamiféle rózsaszín ködbe burkolódzva, hiszen ember vagyok. De ha nehézségek, keresztek merülnek fel életemben, nem akarok csüggedni, hanem a Szentlélek irányítására bízva magam Hittel - Hűséggel - Humorral akarom teljesíteni mindazt a küldetést, melyre az én Uram meghívott, s akarok az egyház szándéka szerint formálódni olyan pappá, amilyenre a világnak szüksége van, hogy az Isten Országa növekedjék az emberek között.

Hiszem azt, hogy az emberek megszólíthatóak és meg is kell szólítani őket, csak meg kell találni mindenki szívéhez a kulcsot. Hiszem azt, hogy gyarlóságaim és gyengeségeim ellenére is alkalmas eszköze lehetek az én Uramnak, az emberek Őhozzá vezetésének és megszentelésének apostoli munkájában.

Ezért a zsoltárossal együtt vallom:

„Szeretlek, Uram, én erősségem! Az Úr az én menedékem, váram és szabadítóm. Istenem és kősziklám, akiben bízom.” (Zsolt18, 2-3)

Forrás: Polgári Nagyboldogasszony Plébánia




Bökő Pétert pappá szentelték 2006. június 17-én Nyíregyházán.

2014. augusztus 12., kedd

A jó papok receptje

Létezik-e recept, hogy jó papokat készítsünk? Itt olvasható egy mesteri recept, amely érdemes arra, hogy a világ legjobb „éttermeiben” is használják.


Hozzávalók:

Egy előre kijelölt fiatalember. Nem kell, hogy a legjobb legyen.

Egy alkalmas hely, ahol a fiatalember megfelelő ideig „pácolódhat”.

Egy csapat jól-képzett „szakács”. Intelligensek és erényesek legyenek. (Inkább több erénnyel rendelkezzenek.)

Só az ízesítéshez (az Úrtól), hogy az elkészült fogás megízesíthesse a világot.

Egy jó adag filozófiai és teológiai tanulmány

Bibliaolvasás és imádság nagy mennyiségben. Minél több, annál jobb.

Hagyjuk, hogy az utolsó hozzávalót a Szentlélek adja hozzá.

Először is az Úr kiválasztja az előre kijelölt fiatalembert és meghívja, hogy az emberek halásza legyen. Itt nagyon fontos a lelkipásztor vagy egy papbarát lelki vezetése. A félelmet leszámítva, amely lehetséges, egy hosszú „pácolási folyamatban” fog részt venni, amely akár 8 évig vagy tovább is tarthat. Ezt az időt egy eléggé kényelmes és komoly helyen tölti azért, hogy egy szakképzett országos és nemzetközi „szakácsokból” álló csoport által, akik felkészültek a helyi és nemzetközi különlegességekből, kiderüljön, hogy valóban pácolni való-e. A helyi „szakácsok” pontosan tudják, hogy mi terem a hazai földből és csodákat művelnek azokkal az anyagokkal, amelyeket az Úr a kezükbe ad.

A „szakácsok” csapatában mindig van egy főszakács – nevezzük őt rektornak – akit felettesének rendelése helyez oda. Ő felelős azért, hogy biztosan minden a Legfőbb Szakács akarata szerint folyjon; az alapanyagnak jó minőségűnek kell lennie, hogy mindenki megbecsülje, és azoknak, akik elé kerül, örömet okozzon.

Kezdjük azzal, hogy a fiatalembert „pácolásba” helyezzük (szeminárium). Fontos, hogy kezdettől fogva meg legyen sózva, és ne csak az előkészítés végén kerüljön erre sor. Ha a végén sózzuk meg, a fiatalember olyan pap lehet, akinek jó a megjelenése, de nincs íze. Olyasfajta, aki bár nem különösebben ízletes, de ettől eltekintve jól mutat a tányéron. Hagyjuk Istenre a sózást, mert Ő tudja, hogy mennyire van szüksége egy embernek. Ha a szakácsok csak úgy bedobják a sót, megvan rá a veszély, hogy elsózzák és felszolgálhatatlanná és veszélyessé teszik a fogást, mert a túl sok só magas vérnyomást okoz.

Előzetesen távolítsuk el azokat a dolgokat, amelyek elronthatják a fő hozzávalót. Távolítsuk el a felesleges idegeket (hogy óvatos legyen, de ne gyáva), távolítsuk el a felesleges zsírt (hogy ne legyen társai és a közösség számára teher), és emlékezzünk arra, hogy ahhoz, hogy nagyszerű pap legyen, nagyszerű embernek is kell lennie. A pácolás folyamán elengedhetetlenül fontos a nagy adag irodalmi és filozófiai tudás hozzáadása. Ennek a hozzávalónak kihagyásával nagyon veszélyes fundamentalista készülhet. Az a fajta, aki azt állítja, hogy tudja, hol van meg Ádám köldökzsinórja. Ezalatt ügyelni kell, hogy a tanulmányai megfelelő lelki alapra kerüljenek. Ezt a részét az Úr tudja megízesíteni a legjobban: minél nagyobb a Vele való bensőséges kapcsolat, annál jobb íze lesz a végeredménynek.

A filozófiai alapozás után szükséges, hogy a pácolóból átkerüljön egy új edénybe (ezt a lépést veszélyes kihagyni, mert a termék különben tönkre mehet). Bekerül egy plébániai közösségbe, amely megkóstolja a készülendő ételt és megállapítja, hogy miként alakul a recept. Aki végső soron kapja, az el is árulhatja, hogy szerinte, hogy alakul, és mondhat véleményt azoknak, akik az elkészítési folyamatot felügyelik. A közösség véleményét szintén szükséges fontolóra venni.

Az, hogy visszahelyezzük a pácolásba és elvégezzük az utolsó mozzanatokat, nagyon fontos, mivel a termék emészthetőnek kell, hogy legyen, és nem okozhat mérgezést.

A recept végső fortélya jó adag teológiát és Szentírást foglal magában: a fiatalembernek nem csak ismernie kell a Bibliát, hanem Biblia-ízűnek kell lennie. Mindenekfelett Isten ízével kell rendelkeznie. Akik megkóstolják, kell, hogy érezzék rajta Jézus édes ízét. Adjunk még hozzá egy jó adag szeretetet Mária és az Egyház iránt. Egy pap, aki azt állítja, hogy szereti Istent, de nem tiszteli az Egyházat, az elöljáróit és mindazt, amiről azt állította, hogy kezdettől fogva hiszi, káros. Végül mutassuk be annak az elöljárónak, aki, ha megfelelőnek bizonyult, a folyamat lényegével keni meg: ráteszi a kezét és kéri Istent, hogy adja neki a Szentlélek ajándékát, hogy Krisztus képmásává alakuljon és változzon.

Minden asztalhoz ülő vendégnek azt tanácsolom, hogy óvatosan lásson hozzá a fogáshoz. Soha ne mondjuk neki azt, hogy ő a legjobb étel, amely valaha az asztalhoz került, mert még végül elhiszi és elveszti eredeti ízét. Amikor elkerül az asztaltól, ne hasonlítgassuk össze a következő fogással; minden ételnek megvan a saját egyedi íze. Isten érintése nem engedi meg bárkinek, hogy megtudja, milyen ízű a másik. Ennek ellenére mindenkinek Isten ízét kell magán hordoznia.

Jó étvágyat!

Forrás: Aleteia / Istenről, vallásról, életről, emberről



Mi a hivatástisztázás?


2014. augusztus 11., hétfő

Szent Klára rendje

Ordo Sanctae Clarae (OSC)

Közismert nevén: klarisszák 

A magyar közösség neve: Klarissza Remeteség "Szécsény Ágacskája"

A rend története

"Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom..." (ApCsel 3,6). Ez a szentírási idézet jól kifejezi Szent Klára követőinek hivatását, hiszen nekünk az élő Istenen kívül valóban nincs mit adnunk testvéreinknek. A Klarissza Rend ("Szegény Nővérek Rendje", ahogyan maga szent Klára nevezi az általa alapított rendet) a Ferences Család szemlélődő ága. Gyökerei Assisi Szent Klára személyéig (1193-1253) nyúlnak vissza, aki isteni inspirációtól, valamint kortársa, Assisi Szent Ferenc példájától indíttatva az értünk szegénnyé lett Krisztus életét akarta élni. Bár az egyes közösségek között kisebb-nagyobb különbségek felfedezhetők, a klarisszák a ferences család legegységesebb ágát, az ún. második rendet alkotják. Magyarországon már a XIII. században létrejött az első klarissza monostor, a rendi életet azonban II. József rendelkezése hazánkban megszüntette. A ma itt élő remete közösség egy újabb alapítás révén került Magyarországra.

E klarissza remeteség alapítója - Szentháromságról nevezett Marie-Paul Anya - egy olyan klarissza közösség apátnője volt a franciaországi Nancy városában, amely szent Koléta (+1447) reformja nyomán visszatért az eredeti, szent Klára által írt regulához és a Szegénység Privilégiumához. Marie-Paul anya tizenkét év apátnői szolgálat után azt kérte, hogy ne válasszák meg őt újra. Szívében már hosszú évek óta érlelődött az a vágy, hogy egy olyan kis közösséget alapítson, melyben még radikálisabban élhető a "Szegénység úrnővel" való eljegyzettség, ami nem más, mint a szegény Krisztus követése az élet minden területén. Marie-Paul Anya 1979. április 26-án, a szintén Lotaringiában fekvő Sion dombon telepedett le két másik nővérrel, akik az Úr hívására ugyanabból a közösségből követték őt. Életformájukat Szent Ferenc remeteségeknek írt regulája egyes vonásai is jellemezték. A remeteség magányában és csendjében azt keresték, hogyan lehetnek Isten mind nagyobb tetszésére, s ugyanakkor azt is, hogyan segíthetnek másokat az "emberi szívek földjébe elrejtett kincs" (3LevÁgn 7) megtalálásában. Imáikban ugyanakkor jelen volt minden ember és az egész teremtett mindenség.

Sion Ágacskájának életformája lassan ismertté vált egész Franciaországban, s hamarosan más klarissza közösségekből érkező örökfogadalmas nővérek kérték felvételüket. 1989. október 22-én új házat nyithattak Franciaország délebbre eső vidékén, egy kis faluban (Champfromier). 1989. novemberében érkeztek az első hivatások Magyarországról, később Erdélyből, majd Kárpátaljáról. Alapító Anyánk 1990. szeptember 30-án költözött az Úrhoz. Ezután Marie-Béatrice Anya lett az "Ágacskák" apátnője.

A közösség magyarországi megtelepedése

A magyarországi letelepedésre 1995. augusztus 12-én került sor Szécsényben. A "Szécsény Ágacskája" monostorban 2003-ban nyílt meg a noviciátus, azóta a magyar ajkú növendékek képzése itt folyik. Csíksomlyón 2000. augusztus 11. óta van házunk.

Az elköteleződése menete

Rendünkben a végleges elköteleződésre 5 éves képzési idő után kerül sor. Mind sioni, mind szécsényi monostorunkban folyik képzés. A jelentkezők egy év jelöltség után öltik magukra a rend ruháját (ezzel kezdődik a noviciátus), majd ismét egy év elteltével három évre elkötelezik magukat, hogy a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség hármas fogadalma által szenteljék életüket Istennek. Ezután következik az ünnepélyes örökfogadalom.

A klarisszák mindennapi élete

"Életünk lényege az Istennel való kapcsolat elsődlegessége a magányban, a csendben, az imádságban, a testvéri szeretetben, a radikális szegénységben..." Az Atya szeretete megjelent az Ő Fiában. Amint Őbenne megjelent, úgy jelenik meg ugyanazon szeretet mindazokban, akikben a Fiú élete kirajzolódik. Nem azért történik ez, hogy a szeretetet visszatartsák önmaguk számára, hanem a szeretet továbbengedése által az egész teremtett világot akarják újra Istenhez emelni. Ezt a hivatást kaptuk mi is, melyet visszavonultságban élünk. Mivel nem egyeseké szeretnénk lenni, hanem minden emberé, az egész teremtett világé, ezért egyedül Istennek, mindenek Teremtőjének és Atyjának élünk.

A belső szegénység, vagyis az Istennek való teljes és feltétel nélküli átadottság által Krisztusban - bizonyos értelemben - mi is úttá válhatunk testvéreink és az egész teremtett világ számára az Atya felé. Ő hívott el bennünket, hogy az imádság által, az imádságban szolgáljuk testvéreinket. Nem ápolunk betegeket, nem tanítunk, nincs semmiféle karitatív tevékenységünk, egyszerűen a világért élünk. Éppen ezért visszavonultságunk nem a világ elutasítását, annak megvetését, vagy az abból való menekülést jelenti. Ellenkezőleg, életünk azt hivatott feltárni, hogy az Úr szereti az Ő népét, minden teremtményét, és közel van mindenkihez. A "visszavonultság-közelség" párosa csak látszólagos ellentmondás, ugyanis az emberekhez, a világhoz, az egész teremtett mindenséghez igazán csak akkor lehetünk közel, ha mindezek Teremtőjéhez vagyunk közel.

Mivel életünket egészen az isteni működésnek szeretnénk átengedni, sok időt töltünk egyéni imádságban. Naponta négy órát vagyunk személyes, belső imádságban, melyben azt a teljesen ingyenes Istennek-adottságot tanuljuk, amin keresztül az Úr - általunk is - elérheti az emberi szíveket. A négy személyes imaóra: szentségimádás, közbenjárás, Isten Igéjének hallgatása és imaóra a természetben.

A minket meglátogatók a nap folyamán bármikor kopogtathatnak monostorunk ajtaján. Az Úr elé helyezhetik mindazt, ami életük terhe vagy öröme. Együtt imádkozhatnak egy nővérrel. Rendszeres találkozásra, lelki kísérésre is lehetőség van. Ezen kívül monostorunk mellett két kis remeteség áll, ahová több napra vagy hétre visszavonulhatnak azok, akik csendre, az Úrral való személyes találkozásra vágynak. Teljesen a magánynak szentelhetik ottlétüket, de lehetőség van arra is, hogy bekapcsolódjanak a közösség zsolozsmájába, illetve egy nővérrel beszélgessenek, imádkozzanak.

Közösségeinkben általában 5-6 nővér él együtt. A kis létszám életünk remete-jellegének hűbb megélését szolgálja, ugyanakkor kifejezi a ferences minoritást is. Mindennapi életünkben egészen a Gondviselésre szeretnénk hagyatkozni. Kis létszámunk azt is lehetővé teszi, hogy azok az emberek, akik hisznek a hivatásunkban, gondoskodhassanak megélhetésünkről.

Kapcsolatfelvétel

Klarissza Remeteség "Szécsény Ágacskája"
Postacím: 3170 Szécsény, Haynald L. u. 15.
Tel/fax: (32) 370-081 
E-mail: klarissza@dx.hu

Forrás: Ferences Család - http://www.ferencescsalad.hu/


2014. augusztus 9., szombat

Ötszáz éves a Magyar Bencés Kongregáció

Szerzetesi tanulmányi napokkal és ünnepi szentmisével ünnepelte fennállásának ötszázadik évfordulóját a Magyar Bencés Kongregáció. Az augusztus 3-án Pannonhalmán, augusztus 4-én Győrött tartott találkozón a kongregáció előtt álló lehetőségekről és kihívásokról tartottunk megbeszéléseket.

Ötszáz évvel ezelőtt, 1514. június 1-jén adta ki X. Leó pápa bulláját, amelyben Ulászló király, valamint Tolnai Máté pannonhalmi apát és konventje kérésére megerősítette a magyarországi királyi alapítású apátságok közösségét, amelyek „a bencés rend örök fenntartása céljából, felbonthatatlan testvériséggel és szívélyes egyetértéssel” unióba léptek. Egyszersmind kijelentette, hogy az apostoli szentszéknek közvetlenül alávetett Szent Márton monostora az ország bencés apátságainak a feje, s ezért apátját a „főapát” elnevezés illeti. A pápa 1518. február 26-án keltezett bullája már a magyar bencés kongregáció szervezetét is meghatározta. Eszerint a magyar bencés apátságok egy testet és egy közösséget, „unum corpus et unam congregationem” alkotnak. A Magyar Bencés Kongregációnak jelenleg négy önálló monostora van, három Magyarországon, egy pedig Brazíliában.

A hagyománynak megfelelően augusztus elején megtartott szerzetesi tanulmányi napokon (Studia monastica) az összes hazai bencés közösség: Pannonhalma, Bakonybél, Tihany, Győr és Budapest szerzetesei jelen voltak. A pannonhalmi nap referátumaiban és megbeszéléseiben a bencés házak mai életét a vezetés, képzés, gazdaság, iskola és lelkipásztorkodás szempontjából mutatták be az egyes házak sorrendjében megszólaló előadók. A győri perjelségben tartott második ülésnap témáját Jeremias Schröder, a német Sankt Ottilien Bencés Kongregáció prézes apátjának a monasztikus kongregáció működéséről írott gondolatai adták meg. Három munkacsoportban dolgoztak ki ajánlásokat, arra keresve a választ, miként lehet a kongregáción belül az azonos feladatkört ellátó testvérek számára találkozási fórumokat kialakítani; milyen módjai vannak a nehéz helyzetbe került közösségek támogatásának; valamint miként alakítható a közös kongregációs hagyomány.

A tanulmányi napok kezdetén, augusztus 3-án Pannonhalmán ünnepi szentmisében adott hálát az egész magyarországi bencés közösség az elmúlt ötszáz évért. Az ünneplés főcelebránsa Asztrik főapát úr, a Magyar Bencés Kongregáció prézesapátja volt. Az ünnepi szentmisében emlékeztünk meg a kongregáció papi jubileumot ünneplő tagjairól is. A jubilánsok közül jelen volt Oresztész atya, akit hatvan éve, Ciprián, Ambrus és Richárd atya, akiket ötven éve, valamint Bálint, Mátyás, Albert, Ferenc és Gellért atya, akiket huszonöt éve szenteltek pappá.

Forrás: Bencések