Urunk színeváltozásának ünnepe a bencéseknél

2005. augusztus 6. 

Urunk Színeváltozása Ünnepe. 

Megemlékezés az Istennek szentelt életről, hivatásunkról, Hálaadás és könyörgés. 

Bevezetésre 

II. János Pál pápa úgy rendelkezett, hogy február 2. – hagyományos nevén gyertyaszentelő – mai nevén Urunk Bemutatása Ünnepe legyen az egyházban az Istennek szentelt élet napja. Mi az Istennek szentelt életünkre emlékezést - sajátos helyzetünkben és hagyományaink értelmében - hangsúlyosabban ma tartjuk. 

Szeretettel köszöntöm a bencés atyákat, nővéreinket, minden kedves testvérüket, aki ma velünk ünnepel a Szent Hegyen. A Krisztus arcán felragyogott isteni dicsőség legyen mag mindannyiunk osztályrésze. 

Befogadására készítsük fel szívünket bűnbánattal…

Homilia 

Augusztus 6., Urunk Színeváltozásának Ünnepe rendünkben sokunk szívének kedves nap. Maga az ünnep üzenete és szépsége is évenkénti ajándék a keresztény léleknek, de személyessé színezi ezt a napot az, hogy többünk beöltözési emléknapja. Ilyenkor emlékezünk meg az e napon beöltözők évfordulójáról, az első szeretetről, hogy megköszönjük Istennek a hivatás ajándékát. A szerzetességre emlékezünk, engedtessék meg néhány gondolat a szerzetesi hivatásról, a szerzetesi alapállásról: Ennek foglalata. A fogadalom cselekménye, a fogadalomkor elmondott zsoltárvers: Regulánk szerint a szóban elmondott fogadalom a petitio-ban írásos formát is kap. Ez az jelenti, hogy a novícius a fogadalomra vonatkozó döntését saját kézzel írott formában az oltárra helyezi. Ennek kettős jelentése van és egy a gyakorlat csak a bencés Regulában található meg: a saját kézzel írott petitio azt jelenti, hogy döntését szabadon, személyesen, hitben hozta meg, azzal a gesztussal, hogy az oltárra helyezi – ismét saját kézzel és aláírja, kifejezésre juttatja: Krisztusra bízza egész életét. Ennek a hitbéli személyes döntésnek liturgikus kifejezése a zsoltárvers, amelyet elmond és a közösség is megismétel majd Dicsősséggel zár. 

Suscipe me, Domine, secundum eloquium tuum et vivam, et non confundas me ab expectatione mea. 

Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek. Ne szégyeníts meg, mert benned bíztam.” 

Benne van: meghívás, válasz, mindent Istentől, az Úrtól vár, a nyolc boldogság lelkülete van meg benne és azt is tudja, hogy a meg-nem-szégyenülés is Isten ajándéka és nem az egyén érdeme. Ez a zsoltárvers, a 119. zsoltár 116. verse sajátosan értelmezett és alkalmazott szöveg. Adott a 119. zsoltár 116. verse, ebbe az ősi zsoltárversbe a Krisztus Jézust szerető lélek belefűzi az Uram, a Domine megszólítást, amely azt jelenti, hogy a zsoltárral az Urat, Krisztust szólítom meg. A „suscipe” - a „fogadj el” (engem) kérés sajátos mélységet és hangsúlyt ad ennek a fohásznak. Mögötte ott van az az ősi római gyakorlat, amelyben a családapa az újszülött csecsemőt a földről felveszi, magához emeli és ezzel gyermekének fogadja el. A novícius is ugyanilyen elfogadást kér az Istentől. Ez a kérés azonban vakmerőségnek tűnhetne, ha nem fűzné hozzá azt a tapasztalatot, hogy még a kérés is Istentől jön. (Azaz: ami kérésünkkel merészelünk, az is tőle való indítás.) 

„Mert mi a halál levelét fogalmaztuk meg, Isten azonban az élet levelét írta meg számunkra.” – mondja Szent Ambrus püspök e vershez írott magyarázatában. Ha Jézus Krisztus él, akkor a benne hívők is élnek. Ez a Krisztus-központúság még inkább kifejezésre jut a zsoltárvers második részében: ne szégyeníts meg engem várakozásomban. Szent Ambrus e helyet így magyarázza: „várakozásunk az örök élet, aki számunkra Jézus Krisztus. A fogadalom célja az élet – „ut vivam” – a Jézus Krisztus személyes szeretetébe vetett remény és a beteljesedés várása. Itt nem munkáról, nem sajátos feladatokról, erényeinkről és teljesítményeimről van szó ebben a mondatban, hanem az Istenhez fűző egyedül fontos alázatos szeretetről. Ebben a személyes kapcsolatban válhatunk az élet folyamán Krisztushoz hasonlókká, alakíthatja ki rajtunk az Úr, szolgáin az Ő Arcának vonásait. Ebben az alapmagatartásnak működik az a kegyelem, amely a jóra való buzgóságban indít és hajt bennünket. Ebben az alapmagatartásban kaphatja meg a szerzetes „a szárnyaló szív”, a „béke és öröm” ajándékait. „Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek, és ne szégyeníts meg, mert benned bíztam.” Ismételjük, imádkozzuk fohászként gyakran ezt a zsoltárverset. Erősödik általa hitünk és alázatunk is. 

Ámen. 

Forrás: Bencések