2015. április 29., szerda

Sienai Szent Katalin imája


Miasszonyunk, Istennek szent Anyja, minden asszonyok között első, aki fogadalommal az Úrnak szentelted szüzességedet, kérlek téged, nyerd meg nekem szent Fiadtól azt a kegyelmet, hogy a mai naptól kezdve ő legyen lelkem jegyese.

Megígérem neked és neki, hogy soha nem lesz más jegyesem, mint ő, és mindent megteszek, ami tőlem függ, hogy tisztán és folt nélkül őrizzem meg magam, egyedül neki, napjaim során életem alkonyáig.

Amen.

2015. április 28., kedd

Az Úr papjai



„Az Úr papjai lesznek, akik mint valami láng, mindenütt felgyújtják az isteni szeretet tüzét.” 

Monforti Grignon Szent Lajos Mária

Interjú egy magánfogadalmassal 2.

Egy magánfogadalmas tanúságtétele 2. című bejegyzésben tanúságot tett egy magánfogadalmas testvérem, hogy ezen a különleges úton is lehet megszentelt életet élni a világban. Vele készült az alábbi interjú.

Sziénai Szent Katalin misztikus eljegyzése Krisztussal
Hogyan tudtad meg, hogy nem csak monasztikus szerzetesrendben lehet fogadalmat tenni?

Sehogyan. Én természetesnek vettem és veszem most is, hogy ami az Úrnak kedves, azt én bármikor megfogadhatom Neki.

Hány éves voltál, amikor örökfogadalmat tettél?

35, annak ellenére, hogy a hivatásomat gyermekkorban kaptam, ahogy azt írtam. Én úgy gondoltam, és gondolom most is, hogy amit az Úrnak megfogadok, annak úgy kell lenni, csak később láttam be, hogy egyedül az ember milyen törékeny, kell az Anyaszentegyház segítő kegyelme, mert ha én, akkor mindjárt fogadalmat teszek, lehet hogy soha nem akartam volna félretenni az Úr akaratát.

Mit szólt a családod a hivatásodhoz?

Semmit, mert nem is tudták.

Hogy történt a fogadalomtétel?

Én tudtam és tudom most is, hogy milyen feladatokat adott az Úr nekem, és így én írtam meg a szöveget, amit ünnepélyesen Lelki Atyám által az  én Uramnak, Jézus Krisztusnak elmondtam.

Milyen időszakokra tettél fogadalmat mielőtt örök fogadalmat tettél, ha volt ilyen?

Nem időszakoztam.

Világi munkahelyen szerinted lehet e magánfogadalmas hivatást megélni?

Nem csak lehet, hanem kell is, hisz minden kereszténynek ha nem is teszünk fogadalmat, az Isten akarata szerint kell élnie. Ha házas akkor ott kell a hűség stb. stb.

De szerintem, nagyon kell egy igazi Lelki Atya, és rendszeres gyónás, Szentmise, ima, és a magatartásunknak kell mindig tükrözni, azt hogy Kié vagyok!

Kiknek ajánlanád a magánfogadalmas életet, a mellet hogy ez Isten titka és meghívás kérdése?

Szerintem ezt a jó Isten adja.

Mi a véleményed a fiatalok helyzetéről és hivatásuk alakulásáról? Lehetne több magánfogadalmas, ha tudnának erről a lehetőségről?

Az előző kérdésre adott válasz rá a felelet.

Milyen az emberek viszonya egy korunkban élő magánfogadalmashoz ha megismernek?

Először is soha nem tudták, hogy én fogadalmas vagyok. Másodszor - nem dicsekvésként - 23 évig dolgoztam a világban, fiatalon és azt látták, hogy egészen más vagyok mint ők, és azon munkálkodtak, hogy én is legyek hasonló hozzájuk. Egyébként a kommunizmusban éltem, és mégis engem állítottak példaképnek, pedig azt  tudták rólam, hogy templomba járok. Nem én mondtam nekik, hanem figyeltek.

Nem hiányoznak a hivatásod külső jelei?

Igen, egészen meg kell semmisülni, ami nem egyszerű, de az Úr velem van és mindenben segít. Az Ő szeretete mindenek felett győzedelmeskedik. Bennünk is, ha hagyjuk.

Melyik út a nehezebb a monasztikus vagy a megszentelt világi hivatás?

Nem tudom.


Remélem világos, és érthető választ kaptál. A jó Isten legyen velünk, és mindig az Ő szeretetében szerelmében éljünk! Mert ez nagyon boldogító!

Jézus Krisztus és az Egyház misztikus eljegyzése

Papnak lenni nagyon jó

Húsvét 4. vasárnapján a papi és szerzetesi hivatások vasárnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból a papi hivatásról kérdeztük Kajtár Edvárdot, a Központi Szeminárium spirituálisát, aki a beszélgetésben megfogalmazta saját hitvallását is.

– Segíthető a hivatás felismerése? Hogyan?

– Ez nagyon összetett folyamat, mert a hivatás megsejtése, az érte való belső küzdelem a személyiségnek egy olyan szintjén játszódik le, amely a legtöbb esetben kívülről rejtve van. Ezt az ember az imádságban, az istenkapcsolatában sejti meg. Persze jöhetnek máshonnan is elgondolkodtató benyomások. Ilyen például a ministrálás, a szentmise élménye, egy személyiségében, szolgálatában vonzó pap. Lehetnek külső impulzusok, de az, ahogyan ebből elhivatottság lesz, a szív rejtekében játszódik le. Kívülről annyiban látjuk ezt, amennyiben maga a fiatal ebbe beenged bennünket, és hagyja, hogy mindez meghatározza őt. Ha valaki például továbbra is udvarol, nem valószínű, hogy van hivatása, mert az hatással lenne az életére. Vagy ha mégis van neki, akkor tudatosan dolgozik ellene.

Amit tehetünk, hogy segítünk neki a szívébe térni. Szent Ágoston mondja megtérése kapcsán: „Kívül kerestelek, te pedig bent voltál.” Meg kell tanulni imádkozni, megérezni és beazonosítani Isten közeledését! Segíteni kell feltárni az érzéseket, vágyakat, rákérdezni, honnan származnak. Ezt hívják a megkülönböztetés folyamatának. Jöhet a gondolat valóban az Istentől, lehet egyszerűen emberi szimpátia a papság vagy egy konkrét pap személye felé. De származhat akár a gonosztól is, aki össze akarja zavarni az embert. Van megérlelt döntése egy lány mellett, össze akarnak házasodni. Akkor jön egy ilyen elbizonytalanító tényező, a nyomában pedig zaklatottság, zűrzavar, békétlenség, szomorúság. Ezeket kell elkülöníteni, hogy az illető tisztábban lássa, hogy Isten hívja-e őt.

– Mi a meghívás bibliai modellje?

– Először is az apostolmeghívásokat kell megnéznünk: Hogyan találkozik Jézus az apostolokkal? Hogyan szólítja meg őket, és ez hogyan érkezik meg a szívükbe, életükbe, egzisztenciájukba? Hogyan kezdik el követni az Urat, milyen nehézségeik vannak ebben? Hogyan tisztul meg a Krisztusról és az apostolkodásról alkotott képük?

Jézus gyakorlatok elé állítja őket: elküldi őket prédikálni, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni. Nekünk is az apostolmeghívásokat kell modelleznünk – mind az értelmezésben, mind magában a formában.

– Mire hívja meg Isten a papi hivatásban az embert?

– Sok esetben a gyakorló katolikusok is alapvetően feladatot és ennek teljesítőjét látják a papban. Mintha ők a feladat felkent szolgái lennének. Holott alapvetően nem feladatról, nem tevékenységről van szó, bár az is elválaszthatatlan része a papi szolgálatnak. A papság mindenekelőtt életforma. Jézus arra választja ki az apostolokat, hogy vele legyenek. A meghívás elsősorban a Jézussal való létre, a kizárólagos, egész életet kitöltő Vele való együttlétre szól. A baráti együttléttől kezdve a tevőleges együttlétig. Arra hív meg Jézus, amit Ő maga is tesz és tenne az egyházán keresztül.

– Mennyire kiérlelt a jelentkezők döntése? Mik a kiérlelt döntés ismérvei?

– A szemináriumok képzési rendszere úgy épül fel, hogy az első években komolyan is vesszük a döntés kiérleltségét és szilárdságát, meg nem is. A fiatalok általában 19–20 évesen, gimnázium után érkeznek hozzánk. Lehet, hogy kiérlelt döntéssel, de még nem megérlelt személyiséggel. A döntés akkor teljes, ha az egy megérlelt személyiség döntésévé válik. Jelentkezéskor a fiatal érez valami szépet. Lelkesedése átragad az emberi kapcsolataira, tanulmányaira, a vallásosságára. Pozitív erőket mozgósít benne. Ekkor azt nézzük meg, valóban szereti-e a másikat, szeretne-e tenni, dolgozik-e azért, hogy jól tanuljon. Aztán adunk időt, hogy mindez letisztuljon és beérjen. Ezért is tart öt évig a szemináriumi képzés, mert a döntést meg kell erősíteni, abban hűségesen ki kell tartani. Két döntésről van szó: egy belépési és egy kimeneti döntésről, amikor felszentelik az embert. A kimeneti döntés lényegében nem más, csak nyilván egy megérleltebb, megharcoltabb döntés.

– A hit születésében fontos szerepet játszó család mellett mennyire fontos a közösség a hivatás megalapozásában?

– A hívő családok klasszikus hivatásfészkek, és továbbra is fontos a jó egyházközség, a jó papkép. Bár a papnövendékek történeteit hallva elmondhatom, sokan jönnek más helyzetből: csonka családból, nem vallásos családból. Az is előfordul, hogy az egyházközség élete sem modell. A fiatalember nem vett részt semmilyen plébániai csoportban, ifjúsági vagy felnőtt hittanban. Mégis megfogja őt valami. Az imaélet feltétlenül alap. Nem parancsot kapunk feladatok elvégzésére, hanem személyes kapcsolatot érlelünk ki Istennel, mely azt kéri, tegyek fel erre mindent. A közös a belső imaélet, bensőséges kapcsolat Istennel, a hivatás érzete. Ki honnan jön, milyen családból, vallásosságból, mennyire mozgalmas plébániáról, nos, ez úgy tűnik, egyre kevésbé meghatározó.

– Hogyan tudja a környezet jól fogadni a hivatás felmerülésének gondolatát?

– Legtöbb esetben az érdeklődő a papját keresi fel először. A pap szerepe nagyon fontos – hogy jól fogadja, és felkínálja a többszörös találkozás lehetőségét, hogy tanácsokat, ötleteket adjon, miként tudja a szándékot magában kiérlelni.

A szemináriumok szerepe is lényeges. Több helyen nyílt napokat kínálnak fel. Mi a központi szemináriumban más utat választottunk. Próbálunk kapcsolatban lenni az egyházmegyék papságával, akik jelzik felénk, ha van érdeklődő. De növendékeink is szólnak. Ekkor személyesen felvesszük az érdeklődővel a kapcsolatot, meghívjuk a közösségünkbe, akár többször is. Nézze meg, hogy mi, akik a papságra készülünk, hogyan éljük ezt meg. Papi modellt láthat a plébánián, de azt nem, hogyan lesz a hivatástudatból papság. Ezért meghívjuk, és beköltözik hozzánk, mintha a közösségünk tagja lenne. Velünk teríti az asztalt, velünk takarít, velünk kirándul, velünk imádkozik, velünk ministrál. Nem kész papot lát, aki sokkal idősebb nála, hanem vele egykorú fiatalembereket. A különbség annyi, hogy ők már elindultak egy úton. Erről tesznek tanúságot neki, megmutatják saját motivációikat. Néhány éve folytatjuk már ezt a gyakorlatot. Azt tapasztalatom, hogy akiket eddig behívtunk a közösségünkbe, jelentkeztek a püspöknél, hogy papok szeretnének lenni. Erre a meghívásra folyamatosan nyitottak vagyunk.

– Mit gondol az alkalmasság kérdéséről?

– A Szentszék sokszor felhívta a figyelmet, utasításba is adta, hogy a paphiány nem ment fel az alól, hogy rendkívül körültekintőek legyünk a felvételkor, a szemináriumi képzés alatt és a szentelésre bocsátáskor. Ha valakiben nincsenek meg a megfelelő emberi és hitbeli kvalitások, amelyek mindennek az alapját képezik, akkor nem vehető fel a közösségbe, illetve nem engedhető a szenteléshez, még akkor sem, ha azt reméljük, hogy esetleg ezeket kinövi.

Ebből következik, hogy felvételkor van egy alapos szűrő, amely során információkat gyűjtünk a plébánostól, szülőktől, a jelentkező környezetéből. Van továbbá egy összetett pszichológiai vizsgálat. Így bele tudunk látni a személyiség egyes szegmenseibe. Vannak egyházmegyei szemináriumok, ahol gyakorlat az orvosi vizsgálat, ami pszichoszomatikus dolgokkal is foglalkozik.

A szemináriumban öt-hat évig egy fedél alatt élve, huszonnégy órából huszonnégyet együtt töltve mindenképpen kiderülnek a dolgok. Megmutatkozik, mennyire terhelhető, mennyire ép a személyiség, mennyire hívő az ember, mennyire motivált.

Szűrők tehát léteznek, adott esetben elég erősek is. A Szentszék is határozottan kéri ezek komolyan vételét. Semmilyen paphiány nem indokolhatja, hogy olyan embert bocsássunk szentelésre, aki emberileg nem alkalmas rá.

– Papnak lenni jó?

– Papnak lenni nagyon jó. Aki ilyenen gondolkodik, vagy ilyesmit sejt a szívében, nem fogja megbánni, ha ráteszi erre az életét. Ne gondolja, hogy más könnyebb lenne. Az Istennel való bensőséges egység tapasztalata, tudata napi szinten leírhatatlan örömforrás. Vigasz a küzdelmekben, az útkeresésekben. A közösségi szolgálatnak önmagában sok erőforrása és boldogító tényezője van. Maga a szolgálat is generál örömöket: hittant taníthatok, fiatalokkal foglalkozhatok.

Az Isten és az emberek szolgálata önmagában hatalmas kegyelmi élmény: sokan szeretnek, ennek megtapasztalása mindig öröm. Fontos és jó megélni, hogy kell az az embereknek, a világnak, amit én nyújtani tudok. Öröm, ha jönnek a misére, hallgatnak a tanításomra. A szolgálat sokszorosan visszajelzi, hogy elfogadják, amit nyújtok, és elfogadják a személyemet is. Nem beszélve a Jóistenről, aki ezt az elfogadást nem vonja vissza, és mindig nyújtja. Az imádságban mi ebben „lubickolunk”.

Trauttwein Éva

Forrás: Magyar Kurir

Képek: holyvocations.blogspot.com, Pécsi Egyházmegye


Interjú egy magánfogadalmassal 1.

Egy magánfogadalmas tanúságtétele 1. részben közöltem egy tanúságtételt. Az ő válaszait olvashatjuk a feltett kérdésekre az alábbiakban.


Hogyan tudtad meg, hogy nem csak monasztikus szerzetesrendben lehet fogadalmat tenni?
A lelki atyám említette, hogy van ilyen lehetőség is. Korábban csak szerzetesrendben tudtam elképzelni a megszentelt életutat és örültem neki, hogy ezzel a lehetőséggel élve a világban maradhatok, amely testhez állóbb számomra, mert nem kell kolostorba vonulnom, hanem az emberek között maradhatok és tanúságtételemmel közelebb vezethetem a rám bízott lelkeket.

Hány éves voltál, amikor (örök)fogadalmat tettél? Milyen időszakokra tettél fogadalmat mielőtt örök fogadalmat tettél, ha volt ilyen?
Még nem tettem örök fogadalmat. Lelki atyámmal megbeszéltük, hogy hasonlóan a megszentelt élet intézményeiben fokozatosan fogjuk a fogadalmakat megtenni. Ez azt jelenti, hogy először rövidebb periódusra, csak egy évre, később több évre és végül az örök fogadalom. Jelenleg ötödször fogok rövidebb időre fogadalmat tenni és később tervezem az örökfogadalmat. Első fogadalmam 33 éves korom körül volt.

Mit szólt a családod a hivatásodhoz?
Szüleim nagyon nehezen tudták elfogadni, hogy tőlem nem lesz unokájuk. Mára már megpróbáltak megérteni és így elfogadnak engem. Testvéreim közül vannak olyanok akik teljesen értetlenül állnak a tény előtt, de van olyan, aki pozitívan viszonyul hozzá.

Hogy történt a fogadalomtétel?
Mivel a magánfogadalom nem közösségben történik és nem ünnepélyes testvérek jelenlétében, csak teljesen egyszerűen a gyóntatószékben történt lelki atyám előtt. Írásba foglaltam a fogadalom szövegét, ezt felolvastam az atya előtt és aláírtuk mind a ketten. Utána részt vettem egy hálaadó szentmisén.

Világi munkahelyen szerinted lehet e magánfogadalmas hivatást megélni?
Mindenképpen lehet, nem csak egyházi szolgálattal lehet a hivatását megélni egy magánfogadalmasnak, hanem a végzettségéből, munkájából fakadó helyen a világban megélve azt. Úgy tudom, hogy vannak világi munkahellyel rendelkező megszentelt élet intézményéhez tartozók. A világi intézményekben élők is túlnyomó részt világi munkahellyel rendelkeznek. A szüzek rendjénél azonban tudomásom szerint az egyház szolgálatára szentelik a szüzeket. Mivel egy magánfogadalmasnak a világban kell élnie, kell találnia egy munkahelyet amely által meg tud állni a világban a saját lábán. Nagyon szerencsés, ha ezt az egyházban szolgálva teheti meg egyházi munkahellyel. Ez Isten különleges adománya az ő életállapotában. Nekem világi munkahelyeim voltak eddig, de önkéntes szolgálatot e mellett vállalok az egyházban templomi közösségemben és másik apostoli élet társaságaként az Egyházban jelen levő közösségemben.

Kiknek ajánlanád a magánfogadalmas életet, a mellet hogy ez Isten titka és meghívás kérdése?
Természetesen az Úr adja a hivatást és a meghívás módját. Azt azonban kiemelném, hogy azoknak a megszentelt életre hívottaknak nagyobb esélye van ilyen útra meghívottnak lenni, akik világi munkájuk, egészségügyi vagy életkorból fakadó vagy más különleges okból pl. idős szülő ápolása nem nyernek felvételt egy megszentelt élet intézményébe.

Mi a véleményed a fiatalok helyzetéről és hivatásuk alakulásáról? Lehetne több magánfogadalmas, ha tudnának erről a lehetőségről?
Biztos vagyok abban, hogy több hivatás születne, ha a fiatalok közül többen ismernék ezt a lehetőséget. Mind a fiatalok, mind a lelkipásztorok részéről széles körű információ hiányt tapasztaltam meg eddig életemben.

Milyen az emberek viszonya egy korunkban élő magánfogadalmashoz ha megismernek?
Alapvetően csodálkoznak, mert a megszentelt hivatást főleg monasztikus vagy egyéb megszentelt élet intézményéhez tartozó közösségben tudják elképzelni. Mivel az életemben jelen levő okokat nem mind ismerik, ezért számukra ez egy különleges és nehéznek tartott út. Összességében nézve próbálnak elfogadni ezzel az úttal, ha jobban megismernek.

Nem hiányoznak a hivatásod külső jelei?
A külső jeleknek van „előnye” és „hátránya” is. Előnye az, hogy külsőleg jele van annak, hogy az ember elkötelezett de a hátránya az, hogy ezt nem mindig akarja az ember a másik tudomására hozni. A tisztelet miatt örülnék neki, hogy ne kelljen magyarázkodni szükség esetén, de például a világi munkahelyen jobb ha nem tudják azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül az ember, mert nem biztos hogy megértenék, főleg akkor, ha Egyház-ellenes magatartásúak. Ha van külső jel, még olyan előny is származhat, hogy megszólítják az embert és evangelizációra ad lehetőséget, de szélsőséges esetben értetlenséggel, sőt támadással is szembe kerülhet az ember. Mindent összevéve örülök a külső jel nélküliség előnyeinek a rejtettségnek. Hiányoznak azonban a jelek akkor, ha ez a külső környezet javát szolgálná.

Melyik út a nehezebb a monasztikus vagy a megszentelt világi hivatás?
Mindkét útnak meg vannak a maga előnyei és hátrányai, illetve könnyebb és nehezebb vetületei egy megszentelt élethivatást élő életében. A monasztikus vagy más közösségben élőnél például a közösségi testvérekkel való együtt élés egy fajta pszichés megterhelést jelent, amely közösségen kívüli megszentelt életútnál nincs jelen. A közösség egyfajta védettséget és pozitív szeretetkapcsolatokat is jelent, e miatt hiányozhat a magánfogadalmasnak. Könnyebbség a magánfogadalmasnál az is, hogy nincs regula ennek előnye a szabályok hiánya és annyit tervez az ember amennyit lehetőségei engednek ugyanakkor ez a hiány a megtartó erő hiányává is válhat. Együtt tekintve előnyöket és hátrányokat attól függ, milyen szempontból nézi őket az ember.

Bízom benne, hogy tanúságtételem megerősít minden bizonytalanságban levő testvéremet. Hiszem, hogy mindent Istennek köszönhetünk és egész életünk kevés ahhoz, hogy mindazt a jót megháláljuk Neki, amit Tőle életünkben kaphatunk.


2015. április 26., vasárnap

Hivatások vasárnapja


Akadályok, félelmek hivatástisztázás során

"Az ellenség általános eljárásmódja azokkal szemben, akik az Istent, a mi Urunkat szolgálni akarják és ezen az úton elindultak az, hogy akadályokat és nehézségeket állít eléjük. " Szent Ignác

Dönteni nem egyszerű. Mindnyájan tapasztalunk több-kevesebb vajúdást a döntések kapcsán. Olykor egészen erős pozitív, máskor meg negatív érzelmek jelentkeznek bennünk. Remények, örömök és félelmek, szorongások. Ezek természetes velejárói a döntésnek, csak meg kell tanulnunk bánni velük, különben lebéníthatják az életünket.  

Mitől félünk?

Képes leszek-e?

Gyakran felmerülő és természetes kérdés, hogy szeretnék valamit, de vajon alkalmas vagyok-e rá, fog-e ez nekem menni? Jó orvossá, jó apává, jó pappá stb. tudok-e válni? Ez a kérdés különösen nyomasztó tud lenni, mert általában mi magyarok (és általában kelet-európaiak) hajlamosak vagyunk alábecsülni képességeinket.

Ilyenkor segíthet a reálisabb önismeret, továbbá barátaink, jó akaróink véleménye. Megkérdezhetjük őket, hogy el tudnának-e képzelni minket pl. mint orvost, vagy mint papot. Ennél viszont még fontosabb komolyan venni a saját vágyunkat. Nem folyton azt kérdezni, hogy jó leszek-e az adott hivatásban, hanem hogy miképp lehetek jó abban, miben kéne fejlődnöm, alakulnom hozzá?

Mit szólnak hozzá az emberek?

Olykor gúzsba tud kötni a félelem, hogy a döntésünket mások hogyan fogadják majd. Már előre rettegünk az elképzelt szörnyű reakcióktól. Félünk, hogy elveszítjük a megbecsülésüket, a szeretetüket.

Ilyenkor hasznos emlékeztetni magunkat, hogy a saját életünket kell élnünk, és nem foroghat az életünk a folytonos megfelelések tengelye körül. Nem kell, hogy minden döntésünket ünnepeljék, fontos dolgokért vállalhatunk konfliktusokat is. Jézus egyértelmű példát ad ebben, ő nem ígért népszerűséget, sokan voltak, akik gyűlölték őt, például mert szóba állt a vámosokkal és a bűnösökkel, vagy mert szombaton gyógyított.

Mi lesz, ha rosszul döntök?

Szorongás tölthet el bennünket erre a gondolatra, amit csak mélyít, hogy számos olyan fájdalmas példát látunk, ahol emberek hátat fordítottak korábbi elkötelezettségüknek. XY is elvált, YZ meg kiugrott a rendből, pedig milyen jó szerzetes volt stb.

Ez a félelem arra hasznos lehet, hogy ne döntsünk elhamarkodva. Minden döntéshez idő kell, különösen a komoly, életre szóló döntéshez. Érdemes alaposan körbejárni, megfontolni, tanácsot kérni és átimádkozni. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy itt a földön sosincs 100%-os döntés. Felesleges arra várni, hogy minden teljesen világos és tökéletesen egyértelmű lesz. Mindig marad valamekkora bizonytalanság. Ezért egy ponton mindenképpen ugrani kell, felvállalni a kockázatot és ezzel a tévedés veszélyét is. Isten nem vár tőlünk többet. Ha ezek után később mégis belátjuk, hogy nem a legjobb döntést hoztuk, akkor sincs ok a keserűségre. Tévedni emberi dolog. Isten még a hibák által is tud görbe utakon vezetni bennünket. „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Ezért nem szabad túlgörcsölni a döntéseket.

A veszteség félelme

Ha az egyik alternatívát választom, akkor a többit ki kell zárnom. Ha megházasodom, nem lehetek szerzetes, nem imádkozhatom hosszú órákat, a gyerekektől nyüzsgő családi fészek nem kedvez a csendes elvonultságnak. Ha pap leszek, akkor pedig le kell mondanom a házastársi intimitásról, gyermekek öröméről. Valamit mindig elveszítek, és ez fájdalommal, de félelemmel is eltölthet. Hogyan bírom ki a másik oldal nélkül?

A döntéssel együtt jár a lemondás és a fájdalom. Ez szükségszerű, az emberi lét sajátossága. Nem vagyok Isten, hogy mindent egyszerre birtokolni tudjak. Fel kell vállalnunk, hogy a döntés meghalás is. Csak az tud élni, akit tud meghalni. Csak a fölbe esett búzamag képes termést hozni.  Fel kell vállalni a veszteséget ahhoz, hogy valamire igazán igent tudjunk mondani.

Hogyan tudok élni házastárs nélkül?

Ez a félelem nemcsak a papi, szerzetesi hivatásnál jön elő, hanem olyanoknál is, akik talán szeretnék, de valami oknál fogva mégsem találják a párjukat. Lehetséges boldog életet élni házastárs nélkül? Hogyan tudok megbirkózni a magánnyal, az ösztönök erejével? „Nem jó az embernek egyedül lennie” – mondja az írás is. Az ember társas lény, közösségre van teremtve. Szeretetre, bensőségességre, gyengédségre minden ember vágyik. A házastárs hiánya egy nagyon mély természetes vágy beteljesületlenségét jelenti.

A cölebsz életforma nem jelent társ nélküliséget. Normálisan ezt csak egy mély imádságos élettel és mély emberi kapcsolatok ápolásával lehet megélni. Az Istennel való mély kapcsolat ugyanakkor – a jámbor vélekedések ellenére – nem tölti be a házasság nélküli élet minden űrjét. Isten, aki erre hív, mégis képes arra, hogy örömtelivé és széppé tegye ezt az életet, megadja hozzá az erőt, alkalmassá tesz rá olyanokat is, akik sosem képzelték volna, hogy házastárs nélkül képesek lesznek örömteli életet élni. 

Azt is meg kell jegyezni, hogy gyakran vannak olyan illúziók, mintha a párkapcsolat önmagában a boldogság forrása lenne, és nélküle lehetetlen boldogan élni. Pedig illúzió önmagában a házasságtól várni a boldogságot. Két alapvetően boldog ember tud boldogan együtt élni, és két egyébként boldogtalan nem lesz együtt boldoggá.

Forrás: Jezsuiták


2015. április 23., csütörtök

Ferenc pápa üzenete a hivatások 52. világnapjára

2015. április 26. – Húsvét 4. vasárnapja

Téma: A kivonulás, a hivatás alapvető tapasztalata (élménye)

Kedves Testvérek!

Húsvét negyedik vasárnapja elénk állítja a Jó Pásztor ikonját, aki ismeri juhait, nevükön szólítja, táplálja és vezeti őket. Ezen a vasárnapon már több mint ötven éve, a Hivatások Világnapját ünnepeljük. Ez minden alkalommal felhívja figyelmünket az imádság fontosságára – amint Jézus mondta apostolainak –, hogy „az aratás ura … küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 10,2). Jézus ezt a parancsot egy olyan alkalommal fogalmazza meg, amikor éppen misszióba küldi tanítványait. A tizenkét apostolon kívül további hetvenkét tanítványt is meghív és kettesével elküldi őket a misszióba (vö. Lk 10,1-16). Valóban, ha az Egyház „természetéből fakadóan missziós” (II. Vatikáni Zsinat, Ad gentes, 2.), a keresztény hivatás nem születhet meg másképpen, mint egy missziós tapasztalaton belül. Így amikor Krisztusnak, a Jó Pásztornak a hangját halljuk és követjük, s engedjük, hogy Ő magával ragadjon és vezessen bennünket, neki szenteljük életünket, ez azt is jelenti: engedjük a Szentléleknek, hogy bevezessen bennünket a misszió dinamizmusába, felkeltve bennünk a vágyat és az örömteli bátorságot, hogy felajánljuk életünket és odaadjuk Isten Országáért.
Csak akkor vagyunk képesek életünket felajánlani ebben a missziós lelkületben, ha kilépünk önmagunkból. Ezért a Hivatások 52. Világnapja alkalmából éppen arról a sajátos „kivonulásról” szeretnék elmélkedni, amit a hivatás, jobban mondva az Istentől ajándékba kapott hivatásra adott válaszunk jelent. Amikor a „kivonulás” szót halljuk, gondolatunk rögtön az Isten és a gyermekei alkotta nép közötti szeretet csodálatos történetének kezdeteire száll vissza, amelynek főbb eseményei az egyiptomi rabszolgaság drámai napjai, Mózes meghívása, a megszabadulás és az út az ígéret földje felé. A Kivonulás könyve – a Biblia második könyve –, amely elbeszéli ezt a történetet, egyben ábrázolja az egész üdvtörténet példázatát, és a keresztény hit alapvető dinamikáját is. Valóban, a rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (vö. Ef 4,22-24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész Egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul.
Minden keresztény hivatás gyökerénél megtalálható a hit megtapasztalásának ez az alapvető mozzanata: hinni azt jelenti, hogy kilépünk saját magunkból, énünk kényelmességéből és rugalmatlanságából, hogy életünk középpontja Jézus Krisztus legyen. Ábrahám nyomdokain elhagyjuk saját földünket, bizalommal útra kelünk abban a tudatban, hogy Isten megmutatja számunkra az utat az új föld felé. Ez a „kilépés” nem azt jelenti, hogy megvetjük saját életünket, érzéseinket, emberségünket. Éppen ellenkezőleg: aki Krisztus nyomdokain járja az utat, az élet bőségét találja meg, miközben önmagát teljesen Isten és az Ő országa szolgálatába állítja. Jézus mondja: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Mindennek legmélyebb gyökere a szeretetben van. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból történő kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó én-ből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est enciklika, 6).
A kivonulás megtapasztalása a keresztény élet paradigmája, különösen azok esetében, akik az Evangélium szolgálatára sajátosan átadott hivatásban élnek. Ez a megtérés és átalakulás folyamatosan megújuló alapállása, az úton maradásé, a halálból az életre történő átmeneté, ahogyan azt az egész liturgiában ünnepeljük: ez a húsvét dinamizmusa. Végül is Ábrahám meghívásától Mózeséig, Izrael pusztai vándorlásától a próféták által hirdetett megtérésig, egészen Jézus missziós útjáig, amelynek csúcspontja halála és feltámadása, a meghívás mindig Isten cselekedete, amellyel arra indít, hogy kilépjünk kezdeti állapotunkból, megszabadít a rabszolgaság minden fajtájából, kiragad a megszokásokból és a közönyösségből és elindít az öröm felé, amelyet az Istennel és a testvérekkel való közösség jelent. Az Isten hívására adott válasz tehát nem egyéb, mint hogy engedjük kivezetni magunkat Őáltala a hamis biztonságérzetből, hogy útra keljünk Jézus Krisztus felé, aki életünknek és boldogságunknak kezdő- és végpontja is egyben.
A kivonulásnak ez a mozzanata nem csak a meghívott egyénre vonatkozik, hanem az egész Egyház missziós és evangelizációs tevékenységére is. Az Egyház annyira hű ténylegesen Mesteréhez, amilyen mértékben „kivonul”, nem aggódik önmaga, struktúrái és eredményei miatt, hanem képes nekiindulni, megmozdulni, találkozni Isten gyermekeivel azok valós élethelyzetében és együtt tud érezni (szenvedni) velük sebeik miatt. Maga Isten is kilép önmagából a Szentháromság szeretet dinamikájában, meghallja népének nyomorúságát és fellép, hogy megszabadítsa (vö. Kiv 3,7). Az Egyház ugyanerre a lét- és cselekvésmódra kapott meghívást. Az evangelizáló Egyház elindul az emberek irányába, hirdeti az Evangélium szabadító üzenetét, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, felemeli a szegényeket és a szükséget szenvedőket.
Kedves testvéreim, ez a szabadító „kivonulás” Krisztus és a testvérek felé egyben az az út is, amelyen teljes mértékben megérhetjük az embert, és amely lehetővé teszi az ember és a társadalom fejlődését. Az Úr hívásának meghallása és elfogadása nem intim magánügy, amelyet összekeverhetnénk a pillanatnyi érzelmekkel, hanem konkrét, valóságos és teljes elköteleződés, amely átfogja egész életünket és azt Isten országa építésének szolgálatába állítja itt a földön. Ezért a keresztény hivatás, amely az Atya szívének szemlélésében gyökerezik, ugyanakkor testvéreink, különösen a legszegényebbek szabadságáért való tevékeny szolidaritásra indít minket. Jézus tanítványának ki van tárva a szíve a határtalan horizontra, és az Úrral való bensőséges kapcsolata soha nem menekülés az életből és a világtól, hanem éppen ellenkezőleg „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 23).
A kivonulásnak ez a dinamikája, amely az Isten és az emberek felé vezet minket, életünket örömmel és értelemmel tölti meg. Ezt szeretném főként a fiatalabbaknak elmondani, akik koruknál fogva és az előttük feltáruló jövőkép miatt képesek készségesnek és nagylelkűnek mutatkozni. Olykor az ismeretlen, a jövővel kapcsolatos aggodalmak és a mindennapok bizonytalansága azzal fenyegetnek, hogy megbénítják lendületüket, gúzsba kötik álmaikat, s egészen odáig jutnak, hogy azt gondolják: nem érdemes elköteleződni, és hogy a keresztény hit Istene korlátozza a szabadságukat. Ezzel szemben, kedves fiatalok, ne legyen bennetek félelem aziránt, hogy kilépjetek önmagatokból és útra keljetek! Az Evangélium az az Ige, amely felszabadítja, átalakítja és szebbé teszi az életünket. Milyen szép is engedni, hogy meglepjen Isten hívása, befogadni az Ő Igéjét, életeteket Jézus nyomában járni, az isteni misztérium imádásában és a felebarátok iránti nagylelkű odaadottságban! Életetek ezáltal napról napra gazdagabb és örömtelibb lesz!
Szűz Mária, minden hivatás példaképe, nem félt kimondani „igen”-jét az Úr hívására. Ő kísér és vezet bennünket. Mária a hit nagylelkű bátorságával énekelte meg azt az örömöt, hogy kilépett önmagából és rábízta életének terveit az Istenre. Hozzá fordulunk, hogy teljesen nyitottak legyünk arra a tervre, amelyet Isten mindannyiunknak egyenként készített; hogy növekedjen bennünk a vágy a kivonulásra, és hogy sietve elinduljunk a többi ember felé (vö. Lk 1,39). Szűz Mária védelmezzen bennünket és járjon közben mindnyájunkért.

Vatikán, 2015. március 29. ,Virágvasárnap

Ferenc pápa

Forrás: VPP Hírporta

2015. április 20., hétfő

Egy magánfogadalmas tanúságtétele 2.

Bár nagyon nehéz  a szavak nélküli tudósítást másnak átadni, de ha a hit szemével nézzük akkor rálehet csodálkozni Isten szeretetére az Ő nagyságában.


Így történt a meghívásom:

Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor megtudtam, hogy az édesanya és édesapa szerelméből születünk és abban a pillanatban tudtam az Isten akaratát  és szinte ugyanabban a pillanatban adtam a választ "én akkor nem megyek férjhez".

Attól kezdve  (senkinek nem mondtam el)  én tudatosan ezzel a határozott válasszal éltem. Amikor már befejeztem az általános iskolát középiskolába kerültem Székesfehérvárra. Albérletben laktam három testvéremmel. Albérlet, szüleimtől távol tizennégy évesen, egyáltalán nem volt könnyű. Szóval ilyen nehéz életformában jártam a középiskolát, s a negyedik osztály végén, Húsvéti ünnepek előtt (erre nagyon emlékszem) a jó Isten egy nagy kegyelmi állapotban részesített.

Egyszer csak éreztem, hogy a Mennyei Atya körülvesz, Benne vagyok. Nem vagyok egyedül. Szeret, kimondhatatlanul szeret!!! Velem van, hogy is mondjam, nem tudom kifejezni Isten jelen van hatalmas szeretete micsoda erő forrás, boldogság, öröm gyönyörűség volt számomra. Szerettem volna fölkiáltani, Hát van Isten! Él bennünk, velünk! Szeret!  Szóval nem lehet kifejezni Isten kegyelmét! 

Attól kezdve mindig tudtam határozott lenni, bátor, mert tudtam a Nagy Isten a Hatalmas Isten velem van! Bennem van! Bármikor tudok vele beszélni, rámosolyogni, és nagyon nagyon viszont szeretni!

Nagyon fontos, viszont szeretni a Szeretetet!!!

Szóval ennyire szeret az Isten, Csodálatos! Emberi szóval nem lehet elmondni, hogy mit jelent az Isten szeretete!

A fent a lefoglaltságról írtam.

Most az Istennel való  érezhető nagy találkozásról írtam. A Gondviselő Istenről.

Most folytatom a Gondviselő Isten szeretetét. Mennyire nem hagy el, mennyire nem akarja, hogy boldogtalanok legyünk, mert ha mást csinálunk, mint amit Ő akar, akkor boldogtalanok leszünk.

Amikor már körülbelül harminc éves lehettem, elhatároztam, hogy félre teszem Isten tervét velem kapcsolatban. És megpróbálok férjhez menni. Miért? Mert gondolom mindig, nehéz annak aki keresztény életet él, de a kommunizmusban  nem voltak közösségek, nem lehetett Istenről beszélni. Szóval nagyon egyedül éreztem magam, és nem volt elég számomra, az hogy csak elmegyek dolgozni a világban és este elszaladok templomba és kész. Feladatot kerestem. A vállalatoknál levő munkámat nem láttam feladatnak, annak ellenére, hogy amit vállaltam, mindig úgy csináltam, hogy lélekben mindent Isten nagyobb dicsőségére tettem nagy felelősséggel.

Adódott, egy fiatalember, aki munkatársam volt, elkezdtünk együtt járni.  És ahogy jobban megismertem, annál nyugtalanabb lettem. Végül annyira, hogy nem tudtam enni rendesen, le fogytam, szóval nem tudtam tovább élni ilyen nyugtalansággal. És döntöttem, véget vetek ennek az áldatlan állapotnak.

És fogtam magam elmentem abba templomba amelyik azelőtt szeminárium volt, és így oldalt is belehetett menni a folyosóról. Egy idős apáca volt a portán, mondtam imádkozni jöttem, engedjen be.

Be is engedett és én egyedül voltam a templomban. Akkor az Úr elé borultam és elmondtam miért jöttem. Megkérdeztem az Úrtól hogy akarja-e hogy ne menjek férjhez? Van értelme akkor is az életemnek ha nem megyek férjhez? Nagyon kérlek Jézusom válaszolj, mert én csak akkor vagyok boldog ha azt teszem amit Te akarsz. De tényleg, én ezt komolyan gondoltam. És hallgattam és vártam a választ. Semmit nem tudtam meg, még egyszer és még egyszer újra megismételtem: de tényleg komolyan gondoltam, hogy én az szeretném tenni, amit Te akarsz, nagyon szeretném tudni, és én addig nem megyek el míg választ nem kapok.

És vártam vártam és egyszer csak olyan nagy boldogság, öröm töltött be, hogy az kimondhatatlan volt és tudtam hang és szó nélkül is, hogy az ÚR azt akarja, hogy ne menjek férjhez!!! Nagyon boldog voltam és vagyok most is, mert nem hagyott elveszni, nem hagyta, hogy boldogtalan legyek.
Mert szeret és szeretetből csak neki éljek örökké!

Tehát nem hallottam se hangot, se nem láttam semmit és mégis Isten olyan hatalmas, hogy nem kellenek az emberi eszközök ahhoz, hogy megértsük Őt.

A jó Isten nagy-nagy kegyelme nélkül semmi vagyok és nem győzők eléggé hálát adni, mindazért amit Ő nekem juttatott. És ezekkel a nagy ajándékok segítettek a sok-sok nehéz helyzetekben, mert hát az Úr Kereszthalálával és Feltámadásával váltott meg minket, és hát engem sem kímélt a sok nehéz keresztektől. Legyen Neki hála mindenért!

Természetesen a jó Isten nagy kegyelmén kívül  is szeret és sok érezhető kegyelemekkel is megajándékoz. Nagyon megható az Isten szeretete!

Én soha nem éreztem indíttatást arra, hogy szerzetbe lépjek, vágytam arra, hogy az Anyaszentegyházamat szolgálhassam valamiképpen. És hála a jó Istennek ezt is megkaptam jutalmul, mert lelkiatyám amikor plébános lett, meghívott munkatársának. 

egy magánfogadalmas


2015. április 19., vasárnap

„Az exodus, a hivatás alapvető élménye”

Ferenc pápa: A hivatás az önmagunkból való „exodus” Isten és a szegények felé

Az egyház missziós és evangelizáló tevékenysége áll Ferenc pápa üzenetének középpontjában, amelyet a hivatások 52. világnapjára írt. A keresztény hivatást az exodus élmény jellemzi. A pápa a fiatalokhoz fordult, hogy ne féljenek kilépni önmagukból és útra kelni, tekintetüket mindig a rászorulókra fordítva.


„Az exodus, a hivatás alapvető élménye”

„Az exodus, a hivatás alapvető élménye” – Ferenc pápa ezt a jelentőségteljes címet választotta üzenetének a hivatásokért tartott ima világnapra, amelyre április 26-án kerül sor, Húsvét 4. vasárnapján. A missziós egyházban a keresztény hivatás nem születhet másból, mint a missziós élményből. Ezt csak akkor tudjuk megélni, ha képesek vagyunk kilépni önmagunkból, valóságos „exodust” véghezvinni, amely a bibliaihoz hasonlítható. Ott Isten népe a rabszolgaságból kiszabadulva teszi azt, hogy új életet találjon Krisztusban. Ez olyan kép, amely az üdvösség és a keresztény hit dinamikájának egész történetét foglalja magában.

A hivatás a szeretet hívása

Minden keresztény hivatás gyökerében a saját kényelmünkből és merevségünkből való kilépés áll, hogy életünk középpontjába Jézus Krisztust helyezzük. Ez a kilépés nem saját életünk, saját érzéseink, saját emberségünk lenézését jelenti, sőt. A hivatás a szeretet hívása, amely vonz és az önmagunkon való túllépésre ösztönöz, elindítva az önmagába zárkózott én folyamatos exodusát szabadulása felé önmaga odaajándékozása által – utalt XVI. Benedek Deus caritas est k. enciklikájára.

Az evangelizáló egyház elindul az ember felé

A kivonulás e dinamikája nemcsak az egyénre vonatkozik, hanem az egész egyház missziós és evangelizáló tevékenységére is. A „kilépő” egyház képes elindulni Isten gyermekei felé valós helyzetükben és sajnálni őket sebeik miatt. Az evangelizáló egyház elindul az ember felé, hirdeti az Evangélium felszabadító szavát, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, segít a szegényeken és a rászorulókon. A keresztény hivatás konkrét elkötelezettséget jelent Isten országának építése szolgálatában a földön, és szükségszerűen a szolidáris kötelezettségvállalásra ösztönöz, elsősorban a legszegényebbek felé.

A fiatalok ne féljenek kilépni önmagukból és elindulni Jézus nyomában

Ferenc pápa felhívással fordul a legfiatalabbakhoz, hogy ne féljenek a mindennapok bizonytalanságaitól és az ismeretlentől, amelyek veszélyeztetik álmaikat. Buzdítja őket, hogy ne féljenek kilépni önmagukból és elindulni Jézus nyomában, ahogy Szűz Mária tette, aki minden hivatás példaképe, mert nem félt kimondani „igen”-jét az Úr hívására.

Forrás: Vatikáni Rádió

A Kármelita Nővérek és az erdélyi közösségük

Rendünk története

A Kármelita Rend a szentföldi Kármel hegyén született, ahol a 12. századi keresztes hadjáratokat követően több nyugati származású volt keresztes vitéz is letelepedett az Illés forrás körül, hogy remeteként szolgáljon Istennek. Illés próféta szellemi örököseiként szerettek volna Isten jelenlétében élni és az ő buzgalmával imádságos élet révén előmozdítani Isten országának ügyét.

Ezek a közösségben élő remeték Albert, Jeruzsálemi pátriárkától kértek és kaptak saját Regulát 1209 körül. A szaracénok nyomására azonban hamarosan el kellett hagyniuk a Kármel hegyét és visszatértek Európába. Itt a kolduló rendek közé sorolták be őket és lelkipásztori szolgálatot is felvállaltak. A Rend női ágát Boldog Soreth János generális alapította meg 1452-ben.

A Rend életében a történelem során több reformkísérlet is volt, amelyek közül a legsikeresebb Avilai Szent Terézé 1562-től kezdődően. Már Szent Terézia életében önálló tartománnyá váltak a reform nyomán született kolostorok, később önálló renddé Sarutlan Kármelita Rend néven, amely Jézusról nevezett Szent Teréziát tiszteli alapítójaként, akinek 5. születési centenáriumát idén ünnepli a Rend.

Rendünk karizmája

Az első kármelhegyi remeték Illés prófétát választották életük modelljévé, a magányos és Isten ügyéért bátran síkra szálló prófétát, aki mély barátságban élt Istennel. Rendünk mottóját is tőle vették: Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért. A Rend teljes neve: a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje jelzi, hogy női eszményképet is választottak maguknak, a Boldogságos Szüzet, aki befogadta, hordozta és világra hozta az Igét. Ez a választás alapozza meg lelkiségünk máriás és biblikus jellegét.

Szent Terézia hűen ragaszkodott ahhoz, amit szent őseink éltek, ahhoz akart visszatérni, ugyanakkor a kezdeti karizmát saját személyes karizmája és misztikus élményei révén gazdagította. Egyensúlyba hozta a magány és a közösségi élet, a csend és a testvéri együttlétek idejét, megőrizte a kétkezi munka hagyományát, megerősítette a klauzúrát, vagyis kialakította a közösségben megélt szemlélődő életforma feltételeit, és életünknek missziós dimenziót adott. Az ő ajándéka számunkra az a fajta belső ima, amit az Úrral való barátságként határozott meg, s amelynek naponta két órát szentel a sarutlan kármelita nővérek napirendje.

Rendünk karizmájának öt kulcsszava

Ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség.


Közösségünk története

Közösségünk 2006-ban érkezett Romániába Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek kérésére. Az alapítás az előzményeihez tartozik, hogy az 1990-es évek elején több erdélyi magyar fiatal lány ment a Magyarországra, a Pécsi Kármelbe, és közülük többen szerzetesnővé is váltak az ottani közösségben. Már 1997 novemberében ellátogatott Pécsre az Érsek atya, hogy „leányait hazahívja”, hogy erdélyi alapításra kérje fel a közösséget. Ez a felkérés korainak bizonyult, hiszen a kommunizmust követően akkor  indult újra az ottani közösség, de amint lehetségessé vált, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak.

Marosszentgyörgy határában lévő kolostorunk alapkövét 2005. február 11-én tettük le ünnepélyesen Jean Claude Périsset apostoli nuncius, Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök, valamint számos pap és hívő jelenlétében. A kolostort az Érsekség építtette 2005-2006 között és 2006. október 1-jén szentelték fel Lisieux-i Szent Teréz tiszteletére. Az imádságos és közösségi életet három nővér kezdte el 2006 novemberében. Létszámunk mára hat főre bővült az anyakolostor jóvoltából. Jelenleg öt erdélyi és két magyarországi származású nővér alkotja a közösségünket. Az elmúlt évek során kialakítottunk három műhelyt: a liturgikus gyertya díszítőt, a könyvkötőt és a varrodát. Kétkezi munkánk nyomán kialakult a kolostor környezete, jelenleg pedig az önellátás körülményeinek megteremtésén dolgozunk. Az emberek szívesen jönnek hozzánk elcsöndesedni, imánkba, munkánkba bekapcsolódni. Szent Terézia anyánk születésének 5. centenáriumi évében Jakubinyi György érsek a közösség támogatásától kísérve benyújtotta a kolostor kánoni megalapításának kérését a Szerzetesi Kongregációhoz.

Személyes tanúságtétel

Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér vagyok, és Csíkszeredában születtem 1975-ben. Bár vallásosan nevelkedtem, nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, míg a gimnáziumi évek során össze nem barátkoztam olyan lányokkal, akik erre a hivatásra készültek. Akkor megfogalmazódott bennem is, hogy szívesen lennék szerzetesnő, ha a jó Isten erre hívna engem. A kérdésre hamarosan meg is kaptam a választ a csíksomlyói kegyhelyen egy szentmise során. Nagy örömmel töltött el az a felismerés, hogy az Úr Jézus meghívott arra, hogy vele éljem le az életemet. A meghívásom felismerését követő napon a hittanóra során a lelkész imáinkat kérte önmagáért és szolgálatáért, majd hozzáfűzte: Az a jó, hogy az Egyházban van egy Rend, amelyiknek hivatása, hogy imádságos hátteret biztosítson a papok számára, és ez a Kármelita Rend. Amikor ezt meghallottam, rögtön tudtam, hogy nekem kármelitává kell lennem. Az érettségit követően be is létem a legközelebbi kármelita közösségbe, amely tőlünk 950 km-re volt található Magyarországon, Pécs városában. 2006-ban 13 év után örömmel jöttem vissza szülőföldemre belebocsátkozni egy új alapítás nagy kihívásába, a szemlélődő kármelita élet meggyökereztetésébe népünk körében.

Szeretem ezt az életformát, amely megajándékoz személyes idővel az Úr Jézussal megélt kapcsolatomban, sok kihívással a szoros közösségi élet mindennapjaiban, és azzal az örömmel, hogy sok ember ajándékoz meg bennünket bizalmával, amikor imáinkat kéri önmagáért, szeretteiért. Szeretem kitágítani a szívemet az Egyház szándékaira és minden ember szükségleteire. Szeretnék én is – miként Lisieux-i Szent Teréz mondja – „az Egyház leánya lenni, miként Szent Terézia anyánk is az volt”.

Elérhetőségek

Közösségünk elöljárója: Johanna Andrea nővér, vikária (Likárovics Andrea)

Címünk: Mănăstire Carmelitană  Str. Tofalău 170.  547530 Sângeorgiu de Mureş,  Jud. Mureş

Tel. 0749065399  e-mail: kis.szent.terez.karmel@gmail.com  www.karmelitakolostor.hu

Forrás: Gyulafehérvári Érsekség


2015. április 18., szombat

Pappá szenteltek egy haldokló szeminaristát

Április 16-án, csütörtökön szentelték pappá az olaszországi Barlettában, lakásában a 38 éves, végstádiumban lévő rákos beteg papnövendéket, Salvatore Mellonét. Ferenc pápa két nappal korábban felhívta őt telefonon, és újmisés áldását kérte – tájékoztat az olasz katolikus napilap, az Avvenire.


A Trani-Barletta-Biscegliei Főegyházmegye érseke, Giovan Battista Pichierri a szentelés előtt levélben fordult egyházmegyéje papságához és híveihez, amelyben tudatta velük döntését:

„Mélyen megrendülve és fájó szívvel tudatom, hogy Salvatore Mellone szeminarista, a molfettai regionális szeminárium növendéke egy súlyos betegség végstádiumában van. Kinyilvánította felém szívbéli vágyát, hogy hivatásbeli útja beteljesedjen a pappá szenteléssel; ha akár csak egy napig is pap lehetne, akkor úgy érezné, beteljesedik rajta az a terv, amelyet Isten alkotott a személyéről. Salvatore betegen is intenzíven készült a papságra, ezért érseki jogaimat és kötelességeimet gyakorolva helyénvalónak tartom, hogy pappá szenteljem, a Szentháromság dicsőségére, papságunk és Isten népe épülésére. Előzőleg egyeztettem a Papi Kongregációval, amely elfogadta a pappá szentelésre vonatkozó javaslatomat. A molfettai regionális szeminárium rektora is kedvezően nyilatkozott a kérdésben. Az egyházmegye papjai közül azok, akikkel beszéltem, egyetértésükről biztosítottak. Salvatore április 14-én felveszi a lektor és az akolitus tisztséget, másnap diakónussá szenteljük, április 16-án 16 órakor pedig pappá szenteljük, a saját lakásában celebrált szentmisében. Hálás vagyok az Úrnak a hit és a szeretet e tanúságtételéért, amelyet Salvatore élt meg a szenvedésben, egyesülve legfőbb papunk, Jézus Krisztus megváltó áldozatával, és arra hívlak benneteket, csatlakozzatok imádságomhoz a felszentelésre készülőért, elfogadva Isten titokzatos, számunkra nem mindig érthető tervét” – írta az érsek.

A megrendítő, különleges szertartás Salvatore otthonában, Barletta külkerületében, egy második emeleti lakásban zajlott április 16-án, csütörtökön délután négy órakor. A szentmisén részt vevő barlettai polgármester szerint „ez a kis külvárosi lakás olyan lett, mint egy székesegyház.”

A papszentelést több mint ezer ember követte videón, óriás kivetítőn keresztül a plébánián. A kézrátétel pillanatában a súlyos beteg Salvatore a földre borult. 16.32-kor az újonnan szentelt pap ünneplésére megszólaltak a templom harangjai.

Salvatore atya a pappá szentelése alkalmából celebrált szentmisén kifejezte túláradó örömét és azt a vágyát, hogy ebben az örömben osztozzanak családtagjai, barátai. Köszönetet mondott püspökének jóságos, atyai szeretetéért, támogatásáért. Kifejezte háláját orvosainak, ápolóinak, betegtársainak is, akik osztoztak fájdalmában. „Nem tudlak elhagyni benneteket éppen most, a legszebb pillanatban, mert Krisztus azt mondja nekem, menj és vigyél vigaszt sokaknak” – mondta. 

Sokan sírva fakadtak, amikor Salvatore a mise végén, az áldás előtt így adott hálát: „Köszönöm Istennek a határtalan szeretetét, amellyel túláradó kegyelméből elárasztotta életemet.”

Édesanyja a szentelés után megvallotta: „Néhány nappal ezelőttig nem tudtam azt mondani: »Uram, legyen meg a te akaratod«. Most már nyitott szívvel ki tudom mondani, mert vigaszt nyújt, hogy a fiam boldog.”

Április 14-én, kedden délután Ferenc pápa felhívta Salvatorét telefonon. „Első újmisés áldásodat majd nekem add!” – kérte tőle. A szentmise végén Salvatore Mellone ígéretéhez híven teljesítette Ferenc pápa kérését: „A mindenható Isten áldása szálljon a pápára”  – mondta. 









A következő fénykép-összeállítást a plébánia hívei készítették még korábban, ajándékul, szeretetük jeleként Salvatore Mellone beöltözésének ünnepére:



Forrás Magyar Kurír

Képek: http://www.famigliacristiana.it/


Domonkos nővérek fogadalomtétele


2015. április 14., kedd

Miért érdemes mégis fogadalmat tenni?

1. Kiknek szól a bejegyzés?

Azok számára írom az alábbiakat:
- akik már biztosak abban, hogy nem házas hivatásuk van,
- még nem tudják milyen módon éljék meg hivatásukat,
- már tudják, hogy egyik megszentelt élet intézményébe sem szól küldetésük,
- magukban már érzik és/vagy megfogadták az Úrnak, hogy Hozzá hűek lesznek,
- feleslegesnek érzik, hogy az Úrral tartott kapcsolatukat (magán)fogadalommal is megerősítsék.

2. Kiegészítések

Akinek valamilyen megszentelt élet intézményébe szól a meghívása ott ez nem kérdés, mert a közösségi szabályoknak megfelelően fogadalmat kell tenniük.

Első sorban kiemelném, amit már leírtam a „Magánfogadalomról– dióhéjban” című írásban, hogy a magánfogadalom nem ugyanaz, mint ha magunkban megfogadunk valamit.

(Ezen a blogon az életállapotra vonatkozóan írok a magánfogadalomról, nem a tárgyi és egyéb ígéretekre tett fogadalomról van szó.)

A magánfogadalom egy hivatalos és alap szintű elköteleződés, amelyről tovább lehet lépni, ha van további elkötelezettségre hívás szüzek rendjébe, megszentelt élet intézményébe (világi intézmény, monasztikus szerzetesrend, apostoli élet társasága stb.), vagy konszekrált remeteség felé.

3. Tenni vagy nem tenni

Hallottam egy olyan megközelítést, hogy ha valaki nem tesz fogadalmat de nem házasodik meg, az teljesen mindegy. Véleményem szerint ez nem így van. Ehhez szeretnék néhány okot felsorolni.

a) az Egyházhoz való hűség

Azzal, hogy megtesszük azt a lépést, amelyet az Egyház jogi szabályozása szerint lehetőség van, ezzel hűségesek vagyunk az Egyházhoz. Mi egyenként tagjai vagyunk Krisztus titokzatos testének az Egyháznak, amelyben életszentségre kaptunk meghívást. Ennek a fogadalom jó eszköze.

b) tegyük meg, ami rajtunk áll

Ha már ismert előttünk az út, tegyünk meg mindent, ami rajtunk áll. Ha mi megtesszük mindazt, ami tőlünk telik és közeledünk Istenhez, ő sokkal több utat fog megtenni felénk.

c) kegyelem forrása

A fogadalom az Egyház szabályai szerint letéve kegyelem forrásává válhat életünkben. Ezek a kegyelmek az elköteleződéshez kötöttek, amelyek fogadalom nélkül nem elérhetők.

d) a kimondott szó kötelez

Mind saját magunk komolyabban veszünk egy fogadalmat, amelyet a megfelelő forma szerint tettünk le, mind pedig az Úr komolyan veszi a fogadalmunkat, és számon kéri tőlünk és ha megtesszük, az a helyes előtte.”Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!" Préd 5,3

e) üdvösség és mennyek országa

Üdvösségünket megkönnyítheti a fogadalom, nem biztos, hogy könnyebb, de „rövidebb” úton juthatunk el oda és a Mennyek Országában azt a helyet foglalhatjuk el, amelyet az Úr nekünk szán. Üdvösségünk nem biztos, hogy ezen múlik, de a szentség fokozata szerintem igen.

Ehhez egy adalék az alábbi könyvrészlet: „Mennyország – kapacitásbeli különbségek vannak. A boldogsága mindenkinek teljes és nem vágyik a másik boldogságára, nem akar vele cserélni. Ez olyan, mint amikor egy anya és lánya egy szövetből varrat ruhát. Az anyának nagyobb kell, a lányának kisebb. Mindegyiküknek a sajátja a jó, nem akarnak cserélni. Vagy két pohár van, az egyik kisebb, a másik nagyobb és mindkettő tele van vízzel. Mindkettő teljesen tele van és így a jó. Ki mennyire tágította ki a lelkét a földi élete során a kegyelmeknek, olyan mértékben részesedik az örök életben is. Aki éppen becsúszik a mennyországba, az is ugyanúgy tökéletesen boldog, mint aki mondjuk vértanú volt. Ezt a Római Katekizmus írja.” Krajsovszky Gábor: Erdős Mátyás atya elmélkedései, beszédei, előadásai.

f) kedves Isten előtt

A Szentírásban azt találjuk, hogy Isten előtt kedves, hogy ha fogadalmat teszünk. Ő minden áldozatot megérdemel. „Tegyetek fogadalmat az Úrnak és váltsátok valóra! Mindnyájan, akik körös-körül vagytok, hozzatok ajándékot a Félelmetesnek!” Zsoltárok 76,12.

Számomra a következő ige is ezt jelenti: „Dicséretet mutass be áldozatul Istennek, és teljesítsd fogadalmaidat a Fölségesnek. Zsoltárok 50,14.

4. Mi szól ellene?

Nem kötelező fogadalmat tenni. A Szentírásban ez áll:”Ha nem akarsz fogadalmat tenni, nem követsz el vele bűnt.” II. Törvénykönyv 23,23.

Jobb fogadalmat nem tenni, mint megfogadni valamit és nem teljesíteni. Ha valaki úgy érzi, van ugyan meghívása, de erre teljesen képtelen hogy meg is tudja tartani, akkor semmiképpen nem szabad elköteleződnie. Igaz, hogy a meghíváshoz a kegyelmet is megadja az Úr, de mindenki ismeri magát és a Szentírás szavaival: „Sokkal jobb nem tenni fogadást, mintsem megfogadni valamit, és az ígéretet nem teljesíteni.” Prédikátor 5,4. Vagy más helyen: „Csapda könnyelműen kimondani, hogy megfogadom, s csak a fogadalom után gondolkodni.” Más fordításban: „Kelepce az embernek, ha valamit elsietve szentnek nyilvánít, s a fogadalom után gondolja meg a dolgot.” Példabeszédek 20,25.

Kérem a kegyelmet minden Olvasó számára, hogy megtalálja az utat a helyes döntéshez életében és úgy tegyen fogadalmat, ha erre szól a hivatása, hogy abban békéje legyen és üdvösségére szolgáljon. A Szűzanya, aki minden hivatás Édesanyja járjon közben mindannyiunkért.

„Fogadalmad váltsd be, ne tartson vissza semmi, ne halálod napján várd, hogy megigazulj.” Sirák fia 18,22. Amen.


2015. április 12., vasárnap

Hivatáspasztoráció a Jó Pásztor Nővéreknél

„Aggódásunk a világért, amelynek annyira szüksége van Jézus megváltó jelenlétére, sürget minket, hogy imádkozzunk, hogy Ő küldjön munkásokat aratásába. Annak érdekében, hogy bátorítsuk és előmozdítsuk a hivatásokat Kongregációnkban, törekszünk megismertetni küldetésünket. Tudatában vagyunk annak, hogy életünk tanúságtétele vonzhat másokat arra, hogy válaszoljanak Jézus hívására.

Meghívjuk mindazokat, akik a szerzetesélet iránt érdeklődnek és fogadjuk közösségeinkben, lehetővé téve nekik, hogy megtapasztalják életmódunkat.” (Konstitúciók 56.)

Élethivatásunk felfedezése nem mindig egyszerű. Bár minden élethivatás misztérium, de mégsem rejtély, Isten meg akarja mutatni nekünk az utat, ami a miénk, ahol igazán boldogok és boldogítók lehetünk. Ugyanakkor Isten szabadsággal ajándékoz meg, és nem kényszerít ránk semmit, még azt az utat sem, ami a boldogságot hozza. Ezt nekünk is akarnunk kell és komolyan keresnünk, ami munkával jár.

Van helyünk! Az élethivatás Isten szeretettel teli álma rólunk. Merjünk együtt álmodni Vele, és az álom valósággá válik!

Mindannyiunk számára létezik egy pillanat, amikor megpróbáljuk felfedezni saját életünk, Istennel és testvéreinkkel való kapcsolatunk értelmét, és megkérdezzük magunktól:

Uram, mit akarsz tőlem?

Közösségünk hivatásgondozó felelőse: Rojkó Ildikó nővér

Előzetes személyes egyeztetéssel bármikor szívesen látunk hivatásukat kereső fiatalokat, akár elcsendesedésre, akár a közösséggel való ismerkedésre, akár csak személyes beszélgetésre.

ildiko.bp.bfm@gmail.com

+36 30 534 75 38

Közösségi imaalkalmainkra szívesen látunk

Laudes/Reggeli dicséret Hétfő + Szerda – Péntek: 7.15

Kedd + Vasárnap: 7.45

Vesperás/Esti dicséret Hétfő – Csütörtök: 17.30

Szentségimádás + Esti dicséret  Vasárnap: 17.00

Egyéni vagy csoportos elcsendesedésre, imádságokra, lelkinapokra, beszélgetésre is szeretettel várunk.

Egyeztetés Glória vagy Ildikó nővérrel.

noverek@jopasztor.hu

 +36 30 534 75 38

Forrás: Jó Pásztor Nővérek


Hivatás-nap

A Váci Egyházmegye Előkészítő Szemináriuma az Észak-Dunamenti régió fiataljaival együtt Hivatás-napot, találkozót szervez a Megszentelt Élet évében, Kismaroson, a Ciszterci Nővérek monostorának területén, 2015. május 9-én, szombaton. A nap témája a döntés és a megszentelt élet, amelyről a három főbb hivatásnak megfelelően, három fórumon lesz szó: kispapokkal, nővérekkel és házas-, jegyes-párokkal.


A találkozó, miként Isten hívása is, mindenkinek szól, függetlenül attól, hogy milyen hivatást érez magáénak. Szeretettel várunk ezért egyházmegyénkből minden 14 év fölötti fiatalt, minden ifjúsági közösséget vezetőjükkel, hitoktatójukkal, lelkipásztorukkal. A találkozó folyamán betekintést nyerhetnek a „Kafarnaum Ház” életébe.

A találkozó reggel 9,30-kor kezdődik. A sportos, kirándulós, játékos délutánt 16,00-kor zárjuk. Étkezésre szendvicsről és meleg teáról gondoskodunk. Kérjük a kedves paptestvéreket, bátorítsák egyházközségeik fiataljait, küldjék őket, és ha tehetik, maguk is kapcsolódjanak bele találkozónkba!

A létszám miatt segítség, ha előre jelzik részvételüket a következő e-mail címen:

fejerdy.aron@vaciegyhazmegye.hu.

Forrás: Váci Egyházmegye


2015. április 10., péntek

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Sacré Coeur Nővéreknél

Értelmes életre vágysz? Szeretnél a többi ember hasznára élni? Keresed Isten szándékát életedben?


Egyénileg kísért Szent Ignác-i hivatástisztázó lelkigyakorlat 24–35 éves útkereső nők számára a Sacré Coeur nővéreknél 2015. május 29-én pénteken 18 órától – május 31. vasárnap 14 óráig Budapesten a Mese utcai Forrás Lelkiségi Központban.

Kísérők: Szilágyi Erzsébet RSCJ és Tornya Erika RSCJ.

Szentmise, szentségimádás és gyónási lehetőség is van.

Részvételi hozzájárulás 6000 Ft.
Korlátozott számban még vannak helyek.

Bővebb infó, jelentkezés május 26-ig a hivatasrscj@gmail.com mail címen.

Forrás: Sacré Coeur Nővérek


2015. április 8., szerda

A szerzetes testvéri hivatás mint intellektuális kihívás

Csak az utóbbi évszázadokban jelent meg az a gondolat, hogy a legtöbb szerzetest „illik” pappá is szentelni. Az első keresztény szerzeteseknél, Szent Benedek korában ez nem így volt. Sőt a mi szerzetesrendünk, a verbita missziósok társasága fennállásának első évtizedeiben túlnyomóan szerzetes testvérekből állt.

Talán azzal függ össze a változás, hogy a papi hivatás gyakorlását egyre inkább végzettséghez kötötték, míg a szerzetes testvéri hivatás minimális iskolázottságot igényelt. Így azok, akik tanultak, magától értetődően kérték a szentelést.

De miért maradhatott nyitva a szerzetes testvéri hivatás a tanulatlanok számára? Talán azért, mert Isten mindenkit hív. A három szerzetesi fogadalom lelkisége nem a tanultságtól függ. Isten kegyelmével az elmélyült lelkiség gyakorlatilag minden életformával összeegyeztethető. Az első szerzetesek lelkiségét az imádság mellett inkább a fizikai munka inspirálta. Azonban az is teljes értékű szerzetesi lelkiség, amelyet magas szintű szellemi tevékenység ihlet, hiszen Istennek sok arca van. Az elmélkedő szerzetes nézi Istennek azt az arcát, amelyen keresztül Isten szól hozzá.

Hogyan látjuk, ho gyan nézzük a világot ma? Az úgynevezett kettős nevelés (vagyis az iskolai ateizmus és az otthoni vallásosság) korán elémtárta a filozófusok és a lelki emberek előtt ismert tényt: ha van Isten, akkor a világunk egészen más. A vallás nemcsak más szemüveget ad ránk, hanem  megváltoztatja a körülöttünk lévő világot is. Ezeken a dolgokon gondolkodtam, amikor építészhallgatóként Guzsik Tamásnak a középkori építészetről szóló óráira járhattam. A híres tudós elbeszélése alapján megelevenedtek a középkori templomok. Ezek egész jellegükkel arra a világra utaltak, melynek a jelen világunk csak a kezdete. Ahogyan Areopadita Dénes tanítja: „A magasabb világ fényét az alacsonyabb világra veti, s az érzékelhető dolgokban a tisztán szellemiek nyomaként  jelenik meg...” E tiszta világnézet mindenki számára hozzáférhető, bár nem mindenki által megértett épületekben nyilvánul meg. Egy világi szakma termékeiben...

Lenézzük ezt a „sötét középkort”? Kétségtelen, a világ funkcionálisabbá szakosodott. Már nincs mit „nézni”  ebben a világban. A szemlélődést a felvilágosult  gondolkodás sötétségnek bélyegzi. Ilyen a kultúrája, ilyen az építészete és nagy a kísértés, hogy az egyháza is ilyen lesz. Gyerekkorunkban kommunista gondolatnak tűnt, hogy „az egyház menjen viszsza a templomokba!”, ma, a kommunizmus bukása után mégis sokat halljuk a szólamot. E gondolkodás szerint a liturgia az, amire az egyház „szakosodott”, vagyis ez az, amit csinálnia kell. És csakis ez...

Mi történik, ha nem fogadjuk el ezt a gondolatot? Ha az egyház továbbra is világnézetet szeretne adni az embereknek? Minden pap azt tanítja hogy a liturgia mögött mély világnézet áll. Egy talán kevesek számára megvalósítható gesztus, amikor valaki a szerzetesi fogadalmakon túlmenően további lemondást vállal, hogy visszatérhessen a szerzetesi elmélyedéshez. Ilyen tudatosan vállalt áldozat a szentségek bemutatásáról, illetve a rendi vezető tisztségekről való lemondás. (A legtöbb szerzetesrendben testvér nem  lehet felsőbb elöljáró.) Gyakran meg fogják kérdezni, hogy „miért nem szentelteti fel magát”, mivel a mai nagy paphiányban „mindenkire szükség van”. Az elgondolkodtatás miatt intellektuális kihívásnak nevezném ezt akkor is, ha a szerzetes testvér nem akar intellektuális magyarázatot adni, vagy nem is intellektuális munkát végez.

Egy másik nagy kihívás, hogy tud-e következetesen összpontosítani arra, amit vállalt. Különösen vonatkozik ez az aktív rendekben fogadalmat tett testvérre. Szerze tesként papi közegben él, de számára megnyílt a lehetőség, hogy olyan módon élje meg világnézetét, ami összehasonlítható a világiakéva , hiszen egyházjogilag ő is világi. A papot, mégha teljesen világi tisztséget is visel, például iskolaigazgató, mindig a papságán keresztül fogják megítélni. Talán ezért vallott kudarcot a „munkás papok” mozgalma, mert a munkás életet megosztó pap közel kerülhetett ugyan a dolgozó rétegekhez, de éppen emiatt a munkásmozgalomban is részt kellett vállaljon, amit az elöljárók gyakran nem néztek jó szemmel.

Nem véletlen, hogy ma kevés a valamely tudományban eredetit alkotó paptanár. Ma a paptól papi munkát vár a világ. Én így tapasztaltam különböző országokban. Akkor most a szerzetes testvérek lesznek a nagy tudósok? Nem sok példát látunk erre. Ma még küszködni kell azért, hogy valaki a szerzetesrendbe lépés után felsőfokú és posztgraduális tanulmányokat folytathasson mint szerzetes testvér. A szerzetesi lelkiség magasfokú intellektuális munkával is összeköthető, amire nagy szükség lenne. Ha viszont a menedzseri szellemű rendi vezetés azt a tisztséget bízza a testvérekre, amely éppen megüresedett, akkor azok nem tudják kibontakoztatni, amit világi szakmájukban tanultak. Így a szerzetes testvér a maga puszta létével esetleg éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az önfenntartásra koncentráló egyházi közösségek ki fognak halni. Mivel a szerzetes testvér világiként (!) válik rendtaggá, rajta keresztül a világ felé nyitás kihívása jelenik meg szerzetes közösségeinkben. Akár fizikai, akár szellemi munkát végez, kihívás az egyházról alkotott sematikus képpel szemben.

Lányi Béla SVD

Forrás: Jel újság / Keresztény Értelmiségiek Szövetsége