2017. február 25., szombat

Mit csinál egy domonkos szerzetes a szabadidejében?

Interjú Tokodi Lászlóval

A szerzetesek életét sokan egy középkori díszletbe, vagy egy Zeffirelli-filmekbe illő kolostorba képzelik el. Ez a képzet talán akkor se szűnik meg, ha megtudjuk, hogy a Szent Domonkos Rend alapításának 800 éves jubileumát ünnepli. Azonban a valóság sokkal inkább illik a 21. századba, mint a középkorba. A rendről és ott betöltött szerepéről a debreceni rendház legfiatalabb tagját, Tokodi Lászlót kérdeztük.


Mesélne arról, hogy mi indította a szerzetesi élet felé?


A legfontosabb az evangelizáció volt, ezt szerettem volna csinálni. Amikor éreztem az elhívást, akkor két élményem volt: egyszer a Vajdaságban kopogtatva evangelizáltunk, több házba is bementünk és elmondtuk az örömhírt. Az egyik háznál egy hölgy nyitott ajtót és már akkor sírt. Elmesélte, hogy mennyire maga alatt volt és egész éjjel azért imádkozott Istenhez, hogy segítsen rajta. Akkor tudtam, hogy engem ott vártak. Láttam, ahogyan a nő felszabadul és örül, hogy Isten válaszolt az imáira. Az emberekben van egy szomjúság, és ha nem megyünk el, akkor nem találkozunk velük. A másik ilyen élményem az volt, amikor a Ferenciek terén a ferences templomban a 135-ös zsoltárt imádkoztam.
 
„Mert kiválasztotta magának az Úr Jákobot, Izraelt a maga birtokául”

Akkor tudtam, hogy az Istené vagyok.

Miért pont a Domonkos rend?

Sokáig kerestem a közösségemet, de nem találtam. A lelkivezetőm mondta véletlenül, hogy vannak a domonkosok. Akkor nem is tudtam, hogy ez mit jelent. Beírtam a “gugliba” és láttam, hogy őket az evangélium hirdetése határozza meg.

Hogyan jelenik meg ma a rend öt alappillére? A tanulmány, ima, prédikáció, aszkézis és a közösségi élet.

A tanulmány nagyon fontos része a napjaimnak. A rendről azt kell tudni, hogy önképző, tehát mindenki maga felelős a képzéséért. De erre nem is kell kényszeríteni senkit. A Bibliát olvassuk és minden mást, ami még segíthet az evangelizálásban. Az alapszabályzatunkban a közösségi élet az első helyen van.
 
Ebben különbözünk a jezsuitáktól, akik kicsit amolyan magányos kommandósok.

Mi közösségben tudjuk megélni azt, ami a domonkosság, ilyen szempontból ez egy nagyon emberi rend. A közösségnek fontos része a liturgia is. Közös imádságok, az Eucharistia ünneplése által olyan szertartáson veszünk részt, amelyen közösen tudjuk dicsőíteni Istent.

Mit jelent a mai világban az, hogy egy rend prédikáló?

Ez nagyon fontos: nem prédikáló rend, hanem prédikátor! Prédikálni bárki tud, de nem mindenki prédikátor. A domonkos szerzetes egész lényének az evangélium hirdetéséről kell szólnia. Ahol megjelenik, ott az evangélium hirdetésének kell történnie. Nem csak prédikál, hanem azért él – és minden ennek van alárendelve – hogy Isten igéjét hirdesse, tehát gyakorlatilag az ember lényege változik meg, teljesen az igehirdetésnek szentelődik.

Sokan még mindig a középkorral azonosítják a szerzeteseket. Romos templomokban járkálnak fel-alá és imákat mormolnak. Hogyan kell elképzelnünk egy napját?

A domonkosok általában nem kelnek korán, így az 5 órai kelés nálunk teljesen elképzelhetetlen. Ha misézek, akkor negyed hétkor kelek, ha nem, akkor hétkor. Mise után zsolozsma, közös imádság, utána szentségimádás, majd kezdődik a nap. Lelki beszélgetéseket tartunk vagy programokat szervezünk. Sokat foglalkozok a felnőttek lelki vezetésével, hétfőn felnőtt hittanórát tartok, keddenként a szentségek felvételére készítek fel szintén felnőtteket. Szerdán az egyetemistákkal foglalkozom, ősztől Alpha kurzust tartottunk csütörtökönként, aminek most lett vége, februárban fog indulni a kurzus résztvevőinek egy csoport. Pénteken középiskolásokkal foglalkozom és hétvégén is akad tennivaló. Havonta egyszer szombatonként családosokkal vagyok együtt. Ezek a felsorolt tevékenységek általában esti programok, melyekre olvasással készülök fel. Vasárnap gyóntatni szoktam, vagy a hívekkel találkozni, általában az esti szentmisét tartom én.

Mit csinál a szabadidejében?


A szabadidőmet főleg a barátaimmal szeretem eltölteni, ugyanakkor szeretem a jó bort, ez hobbi szinten foglalkoztat. Ha tehetem, akkor elmegyek horgászni, bár itt Debrecenben nincs sok víz. Bajai származású vagyok, ott nagyon fontos a hal. Továbbá a regényeket is nagyon szeretem, nem csak a teológiai műveket.

800 éves a rend. Terveznek még egyéb eseményeket?

Nagyszabásút nem, nálunk kulturális műsorok lesznek, koncertek, ebben nincsen semmi, ami tipikusan domonkos. Viszont Rómában lesz a jubileumi év lezárása, a Szentatya fog misézni ebből az alkalomból. Többen kimennek tőlünk az ünnepségre.

(2017. január 21-én, délután 4-kor Rómában a Lateriáni Bazilikában zárul a Domonkos Rend jubileuma ünnepi szentmisével Ferenc pápa vezetésével – szerk.)

Úgy tudom hogy a domonkosoknak saját süteményük van, ez igaz?

Az ötlet a rend egy közeli barátjától, dr. Zágorhidi Czigány Balázstól származik, aki a Vasvári Domonkos Kolostor Alapítvány titkára. A süteményen, mely a dominikáner névre hallgat, többféle szimbólum is szerepel. A csillag a tetején, Szent Domonkos jele. A színek fekete és fehér, ez a Domonkos-rend viseletére, a fehér ruhára és a fekete köpenyre, valamint a címerünkre utal. A süteményben narancslekvár is van, ami azért érdekes, mert Rómában a legenda szerint Szent Domonkos ültette el az első narancsfát.

A sütit Vas megyében, Oszkó nevű kis faluban készíti egy cukrász. Még nem lehet megvenni sehol, de az a célunk, hogy a sütit több helyen is meg lehessen vásárolni, ugyanakkor az is fontos, hogy a forgalmazás a domonkos rend kezében maradjon a továbbiakban is.

Beszélgetőtárs: Harmati Dóra

Fotó: Balogh András/WMN.hu

Forrás: 777blog.hu


Nagyböjti alkalmak a Boldogasszony Iskolanővéreknél


Amikor Jézus házasságra hív

Interjú Veronika Ebnöther konszekrált szűzzel a meghívásáról és hivatásáról

Ebben az interjúban megismerhetjük Veronika Ebnöther Svájcban élő konszekrált szűz életét, aki elmeséli hivatásának alakulását, meghívását, tanúságot tesz nem mindennapi hivatásáról. 


Elmondja, hogy meghívását az Oltáriszentségben jelen levő Úrtól kapta a tabernákulum előtt. 

2002-ben 28 évesen köteleződött el, Amédée Grab püspök úr konszekrálta a szüzek számára lehetőségként fenntartott liturgiában. Ezt ő úgy élte meg, mint az Úrral történő egybekelést. 

Sokan őt úgy tekintik mint egy modern misztikust. A kolostori életet is kipróbálta, de úgy érezte, nem ez az ő útja.Betekintést enged mindennapjaiba az egyénileg megélt megszentelt életébe.


A cikkből kiderül, hogy Veronika Ebnöther egy személyes blogot is ír, amely az alábbi oldalon érhető el:








Két további cikk a korábbi évekből itt olvasható:


Mit jelent a hivatás?


Önállóan végzett hivatástisztázó lelkigyakorlat

Ezt a hivatástisztázó lelkigyakorlatot egyénileg is elvégezhetjük, beillesztve a mindennapi tennivalóink közé. Érdemes időt szakítani a hivatástisztázó időszakunkban, hogy a napi rohanás közepette megálljunk egy kicsit, és nyitottak lehessünk a szentírás által a Szentlélekre és az Úr hangjának a befogadásárára, meghallgatására.



Nagyböjti lelkigyakorlat a Verbum Dei közösséggel

Nagyböjti Hétköznapi Lelkigyakorlat: 2017. március 2-től április 4-ig

Ha a nagyböjtben időt szeretnél szánni az Istennel való találkozásra,
ha Isten arcát akarod keresni a mindennapokban,
ha a csoporttal való közös úton levés megerősítő erejét szeretnéd megtapasztalni,
AKKOR PONT NEKED VALÓ EZ A LELKIGYAKORLAT!

Miből áll a lelkigyakorlat?

– napi fél óra elmélkedő imádság az adott anyaggal
– a figyelmesség gyakorlata
– este: examenes visszatekintés a napra
– öt alkalomból álló, csoportos találkozás, vagy személyes beszélgetések egy kísérővel egyéni időpontban

A csoportos találkozók időpontjai:

    Kedden (2017. márc. 7., 14., 21.; 28. ápr. 4.)
    18.30-19.30-ig minden korosztálynak: a Verbum Dei Köszösségnél
    Csütörtökön (2017. márc. 2.; 9., 16., 23.; 30.)
    17.30-19.00-ig minden korosztálynak: Vác, Deákvári Plébánia, Vörösmarty tér 1.
    Pénteken:  felnőtteknek: (2017. márc. 3.; 10., 17., 24.; 31.)
    19.30-21.00 a Csákligeti Plébánián, 1185 Budapest,  Barcika tér 7.

Személyesen kísért módon is részt lehet venni a lelkigyakorlaton.

Kísérők: Staat Iria FMVD és  Czupy Zsuzsa FMVD.
Időpont egyeztetés érdekben kérünk előzetes jelentkezést.

Hozzájárulás: 6.000 Ft (illetve annyi, amennyit jó szívvel adni tud).
Jelentkezési határidő: 2017. március 1.

Forrás: Verbum Dei Közösség


„Az ima nagyon sokat segített”

Tanúságtétel a papi hivatásról

Lőw Gergőt kérdeztük papi hivatásának felismeréséről.


Milyen volt a gyerekkorod és a családi környezeted? Hova jártál iskolába?


Egy szerető, vallásos családba születhettem. Négyen vagyunk testvérek. Édesapám biológus, édesanyám pedagógus. Zuglói vagyok, a Bosnyák téri Páduai Szent Antal Plébániához tartozom. A közeli Liszt Ferenc zenetagozatos iskolában kezdtem meg a tanulást. Nagyon hálás vagyok azért a zenei képzésért, amit ott kaptam. A szüleim fontosnak tartották az iskola mellett a különórákat is. 5 évig zongoráztam. Edzésekre is jártam, de valahogy egyik sportot sem éreztem igazán a magaménak, így viszont rengeteget kipróbáltam. Szertornáztam, öttusáztam, teniszeztem, néptáncoltam, eveztem, még vívtam is. Hatodik osztálytól a Szent Gellértbe jártam, utána pedig a Szent Imre Gimnáziumban töltöttem el négy szép évet. Ekkor már gitároztam, és alapítottunk egy rockegyüttest is. Szóval mozgalmas gyerekkorom volt.

Hogyan fogalmazódott meg benned a papi hivatás gondolata?

Ez számomra a ministráláshoz kötődik. Egyik alkalommal felálltunk sorban az egyetemes könyörgésekhez, olyan 10.-es lehettem, és épp rám jutott az, hogy „Kérünk, Urunk, ébressz papi hivatásokat!”. Ez a néhány szó engem ott, akkor szíven ütött. Egyből az a gondolat futott át a fejemen, hogy lehet, hogy én pap leszek.

Mennyire volt nehéz meghozni a döntést?

Eléggé. Először nagyon nem tetszett a gondolat. Unalmasnak képzeltem el a papságot. Folyton misézni kell, meg hosszú és vontatott dolgokat csinálni. Ezt gondoltam. Igazság szerint csak a gimnázium utolsó félévében kezdtem el komolyabban morfondírozni azon, hogy talán tényleg pap szeretnék lenni. Nagyon jó barátságba kerültem az egyik káplánunkkal – azóta is ő a lelkivezetőm –, és egyre több időt töltöttem a plébániai programokkal. A hittanos táborokba vezetőként mentem, ministránsvezető lettem, a gitáros énekkarban is egyre több szerepet vállaltam. Rájöttem, mekkora értéke van egy plébániai közösségnek.

Közben a Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára kezdtem el járni. Érdekelt a matematika, fizika, de egyre inkább azt tapasztaltam, hogy igazán a plébánián érzem magam a helyemen, az ottani dolgok foglalkoztatnak. Felfedeztem, hogy a szentmise milyen jól van felépítve. Érdekelni kezdtek a szentek történetei. Főleg egy könyv volt rám nagy hatással, amit Don Boscóról olvastam. Egyre erősebb hívást éreztem, hogy én is teljesen másokért dolgozzam, és hogy segítsek másoknak az evangélium szerint élni.

De valahogy mindezt nehéz volt kimondani. Nem könnyű előállni azzal, hogy „pap akarok lenni”.

Még magamnak se volt könnyű bevallani. És mit fognak szólni mások? Mit fognak szólni a barátaim?

Állandóan ez járt a fejemben. Amikor viszont meghoztam a döntést, nagyon nagy szabadságot éreztem. Rájöttem, hogy nem függök attól, hogy mások mit gondolnak. Jézus az, aki a kezében tartja az életemet. Ő nagyon jól ismer, és tudja milyen adottságokkal rendelkezem.

Az ima nagyon sokat segített. Én is sokat imádkoztam, de biztos vagyok benne, hogy az is rengeteget számított, hogy mások imádkoztak értem, és hogy sokan imádkoznak a papi hivatásokért. Annyira azt éreztem, hogy volt egy ilyen hátszelem.
Milyen jeleket tapasztaltál meg, amelyek azt mutatják, hogy jól döntöttél (vagy korábban, hogy erre az útra hív Isten)?
Óh, nagyon sokat. Például egyszer az egyik ministráns fiú a csoportomból, akiket vezettem, mondta egy teljesen váratlan pillanatban, hogy szerinte jó pap lennék. Pedig nem is járt sokat a gyűlésekre. De több helyről is kaptam olyan visszajelzéseket, hogy foglalkozhatnék lelki dolgokkal.

Ami nekem most a legmeghatározóbb, hogy nagyon sok örömömet lelem a kispapi létben. A tanulásban is – nagyon érdekel a teológia. És úgy érzem, egyre inkább magamra találok. Például mindig is szerettem mélyebb témákról beszélgetni emberekkel, ez is mostanában a helyére kerül.

Mi az, ami vonz téged a papságban?

Elsősorban a másokért való imádság. Annyi helyzet van, amiben az ember tevőlegesen nem tud segíteni. Akár a legegyszerűbbek is, mint hogy két ember szeresse egymást, vagy egy csoport megtalálja a közös hangot, vagy valaki be tudjon illeszkedni az osztályába. De ott vannak a sokkal nehezebb dolgok is, mint a válás vagy egy szerettünknek a halála. Én azt tapasztalom, hogy szükség van papokra, akik egyszerűen velünk élik a mindennapjainkat, és Isten áldását közvetítik felénk. Ezt nagyon szívesen csinálnám.

Forrás: Ösvény keresztény ifjúsági magazin

2017. február 12., vasárnap

Mi szükséges ahhoz, hogy felismerjem, Isten mire hív engem?

Elsősorban imádkoznod kell, és nyitottnak lenned Isten felé. Isten a szívünk csendjében szól hozzánk, és bár adhat jeleket is a számunkra, minél mélyebben tudunk az imában Rá figyelni, annál könnyebb lesz meglátni az utat, hiszen Krisztus a Fény. Érdemes a lelki életedhez egyfajta tervet készíteni, amelyben szerepeljenek:

- esténként nézz vissza a napodra és igyekezz magadat jobban megismerni Isten szeretetének fényében;
- legalább havonta járulj szentgyónáshoz, és menj el gyakran szentmisére (ha teheted, akár naponta is);
- ha teheted, végezz gyakran, legalább hetente szentséglátogatást vagy szentségimádást;
- ha elérhető számodra olyan lelkivezető, aki ismeri és megérti a szerzetesi életet, bölcs és Isten közelében élő ember, kérd ki a tanácsát;
- naponta különíts el egy kis időt (legalább húsz percet) a Szentírással való imádkozásra és a Jézussal való együttlétre;
- szánj időt a lelki olvasmányra – például ismerkedj meg a nagy rendalapítók életével, műveivel, lelkiségével, rendjük szentjeivel;
- vegyél részt hivatástisztázó alkalmakon és lelkigyakorlaton – sok szerzetesközösség kínál ilyen lehetőségeket vagy ima-alkalmakat. Ezeken a közösségekkel is megismerkedhetsz.
- Keress meg egy nővért és beszélgess vele – mivel ő már átment mindazon, amit te most magadban tapasztalsz, meg fogja érteni azt, ami benned zajlik, és megkérdezheted őt arról is, hogy milyen a szerzetesi élet.

Forrás: Domonkos Nővérek


Interjú Bujdosó Gabriella SJC testvérrel


A Jézus Szíve Társasága 2015. július 1-jén ünnepli Kecskeméten a Korda 25 éves újrakezdését, és ebben az évben ünnepelték a letelepedésük 90. éves évfordulóját.

1990 őszén ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. A férjem, Tibor, a Trombita utcán, az Agrobankban dolgozott, ami épp a Korda Könyvkereskedés szomszédságában volt. Mi akkor voltunk kezdők a pályán. Munka után rendszeresen mentem a férjem munkahelyére, ott találkoztunk, s ha még nem végzett, bementem a könyvesboltba kicsit olvasgatni. Így ismerkedtem meg Gabriella testvérrel. Először tanácsot kért tőlem egy könyvvel kapcsolatban, hogy szerintem érdemes-e megjelentetni. Elolvastam, javasoltam a megjelentetését. Meséltem arról, hogy a természetes családtervezést szeretném megismertetni minél többekkel, csak még nem tudom, hogyan tegyem. Ebből a témából írtam a szakdolgozatom az orvosi egyetemen, ezt - a Katolikus Egyház által ajánlott módszert - választottuk az életünk számára, de azt tapasztaltam, hogy nagyon kevéssé ismerik ezt a nagyszerű lehetőséget az emberek. A Bács-Kiskun Megyei KÖJÁL-nál kezdtem dolgozni. Azt reméltem, hogy ott majd az ifjúság-egészségügyi osztályon szükség lehet erre a témára. De nem leltem nagy nyitottságra. Ezt is elpanaszoltam Gabriella testvérnek, aki azzal biztatott, hogy van egy ötlete. Kopogtassak be Leontin atyához a Nagytemplomba, és ajánljam fel, hogy ott hittancsoportoknak szívesen beszélek a természetes családtervezésről. Így is tettem. Gabriella testvér ötlete elindított, Leontin atya pedig lehetőséget biztosított az ismeretterjesztő munkám gyakorlati megkezdéséhez. Hálásan köszönöm a segítségüket!

Ági: Mikor érezted meg a hívást, hogy a szerzetesi hivatást válaszd?

Gabriella: Erre elég nehéz válaszolni, mert a hívás az nem a személytől érkezik, hanem magától attól, aki meghívja az embert: ez pedig a Teremtője.

Ági: Igen, pont ezért izgalmas, hogy a Teremtőt hogy hallhatjuk meg. Engem nagyon régóta foglalkoztat ez a kérdés, s szerintem nem vagyok egyedül ezzel a kíváncsiságommal.

Gabriella: Természetesen, szoktam imádkozni, hálát adok az Istennek, hogy amint a Zsoltárban is van, „Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem… Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam” (Zsoltár 139). Valószínű, hogy az én esetemben is az van, hogy az Isten előkészítette a lelki készségeimet. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy Kecskeméten az Angolkisasszonyok Gimnáziumába kerültem 10 éves koromban, és az államosításig ott is voltam. Nagyon érdekes, hogy valahogy már ők is felfigyeltek rám, mert az utolsó évben, 13-14 éves koromban, az egyik nővér a hátamra terítette a jelöltek gallérját. Én persze rettenetesen tiltakoztam ellene! Ezután jött a nagy szünet: államosítás, stb., és állami intézménybe kerültünk. Szerencsénk volt, mert mind a katolikus, mind a református iskolából sokan jöttek át. Nagyon jó tanáraink voltak. Így az ember szépen megvolt, csinálta a dolgát, törekvő volt. S közben Isten alakította nemcsak az én történetemet, hanem a magyar történelmet is. Egy jezsuita atya mondta, sok esetben a társadalmi változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki felismerje a saját útját, a hivatását. Ezek a külső hatások. Nem lehet elválasztani, konkrétan mennyi az embernek a készsége, mennyi a külső hatásnak a megfontolása, és az intellektus is nyilván a választásban szerepet játszik.

Ezután leérettségiztem. Közben a családi állapotunkban nagy változások történtek, mert az édesapámat háromszor becsukták. Így látta az ember, hogy a társadalomnak nincs szüksége fiatal életemre. Azt is lehetett tudni, hogy az egyházban sem piros szőnyegen fog sétálni az ember. Ekkor egy jó háromnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Az érettségi után ugyanis a falumban, Lajosmizsén, találkoztam a Jézus Szíve Népleányai Társaságának három tagjával. Közülük ketten éppen akkor szabadultak az állampusztai börtönbüntetésükből. Ezért mondom, hogy a külső körülmények erősen hatnak, hathatnak negatívan is. Mert az ember azt mondja, hogy csöbörből vödörbe, az apámat is bebörtönözték…

Ági: Akkor ebből nekem nem kell.

Gabriella: De kellett, az az érdekes. Mert elgondolkodtam azon, hogy azért már húsz év eltelt az életemből, és a döntés időszaka is elkövetkezett. Látszott, hiába a kitüntetéses érettségim, én attól nem fogok bekerülni az egyetemre, ahova szerettem volna. S akkor a döntésem a lelkigyakorlatban történt meg, a Jóisten mégiscsak engem egyházi szolgálatra irányít. Amikor a testvérekkel, a Jézus Szíve Népleányai Társaságának tagjaival megismerkedtem, úgy láttam, hogy harmonikus a közösségük.

Ági: Ezek szerint sokat számított neked, hogy vonzó volt a közösségük.

Gabriella: Igen, fontos volt számomra a közösség összetartozása. Ezután megismertem a programjukat is, ami alapján teljesen evidens volt, hogy ez az én elgondolásomnak is megfelel. A társaság programja a 20. század viharos évtizedeiben kristályosodott ki. XIII. Leó pápa Rerum novarum című enciklikájában drámai képekben vázolta fel a 19. század végére felgyülemlett szociális-gazdasági állapotot. Megoldást is javasolt a leszakadó, egyháztól elidegenedő emberek, családok helyzetének jobbítására. Világossá vált, hogy az Egyház tagjai nem ülhetnek ölbe tett kézzel, hanem szerepet kell vállalniuk a bajok orvoslásában. Neves egyházi személyek: Prohászka püspök, Bangha Béla író, szónok, teológus és Bíró Ferenc jezsuita szerzetes az elsők között kezdeményezték népünk szociális, kulturális, szellemi, vallási, gazdasági felemelkedésének intézményes megoldását. Bíró Ferenc jezsuita szerzetes a tájékoztatás és a nevelés hatékony eszközével „A Szív” újság hetilap megalapításával kezdte meg a hitismeret terjesztését, és a hitéletre nevelés munkáját. Maradandónak bizonyult a kezdeményezése, mert a lap 2015-ben száz év óta viszi az evangélium tanítását az emberekhez. A történelmi események miatt, természetesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Akkor a Szív újság köré gyűltek olyan partnerek, tanárnők, hitoktatónők, akik segítették az alapítót a Szív újság tartalommal való megtöltésével és terjesztésével. Mert nem elég megjelentetni valamit, azt el is kell juttatni az emberekhez. Annyira nagy szükség volt erre a szellemi termékre, és annyira megtalálta a hangot azzal a réteggel, akik sokat szenvedtek a háború alatt vagy után, hogy pillanatok alatt százezres példányban fogyott el az egész országban. Akkor még megvolt az egész Kárpát-medencében a magyar többség. De ott voltak a kisebbségek, tehát a nemzetiségek, úgyhogy nemsokára megjelent szlovákul, németül a Szív újság. Óriási hullámot jelentett. Viszont a munkatársak… Látta páter Bíró, ha nincs elkötelezett munkatárs, akkor azon is megbukhat a jó ügy. S akkor kezdte az imádságban, elmélkedésben elgondolni, hogy megszervez egy elkötelezett csoportot. Akkor már a háború után megszűnni látszódtak, pláne a Tanácsköztársaság hatására, azok a lehetőségek, melyek az ilyen intézményeknek az anyagi hátterét biztosították volna. Ezért azon gondolkodott, hogy jó, én felelős vagyok az emberekért, ha már összegyűjtöm őket, kell, hogy valami anyagi alapjuk is legyen ahhoz, hogy ha közösségben élnek, és az életüket átadják a szolgálatra, valamiből meg kell élniük. S akkor jött a gondolat, meg kell alapítani a sajtóapostol intézményt, a Korda Kereskedelmi és Ipari Részvénytársaságot, mely 1919. március 19-én, tehát Szent József napján kapta meg a működési engedélyt. Addigra már kialakult az a kis csoport, akik úgy döntöttek, hogy fel is karolják ezt az elgondolást. Ez a kis csoport összeköltözött, és páter Bíró lelkileg és szellemileg felkészítette őket, elfogadták, együtt maradtak, és 1921. január 1-jén esküvel elkötelezték magukat, mint Jézus Szíve Népleányai Társasága tagjai. Nagyon nagy volt a fogékonyság több egyházmegyét vezető püspök részéről, mert látták, a tagok nem ragaszkodnak a zárt falak közötti életmódhoz, nem ragaszkodnak egyetlen egy tevékenységhez, hanem nagy nyitottsággal, szabadsággal - természetesen fiatalok is voltak - vetik bele magukat az életbe. Ezért igen gyorsan meghívták a különböző egyházmegyékbe azt a néhány tagot, és így már az 1920-as években Mezőkövesdre, Szegedre, Kecskemétre, Kiskunfélegyházára, Balatonfüredre, stb. kis csoportokban, 3-5 fő összeköltözve elkezdte az apostoli tevékenységet. Azt vették figyelembe, hogy hol, milyen igény van a társaság munkájára.

Ági: Úgy érzem, egyszerűen az életre reagáltak. Így azt jelenti, hogy ez a szerzetesi életnek más jellegű megnyilvánulása?

Gabriella: Igen, így van. Nagyon nagy küzdelem volt, mert még akkor az az egyházi kánon volt érvényben, hogy a szerzeteseknek közösségben kell élniük, és kereskedelemmel nem foglalkozhatnak. Viszont átdolgozásra került a Kánon a tízes évek végén, 1918-ban megfogalmazták, hogy lehet olyan egyházi intézmény, amely szerzeteseket utánoz. Tehát a tagok elkötelezik magukat a tisztaság, szegénység, engedelmesség iránt. Ez a lényeg, hogy szerzeteseket utánzó közösségek jöhettek létre a Kánon szerint. Az elkötelezett életnek ezt a formáját úgy hívják, hogy Apostoli Élet Társaságai. A kor igényének megfelelően reagál az Egyház, azokkal az intézményekkel, melyek segítik az apostoli munkát.

Ági: Köszönöm a Társaság elindulásának bemutatását. S ahogy mondtad, te találkoztál olyan személyekkel, akik a Társaság tagjai voltak…
Gabriella: Igen, az ötvenes években találkoztam ilyen emberekkel, és vonzó volt ez a közösségi forma: felkészültek voltak, apostoli lelkületűek és imádságos lelkületűek voltak. Tehát mindazok az attribútumaik megvoltak, amelyeket alapjában véve egy jó katolikus családban is éltek. Én is ilyen családból származom.

Ági: Akkor a családod nem is lepődött meg?

Gabriella: A családom nem is tudta, mire készülök, mert abban a rettenetes időszakban az ember nem akart senkinek sem kellemetlenséget… Persze szerintem azért tudták, csak nem beszéltünk róla. Ahogy mondtam, a családomat meghurcolták, a testvéreim meg még iskolába jártak. Így az érettségi után évekig otthon segítettem a gazdaságban. Így a lelkigyakorlat, melyen döntöttem a hivatásom felől, és a jelentkezésem között még volt egy időszak a családi nehézségeink miatt, de tartottam a kapcsolatot a testvérekkel. 1955-ben jelentkeztem a Társaságba, és elfogadták a jelentkezésemet. Ekkor kezdtem meg a társasághoz tartozásomat, a tanulmányaimat, a társaság lelkiségével való ismerkedést, akkor alakult ki az imaéletem. 1957-ben, a forradalom után az öcsém is hazajött a munkaszolgálatos katonaságból, és ezután Budapesten csatlakoztam a közösséghez. Ott is a közösség azt jelentette, hogy egy fedél alatt laktunk hárman, de háromfelé dolgoztunk.

Ági: Az nem volt nehéz, hogy külön területeken szolgáltatok?

Gabriella: Nem, mert mit jelent a közösség? Együtt imádkozunk, együtt étkezünk, és megosztjuk a javainkat, vagyis azt a borzasztó nagy szegénységet. A közösségben megvan a lelki életben a havi rendszeresség, a kötelezettség, a rekollekció, és az évenkénti a nyolcnapos lelkigyakorlat. És megvan, természetesen, a fejlődés az elköteleződésben. Eleinte évente tesz az ember úgynevezett esküt. Mi nem fogadalmat teszünk, hanem esküt.

Ági: Ennek mi a jelentősége?

Gabriella: Ma már ennek nincs jelentősége. A tagok a szerzetesi fogadalom helyett hűségesküvel kötelezik el magukat. És mire esküszik az ember? Megtartod a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet, és arra, hogy az életedet engesztelő áldozatul odaadod Magyarországért és a világ bűneiért, és előmozdítod Isten dicsőségét és embertársaid boldogulását. Engesztelésül adod oda az életedet a néped bűneiért, a világ bűneiért. Tehát Krisztus keresztáldozatával egyesíted az életedet. És mi a motivációja? Jézus Szíve irgalmas szeretete. Tehát itt kapcsolódik össze a hűségeskümmel az én áldozatom, az én megajánlásom, az én esküm Jézus áldozatával.

Ági: Hadd kérdezzem meg, hogy ebben az elköteleződésben, elköteleződési folyamatban – mondtad, hogy ennek több lépcsője van -, kétely nem merült fel benned, hogy jó-e ez az út, vagy megállj, vagy csak gondolkozz? Ez engem azért is érdekel különösen, mert úgy tapasztalom, a mai világban annyira nehéz elköteleződni. A házasságban is ennek látjuk a negatív hatásait az együttélések és a válások számának növekedésében.

Gabriella: Kardinálisan nem merült fel kétely bennem. Természetesen, elbizonytalanodások megjelenése majdhogynem természetes dolog. Radikális problémám, hogy jaj, most aztán választanom kell, ilyen kételyem nem volt. De olyan, hogy az ember elgondolkodott, az volt. Az elején mondtam neked, szabad terület a társaságunkban az, hogy mindenki a képességei szerint, és a társadalmi igények szerint teszi a dolgát, élheti a hivatását…

Ági: Ez úgy értendő, hogy nem egy rátok erőltetett forma szerint éltek, szolgáltok, hanem ki tudod bontakoztatni a személyiséged?

Gabriella: Igen, igen. És engem ez nagyon segített. A társaság programjában benne volt, hogy az embereket kell szolgálni, vallásilag is, és szellemileg is ki kell hozni belőlük azt, amire a Jóisten választotta őket. A társaságnak volt olyan programja, hogy a családok látták, segítünk nekik. A családokat úgy próbálta erősíteni a társaság programja, először háziasszonyképző szakiskolát alapított Pécelen, utána pedig szakközépiskolát. Az iskolában indult kereskedelmi tagozat, kertészeti tagozat, volt szabás-varrás tagozat. Tehát az akkori kornak megfelelő szakterületeken próbáltak olyan képzést adni, hogy a nők otthon tudtak dolgozni. Most is éppen ezt akarja a kormány…

És ez válasz a kérdésedre, hogy miért nem volt bennem nagy válság, mert mindig tudtam kötni az adottságaimat, a képzettségemet a társaság programjához. Úgy láttam, ha adódik lehetőség arra, hogy szabadon újra dolgozzon a társaság, akkor énnekem nincs problémám, hol lépjek be a társaság közös programjának a megvalósításába. Itt Kecskeméten dolgoztam a Zöldségtermesztési Kutatóintézetben, ugyanis elvégeztem Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemet, a genetikus szakmérnökit, növénynemesítő szakmérnöki szakon szereztem diplomát. Amikor 1989-ben megengedték a közösségek, a szerzetesrendek újraszerveződését és újraindulását, akkor én már benne voltam a társaság vezetésében, és láttam, hogy az a csoport, amelyik még a társaság gerincét képezte, az már nem tud megfelelni az újabb kihívásoknak. Látszott, nem tudjuk Pécelen újraindítani a szakiskolát, pedig nagy igény lett volna rá. Az épületünket visszakaptuk, de csak funkcióval, idősek otthonát telepítettek bele. Tehát funkcióval kellett átvenni az épületet. Ez azért is volt logikus, mert a Kanadában élő csoportunk is idősek otthonát működtetett ott. Tehát át tudták hozni az ottani tapasztalataikat. Igény is lett rá, mindig telt ház volt, most is az van. Az egyházi szociális otthonok mégiscsak mások, mint a világi vállalkozások. Így fel kellett függesztenünk azt a törekvésünket, hogy a családokat ezzel az úgynevezett szakképzéssel segítsük. A családokról nem mondtunk le, továbbra is foglalkozunk csoportokkal. Tahiban van a Szív Lelkiségi Központunk, ott bizonyos programokat indítunk. De nekem, változatlanul, az a vesszőparipám, a szervezett oktatást nem lehet ezzel a képzéssel kiváltani.

Ági: Szeretném megkérdezni, hogy amikor nem volt szabad tevékenykednetek politikai okok miatt, akkor hogy éltétek meg a közösséget?

Gabriella: A közösséget úgy éltük meg, hogy akik csak tudtak, azok ketten, hárman, négyen egy lakásban, egy házban éltek. Az egyedül élők pedig kapcsolatban voltak a kis közösségeinkkel. Itt Kecskeméten például négyen, öten éltek egy házban.

Ági: Ezt meghagyták, ez szabad volt?

Gabriella: Nem volt szabad, hanem itt is az lett a gyakorlat, az egyik testvér állami állásban dolgozott, a másik az egészségügyben. Azért voltak helyek, és Kecskemét, Lajosmizse is idetartozott, ahol a testvéreket az egyházközség befogadta, és hitoktathattak. Így tartozott a Nagytemplomhoz a kadafalvi kápolna, mert ez az épület a társaságnak kultúrházaként működött, és ezt a kultúrházat az ötvenes években, amikor mint kultúrházat nem engedték működtetni, a váci püspök úr kápolnává nyilvánította. A testvéreket bízta meg a kápolna fenntartásával, gondozásával, és ők ott megszervezték negyven éven keresztül a hitoktatást. Tehát, itt, Kecskeméten, végig megmaradtak a testvérek az egyház szolgálatában.

Ági: Az lenne a kérdésem még, hogy miben tudnád a hivatásod szépségét röviden megfogalmazni?

Gabriella: Úgy tudom megfogalmazni, hogy ez nekem biztonságot, kiegyensúlyozottságot adott, és ehhez megkaptam a lelki erőt. Megkaptam a rugalmasságot, megkaptam azt a képességet, hogy tudok reagálni az emberek szükségleteire, és tudok áldozatot hozni. Ezek azok az értékek, amiket fel tudok sorakoztatni. A döntést szabadon kell meghozni, hiába van ott az isteni inspiráció… Tehát ott egy döntést kell hozni. S akkor van-e krízis? Hát az mindig van, elgondolkodás, de miután az ember tényleg odaadta magát, szabadon kibontakoztathatta magát és szolgálhatott, és ebben megtalálta a lelki harmóniát, akkor tényleg már csak az érés folyamata jön és a Gondviselés segítsége.

Ági: Találkoztál-e olyannal az életed során, hogy mások arra, hogy a szerzetesi életformát választottad, olyan furán néztek, és csodabogárnak tartottak?

Gabriella: Sohasem tettem a kirakatba a hivatásomat. Mint ahogy említettem is neked azt, hogy szabad, önzetlen szolgálatban próbáltam segíteni az embereket. Nem olyan nagyon sokszor találkoztam ilyen elcsodálkozással. Azt megkérdezték, hogy „apáca tetszik lenni?”. Mondtam, hogy olyanféle. Ez is egy érdekes dolog. Nem is azért, mert nem akarta az ember nyilvánossá kürtölni állapotát, hanem inkább éltem a szolgálatot.

Ági: Talán azért nem ütközött úgy ki, mint azok a nővérek, akik olyan ruhákba járnak. Tehát ők így is felvállalják.

Gabriella: Igen, a külső jel. Ennek is megvan a maga szerepe, páter Bíró azt akarta, hogy társaságunkban ne legyen semmi megkülönböztetés, hanem egy sorban éljünk az emberekkel. Ma ezt kívánja Ferenc pápa is. Pedig hát kell, hogy legyen az emberek között olyan kovászkénti élet, nyugodtan szólítsák meg az embert, ne legyen semmi fal. De azért nagyon érdekes, az emberek azért megtartották azt a bizonyos távolságot tőlünk. Vagyis valami mégis kisugárzott.

Ági: A család-óráinkkal kapcsolatban is érzek valami ehhez hasonlót. Mi tartunk foglalkozásokat az önkormányzati iskolákban is. Nem közvetlenül a Jóistenről beszélünk a programunkban, de az Ő értékeit közvetítjük, és nem titkoljuk, hogy a Szent Család Plébániáról jövünk, de az órán nem erről van közvetlenül szó. Az a legnagyobb öröm számunkra, amikor erre még külön rákérdeznek, hogy mi valahogy mások vagyunk, és hogy ez miből is jön. És itt tudunk a hitünkről beszélni. De amit te is mondtál, én is abban hiszek, hogy ez kisugárzik.

Gabriella: Valószínűleg ez a kérdés is azért jön, mert választ vár valamire.

Ági: Igen, választ vár, mert valami furcsát lát, mert nem pont úgy viselkedünk, ahogy szokás…

Gabriella: És ez legalább egy olyan jel énszerintem, mintha rajtad lenne a szerzetesi ruha, vagy nem is tudom milyen ruha. De annak a nővérnek meg az a hivatása, hogy így élje meg identitását.

Ági: Mit gondolsz arról, hogy az Egyház milyen indíttatásból döntött úgy, hogy ez az év a megszentelt élet éve lesz?

Gabriella: Azt hiszem, az indítás az lehet, amit kezdetben is mondtam neked, kell, hogy legyen egy mag, amelyik hordozza az evangélium szerinti élethez az elköteleződést. Tehát nemcsak egy részleges időben, mert van ilyen megoldás is, hogy egy évre kötelezi el magát, tíz évre kötelezi el magát, és elmegy misszióba, majd visszajön, hanem kell egy olyan mag, akik radikálisan az egész életüket ráteszik az Isten és az emberek szolgálatára. Szerintem azt szeretnék, hogy reflektorfénybe kerüljenek azok, akik az evangéliumi értékeket képviselik, mert, ahogyan arról beszéltünk is, manapság az emberek nehezen köteleződnek el. Meg lehet találni, természetesen, az egyházi szolgálatokat más úton is. Csak egy példa: mostanában olvastam a Magyar Nemzetben, hogy Beer püspök úr 260 világi munkatárssal dolgozik a papság létszámának csökkenése okán. Tehát nincs feltétlenül szükség a szerzetesekre, de mégis érték. Az egyház, a világ és a társadalom is olyan értéknek tekinti, amiért az egész közösség valamilyen áldozatot hoz. Kell egy elkötelezett mag az egyházban, kellenek olyan személyek, akik hordozzák azokat az eszméket, amelyek a társadalmat is gazdagítják, és az embereket az Istenhez, örök célukhoz vezetik.

Ági: Ebben az évben nálatok vannak-e külön programok, melyek így, a megszentelt élet évében más hangsúlyt kapnak.

Gabriella: Persze, vannak, havonta összejövünk, szentségimádást tartunk, szorosabbá fűzzük a közösségi életet, részt veszünk a nemzeti zarándoklaton Mátraverebély-Szentkútra. Tehát bekapcsolódunk az egyházi ünneplésekbe is. Többet imádkozunk, erősítjük a közösségünket, és próbálunk helytállni, talán kicsit még lelkiismeretesebben. Részt vettünk Kiskunfélegyházán a szerzetesi év ünnepélyes megnyitóján. Február másodikán, a megszentelt élet napján Bábel Balázs érsek úr összehívta az egyházmegyében élő szerzeteseket, mi is ott voltunk. Benne vagyunk az egyháznak és a társadalomnak a vérkeringésében.

Ági: Még csak egy visszakapcsolás a családodhoz, hogy a későbbiekben ők hogyan fogadták ezt a döntésedet, a szüleid, testvéreid.

Gabriella: Elfogadták, nyugodtan elfogadták. Vallásos család volt az én családom. Úgy emlékszem vissza a nagyszüleimre, hogy mindegyiknek időskorában rózsafüzér volt a kezében. Egy imádságos hátterű családom volt, és akkor szinte majdnem, hogy természetes lett, ilyen hivatás is akad a családban. Nem volt újdonság. Nem véletlenül adtak bennünket már kiskorunkban egyházi iskolába. Próbálták megadni az alapokat, szüleink az egyház kebelében képzelték továbbra is életünket. Amiért én hálás vagyok, hogy olyan családba születhettem, ahol ez az imádságos háttér megvolt már a nagyszülőknél, szülőknél.

Ági: Ma is ez lenne a fontos, így gyógyulhatnának a családjaink.

Gabriella: Ezért is hangolódtam rá a Jézus Szíve Társasága programjára: a családot hitéletében megerősíteni, gazdasági területén felemelni, szellemileg felemelni, vagyis azokat a hiányosságokat valamilyen szinten pótolni, amely érték is, nemcsak az egyház részére, hanem a társadalom részére is.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy ma már a világi szakemberek is kapcsolódjanak be. Ezt nagyon is kívánják a II. Vatikáni Zsinat után, hangsúlyozzák, a világi emberek álljanak be a társadalom szövetének életébe, és képviseljék a keresztény értékeket.

Ági: Nagyon szépen köszönöm, hogy így megnyitottad az olvasók felé a szívedet.

Hortobágyiné Nagy Ágnes

Forrás: Parázs Pasztorális Központ


A nagymama imái vezették a papi pályára

Interjú Maškara Ján berettyószéplaki esperessel

Bodonoson született 1959. március 29-én, szülőfalujában anyanyelvén, szlovákul végezte el általános iskolai tanulmányait, majd 1974-ben Gyulafehérváron folytatta a kántoriskolában. Mivel akkoriban keveset tudott magyarul, az iskola vezetősége megengedte, hogy románul tanuljon, de már magyarul érettségizett 1978-ban.

 

A kötelező sorkatonai szolgálat után elvégezte a gyulafehérvári teológiát immár magyar nyelven, és 1985-ben szentelte pappá Jakab Antal akkori gyulafehérvári püspök. Még abban az évben a szalárdi plébániára helyezték, ahol két évig szolgált. A lelki építkezés mellett a plébániát is rendbe kellett tennie. 1987 decemberében püspöki rendelettel helyezték Berettyószéplakra, ahol a jelek szerint otthonra talált, ugyanis több mint negyed százada szolgálja az ottani és környékbeli katolikus közösséget. Bár a római katolikus egyháznál általában egy évtized után áthelyezik a papokat, őt ez nem érintette, mivel Széplakon és környékén éppen egy olyan tisztelendőre van szükség, aki a magyar, a szlovák és a román nyelvet is anyanyelvi szinten ismeri.

Mikor fogalmazódott meg Önben az elhatározás, hogy pap legyen?

Emlékeim szerint úgy hetedikes koromban kezdett érlelődni az elhatározás. Sokszor ministráltam, és nagyon szerettem felolvasni az Olvasmányt és a Szent leckét. A plébános úr látta ezt, és megadta nekem a lehetőséget. Nagy megtiszteltetés volt ministránsként az oltár előtt állni. Úgy éreztem, hogy nekem ott a helyem. Belülről jövő késztetést éreztem e hivatás iránt. Jelentkeztem a plébánosomnál, hogy pap akarok lenni, ő elfogadta, és minden segítséget megadott. Szüleim megértették és elfogadták döntésemet. Úgy láttam, örültek is neki, főleg édesanyám, aki mélyen vallásos volt. Édesapám is istenhitben élt, de a bányászok kemény mindennapjai annyira kimerítették, hogy nem mindig jutott el a vasárnapi szentmisékre. Sokszor még vasárnap is dolgoztatták őket. Legvallásosabb azonban anyai nagyanyám volt. Egyik plébánosom szerint engem a nagymama imái vezettek a papi pályára. Igaza lehet, mert a kántoriskola 43 diákjából csak 14 lett felszentelt pap. A többiek vagy kántorok lettek, vagy polgári pályára léptek. A teológián évfolyamomban húszan végeztünk, de hatan polgári középiskolában érettségiztek.

A hormonműködés teljében álló fiatalembereknél nem jelent fékező erőt a cölibátus a papi pályával szemben?

Én csak a magam nevében válaszolhatok. Nálam ez nem volt téma, olyan erős lelki vággyal akartam pap lenni, hogy valószínűleg a testi vágyak háttérbe szorultak. A családalapítás gondolata háttérbe szorult, hiszen a papnak egy sokkal nagyobb családról kell gondoskodnia, lelki táplálékot adnia. Természetesen minden egészséges embernél előfordulnak kísértések, de ezeket észérvekkel el kell utasítani. Az az erős ember, aki ezt meg tudja tenni, és nem az, aki tagadja a kísértések létezését. Nekem a többieknél nehezebb volt elvégezni a teológiát, mert be kellett pótolnom a nyelvi hátrányokat. Nagyon akartam, és Isten segítségével sikerült.

Ön szerint mi az oka annak, hogy a mai fiatalok viszolyognak a papi hivatástól? Úgy néz ki, hogy előbb-utóbb nem lesz utánpótlás…

Úgy látom, a nyugati világ befolyása is benne van ebben a dologban. Sajnos minden, ami Nyugaton rossz, elérkezik hozzánk, és még rosszabb, hogy termőtalajra talál. A fiatalság körében manapság nem trendi vallásosnak, főképpen pedig papnak lenni. Szívesebben látogatják a szórakozóhelyeket, mint a templomot. Az egészséges egyensúly az lenne, ha mindkettőt látogatnák. Sajnos sok helyen többen jártak templomba a változás előtt, amikor pedig úgymond nem volt szabad menni. Persze aki akarta, akkor is, most is megtalálta rá a módot és lehetőséget.

Mekkora a katolikus közösség Berettyószéplakon? Melyik a domináns vallás?

Legtöbben a református hívek vannak, utána az ortodoxok, majd 156 lélekkel – 86 család – következünk mi, katolikusok. Ennyi idő után mindenkit személyesen ismerek. Ők valamennyien gyakorló katolikusok, és fizetik a fenntartási támogatást. Hozzám tartozik Dólya is, mely tulajdonképpen tiszta katolikus település 143 lélekkel – 59 család –, ezen kívül Bályok 48, Ipp 46, Foglás 138 és Cserpatak 355 lélekkel. Összességében ez 886 főt, 362 családot jelent, akikből 331 magyar, 5 román, 550 pedig szlovák anyanyelvű. Rajtuk kívül még van 300 fő roma katolikusunk is. A misét Széplakon, Dólyán és Bályokon magyarul, Cserpatakon és Fogláson szlovákul, Ippon pedig két nyelven tartom. Ez azt jelenti, hogy minden vasárnap öt szentmisét tartok.

Úgy tudom, a hitoktatást is Ön végzi az iskolákban. Mindez együtt óriási munka. Bírja erővel és időbeosztással?

Hála Istennek, igen. Szervezés kérdése, hogy mindenre jusson idő, egészségileg pedig szerencsére jól vagyok. Amiben lehet és tud, segít az egyháztanács. Mindegyik faluban van, és jól működik. A rájuk osztott feladatokat mindig maradéktalanul teljesítik. Nyugodtan hagyatkozhatok rájuk. Munkájukat fontosnak és dicséretesnek tartom. Meghatározott időközökben összeülünk, és egyeztetjük gondolatainkat, terveinket.

Negyedszázad hosszú idő, amint láttam idejövet, sok mindent megvalósítottak. Beszéljen, kérem, a legfontosabbakról.

Talán vegyük sorjában, persze a teljesség igénye nélkül: Széplakon teljes belső és külső felújítás, tetőcsere, hőszigetelés, nyílászárók cseréje, fűtés beszerelése a templomban és a plébánián egyaránt, melléképületek rendbetétele, járdák, kerítések építése. A jövőben a freskókat szeretnénk renoválni. Cserpatakon először templomépítés, majd következett a nyílászárók cseréje, külső, belső felújítás, hőszigetelés, parkettázás, járólapok lerakása, fűtésszerelés, orgona, hangosítás, oltárcsere. Dólyán az építési engedély beszerzése, a templom befejezése, majd nyílászárók cseréje, fűtés, kápolna építése. Ez egy külön történet, nem volt könnyű sikerre vinni. Ippon kápolnafelújítás, nyílászárók cseréje, tetőcsere, kerítés. Fogláson elkezdtük a templomépítést, jelenleg az iskolában rendeztünk be imatermet. A munkálatokra a pénzt nagyrészt pályázatokkal szereztük, a híveket csak akkor terheltük, ha nagyon muszáj volt. Szeretem a hivatásomat, és folyatom mindaddig, ameddig erőm és egészségem lesz hozzá. Minden, amit csinálok, Isten nagyobb dicsőségére legyen.

Forrás: Biharország folyóirat


2017. február 11., szombat

Káplánoknak tartottak továbbképzést Debrecenben

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye káplánjainak tartottak továbbképzését 2017. február 6–8-ig Debrecenben az egyházmegye püspöki hivatalában. Snell György esztergom-budapesti segédpüspök atya, a Szent István Bazilika plébánosa vezette a találkozót, ahol előadásokon és kötetlen formájú beszélgetéseken adta át a fiatal papoknak a saját meggyőződéséből megfogalmazott gondolatait és lelkipásztori szolgálatában szerzett tapasztalatait. A püspök atya az egyházmegye káplánjairól elismerően szólt, örült a közvetlenségüknek, elhivatottságuknak és a képzés alatt arra irányította a figyelmüket, mi az, amit ma a hívek elvárnak tőlük.

Az alábbiakban egy rövid beszélgetést közlünk, amelyben Snell György esztergom-budapesti segédpüspök atya összefoglalta a találkozón elhangzottakat.

 

Mi papok, a hívekért vagyunk, „Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20), és feladatunk, hogy hirdessük az Ő szeretetét. Ha ezt megtesszük, akkor tulajdonképpen betöltjük a hivatásunkat, mert a legfontosabb – különösen hangsúlyos ez a mai, egyre inkább hitetlen világban –, hogy hitelesen hirdessük az örömhírt. Kevesen kerülnek kapcsolatba egy pappal, annál is inkább döntő az ő hitelessége, mert ha nem is történik meg a megtérés egy ilyen találkozáskor, felmerülhet a másikban a kérdés, hogy hol az igazság. 

Hangsúlyoztam, mindezt tegyük sok szeretettel a szívünkben. Végtelenül szegény világban élünk, és itt elsősorban arra a szegénységre gondolok, amelyet a szeretet hiánya okoz. Az emberi szívben megfogyatkozott a szeretet. Az ember szenved ennek hiányától, a magányosságtól, a mellőzöttségtől, nincs, akihez szóljon. Hiába gazdag valaki, szenved a magánytól, ha vagyona miatt megközelíthetetlenné válik, kevésbé állnak vele szóba, és ő is elzárkózik, féltve egzisztenciáját. Ez a legnagyobb szegénység. Éppen ezért, ha Jézus szeretetével lépünk az emberek felé, akkor mindig nyert ügyünk van, mert az emberek hihetetlenül szomjaznak a szeretetre. Nem tudnék szeretet nélkül élni. Nekünk, papoknak állapotbeli kötelességünk ezt hitelesen továbbadni.

Milyen a hiteles pap?

A pap az evangéliumot tanítja, ami alapvetően örömhír. Nem hiteles az a pap, aki semmilyen örömet nem tud a hívek szívébe belopni. Ha örömhírt hirdetek, akkor én magam is örülök. Szomorú ábrázattal ne lehet örömöt hirdetni. Ez eleve nem hiteles.

Beszélgettünk egy szintén nagyon fontos kérdésről, amely kísértés a mai papok számára. Sajnos Magyarországon is vannak egyházmegyék, ahol napjainkban kevesebb papi hivatás születik, így egyre több feladat hárul papjainkra, több misét mondanak vasárnaponként, és mindez monotonná válik számukra, pedig minden szentmise az istentiszteletnek a csúcsa. Nagyon kell vigyázni, hogy ez soha ne következzen be.

Hogyan lehet ezen segíteni?

Meg kell találni a módját annak, hogyan lehet ezt áthidalni. Össze kell vonni a kevés lélekszámú szomszédos falvakat. Ma már legtöbb apróbb településen csak néhány hívő embert érintene ez a változtatás. Vas Megyében előfordul, hogy egy plébániához 17 falú tartozik. Ott is próbálják racionalizálni a helyzetet, igénybe veszik a lelkipásztori kisegítő szolgálatát is. Keresni kell a megoldást. Nem könnyű, de egyre inkább be kell erre rendezkedni.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében a 2016/17es tanévben 6 fő jelentkezett papképzésre.

Ez nagyon dicséretes és örömhír. Hazánkban sajnos vannak szemináriumok, ahol ebben a tanévben senki nem jelentkezett. Ennek ellenére ne csüggedjünk, hanem imádkozzunk, bizakodjunk és gondoljunk arra, hogy az Egyház 12 fővel indult el. Az állandóan változó történelem azt igazolja, hogy időnként megfordul ez a tendencia. Jelenleg a világ a pénz rabságában rossz irányba halad, a vesztébe rohan.

Az elmagányosodás szintén veszélyes egy pap életében. Fontos, hogy legyenek barátai, alakítson ki kapcsolatokat paptársaival is, akik a legközelebb állnak hozzá. Számtalan helyzetet csak a hasonló nehézségekkel, és abban tapasztalatot szerzett lelkipásztor barátaival tud megbeszélni, azzal, aki őt teljesen megérti. Ehhez szükséges, hogy tartsuk a kapcsolatot, figyeljünk és törődjünk egymással. Ez nagyon fontos, mert ennek elhanyagolása után bekövetkezik az elmagányosodás. Hiába van a pap körül sok hívő, mégis egyedül van. A magány rossz tanácsadó.

Milyen tanácsokkal szolgált a püspök atya a plébános-káplán kapcsolatról?

Az eddigi plébánosi szolgálatom alatt igen sok káplán atyának egyengettem az útját.

Fontosnak tartom, hogy a plébános paptársának nézze a káplánját, a káplán pedig tisztelettel viselkedjen. Paptestvéri szeretettel és kölcsönös bizalommal legyenek egymás iránt. Ez a hívek tekintetében is nagyon fontos, hiszen ők megérzik, hogy milyen a munkatársi kapcsolat köztük. Volt rá példa, hogy egy hívő az esti órákban azért hívott fel telefonon, hogy kifejezze, milyen boldogság látni a jó kapcsolatot a plébánián szolgáló papok között, akik egyet akarnak, egy célért dolgoznak. Ugyanúgy a feszültséget is megérzik.

Sokszor látom, hogy a plébánosokat az is zavarja, hogy a fiatal papot a hívek jobban szeretik a lendületes vitalitása miatt. Arra bátorítom a híveket, hogy mihamarabb megszeressék káplánokat. Én személyem elleni sérelemnek érzem, ha nem szeretik őket eléggé, mert én nagyon szeretem őket. Nyilván nem lehet ezt erőszakkal elvárni a hívektől, de rá lehet irányítani a figyelmüket arra, hogy a káplánoknak is fontos, hogy szeretetet kapjanak. 

Továbbá az is elengedhetetlen, hogy ha nem értenek egyet valamiben, akkor azt azonnal beszéljék meg. Nem szabad hordozni magunkban a sérelmet, nem maradhat tüske a szívünkben, nincs értelme magunkkal hurcolni. Ezzel is példát kell mutatni a híveknek. Nemhogy harag, de nyoma sem lehet sértődésnek, tüskének a plébános-káplán kapcsolatban. A véleménykülönbségek természetesek, mint a családban, nem lehet mindig boldogító egyetértés, de ez így van rendjén.

Nemeskeresztúron 20 év plébánosi és 13 év káplán szolgálatom után azt láttam, hogy amit káplánként megtehettem, plébánosként már nem tehetem meg. Előfordult, hogy káplánként megdorgáltam a híveket – hozzáteszem nem ok nélkül – és plébánosként azt tapasztaltam, hogy vannak dolgok, amiket másképp fogadnak tőlem, mint a káplántól. Már jó ideje nem bántottam őket és szóvá tették: „Az atya már nem szeret bennünket?” Ők azt mondták, jó katolikusok szeretnének lenni, és azért vannak a papjaink, hogy mondják meg, hogyan kell viselkednünk. A paptól várják a tanítást az igazságról.  

A hívek mindent tudnak rólunk, előttük nyitott könyv az életünk. Mindenre, a puszta létünkre is odafigyelnek. A viselkedésünk, mentalitásunk, őszinteségünk, nyíltságunk üzen és példaként áll előttük.

Az egyházmegyei káplántovábbképzésen a Debrecen Televízió munkatársai felvételeket készítettek a jelen lévő káplán atyák igemagyarázatairól, amelyet a későbbiekben az Erőnk Forrása című magazin műsor római katolikus adásaiban fogunk viszontlátni.

Kovács Ágnes

egyházmegyei sajtóiroda

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye












2017. február 4., szombat

Hűség a hivatáshoz:papság, megszentelt élet vagy házasság


Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Sacré Coeur nővéreknél

Egyénileg kísért 

Szent Ignác-i hivatástisztázó lelkigyakorlat

 2017. március 15-19, 

Sacré Coeur nővérek Forrás Lelkiségi Központja 

(Bp, Mese u. 11-13.). 



Kísérők: Tornya Erika RSCJ és Heim Katalin RSCJ

Jelentkezés, bővebb infók: március 12-ig: 

hivatasrscj@gmail.com



A Szent Szív lelkisége - interjú a Sacre Coeur nővérekkel

Watch video!

2017. február 2., csütörtök

Szentbeszéd a megszentelt élet napján

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe


Az alábbiakban közöljük Köbli Tamás O.P. atya rövidített szentbeszédét, amelyet a Megszentelt Élet világnapja alkalmából mondott a debreceni Szent Anna Székesegyházban.


Ez az ünnep szépen rámutat arra, hogy hitünk a nagy titkaival valahogy nem maradunk egyedül. Vannak dolgok, melyekkel nem jó egyedül maradni, jó, hogy van valami, valaki, aki segít bennünket, hogy még inkább megértsük, még inkább észrevegyük azt, ami a legmélyebben érint bennünket.

Amikor Jézusnak a Templomban való bemutatását ünnepeljük, Szűz Mária segít, hogy észrevegyük Jézust, aki belép ebbe a világba. Az ószövetségi szertartások valódi jelentését az újszövetség fényében ismerjük fel. A mózesi előírás most nyeri el valódi értelmét, amikor elviszik a Gyermek Jézust a templomba, hogy ott bemutassák. Őmellette ott van Mária és József, akik nemcsak szereplői az eseményeknek, de valami mélységes titok szemlélői és átélői is. Ebbe a titokba enged betekintést a mai ünnep a mi számunkra is. Szemléljük Jézust a szentélyben, akit Szűz Mária ad nekünk. Szemléljük Isten bölcsességét és nagyságát. És szemléljük önmagunkat ebben a nagy titokban.

A Gyertyaszentelő a találkozás ünnepe is: a találkozásé ott és akkor a jeruzsálemi Templomban a két idős emberrel, Simeonnal és Annával, akik vártak Jézusra és Máriára. A mi számunkra is a találkozás ünnepe ez Jézussal a templomban, az Oltáriszentségben, az Evangéliumban és a másik emberben. Valami hasonló várakozással, vágyakozással, mint ahogy Simeon vágyakozott meglátni az Urat. Erre a találkozásra készülve vesszük a kezünkbe a gyertyát, a fényt, hogy így álljunk az Úr Jézus elé. A Vele való találkozás nem csak egy futó ismeretség, amely elfelejthető, de valami nagyon is meghatározó: a felismerés, hogy Szűz Mária Isten Egyszülött Fiát adja nekünk, Őt mutatja meg nekünk, akit Ő Istentől elfogadott, s most édesanyaként a számunkra is átad.

Az Egyház a mai napon egy gyertyát ad a kezünkbe. Ennek a gyertyának a lángja az eszünkbe juttatja a fényt, a hit fényét, amely a mi szívünk sötétségét szétoszlatja. Jól tudjuk, hogy a fényt, a lángot óvni kell. Éppen így van ez a hit lángjával is: óvni kell a széltől, óvni a kialvástól. Jézus később majd azt mondja, hogy Ő nem azért jön, hogy eloltsa a pislákoló mécsbelet, hanem Ő az, aki fel akarja éleszteni azt, hogy lángolhasson, hogy világítson.

Úgy érzem, hogy amíg a modern világ valahol azt sugallja, hogy már egy gomb megnyomásával az ember megtudhat mindent, és elérhet mindent, amire csak kíváncsi, az emberi lélek sötétsége marad és nem változik: A technikai eszközök és az álomutazások nem tudják csillapítani a vágyat Istenre és az Ő fényére.

A mai ünnep felhívás a hívő ember számára. Felhívás, hogy mi, akik észrevettük Jézust, valóban Őróla tanúskodjuk. Arra hív, hogy a találkozás Jézussal valamit elindítson bennünk: azt, hogy a ránk bízott fény valóban világítson mások számára.

A mai napon világszerte ünnepelnek a szerzetesek: a saját meghívásukra, az élő Jézussal való találkozásukra emlékeznek. De úgy érzem, hogy mi itt ma nem önmagunkat ünnepeljük, hanem az Úristen jóságát. Hiszen mindig Ő az, aki hív, Ő az, aki alkalmassá tesz minket szolgálatára a szerzetesrendben. Szembe ötlő mindig az a szerzetes vagy pap, aki Istennek szenteli magát. Képes arra, hogy átadja másoknak a Jézussal való találkozás fényét. Úgy érzem, hálát adhatok, hogy az Úristen küldött számomra ilyen embereket.

Valamikor régen, még ifjú novícius koromban tanítottak bennünket az Istennek való szolgálatra, az önátadásra, s ez nagyon megragadott. De később az jutott az eszembe, hogy itt a földön az Úristené minden: a világ, az erdő, a tenger, minden, akkor így mi lesz az én önátadásommal, ha már így is, úgy is az Övé vagyok. Később rájöttem, hogy csak jó történhet velem ebben a helyzetben is, mert valójában az Úristen az, aki Önmagát adja. Ő az, aki vállal engem, elfogad úgy, ahogy vagyok.    Valami ilyesmi érzés az, ami megfogalmazódik a zsoltárosban, amikor azt mondja: „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?” És a válasz egyértelmű: „Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét” (Zst 115, 12-13). Azt mondja Jézus: nélkülem semmit sem tehettek, de velem viszont MINDENT!

Hálát adunk ezen az ünnepen az Üdvözítő Jézusnak, hogy hívott bennünket Önmagához, és kérjük, hogy Ő legyen az, aki növeli napról-napra a Hozzá való hűségünket, azt, hogy napról-napra növekedjék bennünk az Ő fénye, melyet átadhatunk másoknak.

Forrás:Szent László Domonkos Plébánia, Debrecen