2018. augusztus 12., vasárnap

A magány és a hívek keresése

Beszélgetés László Rezsővel, Csíkcsicsó újonnan kinevezett plébánosával

Augusztus elsejétől Csíkcsicsó plébánosa, de szeptember 1-ig még hivatalosan pálos szerzetes László Rezső, aki három év után tért vissza az egyházmegyés papi szolgálathoz. Az egykor mérnöknek készült egyházfi vallja: a pörgős életvitel mellett is időt kell szakítani Istenre és magunkra.


– Székelyszentkirályon született, Gyulafehérváron szentelték pappá, és Csíkszeredában töltötte első öt szolgálati évét. Miért döntött a papi hivatás mellett?

– Én mindig matekfej voltam, bennem az volt, ha nagy leszek, mérnök leszek. Ez már korán kialakult bennem, ezért nem is gondolkodtam semmi más lehetőségen. Az idő távlatából úgy látom, hogy a Jóistennek a humora az, hogy én pap lettem. Gyermekként ministráltam ugyan, de nem éreztem késztetést arra, hogy jobban elmélyüljek a hitemben, és végül a középiskola-választás miatt kerültem bele a papi életbe.

– Középiskolásként döntött?

– Akkoriban inkább amellett döntöttem, hogy kiszakadjak a szülők fennhatósága alól. Édesapámék mindent megadtak nekem, de a szigor sem maradt el, és kamaszként a magam ura akartam lenni. Akkoriban indult el a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, és mivel Csíkszereda eléggé messze van Székelyudvarhelytől, oda felvételiztem volna. Ehhez azonban a plébános ajánlása is kellett, aki megkérdezte, hogy ha már katolikus iskolába megyek, miért nem Gyulafehérvárt választom? Az otthonomtól messzebb levő intézményre voksoltam.

– Fiatalkori lázadozásból?

– Hát igen. Ott kezdtem megismerni azt, hogy milyenek a papok. Addig is jártam templomba, de nekem az otthoni plébános olyan volt, mint egy „félisten”, akinek mondtam a dicsértesséket mise előtt és után, de emberként nem ismertem. Az első lelkigyakorlatom során tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor civilben beszél hozzám egy atya, érthető, és nem csak egyházi nyelven. Onnantól lett szimpatikus ez az egész.

– Felszentelése után tizenegy évvel bevonult a pálos rendbe. Miért?

– Szerettem azt a pörgést, amit az első szolgálati helyemen megtapasztaltam, hiszen Csíkszeredában egy percig sem unatkoztam. De egy idő után úgy éreztem, hogy inkább elmegyek remetének, és akit tényleg érdekel, majd odajön. Mivel az élet, a Jóisten úgy hozta, hogy egyik állomáshelyem Hargitafürdő lett, egyre aktuálisabbá vált ez a kérdés.

– Erdélyben csak Hargitafürdőn van pálos kolostor. Emiatt döntött az elvonulás mellett?

– Is-is. Kicsit remeteszerű volt ott az élet, és mivel én voltam Har­gi­ta­fürdő első plébánosa, nem egy működő rendszert kellett továbbvinnem, hanem a hívekkel együtt kerestem a Jóisten akaratát. A pálosokkal nagyon jó kapcsolat alakult ki, és mivel tudtam, hogy magyar rend, itthon szolgálhatok Erdélyben, úgy döntöttem, hogy csatlakozom.

– Hogyan élte meg a remeteséget?

– Szép időszak volt, én hároméves lelkigyakorlatnak nevezném. Jó volt arra, hogy jobban megismerjem önmagamat, a vágyaimat, megtudjam, hogy milyen közösségi lény vagyok, inkább a közösségalkotás, vagy a háttérbevonulás az erősségem.

– Kihívás volt alkalmazkodni?

– Megszoktam addig, hogy a magam ura vagyok, kialakítottam az életformám, ezért elég sokszor feszültség volt bennem az alkalmazkodás miatt. Mindig együtt voltunk, nemcsak együttműködtünk, de tényleg együtt éltünk. Amiatt is jöttem vissza az egyházmegyés szolgálatba, mert felismertem magamban, sokkal inkább önállóan szeretem megélni az életet. Emellett, a kialakult paphiány is aggasztott. Szentkeresztbányát például tavaly ősztől helyettesítettük, és ott éreztem a jézusi lelkületet: szanaszét a nyáj, tenni akartam valamit. Rájöttem, számomra az a legfontosabb, pásztor legyek az emberek között.

– Hogyan fogadták rendtársai a kilépés hírét?

– Testvérekként folytatjuk, csak nem lakom köztük. Ők a Hargitán, a csendjükben imádkoznak értem, és nekem ez nagy garancia. Van ahova visszavonuljak, ugyanakkor ahová a Jóisten elhív, ott harcolok, miközben tudom, hogy ők mögöttem állnak. Augusztus 1-től plébános vagyok, de szeptember 1-ig még szerzetes, mert akkor van a felmentésem a fogadalmam alól. Nincsenek ellenérzések, partnerek vagyunk a remetékkel.

– Mit jelent a hivatása a szerzetesi tapasztalatok tükrében?

– Többletet jelent a hároméves tapasztalat, amelyből egy évet Lengyelországban töltöttem a leśniówi pálos kolostorban, a központi noviciátusban. Ott láttam, mit jelent a közösség, a szervezés, a szokások tisztelete, motivál az, hogy a hagyományos vallásosságot még mindig nagyon szépen meg lehet élni.

– Milyen tervei vannak a csíkcsicsói plébániával?

– Ha a helyi közösség is együttműködik, generációkénti miséket szeretnék elindítani. A gyerekmise tényleg a gyerekeknek szólna, a nagymise a hagyományokat szeretőket hívná meg, és az esti szentmise az ifjúság nyelvén zajlana. Legfőképpen azt hangsúlyoznám a híveimnek, hogy nagyon sok élet, család csúszik el azon, hogy nem vesszük komolyan az Úr napját. A tíz parancsolat nem sok, de ha azt a keveset betartanánk, akkor szerintem sokkal normálisabb lehetne az életünk közösségként, sőt nemzetként is. Csicsóban arra motiválnám az embereket, hogy a hétből egy napot vonuljanak el, szánják Istenre, magukra és a szűk családra az idejüket, ne a komák és a különböző programok legyenek a középpontban. Remeteéveim alatt megtanultam, hogy mennyire szomjazik a lélek a csendre, hiszen még Isten is megállt, visszavonult a hegyre. Nekünk is kell az időszakos megállás, magány, a szellemi feltöltődés.

Keresztes Bea

Székelyudvarhelyen 2014. októberében
Forrás: Hargita népe

Kép: Hargita népe, Forrás Karizmatikus Közösség

2018. augusztus 9., csütörtök

Pamela de Rivero magánfogadalma

2018. augusztus 9-én Pamela de Rivero Arlingtonban az Egyesült Államokban nyilvános ünnepi szertartás keretében, egy nem megszokott módon köteleződött el magánfogadalommal. 


A képeken úgy tűnhet, hogy ez a szüzek konszekrációjának liturgiája, de a szertartáson nem volt jelen püspök, csak papok, akik a fogadalomnak tanúiként voltak jelen, nem az Egyház nevében fogadták el a fogadalmat, mivel ez a lélek és Isten közötti lelki egység kinyilvánítása, amely sok kegyelmi forrással bír. Az ünnepi ceremónia és a külsőségek megtévesztő módja miatt az Egyesült Államokban is helytelenítik az elköteleződésnek ezt a formáját. 

A szüzek konszekrációjának liturgiája és a tisztasági magánfogadalom alapvetően különbözik a külső formában és a kötelezettségek vállalásában. A magánfogadalom egyfajta lelki konszekrációként tekinthető, de nem azonos az egyház szolgálatára szentelt szüzek konszekrációjával. Ez utóbbi az Egyházi Törvénykönyv 604. kánonja értelmében püspök előtt kell a konszekráció liturgiájának keretében történnie és nem egy fogadalomnak minősülő elköteleződés. A szűz a konszekrációban Krisztus Jegyeseként kötelezettséget vállal, hogy szüzen éli egész életét, a keresztlevelébe bekerül ez az eltörölhetetlen lelki tartamú egység Krisztussal és minden erejével az Egyház szolgálatára szenteli életét. 

A tisztasági magánfogadalom nem előfeltételezi a szüzességet és nem von maga után egyházi szolgálati kötelezettséget. A fogadalom szövege az állapotbeli tisztaságra mindenképpen vonatkozik, kiegészíthető egyéni módon, de nem szükséges. Alapvetően a magánfogadalom nem egy nyilvános elköteleződési forma, csak a pap (vagy püspök), akinek a kezébe a fogadalmat leteszik és a fogadalmat letevő személy jelenléte fontos. Az általános gyakorlat magánfogadalomnál nem az ünnepélyes nyilvános forma, hanem az egyszerű és diszkrét Oltáriszentség közeli elköteleződés.

A magánfogadalom szabályozása az Egyházi Törvénykönyvben nagyon kis mértékű, a megszentelt szüzek számára pedig a fenti kánonon kívül több forrás létezik, amelyből megismerhetik hivatásuk lényegét. A legfrissebb vatikáni dokumentumban itt adtam hírt, a magyar fordítás még készülőben van:

https://hivatastisztazas.blogspot.com/2018/07/uj-vatikani-dokumentum-szuzek-rendjerol_7.html 

A magánfogadalomról itt olvasható egy átfogó írás:

http://hivatastisztazas.blogspot.com/2013/08/a-tisztasagi-maganfogadalom.html

A magánfogadalomról és a szüzek rendjéről külön, illetve a két hivatás összehasonlításáról több cikket jelentettem meg ezen az oldalon az eddigiekben, érdemes azokat is megtekinteni a címkék által rákeresve.

Forrás: Mária Eszter

Képek: Facebook















2018. augusztus 7., kedd

Szeptemberben avatják boldoggá Antal Veronikát

A konventuális minorita ferences rend Szent József-provinciája közösségi oldalán tette közzé a jó hírt: Antal Veronika (1935–1958) fiatal (tisztasági fogadalmat tett) ferences harmadrendi lány, akinek vértanúságát Ferenc pápa ez év januárjában ismerte el, boldoggá avatására 2018. szeptember 22-én kerül sor szülőfalujában, a Neamț megyei Nisiporești-ben. Az ünnepi szentmisére a helyi Szűz Mária mennybevétele római katolikus templomban kerül sor 11 órai kezdettel.

Forrás: Romkat.ro




Antal Veronika élete

Bérmálási miséről hazatérőben, tisztaságát védve ölték meg a 23 éves moldvai csángó ferences harmadrendi Veronikát

Antal Veronika a tisztesség szentje

Szerzetesrend alapítók, az immár világhírűvé vált hét vértanú trappista szerzetes, a neves francia misztikus és költő Madeleine Delbrêl neve mellett bukkan fel szerényen a ma közzétett dekrétumban egy magyar név: Antal Veronika és belesikoltja a világba a moldvai csángók panaszát és egyúttal diadalénekét is: „Mennyei Atyám akarata, hogy szentek legyetek”. Isten sokszor a „kertek alól” hívja a szentjeit. Antal Veronika látszólag nem csinált semmi rendkívülit az életében, „csak” ragaszkodott az Istenéhez és ahhoz a hivatáshoz, mellyel teljesen átadta magát neki. Elvehettek tőle mindent, még a csodálatos nyelvét is, de egyet nem adott: a tisztességét. Mert Antal Veronika a tisztesség szentje. Az iszlám terroristák által – csupán mindössze 22-24 év távolságban – lemészárolt tizenkilenc algériai vértanú mellett ő a „kukoricaföld mártírja”, aki rózsafüzérébe kapaszkodva húzta föl magát a mennyei igazak közé. Életéről a moldvai minorita rend honlapján olvassuk a következő életrajzot.   

Végtelen szeretet és tisztelet az Eucharisztia, Jézus és a Szűzanya iránt     

Antal Veronika 1935. december 7-én született a Botfalva (Botesti) községhez tartózó Nisiporeştiben (Észak-Moldvában). Szülei, György és Éva egyszerű, de istenfélő földműves emberek voltak, akiket Isten négy gyerekkel áldott meg, akik közül Veronika az első. Másnap, december 8-án, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén a kor szokásának eleget téve Halasfalva (Háláucesti) római katolikus templomába viszik, ahol a plébános, P. Felix Rafaelli megkereszteli és a szentségben a Veronika nevet adva neki, édesapja fiatalon elhunyt húgára emlékezve. A kis Veronika alig kezd beszélni, édesanyja, de főleg nagymamája Zarafina a kislányt, korának megfelelő imádságokra tanítja. Rokonai és ismerősei vallomása szerint Veronika kemény alkatú, kedves, intelligens és tisztelettudó. Szívesen játszik a szomszéd gyerekekkel, de amikor a harangokat hallja, a nagymamával és a játszótársakkal a templomba siet. Hét éves volt, amikor beíratták az iskolába, ahol olvasni és írni tanult. Később kedvenc tantárgyai a történelem, a földrajz, de az irodalom titkait is kutatja. Semmi különleges jelet nem lehet még észrevenni a kis Veronikán, kivéve az Eucharisztia, Jézus, és a Szűzanya iránti végtelen szeretetet és tiszteletet. Az első négy osztály elvégzése után már tevékenykedik a családi életben, segítve a szüleinek a házkörüli munka elvégzésében, adottsága szerint. Elsajátítja édesanyjától a fonálkészítést és a ruhahímzést. Kiveszi részét a mezei munkából a többi családtaggal együtt. Tizenhat évesen felvételét kéri a templom énekkarába és a Szent Maximilián Mária Kolbe atya által létrehozott Szűz Mária Lovagjai (Militia Immaculatae) közé, amelynek tagja P. Pall M. József atya is, aki Veronika honfitársa. Veronika, már bizonyos felnőttkort elérve komolyan gondolkozik a jövőjét tervezgetve. Istennek akarja szentelni életét. Felvételét kéri a faluban működő Assisi Szent Ferenc Missziós Nővéreinek Kongregációjába. Felvételt nem nyer, mert a szerzetesnővéreket elviszik, mint minden szerzetest és a rendházaikat bezáratja a kommunista diktatúra.

„Rendházon kívül élő szerzetesnővér”

Veronika szívében egyetlen vágy égett, melyért mindent megtett: Istennek szolgálni. Nem szűnt meg imádkozni azért, hogy a Jóisten mutassa meg neki, mily módon szolgálhatja Őt. Hivatását szem előtt tartva, lelkiatyja P. Donea Alajos tanácsára felvételét kérte Szent Ferenc Harmadrendjébe (Világi Harmad Rend, terciáriusok) és tisztasági magánfogadalmat tett. Ahhoz, hogy a lelki élettel előbbre haladjon és minél jobban átadhassa magát Istennek, a szülői ház mellé kis cellát építtet, melyben a lelkiélet uralkodik. Minden nap részt vesz a szentmisén. Mivel a faluban nincs állandó pap, mert a község a halasfalvi plébániához tartozik, Veronika nyolc kilométer távolságot tesz meg „falusfeleivel”, vagyis a falubeliekkel,  hetente többször is, hogy a szentmisén részt vehessen. A szentáldozás ad erőt neki az élet küzdelmeiben és a lelkiéletben történő előrehaladásban. Gyakran beszél barátnőinek a lelki életről, a szentségekről, mindent megtéve e célja érdekében. A szentmisén való részvételén kívül mindig gondja van arra, hogy az Oltáriszentség Jézusa ne maradjon magára a templomban. Gyakran vesz részt szentségimádáson, a rózsafüzér közös imádkozásán, még ha a legközelebbi templomba is kell elmennie. Tudja, hogy az Egyháznak nagy szüksége van az imára. Az Isten iránti szeretetet és az imát konkrétan megéli, és felebaráti szeretetre váltja. Mindenkinek megbocsájt, a betegeket és az elmagányosodott időseket gyakran látogatja, a gyerekeket imádkozni tanítja és dédelgeti. Telnek az évek, és hite egyre jobban erősödik, mert nem sokára eljön az idő, amikor a krisztusi hűséget vérével pecsételi meg. Augusztus huszonharmadikán este Halasfalvára megy ifjú barátnőivel, mert másnap a bérmálás ünnepe lesz. Másnap tehát részt vesz a szentmisén, amelyen Petru Plesca püspök szolgáltatja ki a bérmálás szentségét. Egy barátnője elmondása szerint Veronika szomorú volt a szentmisén, mintha előérzete lett volna a bekövetkező dolgokról.

Rózsafüzérrel védekezett a nyers erő ellen

A szentmise után rendszeresen segített a sekrestyei munka elvégzésében, ami ilyen nagy ünnep alkalmával adódik. Az egyik halasfalvi barátnője meghívta ebédre és ő elfogadta a meghívást. A „falusfelei” hazafele indultak, Veronika pedig elbeszélget még a vendéglátó családdal, de megígéri barátnőinek, hogy nemsokára utoléri őket az úton. Az idő eljárt már, amikor Veronika elbúcsúzott vendéglátóitól és hazafelé indult. Útközben a rózsafüzért hangosan imádkozta és szaporán lépdelt az úton Isten oltalmát kérve. Útközben egy ifjúval találkozik, akinek Mocanu Pavel volt a neve. A fiatalember szemérmetlen dolgokról beszél és testi szerelmi kapcsolatot ajánlott a lánynak. Veronika visszautasítja az ajánlatot a tisztasági fogadalomra hivatkozva. A vágytól fűtött ifjú a kukoricamezőre hurcolja Veronikát az úgynevezett „Vangheaua” kútja mellé, és erőszakot akart elkövetni rajta. Veronika teljes erejéből ellenállt az ifjúnak. Amikor az ifjú látta sikertelenségét, elővett egy kést és negyvenkét szúrással kioltotta Veronika életét. Másnap hajnalban a mezei munkára siető falusfelei találtak rá testére. Arccal a föld felé borulva, jobb kezében a rózsafüzérrel találták rá, egyetlen „fegyverével”, amit használhatott. A gyilkosban volt  annyi becsület, hogy kukorica kóréból keresztet font és azt tette Veronika testére. Ilyen mártírhalál lett osztályrésze Veronikának, aki a Boldogságos Szűz ünnepén született (másnap, Szeplőtelen Fogantatás napján keresztelték meg) és az ima volt a fegyvere a tisztaság megvédésére. A rendőrség megérkezése után Veronika testét a szülői házba szállították, ahol az egyik vizsgáló orvos kijelenti:  „Boldog az az asszony, aki világra hozott, mert tisztaságban jöttél a világra és szűzen is távozol a világból”. E kijelentés azt bizonyítja, hogy a gyilkosa nem érte el erőszakos célját. Veronika halálának híre hamar elterjedt nemcsak a szülőfalujában, hanem a környékén is. 1958. augusztus 27-én temették el szülőfalujában. A temetésre a környékbeli falvakból is eljött mindenki, aki csak ismerte és hallott róla.

„Szent Veronika”

Mindenki, aki ismerte Veronikát és életét, ma szentként tiszteli őt. Halála után ismerősei Veronika hősies haláláról beszéltek, mondván: „Szentül élt és szentként halt meg”. Halála óta sokan látogatják a sírját, jönnek oda gazdagok és szegények, ifjak és öregek, és kérik a közbenjárását minden szükségben. Sokan megtapasztalják Isten segítségét, melyet szolgálója, Veronika által oszt a híveknek. Veronika életszentségének híre egyre jobban terjedt úgy a faluban, mint az egész környéken is. Csodás halálának és tisztaságának hírére 1980-ban P. Demeter Antal atya, a közeli falu plébánosa, a rokonoktól és a falus felektől a kihallgatás révén sok adatot összegyűjtött. Ezen adatok között vallomást tettek azok a személyek is, akik Veronika közbenjárására meggyógyultak, vagy csodás segítségét megtapasztalták. Az Úr 2003. évében a hívek és a szentté avatási posztulátor, P. Patrascu Damián kérelmére a jászvárosi megyés főpásztor, Petru Gherghel püspök megengedte, hogy a hivatalos vizsgálat révén – megismerve Veronika erényes és példaadó életét, testi-lelki tisztaságát – kérjék Isten szolgája, Veronika közbenjárását minden ügyükben.

2003. november 25-én a nisiporeşti „Szűz Mária Mennybevétele” templomban több ezer hívő, valamint számos pap jelenlétében a boldoggá-avatási per hivatalosan megkezdődött. Azóta is az Egyház által kinevezett törvényes személyek, megbízatásuk jegyében több tanút meghallgattak, köztük a megtért gyilkost is. A kihallgatások november 11-én fejeződtek be és az iratokat átadták a Szenttéavatási Kongregációnak, az ügy további folytatására. Így most minden jóakaratú keresztény kérheti közbenjárását bizalommal mindaddig, amíg a mindenható mennyei Atya megengedi, hogy Isten szolgálóját, Veronikát szentként tisztelje az Egyház.

Ima a mindenható Istenhez Veronika szentté avatásáért - a jászvásári megyéspüspök jóváhagyásával 

Mennyei Atyánk, mindenható Istenünk, dicsérünk téged és hálát adunk neked, mert szolgálódnak Antal Veronikának megadtad az Erősség Lelkét, amellyel megőrizte tisztaságát, s azt saját vérével pecsételte meg, és példaadó keresztény életet élt. Nagy örömmel ajánlotta fel életét Isten szolgálatára, a tisztaság és az ima által arra törekedett, hogy ki ne aludjon szívében a tisztaság fénye. Könyörögve kérünk, tedd méltóvá szolgálódat, Veronikát, hogy szentjeid között tisztelhessük, és példaképe legyen ifjainknak a tiszta élet megőrzésében és az igazi öröm megtalálásában. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Az élettörténet és az ima a moldvai minoriták honlapján olvasható magyarul az alábbi címen: http://canonizari.ofmconv.ro/wp-content/uploads/2013/01/vahu.pdf

Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió


2018. augusztus 6., hétfő

"Mi az egyetlen kincs?" - hivatástisztázó hétvége a Szent Erzsébet nővéreknél

Mi az egyetlen kincs? Megtaláltál-e már egy nagyon értékes gyöngyét? Megtaláltad-e már azt a kincset életedben, amiért érdemes kockázatot vállalni? Ki vagyok én? Milyennek lát a világ? Milyennek látom én a világot? Milyennek lát Isten? Hogyan lehetek önmagam?Hogyan élhetek igazán boldog életet? Egyáltalán mi a boldogság? Mit mond erről a világ és Isten? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ,és közben közelebb kerülünk ahhoz a képhez, tervhez, amit Isten rólunk megálmodott.


Hivatástisztázó lelki napokra várjuk azokat a 15-35 év közötti lányokat, akik szeretnének többet megtudni élethivatásukról.

Az egész hétvégés programban lesz tanítás, csend, imádság, Szentmise, és megosztás is - jó lesz!

GYERE VELÜNK JÉZUS NYOMÁBAN AZ IZGALMAS KALANDRA…

Információ: erzsebetnoverek.communio.hu

Időpont: 2018. szeptember 21-23.

Helyszín: 3950. Sárospatak, szent Erzsébet u.

Jelentkezés:

Zsuzsanna nővér: zsuzsannacsse@gmail.com,
telefon: +36303306259

Forrás: Szent Erzsébet Nővérek



2018. augusztus 4., szombat

Egy csipet Indiából

Loyd Pradeep Fernandes volt a vendég a kultúrházban

Indiából jött, mestersége címere: missziós. Loyd Pradeep Fernandes atyával Bozzai Lajos tűzoltóparancsnok beszélgetett a Nagy Gáspár Kulturális Központban.


Most már nemcsak a templom van tele a fekete verbita szerzetesek működése során a hívekkel, hanem rendszeresen a művelődési ház is. Az emberek nagyon szeretik az indonéz Marsell és az indiai Loyd atyát, akik egyszerű közvetlenségükkel, kedvességükkel sokakat vonzanak.

A sok humorral fűszerezett telt házas rendezvényen megismerkedtünk Indiával, Loyd atya életútjával, hogyan jutott el Vasvárig.

Azt mesélte, 13 gyerekes családból jön, eredetileg mérnök akart lenni, de szemináriumba küldték, ahol 14 évet tanult, és pap lett.

– A verbitáknak nagyon fontos a multikultúra, van is ilyen szeminárium. Ha nem ismerjük a másik nyelvét, kultúráját, megtanuljuk – mondta Loyd atya, aki 2013. szeptemberében érkezett Magyarországra. Egyik meghatározó élménye volt, hogy egy disznóvágáson megitattak vele délig tizenegy pálinkát, aztán egy hétig nem aludt. A borkóstoló jobban tetszett neki.

Másfél éve tanul magyarul, úgy érzi, nagyon izgalmas ezt a nyelvet beszélni, amely igazán a múlt idő megtanulása után kezdődik. A hibái közül is elmondott párat: „a 47-es vilmossal jöttem” számolt be Budapesten az érkezéséről, egy pénztárosnőnek pedig azt találta mondani: „kérem a számát”…

– Szeretem itt Magyarországon a kultúrát, az időjárást, a meleget különösen. Közel állok a magyarokhoz, nem volt nehéz megszokni itt. Magamra találtam Vasváron, nagyon hálás vagyok istennek a missziós hivatásért, és nagyon hálás vagyok a vasváriaknak a fogadtatásért.

Loyd atya választotta Magyarországot, nem úgy küldték, Brazília és Chile jött még szóba, de nagyon kíváncsi volt az országunkra, és nem bánta meg.

Egyelőre nincsenek nagy tervei, autóvezetést tanul, gyakorolja a nyelvet, mert mikor dolgozik, nagyon kell, hogy jól fejezze ki magát, és egyre pontosabban megértse, amit neki mondanak a hívek. Jelenleg aszerint él, hogy „naponta csak egyszer kell élni, holnap jön más”.

Loyd atya kedvenc ételeiről is szó esett: szereti a gulyást, a pörköltet és a kenyeret (de mellé rizs is kell), és minden olyat, ami egy kicsit csípős.

Végül indiai ételekkel kínálta a hallgatóságot mindabból, amit az est előtt a tűzoltóságon az ő vezetésével készítettek. Volt Uttpan (zöldséges rizslepény) Ralta (joghurtos, gyömbéres, zöldséges szósz) Halava (indiai darapuding), mind népszerű lett a kóstolók körében.

A templomon kívül is szeretik

Loyd atya magyarországi tartózkodása alatt nem találkozott a rasszizmussal, jól fogadták őt a vasváriak, és megérkezése óta elhalmozzák a szeretetükkel. Az önkéntes tűzoltók kezdeményezték és szervezik az atyákkal való beszélgetéssorozatot a templomon kívül.

Merklin Tímea

Forrás: Vas Megyei Hírportál


2018. augusztus 3., péntek

Miért ne legyek jezsuita?

Hivatásról, keresésről, járható utakról beszélgettünk Nagy Bálinttal

Ki való jezsuitának, és ki nem? Sokan vannak vagy egyre kevesebben? S ha valakinek nagy kedve van csatlakozni Jézus Társaságához, mi legyen az első lépése? És mi van, ha elbizonytalanodik? Egy biztos: nem fogják belebeszélni a szerzetességet. A magyar rendtartomány hivatásgondozással megbízott tagját kérdeztük tapasztalatairól.


Megjelent egy rövid videó, amolyan kedvcsináló a jezsuita élethez. Kiknek készült?

Azoknak, akiket Isten már megszólított, hívogat, és akik szeretnék világosabban látni, hogy ez a visszatérő hívás milyen formát fog ölteni az életükben: papságot, szerzetességet vagy házaséletet. Mi, jezsuiták konkrét tereket és a több évszázados jezsuita hagyományunkból jövő, jól bevált lelki gyakorlatokat tudunk felkínálni, hogy a fiatalok ezeket elsajátítva meg tudják különböztetni, mi a hivatásuk. Azt sokan is merjük, hogy valamiért jó a jezsuiták között lenni, talán mert jó velük beszélgetni, értelmesek, mert minden élethelyzetben Istent keresik, mert valódiak, mert nem játsszák meg magukat… – de pusztán ezért jezsuitának lenni még kevés lenne. Jezsuiták azok lesznek, akiket Isten ebbe a közösségbe, Jézus társának hív. Az illető ezt onnan fogja tudni, hogy miután eljött hozzánk, azt éli meg, hogy igen, ezt kereste, növekszik, a helyén van, hazatalált.

De ha az erősödne fel benne, hogy bár jó a jezsuitákkal, valami nem egész, nem növekszik benne az élet és a szabadság, akkor nem nálunk lesz az előre, és ez is rendben van. A legtöbb, amit tehetünk, hogy imádságukban, Istennel való személyes kapcsolatukban segítjük a hozzánk betérőket, hogy a hívást meg tudják különböztetni, tisztábban lássanak, és a felismert hívást szabadon tudják követni. Így tudja betölteni az egyház a küldetését, ami az Úr követéséből születik: boldog szerzetesek, papok, családosok, akik Isten akaratát teszik, vele egységben élnek.

Ha röviden kellene bemutatni őket egy érdeklődő fiatalnak, mit mondana, kik a jezsuiták?

Jézus társai. Aki jezsuita szeretne lenni, arra érez hívást, hogy Jézushoz hasonlóan éljen. Apostoli életforma a miénk, az úton lét lelkisége. Nem tudod előre, mi fog történni az úton, mert az élő Isten után haladsz. És eközben jó neked ebben a társlétben lenni, vágysz ebben megmaradni. Nem mindenki alkalmas egy ilyen életformára. A jezsuitáknak a belső és külső úton lét lett a hivatásuk, erre válnak lelkessé. Merész hasonlat, de kicsit olyanok vagyunk, mint az elit kommandósok: hosszan készülünk a küldetésünkre, amit nem látunk pontosan előre, de hűséggel csináljuk a napi edzéseinket, hogy alkalmasak és bevethetők legyünk a legkülönbözőbb helyzetekben. Így el tudunk menni oda, ahová az egyház küld bennünket, ahová más nem jut el, gyakran „farkasok” közé, ahol az emberi és lelki szükséglet hangosan kiabál, ahová az örömhír még nem érkezett meg. Ez a mi hivatásunk: hogy Jézus társaiként vele vigyük a gyógyító örömhírt, számunkra talán ismeretlen tájakra. Az életformánk ezért mindig izgalmas, mindig új, kiszámíthatatlan, és nagy szabadság forrása.

Akkor mondhatjuk úgy is, hogy aki szereti a megállapodottságot, a kiszámíthatóságot, az inkább ne menjen jezsuitának.

Attól függ, hogy az illető mihez köti ezeket – jezsuitaként mi Jézus személyéhez kapcsoljuk: az ő jelenléte jelent számunkra biztonságot, megérkezettséget, kiszámíthatóságot. Ha őt megtaláljuk imádságunkban, a napi eseményekben, ha jelenléte betölt bennünket, akkor megérkezünk oda, ahol lenni akarunk, ahol jó lennünk. Sok olyan ember van azonban, akinek a jó emberi működéshez arra van szüksége, hogy ugyanazon a konkrét helyen, ugyanazokkal az emberekkel együtt élje le az életét, talán kötött napirend és hosszú távú keretek között. Ha valakinek ezekre van szüksége a jóllétéhez, akkor biztosan nem jezsuita hivatása van, mert mi a külső kereteinket tekintve gyakran osztozunk az Úrral abban is, hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”.

Ugyanakkor ha valaki „túlmozgásos”, folyton kihívásokat keres, az meg a ló túlsó oldala. Ha az ilyen ember nem tud megülni, gondolom, ő sem való jezsuitának.

Ennek kiderítésére valók a jelöltség és a noviciátus évei, amikor letisztul, hogy a belépő mit is keres valójában. Az elején mindnyájunkban vannak olyan motivációk, amelyek nem egészen tiszták, inkább önmagunkról szólnak, és nincs ezzel semmi gond. De ahhoz, hogy valaki fogadalmat tehessen, vagy később pap lehessen, jó lenne felismernie, hogy Isten személyesen tényleg erre hívja. Az, hogy valakit vonz a jezsuiták életformája, szeretne apostol lenni, úton lenni az Úrral, jó képzést kapni, nyelveket tanulni, egy nemzetközi közösségben élni… – önmagában kevés a hivatáshoz. Egy valódi hivatás egy belső elhívásra adott válasz lesz, amelyet jó megélni és erre az isteni hívásra hagyatkozva élni. Nemes Ödön atya szerint három dolog szükséges, hogy valaki jezsuita legyen: hogy az illető akarjon jezsuitaként élni, hogy az Úr is hívja erre, s hogy a közösség is befogadja és akarja az illetőt. E három dimenziónak összhangban kell lennie.

Európában fogyatkozóban vannak a szerzetesek. Mi lehet az oka, hogy szűkös, ha egyáltalán van utánpótlás?

Fontos, hogy a helyén lássuk ezt a kérdést. Ha pusztán a létszámcsökkenést nézem, vagy a kihívásainkat, akkor a hullámokra figyelek, mint Péter apostol a vízen járva, és eltérek attól, ahol a mindennapokban élek. Mondok egy példát. Egy háromgyerekes pár szeretne még három gyermeket, de ez nem jön össze nekik. Ha ekkor azt kérdezik, hogy mi a baj, miért nem születnek újabb gyermekeik – ennek az a veszélye, hogy elfeledkezhetnek a már meglévőkről. S ezt érzem veszélynek a mi esetünkben is. De ha az Úrral nézek rá a helyzetünkre, azt látom, hogy hatvanan vagyunk a magyar rendtartományban, és ha összehasonlítjuk a többi európai provinciával, nagyon jól állunk: fiatalokban, életerőben, kreativitásban, energiában, lelkiségben, dinamikában. Én ezt látom alapnak. Annyi sok életet adó dolog történik rajtunk keresztül, ami ajándék az egyházunk számára. Valami olyasmit töltenek be a jezsuiták itthon és Európában, ami szükséges és hiánypótló. Lelkiséget tudunk adni a papságnak, a hitükben, imájukban mélyülni vágyóknak, meg tudunk szólítani olyanokat, akiket mások nem. Meg vagyok győződve, ha merünk hívő keresztényként élni, lesznek még emberek, akik igent fognak mondani Isten hívására. Tehát nem biztos, hogy az a fő témánk, hogy miért nem vagyunk kétszer annyian.

De „mellékesen” azért nézzük meg, hogy az öreg kontinensen vajon miért szánja rá magát egyre kevesebb fiatal a szerzetesi életre…

Biztos, hogy ez csomó mindennel összefügg: a családok helyzetével, hogy imádkoznak-e otthon, vagy beszélgetnek-e a hitünkről. Kapnak-e megfelelő segítséget a hitéletük megalapozásához? Úgy élünk-e, hogy ez segíti őket? Azt érzékelem, hogy sok szorongás van a fiatalokban. Például egy diáknak gyakran már nagyon korán tudnia kéne, merre tovább. Nem biztos, hogy kívülről jön ez a nyomás. Nyilván sok váltás lesz még, míg eljut a döntésig, de maga az érzés jelen van, hogy már most kellene mindent tudnia, és nem akarja elrontani. Nemegyszer azt élik meg, hogy picit sok mindenben jók, de úgy igazán semmiben sem. Egy másik feszültségforrás a csendre való vágy. Szeretnének csöndben lenni, figyelni az Istenre és az imára, jelen lenni, de ha öt percre kikapcsolják a mobiljukat, szorongásos tüneteik lépnek föl, és nem tudják, hogyan kell kezelni ezt. A szabadság hasonlóan égető téma, a feszültségét így tudnám megfogalmazni: „ne szóljon bele senki az életembe, én magam akarok dönteni”, a másik oldalon meg: „mondja már meg valaki, mit kell csinálnom”.

Egyáltalán nem könnyű fiatalként ezekben a feszültségekben élni, s nagy kihívása korunknak, hogyan tudnak ezekből elindulni a fiatalok egy jó irányba. Nálunk rá tudnak tekinteni ezekre a belső feszültségekre és mozgásokra, s meg tudják tanulni, hogyan különböztessék meg e belső mozgások forrását, hogy kirajzolódjon, személyesen merre kell elindulniuk. Templomainkban, lelkigyakorlatos házainkban, miskolci gimnáziumunkban, különböző ifjúsági közösségeinkben, az egyéni beszélgetések, lelkivezetések során, illetve a papság-szerzetesség iránt érdeklődőket befogadó Montserrat Házunkban ki tudják próbálni magukat anélkül, hogy rágörcsölnének arra, hogy „tökéletesnek kell lennem”. Az a kérdés, hogy merjük-e a kor feszültségeinek hullámaiból felemelni a tekintetünket az Úrra. S ha észrevettük, hiszünk-e, bízunk-e benne?

Nehéz megtenni az első lépést. Mielőtt elindul valaki a jelöltség vagy a noviciátus felé, nemegyszer azt gondolja, ezt már olyan érzésnek kellene kísérnie, mintha a belépésével a papszentelés következne, vagy már örökfogadalmat kellene tennie. Ez nem csak az elköteleződéstől való félelemből fakad. Szerintem nem pusztán erről van szó, hanem arról, hogy már az elején tökéletesen akarjuk csinálni. „Sem másokat, sem az egyházat, sem a közösséget nem akarom bántani. Már a legelején tudni akarom, biztosan ez-e az én utam, és hogy sikerülni fog.” És itt van szükség az imádságra, a Vele látásra, és ha az Úr valóban hív, akkor egy rizikós bizalomlépésre. Érzem a hívást, de azt is, hogy nem vagyok tökéletes, nem tudom pontosan, mit kell tennem. Akik meg merik lépni, azok számára az első év alatt általában kiderül, hogy tényleg itt van-e a helyük.

S ha nem, azt hogy éli meg?


Hivatásgondozóként komoly belső munkát jelent szabadon hagyni valakit, nehogy pusztán én akarjam, hogy jezsuita legyen, ha látom is, hogy alkalmas lenne rá. Belső szabadságra és imára van szükségem, hogy úgy tudjak emberek mellett állni, hogy az legyen, amit ők akarnak, és amire Isten vágyik velük kapcsolatban. Az Úr segít ebben a szabadságban, mert számomra igazi öröm, ha valaki megtalálja, amit keresett. Olyan jó látni az emberek arcán, amikor szabaddá válnak valamilyen irányba. S az elmúlt év kivételes volt számunkra ebből a szempontból. A hozzánk forduló fiatalok közül többen döntöttek úgy, hogy egyházmegyei szemináriumokba indulnak tovább, többen döntöttek a házas életforma mellett, sőt voltak, akik a monasztikus életforma felé éreztek hívást. Jezsuita jelentkezőnk idén nem is lett. Mégis nagy béke és öröm van bennem, mert a hivatástisztázó szolgálatunkkal megvalósult valami, ami segítség volt a fiatalok számára. Az Úr hív fiatalokat a szőlőjébe, és mi ezt szolgáljuk, nem a saját elképzeléseinket.

Hogy lehet ellenállni a ráhatás kísértésének?

Ha közel vagy a kincshez, amit kerestél, amire vágysz, az egyrészt öröm számodra, de meg is lehet ijedni tőle. A lélek mozgásai, melyek vagy Isten felé vezetnek, vagy eltávolítanak tőle, finomak, s nehezek tudnak lenni, főleg ha az ember ott van a döntés közelében. Keményen meg lehet küzdeni ezekkel. Már majdnem ott vagyok, hogy igent mondjak, és akkor elránt valami, például hirtelen jön egy nagyon erős félelem: még ne mondj igent, mi van, ha mégse… Azt tapasztalom, hogy egy ilyen folyamatban óriási segítség, ha van, aki támogat, hogy a figyelmemet ott tartsam, ahol szeretnék lenni, és nem a félelmeimre erősít rá. Magamtól simán rágörcsölnék, de van mellettem valaki, aki segít az Isten felé irányulni. Olyan ez is, mint a vízen járás története. Keresel, lassan kiléptél a bárkádból, elindultál, aztán a hullámok fölerősödnek. Azt veszed észre, hogy napi x órában a hullámokat figyeled. Ilyenkor megkérdezhetem a fiatalt: „Az Úr ott van a vízben? Milyen ő ott? Felőle mit érzel?” Az Úrtól érkezik a hívás iránya, nem a hivatásgondozótól. Ez fontos. Ha azt veszi észre egy hivatását kereső fiatal, hogy a keresés és küzdelem hullámai közepette inkább a lelkivezetője vagy a hivatásgondozója kezét érzi, és nem az Úrét, akkor keressen segítséget másutt, ahol szabadon hagyják, és valós segítséget kap, hogy Isten hívását kövesse.

Vannak, akik már tettek egy lépést Jézus társai felé: a Jezsuita 8-asra járó fiatalok százai. Ők annyira elszántak, hogy idén először, közkívánatra nyáron is folytatódnak az esti misék. Az ő hivatásgondozásukkal mi a helyzet?

Nagyon jók a J8-as misék, jók a prédikációk, jó a zene, a közösség. Ahogy én látom, itt az emberek konkrét segítséget kapnak a hivatásuk kereséséhez. Van állandó lehetőség gyónásra vagy mise után lelki beszélgetésre. Lehet imát kérni saját szándékra, és ilyenkor egy héten keresztül tényleg imádkoznak a fiatalok a szándékodért, Isten előtt tartva a szükségedet. Kedd esténként van külön imádság fiataloknak a Párbeszéd Házában az Inigo csoport szervezésében, amelyben a Szent Ignác-i imamódba vezetik be a fiatalokat. Lehet csatlakozni az Inigóhoz másokat szolgálni lelki napokon, részt venni szeretetszolgálatban. Tehát nem feltétlenül csak férfiak tudnak hozzánk kapcsolódni hivatásuk keresésében.

Hasonlóan nagy segítség fiatal felnőttek számára az Iránytű hivatástisztázó műhely a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Öten tartjuk: szerzetesek és egyházmegyés papok, az istenkapcsolatról, az imádságról, az önismeretről, a megkülönböztetésről, a döntésről, a főbb életállapotokról. Elsősorban az egyéni imádságra próbálunk serkenteni, hisz a hivatást leginkább az Úrral való személyes kapcsolatban lehet tisztázni. Bellovics Gábor rendtársammal tartottunk előadásokat, lelki napokat Magyarország területén, de Erdélyben is. Voltunk egyetemi lelkészségeken, szerveztünk férfinapokat, hivatáshétvégéket. Ezek a programok bepillantást engednek a jezsuita életbe, jó lehetőségek a találkozásra, ismerkedésre.

Ezenkívül ott van a Sodrás utcai Fiatal Felnőttek Lelkigyakorlatos Háza, ahová sokan eljöttek hozzánk az ország minden tájáról egy-egy napra vagy hosszabb időre is, hogy együtt imádkozzanak velünk, illetve segítséget kapjanak imádságukban. Reggel együtt miséztünk, és naponta egyszer találkoztunk lelkivezetésre. Idén kezdtük el a Mária utcai templomunkban a J16-ot frissen bérmálkozottaknak, fiatal házasoknak. Ez havi egy találkozást jelent. Ott jó volna jobban jelenvalóvá tenni a hivatás témáját. Valamint a jövő évben szeretnénk többet tenni azért, hogy a fiatalok ministránsközössége megerősödhessen a Mária utcai templomunkban.

Színes a kép…

És könnyen elérhetők vagyunk. A hivatásgondozás területe egyébként olyan, mint egy „bicikliműhely”, ahol ott vannak a sok száz éve bevált szerszámaink, de ez nem olyan műhely, ahova betolod az életed biciklijét, és valaki megszereli helyetted. Mi megnyitottuk a műhelyeket, ott vannak a használható eszközeink, az élő hagyományaink, és ott állunk páran mi, képzett „mesterek”. Próbáld ki a „szerszámokat”, gyere el a keddi imára, ministrálni, lelkigyakorlatra. A szerszámokat neked kell levenned. Ha szeretnéd, segítünk, megmutatjuk, hogyan működnek, de neked kell megszerelned a saját biciklidet. A hivatásgondozás nem egy szolgáltatás, ilyet nem tudunk és nem is akarunk vállalni. Mi azt tudjuk tenni, hogy a műhely hírét elvisszük az emberekhez, de a teret és az eszközöket mindenkinek magának kell használnia. Neked kell akarni, hisz felnőtt vagy. S akkor tényleg lehet haladni. Nem vagy egyedül abban, hogy hogyan kell rátalálni Istenre, hogyan kell jól dönteni. Vannak járható utak. Közben pedig együtt ki tudjuk találni, hogy mihez van kedvünk, mit lehet még tenni az egyházért.

Szigeti László

Forrás: A Szív folyóirat - 2018. július-augusztus



2018. augusztus 2., csütörtök

Mire szánt engem az Isten?

Lelkigyakorlat a váci püspökségen

2018 júliusának utolsó hétvégéjén, három napos lelkigyakorlatot szerveztek a Váci Püspökségen: „Mire szán engem az Isten?” címmel, amelyen hét fiatal fiú vett részt, akik úgy érzik meghívást kaptak a Jóistentől a papi hivatásra.


A három nap alkalmat adott arra, hogy a résztvevők a papi hivatást érintő kérdésekkel foglalkozzanak. Bekapcsolódtak a Váci Püspökség és a kispapok életébe, részt vettek a közös szentmisén, zsolozsmán és szentségimádáson.

Az idén nyáron először megrendezésre kerülő találkozót a váci egyházmegye papnövendékei: Gábriel József és Vida Attila szervezték, Dr. Beer Miklós váci megyéspüspök bátorításával.

A fiatalok interaktív beszélgetések keretében ismerkedtek meg a papnövendékekkel, meghallgathatták tanúságtételeiket, életútjukat, de gazdagodhattak a Püspök atya és Torma Zsolt Joel újmisés atya gondolataival is. A lelki programok mellett Látó-hegyi kirándulás, grill-parti, csocsóbajnokság is színesítette a hétvégét.

 ***

Az alábbiakban a részvevők néhány gondolatát idézzük a lelkigyakorlatról:

„Az egész hétvége egy lelki feltöltődés volt.”

„Egy séta közben a Mennyei Atyával tudtam lenni és beszélgetni.”

„Ha ki kell emelnem valamit, az a püspöki kápolnában lévő Szentségimádás lenne. Tudom, furcsán hangozhat, de ez az egy óra éreztette velem azt, amit eddigi életem során sosem éreztem még, ez pedig az Isten közelsége.”

„Jó ötlet, hogy kispapok foglalkoznak a hivatásgondozás témájával, mert korban, felfogásban, tapasztalataikban is közelebb állnak hozzánk.”

„Én egy felejthetetlen élményt kaptam.”

„A hétvége fénypontja az esti Szentségimádás volt.”

„Jók voltak a komoly és mély beszélgetések!”

„Nagyon tetszettek a hivatástörténetek.”

Forrás: Váci Egyházmegye