2014. április 30., szerda

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Sacré Coeur Nővéreknél

Értelmes életre vágysz? Szeretnél a többi ember hasznára élni? 
Keresed Isten szándékát életedben?

Egyénileg kísért hivatástisztázó lelkigyakorlat 24–35 éves útkeresők számára 
a Sacré Coeur nővéreknél. 

2014. május 30-án 18 órától – június 1. 14 óráig Budapesten 
a Mese utcai Forrás Lelkiségi Központban.


Kísérők: Mariola Pietrzak RSCJ és Tornya Erika RSCJ.
Szentmise, szentségimádás és gyónási lehetőség is van.
Részvételi hozzájárulás 6000 Ft.
Korlátozott számban még vannak helyek.

Bővebb infó, jelentkezés május 26-ig a hivatasrscj@gmail.com mail címen.




Forrás: Gratuitas

A Sacré Coeur nővérek bemutatkozása


2014. április 27., vasárnap

Üzenet hivatásukat keresőknek Isteni irgalmasság ünnepén

,,Ma vezesd hozzám a papi és szerzetesi lelkeket, s merítsd őket mérhetetlen irgalmam tengerébe. Ők adtak nekem erőt keserves kínszenvedésem elviselésére. Rajtuk keresztül árad irgalmam az emberiségre.''

Legirgalmasabb Jézus, akitől minden jó származik, gyarapítsd bennünk kegyelmedet, hogy az irgalmasság méltó cselekedeteit vihessük végbe; s mindazok, akik látnak bennünket, dicsérjék az irgalmasság mennyei Atyját.

Az isteni szeretet forrása
A tiszta szívekben lel lakásra,
Kik az irgalom tengerében megfürödtek,
S mint fénylő csillagok tündökölnek.

Örök Atya, tekints irgalmas szemmel szőlőskerted választott seregére, papjaid, szerzetes fiaid és lányaid lelkére! Áldásod ereje gazdagítsa őket! Fiad Szívének érzéseiért, amely Szívbe bezártad őket, add meg nekik világosságod erejét, hogy az üdvösség biztos útjain vezessenek másokat, hogy mindörökké együtt zenghessék majd kikutathatatlan irgalmad dicséretét. Ámen.”

Így imádkozunk az Isteni Irgalmasság kilenced második napján.

Jézusnak tehát fontos, hogy minél több meghívását elfogadó megszentelt életű személy legyen, akik kínszenvedései során megvigasztalták Őt.

Hivatásukat keresőként érdemes azon is elgondolkodni, hogy szívesen vállalnék-e egy olyan áldozatos életet, amely Krisztus szorosabb követésére, az Ő vigasztalására és az Ő irgalmának közvetítésére szól?

Életszentségre vezető út a családi élet is, ez az alaphivatása mindenkinek. De a megszentelt út egy más, egy természetfeletti küldetés, amelyet ha meghívás után elfogad az ember, sokak lelki üdvére szolgálhat; ha valaki azt becsülettel megéli, és hűségesen kitart benne élete végéig.

Hogyan lehet Jézust vigasztalni és irgalmának közvetítőjévé lenni?

Egyszer egy nővérrel beszélgettem, és hangot adtam annak a véleményemnek, hogy milyen sok és nehéz vezeklést és engesztelést végeznek a rendjükben. A nővér csak ennyit mondott: „Nem fakírságból tesszük ezeket.”

A megszentelt személyek tehát nem fakírok, vagy kificamodott életvitelű emberek, hanem fogadalmaikon keresztül egyre hasonlóbbakká válnak Krisztushoz, Őt mintázzák meg a világban és áldozataikat, lemondásaikat, a vezekléseiket és engesztelésüket Neki fölajánlva Őt szeretve mindenek felett és az Ő irgalmát leesdve a bűnös világra élnek közösségekben, klauzúrában vagy világban élő közösségekben vagy ha nem közösségi utat kaptak, akkor köztünk a világban.

Mit jelent konkrétan a vigasztalás és az irgalmasság közvetítése, a vezeklés és engesztelés a mindennapi megszentelt életben?

A legfontosabb, hogy hűséges vagyok a fogadalmamhoz. A megszentelt élet intézményeiben a fogadalmat tevők hármas fogadalommal a szegénységgel, tisztasággal és engedelmességgel vállalják, hogy Jézus tükörképei lesznek a világban. Aki a püspök vagy pap előtt letett tisztasági fogadalmával vagy a konszekráció liturgiája során a szüzek rendjében Istenért lemond a családalapításról ezt is Országának terjedéséért teszi, hogy saját életszentsége elérése után a lelkekben is kimunkálja lelki atya vagy anyasága révén az egyre inkább Istennek tetsző szent életet.

A második, hogy vezeklem a saját bűneimért. Élete során mindenki kisebb nagyobb hibába eshet, bűnt követhet el. Találkoztam olyan nővérrel, aki felnőtt megtérő volt és utána kapta a meghívását. Ő nagyon nagy szeretettel végzi vezeklő gyakorlatait régi életének bocsánatára és jóvátételére. Vezekelni több módon lehet. Szent elődeink jó példákat adtak, de ha megmaradunk a mai és „kevésbé fakír” eszközöknél, akkor az imádság (szóbeli, elmélkedő és szemlélődő), a böjt különböző formái, a zarándoklat, minden önmegtagadás, amikor kilépek önnön igényeimből és a másikra összpontosítok vagy egyenesen Jézusra, akkor ezek jó vezeklések lesznek a Jó Isten számára.

A harmadik, hogy mások bűneiért engesztelem az Urat. A magyar nép és a világon élők bűneiért sok engesztelés nyújtandó a mi Urunknak. Hasonlóan a vezeklő gyakorlatokhoz, itt is az imádság és önmegtagadás a Jézus szenvedéseiben való mind szorosabb osztozás a vigaszt nyújtó Számára.

A fentiekkel senkit sem elriasztani szerettem volna a megszentelt úttól, inkább rádöbbenteni arra, hogy mennyire nagy szükség van Istennek szentelt áldozatos életekre, akik a családi élet örömeiről lemondanak, és mind inkább hasonlítanak ebben a világban Krisztushoz. Nekik több idejük és lehetőségük van minderre, mivel erre szól a hivatásuk.

Nagy szükség van ugyanakkor szent életű szülőkre is, akik életszentségükkel jó keresztény példával járnak elöl és olyan légkört teremtenek ahol hivatások születhetnek.

Életszentségre minden életállapotban van lehetőség, egyik hivatás sem magasabb rendű, A megszentelt út Isten kegyelméből élhető, kizárólag emberi erővel nem.

Kérem Isten kegyelmét és irgalmát minden hivatását kereső testvéremnek, hogy egyre tisztábban lássa a saját, személyre szabott útját és életszentségében egyre előrébb tudjon haladni. Amen.


2014. április 26., szombat

Megszentelt élet a Regnum Christi Közösségben

A megszentelt élet a Regnum Christiben az Istennek szentelt élet újfajta módja az Egyházon belül, amely lehetővé teszi számunkra, lányok számára, hogy szándékunknak megfelelően Krisztus országának terjeszésére szánjuk oda magunkat, a mély imaélet és az intenzív apostoli munka útján.


Arra kaptunk meghívást, hogy a modern társadalomban éljünk és dolgozzunk, és hogy abban a keresztény élet kovászaivá váljunk, hasonlóan ahhoz „a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekevert három mérő lisztbe, amíg az egészen meg nem kelt” (Lk 13,21); a világban élünk, bár nem vagyunk a világból valók (Jn 15,19), és mindenkinek mindene lettünk, hogy egyeseket megnyerjünk Krisztusnak (1Kor 9,22).

1969-es megalakulásunk óta arra törekszünk, hogy választ adjunk Krisztus szeretetére önmagunk teljes odaajándékozásával, tettük ezt azáltal, hogy különféle formában ajánlottuk fel magunkat az emberek szolgálatára. Az igazság és szeretet civilizációját iparkodtunk megteremteni – II. János Pál szavaival élve –; ez egy olyan feladat, ami különösen a nőkre lett bízva. „Az Egyház nagyon sokat vár az Istennek szentelt nőktől, amiatt az egészen sajátos adottságaik miatt, melyek a tanítás, a szokások, a családi és társadalmi élet támogatása, a női méltóság és az emberi élet tisztelete terén nyilvánulnak meg”(II. János Pál, Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítása, 58.).

Legfőbb célunk segíteni a nőknek abban, hogy az evangélium szerinti életvitelükkel és az örömhír hirdetésével erőt öntsenek a társadalomba. Fel akarjuk készíteni a nőket arra, hogy tudjanak hatást gyakorolni a fiatalokra és a felnőttekre, értelmiségiekre és háziasszonyokra, vállalkozókra és vezető szakemberekre egyaránt. Azok a nők, akik a Regnum Christi lelkiségét osztják, hiteles szeretetet, tiszteletet és méltóságot kölcsönöznek magán-, családi, szakmai és társadalmi életüknek.

A Regnum Christiben megszentelt életűek első közösségét 1969. december 8-án alapították Dublinban. Ez volt az első magja a később bő termést hozó fának. Az ezt követő években sorra nyíltak apostoli központok világszerte: Spanyol- és Olaszországban, Mexikóban, az Egyesült Államokban és Chilében.

1991-ben megnyitottak egy nemzetközi tanulmányi központot Wakefieldben (Rhode Island, USA), 1994-ben pedig São Pauloban (Brazília). 1996-ban további két központot alapítottak Mexikóban és Spanyolországban. 1969 és 1999 között Isten hivatásokkal áldotta meg a Regnum Christiben megszentelt életű nőket, 23 különböző országból.

Jelenleg a következő országokban végzünk apostoli tevékenységet: Egyesült Államok, Kanada, Olaszország, Ausztria, Írország, Spanyolország, Németország, Hollandia, Franciaország, Svájc, Csehország, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Ausztrália, Új Zéland, Libanon, Brazília, Venezuela, Kolumbia, Argentína, Mexikó, Chile és Salvador.

Teljesen Krisztusnak szentelten az Egyház szolgálatában

A Regnum Christiben megszentelt élet egy újfajta életstílus, válasz Kriszus meghívására, amit kiválasztottaihoz intéz: „Jöjj és kövess engem!” Mint Péter és András, mint János és Jakab, mint Mária Magdolna… mi is hátrahagytuk a „hálóinkat”, és életünket az Egyház szolgálatára szántuk. Meghívásunknak a veleje az a mély vágy, hogy Isten uralkodjon minden ember szívében az egész világon.

Öt szeretetet ápolunk magunkban: Krisztus, az Egyház, a Pápa, a Szűzanya és a lelkek iránt. Egy mélységesen Krisztus-központú lelkiséget élünk; Krisztus az életünk középpontja és mintaképe, valamint boldogságunk forrása. Hitelesen törekszünk szeretni az Egyházat és hűségesen kívánunk ragaszkodni földi helytartójához, a Szentatyához. Tiszteljük Szűzanyánkat, ez leginkább erényeinek követésében mutatkozik meg. Minden munkánkat a lelkek üdvösségének szenteljük.

Krisztus tanúi akarunk lenni, akik teljes idejüket és minden adottsagukat az evangélium terjesztésére szentelik, és azáltal, hogy szabadon és állandó jelleggel egyesülünk vele a szegénység, tisztaság es engedelmesség ígéreteinek letételével. Megszentelt életünk értelme az Atyaisten kezdeményezésében áll (ld. Jn 15, 16), ami a kiválasztott nőktől a teljes és kizárólagos önátadás válaszát várja.

Krisztus személyes szeretetének az élménye ez, amely a élet feltétlen odaadásához vezet, mindenestül a kezébe helyezve jelent és jövőt egyaránt. Egy hivatás, amelyre szüksége van a mai kor Egyházának, és amiről II. János Pál számtalanszor szólt elismeréssel: „Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy, aki Krisztus, a megtestesült Ige édesanyjának, minden nők között a legnagyobbnak példája szerint engedékenyen és hűséggel nyílsz meg az isteni szeretet számára, így segítvén az Egyházat és az egész emberiséget, hogy élete Istennek adott »jegyesi« válasz legyen, mely csodálatos módon fejezi ki azt a közösséget, melyet ő teremtményeivel meg akar valósítani” (II. János Pál pápa 1995. június 29-ei levele a nőknek, 2.).


Egy küldetés

Azon túl, hogy válaszolunk Krisztus meghívására a megszentelésünkkel, el akarjuk ültetni missziós parancsát – „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!” – minden ember szívébe. Fáradhatatlanul küzdünk, hogy minél többen megismerjék Krisztus szeretetét és az ő országát.

Sajátos küldetésünk abban áll, hogy a világi híveket, elsősorban a lányokat és a nőket felkészítsük, irányítsuk és buzdítsuk, hogy képviseljék a hiteles keresztény értékeket, és szerezzenek megbecsülést a családi élet iránt környezetükbe. Ezt a feladatot apostoli munkáinkon keresztül valósítjuk meg a következő területeken:

* vezetői és nevelő munka nemzeti és nemzetközi oktatási intézményekben;
* családi tanácsadás és lelkivezetés;
* a kislányok, kamaszok és fiatalok teljeskörű nevelése;
* evangelizációs missziók és a hátrányos helyzetűek megsegítése;
* a hit terjesztése, ez erkölcsi és lelki értékek előmozdítása a tömegtájékoztatási eszközökben;
* a katolikus tanítas és erkölcs hirdetése.

Minőségi oktatás élvonalon

Ahhoz, hogy ezt a küldetést az Egyház ölén megvalósíthassuk, teljeskörű nevelésben részesülünk, amely lelki, emberi, szellemi és társadalmi téren egyaránt képesít minket.

A képzésünk egy négyéves tanulmányi időszakkal kezdődik, amelynek keretében filozófiát, teológiát, pedagógiát és vállalatvezetést tanulunk, annak végén pedig pedagógiai és vallástudományi diplomát szerzünk. Ezután lehetőségünk van szakosodni vagy valamilyen egyetemi posztgraduális képzésen résztvenni, amely segít a későbbiekben az Egyház által ránkbízott küldetésünk kibontakoztatásában. Mindehhez állandó jellegű szintentartás is járul többek közt szociális és pedagógiamódszertani témákban, az általános műveltség, nyelvtanulás terén.

A megszentelt életünkre vonatkozó képzési program egyensúlyra törekszik az ima- és szentségi élet, a tanulás, az apostoli munka, a háztartás, a sport és a kikapcsolódás közt, hogy így alakítson ki bennünk egy gazdag és vonzó női személyiséget, amely képes jobban válaszolni azokra a kihívásokra, ami elé a világ állít.

Egy kihívás

A megszentelt élet egy hivatás, egy szabadon és szeretetből meghozott válasz Krisztus szeretetére, aki a XXI. század elején is hívja a fiatalokat, ahogy tette ezt kétezer évvel ezelőtt: „Jöjj és kövess engem!” „Ezért az Egyház fáradhatatlanul hirdeti Jézus Krisztust; hirdeti evangéliumát, mint az egyetlen és túláradó bőségű feleletet a fiatalok mélyből fakadó vágyaira, s mint személyes csatlakozásra fölszólító buzdítást (»és jöjj, kövess engem«, Mk 10,21), ami Jézusnak az Atya iránt érzett fiúi szeretetéből és az emberiségért vállalt üdvözítő küldetéséből való részesedést jelenti” (II. János Pál, Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 46.).

Amennyiben szeretnél bővebb információhoz jutni a megszentelt életű nőkről a Regnum Christi-ben, illetve ha szeretnéd finanszírozni egy hivatás képzését vagy apostoli munkáját, írjál, vagy vedd fel velünk a kapcsolatot:

Magyarország

Magyarországon 1997 óta dolgoznak megszenteltek, jelenleg négyen: Vadász Kinga, Hangódi Dóri, Marton Fabiola Németországból és Ale Morera Mexikóból. Fő feladatuk a Regnum Christi és az ECYD lánytagjainak a lelki és apostoli képzése lelkigyakorlatok, lelkivezetés, személyes és csoportos megbeszélések keretében, valamint együttműködés a lányok szüleivel.

Vadász Kinga tanúságtétele a Mária Rádióban, 2012 március — http://gloria.tv/?media=264795

Ha érdekel a közösségünk és az életmódunk, keress engem:

Regnum Christi – megszentelt életűek
Vadász Kinga
1065 Budapest, Bajcsy- Zsilinszky út 51.
Tel:+36 30 307 0615


Forrás: Regnum Christi


2014. április 25., péntek

Harmadrendi szerzetes?

Ennek a kifejezésnek a végén azért van kérdőjel, mert ebben két különálló fogalom keveredik.

Szerzetesek azok, akik elköteleződnek egy megszentelt élet intézményében és hármas fogadalmukat az ún. professiot leteszik a szegénységre, tisztaságra és engedelmességre. Ezáltal életüket egészen Istennek szentelik. A különböző szerzetesrendek létrehozhatnak harmadrendeket, amelyekben a szerzeteseket kivéve mindenki elköteleződhet, akik a keresztény tökéletességre a rend karizmájának megfelelően törekednek. A harmadrendi fogadalom nem professio, ez az életút nem minősül hivatalos megszenteltnek, ezzel az elkötelezettséggel házasként is élhet az ember.

Azok, akik úgy érzik, hogy valamilyen oknál fogva hozzájuk a harmadrendi elkötelezettség áll legközelebb, de Isten Országáért szűzi életet is vállalnának, csak nincs olyan megszentelt élet intézménye, amelyben ezt megélhetnék, elképzelhető egy olyan megoldás is, hogy tisztasági magánfogadalmat tesznek, emellett bekapcsolódnak a közösség imaéletébe harmadrendi tagként. Ajánlható ez olyan magánfogadalommal már elköteleződötteknek is, akiknek úgy érzik szükségük van egy közösségre, de egyik ismerős megszentelt élet intézménye sem alkalmas számukra.

Sziénai Szent Katalin, aki tisztasági magánfogadalmat tett
és csatlakozott a domonkos harmadrendhez
Szeretném megemlíteni továbbá az obláció lehetőségét. Ez szintén hasonló a harmadrendi elkötelezettséghez, mert a közösség karizmája szerint a világban élve törekszik a tag az életszentségre, de van olyan fajtája, a reguláris obláció, amely megszentelt útnak minősül. Oblátus, illetve obláta lehet házas is, de reguláris obláta egy olyan út, amely során a tisztasági ideiglenes vagy örök fogadalom által kizárja a házasság lehetőségét a kolostorban töltött elkötelezett idő alatt.

Azok a fogadalmak, amelyek harmadrendiként, vagy (nem reguláris) oblációban tesznek le, nem jelentenek konszekrációt, Isten Országáért szűzi életet nem vállal itt az elköteleződött személy, ezért ezek nem minősülnek megszentelt életútnak. Ezért a címben szereplő kifejezés nem értelmezhető, harmadrendi szerzetes nem létezik.

Világban élő megszentelt utak tehát lehetnek a harmadrendi elköteleződés vagy obláció tisztasági magánfogadalommal, a világi rendi tag vagy az obláta a szüzek konszekrációjában részesülve, világi intézmények, közösségen kívüli (tisztasági) magánfogadalom, szüzek rendje, konszekrált remeteség.

Világban élő nem megszentelt/szerzetesi hivatásnak, de az életszentségre, a keresztény tökéletességre való törekvés útjaként tekinthető a harmadrendi elköteleződés és a nem reguláris obláció egyedülállóként vagy házasságban. (A diakonátus házasságban megélve és az állandó diakonátus, amikor a nőtlen vagy özvegyen maradt diakónus nem házasodhat, a kisebb papi rendnek minősül, nem megszentelt életállapotnak.)
Nem mindenki kap meghívást a monasztikus életre, ahol egy megszentelt élet intézményében klauzúrában él valaki, de ettől függetlenül lehet meghívása a megszentelt életre. Annak, aki nem kap meghívást a megszentelt életre, ettől függetlenül az életszentségre ő is kap meghívást és ez minden életállapotban (egyedülállóként és családosként is) megélhető.

kármelita harmadrendiek


Kevésbé ismert hivatások, amelyek talán megfelelőek lehetnek Neked

2014. április 22., kedd

Lelkiségmélyítő napok a Szociális Testvéreknél

Lelkiségmélyítő napok 2014. május 11.-én és június 1.-én.

Az elmélkedéseket Szabó Katalin testvér tartja,
Corona Bamberg: Az emberség ára c. könyv alapján. 


Szeretettel várunk 18 és 35 év közötti lányokat, akik érdeklődnek a szerzetesi hivatás iránt, vagy csak szeretnének egy-egy napot csendben, Isten keresésében, imádságban tölteni. 

A lelkinap fél 10-től kb. fél 5-ig tart. Helyszíne a szociális testvérek egyik budapesti háza. 

További részletek és jelentkezés Tóth Anna testvérnél a 
tanasss@gmail.com címen vagy a 36/30-447-1598 -as telefonszámon.






2014. április 20., vasárnap

Húsvéti gondolatok hivatásukat keresőknek

Jézus Szent Keresztáldozata után harmadnapon feltámadott és megjelent Édesanyjának, Mária Magdolnának és az apostoloknak. Nem földi testtel, hanem megdicsőült Szent Testével. Ezt hisszük és tudjuk, hogy a húsvéti misztérium által Isten megmentett minket a Gonosz hatalmából és Jézus Krisztus, a Megváltó által mi is az Isten által nekünk készített Örök Hazába juthatunk.

Ezt a misztériumot tekintetbe véve érdemes hivatásunkat is keresni. Akár a családi életet, akár a megszentelt hivatást éli meg valaki, egyaránt keresztekkel kell szembe néznie, csak másféle oldalról. Azonban nemcsak kereszt, hanem Jézus megváltó műve által örömöt is megélhet a hivatásában elkötelezett. Jézus nem hagyott magunkra, hanem szentségeiben velünk él és engedi magát megtalálni, megtapasztalni annak, aki Őt igazán keresi. Ezzel a tudattal élhetünk, hogy keresztjeinket Vele hordozhatjuk, de az Általa adott örömben is részesülhetünk az Ő kegyelméből.

Nem érdemes tehát csak a szenvedés és a kereszt oldaláról megközelíteni sem a megszentelt hivatást sem a családi hivatást. Mindkét esetben valamiről lemondunk de valamiért, szenvedésünk értelmet nyer, átalakul kegyelem által szeretetből mások üdvösségére. Ugyanakkor eltérő formában de megtapasztalhatjuk hivatásunkkal együtt járó örömünket is, amely megerősít és támogat nehézségeink idején és segít, hogy el ne veszítsük a célt szemünk elől. A lényeg mindig az, hogy nekem éppen melyik formában akarja Isten adni a keresztet és szenvedést illetve az örömet Krisztusban, melyik az az út, amely által a leginkább ki tudok teljesedni Vele együttműködve életem során. De ez mindig az Ő terve életemben, Ő tudja legjobban, hogy melyik az a hivatás, amelyet ha elfogadok, legrövidebb úton eljuthatok Hozzá életem befejezése után.

Ha az Úr a megszentelt útra hív, lehet, hogy nem alapíthat családot az ember, ez egy komoly kereszt és lemondás az ember részéről, de a másik oldalról több lehetősége van Isten dolgaiban lennie és az ima ereje és a közösségi élet – ha van - által sok örömet kaphat.

Ha a meghívás a megszentelt életre nem áll fenn és családos hivatásban él az ember, a családi élet kereszt de ugyanakkor öröm is. Feltámadt Jézusunk szolgálatában számos lehetőség nyílik ekkor is munkálkodni.

Isten kegyelme és öröme egész életünkön végigkísér. Vele egyesülhetünk a szenvedéseiben, keresztjében, de Vele együtt már itt a Földön megtapasztalhatjuk a mennyország előízét, amely a maga teljességében az Örök hazában vár ránk.

Isten segítsen a Feltámadt Krisztus örömében és erejében élni minden hivatás kereső testvéremnek, Ő mutasson utat és adjon fényt életébe, hogy ráléphessen az Örök Atya tervének megfelelő útra és benne kiteljesedve a legbiztosabban haladhasson üdvösségének útján. Amen.


Húsvéti jókívánság


A Feltámadt Krisztus ereje és kegyelme töltse be ezen a Húsvéton 
minden hivatását kereső testvérem szívét és azokét, 
akik már elköteleződtek, 
hogy minél inkább Istennek tetszően éljék életüket. 

Szeretettel és imádsággal: 

Mária Eszter

Pascha Nostrum


2014. április 17., csütörtök

A papi öröm romolhatatlan, teljes és misszionárius

Az Úr Krisztusban felkent bennünket az öröm olajával

Ferenc pápa homíliája a nagycsütörtöki krizmaszentelő misén

Nagycsütörtökön az Egyház két szentmisével a papság és az Eucharisztia alapítására emlékezik. Hálát adunk Jézusnak, hogy az Oltáriszentséget rendelte és megalapította a papságot. A délelőtti krizmaszentelési misét a megyéspüspök papjaival együtt mutatja be. A homília után a jelenlevő papok megújítják a szenteléskor tett ígéreteiket. Az esti szentmisével az utolsó vacsorára, az Eucharisztia alapítására emlékezünk. 

Ferenc pápa nagycsütörtökön délelőtt fél tíz órai kezdettel a Szent Péter-bazilikában mutatta be a krizmaszentelő szentmisét a Rómában tartózkodó bíborosokkal, püspökökkel és számos pappal. Jól kifejezi az ünnep lényeget a szentmise prefációja: a Krisztus által kiválasztottak a kézrátétel által szolgálatainak részeseivé válnak, hogy a megváltó áldozatot megújítsák (hathatósan megjelenítsék) Jézus nevében, és a hívőknek elkészítsék a húsvéti lakomát, a hívő nép között szeretetben élen járjanak, igével táplálják és erősítsék a szentségek által, életüket testvéreik üdvösségének szolgálatára szenteljék.

Ferenc pápa homíliájában a nagycsütörtökön alapított papság öröméről elmélkedett.
„Kedves Paptestvérek! Ma nagycsütörtökön, amikor Krisztus a végsőkig szeretett bennünket (vö. Jn 13,1), emlékezzünk a papság alapítására és saját papszentelésünkre. Az Úr Krisztusban felkent bennünket az öröm olajával, és ez a felkenés arra hív bennünket, hogy fogadjuk el, hordozzuk ezt a nagy ajándékot: az örömet, a papi örvendezést. A pap öröme értékes ajándék nemcsak saját maga, hanem Isten egész hűséges népe számára, mert a pap e néphez küldetett a felkenéssel. A papi öröm forrása az Atya szeretete, és az Úr azt kívánja, hogy ennek a Szeretetnek az öröme legyen bennünk, és legyen teljes (vö. Jn 15, 11).

Ferenc pápa ezután – több ízben utalva az Evangélium öröme kezdetű buzdítására is –
ennek az örömnek a tulajdonságait mutatta be, részletezte. Utalt Máriára (EG 288), az élő Evangélium anyjára, aki az öröm forrása a kicsinyek, szegények számára, aki a pap példaképe: a pap a legszegényebb az emberek között, ha Jézus nem gazdagítja szegénységével; és a leghaszontalanabb szolga, ha Jézus nem nevezi barátjának; és a legostobább, ha Jézus nem oktatja, mint Pétert; a legvédtelenebb az emberek között, ha a Jó Pásztor nem erősíti meg nyája körében. 

Mária oltalmaz bennünket a Gonosztól; pap vagyok, mert az Úr jóságosan rátekintett kicsinységemre (vö. Lk 1,48), e kicsinységünk elismerésével nyerjük el örömünket. Ferenc pápa a papi öröm három jellemzőjét fejtette ki: 

1) Ez az öröm felken, vagyis behatol szívünkbe, átalakítja és szentségileg megerősíti azt. A papszenteléskor a kézrátétel és a krizmával való megkenés révén az Egyház átadja mindazt, amit az Úrtól kapott. Örömünk e pappá szentelésből forrásozik. 

2) Nem romlandó öröm: az Úr megígérte, hogy örömünket senki sem veheti el tőlünk (vö. Jn 16, 22.) A bűn és az élet gondjai miatt ugyan lelohad, a bűn el is fojthatja, de a mélyben, mint az elégetett venyigék hamuja alatt ott marad a parázs, amelyet fel lehet szítani. Szent Pál ezt ajánlotta Timóteusnak: „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él” (2Tim 1, 6). 

3) Harmadik jellemzője: misszionárius öröm: ez a papot szorosan Isten szent népéhez kapcsolja, hozzá van rendelve, hogy keresztelje, bérmálja, hogy gondját viselje, szentmisét mutasson be, áldjon, vigasztaljon, evangelizáljon.

Ferenc pápa ezután még tovább elmélkedett a papi örömről. 

Ez az öröm mintegy a szegénység nővére. Mivel a pap sok mindenről lemondott, mivel szegény, sok mindent másoknak ad, az Úrtól kéri az örömöt. Nem törődik magával, de számíthat Isten népe nagylelkűségére, hálájára minden jótettéért, főleg a szentségek kiszolgáltatásáért. Sokan a papság önazonosság válságáról beszélnek, de nem számolnak azzal, hogy az identitás feltételezi a valahová tartozást. Nincs önazonosság és így életöröm sem, ha nem tartozunk határozottan Isten hű népéhez. A pápa itt hivatkozott az Evangelii gaudium 268. pontjára: „Jézus fel akar bennünket használni arra, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez. A nép körében ragad meg minket, és a néphez küld, úgy, hogy e néphez tartozás nélkül érthetetlen az identitásunk.” A pápa itt újra hangsúlyozta: ki kell lépnünk önző énünkből, hogy az Úr legyen a középpontunk, aki népe szolgálatára küld bennünket. Kilépni önmagunkból, kifosztani magunkat, ez a szegénység.

- A papi öröm a hűség nővére. – Nem vagyunk makulátlanok, bűnösek vagyunk, de hűségeseknek kell lennünk Krisztus egyetlen jegyeséhez, az Egyházhoz. Itt van a termékenység kulcsa. A pap gondját viseli lelki gyermekeinek, akiket az Úr rábízott: keresztel, hittant tanít, betegeket látogat, felkarolja a szegényeket a plébánián vagy bárhova szól küldetése. Öröme hűségesen teljesített lelkipásztori munkájából fakad.

- A papi öröm az engedelmesség nővére. – Engedelmesség az Egyháznak a nekünk adott hierarchia révén, a plébánián, a kapott joghatóság gyakorlásával, különleges megbízatásomban…, egyesülve a mennyei Atyával, akitől minden atyaság származik. Készség, hogy az Egyházban bármilyen szolgálatot teljesítsünk, Mária, az Úr szolgáló leánya segítségével. A pap ajtaja legyen mindig nyitva, legyen a bűnösök menedéke, otthon a hajléktalanoknak, gyógyulást nyújtó a betegeknek, sátorhely a fiataloknak, hittanterem az első áldozásra készülőknek. Krisztus küldi a papot, hogy irgalmasan segítséget nyújtson minden szükségben, és támogasson kreatív szeretettel minden jó kívánságot.

Most nagycsütörtökön a pap kérje az Úr Jézust, hogy sok fiatal fedezze fel a buzgóságot, mely lángra gyújtja az örömet, mihelyt boldog merészséggel válaszol hívására. – Kérje az Úr Jézustól, hogy ragyogtassa fel az örömet az újonnan felszenteltekben, amikor megkezdik papi tevékenységüket. Nagycsütörtökön a pap kérje az Úr Jézustól, hogy erősítse meg azok papi örömét, akik már évek óta viselik a szolgálat terhét. Őrizze meg az Úr a felnőtt papok örömének mély és bölcs érettségét, hogy így tudjanak imádkozni Nehemiással: „Az Úr öröme az én erősségem” (vö. Neh 8, 10). 

Végül ezen a nagycsütörtökön azt kérem az Úr Jézustól, hogy árassza el örömmel az idős, egészséges vagy beteg idős papokat. A Kereszt öröme abból a tudatból fakad, hogy romolhatatlan kincset hordozunk törékeny edényben. Az idősek tudják, hogy „jól vannak bármilyen helyen, mert már érzik az idő elillanásával az örökkévalóság ízét”. (Guardini) 

Forrás: Vatikáni Rádió



Amicus Meus


2014. április 12., szombat

Elmélkedés Virágvasárnapra hivatásukat keresőknek

Gazdag és szegény eszközök
Ezen a vasárnapon Jézus Krisztus bevonulására emlékezünk Jeruzsálembe. Ezzel veszi kezdetét a Nagyhét, amely legnagyobb ünnepünkre, Húsvétra vezet el bennünket.

A bevonulás során Jézus az ünneplő sokaság közepette szamárháton ülve vonul be, jelezve, hogy Ő nem politikai megváltó, hanem a szegénység kedvelője, az igazi Megváltó.

Együtt van jelen ez alkalommal a szegény és gazdag eszköz, mely a lelki életben is fontos, hogy így legyen. A szegény és gazdag eszközök egymás mellett, mintegy egymást kiegészítve alakítják belső világunkat.

Mennyivel fontosabb a hivatás keresése közben, hogy éljünk ezekkel az eszközökkel. De ne mindig csak egyfélére törekedve, hanem mindkét oldalt erősítsük.

Melyek ezek a gazdag és szegény eszközök?

A gazdag eszközök, amelyek jól láthatóan jelen vannak az Egyház és a világ életében, úgy látszanak, hogy eredményt hoznak a résztvevő életében.

Ez lehet egy közös lelki program, egy lelkigyakorlat, egy zarándoklat, egy szentmise, egy beszélgetés, egy találkozás, egy könyv, egy írás, mind, ami mérhetően arra hivatott, hogy hivatásunkban előre juttasson minket.

A szegény eszközök nélkül a gazdag eszközök egymagukban nem állhatnak meg. Jézus megváltó művében is ott volt Virágvasárnap után a Nagyhét és a Kálvária szenvedése, mint szegény eszköz, így ebből forrásozik megváltói hivatása.

Szegény eszköz lehet az Istenben elmerült imádság, a böjt, a lemondás, az áldozathozatal, a szenvedés és megaláztatás elfogadása, minden, ami csendben a lelkünk mélyén zajlik és táplálja a gazdag eszközök talaját.

Hivatástisztázás során tehát érdemes mindkét oldalról erősíteni lelkünket és kiaknázni a gazdag és szegény eszközök által is a körülöttünk levő lehetőségeket az előrelépéshez megismerve egyre jobban az Atya tervét életünkkel.

A gazdag és szegény eszközökről a lelki életben általában Tadeusz Dajczer „A hit fényében a harmadik évezred küszöbén” című könyvében lehet olvasni.


2014. április 7., hétfő

Nyári hivatástisztázó lelkigyakorlat a Pálos Nővéreknél

A pálos Nővérek nyáron 5 napos csoportos hivatástisztázó lelkigyakorlatot szerveznek melynek időpontja: július 28. - augusztus 2.

Jelentkezni legkésőbb egy héttel előtte lehet telefonon: (32) 479-139.



2014. április 4., péntek

Isten nyomában - alpinistából szerzetes

Egy spanyol, nem hívő alpinista lány útja Istenhez. 

Szerette a hegyeket, természetet, a szabadságot, s egy hátizsákkal járta a világot, mászta a hegyeket. Időnként megállt, dolgozott, hogy legyen pénze a továbbutazáshoz és indult is tovább. S bár nem kereste Istent mégis Rátalált.
                                                   

"Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet." (Iz.65,1)

Hogyan? Elindult, hogy az űrt, ami a lelkében volt betöltse. Arra gondolt először, hogy a természet tölti majd azt be, mert azt érezte, hogy ott valami van. Mászta a hegyeket, de az űr még mindig ott volt, szerelmes lett, s akkor azzal a személlyel próbálta azt az űrt betölteni, de az megmaradt. Arra gondolt akkor, hogy sebaj, más vidéket, más embereket kell megismernie és akkor majd...Így elkezdte róni a világot, de az űr csak egyre mélyebb és mélyebb lett. 
Útközben viszont sok ideje volt elmélkedni. Észrevette azt, hogy mi lényeges az életben és mi nem. Észrevette, hogy a természeten kívül még a szeretet az, amiben van valami, ami betölti a lelkét, így elhatározta, hogy megpróbál jobban szeretni, minden nap egy picivel többet. 
Világjárása során látta a nagy nyomort is és azt, hogy mekkora szükség van segítő kezekre és arra a következtetésre jutott, hogy ez az amiért érdemes élni. Odaadni az életét másokért. Így amikor visszaérkezett Spanyolországba, akkor csatlakozott egy Ruandába induló csoporthoz. Pár hete ismerte csak őket, szerzetes nővérek voltak, akik orvosi ellátást akartak kiépíteni a helyi lakosságnak. Ekkor még esze ágában sem volt szerzetesnek lenni, hiszen még hinni sem hitt. A terve az volt, hogy ő az élete hátralevő részét Ruandában fogja tölteni, s amikor már megismeri a környéket, körülményeket akkor folytatja a saját útját. Éppen ezért repülőjegyet is csak egy irányba vett.
Ruandában rengeteget dolgoztak, nagyon sok beteg jött nap mint nap. Sokan meg is haltak, s sokszor kérték őt a haldoklók, hogy imádkozzon értünk. De hova, kihez imádkozzon az aki nem hisz? Ráadásul azt érezte, hogy mindaz, amit megtesznek, nem elég, sokkal többre lenne ezeknek az embereknek szükségük. Bármennyire is adják magukat oda teljesen az csak porszemnyinek tűnt. De hogyan, miből lehet többet adni?
Aztán egy napon minden megváltozott. Bekerült egy kislány a kórházba, akinek szörnyű élete volt, anyukája prostituált volt és borzalmakkal a háta mögött került oda. Nem ő volt az egyetlen gyerek ott, de vele, bár nem beszélte a helyi nyelvet azt érezte, hogy kialakult valamilyen különleges kapcsolat. S ekkor a kislány meghalt. Ez volt az a pillanat, amikor találkozott önmaga legmélyével. Kiborult, hogy mi értelme volt egy ilyen életnek?? Bement a kápolnába, ahová a nővérek jártak és ott volt ezen tűnődve, még mindig zaklatottan azt gondolta, hogy ennek így semmi, de semmi értelme nem volt. A kislány szenvedésre született és a végén meghalt. Ugyanakkor azt is érezte, hogy ezzel a kislány életének nem volt vége, mert valahol legbelül érezte, hogy valahova elment. Így azt mondta neki, hogy vigye őt is magával, ő is oda akar jutni és ez volt az a kegyelmi pillanat, amikor megérezte Isten jelenlétét, a békét és érezte, hogy a kislány valami olyasmit mond neki, hogy miért érez így, amikor ő nagyon jól van. Innentől kezdve hitt, mert mélyen megtapasztalta Isten jelenlétét. S visszatekintve megértette, hogy a kislány életének értelme az volt, hogy őt hitre vezesse. Ezért született meg. 
Innentől már tudta, hogy Isten van, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a nővérek ott ülnek a tabernákulum előtt és imádják Istent. Mert az az Isten, akit ő akkor megismert, hogyan is férhetne be egy ilyen pici helyre? Ez a küzdelem időszakát hozta neki sok sírással, mert innentől már küzdött a hitért, azért, hogy megérthesse és megismerhesse azt, aki megmutatta neki magát korábban. 
Most már tudta, hogy Isten van, tehát elindult azon az úton, ami által megismerheti Őt. S mivel azok között a szerzetesek között találkozott Vele, ezért logikus volt, hogy közöttük folytatja a keresését is.
Kilenc hónapot töltött Ruandában, miután hazajött, hogy megkezdje Spanyolhonban a noviciátusát egy hét fős közösségben.
Nagy változásokat nem hozott neki ez a döntés, mert már korábban is mentes próbált lenni a felesleges dolgoktól, s megtanult egy hátizsákkal élni. Inkább könnyebb dolga lett, mert nem kell a ruhák között válogatnia reggelente, hogy mit vegyen fel. És a szabadság? Ami annyira fontos volt neki? Rájött arra, hogy fontos Isten gondviselére bíznia az útját, Ő az, aki irányt ad neki.

Forrás: Talita


2014. április 1., kedd

A szeretet kalandja

A Ferences Kisnővérek képes összaállítása hivatásukról

Lenni akarok a számukra

Beszélgetés Pantea Tibor ferences testvérrel

Tibor testvér tizenhat éve szerzetes, öt éve felszentelt pap és negyedik éve a kolozsvári ferences kolostor lakója. Ifjúságnevelő és hivatásébresztő munkáját egyre többen ismerik, szeretik. Az itt következő beszélgetésben saját hivatásának alakulásáról, annak mostani szolgálatával való kapcsolatáról és szerteágazó pasztorációs munkájáról kérdeztük.

Fr. Pantea Tibor: Hitbéli elindulásomat egyik barátomnak köszönhetem, aki egyedüli magyarul beszélőgyerek volt a szűk nagyszentmiklósi környezetemben. Ő rendszeresen járt hittanórára, én pedig nem tudva románul, mással ezért nem barátkozva, mindenhová követtem. Így kerültem kapcsolatba a helyi plébániaközösséggel és természetesen a jó Istennel. Családom abban az időben nem volt rendszeres templomba járó.
Utólag visszagondolva, hivatásom alakulása szempontjából nagyon fontosnak látom az egyedül töltött időt. Bár idővel egyre több barátom lett, egyre többféle diákkörre és sportra eljártam, mindig szerettem a magányt, a csendet. Gyerekként, kamaszodóként persze még nem tudtam, hogy ez miért is van. Sokszor több kilométert gyalogoltam egyedül és ültem csendben egy-egy kanális partján, amikor horgászni mentem. Azt hiszem, a természetben töltött idő is segített érzékenyebbé válnom a jó Isten jelenlétére. Ugyanakkor meg kell említenem a templomi környezetet, hiszen harmadikos-negyedikes koromtól rendszeresen ministráltam, naponta ott voltam az oltár körül. Még nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy a templom csendje, a Szentség jelenléte nyújtja a legigazibb otthont számomra. Az alapvető imákra nagyanyám tanított meg, de családi közös imádkozás akkor még nem volt. Talán már túlvoltam a katonaságon, amikor elkezdtünk otthon közösen imádkozni. Kicsit hosszabb időt kellett rá várnunk, de a lényeg, hogy elérkezett az a pillanat is.
Kezdetben nem éreztem különösebb vonzalmat a papi hivatás iránt, lehet, nem is mertem belegondolni, hogy valaha pap lehetek, bár az tetszett, hogy a pap „másabb" ember, mint a többi. Egy különös csodabogár, aki másnak él. Gyerekként soha nem misézgettem otthon, ahogyan ezt másokról lehet hallani, én csak egyszerűen jól éreztem magam a plébánián és a plébánosok melletti szolgálatokban. Később komolyan megérintett egyikük, aki egészen fiatalként lett a plébánosunk, és akinél addig nem tapasztalt radikális Krisztus-követést fedeztem fel.
Sajnos nem emlékszem pontosan, hol találkoztam először a ferencességgel, hiszen otthoni környezetemben nem láttam ferences szerzetest. Kamaszkorom egyik vakációjában segédkőművesként dolgoztam Szegeden a ferences kolostornál, talán innen indult el valami?!
O. J.: Az említett érzékenységgel volt talán a legjobban „előkészítve" a lelked...
Fr. P. T.: Olyan foszlányok élnek bennem ebből a korai időszakból, hogy járok az utcán és imádkozom. A jó Isten jelenlétében igyekeztem lenni, ez nekem nagyon fontos volt. Nem kellett ezen sokat tűnődnöm, egyszer belekóstoltam, és utána ezt kerestem. Ez betöltötte azt az időt is, amíg valahová mentem, sétáltam. Csak később tudtam meg, hogy talán a szemlélődés egy kezdetleges formája volt. Egy ajándék, amit próbáltam gyakorolni.
O. J.: Miért éppen ferences?
Fr. P. T.: Amikor először találkoztam Szent Ferenccel - könyvekben és filmeken -, az az örömteljes felismerés tört fel bennem, hogy végre van egy ember, aki teljesen megélte azt, ami engem mindig is vonzott. Végre valaki meg tudta fogalmazni azt, ami bennem is motoszkált. Addig én ezekről nem mertem beszélni. Valami olyanszerű élmény volt, hogy: lám, nem vagyok egyedül. Szent Ferencnél megcsodáltam a minél egyszerűbb, lényegre figyelő életet, ahol egészen közel van a jó Isten. Az egyszerűsége és a jó Isten iránti rajongása ragadott meg igazán. Addig én még nem találkoztam emberrel, aki ennyire rajongott volna Istenért. Idővel azt is felfedeztem, hogy számára mennyire fontos volt a közösség, minden emberben a testvérét látta. Lassan egyre jobban kibontakozott bennem is ez a lelkiség, és szinte egyidejűleg kezdtem felfedezni a plébániaközösségünket. Ifjúsági csoportunkban kevésnek találtuk a heti egyszeri találkozót. Ezért elkezdtünk hétfőn Szentírást olvasni, szombaton hittan-katekézis volt, vasárnap közösen imádkoztunk. Később eljutottunk oda, hogy minden napunkat együtt kezdtük, imádsággal. Reggel 7-kor beültünk a templom szentélyébe közös imára, délután 6-kor pedig jó páran ott voltunk a szentmisén is.
O. J.: A nagyszentmiklósi közösség tagjai minden bizonnyal nem csak magyarok.
Fr. P. T.: Csoportunknak két-három magyar, két-három bolgár, két német és két-három román tagja volt. Ebből a tizenegynéhány emberből négyen lettünk szerzetesek (3 nővér és én), sőt öten, de
ötödik társunk az örökfogadalom előtt megvált a rendjétől. Utánunk még két papi és egy szerzetesi hivatás született a plébániánkról. Nemzetiségi szempontból nagyon vegyes az otthoni plébánia, ezért a találkozóink és imaalkalmaink is több nyelven zajlottak.
A közös megosztások románul történtek, de a rózsafüzér vagy a szentség-imádás legalább négynyelvű volt. Nekünk ez nagyon természetesnek tűnt, ebbe nőttünk bele.
Továbbvíve a hivatásom alakulásával kapcsolatos gondolatot: meghatározó volt számomra 1994 ősze, ekkor ugyanis -szeptembertől decemberig - Ausztriában dolgoztam, és ott nagyon erőssé vált bennem az a meggyőződés, hogy a jó Istennek szeretném ajándékozni az életemet. Ott olyan gondolattal dolgoztam, hogy a pénzből, amit keresek, majd házat vásárolok Magyarországon, ahol édesanyám és nagyanyám élne valamelyik bátyámmal (édesapám 14 éves koromban meghalt), én pedig belépek a szegedi kolostorba.
Minimális német nyelvtudással rendelkeztem, épp csak a szakmámhoz kapcsolódó szavakat ismertem, de azon kívül nem tudtam szinte semmiről és senkivel kommunikálni. Mivel lelki dolgokról nem tudtam mással beszélgetni, még inkább a jó Isten felé fordultam. Ott nagyon erős élmény volt számomra az, hogy bárhol vagyok, a jó Isten ott van velem. Azt is tudtam, hogy a jövőben is mindig velem lesz, és ez a tudat nagy biztonságot adott.
1994-ben találkoztam az újonnan érkezett plébánosunkkal, Dumitresc Mihály-Titivel, az ő életében láttam a korábban említett Krisztus-központúságot. Neki köszönhetően karácsonykor lelkinapon, szilveszterkor pedig éjféli szentmisén vehettünk részt. Utóbbin igazi belső eufóriát éltem át, amelynek hatására hazafelé menet az egyik fiúnak ki mertem mondani, hogy én szerzetes leszek, Istennek ajándékozom az életem. Azután az 1997-es rendbe lépésemig még eltelt egy kis idő, de mindvégig nagyon fontos volt számomra az az Isten-jelenlét, amit ott tapasztaltam. Megerősítés volt az ő részéről, hogy be tudja tölteni a szívemet. Amúgy gyerekkoromtól mindegyre hallottam azt, hogy imádkoznom kell, hogy felfedezzem a hivatásomat, s ezt hűségesen meg is tettem. Minden szentáldozás után ez volt a fő dolog, amivel megszólítottam az Úr Jézust, hogy segítsen felfedezni: a családalapítás vagy a neki szenteltség azén hivatásom. 1996-97-ben katonai szolgálatot teljesítettem, mely szintén próbatétel volt számomra. A katonaságnál „szerzetesdit" játszottam. Ott adott volt az engedelmesség, a tulajdonnélküliség és a tisztaság megélése is. Fontos tapasztalat volt, hogy miként merem megvallani a hitemet ott, ahol kikacagnak, ahol furcsán néznek rám a megőrzendő tisztaságomért, és hogyan lehet imádkozni, énekelni a szívem csendjében akkor is, amikor - például - az osztag „vigyázz!"-ban áll.
O. J.: Mindenképpen érdekes, hogy egy istentelen éra letűnése után, amikor az embereknek szabad útjuk nyílott a „jobbléti" világba, sokan egészen mást választottak. Te sem éltél a kínálkozó lehetőségekkel, hanem a vagyon nélküli életre köteleződtél el...
Fr. P. T.: Hát igen, olyan időben voltam kinn Nyugaton, amikor még kevesen dolgoztak ott az itteniek közül, elég szép fizetésem is volt, és láttam, mi az, amit megengedhetek magamnak. Nagyon világosak voltak számomra az itteni és ottani élet közötti különbségek, de nem ilyen irányú gazdagságra szomjazott a szívem.
Ifjúsági csoportunk tagjaiban nagyon erősen szólalt meg az, hogy „tenni kell valamit". Éreztük, nem elegek a heti találkozók és a szinte napi szentmisék sem. Meg is fogalmaztuk, hogy még oda tudnánk ajándékozni valamit. És ennek a formáját kerestük. 1997 januárjától az év pünkösdjéig nagyon komolyan imádkoztunk azért, hogy a Szentlélek mutassa meg az utunkat. Azt hiszem, azóta sem
imádkoztam akkora belső indíttatással. Mellette minden pénteken kenyéren és vízen böjtöltünk azért, hogy felismerhessük a hivatásunkat. Megdöbbentő volt a tapasztalat, hogy ha komolyan kérdezünk, akkor Isten komolyan válaszol. Ezt ma is szoktam mondani a fiataloknak, hogy vigyázzanak, mert ha komolyan tesznek fel kérdést neki, ő tényleg komolyan fog válaszolni. Ám ha valaki nem meri komolyan feltenni a kérdést, ne csodálkozzon, ha nem jön a válasz.
Ezek előtt persze még sok minden jelen volt az életemben. A csoporton belül például volt egy kedves, szép lány, és megjelent a kérdés: vajon nem kellene-e inkább neki udvarolni? Aztán ez a kérdés 1995 decemberétől egyre inkább eltűnt. Addig viszont a csoport mellett diszkóba is eljártam rendszeresen. Majd, amikor a rendbe lépés előtt körbejártam a barátokat, hogy elbúcsúzzam tőlük, az egyik lány azt mondta, hogy ha otthon maradok, ő szívesen a feleségem lesz. - A kísértő akkor kicsit meglepett, ő jól tudja, hogy mikor és mit ültessen a fülünkbe, és mikor hozza azt újból elő.
O. J.: Nem erős-e „kísértőről" beszélni itt?
Fr. P. T.: Nem tartom annak, hiszen tapasztaltam, hogy ott már nem játékról volt szó. Arról is meggyőződtem, hogy a gonosz nem kifejezetten tapsol annak, ha azt látja, hogy egyre közelebb kerülünk a jó Istenhez. Ilyenkor próbálkozik. Még a legszentebb vagy a legtermészetesebb módszerekkel is.
O. J.: A hivatásodig vezető utad tehát egészen a tied volt. Se család, se más külső körülmény nem segítette a választásodat, saját harcod árán „vívtad ki" magadnak a szerzetesi és papi hivatást. Jól ismered hát a mai fiatalok belső életét, vívódásait, örömeit. Van-e kapcsolat a hivatásig vezető tapasztalataid és a mai, főleg fiatalokra irányuló munkád között?
Fr. P. T.: Igen, megharcoltam a hivatásomért, és mai napig küzdök azért, hogy ez a hivatás éljen, ez a szent harc tovább él bennem. Van, amikor csak lazán végig kell „lovagolni" a „csatamezőn", és van, amikor le kell szállni és kézbe kell venni a „kétélű kardot". Mivel valóban sokat gondolkodtam, foglalkoztam azzal, hogy hol az igazi öröm az életben, mi az, ami teljesen be tud tölteni, elég jól megismertem ezeket a dolgokat, és talán tudok ebben az útkeresésben másoknak is segíteni. Meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az én szívem működik így. Amikor egyre több fiatalt kezdtem megismerni, elbeszélgettem velük, rájöttem, hogy bennünk nagyon sok hasonlóság van. Mindazzal, amit ők keresnek és mindazzal, amit megélnek vagy tapasztalnak, amivel megégették magukat, én is találkoztam. Ha nem is merem kimondani azt, hogy jól ismerem vagy értem a fiatalokat, de a velük való kapcsolataim nyomán született bennem egy készség, hogy akarok rájuk figyelni. Szeretném, hogy legyen alkalmuk megtapasztalni, hogy én figyelni akarok rájuk. Időt akarok szentelni nekik. És ha ők élni akarnak ezzel a lehetőséggel, akkor én vagyok, lenni akarok a számukra. A ferencességet is olyan közösségként láttam és látom, amelyik jelen akar lenni az emberek számára.
O. J.: A fiatalok számára különösen fontos, hogy meghallgassák őket. Sajnos a mai rohanó világban a család és az iskola sem tud/akar sok időt fordítani erre...
Fr. P. T.: Talán ezzel magyarázható az is, ami számomra az elején megdöbbentő volt, hogy a kapcsolataikról, a szerelmi életükről is velünk akarnak beszélgetni a fiatalok. Nagyon őszinték, és látszik rajtuk, hogy jó számukra az, amit innen kapnak. Pedig általában úgy szokott lenni, hogy ha baj van az autóval, akkor a sofőr az autószerelőhöz fordul. De úgy látszik, jól van ez így. Aki már felkeresett minket, az elmondja a társainak is a velünk kapcsolatos tapasztalatait, hogy van egy hely, ahol megpróbálnak figyelni rá, meghallgatják, így ők is felbátorodnak és eljönnek hozzánk. Nagy dolognak tartom, hogy fiúk is kezdenek jönni. Közismert, hogy a lányok könnyebben beszélnek a lelki dolgaikról, de lassan kialakul a fiúkban is ez az igény.
O. J.: Rendtartományotokon belül az elmúlt nyártól hivatalosan is az ifjúsági munka felelőse vagy, ugyanakkor pedig már négy éve a hivatásgondozás is feladatod. Ezek szerint ezekben a szolgálatokban az igazi vágyaid és a megbízások találkoznak.
Fr. P. T.: Igen, úgy látszik, a jó Isten is azt szeretné, hogy a fiatalokkal foglalkozzam. Az ifjúsági munka valóban a szívem csücske, bár jól emlékszem arra, hogy amikor még „otthon" voltam, szívesen eljártam idős emberekhez segíteni, különféle javítási munkákat végezni, meghallgattam őket. De visszatérve a fiatalokhoz, már szerzetesjelöltként, 1998 és 2001 között is foglalkoztam az ifjúsággal. A dési kolostorban éltem akkor, és látva, hogy van templomba járó ifjúság, felvetettem hát elöljárómnak az ötletet, hogy megpróbálnám összefogni őket. Ott volt az első ifjúsági csoport, amellyel foglalkoztam. Szívesen jöttek a találkozókra, és úgy nézett ki, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Tudtam velük egyszerű lenni, jelen lenni az ő világukban, a játékban, az énekben, és ezek által próbáltam őket a jó Istenhez, az evangéliumok közelébe vonzani. A novi-ciátusban, illetve Szegeden a teológiai tanulmányaim első két éve alatt nem volt alkalmam ilyesmivel foglalkozni, de közben azért tervezgettem. A teológiai képzés utolsó négy éve alatt a szászsebesi kolostorban éltem, és ott egy román nyelvű,vegyes vallású ifjúsági csoportot indítottam el. Ebből aztán lett egy taizéi csoport, majd egy felnőtt bibliakör, amelyik mind a mai napig nagyon jól működik. Ezen csoportokat mindig - legalább - még egy rendtárssal együtt próbáltuk összefogni.
Pappá szentelésem első évében Kaplonyban szolgáltam, s ott már a feladatok elosztásánál nekem jutott az ifjúsággal való foglalkozás. Szívesen jelen voltam a számukra, sőt valójában szinte egyfolytában kerestem őket. A kolostor előtti kis téren sokszor rúgták a bőrt, s ezt látva gyakran kimentem és beálltam közéjük - akár gyerekek, akár fiatalok voltak azok. Aztán hallottam a község focicsapatáról. Gondoltam, jó volna az ifiben szerzett tapasztalataimat megosztani. Hátha elkelne a gyerekeknek egy kapusedző... És láss csodát, végül a felnőttcsapat kapusedzője és másodszámú halóőrzője lettem. Hetente egyszer tudtam eljárni az edzésekre. Olyan értékes fiatalembereket lehetett így elérni, akiket máshogyan talán soha nem lett volna lehetőségem ilyen közelről megismerni. Persze nem úgy voltam jelen köztük, hogy egyfolytában hitbéli dolgokról beszéltem. Inkább azt próbáltam (és próbálom) megosztani, amivel a jó Isten a vele való kapcsolatban megajándékozott. Természetesen nagyon jól éreztem magam a nagy focipályán, hiszen 16 évesen egy sérülés miatt abba kellett hagynom a focit. Szerzetespapként persze más volt beállni a kapuba. Az elején kis távolságtartást éreztem - előfordult, hogy így szóltak egymásra az edzésen: „Te, hogy beszélsz, a pap levágja a nyelvedet!" -, de azért a pályán megélt jó hangulat és az öltözőbéli „izzadtságszag" egy sajátos közösség kialakulásához vezetett. Láttam, hogy azoknak a fiúknak enyhén megváltozott az egyházról és a szerzetességről alkotott képe.
Nem titkolom, hogy nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon hiszem, hogy a kamasz az, aki a leginkább nyitott a jó Istenre. Hihetetlenül szomjazza Őt, és épp ennek a nagy szomjnak a hatására sajnos igen sokszor könnyen megelégszik valami „kézzelfoghatóval", ami viszonylag gyorsan elérhető, de mégse képes betölteni őt. Gyakran szólok így hozzájuk: „Ugye volt már olyan tapasztalatotok, hogy bár ott volt a baráti kör mellettetek, ott volt a barát vagy barátnő, és ti mégis egyedül éreztétek magatokat? Éreztétek, hogy valami hiányzik. Nos, ő a jó Isten. Ha vele nem találkoztok, olyat kértek, vártok el a barátaitoktól, amit ők nem tudnak megadni nektek. Mert arra csak a jó Isten képes."
Kolozsvárra kerülésem alkalmával a rendtartományfőnök jelezte, hogy jó volna, ha még nagyobb hangsúlyt fektetnénk az ifjúsági munkára. Akkor már voltak itt jól működő csoportok: egy hétfői, egyetemista csoport, aztán a családos csoport (heti két találkozóval) és a ferences világi rendbe tartozók csoportja. Később más csoportok is születtek.
O. J.: Vegyük számba ezeket!
Fr. P. T.: A hétfői csoport megmaradt, ennek egyes tagjai magiszteri vagy doktorandus hallgatók, mások fiatal rezidens orvosok, illetve vannak olyanok is, akik már dolgoznak. Ők a fiatal felnőttek csoportja vagy a Kpoverelló, a „Kolozsvári poverelló". Ügyes és talpraesett emberkék, akik sok érdekes kérdést szoktak megbeszélni.
Ugyancsak hétfőn működik a ferences családos csoport. Ők több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek el találkozgatni péntekenként, mint ferences ifjúsági csoport. Mind a mai napig pénteken is találkoznak, de mivel a házasságkötések által a családi élettel kapcsolatos kérdések is fontosak lettek számukra, kezdtek hétfőn is találkozni. Ekkor családdal, házassággal, gyerekneveléssel kapcsolatos témákról beszélgetnek. A pénteki találkozójuk alkalmával hitbéli kérdéseket boncolgatnak. A ferences világi rend találkozója havonta egyszer van, minden hónap első szombatján. Itt igen vegyes korosztály képviselteti magát, és ez külön színt kölcsönöz a találkozóknak.
Újonnan született a szerdai, ferences fiúcsapatnak nevezett csoportunk. Ezen együttléteken barkácsolni, beszélgetni, zsíroskenyerezni és teázni szoktunk az egyetemista korú fiúkkal. Van, aki itt fogott először csavarhúzót a kezébe, de azóta igen jól bánik vele. A csoportalakítás ötlete a kanadai ferences Richard Rohrtól származik, és a keresztény férfi öntudat-erősítését célozza. Néha a házascsoport egy-egy férfitagja is eljön a szerdai találkozókra, ami azért is jó, mert ők közelebbről tudnak beszélni a fiatalabbaknak a férfi családon belüli szerepvállalásairól. Nem volt könnyű ennek a csoportnak az elindulása, hiszen az olyan alkalom, amit a szerzetesek szerveznek, lányok részvétele nélkül, nem tűnik túl vonzónak a mai fiúk számára. Olyan is volt, hogy több alkalommal is csak ugyanaz a fiú jött el. Aztán mondta: „Tibor testvér, ha más nem jön, már én sem jövök." Megértettem őt. Végül mégis lettek társai, és negyedik éve működik a csoport. A létszám változó, az utóbbi időben hét-nyolc vagy annál több fiú jön el hétről hétre. De jó párszor voltunk 12-en is. Aztán ezekből a heti találkozókból kialakult a nyári fiúcsapat-táborunk, amin rendszerint 21-22 fiú vesz részt a 16-35 éves korosztályból. A táborba olyan is eljön, aki nem kolozsvári, illetve nem itt tanul. El szoktam mondani, hogy ezek a programok nem afféle fiús „összeesküvési" alkalmak, hanem éppen a férfiúi mivoltuk teljesebb megélésében segítenek, meg abban, hogy mindinkább olyanná váljanak, amilyenre éppen szüksége van a környezetüknek. Éppen ezért hazamenve még jobban fogják szeretni a barátnőjüket, a családtagjaikat, és remélhetőleg a jó Istent is. Havonta egyszer van, ugyancsak szerdán, ifjúsági szentségimádás, ez után is kicsit maradni szoktunk a fiúkkal teázni, zsíroskenyerezni, beszélgetni.
Tavaly a lányok is megalapították a saját csapatukat. Ők is szerdánként találkoznak, ám ezen alkalmakon mi, szerzetesek, nem vagyunk jelen.
Egy másik, újabb csoportunk a csütörtöki „Francesco Palántái". Ez egy vegyes egyetemistacsoport, találkozóikon az általuk hozott igen színes témák kerülnek megbeszélésre, de szoktunk közösen Szentírást olvasva elmélkedni is. Természetesen ennek a találkozónak is megvan a ferences „íze", úgy, ahogy az összes többinek is. Ez a legnépesebb és legmozgékonyabb csapat. Egyrészt azért mondom ezt, mert az egyetemi évek elteltével elkerülnek Kolozsvárról, de mielőtt ez megtörténne, már hozzák is magukkal az újakat, másrészt pedig azért, mert igen vidámak.
Beindult még két katekéziscsoport is. Velük szerdán reggel 9-től és vasárnap 11 órától vannak a találkozóink. Ide fiatalok, felnőttek és idősebbek is járnak, de olyanok is, akik a katolikus egyház tagjaivá szeretnének válni.
A hétfői ifjúsági csoporthoz Szabolcs testvér jár be, a családosokhoz és a szerdai katekézisre én megyek, a vasárnapira Albert testvér. A fiúcsapathoz én, a csütörtökiekhez Szabolcs testvérrel együtt megyünk. A péntekiekhez én járok be, a világi rendhez mind a hárman, felváltva, aki épp itthon van közülünk.
Adventben és nagyböjtben lelkinapot szoktunk tartani, ahová rendszerint 60-70 személy szokott eljönni, nagyobb részük a fiatalabb korosztályból, de szívesen eljönnek a középkorúak is, és pár idős is megjelenik. A program reggel 9-kor ünnepélyes reggeli dicsérettel kezdődik, aztán meghallgatjuk a meghívott előadó elmélkedését. Adventben egyházmegyés papot, nagyböjtben pedig ferences szerzetest hívunk. Ezt követi a kiscsoportos beszélgetés, ahol vegyesen vannak beosztva: idősek, családosok és egyetemisták. A különbözőéletkorú és életállapotú személyek megosztásai mindenkit gazdagítanak. Délután általában egy komolyabb témájú filmet szoktunk megnézni és megbeszélni. Az együttlét az esti szentmisébe torkollik, de aki nem siet haza, az utána is maradhat még beszélgetni, a délről maradt ételt elfogyasztani.
A nagyböjt végén lehetőséget biztosítunk a fiataloknak a kolostorunkba való beköltözésre és arra, hogy velünk együtt készüljenek fel és éljék meg a szent három napot. Aktívan bekapcsolódnak a közösségi imaéletünkbe és a nagyheti liturgiába, amire előzőleg elmélkedések és liturgikus szövegek megismerésével készülnek. Szabolcs testvérrel felváltva beszélünk e szent napok lelki üzenetéről és a liturgia mozzanatairól. A székelyföldiek rendszerint nagyszerda estétől nagypéntek éjszakáig maradnak, a többiek pedig nagyszombat reggelig. Vannak fiatalok, akik olyan plébánián élnek, ahol nem lehet ilyen teljes liturgiát végezni. Ezeken az alkalmakon a résztvevők ministrálnak, nagycsütörtökön elvisz-szük őket a gyulafehérvári olajszentelési szentmisére, részt vesznek a lábmosás szertartásán, nagypénteken pedig átélhetik a leborulás üzenetének mélységét.
O. J.: Utóbbihoz hasonlóan más, időszakosan szervezett programotok is van.
Fr. P. T.: Több nyári, őszi és téli programunk is van, lassan ezek is jó pár éves hagyományra tekintenek vissza. Gondolok itt a Ferences Ifjúsági Zarándoklatra, a FeriZa-ra, ami az elmúlt nyáron volt tízéves. Ebből aztán kinőtt egy téli találkozó is, a FiTT (Ferences Ifjúsági Téli Találkozó), mivel a zarándoklatra az ország különböző csücskeiből összejött fiatalok azt mondták, hogy nem elég nekik évente csak egyszer találkozni. Ezért télen, a pótvizsgaidőszak után rendszerint a dési kolostorunkban tartjuk a téli találkozót.
Tavaly nyáron volt ötéves a FerBit, a Ferences Bicikli Túra. Ez is igen kedvelt program.
Időrendben ezek után született az Assisi Szent Ferenc Iskolája. Ezt a Vasárnap című katolikus hetilapunk pályázatai hívta életre. Tavaly nyáron volt a negyedik találkozónk, és szokás szerint most is Csíksomlyón. Ez olyan háromnapos hétvégi tábor, amelynek keretében a ferences értékek átadására törekszünk. Persze mindig igyekszünk az egyetemes egyház vagy az egyházmegye által javasolt éves pasztorációs témához is kapcsolódni. A fő témákat minden alkalommal kicsit Szent Ferenc, Szent Klára és a ferences szentek „szemszögéből" tekintjük át. Igyekszünk a liturgia legfontosabb pillanataiba is bevezetni a gyerekeket. Minden nap legalább egyszer zsolozsmázunk velük - nagyon szép, amikor annyi gyermek énekeli a zsolozsmát, orgonakíséret mellett. Péntek este szent-ségimádáson, szombaton és vasárnap pedig szentmisén veszünk részt velük. E napok során persze vannak elmélkedések, különböző feladatok és kiscsoportos megbeszélések, ilyen-olyan foglalkozások. Egyszerű anyagokból készített bábokkal előadott játékra vagy színdarab bemutatására is sor került már. Minden alkalommal kivisszük őket a természetbe, hogy ezáltal is felfedezhessék, megszerethessék és megérthessék, hogy azt testvérként kell óvni és vigyázni rá. De ennél is fontosabbnak tartjuk a közösség szerepének hangsúlyozását, annak meg-tapasztaltatását. A közös imák és étkezések által is azt szeretnénk üzenni nekik, hogy közösségben kell élni az evangéliumot. Ennek a tábornak a megszervezésében és lebonyolításában egyetemisták, valamint a meghívott - negyedik és nyolcadik osztály közötti - korosztályból kinőtt fiatalok nyújtanak nekünk segítséget.
O. J.: Hangsúlyosan jelen vagytok a négy egyházmegye fiataljai számára szervezett „nagy" ifjúsági találkozókon is, amelyek ma már egészen új, a jelenlegi fiatalság igényeihez igazított koreográfiát követnek. Bevallom, eleinte magam is meglepődtem rajta, milyen könnyen idomultatok ehhez. Még a színpadi fellépést is bevállaltátok.
Fr. P. T.: A csíksomlyói ifjúsági találkozókon korábban a szombat reggeli dicséretet vezették a ferences szerzetesek, a gyóntatásban segítettek és a „meghallgatlak"-sátorban igyekeztek jelen lenni. Ezek a találkozók az Erdélyi Madrid óta új színt kaptak, és mi is átgondoltuk az ezeken való szerepvállalásunkat. Külön sátrunk van, ahol több testvérrel próbálunk jelen lenni. Itt elég sok mindenbe bekapcsolódhatnak a fiatalok: kézművesség, Szent Ferenc életének bemutatása, Szentírás-olvasás, zsolozsmázás, és persze nem hiányozhat a meghallgatás és a gyóntatás lehetősége. Ezeken a találkozókon a nagy programok között ott szokott lenni a Made by God (afféle Ki mit tud?-szerűség), amire céloztál. Erre tőlünk is várnak valamilyen „produkciót" a fiatalok. Szinte le se mondhatjuk. Részt veszünk tehát a mókában és táncban is, de mindig ott vannak az elcsendese-désre hívogató programjaink is. Tavaly a katekézisek tartására is lehetőséget kaptunk. Azzal, hogy ilyen közel vagyunk a fiatalokhoz, hisszük, de tapasztaljuk is, hogy sokat változik a szerzetesekről és az egyházról alkotott képük. Tavaly az egyik csoportvezető számolt be arról, hogy hallotta, amint a fiatalok ezt mondogatták egymásnak: „Láttad, azok a szerzetesek mosolyognak?" Felmerül a kérdés: ha nem találkoznak velünk, milyen kép fog élni bennük?
O. J.: A zenés, mókás megnyilvánulásaitok során nem gondoltok a ferences „tekintély" csorbulására? Nem „játszotok el" valami lényegeset?
Fr. P. T.: Ezzel kapcsolatosan valóban kaptunk egy-két kritikát, amire számítottunk is, de azért összehasonlíthatatlanul több a pozitív visszajelzés. Nem szűnt meg a fiatalok irántunk való tisztelete, sőt, azt mondanám, hogy ők is bátrabban mernek felvállalni minket a környezetük előtt. Közvetlenségünket látva sokkal többen jönnek hozzánk beszélgetni lelki problémáikról, és nagyobb számban gyónnak is. Ha csak ez utóbbira gondolok, azt mondom, megéri. Ezen kis műsorok után a facebookon is felkeresnek minket. Lehet, hogy nem jöttek el a sátorhoz, ahol a tevékenységeink folytak, de láttak a szentmisén, a szentségimádáson, látták, hogy közel élünk a fiatalokhoz, és mernek írni nekünk.
O. J.: Ezek szerint a facebook kínálta pasztorációs lehetőségekkel is éltek.
Fr. P. T.: Igen, mert erre is igény mutatkozik. Volt, hogy e-mailt írtam egy fiatalnak, de ő már a facebookon válaszolt. A fiatalok egyre gyakrabban használják ezt a csatornát. És éppen ezért nagyon gyorsan, nagyon sok emberhez el tud jutni egy-egy felhívás, értesítés, üzenet, s akár egy prédikáció is. A szászsebesi rendtársaink például minden nap felveszik és pár perces videóban felteszik az internetre az aznapi evangéliumot és a hozzá fűzött rövid, kis elmélkedést. Ennek minden alkalommal legalább kétszáz megtekintése van. De több olyan fiatalról is tudunk, aki a facebookon keresztül ismert meg bennünket, és az ott olvasottak nyomán jött el a programjainkra vagy valamelyik rendházunkba elcsendesedni. Nem tagadom, sokszor teher az internet, a facebook, de úgy látom, fontos az ottani jelenlétünk is.
O. J.: Ha már ilyen közel éltek a fiatalokhoz, gondolom, szinte adja magát, hogy programjaitokkal a hivatástisztázásra is figyeljetek.
Fr. T. B.: Igen, van egy hivatástisztázó hétvégénk is, Keresem az utam elnevezéssel - ezzel egy elég régi vágyam valósult meg. Mindez úgy indult, hogy kaptam egy ajándékot: 2010-ben két hónapot kint voltam Olaszországban, az Assisiben élő ferences testvéreknél, hogy lássam, ők - lassan 30 éves tapasztalattal a hátuk mögött - hogyan vannak jelen a fiatalok számára. Ott egy hat-hét ferencesből álló, csak erre a feladatra figyelőcsapat koordinálja ezeket a programokat. Ettől - főleg a létszámbéli különbségek miatt - mi még messze állunk. Számunkra már az is nagy eredmény - és hiszem, hogy nem kis áldozattal járt -, hogy engem egyre inkább felszabadítottak erre a sajátos feladatra. Annak ellenére, hogy mi nem tudunk egy teljes csapatot biztosítani erre a munkára, mégis igyekszünk legalább ketten jelen lenni egy-egy ifjúságnak szervezett programon. Időnként feltettük a kérdést, hogy mi az, ami vonzó a fiatalok számára a mi programjainkban, hiszen mi sem okosak, sem szépek nem vagyunk. És a legtöbbször az a válasz, hogy nagy hatással van rájuk az általunk - kisebb-nagyobb sikerrel - megélni próbált közösség, testvériség. A közösség nagyon fontos számukra. Sokkal hitelesebbek vagyunk, amikor nem egyedül jelenünk meg valahol.
Az olaszországi példából bátorítást kaptunk, de azért a mi hivatástisztázónk kicsit más. Időben és felépítésben is más, és sokkal csendesebb. Nem akartunk csak az Istennek szenteltségre (papi, szerzetesi hivatásra) fókuszálni, hanem a családi életre is figyelünk ezen a hétvégén. Ezért minden egyes hivatástisztázó programra meghívunk egy házaspárt, vagy mi látogatuk meg őket, és kérjük, hogy meséljék el, hogyan fedezték fel magukban a családos hivatást, illetve válaszoljanak a fiatalokban felmerülő kérdésekre is. Az Istennek szenteltségről pedig egy ferences testvér beszél.
A hivatástisztázó hétvégét két éve indítottuk el, s a két év alatt hétszer szerveztük meg, más-más helyszíneken, hogy a fiataloknak ne kelljen nagy utazásokra vállalkozniuk. Igyekeztünk minél közelebb menni az egyes régiókhoz. Ezeknek a hétvégéknek Isten szava az alapja. Az evangéliumra építünk, onnan olvassuk ki a legfontosabb üzeneteket. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a résztvevők minél jobban megismerjék a jó Istent. Ezeknek a fiataloknak már van egy istenkapcsolatuk, istenképük, meggyőződésük, de segítünk nekik azt belátni, hogy akkor tudnak igazán elköteleződni Isten akarata szerint - a házasságban vagy az Istennek szenteltségben -, ha még bensőségesebben felfedezik, hogy kicsoda ő. Máskülönben nem mernek elindulni a hivatás útján. Azt hiszem, ez az egyik fő meghatározója annak, hogy menynyi hivatás születik. Ezért is helyezzük középpontba Isten szavát. Azt vizsgáljuk tehát, hogy az evangéliumban miként van jelen Isten, valamint azt is, miként jelenik meg az életünkben, és hogyan hív minket magához.
A hivatástisztázó hétvége során szintén fontos helyet kapnak a napi szentmisék, a zsolozsmázások, az egyéni imaidők, a közös étkezések. A közösségi élet megtapasztaltatását is nagyon fontosnak tartjuk, hiszen bármilyen életformát is fedeznek fel magukban a fiatalok, azt mindenképpen közösségben kell megélniük. A hivatás mindig egy közösségen belül születik meg, és egy tágabb vagy szűkebb közösséget is kell szolgálnia. Az említettek mellett próbálunk támpontokat adni a résztvevőknek a „leltárkészítéshez", hogy segítségével könnyebben fel tudják fedezni azt a „piros fonalat", mely végighúzódik egész életükön, és világosan mutatja a hivatásukhoz vezető utat. Van fiatal, aki úgy érkezik a Keresem az utam hétvégére, hogy tudja, mi a hivatása, de ugyanakkor meg van győződve, hogy vannak olyan árnyalatok, amiket még nem ismer, és ezeket szeretné letisztázni. Van, aki nem tudja, merre induljon, nem tudja, mit ültetett a szívébe a jó Isten. Van, aki csak az egyik hivatásra nyitott, és van, aki mindkettőre. A program elején és végén is meg szoktuk kérdezni, hogy kb. hány százalékban nyitottak az egyik, illetve a másik hivatásra. Érdekes válaszokat kapunk.
O. J.: Három nap alatt el tudják rendezni magukban ezeket a dolgokat?
Fr. P. T.: Annyira mindenképpen, hogy lássák, mit kell tenniük, merre tovább. Fontos, hogy újból és újból elővegyék jegyzeteiket, a leltárt, és foglalkozzanak velük, míg fel nem kiáltanak: „megvan!". Voltak olyan fiatalok, akik a három nap után azt mondták, meg vannak győződve arról, hogy mit kell tenniük, és ma már a felfedezett hivatásban élnek.
Ezeken a programokon kisebb létszámú csoportban vesznek részt a fiatalok. Hangulatos, jó kedélyűegyüttlétek ezek, sok-sok csendes idővel. Minden elmélkedés után kérdéseket kapnak, melyeket magukkal visznek, hogy folytassák a megkezdett munkát.
Mindenképpen komoly segítség ez nekik. Tisztul bennük a hivatásokról alkotott kép. Van, aki tudja, hogy családot kell alapítania, de azt nem, hogy a családi élet valójában miről szól. Volt olyan fiatal, aki a meghívott házaspárral való találkozó után azt mondta: „Egy csomó kérdésem volt, de az után, amit ezek meséltek, már nem tudtam megszólalni, annyira magával ragadó volt mindaz, amit mondtak." Volt, hogy én gondoltam azt, ez a csapat egyetlen kérdést sem fog feltenni egy szerzetesnek, aztán meg dőlt belőlük a szó. Nagyon sokat kaphatnak, ha valóban nyitott szívvel jönnek el. Ezt az utat persze lehet és kell is folytatni, ezért szoktuk biztatniőket, hogy keressenek maguknak lelki kísérőt és folytassák a keresést, amíg ki nem kristályosodik az ő útjuk. Vannak, akik szeretnék, ha volna folytatása ennek a hétvégének. Ők ráéreztek arra, hogy mekkora erő van a közösségben folytatott imának és keresésnek. Erre sajnos még várniuk kell egy kicsit.
O. J.: A torz istenkép a helyes önismeretnek is akadálya. Úgy érzem, sokan ezért sem tudnak teljes életet élni. Ilyen szempontból minden nevelő intézménynek és neveléssel foglalkozó személynek nagyon nagy a felelőssége.
Fr. P. T.: Programjaink során mi olyan Istenhez igyekszünk közelvinni a fiatalokat, akit érdekel az, hogy mi van velünk, akinek a szemében értékesek vagyunk, akinek terve van velünk, és mer ránk bízni egy nagy feladatot - és ez a hivatásunk. Hihetetlen dolog azt felfedezni, hogy van valaki, aki ismeri az összes hibámat, és mégis mer bízni bennem ... Azoktól, akik azt mondják, hogy egy ideje már imádkoznak, de mégsem találták meg a párjukat, azt szoktam kérdezni, vajon úgy is élnek-e, hogy rájuk lehetne bízni azt, aki Isten számára ugyanolyan kincs, mint ő maguk? Vagy rájuk lehet-e bízni egy közösséget? Készen állnak-e a felelősségvállalásra? Ezeken a hétvégeken meg lehet ismerkedni azzal az Istennel, aki tudja, hogy miket bakiztunk, és mégis felkínálja az újrakezdés lehetőségét.
O. J.: Ifjúságnevelő munkád mellett román nyelvű pasztorációt is végzel. Kérlek, ismertesd, miben áll ez!
Fr. P. T.: A magyar nyelvű pasztoráció mellett ez elenyésző, de időközönként jelen van. Három egyházmegyében is volt alkalmam elmélkedést tartani a román nyelvű egyházmegyei ifjúsági találkozókon. Előfordult, hogy meghívtak egy ifjúsági csoport találkozójára, egy-egy lelkinapra. Azokon a nagyobb létszámú saját programokon pedig, ahová román ajkú fiatalok is eljönnek, szívesen vállalom a szimultán fordítást. Itt, Kolozsváron főleg a gyóntatások alkalmával kerülünk kapcsolatba a román ajkú hívekkel, fiatalokkal.
O. J.: A (ferences) szerzetesség és a világi életforma között nagyon nagy távolságot látsz? Nem a - például Assisi Szent Ferenctől tanulandó - igazi lelki szabadság a kulcs mindegyik jó „működéséhez"?
Fr. P. T.: Én nem szoktam elemezni, egymáshoz méregetni a két életformát. Van egy történet egy, a tengerparton sétáló emberről, aki a partra dobott tengeri csillagokat próbálja egyenként visz-szadobni a vízbe. Valaki meglátta és figyelmeztette, hogy hiábavaló a munkája, hiszen úgysem tudja mindegyik csillagot visszadobni. Erre ő azt válaszolta: „Igen, de annak az egynek, amelyiket most dobtam vissza, nem mindegy!" Sokszor olyannak látom, illetve olyannak szeretném látni magamat, mint ennek a történetnek az emberét. Teszem azt, amiről hiszem, hogy jó, amire a Lélek tanít.
És mivel egyetértek veled abban, hogy mindenkinek szüksége van az igazi lelki szabadságra, és mivel azt is hiszem, hogy Szent Ferenctől megtanulható ez a szabadság, azt is tudom, hogy ő az evangéliumi életben találta meg. Ide szeretnék mindenkit - ha egyenként is - visszajuttatni.
A ferencesség tulajdonképpen az Evangélium szerinti életet jelenti. Thomas Merton, de a protestáns Walter Nigg is megfogalmazza, hogy aki a ferences regulát/életformát éli, az valójában az evangéliumot éli, és aki Szent Ferencet követi, az valójában Krisztust követi. A ferences lelkiség azt mutatja, hogy az evangéliumot meg lehet élni. És az evangélium tényleg öröm, erről ír Ferenc pápa is - talán nem is véletlenül - az Evangelii Gaudiumban. Mi valójában ezt próbáljuk tenni, és ezt próbáljuk megmutatni a fiataloknak. Kivétel nélkül mindenki megélheti az evangéliumi örömet a saját életállapotában.
Egy újabb tervem, álmom egy olyan hétvégét (vagy akár több hétvégét is) kialakítani, amelynek keretében ezzel az evangéliumi - ferences - lelkiséggel ismertetnénk meg a fiatalokat. Remélem, ez az álom még az idén meg fog valósulni.
O. J.: A közelmúltban egészen különös „terepen" is jártál. Az egyik kolozsvári, főként magyarok által látogatott kávéházba kaptál meghívást egy nyilvános beszélgetésre.
Fr. P. T.: Valóban új helyszín volt, de fontosnak láttam eleget tenni a felkérésnek. Egy szegény ember bölcsessége címmel bemutattam kicsit Szent Ferencet, az ő bölcsességét: hivatásának alakulását, azt, hogy miként hatott a környezetére, hogyan lettek társai, és kicsit azt is érintettük, hogy ma vajon miért vállalja egy fiatalember ezt a hivatást. Nem tagadom, volt egy kis drukk bennem, mert tudtam, hogy ott azért rendszerint kultúrtársaság jön össze, én pedig nem vagyok túl képzett ilyen téren. Lassan aztán elmúlt minden feszültség belőlem és megértettem, hogy meghallgatásra talált az imám. Hiszen amikor elindultam a kolostorból, azt kértem: „Uram, legyél te is ott!" Végül nagyon jó hangulat alakult ki, amihez az is hozzájárult, hogy a résztvevők fele a hozzánk járó csoportok tagja volt. Jelenlétük nagyon otthonos légkört teremtett. Újból megtapasztaltam a közösség áldásos erejét.
Amúgy én szeretem az idegen terepeket. Papszentelésem előtt, növendékként, amikor még több szabadidőnk volt, pár alkalommal elindultunk kettesével étel és pénz nélkül az ország egyik pontjáról a másikra. Ezen utak során nagyon erősen megtapasztaltuk a jó Isten páratlan működését. Olyannyira, hogy néha beleremegtünk. Megerősödött bennünk a meggyőződés, hogy a megszokottból ki lehet, sőt néha ki is kell lépni.
A szerzetesi ruha viselete nem minden helyzetben könnyű, főleg nem egy kávézóban, de megpróbálom minél gyakrabban hordani, és - bár van, hogy kinevetnek érte - mégis azt tapasztalom, hogy szavak nélküli üzenetet képes vinni az emberek közé. Néha akár az utcán is odajönnek az emberek és lelki dolgaikról kezdenek el beszélni, még a teljesen idegenek is.
O. J.: Mindent összevetve tehát egészen pozitív a mérleg.
Fr. P. T.: Amíg imádkozunk és ennek hatására munkálkodunk, addig a mérleg pozitív. Még akkor is, ha - bár igen jó volna, de - nem mindig mi vagyunk az aratók, csak a „szívművesek". De nem tagadhatom, hatalmas öröm azt látni, ahogyan a jó Isten működik. Például igen hálás vagyok neki, amikor a tavalyi egyik esküvőre gondolok. A menyasszony részt vett a hivatástisztázón, a vőlegény pedig a fiúcsapat oszlopos tagja volt. Komoly keresés és jó pár ima hatására fedezték fel hivatásukat és erősödtek meg benne. Aztán épp tegnap tudtam meg, úgy néz ki, hogy az egyik fiú, aki szintén részt vett a hivatástisztázón és elég szoros kapcsolatban áll a rendtartományunk által működtetett egyik intézménnyel, komolyan gondolja, hogy ferences szerzetes akar lenni. A jelenlegi két jelöltünk-újoncunk is évek óta rendszeresen részt vett a fentebb említett ifjúsági programokon. És ki tudja, hányan vannak, akik még csak a szívükben őrizgetik a hívás hangját, de reméljük, eljön a pillanat, amikor ezt kimondják, és belevetik magukat Isten örök ölelésébe. Bátorság!


Forrás: Keresztény Szó