Szerette a hegyeket, természetet, a szabadságot, s egy hátizsákkal járta a világot, mászta a hegyeket. Időnként megállt, dolgozott, hogy legyen pénze a továbbutazáshoz és indult is tovább. S bár nem kereste Istent mégis Rátalált.
"Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet." (Iz.65,1)
Hogyan? Elindult, hogy az űrt, ami a lelkében volt betöltse. Arra gondolt először, hogy a természet tölti majd azt be, mert azt érezte, hogy ott valami van. Mászta a hegyeket, de az űr még mindig ott volt, szerelmes lett, s akkor azzal a személlyel próbálta azt az űrt betölteni, de az megmaradt. Arra gondolt akkor, hogy sebaj, más vidéket, más embereket kell megismernie és akkor majd...Így elkezdte róni a világot, de az űr csak egyre mélyebb és mélyebb lett.
Útközben viszont sok ideje volt elmélkedni. Észrevette azt, hogy mi lényeges az életben és mi nem. Észrevette, hogy a természeten kívül még a szeretet az, amiben van valami, ami betölti a lelkét, így elhatározta, hogy megpróbál jobban szeretni, minden nap egy picivel többet.
Világjárása során látta a nagy nyomort is és azt, hogy mekkora szükség van segítő kezekre és arra a következtetésre jutott, hogy ez az amiért érdemes élni. Odaadni az életét másokért. Így amikor visszaérkezett Spanyolországba, akkor csatlakozott egy Ruandába induló csoporthoz. Pár hete ismerte csak őket, szerzetes nővérek voltak, akik orvosi ellátást akartak kiépíteni a helyi lakosságnak. Ekkor még esze ágában sem volt szerzetesnek lenni, hiszen még hinni sem hitt. A terve az volt, hogy ő az élete hátralevő részét Ruandában fogja tölteni, s amikor már megismeri a környéket, körülményeket akkor folytatja a saját útját. Éppen ezért repülőjegyet is csak egy irányba vett.
Ruandában rengeteget dolgoztak, nagyon sok beteg jött nap mint nap. Sokan meg is haltak, s sokszor kérték őt a haldoklók, hogy imádkozzon értünk. De hova, kihez imádkozzon az aki nem hisz? Ráadásul azt érezte, hogy mindaz, amit megtesznek, nem elég, sokkal többre lenne ezeknek az embereknek szükségük. Bármennyire is adják magukat oda teljesen az csak porszemnyinek tűnt. De hogyan, miből lehet többet adni?
Aztán egy napon minden megváltozott. Bekerült egy kislány a kórházba, akinek szörnyű élete volt, anyukája prostituált volt és borzalmakkal a háta mögött került oda. Nem ő volt az egyetlen gyerek ott, de vele, bár nem beszélte a helyi nyelvet azt érezte, hogy kialakult valamilyen különleges kapcsolat. S ekkor a kislány meghalt. Ez volt az a pillanat, amikor találkozott önmaga legmélyével. Kiborult, hogy mi értelme volt egy ilyen életnek?? Bement a kápolnába, ahová a nővérek jártak és ott volt ezen tűnődve, még mindig zaklatottan azt gondolta, hogy ennek így semmi, de semmi értelme nem volt. A kislány szenvedésre született és a végén meghalt. Ugyanakkor azt is érezte, hogy ezzel a kislány életének nem volt vége, mert valahol legbelül érezte, hogy valahova elment. Így azt mondta neki, hogy vigye őt is magával, ő is oda akar jutni és ez volt az a kegyelmi pillanat, amikor megérezte Isten jelenlétét, a békét és érezte, hogy a kislány valami olyasmit mond neki, hogy miért érez így, amikor ő nagyon jól van. Innentől kezdve hitt, mert mélyen megtapasztalta Isten jelenlétét. S visszatekintve megértette, hogy a kislány életének értelme az volt, hogy őt hitre vezesse. Ezért született meg.
Innentől már tudta, hogy Isten van, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a nővérek ott ülnek a tabernákulum előtt és imádják Istent. Mert az az Isten, akit ő akkor megismert, hogyan is férhetne be egy ilyen pici helyre? Ez a küzdelem időszakát hozta neki sok sírással, mert innentől már küzdött a hitért, azért, hogy megérthesse és megismerhesse azt, aki megmutatta neki magát korábban.
Most már tudta, hogy Isten van, tehát elindult azon az úton, ami által megismerheti Őt. S mivel azok között a szerzetesek között találkozott Vele, ezért logikus volt, hogy közöttük folytatja a keresését is.
Kilenc hónapot töltött Ruandában, miután hazajött, hogy megkezdje Spanyolhonban a noviciátusát egy hét fős közösségben.
Nagy változásokat nem hozott neki ez a döntés, mert már korábban is mentes próbált lenni a felesleges dolgoktól, s megtanult egy hátizsákkal élni. Inkább könnyebb dolga lett, mert nem kell a ruhák között válogatnia reggelente, hogy mit vegyen fel. És a szabadság? Ami annyira fontos volt neki? Rájött arra, hogy fontos Isten gondviselére bíznia az útját, Ő az, aki irányt ad neki.
Forrás: Talita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése