2016. február 28., vasárnap

"Irgalmasság és elköteleződés" - nagyböjti lelkigyakorlat


A nagyböjt és a szerzetes


A női (anyai) hivatás hogyan élhető a szerzetességben?


Szokták mondani, hogy az lesz jó szerzetes, aki jó anya lenne. A szerzetességgel nem szűnünk meg nők lenni, és nem kell megtagadnunk az anyai hivatást, csak más formában éljük meg. Bár természetes, hogy az élet bizonyos szakaszaiban a saját gyermekek hiányát is érezzük, a ránk bízottakért való aggodalom, imádság, az ő segítésük és útjuk Isten felé való egyengetése, a feltétel nélküli szeretet, amellyel feléjük igyekszünk fordulni, mind lehetőséget adnak arra, hogy anyai szeretettel munkálkodjunk az ő örök életre való megszületésükön. Ez a lelki anyaság leginkább Mária szűzi anyaságához hasonlít: azáltal, hogy egészen átadja magát Istennek, Jézust hordozza és Jézusnak ad életet, ezáltal válik mások anyjává is.

Forrás: Domonkos Nővérek


Húsvét a Szociális Testvéreknél

"Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek"- Szent Három Nap a testvéreknél 

 
Idén is várjuk azokat a fiatal lányokat, akik szeretnék szerzetesi környezetben, lelkigyakorlatos csendben, a liturgia mélységeit járva ünnepelni Húsvét ünnepét.

Időpont: 2016. március 24-e 16 órától (15 órai érkezéssel) március 27-e délelőttig.
Helyszín: Budapest, Hűvösvölgy.

A lelkigyakorlat alatt személyes kísérésre is lesz lehetőség. Szállást tudunk biztosítani!
Jelentkezni lehet március 17-éig Szentes Judit testvérnél a szentesjsss@gmail.com címen.

Szeretettel várunk!

Forrás: Szociális Testvérek



2016. február 21., vasárnap

Papi hivatásom története

„Egy embernek két fia volt. Odament az elsőhöz és így szólt: »Fiam! Menj ki ma, dolgozz a szőlőben!« Az így válaszolt: »Nem akarok«, de később meggondolta magát és kiment. Akkor odament a másikhoz is, és ugyanúgy szólt neki. Az ezt felelte: »Igenis, Uram!« De nem ment ki.” (Mt 21,28-30)

31 éves vagyok, eddigi életemre visszatekintve jut eszembe ez a példabeszéd.

A »nem akarok!« részemről így hangzott: „Istenem, köszönöm, hogy megérintesz álmomban, de az lehetetlen, hogy engem papnak vagy szerzetesnek hívj!!” 19 éves koromban, amikor az Isten közvetlenül megjelent az életemben, elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy ma itt legyek a szemináriumban. Ami azóta történt velem, az mind az Úr dicsősége és ajándéka!

Három szakasza volt a „világból” való elhívásomnak.

Az elsőben a megérintettség munkálkodott bennem csöndesen. Gondoltam ugyan a papságra az elején, de idegen volt számomra és elriasztó – mentem tovább a saját fejem után. Hiába voltam cserkészvezető, tagja hittanos közösségnek és lelkiségi mozgalomnak, a legbensőmet nem nyitottam meg.

A másodikban egyre nyugtalanítóbbá kezdett tenni Istennek a szívemben kopogtató kérése, hogy »pap legyek«. Változó intenzitással szólongatott, néha a szívembe markolt egy szituáción keresztül, néha alig érzékelhetően „csak” virrasztott mellettem. Én is különbözőképpen reagáltam, hol igent mondtam Neki, hol nemet. Állandó bizonytalanságban éltem legbelül. Hol megvallottam Őt Uramnak, hol fejemet földbe dugva tagadtam, hogy mindenemet kérné tőlem. »Mindenemet« – nem akartam elengedni elképzeléseimet, vágyaimat.

A harmadik szakaszban már éreztem a vajúdásom végét, tudtam, hogy igen, mindent oda kell adjak, de sokáig nem tudtam lépni. Ám ő szelíden és nekem időt adva saját kezével szakította le rólam a köteleimet, amelyekhez gyermekkorom óta hozzánőttem. Egyetlen dolog változott bennem az előbbiekhez képest: elhatároztam, hogy a Jót és a Tisztát fogom erősíteni a tetteimben, az életemben. Ami nem ilyen, arra akarattal nem törekszem. Tudtam, hogy sok dologtól nem vagyok képes elszakadni, viszont képes vagyok több időt és figyelmet szánni arra, ami az Istennek kedves: az imádságnak, a közösségi életnek és az emberi kapcsolataimnak. Kaptam hát fiatalokat, akiket kísérhetek az éretté válásban, és barátokat, akiknek időmet ajándékozhatom. Hiszem, hogy ezen új kapcsolatok sikere sem az én érdemem, de az elhatározásom nélkül Isten nem nagyon tehetett volna semmit.

Két nagy akadályt kellett legyőznöm a szemináriumba való jelentkezésemig: a bensőmben lévő ellenállást (vágyakat, érzelmeket, kísértéseket) és a családomban rám nehezedő nyomást. Hosszú és fájdalmas folyamat volt. De kaptam hozzá elég időt és erőt, meg sok lelki társat, testvért.

Most itt vagyok, napról napra élek, sosem érzem magam készen a következő napra, mindig csak az elkövetkező néhány órára. Azelőtt azt hittem, képes vagyok mindenre felkészülni, mindent kézben tartani a magam világában: a saját biztonságérzésemet fenntartani. … Sok fájdalmat és nehézséget okoztam ezzel a körülöttem élőknek. De fokozatosan kezdem megismerni a Szeretetet, Aki a szívemben akar lakni, Aki általam akar jelen lenni a hétköznapjaimban, a kapcsolataimban.

Bensőséges családi fészekbe születtem, de szüleim válásakor mélyen megsebződtem. A legjobb iskolákba járhattam Budapesten és külföldön, de egyedül éreztem magam, mert nagyon kevés társam értett meg igazán. A zenélésben megízleltem a sikert, a népszerűséget, de létrejövő kapcsolataimban leginkább a saját sebeimmel voltam elfoglalva, nem a másik személlyel. Elértem gyermekkori álmomat, építész lettem, de a szívem üres maradt. Több évet dolgoztam alkalmazottként majd vállalkozóként, de szakmai és emberi sikereimmel a hiúságomat etettem, és legbelül a magam értékességét akartam bizonyítani. Komolyan udvaroltam a lányoknak, az egyik párkapcsolatomban már a házasságra készültünk menyasszonyommal – a saját vágyaimat akartam beteljesíteni, nem érzékelve a visszásságokat, a veszélyeket.

Isten azonban kiragadott engem a mélységből, mert azt akarja nekem adni, amire igazán szükségem van.

Babos Áron

Forrás: Esztergomi Szeminárium


Ima a hivatásbeli hűségért

Uram, újítsd meg bennünk Lelkedet,
tégy minket szabaddá és egységessé!
Uram, engedd, hogy hivatásom nagyságát
a vele járó felelősséggel vállaljam!
Add, hogy elkötelezettségem sohase lankadjon,
ha nehézséggel, gonoszsággal
vagy türelmetlenséggel szembesülök!
Te, Uram, egyedül csak te vagy mindenem!
Minden érted van.
Tedd velem, amit akarsz,
vezess, amerre akarod.
Atyám, ne úgy legyen, ahogy én akarom,
hanem ahogy te.
Istenem, önakaratomból, szerelmedért
hű akarok maradni hozzád,
és mindent megtenni,
amit bölcsességed rólam határozott.
Adj bátorságot, Uram, most,
ebben a pillanatban!
Istenem, a tied vagyok.
Bízom szavadban, hivatásodban.

Kalkuttai Boldog Teréz



A hivatás lelkitükre

Mennyire tudatosult bennem
az élet és a kegyelem ajándéka,
melyet a keresztségemben nyertem?
Hányszor fordulok napközben lelkem mélyén Jézushoz?
Tudatában vagyok-e Istentől kapott
különleges hivatásomnak,
s úgy élek-e mint akit sokak közül
választott ki az Úr?
Tetteimmel hirdetem-e a világnak,
hogy csak Istenért élek?
Kész vagyok beengedni Jézust,
amikor szívem ajtaja előtt áll és kopogtat?
Istennek szentelt életet élek-e?
Életemben az övé az első hely?
Kitartok-e mellette,
vagy pedig saját biztonságomért
és egyéni céljaimért küzdök?

Isten iránti hűségem, mely a liturgiából
és az imádságból táplálkozik,
megnyilvánul-e munkámban?
Teljesen szabadon követem-e Krisztust,
vagy csak utánozom a többieket?
Boldoggá tesz az, amit cselekszem?
És ha akaratom ellenére kell esetleg engedelmeskednem?
És ha le kell mondanom valamiről, ami jár nekem?
Hűségesen kitartok-e hivatásomban?
Kitartásom élő hitből fakad-e?
Tudatában vagyok-e annak,
hogy maga az Úr hívott el engem?
Emlékszem-e a meghívás pillanatára?
Hűséges maradok-e akkor is,
ha egy ellenszenves személyt kell szolgálnom?
Vajon az a szeretet vezérel, amelyet
a Szentlélek áraszt a szívembe?
Felismerem-e életemben egyáltalán a Szentlelket?
Kiüresítettem-e magamat, mint Krisztus?
Figyelmesen hallgatom-e Isten sugallatait?

Kalkuttai Boldog Teréz







Nyílt este a Központi Szemináriumban


2016. február 18., csütörtök

"Jöjj és lásd!" - mit lehet várni egy hivatástisztázó lelkigyakorlattól?


Hogyan lettem pálos nővér?




Mária Franciska nővér tanúságtétele

Budapesten, 1983-ban születtem. Édesapám villamosmérnök, édesanyám orvos, egy testvérem van, bátyám, aki kevéssel idősebb nálam. A családban csak apai nagyszüleim gyakorolták vallásukat; ők reformátusok. Az ő hatásukra lettünk mi is bátyámmal megkeresztelve, még konfirmáltunk is, de sosem jártunk templomba.

Gyerekkori vallási élményeim így alig voltak, de emlékszem, Nagyapám beszélt egyszer Isten örökkévalóságáról, és Nagymamám, amikor náluk nyaraltunk, esténként mindig imádkozott velünk. Nagyon jó erre visszaemlékezni.

Még két érdekes dolog jut eszembe a nevelésemről; szüleim engedékenyek voltak, el is kényeztettek, nem voltak szigorú normák vagy fegyelem. Mégis, nem volt szabad hazudni, és mindig lehetett bocsánatot kérni: utólag rájöttem, ez a vallásosság utolsó nyoma lehetett, vagy a lelkiismeretesség, amit Isten oltott beléjük.

Házasságuk tönkre ment, érettségi évében édesapám elköltözött tőlünk. Én és bátyám édesanyámmal maradtunk. Nagy fájdalom volt ez neki, és én nem tudtam segíteni; zavart, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vádoltam is őt magamban, meg sajnáltam is.

Szüleim a válás ellenére minket továbbra is nagyon támogattak, és mindent megadtak, ennek is köszönhető, hogy felvettek a volt Kertészeti Egyetemre, tájépítész mérnök szakra. De egyre önzőbb lettem, és nem találtam a helyemet. Nehezen ment az egyetem is, édesanyámmal való kapcsolatom is romlott, szinte rettegtem, hogy “nem tudom magamat megvalósítani”. Egyre jobban szétszóródtam: barátok, hobbik, pár-keresés… Közben beiratkoztam még egy szakra, de nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt sem.

Amikor már nagyon feszült volt a helyzet, szinte semmit sem segítettem otthon, gyakori viták voltak, és az iskolától is csömöröm volt, sikerült – szinte, mint egy kiskapun át megszökni – nyertem egy tanulmányi ösztöndíjat Olaszországba. De hosszútávon ez sem javított a bensőmön, még akkor sem, ha látszólag tágult a látóköröm. Sok bűnbe belementem, amikbe itthon inkább csak belekóstoltam. Vizsgáim egy részén is csak kegyelemből engedtek át.

Amikor hazajöttem, egy vitában majdnem megütöttem édesanyámat. Ezen a ponton szólt a lelkiismeretem: annyira megijedtem magamtól, hogy elmentem pszichológushoz. (Vallásos eszközökre akkor még egyáltalán nem gondoltam.) Igazi megoldás nem született; megállapították, hogy normális vagyok, ebben az életkorban el kell szakadni. Lett is egy párkapcsolatom és elköltöztem otthonról.

Bár meglett a diplomám, munkát nem találtam, és főleg tehetetlenkedés, üresség-érzés, keresés uralkodott bennem. Egyáltalán nem tudtam beosztani az időmet. Szinte állandóan irigykedtem környezetemre, szerencsétlennek éreztem magam, ha nekik valami sikerült. Én nem tudtam önállóan fenntartani magam, szüleim támogattak. Próbálkoztam MLM rendszerrel, Agykontrollal, ezoterikus könyvek olvasásával, jóssal, harcművészettel…

Végül is a párkapcsolat tönkremenetele és a szakítás által hozott ki Isten a mélypontról, ugyanakkor édesapám révén rendszeres munkám lett, és ez is segített. Meghívtak egy Alfa kurzusra, (ami egyfajta bevezetés a kereszténységbe, előadásokkal) ahol Isten megérintett és igazi bűnbánati könnyeket adott. Úgy éreztem, hogy a benső romhalmazomat, a szétesettségemet Neki lehet adni. Ő valahogy össze fogja rakni. Katolikusok tartották a kurzust – hogy ezután tovább haladtam, azt az egyik tag lelki vezetésének és a csoport igazi szeret teljes hozzáállásának, köszönhetem: befogadtak.

Még sok lépés kellett ezután a szerzetességhez: mégis, lelki vezetőm domonkos nővér volt, úgyhogy Isten már ez által is mutatta az utat. Nagyon vágytam gyónni, de ehhez katolikussá kellett válnom. Első lépésként egy atya azt mondta: gondolkozzak az Eucharisztián. (Ő szerintem, már sejtette, hogy nem véletlenül kerültem hozzá, katolikusok közé, és nem véletlenül vágyom gyónni.) De én nem nagyon értettem; akkor úgy gondoltam ősztől elkezdek katolikus hittanra járni, és az alatt “gondolkodom”…

Ebből viszont semmi sem lett, mert megint nyertem egy 3 hónapos szakmai gyakorlati ösztöndíjat Olaszországba. Ez azt jelentette, hogy megszakad az Alfa csoporttal a kapcsolatom, nincs lelki vezetés, se hittan, és nagyon féltem, hogy kint elveszek, visszaesek a bűnbe. Nem is akartam kimenni. Kaptam mégis egy jó tanácsot: ne magamat nézzem, szolgálni menjek ki. Ez segített.

Isten fogta a kezem minden nap: a szállásom lánykollégium volt, amit apácák tartottak fenn (ide szinte csoda volt, hogy én bekerülhettem, mert hivatalosan nem is voltam diák, rászoruló sem igazán, és olasz sem). Ez nem csak segített kicsi napirendet tartani, de minden nap reggel hallgathattam Szentmisét. A napi Evangélium volt a mindennapi kenyerem. Egy idő után, hála az egyik ottani nővérnek, hittanra is járhattam – egy élő hitű latin-amerikai közösségbe, amelyet kapucinus atyák vezettek. Most is előttem, van, amikor a Szentmiséről kérdeztem a plébánost – Miért olyan fontos? Rám nézett, és spanyolos akcentusával és temperamentumával mondta: “Ezért az első keresztények a katakombákban meghaltak, olyan fontos!”

Ezek után még mindig nem értettem, de imában újra kértem Istent, mutassa meg, hogy egy kicsit mégis érthessem. Meghallgatott. A következő Szentmisén Ő maga válaszolt, és az óta sem kaptam olyan kegyelmet. Csak ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor Saul, azaz Szent Pál leesett a lováról, mert Isten fénye elvakította. Életem értelmet kapott ezután. Megértettem, hogy Isten a Szentmisén van jelen, nem máshol. Akit én kívül kerestem, ahogy nagyon sok ember, belül van, és ott van.

Ezek után szinte elrepült a három hónap. Sokat tanultam még napról napra a közösségben, és a Szűzanya is gondjaiba vett: itt hallhattam életem első rózsafüzér imádságát is, az egyik házi csoportban. Megérintett ezeknek a szegény, egyszerű bevándorlóknak a mély hite, bátorsága, ragaszkodása a Szűzanyához. Kezdtem sejteni, hogy Őelőtte nem a tanultság számít. Ő a tág értelemben vett szegények igazi Anyja.

Végül még egy pár napos lelkigyakorlatra is eljuthattam. Ahogy ott az Oltáriszentség előtt imádkoztam, egy ige fogott meg, melyben az Úr a pusztába hívja népét. Úgy éreztem, nekem is valahogy a pusztába kell mennem Őutána.

Bár rengeteg kegyelmet kaptam kint, mégis éreztem, hogy nem tudnék hosszútávon Olaszországban élni. A Jóisten tehát ez alatt a három hónap alatt tehát lerakta a hivatásomhoz az alapokat: Szentmise, Rózsafüzér, Szentségimádás, magyarság iránti elkötelezettség és meghívás a pusztába. Csupa jel a pálosság felé. De hazatérésemkor csak annyit tudtam, hogy elsőáldozásra kell felkészülnöm, és szerzetesrendekhez elmennem, érdeklődni. Azt sem láttam még tisztán, inkább szemlélődő lennék-e vagy tevékeny, bár az ima nagyon vonzott. Az is kiderült hogy a bérmálkozás is szükséges, fontos lépés még, tehát legalább másfél évnek el kell még telnie, mire én elköteleződhetek. Elsőáldozás után napi szentáldozó lettem, tapasztaltam ennek a megtartó erejét. Félállásban helyezkedtem el, ez alatt Isten tovább tudott vezetni. Sok nővér, atya, világi hívő segített, imával, lelki beszélgetésekkel, oktatással. Részt vettem az Útkeresés Éve nevű programon, ez rengeteg jót, önismeretet, közösségi- és ima tapasztalatot adott. Ebben az időszakban ismertem meg a pálos nővéreket is, és részt vettem náluk egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton.

Először itt hallottam Fatimáról, a Szűzanya megjelenéséről, és, hogy a látnok-gyerekek imádkoztak, és áldozatot hoztak a bűnösökért és a békéért. Először megdöbbentett, hogy a Szűzanya az ima mellett áldozatot, szenvedést is kér ezektől, a kicsi gyerekektől. Azt gondoltam, hogy ha ezt egy felnőtt vállalja, rendben van, de gyerekektől ilyen nehezet kérni… Ellenkeztem, tiltakoztam ez ellen. Talán ezért is kerestem tovább, más közösségeket. De a Lelkiatyám is ajánlani kezdte nekem a “Fatimáról beszél Lúcia nővér” című könyvet, anélkül, hogy tudta volna, hogy én erről már hallottam a lelkigyakorlaton. Ezt jelnek vettem, és nagyobb hittel olvastam a könyvet. Végül annyira izgatott, hogy valóban segíthet-e az áldozat másokon, hogy feltettem: kipróbálom az Úr előtt.

Volt egy barátnőm, aki akkor sokat szenvedett a házasságuk miatt, a férje nagyon keveset segített. Aznap, amikor beszéltem vele erről, gondoltam, hozok egy pici áldozatot, mert itt tényleg csak a kegyelem segíthet. (Mintha a fogamat húzták volna, pedig tényleg pici önmegtagadás volt.) Utána nem találkoztunk egy ideig és én el is felejtettem az egészet. Istent távolinak éreztem. Aztán egész váratlanul újra beszéltem a barátnőmmel, aki csak mellékesen jegyezte meg: ” Képzeld, a férjem magától felkelt a számítógéptől, és megkérdezte, mit segítsen. Én úgy megdöbbentem!” Hát, én is! Isten meghallgatott! Nem szóltam semmit, csak ujjongtam belül. Hogy ezt én szavakkal, meggyőzéssel, a magam erejéből sosem érhettem volna el, az biztos. Ez a kegyelem volt. Ugyanakkor meg is rendültem, hogy Isten ennyire jó… Azt is sejtettem, hogy nem véletlenül adta meg, hogy ennyire lássam az ima- és áldozat eredményét; nekem ezt kell folytatnom. A családomra gondoltam, ahol szintén lehetetlennek látszó problémák, berögződések, meggyőzhetetlen egyéniségek, végtelen viták, feszültségek vannak. Isten kegyelme egy pici áldozattal és imával többet mozdíthat ezen, mint sok-sok óra egyezkedés, kínlódó vitatkozás.

Franciska nővér 1Így került közel hozzám az engesztelés gondolata, ami a pálos nővérek karizmájához, a mi karizmánkhoz tartozik. Nálunk nagyon fontos az Oltáriszentség imádása, és a másokért vállalt tudatos közbenjáró ima. Ami engem megfogott és segített a belépésben, az a napi személyes Szentségimádás, a közösségben végzett zsolozsma, közösségi programok (szentírás megosztás, közös ünnepek) és munka volt. Ezek után érett meg bennem a belépés döntése, és 2010. október 8. Magyarok Nagyasszonya napját már a közösségben ünnepelhettem.

Mária Franciska nővér

Forrás: Pálos Nővérek

2016. február 14., vasárnap

Nyolc titok a tisztaság/cölibátus egészséges megéléséről


Hang a pusztából...




A szemlélődő hivatás

A szerzetesség évében André Vingt-Trois bíboros hat különböző rendhez tartozó szerzetest és szerzetesnőt hívott meg székesegyházába, a párizsi Notre-Dame-ba, hogy egy-egy nagyböjti vasárnapon beszéljenek arról, hogy milyen lelkiség mentén élik szerzetesi életüket, hogyan látják életformájukat a mai világban, milyen kihívásokkal szembesülnek, és milyennek vélik  jövőjüket.


A negyedik előadást 2015. március 15-én a Montremartre-i Kármel perjelnője, Sr Cécile de Jésus-Alliance tartotta, melynek fordítását az alábbiakban közöljük.

„Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!”  Ezzel a verssel kezdik a napot a monasztikus szerzetesek és szerzetesnők, amelyen a dicséret lesz a küldetésük. Ha az Úr nem nyitja meg az ajkat, ki beszélhetne? Ha az Úr nem vezérli a szívet, ki haladhatna előre? Abban az erőteljes bizonyosságban, hogy Isten nélkül semmi nem lenne helyes, semmi nem lenne biztos, a nap a dicséret és az igazság szüntelen keresésével kezdődik.

Mint kármelita nővér, arra kaptam meghívást, hogy a szemlélődő életről beszéljek ma önöknek. Mindenekelőtt mondjuk ki, hogy a szemlélődő élet egy olyan élet, amely nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére szenteli magát: vagyis az Istenre hallgatásnak. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén.

Az Egyházban mindig nehézséget okoz egy hivatás, egy sajátos életmód meghatározása, mert mindig az a veszély fenyeget, hogy ezzel válaszfalakat húzunk más hivatásokkal szemben. Pedig az Egyház élete Isten szabadsága, akit Szentléleknek hívunk.[1] Benne nincs monopolhelyzet, se lefoglalt terület. Ezért van az, hogy mindegyikünk élete mélyen kapcsolódik mások életéhez, és más életmódokhoz. „A Lélek ott fúj, ahol akar, nem tudod, honnan jön és hová megy” (Jn 3,8) – mondja Jézus. Minden keresztény arra hivatott, hogy aktív legyen és kontemplatív, hogy összhangba hozza a szívét Isten Szívével, és hogy Isten Szíve szerint cselekedjen. Minden emberi lény arra hivatott, hogy egységesítse szívét azért, hogy teljesen élhesse a maga életét. Fontosnak tartom ezt elmondani, még mielőtt arról beszélnék, hogy mit élünk ma mi, mint kármelita nővérek. Vannak szemlélődő nők kolostoron kívül is, és vannak nagyon aktív szemlélődő rendi nővérek. Tehát nem besorolásokról van szó, még kevésbé "hierarchizálásról", hanem életformák megkülönböztetéséről. Engedjék meg, hogy idézzek valakit, aki sokszor prédikált itt, Lustiger bíborost, aki hangsúlyozta: „Tévedés úgy bemutatni a hivatások és ajándékok sokféleségét az Egyházban, mint feladatok vagy kiváltságok elosztását a profán társadalomban. A profán társadalom annál inkább elismeri egy specialista besorolásait, minél szorosabbak azok, és minél inkább őrizkedik a szomszédos területekre való behatolástól. Aki sajátosságot mond, az lefoglalt területet mond… De ez nem így van a keresztény hivatások esetében. Mert minden egyéni hivatás (…) lehetővé teszi, hogy Isten misztériumának szívéig jussunk. Isten misztériumának szívéből, Krisztus átszúrt oldalából fakad az élő víz, amelynek szét kell áradnia minden ember szívében. Tehát véglegesen le kell zárni a vitát az úgynevezett kontemplatív specializálódás és az úgynevezett aktív specializálódás szembeállítása terén.”[2]

Visszatérve ahhoz, hogy miben áll a klauzúrás szemlélődő élet, mondjuk azt, hogy egy egyedülálló, eredeti utat jelöl, amely az Úrnak ahhoz a hívásához kötődik, hogy magunkévá tegyünk egy sajátos szegénységet: a direkt apostolkodás és a kolostoron kívüli tevékenység nélküli életet, a teljesen az imának szentelt életet, egy olyan életet, amely a kolostor falain belül zajlik. Ez meghívás sok cselekvési lehetőségről, utazásról, tevékenységekről való lemondásra azért, hogy a pusztába menjünk, hogy a belső csendet keressük. A meghívás az Úrtól jön, az ő kezdeményezése. Ő adja a szív mélyéből fakadó öröm megtapasztalását. Ebből fakad a vágy, hogy kövessük a hívást, és a bizonyosság, hogy az emberi élet egy forrásból meríti szépségét, hogy ez a forrás a szív mélyén van, és hogy csak ebből a forrásból fakad az igazság és az öröm.

Belépni a személődő életbe választást is jelent: annak választását, hogy nem utazunk többé messzire, azért, hogy nyerjünk az elmélyülést illetően. Vagy, ha jobban tetszik, annak választása, hogy többet dolgozunk lelkileg és kevesebbet nyerünk külsőleg. Egyetemes emberi hivatás ez. Merem állítani, hogy létezett ez már Krisztus előtt is, és továbbra is létezik a kereszténységen kívül is: gondoljunk Ma Ananda Moyira Indiában, vagy Etty Hillesumra, vagy más nagy szellemi személyiségekre a különböző kontinenseken.

Egy napon buddhista szerzetesek érkeztek a mi párizsi kolostorunkba Pekingből. Azt kérték tőlem: „Mondja el nekünk egy mondatban, hogy mi az önök legfontosabb tapasztalata”. Gondolkodtam azért néhány pillanatot, mielőtt ezt mondtam volna: „A szívből élő víz folyói fognak fakadni”. Megkérdezték tőlem: „Mi az élő víz?” - „Az élet, amely felfakad” – válaszoltam. Nem tudom, megértették-e, amit mondani akartam, de bólogattak. Emlékeztethette őket valamire. Ez egyetemes emberi tapasztalat.

Szeretném átnézni önökkel a személődő élet mibenlétét korunkban. Ezt követően pedig szemlélni fogjuk Jézust - Jézust, aki megélte…

Világunkban a technológia gyorsan fejlődik, és az információk egyre gyorsabban terjednek. Tudjuk, hogy számos ember él a miénktől eltérő értékekkel, és biztosak vagyunk abban, hogy a következő generáció nem fogja ugyanazokat az eszközöket használni, amelyeket mi. Korábban soha nem volt az emberiség történelmében ilyen gyors és keveredő a kulturális fejlődés.  A legjobbra és a legrosszabbra. Hatalmas eszközök révén a világ nagyon gyorsan halad, de nem föltétlenül tudja, hogy hová tart; a relativizmus növekszik, mert tudatára ébredtünk a sokféleségnek – néha annyira, hogy már fel is mentjük magunkat az igazság keresése alól. A tömegek kiábrándulása és toborzása nincs messze. A kapcsolatban lévő ember kezdete ez, amely a digitális világban született és hálózatban él. Ez az állandó rákapcsoltság a globális hálózatra önmagában nem rossz, szolgálhatja a jót, de minden egyénnek az információk folyamatos áramát kell kezelnie; kockáztatja az elengedést, a kimerülést, az irányvesztést. A rákapcsolódott ember manapság a felrobbanást kockáztatja, ha nem találja meg a bölcs felhasználás módját, az erőszak lebontásának módját, a béke építésének módját önmagában és önmaga körül.

Az emberi történelem gyorsul, mint egy videojáték, amelynek ritmusa és nehézségi fokozata minden lépésnél növekszik. Ez szorongást válthat ki vagy a pillanat mámorát. Építőbbnek tűnik számomra úgy látni a helyzetet, mint kihívást az ember felé arra, hogy emberibbé váljon. A bölcsesség nélküli eredményesség, a lelkiismeret nélküli tudomány romba döntheti az emberiséget. Nem a modern technológiák miatti duzzogásról van szó, hanem arról, hogy meg kell tanulni bölcsen használni azokat. Gyakran beszélnek gazdasági háborúról, technikai versenyfutásról, de én azt gondolom, hogy a legnagyobb kihívás: hogy ugyanakkor megőrizzük a gyakorlati képességet és belső mélységet, ami nélkül elveszítjük rendeltetésünk fogódzópontjait. Saját fejlődésünk távirányítója a mi kezünkben van, de nem igazán ismerjük sem motivációinkat, sem választásaink következményeit. Bölcsességre van szükségünk. És hogy találjunk egy kis bölcsességet, csendre van szükségünk.

A kihívás abban áll, hogy kiássuk az emberben a belső csend kútját. Nem azért, hogy elvágjuk magunkat a valóságtól, hanem: hogy hitelesen, helyesen éljünk. Minden ember szívében van egy kút. Ez a kút lehet nagyon eltömített, de létezik, várva, hogy kiássák.[3] Mindegyikünk kútjának mélyén ott van az egyetemes talajvíz, amely mindannyiunkat összeköt. Egy személyes döntést kell meghoznunk: nem maradunk saját életünk felszínén elállítódva a zűrzavarban. Válasszuk a csendre való odahallgatást, még ha csupán negyed órára is naponta! Azt hiszem, hogy ez a közegészség valódi sürgős szüksége: egy negyed óra csend naponta, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy válasszunk egy célpontot, hogy feltöltődjünk.

Az emberi lénynek különféle sajátosságai vannak, amit a tudományok is megerősítenek: a plasztikusság, vagyis a fejlődési képesség, az újratervezés – nem csupán agyilag, hanem szociálisan, kulturálisan; pozitív értelemben: hajlíthatóság. És ebben az egyre bonyolultabb világban a képzés egyre hosszabb és hosszabb, azt is mondhatjuk, hogy állandó. Az ember állandó képzésben van. Egy másik emberi sajátosság az empátia, annak képessége, hogy interiorizáljuk, amit egy másik ember megél (és kisebb mértékben egy másik élő). Azt is mondhatjuk, hogy a mások iránti intuíció. Ez is egy nagyon fontos jellemző. De nem kell elfelejtenünk az interiorizálás képességét, és ennek az interioritásnak csendre van szüksége, hogy kibontakozzon, hogy finomodjon. Interioritás nélkül nem lenne lehetőségünk értékek létrehozására, életünk összefüggő irányítására. Az ember tehát egy állandó formációban lévő lény, kapcsolatban van másokkal és önmagával az interioritás révén.

Megtanulni rendszeresen megélni a csend időszakait - épp úgy életszükségletnek tűnik számomra a teljes emberré váláshoz, mint az alvás rendszeres időszakai ahhoz, hogy életben maradjunk. Ez egyetemes bölcsesség.

A csend humánökológiai kihívás. Tehát a személődő élet közösségi szolgálatot nyújt, éppoly életbevágót, mint az energetikai hálózat. Ez az interioritás szolgálata, az ima hálózata. De menjünk tovább, hogy lássuk, mit jelent szemlélődni.

Mi a szemlélődés? Ahogy a latin etimológia feltárja, a con-templer elsődlegesen erra a tényre utal: együtt lenni a templomtérben, hogy nézzük az előjeleket, az égi jeleket, és megjósoljuk a jövőt. Eredetileg az asztronómia ugródeszkának használta a babonát, mielőtt felszabadult volna alóla.

Izrael Istenének tanítványai szabadulást nyertek a végzettől való félelemtől, a fátumtól, a súlyos sorstól, amit a csillagok diktáltak. Az Egyiptomból kivonult nép kiszabadult a bálványok rabszolgaságából, Isten megparancsolta neki, hogy távolodjon el a pogány praktikáktól[4] hogy higgyen az ő szabadságában. Ez a szabadság egyszerre ajándék és hódítás, bizonyos szempontból félelmetes, mert mindegyikük felelőssége mindegyikükért az őket hívó Isten előtt. Semmi nincs bevésve a csillagokba, szabad a választás.[5]

A láthatatlan Isten tanítványai számára a szemlélődés hallgatássá válik, hallgatni az Igét, amely a szabadságra hív: „Halld, Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen” (MTörv 6,4). „Én hoztalak ki téged Egyiptomból” (Kiv 20,2). Én teszlek szabaddá. Ez a meghívás út az isteni Jelenlét felfedezésére, amely ott van, még mielőtt én ennek tudatára ébrednék. A szabadság forrása. A lemondás választása a mindig elbűvölő bálványokról, a pénzről, a szexről, a presztízsről, a hatalomról, az asztrológiáról, amelyek olyan boldogságot ígérnek, melyet nem tudnak megadni. Az önmagukban jó valóságok bálvánnyá válnak, amikor megbéklyózzák a szabadságot. Az Egyiptomból való kivonulás szabaddá válás a zavaros vágyaktól, amelyek megbabonáznak; megtapasztalt felfedezése annak, hogy minden hiúság, vagyis tünékeny köd, következetlenség. Egyedül Isten van. Isten és a szabadságom állnak szemtől-szemben egymással. Csöndet teremteni önmagunkban annyi, mint újra végigjárni ezt a kivonulást vágyaink zavarosságából, megtapasztalni illúzióink tünékeny mivoltát, létünk teljes végességét. Szemlélni Izrael Istenét annyi, mint hallani, amint mondja nekünk is, amit Mózesnek: „Mit kiáltasz felém? Indulj útnak!” (Vö. Kiv 14,15). Isten a szabadságra hív bennünket. A kontempláció tehát új jelentést nyer: megtanulni a szabadságot, elkezdeni kutat ásni a szívünkben széttörve a sziklákat, áthatolva a sáros szakaszokon, ásni egy kutat, amelyből a szabadság fakad, és hinni, hogy mindegyik lény mélyén van egy kút. A csend szabadságra vezet.

És most Krisztusról, mint a szabaddá válás útjáról szólva, egy kármelita nővérről szeretnék beszélni: Avilai Szent Terézről. A XVI. században vagyunk: Egy új kontinenset fedeztek föl, amelynek túláradó gazdagsága elbűvölő, civilizációja ismeretlen. Teréz fivérei konkvisztádorok az Új Világban, ő pedig egy másik kalandot választott. Már néhány éve szerzetesnő, amikor kolostorának egyik folyosóján észrevesz egy Krisztus szobrot, amelyet egy körmenethez készítettek elő. Krisztus kezei meg vannak kötözve, meg van ostorozva, vérzik. Hirtelen megragadja őt. 1554 nagyböjtjében járunk. Megragadta őt, mert tudatosítja, hogy Krisztus, a szabad ember, a fölséges Isten Fia hagyta megkötözni magát. Hagyta magát megkötözni, hogy bennünket szabaddá tegyen, hogy őt szabaddá tegye. Húsz éve vív keserű és hasztalan küzdelmet tetszeni vágyásával, felületes vágyaival, miközben megtapasztalta a szabadság belső forrását. 39 éves. Ezt írja Önéletrajzában: „Eddig az én életem volt, most egy új élet kezdődik, Isten élete bennem. Áldott legyen az Úr, aki megszabadított!”[6] Teréz új életet kezd. Szemlélődni, mindenekelőtt születést jelent, újraéledést. Teréz szívesen használja a szeretet és a barátság hasonlatát: „Az imádság baráti beszélgetés azzal, akitől szeretve érzem magam”. Mindenekelőtt egy nagyon konkrét tapasztalat, amely teljesen megváltoztatja az életet. Nem tudunk hasonló tapasztalatot előidézni, de vágyakozhatunk rá állhatatosan, ahogyan Teréz buzdít erre: „Mutassa meg nekünk az Úr az utat, és adja meg nekünk az erőt, hogy kitartóan ássunk, míg meg nem találjuk a bennünk elrejtett kincset”.[7] „Az Isten országa bennünk van” (vö. Lk 17,21). Ne keressék itt vagy amott, ott van mindegyikünk bensejében. Mint ahogy a forrás a kútban van, s a talajvíz a föld szívében.

Hiszek a Krisztusra függesztett szerető tekintet átalakító erejében, hiszek az ő szelídségének és alázatának átalakító erejében. Teréz meghív bennünket, hogy „szeretettel ragaszkodjunk Krisztus emberségéhez”.[8] Hogyan tudnánk nélküle helyesen gondolkodni a láthatatlan Istenről, aki mindenek fölött való? Mindig eltorzítjuk Istent saját illuzórikus vágyaink képmására, eltorzítjuk őt bálványaink prizmája szerint. Pedig az ő hatalma nem egy önkényúr hatalmaskodása, gondviselése nem teszi őt marionetti figurává. Ő teremtette a mi szabadságunkat, amely képes a legjobbra, s sajnos, a legrosszabbra is; keresi, hogy belülről alakítson át bennünk mindent – formálva bennünket a külső körülmények, barátaink, bennünket inspiráló személyek révén. Belső hajlékonyságunk empátia kérdése is, a másokkal való kapcsolat. A gyermek úgy tanul meg felnőtté válni, hogy a felnőtt gazdagítja őt emberségben. Ezt tudván Isten láthatóvá tette magát egy emberben: Jézusban. Szemlélni Jézust, belépni az ő érzelmeibe, ez lehetővé teszi, hogy a legtermészetesebben növekedjünk Isten ismeretében, és átalakít bennünket. Szent Teréz írja: „Nem kérem, hogy törjétek a fejeteket, sem hogy elméleteket gyártsatok, csak arra kérlek, hogy nézzetek rá”[9], őrá, Jézusra.

Ha megkísért bennünket, hogy úgy képzeljük el Istent, mint aki elítél bennünket, szemléljük Jézust, aki befogad, megbocsát, és meglátjuk, hogy Isten mennyire gazdag az irgalomban.[10] Ha megkísért bennünket, hogy úgy képzeljük el Istent, mint aki érzéketlen szenvedéseink iránt, szemlélhetjük a barátját, Lázárt sirató Jézust. És meglátjuk az együtt érző Istent, mert Jézus azt mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9). Ha lázadunk a szenvedés láttán, nézzünk Jézusra, aki megrendül egy anya láttán, aki elveszítette egyetlen fiát, és meg fogjuk látni az Isten együttérzését. Ha azt gyanítjuk, hogy Isten okozója a szenvedésnek, nézzük a megfeszített Jézust, és látni fogjuk, hogy a templom függönye kettéhasad, ami azt jelenti, hogy Isten maga is gyászban van, és megszakítja ruháját a földön. Jézus azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát”, és ez az ige feneketlen mélység, amelyben minden illúziónk, bálványunk és hamis istenképünk ott szunnyad. Jézus így összegezte Avilai Szent Teréznek: „Én leszek a te élő könyved”.[11]

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.”[12] Jézus Isten hatalma és bölcsessége, mert ő úgy nyilatkoztatja ki számunkra Istent, ahogyan soha nem mertük volna őt elképzelni: olyan Isten, akinek hatalma alázat, ereje szelídség. Isten minden erőszakosságunkban és haragunkban leleplezi félelmeink gyávaságát. Áthoszi Szent Sziluán így imádkozott: „Ó, Krisztus alázatossága! Leírhatatlan örömet adsz a léleknek! (…) Ha a világ megértené Krisztus szavainak hatalmát: Tanuljatok tőlem szelídséget és alázatot, minden más tudományt félretenne, hogy ezt az isteni tudományt keresse. Az emberek nem ismerik Krisztus alázatának hatalmát s földi dolgok felé hajtják magukat…”[13]

Krisztus Jézus szelídsége és alázata nem beteges gyöngeség, hanem irgalmasság, isteni hatalom, amely életre serkent. Héberül a rahamim, az irgalmasságot kifejező szó a méhizomzatot jelenti, amely az anyában hallatlan erővel löki ki a gyermeket az élet felé. Ugyanígy, Isten irgalmassága eltávolít bennünket a bűntől és az élet felé ösztökél, az igazi élet felé. A Sziget című filmben (2006) Pavel Longin Anatolij atya személyébe sűríti bele néhány nagy ortodox szerzetes portréját. Anatolij atya úgy irgalmas, hogy nincs benne semmi beteges. Leleplezi mindazok következetlenségét, akik hozzá jönnek, hogy imáját kérjék egy fiú gyógyulásáért, egy férjért vagy lelki előrehaladásért. Anatolij atya mindig ez elé a kérdés elé állítja az illetőt: Mi a legfontosabb számodra? A fiad vagy a munkád? A férjed vagy a javaid? Az Isten iránti szereteted vagy a kényelmed? Csak így tudja irgalommal leleplezni mások félelmét, ő, aki szembesült saját félelmeivel és rátalált az irgalomra. Szűz Mária az irgalmasság legkiválóbb asszonya: a kereszt tövében a haldokló Jézustól megkapta a lelki anyaságot János és minden későbbi tanítvány felé. A Szentlélekben imádkozik értük. Nem ítél. A kereszt tövében szíve vérét ontja Krisztusért, és mindazokért, akiket gyermekéül kapott. Nincs igazi imádság másokért anélkül, hogy saját életünket ne tennénk rá a mérlegre. A másokért való imádság kitágítja a szívet Isten szeretetében, és Isten szemlélése növeli a szeretetet, amely bennünk mások iránt van. Ezért van az, hogy a monasztikus élet nincs elvágva a külvilágtól, hogy önmagában vendégszerető. Áthoszi Szent Sziluán mondta: „A Szentlélek megtanítja a szerzetest, hogy szeresse Istent és szeresse a világot”.[14] Megtapasztalva a Szentlélek benne felfakadó forrását, azt is mondta: „Minden bűn olyan Isten előtt, mint egy csepp víz a tengerben”. Az orosz óriás itt nagyon közel áll a kis normand kármelita nővérhez, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézhez, aki azt mondta: „Ha az összes lehetséges gaztettet elkövettem volna/ Mindig megőrizném ugyanazt a bizalmat,/ mert jól tudom, hogy a megbántások e sokasága/ csupán egy vízcsepp az izzó parázson”. Egyébként minden szent összetalálkozik itt: a szívünk mélyén felfakadó Szentlélekben, aki megadja, hogy szeressünk minden emberi lényt és imádkozzunk értük, különösen ellenségeinkért, azokért, akiket kevésbé szeretünk, vagy akik nem szeretnek bennünket. Az ellenség szeretete a Szentlélek bennünk való jelenétének bizonyossága. Szeretni ellenségeinket annyi, mint javukat akarni, megtérésüket remélni, böjtölni, adni önmagunkat azért, hogy üdvözüljenek. Charles Péguy 1912-ben megosztja megtérésének pillanatát egyik barátjával: „Öregem, új ember vagyok. (…) Egy órát imádkoztam a székesegyházban. (…) Úgy imádkoztam, öregem, ahogy még soha nem imádkoztam. Imádkoztam az ellenségeimért; ez még soha nem fordult elő velem”.[15]

Így a belső ima egy módja annak, hogy ássunk a szívünkben keresve az isteni szeretet elveszített forrását, de mindenekelőtt: az ima elkötelez bennünket a testvériség útján. Ha minden ember magában hordozza annak képességét, hogy még emberibbé váljon, akkor rajtunk múlik annak lehetővé tétele, hogy ez megnyilvánuljon. Mindannyian felelősek vagyunk mindenért mindenki előtt, együttesen felelősek vagyunk mindenkiért az imában, a közbenjárásban, szavaink és tetteink által. Ezért az ima csupán illúzió maradna, ha nem vezetne a konkrét szeretethez. Szintén a szemlélődő Péguy mondja: „Mert a szellemi maga is testi, és a kegyelem fája mélyen gyökerezik, mélyen a földben és a mélységekig kutat”.[16] Amikor a szív mélyén felfakad az élő víz forrása, a szív kitágul, és fölfedezi, hogy mire hivatott: az ingyenes szeretetre, amely ad és kap; nagyon konkrét szeretetére mindazoknak, akik bennünket körülvesznek, úgy, ahogy vannak, igazi kapcsolatok révén, amelyeket többé nem hamisítanak meg saját bűneink. Jézus hirdette: „Aki hisz, annak szívéből élő víz folyói fakadnak” (vö. Jn 7,38).

A monasztikus közösség ebből a tapasztalatból születik. A monostor a konkrét szeretet és az ima laboratóriumává válik – szétválaszthatatlanul. Avilai Szent Teréz kis közösségeket alapított húszegynéhány nővérrel, hogy a nővérek jól ismerhessék egymást, és egyfajta családot alkossanak, amelyet Isten gyűjtött egybe. Előírta a két óra csendes imát előre meghatározott tartalom nélkül, a belső imát, hogy megtanuljuk hallgatni az Urat, beszélgetni vele. És szintén előírt két alkalmat a szabad beszélgetésre, amelynek során a közösség összejön a testvériség és őszinteség légkörében. Hogy konkrétabbá tegyem ezt a dolgot, szeretem azt mondani, hogy kávészünetről van szó…, kivéve azt, hogy nincs kávé. Szent Teréz hangsúlyozza a nővérek egyenlőségét: „Egyenlőségnek kell uralkodnia köztetek”, erősíti meg radikálisan és forradalmian.[17] Bármilyen eltérő is legyen szociális eredetük, képzettségük és életkoruk, a nővérek alapvetően egyenlők, hangsúlyozza. Ugyanez tűnik elő a munkával kapcsolatos felfogásában. A munkát mindannyiuk között kell megosztani, s ez alól a perjelnő sem kivétel: a perjelnő az első a vendégek fogadásában, és elsőnek kell lennie a „söprés szolgálatában” is. A monasztikus élet mindig nagyra értékelte a kétkezi munkát, amit az ókor a rabszolgáknak tulajdonítva leértékelt. A munka segítség az imához, szolidaritás a világgal és részvétel Isten teremtő művében. Kezünk munkájával keresni kenyerünket megtiszteltetés. Mindegyik nővér nemessé vált azáltal, hogy Isten leánya; ezért nem hívják őket többé családi nevükön, hanem egy keresztnéven, amelyhez egy isteni misztérium társul. Teréz maga is lemond arról, hogy Teresa de Ahumadának hívják, és attól kezdve Jézusról nevezett Teréznek hívja magát. Jézus az ő valódi nemesi címe.  Mi mindannyian Isten fiai és leányai vagyunk, ez az igazi nemesség, az egyenlőség végső alapja. A személődő közösség Isten gyermekeinek egyenlőségén alapul. Kétségtelenül emiatt voltak a kolostorok a modern demokrácia olvasztótégelyei. (A káptalan valamiképpen modern parlamentjeink előképe, ez választja az elöljárót. Innen a még mindig aktuális kifejezés „szavazati joga van a káptalanon”, ami elsődlegesen azt jelenti, hogy joga van szavazni és elmondani véleményét. A kolostor tanácsa a szenátus megfelelője, egy kisebb csoport, amely tanácsaival segíti az elöljárót, és őrködik a fölött, ami a közösség törvénye alá tartozik.) Történelmileg a kolostorok a résztvevő demokrácia laboratóriumai voltak a közösségi tanácskozás szervezetével egy döntés meghozatala előtt.[18] Mindennek alapja annak mély belső tapasztalata, hogy mit jelent a szentháromságos kommúnió.

Ha az egyetlen Isten Háromság, és ha az emberi lény arra van meghívva, hogy belépjen ebbe az isteni valóságba, ez azt jelenti, arra vagyunk meghívva, hogy mindannyian különbözőek maradjunk, és egyenlőségi személyközi kapcsolatokban éljünk a szeretetben. A contrario a monasztikus közösségek célpontjai voltak az erőszakos hatalmaknak, mert maga a létük is kérdőre vonja és visszautasítja az erőszak alkalmazását: úgy tűnik, ez az egyetlen magyarázata annak, hogy Fouquier-Thinville ragaszkodott ahhoz, hogy lefejeztesse 1794-ben a Compiegne-i kármelita nővérek egész közösségét, és hogy a Tibhirine-i szerzetesek meghaltak. A szerzetesi tapasztalat megerősíti, hogy az erőszak körforgásából való kilépés egyetlen eszköze, hogy mindenekelőtt lecsendesítjük saját szívünket. Christian de Chergé testvér imája ez volt: Fegyverezd le őket, fegyverezz le engem, fegyverezz le minket! Egy film, az Istenek és emberek, jól ábrázolja ezt. A tibhirine-i ciszterciek nehéz döntés elé kerülnek az algíri zavargásokban: El kell-e menni? Megengedhető-e látszólag haszontalanul kockára tenni a testvérek életét? Egy káptalan alkalmával Amédé testvér szerzetesi módon válaszol: „Gondolkodnunk és imádkoznunk kell együtt”. A perjel, Christian testvér helyesel. Ő nem azért lett megválasztva, hogy döntsön a többiek helyett, hanem, hogy szolgálja a közös döntéshozást, és segítsen meghatározni a csoport öntudatát: „A mi küldetésünk itt az, hogy mindannyian testvérek legyünk”. A tibhirine-i szerzetesek nem a vértanúság felé mennek, hanem az egyetemes testvériség felé tartanak. Ha elmennek, lemondanak arról, akik. A maradás választása hallgatólagos beleegyezés a teljes életbe. Szimbolikusan nagyon helyénvaló, hogy döntésüket egy közös étkezés pecsételje meg. Jézus sem tett másként. Önmaga mindhalálig való odaajándékozásának tragikus megérzésében és a forrásával összhangban lévő szív ujjongásában. A monasztikus hagyomány még egy magától értetődő valóságával is megnyilvánul: a közös étkezés helye, a refektórium a templomra emlékeztet. A közös étkezés nyilvánvalóvá teszi az odatartozás érzését. Úgy gondolom, fontos újra megtalálnunk ennek értelmét a magunk modern életében, amelyet annyira meghatároz a fast food.  Föl kell fedeznünk a közösen elköltött étkezés egyesítő erejét családjainkban, plébániáinkon, egyesületeinkben, munkahelyeinken… Az étkezések megpecsételik a testvériséget.

Ilyen vagy olyan módon, a különböző keresztény monasztikus hagyományok kifejezték ezt a lényeges valóságot: mi valóban Isten gyermekei vagyunk, és ez a gyermeki létmód átalakítja közös életünk módját. Az egy és háromságos Istennel való egyesülés felé tartunk, s ez a tény megmutatja számunkra, hogyan kell eggyé lennünk a különbözőségben. Ez egy lassú, kockázatos, munkás és művészi átalakulás. Az Isten Igéjét hallgatva a monasztikus közösség hagyja, hogy Isten formálja a csend révén. A csend kiássa a szívet, és az ima újra meg újra saját bűnünk éles emlékeztetőjévé válik, a felszabadulás útja, könyörgés mindenkiért és ujjongás az isteni terv előtt. Isten nagy terve mindenki benne való egysége. Ez az, amit Jézus kinyilatkoztatott számunkra. Ez az egyetlen módja Isten meghallgatásának. Szent Teréz vakmerően átveszi Jézusnak ezeket a szavait: „Legyenek egy!”[19] Az ima által létrehozott egyenlőség és testvériség kis laboratóriumait így létrehozva Avilai Szent Teréz válaszolni akar saját korának hatalmas szükségleteire. Tudatában van annak, hogy ez a válasz szerény, de szükséges. Ha egyetlen szív békét talál, az őt körülvevő közösség talál rá, és a környező világ észreveszi. Az egyik legnagyobb ortodox szerzetes, Szárovi Szent Szerafim ezt így fejezte ki: „Találd meg a belső békét, és milliók fogják megtalálni körülötted”.[20] Szemlélődni végső soron annyi, mint hagyni magunkat átalakítani. Ebben az értelemben kontemplatív életünk kalandja a testvériség kalandja, valóban közösségi szolgálat, mindenkinek tett szolgálat, az egész világ átalakításának kovásza. A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz nagyon jól meg tudta ezt fogalmazni a maga zseniális egyszerűségével: „Egy Tudós ezt mondta: »Adjatok egy emelőt, egy szilárd pontot, és kifordítom sarkaiból a világot.« Ami nem adatott meg Archimedesnek, mivel kérésével nem Istenhez fordult, s mivel az csak anyagi természetű volt, egészen, a maga teljességében adatott meg a Szenteknek. A Mindenható odaadta nekik szilárd pontnak: ÖNMAGÁT és EGYEDÜL CSAK ŐT MAGÁT; emelőnek: a szeretet tüzétől lángoló Imát, s így van az, hogy ők kiforgatják sarkaiból a világot; így van, hogy a még harcoló Szentek kiforgatják, s hogy az eljövendő Szentek is ki fogják forgatni a világ végezetéig.”[21]

[1] Vö. 2Kor 3,17.
[2] Jean-Marie, Lustiger: Osez croire! (Merjetek hinni!), Párizs, Le Centurion, 1985, 344. old (Homília a Montmartre-i Kármelben).
[3] Vö. Etty Hillesum: Une vie boulversée (Egy feldúlt élet), Párizs, Seuil, 1952, 55. old: „1941. augusztus 26, kedd este. Van bennem egy nagyon mély kút. És ebben a kútban ott van Isten. Néha sikerül elérnem őt. De leggyakrabban a kövek és a törmelék elzárják ezt a kutat, és Isten el van temetve. Akkor fel kell hozni a felszínre. Vannak emberek, feltételezem, akik égre emelt tekintettel imádkoznak. Ezek önmagukon kívül keresik Istent. Vannak, akik lehajtják a fejüket és elrejtik a kezeik között. Gondolom, hogy ezek önmagukban keresik Istent.”
[4] 2Krón 36.
[5] Traité Nedarim 31b: „Kivezette (Ter 15,5). Ábrahám szólt a Szenthez-aki-áldott-legyen, ezekkel a szavakkal: ’Világ fölséges Ura, azt olvastam a csillagokban, hogy az az én sorsom, hogy ne legyen más fiam, csak Izmael’. ’Lépj ki a te asztrológiádból, Izrael nincs a csillagok befolyása alatt’ –válaszolta neki az Úr.” Ld. még Shabbat 156b.
[6] Önéletrajz 23.
[7] Belső várkastély, ötödik lakás 1,2.
[8] Önéletrajz 12.
[9] Tökéletesség útja 26. (régi kiadás!)
[10] Ef 2,4.
[11] Önéletrajz 26.
[12] Jn 3,16.
[13] Idézi: Ysabel de Andia: La voie et le voyageur (Az út és az utas), Paris, Cerf, 2012, chap. 26.
[14] J.-C. Larchet: Saint Silouane de l’Athos (Athos-i Szent Sziluán), Paris, Cerf, 2001, p.159.
[15] Péguy levele barátjához, Joseph Lotte-hoz 1912. szeptember 27-én.
[16] Le Porche du mystère de la deuxième vertu (A második erény Pitvara).
[17] Tökéletesség útja 27,6 (Valladolidi kézirat).
[18] „Monastères et democratie” (Kolostorok és demokrácia). Megjelent az Actualité de Saint Bernard-ban, Paris, Editions Lethielleux, 2010, idézi Léo Moulin: Les origines religieuses des techniques électorales et déliberatives modernes (A modern tanácskozás és választási technika szerzetesi eredete), in Politix, vol 11, nr 43, 1998, pp.117-162.
[19] Belső várkastély, hetedik lakás 2,7.
[20] Szarovi Szent Szerafim: Entretien avec Motovilov et instructions spirituelle (Beszélgetés Motovilovval és lelki utasítások), Paris, BDD-Bellefontaine, 1995.
[21] Önéletrajz, C kézirat 36r.


Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek - Erdély