2015. január 29., csütörtök

Jelként ahova kell

Milyen az Isten akarata?

Sokan úgy gondolkodnak Isten akaratáról, mint ha az valami fátumszerű, megmásíthatatlan határozat lenne, ami a mi emberi hozzáállásunktól függetlenül mindig és feltétlen megvalósulna.  Amit Isten akar az úgy lesz és kész. Ez a kép hivatáskeresésben olykor egészen bénítóan és félelmet ébresztően hat. Vannak, akik ezért félnek Isten akaratától. Fenyegetve érzik magukat. Bár kívülről tisztelettudónak és engedelmesnek tűnhetnek, de a szívük mélyén erőszakosnak és kegyetlennek látják Istent, menekülnek tőle – bár a vallásosság külső látszatát nagyon jól megtartják.



A híres jezsuita teológus Karl Rahner valami egészen más módon beszél Isten akaratáról: “Isten cselekvése az üdvtörténet során nem valamiféle monológ, amit Isten egyedül, saját magával folytat, hanem egy hosszú, drámai párbeszéd Isten és az ő teremtménye között, melyben Isten lehetőséget ad az embernek arra, hogy valódi választ adjon szavára, s így saját következő szavát ténylegesen attól teszi függővé, hogy az ember szabad válasza hogyan alakult. Isten szabad cselekedete mindig az ember cselekvéséből is táplálkozik. A történelem nem olyan, mint egy színmű, melyet Isten magának ad elő és amelyben a teremtmények csak passzív szereplők, hanem a teremtmény maga is aktív résztvevője és formálója a történéseknek a történelemnek ebben az isteni-emberi drámájában, és ez az, ami miatt a történelem valódi és abszolút komolysággal bír.”

Mi tehát valódi szereplők vagyunk a drámában, Isten együttműködésre hív bennünket, alkalmazkodik hozzánk, válaszainktól teszi függővé a következő cselekedetét. Olyan, mint a tánc. Vannak álmai, amelynek megvalósulását tőlünk teszi függővé. Ez azzal is jár, hogy olykor Isten álmai nem valósulhatnak meg. Isten kockáztat. Nem puszta marionett figurák vagyunk, hanem szabadságunknak valódi teret készít az Isten, mert Istenben magában tér van. A Szentháromság titka erről is szól. Isten lényében a szeretet kreativitásának végtelen tere van és az emberi szabadság ebbe a térbe nyer bebocsátást. Az isteni szabadság kreatív és a tér, amit számunkra megnyit, szintén kreativitást jelent. A Szentlélek e szabadság belső mozgatója, úgy tesz bennünket szabaddá, hogy amit az Ő irányításával teszünk, egészen a miénk és egészen Istené. A mi legbenső vágyaink és Isten szívének vágyai harmóniába olvadnak, miközben Isten álmait valósítjuk meg, a saját legmélyebb álmaink is valóra válnak.

"Isten cselekvése az üdvtörténet során nem valamiféle monológ, amit Isten egyedül, saját magával folytat, hanem egy hosszú, drámai párbeszéd Isten és az ő teremtménye között, melyben Isten lehetőséget ad az embernek arra, hogy valódi választ adjon szavára, s így saját következő szavát ténylegesen attól teszi függővé, hogy az ember szabad válasza hogyan alakult. " Karl Rahner SJ



Forrás: Jezsuiták

2015. január 26., hétfő

Hivatástisztázó napok a Segítő Nővéreknél

Nyílt nap érdeklődő lányoknak

Időpont: 2015. január 31.
Helye: Segítő Nővérek rendháza, Csobánka
Kísérők: Czakó Ágnes sa és Both Vanda sa
Jelentkezni lehet: csobanka@segitonoverek.info

 Hivatástisztázó csendes hétvége

Időpont: 2015. február 20-22.
Helye: Segítő Nővérek rendháza, Csobánka
Kísérők: Czakó Ágnes sa és Both Vanda sa
Jelentkezni lehet: csobanka@segitonoverek.info


Egy olyan korban, amelyben sok ember

- keresi életének értelmét
- vágyódik kapaszkodók után, hogy reményt és új életcélt találjon
- szenved attól, hogy ami a legmélyebben foglalkoztatja, azt nem tudja kimondani
- gyakran marad egyedül az Istennel kapcsolatos kérdéseivel és hitének bátortalan lépéseivel

Mi, Segítő Nővérek szeretnénk

kísérni az embereket hitük útján, hogy találkozzanak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal.
Közösségeink nyitottak fiatal nők számára, akik egy időt velünk akarnak tölteni, hogy közelebbről megismerjék a szerzetesi életet.



Forrás: Segítő Nővérek

A megszentelt élet ünnepnapja

A megszentelt életet ünnepeljük február másodikán. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét 1997-ben nyilvánította a megszentelt élet napjává II. János Pál pápa.




Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében a megszentelt élet napjának ünnepe így alakul:

2015. február elsején, vasárnap délután négy órakor lesz Gyertyaszentelő Boldogasszony vigíliás szentmiséje Budapesten az Örökimádás templomban, melyet Alberto Bottari de Castello  nuncius atya mutat be.




A szentmisén az erre az alkalomra alakuló szerzetesi kórus énekel Gábriel testvér vezetésével.

A szentmisét követően agapéra várunk mindenkit.

A szentmisét megelőzően du. 3 órakor közös imádság lesz, melyet a befogadó Nyolc Boldogság Közösség vezet.

„A megszentelt élet napjának megünneplése […] egyfelől segíteni kívánja az egész egyházat, hogy egyre jobban megbecsülje azoknak a személyeknek a tanúságtételét, akik az evangéliumi tanácsok megélésével Krisztus szorosabb követését választották, másfelől megfelelő alkalmat szeretne felkínálni a megszentelt személyeknek, hogy megújítsák szándékaikat és felélesszék magukban azokat az érzelmeket, amelyek új erővel tölthetik meg átadottságukat az Úrnak.” (Szent II. János Pál)


Forrás: Szerzetesek éve - www.szerzetesek.hu


2015. január 25., vasárnap

Szerzetesek a világiak korában?

A szerzetesrendek nehéz helyzetben vannak. Amennyiben a hivatások száma valahogy is, ,,mérhető” az illető rend adott korra és társadalomra gyakorolt hatásával, úgy fel kell tennünk a kérdést, mit mond számunkra az „idők jele”, a belépők számának jelentős csökkenése. Az alábbiakban szerzetesként a szerzetesség előtt álló mai kihívásról szeretnék néhány gondolatot felvetni – egy írországi tapasztalatból kiindulva.



I. Az idők jelei – ír perspektívából

Néhány évvel a magyar változások után még korai a hazai lehetőségeket világosan megrajzolni, de talán hozzásegít a világosabb helyzetfelismeréshez, ha odafigyelünk arra, ami Nyugat-Európában történik, és ahogy ezt ott értelmezik. Bár a szűkebb értelemben vett „nyugatra” is nehéz egyetlen sémát ráerőltetni, talán érdekes lehet az ír egyház helyzetértelmezésére különösen odafigyelni, mely rendkívül gyors átalakulásában hasonlóságokat hordozhat az előttünk álló fejlődéssel. A tradicionális ír társadalomnak és egyháznak, melyet II. János Pál a minap „a lengyel egyház mellett az európai katolicizmus gyöngyszemének” nevezett, egy generáció alatt gyökeres változásokkal és a struktúrát aláaknázó események sorával kellett szembenéznie. C. Daly bíboros, az ír katolikusok most nyugalomba vonult feje sajátos méltatást kapott mind az egyházi, mind a világi sajtóban, melyek egységesen az érsek „katasztrófaelhárításban” betöltött szerepét méltatták. Ez lenne az egyház üzenete a mai társadalomhoz?

Noel Barber SJ tanulmányából1 szeretnék kiindulni, mely úgy próbál elgondolkozni a rendek jövőjéről, mint az egyház egyik meghatározó részének jövőjéről. A számok önmagukban is elgondolkoztatóak: míg 1970-ben 300 szerzetest szenteltek pappá Írországban, addig 1995-ben 16-ot. 1981-ben 163 nő lépett szerzetesrendbe, illetve 212 férfi indult el szerzetespapi és 51 testvéri hivatással, ezzel szemben a megfelelő számok 1995-ben: 29, 28 és 2! Idén a dublini egyházmegy e szemináriumában egyetlen diák se kezdte el tanulmányait. . . Ez nem meglepő abban az értelemben, hogy a rendek, mint minden „társadalmi csoport”, átmegy a születés, gyermekkor, ifjúság, felnőtt- és öregkor valamint a hanyatlás útján. Noel Barber öt meghatározó korszakot lát a szerzetesség történetében, melyek sajátos formában válaszolták meg koruk kérdéseit. A korai egyház első öt évszázada a remeték, szüzek és özvegyek kora. Meghatározó ideáljuk a lelkiségben való tökéletesség vágya, mely környezetük számára is képes áldást hozni. A szerzetesek és apácák kora a Szent Benedek-i regulával jellemezhető. Benedek és társai számára a bűnbánó életformát felváltotta a közösségi munka, ima és tanulás. A VI. és XII. század között e szellemi központok egyedüli átmentői lettek az európai kultúrának, mégpedig olyan sikerrel, hogy egyesek az angol ciszterciek gazdasági szerepét a General Motorsnak az amerikai gazdaságra gyakorolt, ötvenes évekbeli hatásával mérik össze. Mégis a virágzó középkor kezdetére a monasztikus rendek csupán árnyékuk korábbi önmaguknak, és szerepüket a kolduló és tanító rendek veszik át. Az új ideál a szegény Jézus nyomdokát kívánja követni, és először helyezi egy rendi élet központjába az Evangélium hirdetését. A ferencesek és domonkosok robbanásszerű kiteljesedését a női rendek esetében hamar megtöri a vándorló és prédikáló nővérek korukat megbotránkoztató képe. . . A következő töréspont a Reformáció, mely azonban általános hanyatlásával a katolikus országokban szinte hasonló képet fest. Az újkor szerzetesei és szerzetesnői az egyház és társadalom „közvetlen” szolgálata felé fordultak. Az ima, a közösségi élet és a bűntudat útját az új közösségek a szolgálat és különösen a misszió formájában kívánták járni. A francia forradalom alatti brutális elnyomást századunk közepéig egy senki által nem remélt új virágzás követte, melyben mintegy 600 új rend alakult! Ezek általában környezetük konkrét szolgálatára szentelték életüket, többségükben mint tanítók és ápolók. Idővel ez is okozta nehézségüket. Amikor ugyanis mások is képesek lettek ellátni e feladatokat, a közösség egész élete lett kérdésessé. A különösen is behatárolt munkára kihegyezett hivatás gyakran egy sajátos hivatásetikát teremtett, mely elfedte az Isten utáni vágyat mint a szerzetesi hivatás gyökerét.

Mit mutat ez az elnagyolt történelmi vázlat? Noel Barber olvasatában a rendek többsége esetében – túl a 200. életéven – mutatkozni kezdtek a korosodás jelei. Hasonlóan más társadalmi csoportokhoz, nehézséget okoz számukra az alkalmazkodás a társadalmi változásokhoz. Amint egy-egy rend karizmája alapvetően kapcsolódik annak a kornak és társadalomnak sajátos kihívásához, melyet szolgált, a kialakult formák és utak később sokszor nehezen illeszkednek a megváltozott körülményekhez. Amint az egyháztörténelem folyamán minden második rend idővel „elhalt” , úgy a szerző azzal számol, hogy az elkövetkező ötven évben három szerzetesrend közül kettő meg fog szűnni. Az igazi kérdés itt természetesen nem a számokban rejlik, hanem a probléma gyökerében. Abban ugyanis, hogy egy átmeneti zavarral számolunk-e, vagy valami mélyebb kihívással?

A változások kora

„A sajátos rendi élet változatlan maradt addig, ameddig megváltozhatatlannak tűnt” – tekint vissza Barber saját korosztálya tapasztalatára. Bár belső reformokat sok rend megélt, a II. vatikáni zsinat minden egyes rendet új kihívás elé állított, amennyiben felszólított a forrásokhoz való visszatérésre, hogy azokban – sajátos karizmájukat megtalálva – alkalmazkodjanak életstílusukban és munkájukban a modern világhoz. A viharos viták kiterjedtek arra, hogy milyen munkát akarnak vállalni, milyen életstílust akarnak élni, és milyen értékeket kell átadni az új nemzedéknek. Néhány kérdés a szerzetesi élet alapját érintette, és ahhoz vezetett, hogy megkérdőjelezzenek sziklaszilárdnak és szentnek tartott szokásokat.

Elkerülhetetlenül maga a szerzetesi élet értelme és célja lett a vizsgálat tárgya. És a megújulás mindig veszélyeket hordoz magában, még ideális körülmények között is. A nagy társadalmi változásokat hozó hatvanas és hetvenes évek nem voltak ideálisak. A viták mutatják, hogy még a mából visszatekintve se könnyű megítélni, mely változások történtek a zsinat, és melyek külső társadalmi folyamatok hatására.

A zsinat önmagában nagyon kemény kihívásai alapjaiban érintették a szerzetesrendek értelmét. Míg korábban a szerzetességet mintegy a tökéletes élet állapotának tekintették, a zsinat először állította, hogy az egyház minden tagja a keresztségben azonos hivatással bír a keresztény élet teljességére és a szeretet gyakorlására. Valóban kihúzta volna mindez egy csapásra a szerzetesi élet szellemi alapjait, legalábbis abban a formában, amint ezt annak idején sokan értelmezték? Ha továbbá a nemiség, a tulajdon és a személyes döntés valóban a személyiség növekedésének alapját képezik, úgy vajon az engedelmesség, tisztaság és szegénység nem éppen azt a növekedést veszélyezteti-e, mely az imában és szolgálatban töltött élet alapja?

A rendek megújulásának első hullámában a szerzetesek tömege hagyta el rendjét. Bár az ezt követő években a megmaradottak a szerzetesi életet valóban „emberibbé” tették, újragondolták apostoli munkájukat, és elmélyítették lelkiségüket, megmaradt egyfajta tehetetlenség az új vonzerő felmutatásában. Bármit is gondolnak nyugaton a szerzetesi közösségek a saját belső megújulásukról, emberi számítás szerint sokuk a kihalással néz szembe a nem is távoli jövőben.

Persze igaz, hogy nagyon óvatosan szabad „leírni” egy intézményt, mely a múltban nemegyszer már poraiból támadt fel. Sokan úgy vélik, hogy nem is a rendekről van valójában szó, hanem általában az egyház helyzetéről a modern nyugati társadalomban. A folyamat, mely meghatározó volt és marad korunkban, a szekularizáció. A mindennemű hittapasztalat nélkül (vagy éppen a túl sok kulturális hatás fel nem dolgozott nyomása alatt) élő emberek számának növekedésével ez csak erősödhet a jövőben. Az egyház különféle módokon válaszolt erre a kihívásra, mely az elítéléstől az elfogadásig sokféle árnyalatot hordozott már. Semmi jele sincs azonban annak, hogy bármelyik megközelítés is megállította volna a szekularizáció folyamatát. Bár a zsinat komoly hatást gyakorolt az egyház tanítására és tevékenységére, ez hatás nélkül maradt a meghatározó kultúrát tekintve. A nyugati egyház ezért egy marginális intézmény marad a jövőben, és a vallásos tartalmú kultúra, ha nem is enyészik el teljesen, összezsugorodik – véli Barber. Bármilyen lesz is a vallásos kultúra, egyre inkább egy kisebbségé lesz. A történelemnek ebben az olvasatában a rendek hanyatlása csupán a jele annak, hogy az egyház képtelen evangelizálni a modern és a posztmodern világot.

A tanulmány elején jelzett rövid történeti bevezető értelmében természetesen úgy is tekinthetünk a kérdésre, hogy sok rend hasznos élete végéhez érkezett. Jó munkát végzett a múltban, de nincs rá többé szükség. Ez vonatkozhat N. Barber szerint sok tanító és ápoló rendre, amint jól képzett világiak veszik át helyüket a világ minden pontján. De világiak adnak lelkigyakorlatot, dolgoznak a szegényekért, és oktatnak teológiát. „Úgy tűnik, hogy az idők jele és a Lélek fuvallata a világiak korának jövetelét jelzi és a szerzetesek korának elmúltát. A világiak egyháza felé való elmozdulás van születőben, és fejlődésének szükségszerű feltétele a szerzetesrendek hanyatlása. A szerzetesek feladata ma a lelki szegénység gyakorlása, hogy a világiak hangja kapjon bátorítást és kibontakozási lehetőséget az egyházban, miközben a szerzetesek saját hatalmukat és ellenőrzésüket feladják. A szerzetesek mai generációjának a feladata az, hogy átadják rendjeik hagyományát a világiaknak, legyen az akár teológia, pasztorális tevékenység, lelkigyakorlat-adás vagy szegények és betegek szolgálata” – így a tanulmány szerzője.

II. Az idők jelei – egy másik olvasatban

Bár ezen ismertetett tanulmány nem tart számot a teljesség igényére, látásmódja mégis egy meghatározott szemléletváltozást képvisel, mely mellett nehéz reflektálás nélkül elmenni. Különösképpen is azért, mert az ír egyház ma bizonyos mértékben sokkszerűen és koncentráltan éli át az utolsó két század európai változásait, és így kérdései csak még húsbavágóbbak s megfontolandóak máshol is.

Mi is történt a zsinat után?

Meglepő módon N. Barber cikke és Molnár Tamás a hazai könyvpiacon nagy port kavart legújabb könyve a zsinat hatásáról egy pontban azonos feltevésből indul ki, ti. hogy a zsinat „okozta” a megrázkódtatásokat. A zsinat külső formáktól felszabadító és a keresztény közösségek minden tagjának azonos méltóságát megerősítő alaphangja valóban gyökerében kérdőjelezte meg a korábbi szemléletet. A zsinatot követő időszak leírásában nehéz elkerülni az identitásválság kimondását. Ez többek között azt jelzi, hogy egy új realitás felismerése túl későn történt, amikorra a hit sok helyen beleolvadt a domináns kultúrába. Az egyház története azonban éppen azt erősíti meg, hogy a folyamatos „paradigmaváltás” a keresztény gondolkodásmód sajátos és éltető tradíciója, mely Isten Országának paradox „már és még nem” jelenlétéből logikusan következik.

Anélkül, hogy ennek átfogó értelmezésébe belemennék, szeretném korosztályom – azt hiszem – általános véleményét kifejezni: a zsinat kihívása az idő távlatából nézve azt tette világossá, hogy „szabályok megtartása” önmagában nem tartja meg se az egyedi szerzetest, se az egyház egészét. Világossá vált, hogy a külsőségek másodlagosak, és egy személyes istentapasztalat s ennek folyamatos keresése nélkül nem tartható a szerzetesi élet (se). Amikor a zsinat e személyes hithez és a szerzetesi közösségek sajátos közös karizmájához történő visszatérést sürgette, akkor egyben a – ma jobban mint bármikor szükséges – belső és közösségi szabadságra mutatott rá. A legalábbis a francia forradalom óta tartó traumát, mely folyamatos védekezésre kényszerítette az egyházat, csak e megújult hitből eredő szabadsággal és dinamizmussal lehet meghaladni.

A rendek társadalmi funkciója és ami azon túl van

A kiindulásul szolgáló cikk alapgondolata a szerzetességet (csak) funkciójához kapcsolja. Érdemes egy gondolat erejéig visszatérni a szerző összegzéséhez: „A rendek általában ott virágoznak, ahol munkájukra szükség van, ahol a szerzetesi közösséghez tartozás valamiféle szociális presztízst és előremenetelt hordoz, illetve ahol hiány van jól képzett katolikus világiakban. Valószínűleg a szerzetesrendek egy vagy két nemzedéken belül hasonló helyzetben lesznek Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, mint most nyugaton.”

Valóban, az utolsó évek hazai tapasztalata is éppen azt mutatja fájdalmasan, hogy legnehezebben azok a közösségek állnak talpra, melyek egy monokulturális apostoli szolgálatot állítottak életük középpontjába. A fejlődés pozitív oldaláról nézve az eseményeket ez megfelel annak, amint a társadalom alakulásával az egyház kezd megszabadulni a korhoz kötött és sokszor terhes, bénító funkcióitól, s lehetőséget kap arra, hogy üzenetével újra személyesebben s rugalmasabban forduljon a mindennapok emberéhez. Úgy szolgáljon, hogy ez ne váljon „funkcióvá”, hanem visszavezessen az evangélium ingyenes hirdetéséhez. A fenti történeti vázlat éppen arra utal, hogy e funkciót magunk is túlságosan magunkra vettük az utolsó századokban.

Mindebből persze nem adódik logikusan, hogy a követelmények megváltoztával, illetve a funkció megszűntével vagy akár sok rend elhalásával a szerzetesség egészében kérdőjeleződik meg. Fogalmazhatnék a másik oldalról is mondván, hogy megtört világunkban egyelőre még túl sok olyan „funkció” van, mely hosszú időre ad feladatot Teréz Anya nővéreinek s más rendeknek. Új „funkciók” vállalása és régiek „átadása” önmagában természetes folyamat. Az alapvetőbb szemléleti nehézséget azonban abban a kemény, s bár szociológiailag valószínűleg megalapozott, mégis nagyon leszűkítő álláspontban érzem, mely a világot s benne az emberiség (s a szerzetesség) értelmét alapvetően a funkcióban igyekszik meghatározni. Ez az értékelés kifejezetten követi a modern szemléletet egy olyan korban, mely kezdi alapjaiban megkérdőjelezni a modern gondolkozás megalapozottságát. A jelen, „posztmodern” kor e szempontból sokkal személyorientáltabb, s így közelít a jézusi üzenet magjához, ti. ahhoz a „jó hírhez” , hogy az ember nem mérhető funkciójával, hanem csakis a személye egészére kiható megnyílásával a másik ember és Isten felé. Ezen általános antropológiai kiindulópont teheti aztán képessé a szerzetest (is) arra, hogy szolgáljon a szó legtágabb értelmében, minden leszűkítő funkciótól (s annak elvesztésétől való) félelem nélkül. Ekkor lehetséges az idők jeleire figyelve megkeresni azokat a „funkciókat”, melyek aztán aktualizálhatják, élettel tölthetik meg hivatásukat. Ez olyan üzenet, melynek közvetítése igazi szolgálat a mai világ felé. Kihívás, melyet először meg kell élnünk mind személyesen, mind közösségileg, hogy utána hirdethessük.

Új idők jelei

Ha egy funkcionális szemléletmód jogosultságát önmagában meg is lehet kérdőjelezni, a szerzetesi hivatások számának drasztikus és aggasztó csökkenése mint tény válaszra vár. Mivel ez ma legalábbis az első világban s így hazánkban is igaz, el kell rajta gondolkoznunk, mit is jelent ez az „idők jelei”-nek felismerése terén. Itt igazán nincs értelme abba belemenni, hogyan fejlődik majd a világ azon nagyobb része, ahol már most is a Katolikus Egyház – legalábbis számszerű – súlypontja található. Hasonlóan eltérít az eredeti kérdéstől az, ha azt elemezzük, vajon a múltban lehet-e beszélni egy valóban tömeges, általános kereszténységről a „keresztény” országokban, hogy lehet-e számokban mérni a szerzetesség (vallásosság) értelmét, vagy hogy örüljünk vagy bánkódjunk egy zsugorodó, de remélhetőleg „letisztultabb” egyháznak. . . A kérdés az, hogy milyen kihívásokat látunk abban a korban s kultúrában, melyhez hivatásunk szól.

E kor társadalmi és kulturális változások felgyorsulását hozza magával. Ennek következtében sok helyütt mind az egyéni, mind a közösségi élet alapstruktúrái váltak törékennyé. A széttöredező családok képe ugyanúgy ismert előttünk, mint a média által csak felerősített általános kiábrándulás, amely az egyéni s közösségi jövő értelmébe, sőt magának a racionalitásnak értelmébe vetett bizalom válságában jelenik meg plasztikusan. Annak mértékében, ahogy az ebből adódó zavar kezd általánossá válni, két szélsőség lép előtérbe: egyesek a múlt iránti nosztalgiából a fundamentalizmus valamely formájában keresik támaszukat, míg mások a „posztmodern” kultúra új relativizmusát részesítik előnyben, jöjjön az a pragmatizmus, cinizmus vagy éppen egy más „izmus” szélesen elterjedt formájában.

Mindezzel egy időben korunk váratlanul megújult vallási érdeklődést mutat. Ez persze nem a megszokott, hagyományos egyházi formákhoz és struktúrákhoz kötött figyelem; mégis megkérdőjelezi azt az állítást, hogy a fiatal generáció elvesztette volna vallási érzékét, vagy hogy általában képtelen lenne egész életre szólóan elkötelezni magát. Ezzel a tapasztalattal teljesen egybevág a sokak részéről s növekvő számban tapasztalható elköteleződés, amit például a humanitárius szervezetek munkája jelez. Az ingyenes segítés és a saját felelősség vállalásának öröme ez, mely sokszor nem több, mint puszta emberi jelenlét a rászoruló oldalán, vállalva azt is, hogy itt és most nincs „megoldás”. Idekapcsolódik az individualizmus korán túlmutató új igény és elköteleződés a közösség különböző formáira. Láthatóan éppen az erős elkötelezettséget s megosztást felkínáló új vallási közösségek vonzanak sok fiatalt világszerte. E változatos új formák és tartalmak mindenesetre alapvetően kiszélesítik eddigi elképzeléseinket arról, mit is jelenthet a „szerzetesség” a következő évszázadban.

Az egyházon belül a megújulás egyik fontos jele a „világiak” részvétele. Általánosságban egyet tudok érteni N. Barber sokak véleményét összegező megfogalmazásával: „A múltban a vallásos élet egy krízisét egy új stílusú rend alapítása oldotta meg, mely találkozott az új kor igényeivel. Ma a jelek arra mutatnak, hogy a szerzetesrendek kora utat enged a világiak korának. Néhány rend valószínűleg majd tovább működik kisebb létszámmal az egyház és a társadalom peremén.” (250. o.) Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy a világiakkal való, sokat emlegetett együttműködés legfőbb értelme abban áll, ha értékeket s karizmákat tudunk megosztani és továbbadni a közös szolgálatban. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy valaki józanul szerzetes akarjon lenni a mai világban!

Miért nem találkozik tehát e vágy a szerzetesi hivatással? Valószínűleg azért, amiért nem találkozik általában a nagy egyházak által nyújtott keretekkel sem. A szerzetesség adta hivatás, meggyőződésem szerint, általában jelzi azt a válságot, amennyiben nem vagyunk képesek közvetíteni az evangéliumot a mai kor számára.

Mindezek persze csak megerősítik azt, amiről oly sok szó esik manapság. Tudniillik arról, hogy egy megújult személyes és közösségi hitvalló élet egész egyházunk jövőjéhez szükséges. A szerzetesség jövője ehhez a jövőhöz kötött, ezért merek visszatérni N. Barber zárósoraihoz, azokat a legtágabban értelmezve és ajánlva egyháziak s „világiak” figyelmébe egyaránt megfontolásra: „Természetesen megvan a lehetősége annak, hogy a szerzetesi élet egy új formája jelenjen meg. Ez azonban néhány jellegzetességet előreláthatóan viselni fog: beszél a fiatalok nyelvén a posztmodern világban, otthonosan mozog a világiak egyházában, a munkastílus helyett az életstílusra helyezi a hangsúlyt, talán ökumenikus lesz, és a világiakkal együtt az egyházreformra fog tekinteni. De a valódi sajátossága meg fog lepni bennünket, amint minden »új« rend a múltban meglepetés volt.” (250. o.)

A szerzetesi élet kihívása a holnapnak

Sok mindent lehetne a jövőről gondolkozva figyelembe venni, többek között a szolgálat s hivatás kapcsolatát, egy kevésbé klerikális és jobban közösségi egyházképet, egy személyesebb hit- és közösségtapasztalatot stb. Én most csupán egy amerikai vizsgálatra szeretnék utalni2, mely azokra terjed ki, akik között magától értetődően legtermészetesebben tud a jelentkező hivatás megfogalmazódni, ti. olyan fiatalok esetében, akik részt vesznek valamilyen egyházi ifjúsági tevékenységben. A vizsgálatból kiderül, hogy az aktívan közreműködő fiatalok mintegy 60%-a komolyan gondolkodik erről! Az ottani tapasztalatokon belül is legvonzóbb a fiatalok számára a misszió tudata. Ezen első, laza hivatástudat számára különösen is fontos a környezet visszajelzése, megerősítése. Itt egyrészt szerepet játszik a félelem attól, hogyan reagál a közvetlen környezet, a szülők és a saját korosztály, a jelentkező hivatás kimondásakor. Mivel egy egyházi hivatás ma inkább ellentmond a kor meghatározó kultúrájának, mint bármikor korábban, ezért kifejezetten szükséges, hogy világos támogatást kapjon ebben a fiatal.3 Mindez alapján a vizsgálat kifejezetten kimondja, hogy az egyházi hivatás felé nyitott fiatalokat kihívás elé kell állítani, hogy jobban merjék odaadni magukat, és egy olyan víziót nyújtani, amely az önfeláldozás és misszió érzését adja. Egy ilyen idealizmus erősítése valószínűleg erősíti magát a hivatást is, míg a kihívások hangsúlyozása a céllal ellenkező hatást fog kiváltani. Ennek szellemében hivatástörténetünk megosztása a leghitelesebb útja elérni olyanokat, akik erről gondolkoznak.

Természetesen a vizsgálat eredményeinek ilyen lecsupaszításával visszatértünk a lényegi kérdésünkhöz, hogy mi is az, ami minket szerzetesi életre hív, s ami bárki más számára is érték lehet. A szerzetesség értelmét önmagán belül (is) meg kell találni. Mivel ezen értelemben mindennapos kerete és hordozója hagyományosan a hármas szerzetesi fogadalom, így feltétlenül meg kell fogalmaznia mindenkinek, aki szerzetesi hivatásról gondolkodik, mit is jelent ez konkrétan s személyesen neki. A fogadalmak új tartalommal való megtöltésekor a szegénységet sokszor a közösségi élettel azonosították, mely az életstílus „egyszerűségével” és a közös tulajdonnal a szolgálatot segíti. A cölebsz élet lemondása a házastársról és az utódokról azt a szabadságot jelentheti, mely a hivatásban hozza meg gyümölcsét. Sokan az engedelmesség fogadalmában találják meg legnehezebben az új értelmet, így érthető, hogy e fogadalom megújulása nagyban összekapcsolja a tekintély gyakorlásának módját az engedelmesség módjával. Isten akaratának közös keresése kerül egy félreértelmezett „vak” engedelmesség helyére. . . Mivel erről valóban könyvtárakat írtak tele, itt legyen elég csak annyi, hogy ezek legátfogóbb értelme számomra az, hogy kivételezett módon szabaddá tehetnek egy mások felé megnyitott életre. Egy ilyen hivatás a növekedés útjáról kell szóljon az egyén és a környezete szempontjából egyaránt. Bármi legyen is egy hivatás közvetlen forrása, annak egyedi története arról fog szólni, hogyan keresem s tapasztalom meg napról napra azt a magamon túlmutató valóságot, amely egyedül tudja betölteni életemet. Hiszem ugyanis, hogy egy legmélyebb belsőmig hatoló „hiánytapasztalat” nélkül nem is lehet vágyni valami „többre”. Ez tudja ugyanis megmagyarázni, miért is választ és él valaki egy életet, mely önmagában „ellentmond” minden józan emberi vágynak és tapasztalatnak.

A szerzetesség azonban éppen közösségi tapasztalata miatt több, mint az egyéni út. Emlékszem egy nyári ifjúsági programra, ahol mint fiatal jezsuiták dolgoztunk együtt. Az egyik legpozitívabb személyes visszajelzés, amit itt kaptam, erre az együttes fellépésre vonatkozott. Arra, hogy ez az egymásra figyelő s építő magatartás „hitelesítette” mindazt, amiről ott szó esett. S ez nem magától értetődő, hisz sokszor ott kell kezdenünk, hogy túllépünk egy életstíluson, mely csupán középosztálybeli agglegények egy intézményéről tanúskodik. Itt, ha egyáltalán még látható vallásos elköteleződés, az már nem képes egy domináns kultúrát kihívás elé állítani. Ezzel szemben hiszem, hogy amennyiben közösségünk egymást kölcsönösen támogató, elkötelezett emberek élettel és örömmel telt, nyitott mindennapjait tükrözi, úgy annak nemcsak értelme van a jövőben, de tud másokat is vonzani.

Jegyzetek

1 A cikk az ír jezsuiták Studies című folyóiratában jelent meg. (Autumn 1996. Vol 85. Nr. 339, 243–250. o.)

2 Ld. az USA Püspökkari Konferenciájának felkérésére készített 1997-es hivatalos szociológiai vizsgálatot a hivatásokról. A felmérés sajátos jelentőségét az adja, hogy ebben először vizsgálták a család, a plébánia és a korosztályi csoport együttes hatását nagyobb körben. Vö. Origins, May 29, 1997 (Vol. 27. Nr 2.), 25–27. o

3 Bár a „hivatásgondozás” kifejezés sokszor furcsán csenghet, saját jezsuita reflektálásunk az utolsó években mégis megerősítette, hogy azzal kifejezetten s direkt módon foglalkozni kell s lehet. Ld. például H.-P. Kolvenbach SJ generális 1997. szept. 29-én írt levelét (Provinciánk Hírei, Nr. 52. 1997/nov.) vagy a 34. általános rendgyűlés dokumentumait (D 10,4 stb.). 

Forrai Tamás

Forrás: Távlatok


Személyesen kísért lelkigyakorlat a Szociális Testvéreknél

A március 15-i hétvégén ismét lesz 3 napos személyesen kísért lelkigyakorlatot hűvösvölgyi házunkban.


A lelkigyakorlat sajátosságai:
- teljes csend, amelyben meghallhatjuk Isten szavát;
- napi négy imaidő, amellyel kifejezzük várakozásunkat, állandó nyitottságunkat Istennek;
- személyes ima a Szentírással és az életünkkel;
- minden lelkigyakorlatozónak van egy kísérője, akivel naponta megosztja mindazt, amit imáiban tapasztalt;
- a természetben való ima segít megnyílni a teremtő Isten jelenlétére.

A lelkigyakorlat kísérői szociális testvérek.
Szállást főként 1-3 ágyas szobákban tudunk biztosítani.
Jelentkezni lehet legkésőbb 2015. február 28-ig Tóth Anna testvérnél a tannasss@gmail.com címen (a jelentkezéseket érkezési sorrendben fogadjuk, aki jönni szeretne ne várjon a határidőig).
A lelkigyakorlat költségeihez való hozzájárulás 10 000 Ft, de jelezd, ha gondot jelent az összeg, keresünk megoldást! :-)

Forrás: Szociális Testvérek


Mi a szándéka Ferenc pápának a Megszentelt Élet Évével?




Lelki nap a Ferences Mária Misszionárius Nővéreknél


Az Isteni Ige Társasága - verbiták - Magyarországon 2.


2015. január 24., szombat

Hivatástisztázás a Don Bosco (Szalézi) Nővéreknél

Minden egy tekintettel kezdődik. Mint János evangeliumában "Nézzétek, az Isten Báránya!" E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött. Jézus pedig megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: "Mit kerestek?" Így feleltek: "Rabbi - ami annyit jelent, mint Mester -, hol laksz?" "Gyertek, és meglátjátok!" - mondta nekik. Jn 1,35


Minden egyes élettörténetünk kezdetén megvan ez a tekintet. Az Úr szívünkbe látogat és hív az Ő házába. Gyertek és lássátok!- mondja

Mit jelent részt venni mindebben? 

Élek a lehetőséggel, hogy többet tudjak meg Isten rólam alkotott tervéről. Megismerjem milyen helyet foglal el életemben Jézus. Hol, miben van az életem értelme? Mi a boldogságom megtalálásának útja, mi a hivatásom? 

Istennek van álma rólad. 
És neked van álmod Vele?

A havonta rendezett találkozók, majd közös hétvége ad alkalmat a következő témákra: 

Mit jelent elindulni, megindult a Jézust követő úton? És mit jelent közelíteni Őhozzá? Mit jelent meghívottnak lenni? Isten álma hogy bontakozhat ki rólam? Hagyom-e magam vezetni, tudok- e válaszolni Neki? Értékek az életemben, mik Isten hangjának közvetítői életemben? Életem útjelzői! Boldogságom megtalálásának útja! Ki nekem Jézus? Önmegvalósítás keresztény szemmel. Mit jelent nem látni, mit jelent csak a saját elképzeléseim vetítette képet látni, s így vakoskodni?  Mit jelent vakká válni pont mikor láttuk a fényt? Tudni elfogadni, azt a belső átalakulást, amit a Szentlélek bennem végez! Tisztán látni, … úgy, ahogy Szt. Pál. Hogyan éltem meg személyes találkozást Vele? Magához hív, hogy aztán küldjön…

Fontos: 
A havonta tartott lelki napoknak érinteniük kell személyes életedet, majd abban folytatódnia. Ezekre az alkalmakra idő közben is be lehet kapcsolódni.
Teljes mivoltoddal részt kell vegyél!
Légy befogadó, nyitott!
Éld meg imádságaidat, és a Szentségimádásokat, mint személyes találkozásokat Jézussal!
Ezen alkalmakkor segítünk neked tanításokkal, vezetett elmélkedésekkel, megosztásokkal érdekes feladatok segítenek az elmélyülésben,...
A csoporthoz való tartozáson kívül, mindenkit személyesen is kísérünk, mindig van alkalom a személyes elbeszélgetésre.

Forrás: Don Bosco Nővérek




2015. január 22., csütörtök

Ecclesia in Europa

A fölszentelt szolgák feladata

A papok szolgálatuk erejében arra hivatottak, hogy különleges módon ünnepeljék, tanítsák és szolgálják a remény evangéliumát. Az ordo szentségéből következően, mely Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi őket hasonlóvá, a püspököknek és a papoknak egész életüket és tevékenységüket Jézushoz kell hasonlóvá tenniük; az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a keresztény közösség vezetése által megjelenítik Krisztus misztériumát, s éppen szolgálatuk gyakorlása révén „arra hivatottak, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb Pásztornak a jelenvalóságát azáltal, hogy megjelenítik az Ő életstílusát és képmását a rájuk bízott nyáj között”.

A világban, de nem a világból lévén (vö. Jn 17,15–16), az európai földrész jelenlegi kulturális és spirituális állapotában arra hivatottak, hogy az ellentmondás és a remény jelei legyenek egy olyan társadalomban, mely beteg az egysíkúságtól, és arra lenne szüksége, hogy kitáruljon a transzcendens valóságra.

Ebben az összefüggésben nagy hangsúlyt kap a papi cölibátus is, a csak az Úrba vetett remény jele. A cölibátus nem tekintélyi alapon erőltetett puszta egyházfegyelem, ellenkezőleg, elsősorban kegyelem, Isten fölbecsülhetetlen értékű ajándéka az Egyháznak, prófétai értéke van a mai világ számára, az elmélyült lelki élet és lelkipásztori termékenység forrása, az eszkatologikus ország tanúságtétele, Isten evilág iránti szeretetének, a pap Isten iránti és az Ő népe iránti osztatlan szeretetének a jele. Ha a cölibátust Isten ajándékára válaszolva s mint a hedonista társadalom kísértéseinek legyőzéseként élik meg, akkor nemcsak a meghívott emberi mivoltának megvalósulását támogatja, hanem gyarapító tényező mások számára is.

A cölibátus – melyet az egész Egyház mint a papságnak megfelelő életformát becsül, a latin Egyházban kötelező és nagyra becsülik a keleti egyházak is – a jelen kulturális környezetben úgy jelenik meg, mint egy hatékony jel, melyet drága kincsként meg kell őrizni az Egyház számára. A jelen egyházfegyelem megváltoztatása nem oldaná meg a papi hivatások krízisét, mely Európában sokfelé tapasztalható. A remény evangéliuma szolgálatának feladata azt is megkívánja, hogy a cölibátust az Egyházban a maga teljes szentírási, teológiai és spirituális gazdagságában mutassák be.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szent szolgálat gyakorlata ma nagy nehézségekbe ütközik, egyrészt az általános kultúra, másrészt a papok számának csökkenése, a vele párhuzamosan növekvő lelkipásztori feladatok s az ebből fakadó kifáradás miatt. Következésképpen fokozott megbecsülést, hálát és melléállást érdemelnek azok a papok, akik csodálatos odaadással és hűséggel teljesítik a rájuk bízott szolgálatot.

Megismételve a szinodusi atyák szavait, magam is bizalommal és hálával bátorítom őket: „Ne veszítsétek el a kedveteket, s ne hagyjátok magatokat legyűrni a kifáradástól; teljes közösségben velünk, püspökökkel, örvendező testvériségben a többi papokkal és szívvel együttműködve a szerzetesekkel és a laikus hívőkkel folytassátok értékes és mással nem helyettesíthető munkátokat.”

A papokkal együtt szeretném megemlíteni a diákonusokat is, akik az ordónak ugyanabban a szentségében részesülnek, bár alacsonyabb fokon. Az egyházi közösség szolgálatára küldve a püspök és papsága irányítása mellett végzik a liturgia, az ige és a szeretet szolgálatát, diakóniáját. Ily módon egész sajátosan a remény evangéliumának szolgálatában állnak.

A szerzetesek tanúságtétele

Különlegesen ékesszóló az Istennek szentelt személyek tanúságtétele. Mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy a szerzetességnek és az Istennek szentelt életnek alapvető szerepe volt Európa evangelizációjában és kereszténnyé tételében.A jelen történelmi helyzetben, amikor oly sürgető a földrész „új evangelizációja”, s amikor a bonyolultabb szervezetek és kapcsolatok fölépítése kritikus helyzetek elé állítja, a szerzetesek szerepét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Európának mindig szüksége van az Istennek szentelt személyek életszentségére, prófétai szerepére, evangéliumhirdetésére és szolgálatára. Ki kell emelnünk azt a sajátos hozzájárulást, amit a világi intézmények és az apostoli élet társaságai célkitűzéseikkel tudnak fölkínálni a világ nyolc boldogság szellemében történő belső átformálásához.

A sajátos hozomány, amit az Istennek szentelt személyek tudnak fölajánlani a remény evangéliumának, olyan szempontokból indul ki, melyek meghatározzák Európa jelenlegi kulturális és társadalmi arculatát.Így például a spiritualitás új formái utáni igénynek – amely ma fölmerül a társadalomban – Isten abszolút elsőbbségének elismerésében kell kielégülnie, és ezt a szerzetesek teljes önátadásukkal, a lelki áldozatként fölajánlott életük állandó megtérésével megélik. A

szekularizmussal fertőzött és a fogyasztói szemléletnek alávetett környezetben az Istennek szentelt élet – ami a Szentlélek ajándéka az Egyháznak és az Egyházért – egyre inkább a remény jelévé válik, amennyiben a lét transzcendens dimenziójáról tanúskodik. A mai sokkultúrájú és sokvallású helyzetben nagyon fontos az evangéliumi testvériség tanúságtétele, ami a szerzetesi élet jellegzetessége, mert állandóan a megtisztulásra és az ellentétek legyőzésével a különböző értékek integrálására serkent. A szegénység és a kirekesztés új formáinak serkentenie kell a leleményességre – hogyan lehet gondoskodni a leginkább rászorultakról –, ami oly sok alapítóra volt jellemző. Végül a magábazárkózás kísértése ellenszert talál a szerzetesek azon készségében, hogy – a különböző intézményekben tapasztalható létszámcsökkenés ellenére – más földrészeken is hajlandók folytatni az evangelizációt.

A hivatások gondozása

Mivel a fölszentelt szolgák és a szerzetesek feladata meghatározó, nem hagyhatjuk szó nélkül a szeminaristák és a szerzetesi életre készülők létszámának nyugtalanítóan alacsony szintjét, főként Nyugat-Európában. A jelen helyzet mindenkitől megkívánja, hogy törődjék a hivatások gondozásával. „A fiatalokban csak akkor ébred föl a remény, mely arra készteti őket, hogy mindent elhagyva válaszoljanak Krisztus hívására és tanúskodjanak róla kortársaik előtt, ha Jézus Krisztus személyét a maga teljességében mutatják meg nekik.”A hivatások gondozása ezért életbevágóan fontos a keresztény hit európai jövője számára, következésképpen az európai népek spirituális fejlődése szempontjából. A hivatásgondozás kötelező feladat egy olyan Egyház számára, mely hirdetni, ünnepelni, szolgálni akarja a remény evangéliumát.

A szükséges hivatásgondozás kialakítása érdekében megfelelő módon el kell magyarázni a hívőknek az Egyháznak a papi szolgálat természetéről és méltóságáról vallott hitét; bátorítani kell a családokat, hogy valóban „családi egyházként éljenek”, annak érdekében, hogy a különféle hivatások meg tudjanak foganni és föl tudjanak nőni bennük; a lelkipásztorkodásnak elsősorban a fiatalokat segítenie kell abban, hogy Krisztusban gyökerező s teljesen az Egyháznak átadott életet tudjanak választani.

Tudván, hogy a Szentlélek ma is működik, s hogy jelenlétének jelei ma sem hiányoznak, a rendes lelkipásztorkodás keretében kell szólni a hivatásokról. Ezért „elsősorban a fiatalokban föl kell ébreszteni az Isten utáni nagy vágyat, s így kialakítani a megfelelő környezetet a nagylelkű, hivatásbeli válaszhoz”; arra is szükség van, hogy erős, imádságos mozgalom hassa át az európai egyházi közösségeket, mert „a megváltozott történelmi és kulturális körülmények azt követelik, hogy a hivatásgondozást az egész keresztény közösség fő feladatai között tartsák számon”. És nélkülözhetetlen, hogy maguk a papok szentségi identitásukkal összhangban éljenek és dolgozzanak. Ha ugyanis homályos vagy erőtlen a kép, amit nyújtanak, indíthatja-e a fiatalokat követésre?

Forrás: ECCLESIA IN EUROPA - AZ EGYHÁZ EURÓPÁBAN, II. János Pál pápa apostoli buzdítása az Egyházban élő Jézus Krisztusról mint a remény forrásáról Európa számára



2015. január 21., szerda

Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Domonkos Nővéreknél

2015. január 25 estétől január 28-ig 

egyénileg kísért hivatástisztázó lelkigyakorlatot tartunk 

lányoknak (18-35 év) a budakeszi rendházunkban. 




Ha szeretnél közelebb kerülni annak felismeréséhez, hogy Isten milyen életállapotra hív, 
vagy esetleg 
döntést szeretnél hozni ebben a kérdésben, 
várunk szeretettel! 
Mivel csak korlátozott számban tudunk fogadni lelkigyakorlatozókat, ha szeretnél jönni, 
jelentkezz minél hamarabb :)

Jelentkezés és információ Lúcia nővérnél: petres.lucia@gmail.com



Forrás: Domonkos Nővérek

Szent Ágnes tisztelete

A 303-305 közötti években az utolsó nagy üldözési hullám szakadt a Római Birodalom keresztényeire. Diocletianus császár úgy vélte, hogy restaurációs politikája keretében föl kell számolni a kereszténységet. Sokan nem állták ki a hitnek ezt a próbatételét, mások viszont megkapták az erősség ajándékát, hogy vérükkel tegyenek tanúságot hitük mellett.

Amikor azután 313 után már nem háborgatták a keresztényeket, hamarosan összemosták ez elmúlt idők történéseit. A Konstantin császárt megelőző időket szinte teljesen az üldözések idejének tekintették; az első évszázadok keresztényei hősökké lettek. A vágyódással és bűntudattal vegyes csodálat a vértanúk tiszteletének fölvirágzásához vezetett. Ami egy-egy esetben hiteles és közismert volt, azt minden különösebb fontolgatás nélkül általánossá tették. Eleven vértanú-irodalom keletkezett, amelyben a költészet és a valóság sajátos törvényeket követett. Amit Szent Ágnesről tudunk, azt ezzel a háttérrel kell szemlélnünk.

Származása és élete felől semmi biztos adatot sem ismerünk. A szentek naptára szűznek és vértanúnak nevezi, halála évének 304-et számítják. A mintegy ötven évvel később összeállított vértanújegyzék megemlíti a nevét. Damasus pápa verses sírfelirattal dicsőítette Ágnest (366 és 384 közt), Ambrus milánói püspök néhány évvel később beszél róla (De virginibus I, 12; De officiis I, 41, 203), Prudentius, a hispániai költő pedig hosszú verssorokat szentel neki (Peristephanon 14). Ezekkel föl is soroltuk az Ágnesről szóló legkorábbi híradásokat. De mi derül ki belőlük?

Római Ágnes fiatalon áldozta életét keresztény hitéért. Nem világos, hogy lefejezték-e vagy megégették. Vértanúsága pontos idejéről hallgatnak a források. Már nem tudjuk kideríteni, hogy honnan merítik a legrégibb tanúk tudásukat. Római helyi tradíció őrizte meg a szent szűz, Ágnes vértanúságának hagyományát. E tradíciót a 4. század vége felé rögzítették írásban, s később káprázatos, meseszerű legenda szövődött köréje.

Sajátos jellegű tanúbizonyság viszont Szent Ágnes emlékhelye a római Via Nomentánán. Ezen a helyen Konstantin császár leánya, Konstantina bazilikát emeltetett, és hozzáépíttette saját mauzóleumát. Ez az építkezés a helyi hagyomány mellett szól: a régi egyházban szokásos volt ugyanis, hogy vértanúsír közelében választottak temetkezési helyet (depositio ad sanctos), és a szent közbenjáró erejébe vetett hitről tanúskodik.

Bár a szent nevén kívül más alig volt ismeretes, Ágnes a hitnek és a tiszteletnek köszönhetően nagy szentté lett. Nevét fölvették a mise római kánonjába. Egyházatyák és szónokok fáradhatatlanul hirdették e vértanú szűz dicséretét.

Ünnepét kezdettől fogva január 21-én ülték, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el.

Forrás: Szentek élete


Római Szent Ágnes élete


2015. január 20., kedd

Esztergomi Boldog Özséb, a pálos rend alapítójának ünnepe

1270. január 20-án fejezte be életét Boldog Özséb, az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálosok megalapítója, aki az Esztergom környékén élő remetékből szervezte meg közösségét. A források szerint a nagy tudású kanonok 1246 után vonult vissza pilisi barlangjába, majd 24 éves kitartó munkával maga köré gyűjtötte Remete Szent Pál követőit, akiknek szervezete mindmáig fennmaradt.

Özséb fiatalkoráról viszonylag szegényes ismeretanyaggal rendelkezünk. A hagyomány és P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró szerint 1200 körül, egy előkelő családban látta meg a napvilágot, a szerzetes életéről trilógiát író Tormay Cécile pedig egyenesen a királyi családdal hozta őt rokonságba. Akármi is legyen az igazság, az tény, hogy Özséb érdeklődését nem keltették fel a világi hiúságok, így, miután szülei az esztergomi káptalani iskolába küldték, hamarosan a hithez és a tudományhoz fordult.

A pálos rend alapítóját a későbbi források rendkívüli tudású embernek írták le, aki kánonjogi ismereteinek és szerénységének köszönhetően az évtizedek során kanonoki pozícióba emelkedett. Özséb messze földön híres volt nagylelkűségéről és önzetlenségéről, házában szeretettel fogadta a szegényeket, a tatárjárás borzalmai idején pedig az esztergomi vár védelméből, a betegek ápolásából és a városlakók lelki gondozásából egyaránt derekasan kivette a részét.

Szüleihez hasonlóan vélhetően a klerikus sem volt szegény ember, sőt, jótettei miatt általános megbecsülés övezte őt, Özséb azonban más életforma után vágyakozott: a férfi már fiatal kora óta az Esztergom környékén élő remeték példáját akarta követni, akiknek valószínűleg gyóntatója is volt. A kanonok a város újjáépítésének befejezését követően, 1246-ban aztán lemondott minden tisztségéről, szétosztotta vagyonát, és a mai Kesztölc közelében található Hármas-barlangba költözött, ahol egy fakeresztet állított.

A monda szerint Özséb azután kezdte el maga köré gyűjteni a szerzeteseket, hogy egy látomásában lángnyelveket látott közeledni, melyek az általa letűzött keresztnél egyesültek. A férfi a jelenést isteni üzenetnek vélte, ezért a Pilisben élő remetékkel közösen néhány éven belül – 1250-ben – barlangja közelében meg is alapította első monostorát, melyet a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére épített fel. Özséb tevékenysége ugyanakkor messze nem merült ki a pilisi barátok toborzásában: a kolostoralapítás után a Pécs közelében élő Szent Jakab-hegyen élő remetékhez utazott, akik a nagy tudású szerzetest később elöljárójuknak választották, a két monostor pedig egy rendben egyesült, mely Remete Szent Pált – az első remetét – választotta patrónusának.

Özséb ambícióit mutatja, hogy az 1250-es években társaival átvette a szentjakabi barátok reguláját, majd 1262-ben Rómába is elzarándokolt annak érdekében, hogy a rendalapításhoz elnyerje IV. Orbán pápa hozzájárulását. Jóllehet, a pilisi szerzetest még Aquinói Szent Tamás is pártfogásába vette, az egyházfő végül nem teljesítette Özséb azon kérését, hogy a pálosok átvehessék az Ágoston-rend reguláját, mivel a remeteközösséget ahhoz túlságosan szegénynek találta. Mindazonáltal IV. Orbán mégis jóindulattal fordult a rendfőnök felé, ugyanis Szécsi Pál veszprémi püspököt is felkérte a pálosok életkörülményeinek részletes kivizsgálására. Sajnálatos módon a klerikus vizsgálatának eredménye később szintén negatív eredménnyel zárult.

Özséb tehát 1270. január 20-án úgy hunyta le szemét, hogy a 24 éven át kitartó munkával szervezett pálos rend nem nyert hivatalos elismerést, a remete által elvetetett mag azonban évtizedekkel később mégis kicsírázott. Ebben komoly szerepet játszott, hogy az Árpádok bőkezűen támogatták a pálosok közösségét – IV. Béla (ur. 1235-1270) például piliskeresztúri vadászlakát adományozta a születő rendnek –, így aztán a Károly Róbertet (ur. 1308-1342) pártoló V. Kelemen 1308-ban végre megadta a hőn áhított pápai hozzájárulást. Ezt követően a rend nem csak a Kárpát-medencében, de az adriai tengermelléken, Ausztriában és Lengyelországban is számos rendházat emelt, így például a pálosok nevéhez fűződött a Fekete Madonna ikonját őrző világhírű czestochowai kolostor alapítása is.

A pálos szerzetesek közössége a török kor viharai, majd a rend II. József (ur. 1780-1790) alatti feloszlatása után is fennmaradt, és a múlt századi kommunista diktatúra is hasztalan próbálkozott az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend felőrlésével. Boldog Özséb követőinek közössége napjainkban körülbelül 300 tagot számlál, akiknek nagy része a rend 5 magyarországi és a 11 lengyelországi rendházában él.

Forrás: Rubicon történelmi magazin


2015. január 17., szombat

Szerzetesi Sziget: érdi ciszterci nővérek

Időpont: 2015. február 15., vasárnap, 21:15

Helyszín:  Párbeszéd Háza 1085 Budapest, Horánszky u. 20.

Ha érdekel, hogy mit csinál az, aki, aki “ruminál”, akkor gyere el február 15-én, 21.15-re a Jezsuita8-as misét követően a Loyola Café-ba!  Az érdi ciszterci nővérek bemutatkozó estjén ezt, és egyéb érdekességeket is megtudhatsz!

Február hónap folyamán megtekinthető a Közösséget bemutató kiálltás a Loyola Café falán (1085 Budapest, Horánszky u. 20).


Akiket Isten monostorunkba a monasztikus ciszterci szerzetesi életre hív, attól azt kéri, hogy életét Isten iránti szeretetből, minden áldozatot vállalva, az ünnepélyes istendicséret (latin ciszterci gregorián zsolozsma) és a kétkezi, fizikai munka (megélhetésünkhöz szükséges földművelés és vendéglátás) által feltétel nélkül odaadja a közösség és az Ő szolgálatára. Világtól elzárt életünk gyümölcse, hogy imádságunk és munkánk megszenteli a világot, átalakítja, gyógyítja és megtisztítja. Nagy benső törekvésünk mindenekelőtt, hogy Istent keressük, mindjobban megismerjük és szeressük. Ezt a lelkiséget nem gyötrődő, bonyolult elméleti kutatás, hanem szerető, elmélyülő istenkeresés jellemzi. A ciszterci szerzetes az alázatos és szegénységben megélt szeretettel akar eljutni az Istennel való szemlélődő egységig. A ciszterci nővér a zsolozsma, a zsoltárok, az olvasmányok vagy az elmélkedések egy-egy gondolatát az egész napos csendben, egy héten át vagy éveken keresztül forgatja szívében: „ruminál”, azaz újra és újra” átkérődzi”, átgondolja és ízlelgeti Isten szavát, keresi üzenetét, bogozgatja, megérti, elfogadja és követi.

A monasztikus ciszterci élet teljes átadottság Istennek a világ és az ember szolgálatára, és minden nővér ezzel az önátadó és szolgáló lelkülettel igyekszik imádkozni, szeretni, dolgozni, tenni a jót és küzdeni a rossz ellen Szt. Benedek Regulája szerint, elöljárója iránti engedelmességben, egy közösségben, engesztelésül és hálaként hazánkért, és az egész emberiségért.

Forrás: Párbeszéd Háza


Erény, aszkézis, vidámság

"Mindnyájunk közös igyekezete az legyen, hogy le ne térjünk az erényes élet útjáról, és a fáradtság miatt lélekben le ne törjünk. Ne mondjuk azt, hogy már oly régen gyakoroljuk az aszkézist. Ehelyett minden nap, mintha csak akkor kezdenénk, gyarapodjunk a vidámságban." (Remete Szent Antal)



Három kulcsfogalmat emel ki Szent Antal ebben a mondásában: erényes élet, aszkézis és vidámság.

Az erényes élet szükséges, hogy belső békét találjak Istenben.  A három legfontosabb: hit, remény és szeretet, ezek szorosan összekapcsolódnak és a lelki élet vezérfonalai. Erény nélkül nem válhatok hitelessé, és így nem tehetek igaz tanúságot Krisztusról. Sajnos korunkban sikerült a szavakat devalválni, ez annak is köszönhető, hogy kereszténységünkben sokszor előfordult, hogy pusztán a szavak szintjén beszéltünk Jézus Krisztusról. Imádkozom, hogy eljöjjön egy olyan korszak, amikor a szekularizálódott társadalomban, tömegesen jelennek meg azok a hiteles keresztények, akik életük árán is képesek tanúságot tenni.

Az aszkézis a szeretetből való lemondás lelkünk megerősítése céljából. Veszélye lehet, hogy céllá válik, de korunkban inkább az aszkézis hiányáról beszélhetek, mint veszélyeiről. A sivatagi atyák hősies fokon gyakorolták a lemondást. Életüket egészen átadták Istennek és így tettek tanúságot. Ők vállalták az evangélium radikális követését és valóban felvették a keresztet, és csak Jézus Krisztus volt életük egyetlen vezérfonala. Számomra ezért példák. Bennem is él ez a vágy a radikális evangélium követésre. Jelenleg a város pusztájában élhetem ezt meg, de hamarosan jön a vidéki pusztaság, ahol a csend és a munka közepette fedezhetem fel azt a valóságot, amit példaképeim felfedeztek életükben, és kihatással volt egész lényükre.

A vidámságot vagy örömet alapvetően szükségesnek tartom, ahogy Szent Antal is, ebben a mondásában. A krisztusi ember, ha lelke mélyére ás, akkor ott rátalálhat egy olyan örömforrásra, amit tőle soha többet nem tudnak elvenni. Talán a legnagyobb felismerésem ezzel kapcsolatban, hogy közösségben vagyok a Szentháromsággal. Isten ajándékozott meg az élettel és vezérli azt. Jézus Krisztus megváltása által pedig az örök boldogság várományosa vagyok.

Forrás: A remete útja Jézus Krisztushoz blog

2015. január 15., csütörtök

Pálos lelkiség – az egyedüli magyar alapítású rendről

Boldog Özséb 1246-ban esztergomi kanonokként úgy döntött, hogy remeteségbe vonul a Pilis hegyeibe. Itt látomásban részesült: szélvihar támadt, mint pünkosdkor , de a fák nem mozdultak, lángnyelveket látott szerteszét, melyek egyetlen nagy lánggá egyesültek. Miután megfejtette e látomást, rájött, hogy neki kell összegyűjtenie a szétszórt remetéket. Monostort és templomot épített. Az új rend védőszentjévé Remete Szent Pált választotta. A Szentszék 1308-ban engedélyezte számukra az ágostonos regulát, és pápai jogú renddé nyilvánította a Pálosokat.

A XV. századra az országban 900 pálos élt, Európában is sok helyen elterjedt: Lengyelországban, Németországban, Portugáliában, Olaszországban, sőt még Paleszinában is. Ebben az időben a világon 8 proviniciában, kb. 300 kolostoruk volt. A török hódoltság alatt az atyák missziós tevékenységet folytattak. Ennek az időszaknak kiemelkedő alakjai: Cseppelényi György vértanú és Martinuzzi György bíboros, esztergomi érsek.
Buda felszabadulása után, a rend újra fejlődésnek indult. A Pálos Rendet sem kímélte II. József 1786-os feloszlató rendelete, a rend csak Lengyelországban maradt meg. Magyarországon csak 1934-ben nyílt lehetőség a hazatelepülésükre, az államhatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Ezután titokban folytatódott a tagok toborzása. A rendszerváltozást követően Magyarországon 4 kolostorban indult meg ismét a pálos rend.

A magyarságtudat mindig jellemzője volt a rendnek. A remeteség hármas jellege nyomja rá a bélyegét: az imádság, a magány és a vezeklés szeretete. A Pálos rend életében központi helyen áll a Mária-tisztelet, mely kifejezéseképpen fehár ruhát hordanak, rózsafűzért imádkozzák.

Forrás: Virtuális Plébánia


Lelkigyakorlat hivatáskeresőknek 2015. tavaszán

Élethivatásunk felismerése szempontjából feltétlen szükséges, hogy mély kapcsolatban legyünk Istennel. Az imaélet elmélyítése a hivatáskeresés alapja. Erről szól ez a lelkigyakorlat.

Olyan fiatalokat várunk, akikben van valami belső nyugtalanság, akik valami többre vágynak, akik keresik, hogy mire teremtette őket Isten.

Lelkigyakorlat típusa: személyesen kísért Szent Ignáci lelkigyakorlat.

Korhatár: 16-35 év.

Lelkigyakorlat típusa: személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlat.

Vezeti: Koronkai Zoltán SJ 

Időpont: 2015. április 29. szerda este - május 3. vasárnap ebéd.

Helyszín: Dobogókő, Manréza Lelkigyakorlatos Ház.

Jelentkezés és a lelkigyakorlat anyagi vonatkozásai: a Manréza honlapján: http://manreza.hu/jelentkezes/

A lelkigyakorlatos ház elérhetősége: 

Manréza Lelkigyakorlatos Ház 2098 Pilisszentkereszt-Dobogókő, Téry Ödön u. 6.  Email:   lelkigyakorlat@manreza.hu Telefon: +36-30-824-1179 (hívható: H-P 9-15 óráig)

Indokolt esetben tudunk kedvezményt adni.

Forrás: Jezsuiták / Manréza


Nyolcnapos hivatástisztázó lelkigyakorlat 2015. tavaszán

Életünk újra és újra útelágazáshoz ér, amikor döntéseket kell hoznunk. Hogyan tovább? Egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat hatalmas segítséget adhat, hogy felismerjük, mi is a mi hivatásunk. Van, akit a családalapítás vonz, de fél az elköteleződéstől. Van, aki vágyat érez Jézus osztatlan követésére az evangéliumi tanácsok útján, de bizonytalan, milyen formában is tegye. Szerzetesként, papként? Van, akit sokféle vágy feszít, s nem látja még, melyikre hallgasson. Szent Ignác lelkigyakorlatai a csend, az ima és a személyes beszélgetések révén segítséget nyújtanak abban, hogy rendet teremtsünk életünkben, és felismerjük legmélyebb vágyainkat. Mély vágyaink elvezethetnek hivatásunk felismeréséhez és egy-egy döntő lépés megtételéhez. Persze kiderülhet, hogy esetleg még nem érettek a feltételek egy végleges döntés meghozatalára. Egy lelkigyakorlat ennek ellenére is segítségünkre lehet az előrelépésben, vagy egy később meghozandó döntés előkészítésében.

Lelkigyakorlat típusa: személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlat.

Kiknek ajánljuk: olyan 18 és 35 év közötti fiataloknak, akik vágynak rá, hogy életük egy fontos döntésében világosságot kapjanak. Vagy akik egyszerűen arra vágynak, hogy mélyebb kapcsolatban lehessenek Istennel. 

Vezeti: Koronkai Zoltán SJ, Laczkó Zsuzsanna SJC, Tornya Erika RSJC.

Időpont: 2015. március 21 (szombat, ebédtől) - március 29 (vasárnap, ebéd).

Helyszín: Püspökszentlászló, Életrendezés Háza

Jelentkezés és a lelkigyakorlat anyagi vonatkozásai: az Életrendezés Háza honlapján 

Költségek: keresettel nem rendelkezőknek: 39.000.-Ft + 650.-Ft mosatási költség
keresőknek: 42.800.-Ft + 650.-Ft mosatási költség

Jelentkezés a kitöltött jelentkezési lap megküldésével.

További információ: Piffkó László 06-30-338-5784 eletrendezes@jezsuita.hu

Indokolt esetben tudunk kedvezményt adni.

Forrás: Jezsuiták / Életrendezés Háza


2015. január 13., kedd

Az én szerzetesem: Bátor P. Botond OSPPE szerzetes

A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Bátor Botond pálos szerzetest Tóth Ildikó mutatja be.

Mikor tavaly decemberben megláttam a lehetőséget, hogy írni lehet egy szerzetesről, akinek fontos szerep jutott az életemben, indíttatást éreztem, hogy írjak Botond atyáról, akit hat éve ismerek, és a Magyar Pálos Rend tagja, aki jobban szereti, ha csak Botond testvérnek szólítjuk.


Számomra az egyik legnagyobb ajándék, amit a Jóistentől kapok, az az, hogy Botond testvér hivatásán keresztül egyre jobban megismerhetem Istent, egyre többet tudhatok Róla, és egyre közelebb kerülhetek Hozzá. Egészen sajátos módon kapcsolódik össze hivatásában a látható és a láthatatlan. Imádságos és áldozatkész, Istennek és Isten népének szolgálatára odaszánt életére Isten azzal válaszol, hogy általa nekünk, akik körülötte vagyunk, akár személyesen egy szentmiséjén, vagy akár a Bonum TV képernyője előtt ülve a keddi evangélium magyarázatát nézve, vagy akár a Mária Rádióban a keddi hittant hallgatva, Isten szól és Isten cselekszik, gyógyít, szabadít, szeret, tanít és felemel. Azt hiszem, ennél többet nem is kérhet egy keresztény, de talán nem hívő ember sem, minthogy a Jóságos és Szerető Isten megérintse, megerősítse valamilyen közegen keresztül. Botond testvér minden közegben tevékeny, és próbálja Jézust adni az embereknek rádióban, tévében és a sajtóban is, vállalva a széles nyilvánosságot. Ez a „Jézust adni akarás” fejeződik ki személyes imáiban, melyeket gyakran ismételget magában és javasolni szokott másoknak is, akik magukban és életükben Jézus megjelenésére, az Istennel való minél mélyebb egyesülésre törekednek. „Jézusom, add, hogy Te cselekedjél bennem, Jézusom, add, hogy Te szólaljál meg bennem! ”

Mindezek mellett próbál minket máshogyan is közelebb vezetni Istenhez. Közösségeket és közösségi eseményeket támogat. Lehetőségeihez mérten építi ezeket, ezzel segítve elő, hogy együtt megélhessük Isten szeretetét, a közösséget a Szentlélekben. Örök élményem marad, amikor a Pálos 70 zarándoktúra szobi szállását szerveztük néhány hívő testvérrel, akikkel szinte akkor találkoztunk először, és a közös munkánk során megtapasztalhattuk azt, hogy Isten a legnagyobb szervező közöttünk. Szép emlékeim vannak még Isten szeretetének megéléséről a Motorkerékpálosokkal, a Pálos Baráti Kör budapesti tagjaival, a gálosfai Páloskertben, illetve a Misszió Tours által szervezett Fekete Madonna-zarándokvonatozásról.

Isten vágyik nagyon az emberre, és minél teljesebb egységre szeretne vele lépni. Azt szeretné, ha mindent átadnánk Neki, az örömeinket és a hálánkat, a fájdalmainkat és a szenvedéseinket, a létezésünket, annak minden sebzettségével. Botond testvér rádiós hittanóráinak és szentbeszédeinek köszönhetően sokat tanultam erről az átadottságról, az életről, emberségünk mélységeiről, melyet Isten formál, ha mi megengedjük Neki, és figyelünk Rá, ha otthon vagyunk Számára, amikor meglátogat. A tanításokat gyakorlatra váltva a saját életemben is megtapasztalhattam, hogy milyen kegyelmekkel áldja meg Isten az embert, ha átadja Neki újra és újra a nehéz helyzeteket vagy akár saját rossz emberi szokásait, hogy azokat megszentelje.

Amikor az ember magányt vagy elutasítottságot él át, fontos, hogy legyen számára Valaki, aki közvetíti Isten szeretetteljes szavát, hogy minden élet értékes és szép, és Isten minden életet szeretetből teremtett. Ez a Valaki próbál lenni Botond testvér, és biztat bennünket is ugyanerre, hogy utaljunk arra mi is cselekedeteinkkel és szavainkkal mások felé, amit Isten is mond nekünk: „Jó, hogy vagy. Akarom, hogy legyél.”

Tóth Ildikó

Forrás: Magyar Kurír