2017. április 30., vasárnap

Meghívás és Isten akarata

Van-e Istennek valamennyiünk számára személyre szabott, külön akarata?
Ha így tesszük fel a kérdést, zavarba ejt. Néha-néha nagyon szeretnénk Isten személyre szabott akaratára hivatkozni, mondván, ez a hivatás. Mennyi bátorítást és erőt adna ez a kétség és nehézség óráiban! Mennyire jó volna tudni, hogy életünk beleilleszkedik Isten örök tervébe, melyben minden részlet, a boldog és boldogtalan pillanatok egyaránt megtalálják helyüket és értelmüket!

Ugyanakkor valami tiltakozik is bennünk. Lehetséges volna talán, hogy Isten egy kész program végrehajtását várja tőlünk, amit tőlünk függetlenül rögzített, és amelynek biztonságos felismeréséhez még az eszközöket sem adja meg? Hiszen ha Isten akaratáról beszélnénk – és komolyan vennénk a szavak értelmét –, micsoda súllyal nehezedne szabadságunkra ez az isteni akarat! Micsoda szorongással, félelemmel járna minden olyan helyzet, ahol döntenünk kell! Minden hiba, minden késlekedés drámai lenne. Ha nem jól ismernénk fel Isten tervét, ha talán akaratlanul is az Ő elképzelését figyelmen kívül hagyva terveznénk életünket, akkor mindent elvesztenénk, mindent elrontanánk. Ráadásul ez igen könnyen előfordulhatna, mert Isten útjai nem a mi útjaink, és mindennap tapasztaljuk, mennyire nehéz és kockázatos dolog azt keresni, amit Isten akaratának nevezünk. De ez az elképzelés, mely szerint Isten olyan utak kereszteződésébe állított bennünket, ahol a többféle irány közül egyetlenegy a helyes, ennek felismeréséhez azonban nem adja meg az eszközöket, torz istenképet fejez ki, amely semmiképpen sem felel meg a „Szövetség Istenének”, aki azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.

És mégis: jól tudjuk, hogy Isten a nevünkön szólít bennünket, és a Vele való találkozásunk olyan úton történik, amely egyedül a mienk. Ábrahámtól Péterig az Üdvösségtörténetben rengeteg példát találunk rá, hogy Isten új életre hív embereket, egy egészen pontosan meghatározott küldetésre, melynek jelképe gyakran a nevük megváltozása. Mostantól fogva Ábrahámnak, Péternek, Izraelnek fognak nevezni! Mózes, Jeremiás, vagy Pál küldetése szemlátomást megfelel Isten rájuk vonatkozó személyes szándékának, olyannyira, hogy életük egészen különlegessé válik, és kifejezetten magányossá válnak. Különleges sorsok ezek? Vagy arra mutatnak példát, hogy milyen életre vagyunk vala-mennyien meghívva?

Rossz a kérdés

Van-e pap, van-e nevelő, aki életük irányát kereső fiatalokat segítve ne találkozott volna olyan fiúval vagy lánnyal, aki reménykedve és egyúttal szorongva kereste fel, mondván: „Döntést kell hoznom! Szeretném megtenni Isten akaratát és nem akarok tévedni, mert ez nagyon súlyos dolog volna, de nem tudom, hogy mit vár tőlem Isten, kérem hát, adja meg nekem mindazt, ami kell, hogy egészen biztosan tudhassam Isten akaratát.”

Az így feltett kérdésre lehetetlen válaszolni. Aki mégis megpróbálná, az legalábbis elbizakodottságról tenne tanúságot. Ki az, aki ennyire biztosan felismeri az isteni akaratot?! A megkülönböztető megfontolás, melynek jelentőségéről még beszélünk majd, nem adja kezünkbe Istennek ránk vonatkoztató tervét, hanem képessé tesz bennünket arra, hogy vágyaink és kívánságaink között felismerhessük azokat, amelyek Krisztus lelkére utalnak. Ez pedig két különböző dolog.

Az egyetlen válasz, amit adhatunk az előbb említett fiú vagy leány kérdésére, az a következő: Isten akarata nem az, hogy inkább ezt vagy inkább azt válaszd, hanem az, hogy jól használd, amit választasz, hogy önmagadat válaszd, hogy őszintén, az önzéstől és a félelemtől megszabadulva keresd életed megvalósításának leginkább termékeny, legboldogabb módját. Figyelembe véve, hogy ki vagy, múltadat, élettörténetedet, fontos találkozásaidat, azt, amire szerinted szüksége van az Egyháznak és a világnak: milyen személyes választ tudsz adni arra, ahogyan az Evangélium megszólít téged? Isten nem azt várja, hogy ezt vagy azt a számodra öröktől fogva kigondolt utat válaszd, hanem hogy leleményesen találd meg válaszodat az Ő jelenlétére és hívására.

Tehát már nem arról van szó, hogy fel kellene fedezni vagy meg kellene valósítani egy előre meghatározott programot, hanem arról, hogy megszülethessen egy hűséges elkötelezettség. A tapasztalat szerint ez elég gyökeres szemléletváltozást jelent, amelyhez gyakran időre van szükség.

Megtérés a lényem mélyén

Van bennünk valami, ami fölöttébb nehezen szakad el egy torz, talán a nyugati világra jellemző deizmusból táplálkozó istenképtől. Isten eszerint mindenható, mindent lát, mindent tud, az emberi történelem mint egy meglepetések nélküli előadás folyik előtte és azt várja tőlünk, hogy foglaljuk el, játsszuk el azt a szerepet, amelyet öröktől fogva eltervezett számunkra. Persze senki sem fejezi ki magát ilyen nyersen, sokszor mégis elég megkapargatnunk a felszínt, hogy felbukkanjon ez a fajta istenkép amögött, ahogyan Isten akaratát, gondviselését elképzeljük magunknak...

Persze, hogy Istennek van elképzelése az emberiségről. Pál levelei, János evangéliumának prológusa meg is próbálták leírni ezt: „Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – gyermekeivé legyünk, hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket...” (Ef. 1,4-5). „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12).

Istennek ez a terve semmiféleképpen sem határozza meg a tökéletesen szabad isteni akaratot: üdvösségterv ez, mely Isten létének végső lényegét fejezi ki, az önmagát adó és szétosztó szeretetet. Az Atya, a Fiú és a Lélek bensőséges közössége ez, mely megnyílik másvalaki felé, hogy befogadhassa szeretetébe. A szövetségnek ez a terve átfogja az egész történelmet és az egész emberiséget, de mivel Istennek ez a vágya szövetségre, közösségre vonatkozik, nem fordulhat máshoz, csak szabad személyekhez.

Igaz tehát, hogy létezik Istennek egy olyan vágya, amely mindannyiunkat személyesen érint. Ha Isten Igéje, szava által kinyilatkoztatja magát, akkor az azért van, hogy mindannyian meghalljuk. Ha meghív bennünket, hogy egyszülött Fiában fiai legyünk, akkor ez azért van, mert azt várja tőlünk, hogy kimondjuk válaszunkat az Ő szavára.

Reméli, hogy ezt a szót mindannyian ki fogjuk mondani. Könnyen megtörténhet, hogy szeretetének kinyilvánítása oda vezet, hogy ez a szó magától megszületik bennünk. De nekünk kell kimondanunk, soha senki nem fogja ezt helyettünk megtenni.

Úgy is mondhatnánk, hogy Isten, aki saját Képére teremtett bennünket, arra hív mindannyiunkat, hogy ennek a képnek mi adjuk meg a hasonlóságot. Ahogy Jézus máshoz nem hasonlító arcot adott Isten képének, szavainak sajátos hangsúlyt kölcsönzött, úgy mindannyiunk hivatása, hogy életünkben az Atya szentségét tükrözzük.

Nem olyan Isten előtt állunk tehát, aki hatalmas számítógép módjára programozná és memóriájában tárolná az emberi sorsok milliárdjait, és akit félve és rettegve kellene kérdezgetnünk jövőnkről. Azzal a szeretettel állunk szemben, aki vállalta a kockázatát, hogy bennünket – hasonló és mégis különböző embereket – életre hívjon, és felkínálja számunkra a szövetséget és a közösséget. Ez az Isten-arc az, amelyhez meg kell térnünk, ha valóban szeretnénk megtalálni az Isten akaratának megfelelő helyünket. Ekkor már nem diktátumként vagy végzetként fogjuk felismerni az isteni akaratot, hanem egy közös teremtésre szólító meghívásként.

Új teremtés

A válasz, amelyet Istennek fogunk adni, nincs megírva sehol, sem az élet könyvében, de még Isten szívében sem, hacsak nem vágyakozás vagy remény formájában. A remény arra vonatkozik, amit most még Isten sem lát, és aminek mi fogunk alakot és arcot adni. Életünk nagysága és kockázata, hogy válaszunk nagyszerűségével és nagylelkűségével örömet okozhatunk Istennek.

A döntéseket tehát, melyeket meghozunk, nem a semmiből kell megteremtenünk. Emberi valóságunkhoz tartozó anyagokkal készítjük őket elő: vérmérsékletünkkel és élettörténetünkkel. Nem vagyunk mindenhatók, de képesek vagyunk értelmet és arcot adni annak, ami egyébként puszta végzet lenne. Amikor ezért összeszedjük erőnket, hogy válaszul Isten hívására személyes teremtő munkába kezdjünk, a Lélek is velünk van. Nem ránk telepedő külső hatásként, hanem mint egy belső erő, melyet Isten szavának befogadása és az egyház életében való részvétel ébreszt fel bennünk.

Az Evangélium nem ilyen vagy olyan választásokat vagy döntéseket ír elő számunkra, hanem vágyunknak fog távlatokat nyitni. „Meg van írva... én azt mondom nektek... ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek” (Mt. 5,26-6,33). „Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok... S arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn. 14,3-15,16). Az Evangélium nem fogja megmondani, hogy mit kell tenni, hanem arra fog hívni, hogy mindenben a szeretet teljességét keressük: „Legyetek hát tökéletesek, amint Mennyei Atyátok tökéletes... szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket... ha mindegyiktek meg nem bocsát szívből felebarátjának...” (Mt. 5,48; Jn. 15,12; Mt. 18,35).

Előfordulhat az is, hogy az Egyház szólít meg bennünket, és hív a felszentelt életre, a szerzetesi életre, a szolgálatnak ilyen vagy olyan formájára. De bármire legyen is szüksége, soha sem fog valakit egy bizonyos úton elkötelezni anélkül, hogy meg ne győződött volna róla: az illető ezt szabad akaratból teszi. Hogy segítsen válaszunkat meghozni, az Egyház tanuknak hihetetlen sokaságával hoz bennünket kapcsolatba, akik között testvérekre találhatunk. Életük, döntéseik ott vannak szemünk előtt, mint megannyi hívás – nem utánzásukra, hanem követésükre. Assisi Ferenc, Ignác vagy Teréz egyedüliek és utánozhatatlanok, de életük meghívás számunkra, hogy leleményesen mi is megtaláljuk az Istent dicsőítő válaszunkat. Ha nem sajnáljuk a fáradtságot megismerésük-re, látni fogjuk, hogy életük a legkisebb mértékben sem volt előre látható vagy előre programozott.

Teljes szívükből keresték Isten akaratát, elevenen élt a tudatukban, hogy Isten szeretete megelőzte őket, és ezt vég nélküli hálaadással vallották. Döntési helyzetekben tapogatóztak, bizonytalankodtak, néha kétségek között hányódtak, s így tudták végül rábízni magukat a Lélekre, aki az Isten országa felé vezette őket. A lehető legkülönbözőbb eseményekért tudtak hálát adni, a megpróbáltatásban éppen úgy dicsőítették Istent, mint amikor sikereket értek el. A folytonosság, a belső összefüggés, melyet életükben megcsodálunk, gyakran csak utólag látható, amikor egyetlen pillantással át tudunk tekinteni egy tapogatózva végigjárt életutat. Gondoljunk azokra az egymást követő döntésekre, melyek Charles de Foucauld lelki útját kísérték. A szigorú programozottságnál sokkal inkább jellemző a szentek életére, hogy bármiféle eseményre, a legváratlanabbakra is, nagyszerű, lelki választ tudnak adni.

Pascal egyik mondatát nem mindig értették jól: „Az események olyan tanítómesterek, melyeket Isten ad nekünk azért, hogy segítsenek Őt szolgálnunk”. Ne adjunk a szájába olyasmit, amit nem akart mondani. Az események nem keretet alkotnak, amelybe Isten be akar zárni bennünket; nem az események tesznek valakit szentté. Az események az anyag, amelyet azért kapunk, hogy felépíthessük válaszunkat. Válaszunkon ott lesz a felhasznált anyag nyoma, de sokkal inkább az építészé – ez mi vagyunk –, aki a felelősséget viseli. Bármiből nem lehet bármit felépíteni, de egy életművet mindig létre lehet hozni. A szere-tet hatására a legrosszabb emberi körülmények között is kivirágozhat a szentség: erre szüntelenül emlékeztet bennünket azoknak a példája, akik életüket a kitaszítottak, kisemmizettek barátságának szentelték.

Kérdésünk az volt, hogy beszélhetünk-e Istennek valamennyiünk számára szóló, személyre szabott akaratáról. Az Egyház, amikor bevezet bennünket a szentek közösségébe, arra emlékeztet minket, hogy pontosabban fogalmazva arról a személyes válaszról kellene beszélnünk, melyet Isten vágyára adunk valamennyien.

Két szabad lény párbeszéde

Isten szeretete megelőz minket. Ez sohasem válhat bennünk egészen tudatossá, sohasem adhatunk ezért eléggé hálát. De mint Szent Pál emlékeztet bennünket, ez a szeretet „kiüresítette önmagát” (Fil. 2,7) előttünk, örökre a szolga alakját vette fel értünk. Azt jelenti ez, hogy amikor Isten közösségre hív minket, nincs más vágya, mint hogy szentté tegye szabadságunkat, olyan távlatot nyisson előtte, mely végtelenül kitágítja: „Maradjatok hát bennem, és akkor én is bennetek maradok... Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn. 15,4-11). Ha Istennek van ránk vonatkozó vágya, akkor ez elsősorban az, hogy lásson bennünket gyümölcsöt hozni: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn. 15,16). Nem lehet ennél jobban kiemelni egyszerre azt, hogy Isten előbb vágyott ránk, mint mi Őrá, és hogy mélyen vágyik meglátni, amint teljesen elfogadjuk szabadságunkat. Amint a szeretet szeretetet ébreszt, ugyanúgy a szabadság is szabadságot. Isten szabadsága felébreszti az ember szabadságát.

Ha tehát Istennek adott válaszom lelki értékére vagyok kíváncsi, akkor meg kell néznem saját szabadságom szempontjából is. Vajon mélyről fakadó szabadságom gyümölcse-e, olyan életnek a kifejeződése-e, amely valóban elfogadta önmagát? Onnan fogom felismerni, hogy döntésem megfelel Isten akaratának, ha kimondhatom: szabadabbá tesz, vagyis életem belső összefüggést és értelmet nyer, múltam egységessé válik és ezzel megnyitja előttem a jövőt. A lelki döntés egyik legmélyebb jellemzőjét látjuk itt: egységessé teszi azt, ami múltamban csak elszórt nyomok formájában volt jelen. Emlékezetemben olyan kapcsolatok szövődnek, melyeket korábban még nem érzékeltem. A látszólag rendszertelenül felbukkanó kegyelmi pillanatok és gyengeségek új folytonosságba szövődnek. Az ily módon újra egységessé vált múlt új lehetőségeket mutat meg; ami talán lehetetlennek vagy esztelenségnek tűnt, természetessé válik. Amikor Jeruzsálemből visszatérve Szent Ignác eldönti, hogy iskolába fog járni, akkor ez a döntés olyan kegyelmi pillanatok sorát egységesíti, melyek mind egyetlen – alapvetőként felismert – lelki megmozduláshoz kapcsolódnak, a lelkek segítésének vágyához. Egyúttal megnyílik egy jövő is, melyet Ignác még nem érzékel, mégis törvényszerűen következik ebből a döntésből: a Társaság megalapítása.

Ignác egészen őszintén mondhatja majd, hogy ez az alapítás teljes egészében Isten műve, akinek szeretete megelőzte, és életének minden szakaszában irányította őt. Mi pedig mondhatjuk azt, hogy Ignác műve, az ő nagylelkűségéé, hűségéé, éleslátásáé: az ő szabadságának nyomát hordozza. Kell-e ezek után isteni akaratról beszélnünk? Jól érezzük, hogy minden ilyesfajta kérdésföltevés elhibázza a valóság mélységét: két szabad lény közösségéről, közös műben való találkozásáról van szó.

Az egész Egyház javára

Egyvalamit még pontosítanunk kell, ha Istennek mindannyiunkra vonatkozó, személyre szóló akaratáról szeretnénk beszélni. A Bibliában minden hivatás, embereké vagy népé, személyre szól. Szent Pál azonban emlékeztet bennünket arra, hogy minden kegyelmet a közösség egészének javára kapunk. Ha felidézzük az üdvtörténet nagy szakaszait, nevek jelennek meg előttünk: Ábrahám, Mózes, Dávid, a próféták, Jézus. Tulajdonnevek ezek, egészen sajátos sorsok, de egyik sem érthető a közös történelemben elfoglalt helye nélkül. Szentek csak a szentek közösségében vannak, Isten népének a Mennyek Országa felé vezető útján.

Amikor tehát Istennek az életemre vonatkozó akaratát keresem, mindig fel kell tennem a kérdést: hol a helyem Krisztus Testében? Nem egy számomra kijelölt helyről van szó, hanem arról, amit el tudok, el szeretnék foglalni. Milyen testrész lennék a test egészének javára? Ennek a válasznak is az én válaszomnak kell lennie. Isten nagylelkű, új választ vár tőlem, hogy örülhessen a mellette való elkötelezettségemnek, mint ahogyan örült a szabadságomnak is.


Alá vagyunk-e vetve Isten ránk vonatkozó akaratának?

Fel kell ismernünk, meg kell különböztetnünk életünkben Isten hívásait. Értelmetlenség volna azt mondani, hogy ilyesmi nem létezik. Isten szüntelenül újjáteremt bennünket, és csak abban az Igében létezünk, aki napról napra életre hív bennünket. A mi dolgunk felismerni a sokféle szót, melyek ezt a teremtő Igét mondják ki, mint ahogy egy gyermek figyel fel azokra a szavakra, melyek arra hívják, hogy kilépjen önmagából. Gyakran akkor válunk érzékennyé a hívásokra, melyekkel Isten hozzánk fordul, amikor megkíséreljük az Ő szemével végignézni életünket, amikor megemlékezünk irántunk való szeretetéről és hűségéről. Egy egészen pontos, életszabályokban megfogalmazott akaratnál sokkal jobban kifejezik ezek a hívások Isten vágyát, várakozását és reménységét: hogy találékonyan, lépésről lépésre, megleljük válaszunkat. Így félelem és bizonytalanság nélkül fogjuk tudni elfogadni döntéseink kudarcait és kétértelműségeit is. Mint Emmanuel Mounier mondta, „Isten elég nagy ahhoz, hogy még hibáinkból is hivatást teremtsen”.

Az Atya házában sok hajlék van. Isten azt várja, hogy a magunkét is ott épít-sük fel, és a munkában ott van velünk.

Michel Rondet SJ

Fordította Lukács János

Forrás: Christus 144 (Octobre 1989), pp. 392-399.


2017. április 27., csütörtök

Bevezetés a bencés lelkiségbe a szerzetesi fogadalmak tükrében

A benedeki Regula és az evangélium

A bencés fogadalom így kezdődik: „ A mi Urunk Jézus Krisztus nevében .”

Ez a kezdő rész az alapvetés. Jézus Krisztus neve a legfontosabb név, akit minden keresztény ember az evangéliumból, az apostoli iratokból és a lelki atyáktól ismerhet meg. A Regula első szavai: „Hallgasd meg fiam a Mester parancsait”. A bencés Regulát ismerők döntő többsége félreérti ezeket a szavakat.

A legtöbben a mester szót Szent Benedekre értik, ezt sugallja a leggyakoribb ábrázolása, amelyen Benedek kezében ott a Regula és ennek az idézett mondata. A Mester szót azonban nagy betuvel kellene írni, és egyértelmuen Krisztusra vonatkoztatni, akinek a legfontosabb parancsai az Isten és felebarát szeretet. A Regula 4. fejezetében megjelenik a legnehezebb parancs: az ellenségszeretet.

Benedek a Regulában késobb valóban az apátra is vonatkoztatja egy-kétszer a mester szót, de az apát csak annyiban mester, amennyiben valóban Krisztus helyettese, vagyis az evangélium megtartója és értelmezoje. Az osegyházban, a sivatagi atyáknál és a szerzetesi szabályokban a Mester szót – az evangéliumhoz hasonlóan – Jézusra értették. A jelentés kettosége gyakori jelenség, de fontos az elsodleges és a második jelentés közötti összefüggést világosan látni.

A Regula elso szavainak szentírási gyökere van, a Példabeszédek könyvébol és a Másodtörvénykönyvbol merít Benedek: „Halljad. Izrael, a törvényeket és eloírások, amelyek megtartására tanítalak. halljátok és élni fogtok…” (MTörv 4,1). Más szerzetesi szabálykönyvekbol is sok fontos részt vesz át Benedek, átalakítva azokat a maga lelkiismerete, felfogása szerint.

Az Isten szavának való engedelmesség mindenkinek az elso feladata, így a szerzetesnek is, aki Krisztus nevében teszi le fogadalmát. Enzo Bianchi korunk egyik legismertebb monasztikus lelki írója, akinek közössége nem csatlakozott a bencés világ közösségeihez, de a benedeki Regulát követi, ezt írja a szerzetesi engedelmesség alapjáról:

„Benedek Regulája szerint a szerzetes egész élete nem más, mint visszatérés Istenhez az engedelmesség fáradságos útján, de csak az tud visszatérni, »akinek füle van« és »hallja […] mit mond a Lélek az egyházaknak« (Jel 2,7; RB Prol 11), tehát törekszik elérni azt az állapotot, amelyben »szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk elore az Isten parancsainak útján« (RB Prol 49). A törvény és Regula ugyan tovább él, és szükség is van rájuk, de az utolsó fejezetben, amely a Prológushoz kapcsolódik, Benedek nemcsak azt jelenti ki, hogy általában a törvényalkotásnak korlátai vannak – megengedve azt is, hogy Regulája nem olyan tökéletes mint Baszileosz (Nagy Szent Vazul) és a szentatyák alkotta szabályok –, hanem elsodlegesen az Igére és Krisztus segítségére bízza az igazi szerzetes útját, mert az Ige és Krisztus vezetnek Isten országába, a mennyei hazába (vö. RB 73). »Az evangélium vezetésével járjuk az útjait« (RB Prol 21) – ez a Regula alapveto elve, amely valóban felbonthatatlan kapcsolatot teremt szabadság, törvény és Lélek között …” (Enzo Bianchi: Nem vagyunk különbek, Bencés Kiadó, 2008,121–122.)
A Regula értelmezése az egyháztörténelemben

A bencés monostorokban az idok során és lelkiség szerint nagyon különbözoen álltak hozzá a Regulához való huségben a részletek terén. A ciszterci elso apátok meghirdették a teljes visszatérést, a szó szerint való megtartást. Például elvetették a monostoroknak a püspöktol való függetlenségét, mert Benedek számára az természetes volt, hogy a püspöknek fennhatósága van monostor felett sok tekintetben (RB 64,3). Az ciszterciek felfogása azonban változott, és a pápák segítségével a ciszterciek lettek a legnagyobb harcosai a püspököktol való önállóságnak. Sot az újonnan alapított monostorok önállósága is az idok során egyre inkább a csökkent az általános káptalanok, vagyis az apátgyulések révén. A kezdetben meglehetosen nagy ellentét, feszültség után jó száz évvel sok mindenben visszatértek a bencés hagyományhoz, de a bencés monostorok is átvettek fontos új elemeket a ciszterektol, például káptalantermeket kezdtek építeni a monostorokban a közös tanácskozás és az apáti tanítás részére. Korábban az imateremben voltak ezek a tanácskozások, tanítások, de a Regula azt írja: ott más ne legyen csak zsoltározás és egyéni imádság.

A pápai akarat folytán a ciszterci mintát már a kora középkorban propagálták országunkban, nem sok sikerrel. Majd pápai szorgalmazásra a 19. században az önálló bencés monostorok kongregációba gyülekeztek, és a kongregációkból kialakult a konföderáció, a kongregációk feletti egység, amelynek vezetoje a prímásapát, aki a legtöbb kérdésben primus inter pares, elso az egyenlok között. Az egyháztörténelem is változtatja a Regula értelmezését, bizonyos – kevésbé fontos­ – részleteket el kell hagynunk belole. Például a napirend idobeosztása sok mindenben más mint a Regula beosztása, de a világ nagyon megváltozott, például a villamos áram megjelenése megváltoztatta az egész világban a lefekvés és felkelés idejét. A Lélek és az Ige a világra való megfelelo nyitottság keresése kell ahhoz, hogy helyes legyen a változtatás és az örökség közti viszony. Az evangélium örök, mindennél magasabb értéku, a Szabálykönyvet, a Regulát nem lehet abszolutizálni, sem pedig meggondolatlanul, oktalanul elvetni.

A Regulában gyerekeket is felvettek, ezeket nevezték oblátusoknak, akik ott tanultak a monostorban, végezték az istenszolgálatot, fizikai munkákat is. Pl. Szent Margit is ilyen ilyen felajánlott kisgyerek volt a domonkos veszprémi kolostorban. Sokan szerzetesek lettek, többek pedig visszatértek a tanulás után szüleihez és családot alapítottak.

A trentói zsinat azonban a visszaélések miatt (pl. beteg gyerekek beadása) megtiltotta, hogy 16 év alatt felvegyenek valakit a kolostorban. Ez is mutatja, hogy az egyetemes egyház jogi és lelkiségi változásai is alakították, alakítják a monostorok életét.

A II. Vatikáni Zsinat után nagy változások álltak be, a legtöbb kolostorban közösségi döntések, szavazások kellenek minden fontos kérdésben, amelyet a konstitúció felsorol. A 1960-as évek végén és a hetvenes években a zsinat új egyházképe és az új liturgia miatt több kolostorban nagyon komoly válságok voltak.

A benedeki hármas fogadalom legfontosabb sajátossága: a stabilitas

A pannonhalmi bencés fogadalom szövege a Krisztusra való utalás után így hangzik:

„Én X.Y. testvér, aki N. községbol/városból a Z. egyházmegyébol származom, egész életemre fogadok állhatatosságot, szerzetesi életalakítást és engedelmességet Szent Benedek Atyánk Regulája és a Magyar Bencés Kongregáció Konstitúciója szerint Isten és valamennyi szentjei elott, fotisztelendo N. N. fúapát úrnak, aMagyar Bencés Kongregáció fejének (illetve a megfelelo elöljárónak) és a testvérek közösségének jelenlétében.

Az Úr születésének… esztendejében, ... havának… napján.”

Aláírások

A mondat elso része meghatározza a fogadalmat tevo személyét, hogy ne lehessen mással összekeverni se életében se halála után. Ne szélhámoskodjon valaki az o nevében, vagy ne tagadhassa le késobb, ha eltávozott, hogy fogadalmat tett a közösségben. Másrészt a személyes akaratot is kifejezi, amely nélkül nincs érvényes fogadalom, szentség, pl. esküvo sem.

Az elso fogadalom a stabilitas , amelyet állhatatosságnak fordított Dávid atya, nem rossz fordítás, de jobb lenne meghagyni a latin eredeti szót. Ezt a fogalmat ma már nem ismerik a keresztények, mert Szent Ferenc és az újkori szerzetesközösség már nem vette fel a fogadalmak közé, mert a koraújkori és a késobbi rendalapítók nem akarták, hogy a szerzeteseiket egy kolostorban, rendházban éljenek. Szent Ignác kötelezové tette a háromévenkénti váltást, költözést az elöljáró által megjelölt helyre, a stabilitásról való beszédet megtiltotta. Ezért plébániát sem vállalhattak a jezsuiták jogrendjük szerint, mert az egy helyhez tartozást jelentett a II. Vatikáni Zsinat utáni egyik döntésükig.

A török hódoltságban mégis néhány jezsuita hosies módon vállalt plébániát a misszióra buzdító ignáci gondolkodás alapján, de a rendházakba visszatérokben a többi rendtárs legtöbbször nem a hosiességet látta, hanem a rendi szabályoknak súlyos megszegoiként elítélte oket.

A benedeki stabilitás visszamegy az osi római jogra, amely szerint a Romai Birodalomban a papok és bizonyos foglalkozást uzok nem hagyhatták el várost, községet ahol éltek. A kereszténységben a papokat egy oltárra szentelték, ahogy most is a keleti egyházban. A trentói zsinat után ez a gyakorlat plébánosokra vonatkozott, akiknek a székesegyházi beiktatásuk után életük végéig vagy betegségükig, esetleg magasabb tisztségre kinevezésükig ott kellett maradniuk azon a plébánián, amelyre beiktatta oket a püspök.

Benedek ezt a jogi és lelkiségi maradandóságot, állhatatos megmaradást a számára meghatározó szerzetesi hagyományból is örökölte. Már a Regula 1. fejezetében elhatárolódott az ettol eltéro életmódot folytató szerzetesektol a derék szerzetesek monostorban élnek apát vezetése alatt. A remeteséget is csak hosszabb szerzetesi élet után tartotta elfogadhatónak. A bencés Regulát követo remeték közül nálunk legismertebb Szent Romuáld. A kamalduliakat a benedeki szerzetesség elotti szerzetességhez (Szent Pachomius) vitte közel, mégis a remeteházak nagyon közel voltak egymáshoz, egy egységet képeztek. Hasonló szerzetes telepeket hozott létre korábban Szent Márton is. Romuáldi bencés remeteség mintájára épülhetett Bakonybél osi monostora Szent István idejében. Maga Szent Romuáld is el akart jönni Magyarországra, de út közben megbetegedett.

A stabilitás a helyhez is köti a szerzetest, de még inkább a szerzetesi közösség testvéreihez, illetve a liturgia, az imádságok révén az Isten Igéjéhez. A bencés missziók mindig egy kolostor alapításával kezdodtek, ehhez viszont nagy adományok kellettek. A középkori missziók kolostoralapítással kezdodtek. A kora újkorban ezért is nagyobb hatásúak voltak a ferences, a domonkos és a jezsuita hittérítések. A 19. században azonban a bencés a monostorokból kiinduló hittérítés új lendületet kapott minden földrészen.

A magyar történelem hatása a stabilitás értelmezésére

A török kor utána a barokk korban Magyarországon csak Pannonhalma lett élo (fo)apátság. A foapát innen küldte ki a bencéseket plébániákra vagy tanítani Monorra iskolába vagy középkori Dömölki apátságba, ahol a templom padlásán éltek a szerzetesek. A 18.században a bencések kb. fele testvér lehetett, akik nem tudtak latinul és a zsolozsma helyett rózsafüzért és egyéb ájtatosságokat végeztek. A III. Ferdinánd által engedélyezett visszatérés után eleinte kevesen végeztek komoly teológiát, majd Nagyszombatban, Salzburgban, Rómában is többen tanultak teológiát. Sokan foglalkoztak gyógynövényekkel, receptek gyujtésével, mert orvosképzés még nem volt akkoriban. Bakonybélt, Dömölköt visszakaptuk, de csak osztrák monostorok tudták a fegyverváltságok megfizetni Zalavárért és Tihanyért. Amikor ezeket is visszakaptuk függo (fiók)apátságok lettek és maradtak. Nem volt önálló noviciátusuk, így nem volt eredeti értelemben stabilitás sem. A Magyar Bencés Kongregációban önálló perjelséget majd apátságot csak a 20. században Brazíliában, Sao Paulóban alapítottak. Brazíliába már a II. világháború elott bencések mentek a magyarok lelkipásztorának Serédi Jusztinián bencésbol lett esztergomi érsek, bíboros kérésére, majd a világháború után Kelemen Krizosztom sok fiatalt külföldre küldött.

II. József feloszlatta a bencéseket is mint olyan szerzeteseket, akik nem válnak az állam hasznára. 1802-ben úgy állított minket vissza Ferenc császár, hogy iskolákat kellett vállalnunk, a feloszlatott jezsuitákat kellett pótolnunk és védeni az ifjúságot a napóleoni eszmék ellen. Német fejedelemségekben viszont és másutt is a protestáns eszmék és Napóleon hatására, illetve anyagi javak megszerzése miatt ekkor kezdodött a bencés monostorok feloszlatása.

A tanítás vállalása, a szerzeteseknek paptanárokká képzése az újabb feloszlatástól félo közösség védekezo reakciója volt, amely a magyar társadalomban évszázadokon át a „normális” bencés életet jelentette. Ebben nottem bele én is. Ezt engedte a kommunista hatalom is, bár az ötvenes években mindent megtett, hogy a katolikus püspöki kar lemondjon az iskolákról. A Szentszék ezt a helyzetet elfogadta, de jogilag sose szentesítette.

A rendszerváltásig, sot utána is évekig nem lehetett szó magyar bencéseknél a stabilitás fogadalmának eredeti értelmezésérol, csak a kongregációnkra tett stabilitásról. A két világháború között Tihanyban volt próbálkozás az önállóság iránt, de az akkori foapát és vezetoség ezt nem engedélyezte. A szocializmusban szó sem lehetett róla. Az 1989/90-es rendszerváltozás után az új foapát választásának feltételéül Róma egy új konstitúció megalkotását tette feltételéül, és abban már az önálló házakra kellett építeni a kongregációt.

A megvalósulás azonban több okból lassan indult el, az egyik vizitáció (külföldi apátok által vezetett megbeszélések, javaslatok) megsürgette, és 2012-ben önálló lett a gyori Szent Mór perjelség és a tihanyi Szuz Mária és Szent Ányos Apátság, amely perjelségként muködik.

Így hosszú évszázadok után visszaállt a stabilitás eredeti értelme, hiszen akik az önálló monostorba belépnek, azok ott is élik le az életüket, bár rendkívüli kivételek lehetnek.

A szerzetesi életalakítás fogadalma

A második ma már szokatlan elnevezésu fogadalom: a szerzetesi életalakítás fogadalma. Ehhez tartozik a notlenség, a tisztaság és a szív tisztaságára való törekvés, valamint a zsoltározásokon való részvétel, az imádság elotérbe helyezése és a munka megbecsülése. A 19. század végén egy német szerzetes által leírt szavak „Imádkozzál és dolgozzál” mint bencés jelmondat túl népszeru lett, kimaradt belole például a szent könyvek olvasása, a lelki muvelodés, amelyre Benedek az adott korban feltuno nagy idot szánt.

A szerzetes Krisztus katonája lesz, a szív tisztaságáért küzdenie kell, és ez örök feladat számára. Benedek a rossz gondolatokkal, vágyakkal való küzdelmet a keseru lélek elleni küzdelemnek is nevezi. Attól óv, hogy ne jussak el oda, hogy csak mások hibáit veszem észre, csak a rosszat látom és kívánom a nekem nem tetszoknek. A jó buzgóságban élo lélek Isten jóságába vetett hittel él és nézi a világot. Az alázatosságról szóló 7. fejezetben ezt olvashatjuk: „Ezért, hogy szorgosan vigyázzon helytelen gondolataira, a jóra törekvo testvér mindig azt mondja szívében: »Akkor leszek ártatlan elotte, ha orizkedem rosszaságomtól.« ”

Odilo Lechner apát úr így kommentálja ezt a részletet: „Miért van oly sok rossz és oly sok eroszak a világunkban? Miért gyilkolják az emberek egymást? Azt hiszem, ha elgondolkodunk ezen, az elso választ önmagunkban találjuk, ha saját tapasztalatunkra hagyatkozunk. Mindnyájan érezzük újra és újra magunkban a pusztítót, a bosszúságot és a dühöt, a kísértést, hogy valamit tönkre tegyünk. Ha saját érdekeinket eronek erejével érvényesíteni akarjuk. Azonban nem kell engedelmeskednünk ezeknek a bennünk élo ösztönöknek, mert a jóra való erot is magunkban hordozzuk. Egyetlen ember sincs arra ítélve, hogy engedjen a rosszra való kísértésnek.” (Horváth Dori Tamás OSB fordítása)
Az engedelmesség fogadalma

Az engedelmesség fogadalma a Regulához és a Konstitúcióhoz köti a szerzetest, ez utóbbi kifejezést Benedek nem ismerhette. A Regula az evangéliumra mutat mint magasabb fórumra, így az engedelmesség elsosorban Krisztusnak szól, és Krisztusban az apátnak és a testvéreknek. A konstitúció a kongregációk keletkezésének a következménye. Az a célja, hogy alapveto kérdésekben egységes legyen a kongregáció, ezért kell Konstitúciót alkotni, és ezt a Vatikán Szerzetesi Kongregációjának kell jóvá hagyni. Ezt a bencéseknek tanulmányi idejük alatt tanulmányozniuk kell. A konstitúció az idok jeleit figyelembe véve egyben a Regula értelmezése is. A monostorok megvitatása után az általános káptalan megváltoztathatja, és Rómába kell a változtatásokat jóvá hagyni.

A fogadalom szövegéhez tartozik, hogy „Isten és valamennyi szentjei elott” mondatik ki az igen, tehát tett értéku, ráadásul hitünk szerint nemcsak a földi világban hangzik el a szó, hanem a mennyei világ szeme elott: Isten és valamennyi szentje elott. A Regulában ezt olvashatjuk: „A felveendo ezután az imateremben mindnyájuk jelenlétében ígérjen állhatatosságot, szerzetesi erkölcsök gyakorlását és engedelmességet Isten és az o szentjei elott; hogy ha valaha másként cselekednék, tudja meg, hogy az fogja ot kárhozatra ítélni, akit kigúnyol.” (RB 58)

A fogadalom szövegének része az apát vagy más elöljáró, aki elott a fogadalmat teszi a jelölt. Az önálló perjelségek perjelei is nagyobb elöljárók, így már Magyarországon is nemcsak a pannonhalmi foapát elott, hanem a tihanyi és gyori perjel elott is lehet fogadalmat tenni. Ugyancsak a bencés novérek perjelnoje elott Tiszaalpáron (Tiszaújfalun).

St. Ottilien-i kongregációnál régi szép szokás, hogy a fogadalom után az új fogadalmas mindenkihez odamegy és bemutatja a fogadalmi szövegét. Ez a közösséghez tartozás szimbóluma.

A fogadalom szövege Krisztus születése utáni év és dátummal fejezodik be, illetve a jelölt és a nagyobb elöljáró aláírásával. A szerzetesség lényege a folyamatos megtérés, újjászületés, amelynek kiindulópontja Jézus születése.

A fogadalmi szertatás a Regulában és a mai gyakorlatunk

A Regulában ezt írja Benedek: „Errol az ígéretérol készítsen kérvényt azoknak a szenteknek nevére, akiknek ereklyéi ott vannak, és a jelen levo apát nevére. Ezt a kérvényt saját kezuleg írja, vagy ha esetleg írni nem tud, az o felkérésére más írja meg, és a novícius csak jegyet tegyen rá, azután pedig a saját kezével tegye az oltárra. Mihelyt odahelyezte, kezdje meg maga a novícius ezt a verset: »Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy neked éljek, és ne szégyeníts meg engem, mert benned bíztam, Uram. (Ps 118, 116) « Ezt a verset az egész közösség háromszor ismételve felelje rá, és adjon hozzá egy Dicsoség -et. Azután az új testvér boruljon le minden egyesnek a lábához, hogy imádkozzanak érette. Ettol a naptól kezdve már a közösség tagjának tekintsék.” (RB 58, 19-23)

A fogadalom elemei alapjaiban ma is így néznek ki, de már régóta a jog része az egyszeru fogadalom is, amely három évre szól. Ezt lehet hosszabbítani. Egy lelkigyakorlatot tartó apát szerint legalább 10 év kellene az örök fogadalomig. Benedeknél ez egy év volt. Az újkorban keletkezett noi társaságoknál is kb. tíz év van az örök fogadalom elott.

A jelenlegi szertartás szerint a szentmise keretében tett fogadalom után a testvérek lábához már nincs leborulás. Viszont az mindenszentek litániája alatt a fogadalom elott álló szerzetes a földre fekve leborul az oltár elott. Jelezve hogy Krisztussal és a teremtett világgal köt örök szerzodést. Majd következik a fogadalom felolvasása, az aláírások és a Regulában eloírt „Suscipe” (Fogadj el engem) kezdetu zsoltárvers. Nálunk magyarul, sok helyen még latinul éneklik háromszor, amelyre a közösség háromszor felel, így mintegy megújítja fogadalmát. Ez után a fogadalmas a szerzetessé szentelo imádság alatt az elöljáró elott térdel. Majd megkapja a kukullát, az örökfogadalmas kórusruháját. Az új fogadalmas minden örökfogadalmashoz odamegy és átölelik egymást. Az állandóságra és változásra jó példa a fogadalomtétel szertatása.

Oblátusok ígérete

Felnott oblátusok is tartoznak a monostorokhoz. Az obláció felajánlást jelent, Szent Benedek a szentmise felajánlás szavából vehette ezt a kifejezést, mert akkor tehettek ígéretet. A barokk korban még nálunk is a szerzetesek a felajánlás keretében tettek szerzetesi fogadalmat. Az oblátusok ígéretet tesznek, Pannonhalmán július 11-én a nyári Szent Benedek ünnepi szentmisében. Ok az oblátus szabályzatra és Szent Benedek lelkiségének követésére tesznek ígéretet. Egy nap egy imaórát vállalnak, aktívan részt vesznek az egyházközségek életében. havonta találkoznak csoportokban, dékániákban. Nyáron közös lelkigyakorlaton vesznek részt Pannonhalmán. Családban élok vagy egyedül élok, sot papok is tartozhatnak közéjük, csak más harmadrendhez vagy hasonló szervezethez tartozók nem lehetnek tagjai.

Vannak reguláris oblátusok akik a kolostorban vagy hozzá tartozó helyen élnek, akik már engedelmességgel tartoznak az apátnak, a hármas fogadalmat leteszik, de mivel nem járták be a szerzetesi élet állomásait a konventgyuléseknek nem tagjai. Bakonybélben egy református fiatalember, aki tanár és a református teológiát végez, csatlakozott a bakonybéli bencés közösséghez reguláris oblátusként. Németországban két evangélikus nővérközösség is található, akik Szent Benedek Regulája szerint élnek monostoraikban.



A megkülönböztető, bölcs szeretet mint életcél

Szeretet az Isten – vallja Szent János levelében. A szerzetesség célja is a sajátos életstílusban az Isten- és emberszeretetben való növekedés. Hogy mennyire sikerül az az egyéni törekvésen és a kegyelmen múlik. A szeretetet megélése a legnehezebb feladat. A konkrét helyzetben mi a szeretet? Ha két rossz közül kell választanom melyik a kisebb rossz? A szeretetrol áradozni könnyu. Benedek a görög - római bölcsességet is követve a helyes szeretet alapjául a discretió t teszi meg, a helyes megkülönbözteto képességet, a minden túlzástól mentes gondolkodást, életvitelt. Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvében a megkülönböztetés szellemérol beszél, amely az emberi lélek növekedésének alapja.

A Regula-kiadásunk végén levo tanulmányban ezt olvashatjuk: „A discretio lehetové teszi a középút felismerését: a helyes arány és nem a középszeruség útjáét. A discretio szoros összefüggésben áll a körültekintéssel, elorelátással, a bölcsességgel, a helyes ítéloképességgel s a közösség sokfélesége iránti jó érzékkel. Ez a magatartás nem választható el az istenfélelemtol sem, vagyis attól, hogy az Isten elotti felelosség tudatában keressük Istennek a testvérekkel és az egész közösséggel kapcsolatos szándékát. Ennek a discretiónak Benedek nemcsak az élet jelentos és különleges döntéseiben, hanem a mindennapok közösségi életében is szerepet szán.” (Szent Benedek Regulája, Bencés Kiadó, 2005, 131.)

A szeretet túlzása is árthat. Önmagában szép gyermekekkel való törodés, de ha valaki elhanyagolja a férjét vagy feleségét, ezzel a gyermekeinek árt a legtöbbet. Buzgó dolog egyházi programokra járni, de ha egy házaspár ezért keveset van otthon, akkor a gyerekeik könnyen az egyház ellen fordulhatnak. Vagy ha egy szerzetes messze vidékeken jár, és ünneplik a bencés papot benne, de ha a monostorban soha nem látni az imádságokon, akkor az a lelkipásztorkodás miatt – ami önmagában szép és épületes dolog – „elfelejti”, elveti szerzetesi fogadalmait.

A Szentlélekben való imádságnak, a bölcsesség lelkének, a helyes, bölcs szeretetnek a gyümölcse a béke és az öröm. A bencések osi jelmondata ezért: Béke és öröm. Pax et gaudium.

dr. Borián Elréd OSB

Forrás: Bencés Oblátusközösség


Papképzés a 3. évezredben


A Szent X. Piusz Papi Testvérület összefoglalója a papságról


I. Jézus Krisztus papsága

A Szent X. Piusz Papi Testvérület szívében a katolikus papság van és elsődleges célja, hogy szent papokat képezzen ki és támogasson.

A Testvérület célja a papság és minden ami hozzá tartozik: tudni illik a papság, ahogyan azt a mi Urunk Jézus Krisztus akarta, amikor azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Szabályzat, De sodalitii fine)

A Testvérületnek tehát a pap felé kell irányulnia - és Őt kell határozottan megmutatniuk a világnak a mindennapi életben, ami lényegében a léte - a Szentmiseáldozat minden jelentésével együtt, ami belőle kiárad és ami kiegészíti őt.

A nemzetek apostola a keresztény papság lényegéről, méltóságáról és hivatásáról röviden és tömören szólva azt az ércbe önthető mondatot írja le: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1 Kor 4,1) A pap Krisztus szolgája és eszköz az isteni Megváltó kezében, hogy folytassa Krisztus megváltó művét az idők végéig az egész emberiséget fölemelő isteni hatályosságban. Sőt, a pap joggal nevezhető második Krisztusnak, mert Krisztus személyét képviseli ama küldetés alapján:

„Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” (Jn 20,21), és a Mester programját valósítja meg, amely az angyali ének szerint: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. (Lk 2,14)” (XI. Piusz: Ad Catholici Sacerdotii)


II. Másik Krisztus

A katolikus papok elsősorban Isten és ember közötti közvetítők, akik összekötik az isteni és az emberi világot Krisztus személye által. Szent Pál szavai szerint ők Krisztus szolgái és Isten titkainak kiszolgáltatói, akik az emberek közül ki vannak választva Isten számára. A papok alkotják a nélkülözhetetlen köteléket, amely egyesíti a mennyet és a földet.

Közvetítő Isten és ember között

Ezen papi közvetítés eszközei elsősorban a szentségek, az imádság és a prédikáció. Minden pap részéről ez a munka szentséget igényel, mert ő Isten bensőséges szolgája. A papság is nagy tudást igényel az erkölcsi és vallási igazságok területén, valamint elszakadást a világi dolgoktól, nagyvonalú engedelmességet Isten akarata iránt és a vágyat, hogy mások javáért feláldozza magát. Végül pedig a pap „Másik Krisztus”, aki Isten kiválasztott eszköze az üdvösség számára.

Közvetlenül Isten által alapítva

A katolikus papság közvetlenül Isten által lett alapítva elsődlegesen és rendesen minden lélek megmentése érdekében. Jézus Krisztus, mielőtt a kereszten szenvedett, hogy megváltsa az elesett emberi nemet, elrendelte a 12 apostolnak ezt a papságot és meghagyta nekik, hogy a szentmiseáldozatot a nevében a feltámadása után mutassák be és biztosította számukra a hatalmat a bűnök bocsánatához. Mielőtt dicsőségesen a Mennybe ment, elrendelte, hogy a keresztények örömhírét hirdessék az egész világon.

III. Isten különleges eszköze

A két hivatal - a Szentmise bemutatása és a bűnök megbocsátása - a legmagasztosabbak a sok kiváltság és hatalom közül, amelyeket Isten megad a papjainak. A hívek ezért, és sok más okból kifolyólag, a legnagyobb tisztelettel és odaadással tartoznak Isten kiválasztott szolgáinak.

A Szentmise felajánlása, és így Krisztus keresztáldozatának megújítása, adja meg a pap legfőbb méltóságát. Mialatt részt veszünk a liturgiában, a pap látja el az Isten Fiának szerepét, aki szeretetből feláldozta magát az Atyának az egész emberiség nevében. Amikor a pap az átváltoztatás szavait mondja, megújítja Krisztus áldozatát a Kálvárián, ő maga szétválasztja az Úr Drága Vérét a Szent Testétől. A pap akkor szó szerint megfogja Istent és felemeli a magasba, hogy az emberek imádják a Megváltót.

A pap, amellett, hogy ő Isten különleges eszköze, fel van használva arra is, hogy a templomban naponta megjelenve, az isteni kegyelmet közvetítse akkor is, amikor a híveket megáldoztatja. Az emberek így közvetlenül a pap kezéből fogadják magukhoz Istent.

A papi méltóság nem korlátozódik le a Szentmise bemutatására, hanem részesedik más isteni kiváltságból is, amikor a bűnbocsánat szentségében megbocsátja a bűnt. Krisztus, amikor azt mondta apostolainak, hogy akiknek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartják bűneit, az nem nyer bocsánatot, egyértelműen akarta, hogy a papi feloldozás által az ember visszatérjen Isten kegyelméhez. Így a lélek szokásos módon áthalad a bűn halálán át a kegyelem életébe a papság által. Csak a kegyelem állapotában léphet be a lélek a paradicsomba; ezért bízta Isten a menny kulcsait a papokra.

IV. A hivatás felismerése

Miért teremtett téged Isten? Mire hív téged? Milyen hivatást akar neked adni és valóban boldoggá tenni? A hivatás felismerése kulcsfontosságú lépés mindenki életében. Íme néhány hasznos jó tanács, amely a katolikus papi hivatásra vonatkozik.

A hivatásról általánosságban elmondható, hogy egyszerűen egy hívás Istentől egy bizonyos életállapotra. A házasság ebben az értelemben hivatás, csakúgy, mint a többi különböző szakma, mint például orvos, tanár vagy asztalos. Isten ezért hív mindenkit egy bizonyos hivatásra, amelyik a legjobban illik a tehetségeinkhez, legjobban felkészít minket a mennyei életre és a legjobban tiszteli Őt. Mindenkinek kötelessége felismerni és teljesíteni ezt a hivatást.

A papság is hivatás, azonban felülmúl minden más hivatást, mert ez természetfeletti. Isten az emberiségre bőségesen akarja árasztani áldását és kegyelmét, ezért úgy döntött, hogy a papokat választja ki arra, hogy különleges eszközei legyenek ehhez a feladathoz. A pap és a szentségek nélkül sok lélek fog éhezni és nehezen fognak tudni a mennybe jutni. Ezért rendkívül fontos az igazi papi hivatás felismerése.

V. Figyelj a hívásra!

A papi hivatásnak vagy a vallásos élet bármilyen formája teljesítésének első lépése az Isten hívására való odafigyelés. A legjobb módja ennek a buzgó imádság - ami egyszerűen Istenhez emeli az értelmet - és a szentségek méltó vétele, amely feltételezi a kegyelem állapotát, vagyis az Istennel való barátságot. A fiatal (vagy nem is olyan fiatal) férfi átadja magát az isteni meghívásnak, mert Isten azokhoz beszél csak, akik készek meghallgatni és cselekedni. - Figyelj Isten hívására
Nem elsősorban erős érzelmek vagy heves érzések

Ez az isteni hívás azonban nem nyilvánul meg elsősorban erős érzelmekben vagy heves érzésekben. Ezek az érzékeny vigaszok néha kiegészítik a hivatás felismerését, azonban nem jelentik a hívást a papságra. Az igazi hivatás ehelyett biztosan azáltal fejlődik ki, hogy határozott és állandó vággyal Istent akarja szolgálni önmaga feláldozásával mások javára. Ez volt a vágya Krisztusnak, amíg a földön élt és ez az, amellyel meg kell egyezniük a leendő papoknak is.

Ha az ember egyszer felismeri, hogy birtokában van ennek a tartós vágynak, akkor beszélnie kell a helyi pappal és igyekeznie kell, hogy felvegyék a papi szemináriumba, feltéve ha nincs ennek akadálya. Ez az első és legfontosabb lépés a papi hivatás teljesítésében.
 
A felismerés kötelessége

Most a hivatás igényes felismerésének kötelessége a szeminárium rektoráé és az illető leendő pap lelki vezetőjéé, hogy Istenért, a helyi püspök utasítása által, aki kinevezte ezeket az embereket erre a különösen nehéz és fontos feladatra. Mindaddig, amíg a nevelkedő papnak becsületesek és őszinték a tettei és szavai, addig minden bizonnyal egyértelmű a hivatása.

A leendő papnak, az Isten tiszteletének és a lelkek szolgálatának jámbor szándéka mellett, fel kell mutatnia az erkölcsi fegyelmet, a lelki egészséget, a józan észt és a szellemi érettséget. Mindezek a tulajdonságok elengedhetetlenek a sikeres papi szolgálathoz. Hasonlóképpen nem hajthatják őt az érzelmek, hozzátéve még a fizikai örömöket is, vagy azt a vágyat, hogy a világ dicsérje és elismerje. Az ilyen hibák súlyosan akadályozzák a lelkipásztori feladatait és az Istennel való kapcsolatát.
Ad Catholici Sacerdotii (A katolikus papsághoz)

XI. Piusz pápa kiváló összefoglalást adott a püspökök, szemináriumi elöljárók és lelki vezetők számára, akiknek törekedniük kell, hogy ösztönözzék a nevelkedő papokat:

„Az okos és éber szemináriumi elöljáró, aki a reá bízott ifjakat egyénenként gondosan figyeli, azoknak tehetségeit és hajlamait alaposan tanulmányozza, különös nehézség nélkül észreveszi, kinek van égi hivatása a papságra. A papi hivatás vagy a papi szolgálatra való hajlamosság -mint jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek - nem annyira a lelkiismeret belső szózatán vagy érzelmi hangulatokon alapszik, amelyek sokszor egészen hiányoznak, hanem inkább a papságra törekvő őszinte és nyílt szándékon, ha ez azokkal a testi és lelki adottságokkal párosul, amelyek a papi szolgálatra való alkalmasságnak előfeltételei. Aki a szent papi rendet azzal az önzetlen nemes szándékkal kívánja, hogy önmagát Isten szolgálatára és a hívek üdvösségére áldozza, azonkívül józan jámborságot, romlatlan tisztaságot és megfelelő tanultságot mutat vagy legalábbis arra törekszik, annak nyilvánvalóan hivatása van az Istentől a papságra.

Aki azonban csak rövidlátó szüleinek erőltetésére azért akarja a papi állást elnyerni, mert földi javakat, előnyöket és kiváltságokat remél tőle, ami inkább a múltban volt általánosabb eset; aki a fegyelmet és az engedelmességet nehezen szokja, a jámborságra kevésbé hajlamos, nem szereti a munkát és nem érdeklődik a lelkek üdvössége iránt; aki az érzékiség iránt fogékony és hosszú tapasztalatban nem mutatja képességét az ellenállásra; aki végül a tanulásban oly gyönge előmenetelt tesz, hogy nem nyújt kellő reményt a tanulmányok elégséges sikerrel való elvégzéséhez: az nem született arra és nem alkalmas rá, hogy a szent papi rendet felvegye.” (XI. Piusz: Ad Catholici Sacerdotii)

Szigorú és igényes felkészítés

A hiteles papi életre való felkészülés szigorú és igényes, de nem eredmény nélküli. Maga Krisztus megmondta, amikor az apostolai megkérdezték, hogy mi lesz az ő jutalmuk:

„Mindaz, aki elhagyja értem házát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit, földjét az én nevemért, százannyit kap és az örök életet.” (Mt 19, 29)

Forrás: Szent X. Piusz Papi Testvérület


2017. április 23., vasárnap

A helyemen vagyok


Interjú két papnövendékkel a Pécsi Egyházmegyéből

A Pécsi Egyházmegyéből jelenleg nyolcan készülnek a papi szolgálatra Esztergomban, Budapesten vagy Rómában. A papnövendékek hazatértek a szemináriumokból a nagyhétre és a húsvéti időszakra. A hivatásról és a szemináriumi életről kérdeztük kettejüket.
 

Fekete Zoltán Szekszárdon született 1986-ban, ötödéves a budapesti Központi Papnevelő Intézetben. Idén szentelik diakónussá. Jelenleg a diplomavédésre készül.

Kovács József szintén 1986-ban született a Tolna megyei Pincehelyen. Negyedéves az esztergomi szemináriumban.

A kezdetek

Fekete Zoltán: Szeretetteli, vallásos családból származom, a szüleimmel minden vasárnap rendszeresen részt vettünk a szentmisén. Ilyen háttérrel is váratlanul ért Isten hívása a papi szolgálatra.

Kovács József: Az én családom nem gyakorolta a vallást, a nagymamámmal jártam templomba, az ő halála után pedig egyedül vettem részt a templomi életben. Nagyon nagy hatással voltak rám a hitoktatók, a plébános. A középiskola alatt némileg eltávolodtam az egyháztól, de éreztem, hogy ilyen területen szeretnék dolgozni, ezért az Apor Vilmos-főiskolán tanítói és hittanári diplomát szereztem.

A végső döntés

Fekete Zoltán:
Felnőttként elkezdtem kutatni a hit alapjait, magyarázatot kerestem a hit jelenségére. Elmélyültek az imádságaim. Megismertem a misztikusok által az elmélkedést, a szemlélődést. Elkezdtem megélni a liturgikus évet, eleinte egyedül, majd a plébános vezetésével. Ezzel letisztult a lelkem, és felkészült a hívásra. Eközben a vendéglátást, a szálláshelykészítést éreztem életcélomnak, ezért elvégeztem egy idegenforgalmi szakmenedzser-képzést, majd egy főiskolát is a turisztika területén. A főiskola után recepciósként dolgoztam három szállodában is, de már az első helyen megéreztem a fentről, Istentől érkező hívást. Akkor „számot vetettem", ahogy a biblia is írja, hiszen volt munkahelyem, albérletem, aktív tagja voltam egy budapesti katolikus ifjúsági közösségnek – ezeket le kellett zárnom, és meghoztam a döntésemet.

Kovács József:
A diplomáim megszerzése után egy kis Tolna megyei faluban kaptam hitoktatói állást, mellette fogyatékkal élő felnőttekkel foglalkoztam. Egy 1500 fős településen költöztem be a plébániára, ahol nem volt plébános. A gyakorlati tevékenységeken keresztül éreztem, hogy papi szolgálatra vágyom. Közben Tamásiba kerültem, ekkor már erősen vívódtam a karrier és a papság hivatása között. Végül 2013-ban beadtam a jelentkezésem Udvardy György megyéspüspöknek.

A reakciók

Mindkét családban hasonlóan féltették az elhatározásukat már meghozott fiatalokat. A család óvta őket az ismeretlentől, hiszen elindult a karrierjük, ebben pedig a szemináriumba jelentkezés visszaesést hozott. Ám, amikor elmondták otthon, hogy mire készülnek, mindkét családban azt felelték a szülők: „sejtettük".

A szeminárium

Kovács József: A szemináriumba az ember úgy lép be, hogy lát maga előtt egy képet: itt „szent emberek vesznek körül, akik ugyanúgy gondolkodnak, egy irányba mennek, egy cél lebeg a szemük előtt". Ez az elképzelés nagyjából fél évig tart. Aztán a papnövendék ráébred arra, hogy itt sokkal többről van szó. Nem csupán a képzést kapja meg, hogy alkalmas legyen szentmisét tartani vagy gyóntatni. Hanem ez róla is szól: hogy töltekezzen. Erre pedig a szemináriumban lehetőség van, néha „idegesítően másra sincs lehetősége", csak a folytonos lelki és tudományos fejlődésre. A szemináriumi életforma, a napirend segít megállni és elmélyülni, hiszen nem kell aggódnom a mindennapi gondok miatt: mi lesz a befizetetlen csekkekkel, lesz-e mit az asztalra tenni a hó végén? Isten elém teszi az alkalmat: „tessék, fogadd el".

Fekete Zoltán: Eleinte megpróbáltam a papi hivatást és a világi munkát összeegyeztetni. De vagy egyikben, vagy másikban nem tudtam volna teljesen odaadni magam. Valószínűleg az alap hozzáállásom a valláshoz akkor sem lenne más, ha a papság helyett a családi életet választottam volna, akkor nagycsaládban tudnám az apostoli munkára kapott hívásomat kiteljesíteni. De most a helyemen vagyok.

A szemináriumban szoros napirend szerint folyik a munka, reggel hat órakor van ébresztő, fél héttől szentségimádás, héttől mise következik a papnövendékeknek. A reggelit követően egyetemi előadásokon vesznek részt, majd ebéd, utána pedig szentírásolvasás, lelki beszélgetések következnek. Este fél 11-kor van villanyoltás.

A papnövendékek másodévben öltöznek be, azaz ekkor kapnak reverendát. Harmadévben lektorrá vagyis felolvasóvá avatják őket: ez a szentírásban való elmélyülést is magában hordozza. Negyedévben lesznek akolitusok, ötödévben diplomáznak, és ezután szentelik a kispapokat diakónussá, áldozópappá. Hatodévben történik a papszentelés. Ezután a megyéspüspök döntése alapján végeznek szolgálatot az egyházban, illetve a továbbtanulásra is lehetőségük van.

A szemináriumi élet egy teljes, önálló, optimális papi életre készít fel, amelyben helyet kap a sportolás és a pihenés is. A növendékek rendszeresen sportolhatnak (uszodába járnak, atletizálnak, futballoznak), könyvtárba és levéltárba járnak, illetve közös kirándulásokat is szerveznek.

A budapesti Központi Szemináriumban 2017. június 9-én nyílt estét szerveznek az érdeklődőknek, akik így megismerhetik az ott tanuló papnövendékeket és személyes beszélgetések során bepillantást nyerhetnek a mindennapokba.

Forrás: Pécsi Egyházmegye


2017. április 15., szombat

Húsvét ünnepére


Kedves Hivatástisztázó és Hivatásukat megélő Testvérek!

A Feltámadt Krisztus fénye, ereje, békéje és kegyelme járja át szívüket ezen a szent ünnepen, hogy az Ő követésében járva megtalálják és hűségesen megmaradjanak az Ő útján és másokat is kitartóan erre az útra tudjanak vezetni környezetükben. A Feltámadás örömében és békéjében megélt áldott Húsvétot kívánok és szívből kívánom emellett, hogy megújulást hozzon életükben és felebarátaik életében ez a szent időszak.

Szeretettel és imádsággal:

Mária Eszter

2017. április 14., péntek

Van-e hivatásod?


A hivatás Isten meghívásának tudatos elfogadása. Isten mindenkit meghív az üdvösség munkálására (1Tim 2,4). Egyeseket különös szolgálatra hív. A hivatásról szóló jelenetek a Biblia leghatásosabb történetei közé tartoznak. Gondoljunk néhány meghívásra, amelyek a személyt a legmélyebben érintik - Mózes meghívása az égő csipkebokorból (Kiv 3), Izajásé a templomban (Iz 6), Jeremiás megszólítása (Jer 1). Ezek a jelenetek szemünk elé állítják Istent a maga fölségében és kiismerhetetlenségében, úgyszintén az embert egész valóságában: félelmével és nemes lelkűségével, azzal a lehetőséggel, hogy elfogadja a hívást, vagy ellenáll annak.
Isten örök tervében ott van a kiválasztott. Időben megkapja az Isten meghívását. A hivatás tárgya valami küldetés. Jeremiásnak az Úr szócsövének kell lennie a nemzetek között. A küldetés hallatán megrémül, még csak 25 éves, tapasztalatlan ifjú, aki úgy érzi, hogy járatlan a beszédben. „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak - az Úr mondja ezt neked.  Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess." (Jer 1,8-10).
Ha Isten szól, útnak indulnak. Ezt látjuk Ábrahám, Jákob, Mózes, Ámosz, Izajás, Jeremiás, Ezekiel esetében. Mindig ugyanazt ismételve: Menj! Elküldelek…
Isten hívására, mindenki személyes módon, természetének megfelelően válaszol. Mózes olyan jeleket kér, amelyek hitelesítik küldetését (Kiv 3,11), Izajás felajánlkozik: ”Itt vagyok, engem küldj el!"  (Iz 6,8). Jeremiás ellenvetéseket tesz: "Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok." (Jer 1,6). Mindegyik engedelmeskedik, mert lényegesen érintette Isten, tudatában van személyes küldetésének.
Mindenki életében felhangzik az Úr hangja, a soha sem sejtett vagy remélt égő csipkebokorból. Ez a hang minket is hív és követésre szólít. (Gondolhatunk Szent Ágoston esetére: Tolle, lege!) Ha visszagondolunk, amiként Mózes gondolhatott vissza a pusztában fellobbanó csipkebokorra, bensőnkben ismét az Úr szavát halljuk és beindul az önvizsgálat: hogyan hordozom a hivatást?
Mózes sem tudott a tűzben gyönyörködni, vagy netán a pernyének látszó ábrák fölött eltűnődni, amikor a lángok közül az Úr hangja morajlott. A titokzatos látomás értelme, a lobogó láng nyomán a megértő üzenet: "Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” (Kiv 3,7-8).
Közösséghez szól a küldetés. A megértés eredményeként sugárzik tudatunkba az elkötelezett összegezése: íme a nép, a föld, a hegy, a világ – akinek sorsában osztozom, akiben képességeim, vágyaim és álmaim, küldetésem elnyerik igazi értelmüket. A hivatás mindig a közösségben születik és az életet lefoglalja. Amikor Isten megszólítására válaszolunk, ezt közönségesen hivatásnak nevezzük. A közösségi érzület magzatvize nélkül fulladásra ítélt minden meghívás.

Isten a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által megragad és módosítja életünket saját transzcendens természetéhez.
Jézus Urunk nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedőket: halászokat, családosokat, pénzváltót, vagyis a közösségben élőket. Ezekkel célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek. Istenünk „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. (1Tim 2,4).
A gazdag ifjú Jézustól megkérdezte: „Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,20-21).
Ez a felszólítás, amely az ifjú egész létét más dimenzióba akarja helyezni, felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig, és más emberré teszi, az ifjúnak kedvét szegte.
A hivatás személyes oldala a hit és átalakulás, a hitből és engedelmességből fakadó csatlakozás.
Életünk során egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk. Szent Pál írja: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Azt a Krisztust hirdeti, aki a Damaszkuszba vezető úton megszólította és megérintette lelke mélyét. Most ez a Krisztus, Pál apostolon keresztül akarja másokkal is megismertetni magát, és így az élmények sorozatát nyitja meg előtte.
Ez a „kényszerűség” minden elhivatottat markában tart, mert minden munkájában, emberi kapcsolatában Jézus tűnik fel és tűnik el.
Corona Bamberg, Az emberség ára c. könyvében a vadászkutyákhoz hasonlítja a hivatásos embert. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a vadat, mert azonnal megiramodik, rohan a vad után. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel nem látták, iramuk lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozót, amely felhasogatja bőrét, feltöri a talpát. Nem hagy fel az üldözéssel, míg a zsákmányt megszerzi, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél. De ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A kutya vadászás közben válik önmagává, a futásban, az erőfeszítésben szabadul fel, még mielőtt elérné a célt. „Így kell, akinek Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul Őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Vessünk egy pillantást Saul-Pálra, aki lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. (vö. ApCsel 9,1) Amikor megismerte Krisztus túláradó szeretetét, már a Lélektől hajtva szalad Krisztus után: „futok a kitűzött cél felé ... nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam.”  (Fil 3,12) A hasonlatnál maradva: a vadászkutya és a nyúl, Krisztus és az apostol összetartoznak.
Az Egyház tagjainak élete mind a hivatásról szól: Bosco Szent János különös álma után, szűnni nem akaró lendülettel követi hivatását, dolgozik az ifjakért. Remete Szent Antal az önmagát kiüresítő Krisztushoz akar hasonulni. A dicsőséget hajszoló Loyolai Szent Ignác pedig Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tesz (M.I.N.D.). A megtört nádszálat is kímélő Krisztust példáját követő, Lisieux-i Szent Teréz, a kis feladatok nagylelkű végzésében találta meg hivatását.

A hivatást inkább megsejtjük, nem tudjuk megmagyarázni. A magyarázat nem jeleníti meg a hivatást, csak az élet. Megmagyarázni nem tudjuk, de róla beszélni tudunk. A pusztai vándorlás alatt sokszor megszomjazott a zsidó nép, ilyenkor zúgolódtak, megkeserítették Mózes életét. „Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” (Kiv 17,4) Az Úr vizet ad nekik a sziklából. – Ámosz próféta is csak azt tudta mondani a bételi szentély papjának: „pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát!” (Ám 7,14-16).
A hivatás olyan, mint a szerelem, csak az élet jeleníti meg. Ha magyarázatot kérnek, akkor a tudatlanság, tehetetlenség érzése szakad ránk, s olyankor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra visszataláljunk az eredeti, érintetlen hívó hangok, szívbéli álmok, vonzalmak által a feladatokat adó Úr színe elé.
A meghívottat vezeti az Úr. Ez magatartásán mindig meglátszik és érezhető. Aki vállalja a meghívást, annak meg kell halnia a világ számára úgy, hogy a világban marad, de állandó kapcsolatban az Úrral. Amikor Mózes megkérdezte az Urat: „Mit tegyek ezzel a néppel?” Ő válaszolt: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” (Kiv 17,5k)
A lengyel író, Krisztus vezetését így mutatja be a Rómából menekülő Szent Péter kérdésére: Quo vadis, Domine? - „Ha te elhagyod népemet, én Rómába megyek, hogy újra megfeszítsenek. Péter csakhamar felkelt, reszkető kezével felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma felé. Pál, János, Linus, meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb rémülettel fogadták… De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit felelt: Láttam az Urat. S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.” (Sienkiewicz Henrik, Quo vadis, 553.)
Ószövetségi párhuzama, Franz Werfel, Halljátok az igét c. regény hősének, Jeremiásnak sorsában mutatja be. Cidkijah király szeme láttára gyors kardcsapással széthasították gyermekeinek fejét. Majd két izzó vastűt beledöftek a király gyönyörű szemébe. A próféta, Jirmijah, immáron nem félt többé s az Egyetlen nevében így szólt Mardukhoz a népek urához: „Alapkő és szegletkő lehettél volna… De most halott tömb vagy csupán és útban heversz… Nebukadnezár szája megvonaglott. Ajkai körül a vonaglás most rejtélyes mosollyá szelídült. Minden időkre biztosította a sértő életét és szabadságát: A hirdető tetszése szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit hirdetnie kell… Mert nagyon erős benne az ő Istene…” (568. old.)
A meghívottat boldoggá teszi az Úr. Jézus nagy ígérete: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt 28,20) A kilátástalannak tűnő helyzetben is velünk van: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.Aki meghallja szavam és ajtót nyit bemegyek hozzá, vele szem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez pedig a teljes létközösség Istennel.
A hivatás kezdetén rányitunk az Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos szeretet útján tudjuk. Jézus szeretete sodor minket, amíg utunk végén újból Reá nyitunk. És akkor látni fogjuk, amit szem nem látott, hallani fogjuk, amit fül nem hallott, s bírni fogjuk, akit emberi szív fel nem fogott.

Az Atya kente föl Szentlélekkel Jézus Krisztust és „pappá, prófétává, királlyá” tette. Isten egész népe részesedik Krisztus e három feladatköréből és hordozza a küldetés és a szolgálat felelősségét, ami abból fakad. Isten népéhez csatlakozva a hit és a keresztség által részt kaptunk e nép páratlan hivatásából: papi hivatásból. „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap az új népet „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tette.” (KEK 783k)
Sokféle hívatás van, de a legfontosabb, hogy keresztények vagyunk, mert a keresztség által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lettünk. A hívők egész közössége, mint ilyen, papi jellegű. Ez az általános papság. (vö. KEK 1546) A keresztségben szerzett és a bérmálásban megerősített természetfölötti méltóság, amelyben Krisztus Egyházának minden tagja részesül, s ennek következtében kedves áldozatokat hozhat Istennek, és dicsőítheti őt. Valamennyiünk közös hívatása az életszentségre és a világ evangelizálására szól. Az általános papság két másik szentségben bontakozik ki, az egyházi rend és a házasság szentségében. E szentségek révén a hívek sajátos fölszentelésben részesülnek. Azok, akik részesülnek az egyházi rend szentségében, arra kapnak fölszentelést, hogy Krisztus nevében „Isten igéje és kegyelme által az Egyház pásztorai legyenek”. A családot alapítók, hogy méltó módon betölthessék állapotuk föladatait, egy külön szentségből nyernek megerősítést és fölszentelést.(vö. KEK 1535)                    
A szolgálati papság. Az egyházi rend az a szentség, mely által a Krisztustól Apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végezetéig: tehát az apostoli szolgálat szentsége. Három fokozata van: a püspökség, az áldozópapság és a diakonátus. A püspökök és papok szolgálati papsága, és az összes hívő általános papsága, „lényegük szerint” különböznek, bár „egymáshoz vannak rendelve.. Míg a hívők általános papsága a keresztségi kegyelemnek - a hit, remény és szeretet életének -, valamint a Lélek szerinti élet gyarapodásában valósul meg, addig a szolgálati papság az általános papság szolgálatában áll, és az összes keresztények keresztségi kegyelmének kibontakoztatására irányul. Egyike azon eszközöknek, melyekkel Krisztus szüntelenül építi és vezeti a maga Egyházát. Éppen ezért egy külön szentséggel, az egyházi rend szentségével adják át. Az egyházi rend szentségét kézrátétellel szolgáltatják ki, melyet ünnepélyes fölszentelő könyörgés kísér, s ebben a szentelendő számára a Szentléleknek a szolgálathoz szükséges kegyelmét kérik. A szentelés eltörölhetetlen karaktert nyom a lélekbe, akár a keresztség és a bérmálás. (vö. KEK 1597). A fölszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás, az istentisztelet és a lelkipásztori irányítás által végzik. Az egyházi rend szentségének az alapja a papi hivatás. Jézus maga hívta meg apostolait, ugyanígy ma is Ő hívja meg.
A hivatás feltételei, hogy egészséges legyen a papságra készülő, legyen elegendő szellemi képessége a szükséges tanulmányok elvégzésére, valamint legyen komoly erkölcse, és a papságban ne keressen egyebet, mint Isten és az emberek szolgálatát.

Darvas-Kozma József

Forrás: Krisztussal a keresztet


2017. április 8., szombat

Hivatástisztázás a Vianney Testvéreknél



Hivatástisztázásra várunk minden 16. életévét betöltött fiút/férfit, aki még keresi útját, s kérdései vannak, hogy milyen élethivatásban találja meg az üdvösségre vezető irányt.

Ha őszintén megfogalmazódott már benned a kérdés:

„Mit kívánsz tőlem, Istenem?”, 

és így komolyan keresed a választ, mi segítséget nyújtunk döntésed meghozatalában.

Bátran vedd fel velünk a kapcsolatot, hogy megbeszélhessük,hogyan és miben tudunk támogatni,hogy megértsd és megvalósítsd teremtettséged célját.


Hivatástisztázó programjaink:

- egyéni időpontokban, vagy másokkal csoportosan,

de személyesen kísért lelkigyakorlat keretében

- közösségünkben töltött napok, amelyben megismerheted életünket közelebbről
- lehetőség arra, hogy a húsvéti szent három napot együtt ünnepeld velünk
- ha van időd és lehetőséged, rendszeres személyes lelki-kísérést is tudunk biztosítani neked egyeztetve közösségünk egyik lelki-kísérőjével

Elérhetőségek:

Email: testverek@keti.hu

Cím: Római Katolikus Plébánia
4327 Pócspetri
Szent Erzsébet tér 3.

Telefon:  +36/30/68-99-938

Forrás: Vianney Testvérek