2014. november 30., vasárnap

Kiket ünneplünk a megszentelt élet évében?

Advent első vasárnapján Erdő Péter bíboros nyitja meg Magyarországon a megszentelt élet évét. Héray András FSO atyát, a "Krisztus Ügye" Lelki Család tagját, az MKPK irodaigazgatóját arra kértük mutassa be az olvasóknak kiket ünneplünk az év folyamán.

A kérdésre választ találunk Szent II. János Pál pápa Vita Consecrata kezdetű (VC, 1996. március 25.), szinódus utáni apostoli buzdításában, amelyben az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről írt:

„Közösen adjunk hálát Istennek a szemlélődő és apostolkodó szerzetesrendekért és szerzetesi intézményekért, az apostoli élet közösségeiért, a világi intézményekért és az Istennek szentelt személyek más csoportjaiért, valamint mindazokért, akik szívük mélyén különlegesen átadták magukat Istennek” (VC 2).

Amikor hálát adunk a megszentelt életet élő személyekért, akkor magát a szeretet forrását, a szentháromság egy Istent ünnepeljük, aki nem szűnik meg gondoskodni egyházáról és minden korban hív embereket, hogy egészen neki szentelve éljenek. Az üdvösségre szóló hivatásunk a keresztségben gyökerezik. Az evangéliumi tanácsok vállalása révén az egész élet Isten szolgálatára való átadása sajátos megszentelődést hoz létre, „mely a keresztségi konszekrációban gyökerezik, és azt teljesebben fejezi ki” (II. Vatikáni Zsinat, Perfectae caritatis kezdetű dekrétum a szerzetesi élet korszerű megújításáról, 5). Ezt az önátadást az egyház fogadja el, így az az egyház szolgálatára is kötelez.

A megszentelt életet (vita consecrata) élő emberek az egyházban, az egyház által elfogadott módon, önként és szabadon vállalják életállapotképpen a három evangéliumi tanácsnak a megtartását. Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici - CIC) írja le, hogy az így megszentelt életformában a keresztények „teljesen a mindenekfelett szeretett Istennek szentelik magukat, hogy az Ő dicsőségére, az egyház épülésére és a világ üdvösségére új és különös címen elkötelezve, Isten országának szolgálatában törekedjenek a szeretet tökéletességére, és kiváló jellé válva az egyházban, a mennyei dicsőséget előre hirdessék” (CIC 573.k. 1. §). 

Az Istennek szentelt élet az Úr Jézus példájában és tanításában gyökerezik. Az evangéliumi tanácsok vállalásával Jézus személyének lényeges vonásai – a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség – „láthatóvá” válnak a világban, és a hívők tekintetét ráirányítják Isten Országának arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még várja (vö. VC 1).

A megszentelt élet vallási alapelemei: a teljes odaadás Istennek, Krisztus szoros követése, különös elkötelezettség Isten dicsőítésére, az egyház építésére és a világ üdvözítésére. Az egyháztörténelem folyamán az „evangéliumi tanácsok” vállalásával megszentelt életnek számos formája alakult ki. A Codex felosztásának értelmében beszélhetünk szerzetes intézményekről, világi intézményekről és az apostoli élet társaságairól.

Azokat az intézményes formákat, ahol a tagoknak a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség tanácsait vállalniuk kell, a megszentelt élet intézményeinek (instituta vitae consecratae) nevezzük. Ha ez a vállalás szükségképpen nyilvános fogadalmak útján történik, szerzetes intézményről (institutum religiosum) beszélünk. Az ilyen intézmény régi neve „szerzet” (religio) volt (1917-es CIC 488.k. 1). Ezekben az intézményekben jellemző, hogy a tagok idővel örök fogadalmat tesznek, közösségben élnek, és a világtól bizonyos fokig elkülönülnek (607.k.; vö. Lumen gentium 44-45; Perfectae caritatis 5).

Ha az evangéliumi tanácsok vállalása az adott intézmény szabályzatában megjelölt valamilyen szent kötelékkel (pl. magánfogadalom, eskü, ígéret) történik, s a tagok nem különülnek el a világtól, hanem a világban élnek, s nem is folytatnak feltétlenül együttlakással járó közös életet, világi intézményről (institutum saeculare) beszélünk (710.k.; 712.k.; 714.k.). A világi intézmények tagjainak szerepe a világban, hogy mintegy kovászként élve a világot belülről szenteljék meg és evangelizálják. XII. Piusz pápa 1947. február 2-án kelt Provida Mater Ecclesia című apostoli konstitúciója fogalmazta meg a formális jóváhagyást és ez azóta is a világi intézmények alapműve.

Vannak tehát a szoros értelemben vett megszentelt személyek, akik vállalják az evangéliumi tanácsokat és vannak a tágabb értelemben vett tagok – ezt a típust többnyire harmadrendnek hívják: „Az intézmény a szabályzatban meghatározott valamilyen kötelékkel magához társíthat olyan más krisztushívőket, akik az intézmény szellemében törekszenek az evangéliumi tökéletességre, és részt vesznek az intézmény küldetésében” (CIC 725.k.).

Az apostoli élet társaságai (societates vitae apostolicae) korábban a „közös élet társaságai” megnevezést viselték. Nem feltétlenül minősülnek az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet intézményeinek, hiszen nem szükségképpen vállalják az evangéliumi tanácsokat, bár vannak e csoportban egyes társaságok, melyek tagjai a szabályzatuk szerinti valamilyen módon kötelezik magukat erre. Sajátos jellemzőjük a közös élet és az apostoli célkitűzés (731.k. ).

A megszentelt életnek azonban vannak új formái is, amelynek „jóváhagyása kizárólag az Apostoli Szentszéknek van fenntartva”. (vö. CIC 605.k.) Ezek azok a közösségek, amelyek jelenleg már elismert pápai jogú intézmények. A megszentelt élet új formái ún. „család típusú” intézmények. Általában „szerzetesi családként”, „lelki családként”, „krisztushívők családjaként” határozzák meg magukat. Ez alatt azt értik, hogy általában van egy női és egy férfi megszentelt életű ág (megszentelt életű testvérek és papok). Ezen kívül társulásként, vagy más kapcsolódási formákban – szorosabb illetve tágabb értelemben – tartoznak hozzájuk egyházmegyés papok, de családosok, illetve világban élő egyedülállók is. A megszentelt életű tagok a hármas fogadalmat teszik le. A családos tagok ígérettel, „elköteleződéssel” köteleződnek el a karizma és a lelkiség alapján.

Ferenc pápa apostoli levelet (2014. november 21.) írt a megszentelt élet évére. A Szentatya levele végén azokhoz a világi hívekhez fordul, akik osztoznak a megszentelt élet eszményeiben, küldetésében és feladataiban. Azt kéri tőlük, keressék az alkalmakat arra, hogy a megszentelt személyekkel együtt ünnepeljenek és velük közösen szolgáljanak. Az egyház titkát fejezi ki ez a gondolat, hiszen a különböző hivatások az egyházban egymást „kölcsönösen kiegészítik” és gazdagítják. Ferenc pápa levelében megszólítja az újabb alapítású intézményeket, hogy mint „karizmatikus családok” ismerjék meg egymás tapasztalatait és gazdagítsák, támogassák egymást – az egyház szolgálatában, Isten dicsőségére.


Forrás: Magyar Kurír

Képek: Stillsong Remeteség, Az Egyház konszekrációja maronita ikon

Lelkinap sorozat lányoknak a Szociális Testvéreknél

Folytatódik lelkinapos sorozatunk


Szeretettel várunk ide olyan, 18-35 év közötti lányokat, akik érdeklődnek a szerzetesi hivatás iránt, és szeretnének egy-egy napot elcsöndesedve, Isten keresésében, imádságban tölteni.

A nap során Szabó Katalin testvér folytatja Corona Bamberg: Az emberség ára c. könyve alapján tartott elmélkedéseit, a programban pedig szerepel még szentmise, közös zsolozsma, csendes imádság, megosztás és műhelymunka is.

Ebben a hónapban a következő alkalom december 14-én, vasárnap lesz.

A lelkinap fél 10-kor kezdődik, kb. fél 5-ig tart.
További részletek és jelentkezés 
Tóth Anna testvérnél a tannasss@gmail.com címen, vagy a 36/30-447-1598-as telefonszámon.

Várunk szeretettel!


Forrás: Szociális Testvérek

Képek: Mária Eszter, Szociális Testvérek


A megszentelt élet

Jézus imádkozni tanította apostolait, mert kérték, hogy kéréseik megfelelő módon hangozhassanak el.Az első kérés, rögtön a bizalommal teljes „Atya” megszólítás után: Szenteltessék meg a te neved. Kicsit felbontva a tömör fogalmazást: Te magad vagy szent, vagyis isteni lényeged végtelenül más, mint a teremtett világ. Ennek ellenére az emberek nem tudnak kellő tisztelettel beszélni rólad. Mi azt a kegyelmet kérjük, hogy mindenkor imádó hódolattal említhessük nevedet, úgy, amint Izajás prófétai meghívása előtt látta, hallotta a szeráfok mennyei hódolatát (6). Bizalommal kérjük, hogy mások, ismeretlen ember milliárdok is tartsák tiszteletben nevedet, soha káromló kifejezés el ne hagyja ajkukat. De tetteik is mindig méltók legyenek hozzád. Ne csak a templomban, ne csak a veled való beszélgetés közben tiszteljenek meg illendőképpen, hanem az egész életüknek is az legyen a célja, hogy megdicsőítsenek vele Téged. Ezt jelenti a megszentelt élet. Jézus ad jó példát erre földi életével: „Én megdicsőítettelek téged a földön, befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 11,4-5) a megszentelt élet lényege: nekünk is el kell végeznünk azokat a feladatokat, amelyekkel minket bízott meg Istenatyánk, amikor életet ajándékozott nekünk, és elindított a földi élet útjára. Tehát nem bizonyos hivatások feladata a megszentelt életet megvalósítani, hanem minden emberé. Amikor tehát a megszentelt élet napját tartjuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt az életelvet ne csak az egyházi rendet felvettek: klerikusok, papok, fogadalmas szerzetesek és szerzetesnők kellene, hogy ismerjék, ápolják, vállalják, hanem minden keresztény az egész történelem folyamán. „Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát. Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat”. (Zsolt 66,8-9) Szent Pál apostol írja: „hiszen mindenki beszéli rólunk, hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok”. (1Tessz 1,9) Ez a szolgálat az igazság és a szeretet állandó művelése, hogy a szent Istenhez hasonuljunk: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket; s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen” (1Tessz 3,12-13). Ezt az Istennek szentelt életet Krisztus szenvedése tette lehetővé bennünk: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. (Gal 2,19-20) Felmerülhet a kérdés: Melyik állapotban lehet jobban megélni a megszentelt életet? Ezt Isten akarata dönti el. Maga Jézus ad erre eligazítást: „Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket. Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott”. (Mt 19,4-5.10-11) Mindenki abban az állapotban tudja tökéletesen megszentelni életét, amelyet Isten szánt neki.

Kovács Bánk OFM

Forrás: Kovács Bánk atya honlapja


Kezdődik a Megszentelt élet éve az Emmánuel Közösségben


Ostende nobis



2014. november 28., péntek

Ferenc pápa levele a megszentelt élet évére

November 28-án csütörtökön tették közzé Ferenc pápa levelét a megszentelt élet évére, mely mint ismeretes november 30-val, advent első vasárnapjával veszi kezdetét és 2016. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepével ér véget. A pápa levele a megszentelt élet célkitűzéseit, elvárásait és távlatait elemzi, melyet nemcsak Róma püspökeként írt, hanem mint aki maga is Istennek szentelt személy. 


A célkitűzések között elsőként említi a pápa, hogy a megszentelt élet képviselői mindenekelőtt „hálaadással tekintsenek a múltjukba”, hogy élővé tegyék ezáltal saját identitásukat, anélkül, hogy szemet hunynának a következetlenségek fölött, melyek sokszor az eredeti karizma néhány lényeges szempontjának az elfeledéséből adódnak. Ez a visszatekintés és számbavétel tudatosítja, hogy a megszentelt élet egy-egy családja miként élte meg a karizmáját a történelem folyamán és milyen nehézségekkel kellett szembenéznie. 

A második célkitűzés arra irányul, hogy „a jelent szenvedéllyel éljük meg”, ami természetes következménye a saját gyökerek újra felfedezésének. Az összes alapító számára egyetlen regula, vagyis rendszabály létezik, ez pedig az evangélium. A szabályok tehát az evangélium kifejezései és egyben eszközök annak teljes megélésére. Az eszmény mindig Krisztus, hogy elmondhassuk „számomra az élet Krisztus” (Fil 1.21). A megszentelt élet közösségeinek tagjai ebben a különleges évben engedjenek az evangélium felszólításának, ami legyen egy valódi „vademecum” a mindennapokra. 

A szeretet képzelete nem ismer határokat – írja a pápa a levelében – és mindig tudott megszámlálhatatlan új utat nyitni, hogy elvigye az evangélium fuvallatát a legkülönfélébb kultúrába és társadalmi környezetbe. Az alapítókat elbűvölte a tizenkét apostol egysége a Mesterük körül. Ma, amikor az összeütközések, a különféle kultúrák nehéz együttélése és a gyengék feletti hatalmaskodások kultúrájában élünk, akkor egy olyan közösség modelljének a felajánlására kaptunk meghívást, amelyik a személyek méltósága elismerésén és a javak megosztásán keresztül lehetővé teszi a testvéri kapcsolatok megélését – fogalmaz a pápa. 

A harmadik célkitűzés a „jövő átölelése reménységgel”. Ismertek a jelenkor nehézségei, mint a hivatások számának a csökkenése és a relativizmus, mégis éppen az ilyen bizonytalanságok között valósul meg a reménységünk, ami a történelem Urába vetett hitünk gyümölcse, aki állandóan ismétli: „Ne féljetek, mert veletek vagyok”. Ez a reménység nem számokon és műveken alapul, hanem azon, akibe bizalmunkat vetettük és ez a reménység nem csal meg. 

Ferenc pápa a személyes elvárásai között említi meg az óhaját, hogy az Egyház örömteli arcot és Istentől eredő boldogságot mutasson a világnak, amit a közösségekben megélt testvériség hitelesít. Mindezt egy eredmény centrikus, egészségmániás és sikerorientált környezetben kell megvalósítani, mely kizárja a gyengéket és a szegényeket. Az egyház ne a prozelitizmus, hanem a vonzereje révén gyarapodjék. 

Erővel szól a pápa a megszentelt élet prófétai jellegéről, melynek jegyében a küldetése az, hogy felébressze a világot, a megkülönböztetés révén tárja fel a rosszat, az igazságtalanságot és álljon a gyengék, a védtelenek oldalán. Ferenc pápa elvárja az Istennek szentelt személyektől, hogy legyenek a közösségi élet szakértői, győzzék le a soraikban a pletykát, az irigységet, a féltékenységet és éppen ezáltal tudjanak kilépni saját intézményük keretei közül. Elvárja tőlük a konkrét cselekedeteket a menekültek befogadása, a szegényekhez közelítés, a katekizmus kreativitása, az evangélium hirdetése és a struktúrák karcsúsítása terén.

Ferenc pápa levele végén azokhoz a világi hívekhez fordul, akik osztoznak a megszentelt élet eszményeiben, küldetésében és feladataiban. Keressék az alkalmakat arra, hogy a megszentelt személyekkel együtt ünnepeljenek és közösen szolgáljanak. A pápa befejezésül a püspökökhöz fordul és arra buzdítja őket, hogy törekedjenek előmozdítani a különféle közösségek sajátos karizmáit, tovább gyengédséggel és szeretettel álljanak mellettük a szenvedés és az erőtlenség helyzeteiben. 

Forrás: Vatikáni Rádió 

A levél teljes terjedelmében itt olvasható.


Adventi lelki nap a Ferences Mária Misszionárius Nővéreknél


2014. november 25., kedd

Alexandriai Szent Katalin legendája

Alexandriai Szent Katalin magyar nyelvű legendája a X. században készült, ez a XIII. században kiegészült a királylány megtérésének, még később születésének csodálatos históriájával:

Régen a pogány világban egy Costus nevű jámbor király kincsekben bővelkedett, de nélkülözte a legértékesebbet, mert nem volt gyermeke, akire országát hagyhatta volna. Népét Alexandriába gyűjtötte és felszólította, hogy az ott felállított kőbálvány előtt a király kívánságának teljesítéséért imádkozzanak. Az imádság azonban nem hallgattatott  meg. A király ekkor Görögországból, egy Alforabius  nevű híres bölcset hívott meg, aki azt a tanácsot adta, hogy öntessen arany szobrot az egy istennek képével és hirdesse, hogy ő az istenek istene. A király követte a tanácsot és kilenc hónap múlva leánygyermeke született, akit Katalinnak nevezett el és tudós mesterekkel neveltetett fel.

Amikor Katalin szépségben és bölcsességben tündöklő hajadonná serdült fel, atyja meghalt, így átvette az ország kormányzását. Egy alkalommal huszonnégy szűzzel, huszonnégy matrónával és száz lovaggal útra kelt, de éjszaka egy erdőben eltévedt. Itt egy remetére talált, aki beszélgetés kzben megkérdezte Katalintól, miért nem megy férjhez? Katalin büszkén felelte, hogy nem talált magához méltó kérőt. A remete mosolyogva megjegyezte, hogy ő ismer egy hatalmas császárt, akinek a fia éppen hozzá illenék. Katalin kijelentette, hogy ő holtig szűz marad. Mire a remete felvilágosította, hogy a császár fiának az a tulajdonsága, hogy jegyesét örök szűzességben megtartja; anyja is szűz és a neki szolgáló lányok is szűzek. Ekkor Katalin szerette volna látni a császár fiát, a remete pedig elővett egy képet, mely a császár fiát és annak anyját ábrázolta, vagyis Szűz Máriát és Krisztust.

Éjjel álmában megjelent Katalinnak a szent szűz Krisztussal, aki azonban elfordul tőle és anyja kérésének dacára elutasítja őt. Ezután Katalin ismét a remetéhez fordul, aki a keresztény vallásra oktatja és megkereszteli. Hazatérvén, álmában újra megjelenik neki Szűz Mária, ölében a gyermek Krisztussal, aki most már szeretetteljesen feléje hajol és gyűrűvel eljegyzi magának, majd megjósolja neki, hogy vértanúi halált fog érette szenvedni.

Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése
Nem sokkal később Maxentius császár Alexandriába vonul és megparancsolja, hogy mindenki a pogány isteneknek áldozzék. Katalin elmegy a császárhoz és felszólítja, hogy térjen Krisztushoz. A császár szerelemre lobbant a szép lány iránt és ötven bölcset hivatott, hogy eltántorítsák hitétől.

Katalin az ötven bölccsel vitába bocsátkozott, melynek eredményeként a bölcseket megtérítette, akiket azonban a császár ezért kivégeztetett. A császár, miután Katalin ellenállt csábításának, megkínoztatta és börtönbe záratta a lányt. Itt kereste fel a császárné, aki Katalin körül sebeket gyógyító angyalokat talált. A látvány és Katalin szavai annyira meghatották a császárnét és kísérőit, hogy keresztényekké lettek.

A császár újból maga elé rendelte Katalint,  egy késekkel felszerelt kerekekből álló kínzószerkezettel próbálta jobb belátásra bírni, Katalin azonban továbbra is visszautasította ajánlatát, ezért a császár halálta ítélte. Az angyalok azonban megmentették Katalint, a kerék darabokra tört és sok katona halálát okozta. A császárné szót emelt Katalinért és kérte férjét, hogy ne bántsa, hiszen ő is hisz Krisztusban, a férje azonban nem hallgatta meg, őt és kíséretét is megkínoztatta és lefejeztette, majd megparancsolta, hogy Katalint is fejezzék le.

Amikor a hóhér levágta Katalin fejét, vér helyett tej folyt a testéből, majd angyalok jöttek és testét a Sinai hegyre vitték, míg lelke a mennyországba repült. Halála előtt arra kérte az Urat, hogy aki segítségül hívja az ő nevét, egészséges gyermeke szülessen és ne haljon meg gyermekágyba.

Mivel Katalin a hit igazságát olyan bölcsen védte, ezért a filozófusok, teológusok, ügyvédek, később a középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok, tanulók védőszentje lett. A halála előtt segítséget ígért a betegeknek és haldoklóknak, ezért a középkori kórházak patrónájaként is megjelent. A börtön és kínzatásának csodás erejű elviselése miatt pedig a foglyok is hozzá imádkoztak szabadulásért.  A legenda szerinti kínzókerék összetörése miatt pedig mindazok az iparosok, akik kerékkel foglalkoztak, szintén segítségül hívták.

Forrás: Katolikusok Közössége


2014. november 24., hétfő

Hivatástisztázó kurzus a Sacré Coeur nővéreknél 2015-ben

"Ne téblábolj a parton, vesd magad a folyóba! 
A Lélek sodrásában biztonsággal eljutsz a kikötőbe." 

Barat Szent Magdolna Zsófia, a Szent Szív Társaság alapítónője




Időpontok szombatonként 9 -19 óra között: 

2015. január 24., 
február 14. 
március 14., 
április 11., 
május 16.,
 május 29 - 31. (az utolsó alkalom egy egyénileg kísért hivatástisztázó lelkigyakorlat).

Azokat a 24-35 éves lányokat várjuk, akik azt szeretnék eldönteni, hogy van-e szerzetesi hivatásuk.

Helyszín:  1121 Budapest, Zugligeti út 87. Vidékiek számára korlátozott számban szállást tudunk biztosítani.

Mivel a program elemei egymásra épülnek, csak azok jelentkezzenek, akik vállalni tudják, hogy minden alkalmon részt vesznek.

Jelentkezés 2015. január 20-ig a hivatasrscj@gmail.com mail címen. 


Forrás: Jezsuiták
Kép: Mária Eszter, Sacré Coeur Nővérek

2014. november 23., vasárnap

A megszentelt élet évének hivatalos szentszéki logója és mottója

A logó



Egy galamb gömbre épülő poliédert tart a szárnyán, miközben a vízre ereszkedik; a vízből három csillag emelkedik ki, amelyeket a másik szárnyával őriz.
A megszentelt élet évének logója, melyet Carmela Boccasile olasz festőnő készített, szimbólumokon keresztül jeleníti meg a megszentelt élet alapértékeit. A megszentelt életben ugyanis „a Szentlélek folytonos tevékenysége ismerhető fel, amely a századok folyamán a karizmák sokasága által kibontakoztatta az evangéliumi tanácsok gazdag megvalósulását, s ily módon is megjelenítette az egyházban és a világban, a térben és az időben Krisztus misztériumát” (VC 5).
A galamb grafikai körvonalai a béke arab jelét is sejtetik: utalás a megszentelt életet élők azon hivatására, hogy példát adjanak az egyetemes megbékélésre Krisztusban.

A logó szimbólumai

A galamb a vizeken
A galamb hagyományosan a Szentlélek működését jelképezi, aki életet fakaszt és kreatívvá tesz. Utal a történelem kezdetére: kezdetben Isten Lelke lebegett a vizek felett (vö. Ter 1,2). A galamb, mely leszáll és végigsiklik a kifejeződést még nem nyert élettől tajtékzó tengeren, a türelmes és bizakodó termékenységre utal, az őt körbevevő jelképek pedig a Lélek teremtő és megújító tevékenységét idézik fel. A galamb arra is utal, hogy a Lélek megszentelte Krisztus emberségét megkeresztelkedésekor.
A mozaikkövekből kirakott vizek az emberi és kozmikus elemek összetettségét és harmóniáját jelzik. A Lélek úgy működik, hogy ezek az elemek „sóhajtozzanak”, Isten titokzatos terve szerint (vö. Róm 8,26–27), hogy egy irányba tartsanak, a befogadó és termékeny találkozás irányába, amely új teremtéshez vezet. A történelem hányattatásai közt a galamb ott száll a vízözön felett (Ter 8,8–14). A megszentelt férfiak és nők az evangélium jegyében járják zarándokútjukat a népek között, sokféle karizmájuk és szolgálatuk által „Isten sokféle kegyelmének jó intézőiként” (1Pét 4,10) élnek. Meg vannak jelölve Krisztus keresztjével, a vértanúságot is vállalják, az evangélium bölcsességével lakják be a történelmet, és azt az egyházat jelenítik meg, amely Krisztusban átölel és meggyógyít mindent, ami emberi.

A három csillag
A megszentelt élet identitására, világban elfoglalt helyére emlékeztet: confessio Trinitatis – a Szentháromság megvallása; signum fraternitatis – a testvériség jele; servitium caritatis – szeretetből fakadó szolgálat. A háromságos Isten kapcsolatot kereső szeretetének áramlását fejezik ki, amelyet a megszentelt személyek igyekeznek nap mint nap megélni a világban. A csillagok utalnak arra a három aranycsillagra is, amellyel a bizánci ikonfestők ábrázolják Máriát: ő az egészen szent, ő az istenszülő, ő Krisztus első tanítványa – minden megszentelt élet példaképe és védőszentje.

A gömbre épülő poliéder
A gömbre épülő kis poliéder az egész világot jelképezi, hiszen, miként Ferenc pápa mondja (EG 236), a poliéder fejezi ki legjobban a népek és a kultúrák sokféleségét. A Lélek lehelete fenntartja és a jövőbe vezeti a világot: meghívás ez a megszentelt személyek számára, hogy „Lélek-hordozókká (pneumatophoroi) váljanak, olyan valóban lelki férfiakká és nőkké, akik képesek […] titkon megtermékenyíteni a történelmet” (VC 6).

A mottó

Vita consecrata in Ecclesia hodie
Evangelium, Prophetia, Spes

Megszentelt élet a mai egyházban
Evangélium, prófécia, remény

A mottó is olyan értékeket – identitást és távlatokat, tapasztalatot és eszményeket, kegyelmet és úton létet – kíván hangsúlyozni, amelyeket a megszentelt személyek megéltek és ma is megélnek az egyházban mint Isten népében, mely a népek és kultúrák között zarándokol a jövő felé.
Evangélium: a megszentelt élet alapszabályát jelöli, amely nem más, mint „Krisztus követése az evangélium tanítása szerint” (PC 2a). Először mint „Jézus lét- és cselekvésmódjának élő emlékezete” (VC 22), azután mint életbölcsesség a Mester által a tanítványoknak adott sokféle tanács fényében (vö LG 42). Az evangélium eligazító bölcsességet és örömet ad (vö. EG 1).
Prófécia: a megszentelt élet prófétai jellegére utal. A megszentelt élet ugyanis „úgy mutatkozik meg, mint a részesedés különleges formája Krisztus prófétai hivatalában, amelyet a Szentlélek Isten egész népével közöl” (VC 84). Valódi prófétai szolgálatról beszélhetünk, amely Isten igéjéből születik és táplálkozik, ezt az igét pedig az élet legkülönbözőbb körülményei között kell befogadni és megélni. Ez a „hivatal”, ez a prófétai szerep abban fejeződik ki, hogy a megszentelt élet bátran szóvá teszi a helytelen dolgokat, meghirdeti Isten új „látogatásait”, „és új utakat keres, hogy Isten országának evangéliuma megvalósuljon a történelemben” (uo.).
Remény: a keresztény misztérium végső feladatára emlékeztet. Olyan korban élünk, amikor széles körben elterjedt a bizonytalanság, hiányzanak a távoli jövőbe mutató tervek: a remény kulturális és szociális szempontból törékeny. Homályos a jövő, mert „eltűnni látszanak Isten nyomai” (VC 85). A megszentelt életnek van egy állandó eszkatologikus irányultsága: arról tanúskodik a történelemben, hogy egyszer minden remény végérvényesen céljához ér, és a megszentelt élet átalakítja a várakozást „misszióvá, hogy Isten országa már itt és most egyre jobban megjelenhessék” (VC 27). A remény jeleként a megszentelt életet élők az emberek társául szegődnek, megéreztetik velük Isten irgalmát, a jövő és a bálványoktól való mentesség példázatát jelenítik meg.
„A szeretettől vezérelve, melyet a Szentlélek kiárasztott szívünkbe” (Róm 5,5), a megszentelt férfiak és nők magukhoz ölelik az egész világot, a háromságos Isten szeretetének emlékezetévé válnak, a közösséget és az egységet építik, őrszemekként imádkoznak a történelem hegygerincén, osztoznak az emberek bújában-bajában, és velük együtt keresik csendesen Isten Lelkét.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Apostoli Szentszék / Gratuitas


Királyi papság és szolgálati papság

Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és Istent együtt dicsőítve (vö. Csel 2,42-47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, és az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pét 3,15). A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság – jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól – egymás számára vannak rendelve, mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik. Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában alakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében megvalósítja az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek. A hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, és azt a szentségek felvételével, az imádsággal és hálaadással, az életszentségre törekvéssel, önmegtagadással és tevékeny szeretet által gyakorolják. (Lumen gentium, 10)

A királyi és a szolgálati papság szorosan összetartoznak. A királyi papság is megkívánja önmagunk teljes odaadását - egyesülve Krisztus fölajánlásával. Számunkra a királyi papság alapvetőbb a szolgálati papságnál. A papi szolgálat Krisztusnak az Egyház számára adott egyik nagy ajándéka. Nem olyan valami, mely növelné a mi személyes értékünket. Az számít, hogy egészen odaadjuk önmagunkat – együtt a többi hívővel. Szükséges hozzátennünk, hogy számunkra a királyi papság gyakorlása egy sajátos formában történik: a lelkipásztori szeretetben. A királyi papság mindig a szeretetnek a gyakorlása, de a mi számunkra a lelkipásztori szeretet ennek a szolgálatnak a sajátos módja. A királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. (Albert Vanhoye bíboros: Fogadjuk el Krisztust főpapunknak, 2008)

Forrás: Szenvedés Önkéntesei és Testvérei - http://www.szot.andocsi.hu/


2014. november 22., szombat

Szent Cecília története


Evezz a mélyre!

Könyvajánló

EVEZZ A MÉLYRE! - és megoldást találsz életed kérdéseire

Kalandtúra a megszentelt élet világában c. kiadvány


A Laudetur Kiadó az országban elsőként jelentet meg a Megszentelt Élet éve alkalmából egy különleges lelki könyvet. Ez a kiadvány segít abban, hogy mélyebben megélhesse hitét, megoldást találjon mindennapi kérdéseire, problémáira.

Első fejezet: ÉLETEK, SORSOK, VALLOMÁSOK 
11 szerzetes vall élete küzdelmeiről, Istennel való kapcsolatáról, boldogság-kereséséről, illetve rendjének szellemiségét miként élheti meg a ma embere!

Szerzetesek, akik életükről vallanak:
Rácz Piusz OFM, Kaszap Viktória CJ, P. Ghie Marcell SVD, Koronkai Zoltán SJ, György Alfréd OSCam., A Szent arcról nevezett Hedvig nővér, Mihályi Jeromos OSB, Nyiredy Maurus OSB, Köbli Tamás OP, Urr Zsolt Ipoly O.Cist., Koczkás Emma M. Eszter CSSK.

Ebben a fejezetben külön összeállítás készült Avilai Szent Teréz születésének 500. és Bosco Szent János születésének 200. évfordulója alkalmából.

Második fejezet: A MEGSZENTELT ÉLET JELLEMVONÁSAI
Nagylelkűség, áldozatvállalás, testvériség
Elmélkedések, lélekemelő történetek. 

Harmadik fejezet: A MEGSZENTELT CSALÁDI ÉLETÉRT 
A családi életről, anyaságról, apaságról talál megható történeteket, tanúságtételeket, szakértői írásokat.
Olvashat gyermeke, unokája önbizalmának erősítéséről, a szülői szerepekről, szüleinkhez való viszonyulásról, anyai-apai nevelési feladatokról.

Forrás: Laudetur Kiadó - http://www.laudetur.hu/kiadvanyok


2014. november 19., szerda

Árpád-házi Szent Erzsébet Nővérek Kongregációja

A Szent Erzsébet Nővérek Kongregációját négy fiatal nő alapította 1842. szeptember 27-én a sziléziai Nysában:

Clara Wolff (1805-1853)
Mathilde Merkert (1813-1846)
Boldog Maria Merkert (1817-1872)
Francesca Werner (1817-1885)


A rend karizmája

A nővérek a kezdetektől az irgalmas szeretet lelkületével szolgálták otthonaikban a szegényeket, a betegeket és az elhagyatottakat. Mindig oda mentek, ahol a legnagyobb volt a szükség, a nélkülözés. Életüket szentelték a rászorultak ápolásának a kórházakban, idősek otthonában és a testi fogyatékosok számára létrehozott intézetekben. Részt vesznek testi és szellemi fogyatékosok, valamint a pszichésen sérült gyermekek számára létrehozott otthonokban folyó munkában, továbbá a vallásos nevelésében, különösen a gyermekek és a fiatalok nevelésében. Szegénykonyhákat tartanak fenn. Foglalkoznak rákos betegekkel, csonka családok gyermekeivel, hajléktalanokkal, menekültekkel, AIDS betegekkel, kábítószerfüggőkkel és elítéltekkel.

A Kongregáció sajátos lelkisége Jézus Szentséges Szívének történő odaszentelődésen alapul. Ebben a lelkiségben a nővérek megtanulnak teljes mértékben bízni Istenben és a feltétel nélküli szeretetben, készen állva, hogy akár életüket áldozzák. Egy másik fontos eleme a lelkiségüknek a szeretetük Szűz Mária iránt. Isten Anyja segíti őket abban, hogy Istennel való kapcsolatukban és az emberszeretetből fakadó szolgálatukban növekedjenek. Boldog Maria Merkert bevezetett egy sajátos áhítatot, amikor Mária látogatásának ünnepén (júl. 2.) a Kongregáció összes nővére megújítja szerzetesi fogadalmát. Szent Erzsébet példáját követve, akinek a szeretete a szegények iránt oly rendkívüli volt, mindent, amit ők Istentől kapnak, továbbadnak másoknak.

A szerzetesi életbe történő bevezetés négy lépésből áll: jelentkezés (aspirálás), jelöltidő (posztulátus), ujjonc idő (noviciátus), és egyszerű fogadalmas fiatal nővér (junior). Az ötéves juniorátust zárja le az örökfogadalom, amely által a nővérek életre szólóan Istennek szentelik magukat.

A Kongregáció tartományokra (provincia) és régiókra tagozódik. Az öt lengyelországi provincián kívül egy–egy provincia található még Németországban, Olaszországban és Norvégiában; valamint három régió: Brazília, Oroszország és Svédország. A Szent Erzsébet Nővérek a következő országokban vannak jelen apostoli szeretetszolgálatukkal: Brazíliában, Bolíviában, Dániában, Németországban, Grúziában, Olaszországban, Izraelben, Kazahsztánban, Litvániában, Norvégiában, Paraguayban, Lengyelországban, Oroszországban, Svédországban, Ausztriában, Csehországban és Ukrajnában. A 2011. évben tervezik a magyarországi visszatérést és egy új alapítást Tanzániában. A Szent Erzsébet Apostoli Közösség tagjaiként a nővérek rendjéhez világi hívek is tartozhatnak, és részt vehetnek a Kongregáció karizmatikus és lelki életében.

Az alapítás története

Mária Lujza Merkert, a Szent Erzsébet Kongregáció társalapítóját valamint első általános főnöknőjét (general superior), 2007. szeptember 30-án, Nysában, Lengyelországban avatták boldoggá ünnepélyes szertartás keretében. Mária 1817. szeptember 21-én Nysában, Sziléziában született. 1842-ben, édesanyja halála után, Mária elhatározta, hogy egész életét a szegények, betegek és elhagyatottak megsegítésének szenteli. Testvérével, Mathildával, és barátnőjükkel Francesca Wernerrel csatlakoztak Clara Wolff-hoz, aki életét Isten akarata szerint a város betegeinek és szegényeinek a megsegítésére szentelte.

1842. szeptember 27-én ez a négy fiatal nő Jézus Szentséges Szívének ajánlotta magát és jótékonykodó munkájukat. Ezzel a felajánlással kezdődött a Szent Erzsébet Nővérek Kongregációja. 1859. december 15-én választották Mária Merkertet a kongregáció első általános elöljárójának. Szerető elkötelezettséggel irányította a Kongregációt és végezte a rábízott feladatokat huszonkét éven keresztül, egészen a haláláig. Krisztus Testének (az Egyháznak) szenvedő tagjaiért érzett buzgó szeretete lelkesítette munkája végzésében. Életprogramja és elve Jézus szavai voltak: „Amit a legkisebbek közül egynek is tettetek, Nekem tettétek.”

Boldog Mária Lujza anya egész életében odaadó gondoskodással viseltetett a rábízottak iránt, hűen a Kongregáció nővéreinek karizmájához, és nagy lépést tett a saját otthonaikban ápolt betegek gondozása terén faji, nemzeti vagy vallási hovatartozástól függetlenül. Igaz keresztény szeretettel és jószívűséggel fordult az Egyház és a társadalom leginkább szükséget szenvedő tagjaihoz, és áldozta idejét és összes energiáját rájuk, akikben Krisztus képmását látta. Mária anya, akit „mindenki édesanyjának” neveztek, szentségekkel megerősítve halt meg 1872. november 14-én. Földi maradványait a Szent Jakab és Szent Ágnes templomban helyezték el Nysában. Az Egyház november 14-én tartja Boldog Maria Louise Merkert liturgikus emléknapját.

Boldog Mária Lujza élete és szeretete a keresztény értékek gazdagságát sugározta saját kora embereinek, és továbbra is sugározza a jelenkor és a jövő nemzedékének. Méltán nevezik őt a „sziléziai szamaritánusnak”, a szükséget szenvedők, a betegek, az árvák és az elhagyatottak iránti segítőkészségéért. Boldog Mária Lujza követendő példája az emberszeretetnek és az evangéliumi könyörületességnek. Ma is folytatja munkáját közbenjárásával és a Szent Erzsébet Nővérek Rendje által.

A rend központja:

Suore di S. Elisabetta
Via Nomentana 140
00162 Roma / Italia
Email:  generalat.csse@mclink.it
Web: www.siostryelzbietanki.com

„Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint aki életét adja felebarátaiért.”

A szerzetes élete ennek nagy szeretetnek a jele és megvalósítása. Egy Istentől szíven talált – elragadott ember, szeretetből, elkötelezetten odaadott élete a mennyország jele e világban.

Magyarországon a rend tagjai a XX. Század folyamán, néhány évtizeden át a budapesti lengyel plébánián dolgoztak.

A nővérek 2011. májusában érkeznek példaképük és pártfogójuk Árpád-házi Szent Erzsébet szülővárosába Sárospatakra, hogy letelepedve jel legyenek, és Szent Erzsébet példájával szolgáljanak. Szent Erzsébet és Boldog Mária közbenjárására, a Gondviselő Isten adja meg a meghívás és a küldetés kegyelmét a szerzetesi életre sok fiatal magyar nőnek a Kárpát-medencében, hogy újra legyenek Szent Erzsébet nővérek magyarságból.

Magyarországi cím:

Szent Erzsébet Nővérek Kongregációja

S.R. Kanizja Zaborowska házfőnök
3950 Sárospatak
Szent Erzsébet u. 15.
kanizja@katowice.opoka.org.pl

Forrás: Sárospataki Bazilika


Szent Erzsébetről Nevezett Betegápoló Nővérek

Erzsébetapácák

A közösség hivatása: betegápoló.

Az Európát behálózó független kolostorok története Aachenben kezdődött, amikor Apollonie Rademacher 1622-ben elvállalta a város ősi, 1336-ban alapított kórházának vezetését.

1626-ban két másik társával felöltötte a reguláris harmadrendi ferencesek ruháját, s az új kis betegápoló közösséget Árpád-házi Szent Erzsébet pártfogása alá helyezte. Ettől kezdve nevezték őket Szent Erzsébet betegápolóinak.

1627-ben ünnepélyes fogadalmat tettek. A közösséget segítette a ferencesek obszerváns ága, s vezette még három éven át. A következő években már nővérek indulhattak Dürenbe (1650), majd Luxemburgba (1671) és Grazba (1690). Az utóbbi alapítása Bécs (1709), ahonnan viszont 1785-ben Budára jöttek erzsébetapácák. A XIX. században megszigorították a szegénység gyakorlását a nővérek, szerzetesi nevet vettek fel. 1905-től a ferencesek nagy családjához tartoznak. Az eredeti alapításhoz 9 kolostor és kb. 200 nővér tartozik.

Magyarországon először Pozsonyban, Esterházy Imre hercegprímás hívására telepedtek meg 1738-ban. Budára 1785-ben II. József küldött Bécsből 18 erzsébetapácát, hogy a polgárság számára is legyen egy a nőket ápoló kórház. Az első nővérek Anger Klára vezetésével hajóval november 6-án érkeztek Budára.

Batthyány József hercegprímás megbízottja fogadta őket. A már meglévő épületet kórházzá alakították, egy nagy kórteremmel kibővítették, kápolnát rendeztek be. A kórház mellett menházat nyitottak, a kórházban pedig ambuláns betegeket is fogadtak. 1822-ben már 40 férőhellyel rendelkezett a kórház. A XX. század elején már két nagy kórterem, 6 külön szoba, rendelő, műtő, laboratórium, boncterem állt a gyógyítás szolgálatában. A nővérek minden beteg nőt fölvettek, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. 1904-ben az ápoltak száma 562 volt. Ugyanebben az évben 557 ambuláns beteget fogadtak.

A magyar hivatások jelentkezésével a Fő utcai kolostor és kórház függetlenné vált Bécstől. A nővérek száma 1927-ben 62 volt. Az újpesti közkórházban is ők ápoltak. 1950-ben 69 nővérnek kellett elhagynia a kolostort. Tartományfőnöknő 1948. szeptember 19-től Turek Anna Mária Aloysia nővér volt, aki a krónika vezetésével és a külföldi kapcsolatok tartásával bízta meg Kovács Hilda Mária Ágota nővért. 1980. március 6-án Verőcén elhunyt M. Aloysia nővér. Ekkor M. Ágota nővér igyekezett tartani a kapcsolatot a nővérekkel, azokkal is, akik szeretetotthonokban voltak. 1997. november 1-től Sümeg Erzsébet Mária Fortunata nővér lett a rend elöljárója. Minden törekvése az volt, hogy a nővérek újra közösségben éljenek. A „Marczibányi ház” visszaadása után eladta lakását és szinte elsőként költözött be a „rendházba”. Igen sokat dolgozott azon, hogy a beköltöző nővérek lakása rendben legyen. Minden nehézség ellenére igyekezett újrateremteni a szerzetesközösséget – ameddig egészsége engedte. 

Az Erzsébetapácák közösségének egy másik ága, akik az Aacheni rendtartományhoz tartoznak, 1995-től a halmozottan sérült látássérült gyermekek ellátását, nevelését, oktatását végzi, otthont nyújt a családjától elhagyott sérült gyermekeknek. (Budapest, Mátyás király u. 29)

Egyházjogi státusza: egyházmegyei jogú női szerzetes intézmény.
A közösség jogi személy. 

A közösség magyar központja:
Balázs Irma M. Ambrózia tartományfőnök, nővér 
Cím: 1011 Budapest, Fő u. 43. 
Tel.: +36 (1) 201-8060

Képviselő:
Szerencsés Zsolt
Cím: 1238 Budapest, Templom u. 111.
T.: +36 (1) 286-0091 

Forrás: MKPK


2014. november 18., kedd

Eucharisztia, papság és egyházi közösség

1. II. János Pál pápa öröksége és XVI. Benedek pápa buzdítása

Az eucharisztikus év áprilisának egyházi eseményei megismételhetetlen kegyelmet jelentenek keresztényi és papi életünkre nézve. II. János Pál pápa Nagycsütörtöki levelében (2005. március 14.) egy ragyogó papi örökséget hagyott ránk, mintegy összefoglalását adva azoknak a dokumentumoknak, amelyeket korábban a papságról írt. XVI. Benedek pápa elődje nyomán haladva arra hív, hogy az Eucharisztikus Évet Krisztus barátságának újrafelfedezésében éljük meg, aki papi életünk középpontja (XVI. Benedek, a papokhoz intézet beszéde 2005. május 13.).

II. János Pál pápa buzdításain és XVI. Benedek pápa szavain keresztül visszhangzik Krisztus meghívása: „maradjatok meg szeretetemben… a barátaim vagytok” (Jn 15,9;14). Ez arra hív minket, hogy benne, az élet Igéjében, a vele való kötelékben éljünk, az ő érzéseivel összhangban létezzünk, szív a szív mellett, miként Szent Pál mondta: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5).

Papi életünk arra hivatott, hogy hálaadó, odaajándékozott, emlékező, megszentelt, Krisztus felé irányuló, Mária eucharisztikus iskoláját járó lét legyen, olyan, amely üdvözített, hogy üdvözíthessen (II. János Pál pápa 2005. nagycsütörtöki szentbeszéde). Ebben a teljesen Krisztushoz kapcsolt létünkben a megélt hit tapasztalattá válik: „Az eucharisztikus Jézus előtt időzni, bizonyos értelemben felhasználni „magányosságunkat” arra, hogy elteljünk ezzel a jelenléttel azt jelenti, hogy a Krisztussal való bensőségesség izzását adjuk megszentelődésünkhöz, amely örömöt és értelmet ad életünknek” (2005. Nagycsütörtöki levél, 6).

A papi élet hitelességének titka a Krisztus iránti szenvedélyes szeretet, ami Krisztus szenvedélyes hirdetéséhez vezet: „A titka abban a »szenvedélyességben« van, amellyel Krisztusért él. Szent Pál mondta: »Számomra az élet Krisztus« (Fil 1,21)” (2005. Nagycsütörtöki levél, 7).

A pap akkor fedezi fel és éli meg teljesen önazonosságát, amikor elhatározza, hogy Krisztus szereteténél semmit sem helyez előbbre, és amikor őt teszi élete középpontjává. Arra hivattunk, hogy „mindig visszatérjünk papságunk gyökereihez. Ez a gyökér – jól tudjuk – csakis egy valaki lehet: Urunk, Jézus Krisztus” (XVI. Benedek pápa a papokhoz intézet beszéde 2005. május 13.).

A Krisztussal való kötelék megtapasztalása abban áll, hogy barátságot kötünk vele, és ez után már nem tudunk elszakadni tőle, már sohasem érezzük egyedül magunkat, és nem kételkedünk szeretetében. „Az Úr barátainak szólít bennünket, barátaivá tesz minket. Ránk bízza önmagát. Az Eucharisztiában ránk bízza testét, ránk bízza Egyházát. Ezért valóban az ő barátai kell, hogy legyünk, úgy kell éreznünk, ahogyan ő érez, azt kell akarnunk, amit ő akar, és nem akarhatjuk, amit ő nem akar. Jézus maga mondja: »Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok« (Jn 15,14)” (XVI. Benedek).

2. Eucharisztia és papság

II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikában valamint a Mane nobiscum Domine kezdetű apostoli buzdításában minden hivatásra vonatkozóan irányvonalakat jelölt meg az „eucharisztikus lelkiségről”. Ezeknek a szövegeknek az újraolvasásakor mélyen megérintve érezzük magunkat, különösképpen akkor, ha már van megélt tapasztalatunk a tabernákulum előtt. Krisztus ma is lélektől lélekig szól.

Az átváltoztatás szavai átalakítanak bennünket, egyfajta „életformát” jelentenek; ezért „részesei vagyunk ennek a lelki cselekedetnek”, a Krisztusban való átalakulásnak (2005. Nagycsütörtöki levél, 1;3).

A mi keresztényi és papi lelkiségünk köteléke a barátság, a Jó Pásztor szeretetével egységben önmagát felajánló lét, amely Jézus világos jelévé tesz bennünket. Máriás lelkületű, mert Mária iskolájában járja útját, közösségi, szolgálati, azaz „szolgáló”, és misszióra hivatott… Mindig betölti az eucharisztikus hálaadás lelkülete, mert érzi, hogy az Úr szereti, ezért teljesen őt akarja szeretni és őt mindenkivel megszerettetni. Ebben az értelemben véve egész életünk az Eucharisztiára összpontosul, melyet a húsvéti titokban hirdetünk, ünneplünk, élünk és osztunk meg másokkal. Ezért „ha az Eucharisztia az Egyház életének középpontja és csúcsa, akkor ugyanúgy középpontja és csúcsa a papi szolgálatnak is” (Eccelsia de Eucharistia, 31).

Következésképpen ez az életkötelék számunkra – de az Egyház minden tagja számára is – meghívást jelent, hogy: „olyan szerelmes lelkületűek [legyünk], akik képesek arra, hogy hosszasan időzzenek nála, hallgassák a szavát, és szinte érezzék szívének dobbanásait” (Mane nobiscum Domine, 18). Amikor elsősorban az Eucharisztiában Krisztus érzelmeinek, szívének részesei leszünk, arra érzünk meghívást, hogy folytassuk ezt a bensőséges kapcsolatot a nap további részében, nem megfeledkezve arról, hogy „hosszasan elidőzzünk és beszélgessünk az eucharisztikus Jézussal” (Mane nobiscum Domine, 3o). Ha nem tapasztaljuk meg a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot, akkor papi önazonosságunk és létünk megsemmisül, és elveszítjük életünk értelmét: „Jézus vár benneteket a tabernákulumban, hogy szívetekbe újra beleöntse barátságának bensőséges tapasztalatát, mert csak egyedül ez adhat életeteknek értelmet és teljességet.” (uo.)

XVI. Benedek pápa május 13-án a papokhoz intézett beszédében arra buzdított, hogy a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot „lelkipásztori elsőbbségnek” tekintsük: Az Isten jelenlétében töltött időnek elsőbbséget kell élveznie a lelkipásztor életében, ezért ez a legfontosabb (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).

Az Eucharisztiával való kapcsolatunk alapozza meg kapcsolatunkat az Egyházzal, ami Krisztus teste. Innen van erőnk a lelkipásztori szeretetre, ami meghatározza magatartásunkat és szolgálatunkat, más szóval „szeretet-szolgálatunkat”: „a papi szolgálat Krisztushoz kapcsolódik, kettős jelentésében elválaszthatatlan az Eucharisztiától és az Egyháztól, az eucharisztikus testtől és az Egyház testétől. Ezért a mi szolgálatunk a »Szeretet szolgálata« (Szent Ágoston, Johannes Evangelium Tractatus, 123, 5), a Jó Pásztor szolgálata, aki életét adja juhaiért (Jn 10,14-15)” (XVI. Benedek).     

3. Eucharisztia és papság az egyházi közösségben

Az Egyház iránti szeretetet mint a misszióért való közösség misztériumát Krisztustól lehet megtanulni, aki „szerette az Egyházat és áldozatul felajánlotta önmagát érte” (Ef 5,15). II. János Pál szavait – „A szentmise életem és mindennapjaim abszolút értelme” (A Presbyterorum Ordinis dekrétum kiadásának 30. évfordulóján mondott beszéd, 1995. október 27.) – XVI. Benedek pápa ezekkel a szavakkal kommentálja: „Ugyanúgy a Krisztusnak való engedelmesség, amely helyrehozza Ádám engedetlenségét, az Egyház iránti engedelmességben valósul meg, mely a pap számára mindennapi kötelességeit, mindenekelőtt a püspöke iránti engedelmességet jelenti” (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).

Az 2004/05-ös Eucharisztikus Év szívélyes meghívás arra, hogy részesüljünk Krisztus érzéseiben, hogy úgy szeressük az Egyházat, ahogyan ő szereti, és vele együtt éljük az Egyház egységét. A péteri szolgálat jelentősége soha ilyen mélyen nem hatolt a lelkünkbe, mint idén áprilisban, amikor a két pápa mindannyiunkat az eucharisztikus Krisztusra összpontosított életre hívott, megtapasztalván, hogy „ugyanazt a Kenyeret” magunkhoz véve, leszünk „egy test” (1Kor 10,17).

Az egyházi közösség számunkra ebben a meghallgatásban válik konkréttá, azt is mondhatjuk, hogy a megélt engedelmességben, az apostolok közösségében, amelynek mi is részesei vagyunk. Az első közösség „egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32), mert a kenyértörésben (az Eucharisztiában) hittel és imádságos lelkülettel tudta meghallgatni az apostolok tanítását: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42).

A mi egyházi közösségünk Krisztus és az Egyház iránti szeretetből születik. Ezt a szeretetet viszont csakis a Krisztussal való bensőséges kapcsolatból lehet megtanulni, aki jelen van az Eucharisztiában, és akit az apostolok hirdetnek. A közösséget tehát és az odafigyelő engedelmességet szeretettel kell életre kelteni.

Ebben az évben több alkalommal Jézus Péterhez intézett kérdéséről elmélkedtünk („szeretsz te engem?”), amit akkor tesz fel, mielőtt átadja neki a primátust, hogy legeltesse a nyájat. Ugyanazon nyáj pásztoraiként mi is érintve éreztük magunkat. Péter válasza – „Te tudod, hogy szeretlek” – a mi válaszunk is egyben: így van ez akkor, amikor közösségben élünk azzal, aki „elöl jár az egyetemes szeretetben”, azaz Péterrel és az ő követőivel.

A szeretetben megélt engedelmességünk papi lelkiségünk alapvető része, és mint pásztorok, ugyanazon egyházi „közösség” részei vagyunk, amelyet a péteri primátus szolgál. Papi életünk akkor teljesedik ki egészen, amikor az eucharisztikus Krisztussal egyesülve (egy kenyér) az egyházi közösségben élünk (egy test). A püspökökkel való egység papi és eucharisztikus életünk részét képezi azért, hogy a presbitériumban a „szentségi testvériséget” építse, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta (Presbyterorum Ordinis, 8).

Az Eucharisztia bemutatása Krisztussal egyesít bennünket, és átalakít minket az Atya örök terveihez való engedelmességben is. Így a mi engedelmességünk „az engedelmes Krisztust testesíti meg” (XVI. Benedek pápa a papokhoz, 2005. május 13.).

4. II. János Pál missziós testamentuma és XVI. Benedek pápa üzenete

II. János Pál pápa testamentumában missziós üzenetet hagyott ránk az idei Missziós Világnapra (2005. október), mely egyben lezárja az Eucharisztia Évét. Február 22-én, Szent Péter székfoglalásának ünnepén írta alá az üzenetet, de a dokumentum április közepén, halála után lett nyilvános. Ez az ő igazi missziós végrendelete, amely arra hív, hogy váljunk Krisztushoz hasonlóan „megtört Kenyérré”, „az élet kenyerévé a világ életéért” (Jn 6, 51). Jézus apostolai hozzá hasonlóan „megtört kenyérré” válnak a pásztori szeretet által, és szolgálói egy olyan közösségnek, mely „megtört kenyér” az egész emberiség számára. A Nagycsütörtöki levelében ezt írta: „az új evangelizáció összefüggésében, az embereknek joguk van a papokhoz fordulni azzal a reménnyel, hogy bennük Krisztust lássák (vö. Jn 12,21)” (2005. Nagycsütörtöki levél, 7).

XVI. Benedek pápa szolgálatának kezdetén a Szent Péter téren elhangzott szentbeszédében mindenkihez szólt, de különösképpen kiemelte a „pásztornak mint emberhalásznak a feladatát”. Megismételve II. János Pál szolgálata kezdetén elhangzott buzdítását („Nyissátok meg kapuitokat Krisztus előtt”), azt mondta, hogy „aki beengedi Krisztust, nem veszít el semmit, abszolút semmit abból, ami szabaddá, széppé és naggyá teheti az életet. Nem! Csak ebben a barátságban nyílnak meg az élet kapui. Csak ebben a barátságban nyílnak meg igazán az emberi természet nagy képességei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép, és ami szabaddá tesz” (XVI. Benedek pápa 2005. április 24-i homília).

Valóban nincs is annál szebb, mint amikor hagyjuk, hogy Krisztus lepjen meg bennünket. Aki hűségben éli meg a közösséget a péteri karizmával és szolgálattal, az magában és másokban is a húsvéti öröm forrásaként fedezi fel az új lelkipásztori hivatást: „nincs annál szebb, mint ismerni őt, és beszélni másoknak a vele való barátságról. A pásztornak mint emberhalásznak a feladata néha fáradalmasnak tűnhet, de szép és magasztos feladat, mert végső soron az öröm, Isten örömének szolgálata, aki be akar lépni a világba”.

Az utolsó vacsora termében „Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14) ismerjük meg ezt az eucharisztikus, papi és missziós életet, ami az Egyház életében válik teljessé. Őt követve ugyanazt az érzelmi összhangot éljük át Krisztus papi szívével, mert ő a mi édesanyánk, aki az egyetlen és legfőbb papnak az édesanyja. Krisztussal való egységünkből és a Szűzzel való kapcsolatunkból táplálkozik az a boldogság és bizalom, amire mindannyiunknak szüksége van mind az apostoli munkánkban, mind pedig személyes életünkben (XVI. Benedek pápa a papokhoz intézett beszéde 2005. május 13.)

Forrás: A Papi Kongregáció dokumentuma a Papok megszentelődésének napjára (2005. június 3.)









A papság az Egyház küldetésében

Az Úr Jézus, akit "az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), a Lélek kenetében, mely őt fölkente, egész titokzatos testét is részesíti: benne ugyanis a hívők valamennyien szent és királyi papsággá lesznek, Jézus Krisztus által lelki áldozatokat mutatnak be Istennek, és annak erőit hirdetik, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára. Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében, hanem mindegyiknek szentül kell tisztelnie szívében Jézust, s prófétai lelkülettel kell tanúságot tennie Jézusról. 

Ugyanaz az Úr azonban a hívők között, hogy egy testté szerveződjenek, amelyben "más a szerepe minden tagnak" (Róm 12,4) egyeseket szolgává tett, hogy a hívők közösségében felszentelésük folytán hatalmuk legyen áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani, s hogy Krisztus nevében az emberek javára nyilvánosan is gyakorolják a papi hivatalt. Így tehát, miután elküldte apostolait, amint az Atya küldte őt, Krisztus az apostolok által saját felszentelésének és küldetésének részeseivé tette ezek utódait, a püspököket, kiknek szolgálati feladata alárendelt fokon átszállt a papokra, hogy a papi rendbe kerülve a Krisztustól kapott apostoli küldetés teljesítésére, a püspöki rend munkatársai legyenek.

A papok hivatala, mivel a püspöki rendhez kapcsolódik, részesedik abban a tekintélyben, mellyel maga Krisztus építi, megszenteli és kormányozza testét. Ezért a papságot, mely föltételezi ugyan a keresztény beavatás szentségeit, külön szentség adja, mely a Szentlélek kenetével szentségi karakterrel pecsételi meg a papok lelkét, s általa hasonlóvá lesznek a Pap Krisztushoz, úgyhogy már Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedhetnek.

A papok - mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek - Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. Isten népét ugyanis az evangélium apostoli hirdetése hívja és gyűjti egybe, így mindazok, akik ehhez a néphez tartoznak, mivel a Szentlélek megszenteli őket, önmagukat adják oda "élő, szent, Istennek tetsző áldozatul" (Róm 12,1). A papok szolgálata által a hívők lelki áldozata egyesül Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek áldozatával, melyet a papok keze az egész Egyház nevében vérontás nélkül és szentségi módon a szentmisében fölajánl egészen addig, amíg az Úr el nem jön. Erre irányul és ebben teljesedik be a papok szolgálata: az evangélium hirdetésével kezdődik, Krisztus áldozatából meríti erejét és hatékonyságát, s arra irányul, hogy "az egész megváltott várost, azaz a szentek gyülekezetét és társaságát egyetemes áldozatul mutassa be Istennek az a Főpap, aki szenvedésében önmagát is föláldozta értünk, hogy mi ilyen kiváló főnek teste lehessünk". A papok célja tehát, melyre életükkel és szolgálatukkal törekszenek, az Atyaisten megdicsőítése Krisztusban. Az Atya dicsősége pedig abban áll, hogy az emberek Istennek Krisztusban végbevitt művét tudatosan, szabadon, hálásan elfogadják és ezt egész életükkel meg is mutatják. A papok tehát amikor imádkoznak és szentséglátogatást végeznek, az igét hirdetik, az eucharisztikus áldozatot mutatják be, a szentségeket szolgáltatják ki, vagy bármilyen más szolgálatot tesznek az embereknek, Isten dicsőségét növelik, és az embereket is segítik, hogy gyarapodjanak az isteni életben. Mindezek forrása pedig Krisztus húsvétja, s beteljesedése Urunk dicsőséges eljövetele lesz, amikor átadja az uralmat Istennek, az Atyának.

Forrás: Magyarok Nagyasszonya Főplébánia, Budapest - Rákospalota


2014. november 17., hétfő

Szerzetesi fátyol – királyi fejék


„Vedd a fátyolt és a szent ruhát, Istennek szenteltséged jelét, és soha ne feledd: Krisztushoz tartozol, hogy egyedül Őt szolgáld és testét, ami az Egyház.” A püspök ezzel a formulával adja át az apácának a fátylat és a kórusruhát örökfogadalmának és konszekrációjának napján. Az újonnan fogadalmat tett énekli: Posuit signum in faciem meam ut nullum praeter eum amatorem admittam. „Jelet helyezett az arcomra, hogy ne legyen más jegyesem, csak ő.”


Szent Gertrúd, a nagy misztikus, Lelki gyakorlataiban, amelyben megújítja Istennek szenteltségét, így imádkozott, amikor arra készült, hogy lelkileg kapja meg a fátylat: „Ó Szerelmem, add, hogy szereteted árnyékában pihenjek… Ott kapom meg a te kezedből a tisztaság fátylát, melyet a te vezetésednek és irányításodnak köszönhetően szeplő nélkül viszek dicsőséges ítélőszéked elé, a tisztaság százszoros gyümölcsével, amely az ártatlanság legtisztább tükre.” (Nagy Szent Gertrúd Lelki gyakorlatai, III)

A fátyol jelentése világos. A szerzetesnőnek, aki szüzességben Istennek lett szentelve, hogy kizárólag Krisztus jegyese legyen, ki kell vonnia magát más lehetséges udvarlók és szeretők tekintete elől. Ezért a világtól visszavonulva él, kolostorban (claustrum-ban, innen jön a klauzúra szó is, mint elzárt tér), azért, hogy mindig Isten tekintete előtt legyen, és egyedül neki akarjon tetszeni szeretetének tisztaságával és erősségével.

A fátyol tehát, egyfajta klauzúra a klauzúrán belül, mivel a monostoron belül is, a szerzetesnő életstílusa és társaival való kapcsolata visszafogott. Ez a szokás azonban egyáltalán nem elnyomó jellegű, sőt a fátyol nagyon kedves a szerzetesnőnek, és áhítattal viseli, minden alkalommal megcsókolja, amikor felveszi vagy leveti.

A fátyol ugyanis, azáltal, hogy visszatartja attól, hogy szemeivel elkalandozzon, segíti a szerzetesnőt abban, hogy Isten mindig vágyott és keresett arcának szemlélésében szívének tekintetét közvetlenebbül Rá irányítsa.  A fátyol továbbá a szeméremnek is a jele, amely bizonyos értelemben elrejti a szerzetesnőt Jegyesétől is. Ebben az értelemben olvasták mindig az egyházatyák az Énekek Énekét:

„De szép vagy, kedvesem, De szép vagy! Szemeid, mint a galambok a fátyolod mögött, … Elzárt kert vagy, mátkám, húgom, elzárt kert, lepecsételt forrás.” (Én 4,1.12)

Ezek a ragyogó sorok az Isteni Jegyes csodálatát és megrendült ámulatát fejezik ki menyasszonya előtt, akit alázatos és finom tartózkodás öltöztet fel. Éppen a szűzi szeretet titka kívánja meg, hogy a fátyol gyöngéden őrizze. Szent Pállal együtt valóban lehet kiáltani, hogy „mennyire nagy” ez a szűzi és ugyanakkor a házasságra vonatkozó „titok”. (V.ö. Ef 5,32)

Korunk mentalitása és érzékenysége számára minden bizonnyal nagyon nehezen sikerül megérteni és elfogadni a szerzetesnőknek ezt a hagyományát, ettől függetlenül a monasztikus  életre szóló hivatások nem fogynak el, így tanúsítva a hit erejét ennyire elvilágiasodott és nagy részében elkereszténytelenedett társadalmunkban.

Isten terve szerint, a monasztikus hivatás valójában pótolja a hit hiányát, ami a világban van; nem a világ lenézése vagy elfeledkezés róla, hanem olyan élet, amely kizárja a kompromisszumot mindazzal, ami világi, és ami romlott, hogy teljesen az imádságnak és az aszkézisnek szentelje magát, az egész emberiség javára.

A szerzetesnő tehát emelkedett módon éli az anyaságra és házasságra vonatkozó titkot a természetfeletti szinten, a fátyol erőteljes szimbolikája éppen azt a nagylelkűséget és intenzitást jelzi, amellyel a szerzetesnő Istennek ajándékozza magát mindenkiért, titokban maradva, hogy mindez teljesen ingyenes legyen.

Képtelen vagyok elfelejteni a meghatódottságot, amit akkor éreztem, amikor a püspök átadta nekem a megszentelt fátyolt: olyan volt, mintha az ég rám borulna, hogy belevonjon a szent szférájába, Krisztus szívének bensőségességébe, Szűz Mária mintájára.

Amikor Libériusz pápa a 4. században a szüzek szentelésében részesítette Marcellinát, Ambrus milánói püspök nővérét, abban a pillanatban, amikor a fejére helyezte a megszentelt fátyolt, a Szent Péter-bazilikát betöltő tömeg tanúként tapsolt és kiáltotta: Ámen, Ámen!

A szüzek lefátyolozásának (velatio virginum) liturgikus szertartása rendkívül lenyűgöző. Az ókorban szokásban volt a vörös színű fátyol is, annak jelzésére, hogy a szüzet Jegyesének, Krisztusnak a vére váltotta meg. Ezért egyik legszebb beszédében Ambrus – akit szüzek felszentelőjeként is meg lehetne nevezni – így írja le a megszentelt nőt: „Minden erénnyel felékesítve, Urának vérétől bíborvörösre festett fátyollal betakarva, mint királynő lép elő, testében mindig Krisztus halálát hordozva.” (De insitutione virginis, 17.109)

 A szüzességnek helyesen tulajdonítanak vértanúi jelleget is; valójában  úgy tekintik, mint a vértanúság egy formáját, mert teljesen odaadott élet; következésképpen királyi méltóságát is elismerik, és maga a Jegyes koronázza meg, a mindenség királya. A fátyolnak ezért királyi fejék jelentése is van.

Lehet-e magasabb méltóság a nő számára? De maga a fátyol tartja meg alázatosságban. Milánóban, a Szent Simplicianus-bazilikában látható egy 5. századi sírfelirat, amely egyszerűen így szól: Hic iacet Leuteria, cum capite velato. Itt nyugszik Leuteria, lefátyolozott fejjel. Költői megfogalmazás, amely az utókor emlékezetének egy olyan nőt ad át, akit megkülönböztet a fátyol, a Krisztusnak szenteltségnek, e legmagasabb méltóságnak a jele.

A fátyolról beszélve, nem mulaszthatjuk el, hogy ne figyelnénk a Szeplőtelen Szűzre, akit mindig fátyollal ábrázolnak, amely néha olyan nagy, hogy a Gyermek Jézust is betakarja, akit a kezében tart. Mária körül minden korban a legszebb költészet virult ki; hozzá fordulnak a legerőteljesebb kérések, hogy fátylát terítse fölénk és az egész emberiség fölé, amelynek anyja lett. „Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak, – énekli Dante, – teremtményeknél nagyobb és szerényebb,/ ős célja az örök határozatnak:/ természetünket a te tiszta lényed/ megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő/ teremtménnyé lett benned, …/ Te déli láng a Szeretet egébül/ vagy itt nekünk; és lenn az embereknek/ élő forrás, melytől reményük épül./ Urnő, minden kegyek tőled erednek!/ Aki nélküled vágyik szent malasztra,/ szárny nélkül vágyik szállni az eretnek./ S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:/ jóságod gyakran azt a szenvedőnek/ kérés előtt megadja, nem halasztva”. (Paradicsom, XXXIII, 1-18.)

Lefátyolozott, de jelenlévő – amint a Szűzanya – az a nő, aki az imádságban tejesen az Úrnak adta át magát; nem válik azonban testetlen vagy érzéketlen lénnyé, távol a hétköznapi emberektől, hanem olyan nő, aki képes az önátadó és egyetemes szeretetre, mely épp azért teljesen ingyenes, mert szűzi.

Ez az Istennek szentelt nők fején viselt fátyol misztikus jelentése, akik el vannak rejtve a világtól azért, hogy a világ szívében legyenek, és hogy minden embert Krisztusnak szívébe vigyenek, aki az Egyháznak, az emberiségnek egyetlen Jegyese, melyet vérének árán váltott meg, hogy szentté és szeplőtelenné tegye színe előtt; és hogy azzal a lelki szépséggel ragyogjon, amelyet minden profanizációtól meg kell őrizni, a megszentelt szűzi fátyol mögött.

Anna Maria Canopi OSB

Osservatore Romano, 2014. május 2.

Forrás: Domonkos Nővérek