2017. május 21., vasárnap

Interjú Victoria Selkirk konszekrált szűzzel hivatásáról


Modern kori remeték: válasz a magányra és imádságra való meghívásra

Íme, egy cikk egy korunkban élő remetéről, aki már 40 éve konszekrált remeteként él az Egyesült Államokban Springfieldben, Oregon államban. 


Sokan úgy gondolják, hogy a remete élet egy elavult hivatás, de ennek ellenére korunkban is sokan szentelik magukat Istennek remeteként.

A 83 éves Mary Diana nővér már 20 éve domonkos nővérként élt egy kolostorban, amikor meghívást kapott a remete életre. Ő volt az első akkoriban az Egyesült Államokban. Ő ezt úgy fogalmazza meg, hogy "hivatás a hivatáson belül". A mag úgy érzi a kolostori évei alatt érlelődött meg arra, hogy életét később remeteként élje le. Először nem értették a rendtársai, de később elfogadták a meghívását.

"A célom az, hogy mindig megkülönböztessem, mi az Isten akarata az életemben a lelki vezetőm segítségével."



 

2017. május 20., szombat

„Az Ősvalóságtól átfogottan”

A Megtestesülésről nevezett Zsófia nővérrel készült interjú a magyarszéki Kármelben

2015. augusztus 15-én tettél örökfogadalmat Istennek a magyarszéki Sarutlan Kármelita Nővérek kolostorában. Azóta eltelt egy év, ezért mindannyiunk számára nagy öröm, hogy most sor került erre a beszélgetésre. Hogyan találkoztál először a kármelita lelkiséggel?

Húszéves koromban, két évvel a bérmálkozásom után, amikor hat éve jártam templomba, és igyekeztem vallásos életet folytatni, egy Zeneakadémiai csoporttársamtól kaptam kölcsön az első olyan könyvet, amelyben megismerkedhettem Kis Szent Terézzel. Nem emlékszem már, mi volt a címe.


Mi az, ami leginkább vonzott benne?

Olyan tájékozatlan voltam, és olyan felületesen olvastam, hogy időbe telt, míg felfogtam, a Kármel egy szerzetesrend neve, és nem kifejezetten a Szentföldre kívánkozik Kis Teréz olyan nagyon erősen. Szinte értetlenkedő csodálkozást keltett bennem, és aztán hosszú évekre el is felejtkeztem róla. Harmincéves koromban vettem meg Kis Szent Teréz Önéletrajzát, mert világi katolikusként egyszerűen tanulni szerettem volna tőle, mint nagy szenttől, hogy hogyan közeledhetnék Istenhez a mindennapjaimban. Nagyon megfogott a Jézus iránti lángoló szerelme és a szentség utáni vágya. Akkor hallottam először arról, hogy elvonult, kitartó imádságos élettel is lehet evangelizálni, szeretteinket segíteni a hit útján.

Mikor érezted, hogy Isten téged a Kármelbe hív?

Nem tartozom azok közé, akik kisgyermekkoruktól szerzetesek akartak lenni. Azt gondoltam, hogy férjhez megyek, és gyerekeim lesznek. Sokat imádkoztam azért, hogy majd Istennek tetsző házasságban és krisztusi szeretetben éljünk. Több egyéb dolog és körülmény együttállása vezetett mégis a szerzetességre szóló hívás meghallásához. Zeneakadémiai éveim alatt Barsi Balázs atya pesti prédikációi és könyvei döbbentettek rá, hogy az igazi hit nem csak külső vallásosságot és bizonyos szokások követését jelenti, hanem hogy komolyan várjuk a mennyországot, az üdvösséget és magát Jézus Krisztust. Sokat adott A szeretet misztériuma című könyve. Többször elolvastam, és örömmel ízlelgettem, hogy Isten engem is úgy szeret, mint vőlegény a menyasszonyt. Egyházzenei tanulmányaim során a zsoltárok imádkozásával és a hagyományos rítusú szentmise megismerésével kialakult bennem egy erős vonzódás a szavakkal kimondhatatlan, természetfölötti Misztérium iránt. Felejthetetlen emlékem, amikor a Benedek pápa motu propriója utáni első régi rítusú szentmisén megszólított a templomszentelés ünnepének olvasmánya: „Látám a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint férjének felékesített menyasszonyt…” Igaz, örömmel vártam, hogy akkortól kezdve heti rendszerességgel vehessek részt ilyen liturgián. Közben azonban éreztem, hogy elindul bennem valami, ami ennél messzebbre mutat, a jegyesség és a mennyei Jeruzsálem, vagy legalábbis annak előképe felé vezet, csak még nem tudtam, hogyan. A sok templomi szolgálat közben megerősödött bennem az Egyház szeretete, ugyanakkor a liturgikus imádságok mellett egyre jobban érdekelt a csendes, személyes ima. Néhány szentignáci lelkigyakorlat csöndjében mélyebbre hatolhattam abban az örömben, hogy Isten szeret engem, és ez válaszadásra sürgetett. Harminchárom éves koromban kristályosodott ki előttem, hogy az Istenhez tartozásnak ez a tapasztalata, ami ifjú éveimben felszínre került, az én életemben nem a családalapítás felé, hanem a szemlélődő szerzetesség felé vezet. A Kármelbe szóló konkrét hívást akkor éreztem, amikor először látogattam el a magyarszéki kármelita nővérekhez. A kápolnába belépve meghallottam őket imádkozni, az volt a benyomásom, hogy Krisztus közöttük van, és az a természetes érzés töltött el, hogy én is közéjük tartozom.

Hogyan fogadta a családod, hogy kármelita szerzetesnővér szeretnél lenni?

Először elszomorodtak, nem értették, és féltek, hogy ez majd elidegenedést hoz a családi kapcsolatokban. De bennem akkora boldogságot idézett elő ez az említett természetes érzés, és a felfedezés, hogy megtaláltam a hivatásomat, hogy miközben vigasztaltam őket, szép lassan folytattam a megkezdett lépéseket. Belépésem után, a Kármelbe történő első látogatásuk alkalmával elkezdtek megbékélni, mert látták, hogy egészséges, életvidám nővérek között vagyok. Az elmúlt hét év alatt lassan folytatódott ez a megbékélés. Az örökfogadalmamon már értették, hogy ez életem legnagyobb eseménye, és őszintén osztoztak örömömben. A szertartás pedig annyira megérintette szüleimet, hogy rögtön utána bejelentették, legközelebb a Sára nővérén is szeretnének jelen lenni, hogy újra átélhessék. Ezt Isten igazán nagy és kedves ajándékaként tartom számon!

Mit üzennél annak, aki komolyabban érdeklődik és gondolkodik a kármelita szerzetesi életen?

Legfontosabb az Isten és az ima utáni vágyakozás és a készség arra, hogy ezt az utat testvéri közösségben járjuk, mégis gyakori magányban és egyszerű kétkezi munkát végezve. Egyébként különbözőek vagyunk, egyéni belső megmozdulásokkal, ezért csak a személyes tapasztalataim megosztásával tudom folytatni. Nekem a bizonytalanságban az segített, hogy elindultam egy úton, mondván, hogy ha zárt ajtókba ütközöm, fogom tudni, hogy nem nekem találták ki. Amikor erősödni kezdett bennem a bizonyosság és a belépés gondolata, nagyon boldog voltam, és úgy éreztem magam, mint egy friss szerelmes. Miután pedig a közösség részéről sem volt akadálya, hogy belépjek, és ezt eldöntöttem, olyan sok energiám lett, hogy szinte röpültem. A döntés után, még a belépésem előtt aztán törvényszerűen egy kis sötétség következett, de igyekeztem a napi szentmisére, imára, bibliaolvasásra koncentrálni. Ez húzott ki a csávából, mert az evangéliumban és Balázs atya egyik gondolatában megtaláltam a kapaszkodót: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Jn15,16) És: „Az élet szegénységének elfogadásáról van itt szó. Arról, hogy nem utazhatok egyszerre két helyre. Elérkezik a pillanat, amikor a sorsvetéshez hasonló döntéssel egyedül Istenben bízva az embernek bele kell vetnie magát a teljes odaadás mélységeibe vagy a szüzesség, vagy a szentségi házasság oldalán.” Azóta még az út nehezebb szakaszain is biztosan és boldogan érzem, hogy itt a helyem. De ha valaki bizonytalan lenne a jelöltidő és a novíciátus alatt, segítenek a Szentlélek és a káptalani nővérek a hivatás megkülönböztetésében.

Ki a hozzád közel álló kármelita szent? Miért fontos ő neked?

Egyértelmű, hogy a Szűzanya mellett Kis Teréz és Avilai Teréz is munkálkodott a belépésemen. Itt a Kármelben időnként Keresztes Szent János, máskor Kis Teréz vagy Avilai Teréz írásai segítenek. Nagyon lelkesedem Szent Terézia Benediktáért, életéért, vértanúságáért, és Elisabeth perjelnőnk közbenjárását is gyakran kérem. Hozzám legközelebb talán mégis Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet áll, akit Ferenc pápa 2016. október 16-án szentté avat. Néha költőien, mégis lényegretörően tudja kifejezni azt a titkot, hogy Isten bennünk lakik, közel van hozzánk a mindennapokban, és ez egy mély boldogságot vihet az életünkbe, függetlenül a pillanatnyi külső tényezőktől. Segítségül tudom őt hívni az érvényesülési vágy elleni harcban, és nagyon csodálom benne a fesztelen derűt, ugyanakkor férfias erőt, amivel önmagáról elfelejtkezve áldozta fel zenei hátterét és a zongorázást, csakis Isten túláradó szeretetére tekintve, ami mindennél nagyobb öröm volt számára.

Van-e kedvenc idézeted tőle?

Leginkább ez talál visszhangra bennem, és fejezi ki legmélyebb vágyamat: „Isten a szívemben szomjúságot gerjesztett a végtelen után és oly nagy szeretetszükségletet, melyet csak Ő tud kielégíteni. Úgy tartozom hozzá, mint kisgyermek az édesanyjához, aki a gyermek számára mindent betölt és mindent jelent. Karjába emel és visz magával. Érzem, hogy az Istenhez tartozásomnak ilyen egyszerűnek kell lenni.”

Hogyan kaptad a Zsófia nevet?

Jelöltkoromban tetszett meg ez a név, először a kedves hangzása miatt. Aztán egyszer Mirjam nővértől hallottam egy tanítást arról, hogy a bölcsesség annak ízlelése, hogy milyen édes az Úr. Ettől fogva a jelentése, a Bölcsesség is vonzani kezdett. A beöltözésem előtt Mirjam nővér kérdezte, hogy milyen nevekre gondoltam, melyek közül a Zsófia érintette meg, és a Szentlélek sugallatára emellett döntött. Mérhetetlen lehetőséget rejt magában az, hogy a Szentlélek egyik ajándéka, és egyben Krisztus Urunknak is neve a Bölcsesség. Kifejezi életem legfőbb célját, azt, hogy engedjem magam bevonódni Isten életébe. Emellett Szent Zsófiát is, akit lelki vértanúként tart számon az Egyház, bizalommal kérhetem, hogy segítsen a Krisztusnak való teljes önátadásban, és esdje ki számomra a Hitet, Reményt és a Szeretetet (így nevezte vértanúhalált halt három leányát).

Mi a misztériumod és miért ezt választottad?

Misztériumom a Megtestesülés, és nevemmel együtt szintén a beöltözésemkor kaptam a perjelnőtől. Úgy fogadtam, mint meghívást arra, hogy tiszteljem mindenkiben az emberi méltóságot, teljes szívemből elfogadjam önmagamban és a körülöttem élőkben az emberség korlátait, törékenységét, és soha ne felejtsem el, hogy az emberség ugyanakkor szent dolog. Isten magára vette a mi emberségünket! Számomra ez fejezi ki legerőteljesebben Isten irántunk való felfoghatatlan és végtelen szeretetét.
A beöltözésem óta aztán egyre bontakozik előttem ez a misztérium, és biztos vagyok benne, hogy ez folytatódni fog, mert kimeríthetetlen, mint maga Isten. Megrendítő, hogy Isten emberré lett, szenvedett és meghalt azért, hogy megszabadítson minket a bűntől és annak következményétől. De számomra az a leglenyűgözőbb, hogy mivel Isten az embert az Ő megtestesült Fia képére teremtette, és a megtestesülést öröktől fogva elhatározta, én is öröktől fogva ott vagyok Isten szívében.
Az istengyermekség és a jegyesség dimenziója egyszerre van jelen ebben a misztériumban. Örülök neki, mert úgysem tudnék választani. Nekem mindkettő fontos, és az Istennel való bensőséges, kizárólagos kapcsolatot jeleníti meg. Nagy megerősítés volt számomra a felfedezés, hogy legnagyobb álmom, a Vele való egyesülés elérése épp a misztériumom által válik valóra, mert azt szokták mondani, hogy a Megtestesülés által nyertünk bejutást a Szentháromság keblébe.
Ezért lett a fogadalmi emlékképemre is kerülő jelmondat a János prológus részlete: In sinu Patris, az Atya ölén (Jn 1,18). Határtalan meghittséget és az oltalom érzését idézi fel bennem. Kis Szent Terézzel együtt én is szeretnék Istenre hagyatkozni, mint a kisgyermek, „aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.” Ezek a karok egyszerre gyengéd szeretettel és erősen tartanak, ahogy a Bölcsesség könyve írja: erősségesen és édességesen (8,1). Nagyon szeretem Edith Steintől ezt a mondatot: „Fenntartottnak tudom magamat, és ebben van nyugalmam és biztonságom.” Ide, ebbe a biztonságba vágyom vissza. Valóban visszavágyásról lehet szó, ahogy az egyházatyákra hivatkozva Wilfrid Stinissen kármelita atya is írja: van ez embernek egy metafizikai memóriája, amivel „emlékszik” a teremtésre, és ezért tudja, hogy Istentől ered és Istenhez tér vissza. Boldoggá tesz az a gondolat, hogy Isten az Eredetem. Mert az, hogy „Kezdetben vala az Ige” (Jn 1, 1), nem időbeli kezdetet jelent, mondja a szenttamási filozófiára építő Edith Stein, hanem ős-létezőt, akiben ott volt a Logosz, a Fiú, az „Ősvalóságtól átfogottan”. Hát én is ott szeretnék lenni az Egyszülött Fiúval együtt az Ősvalóságtól átfogottan!
Jézus is vágyik arra, hogy ott legyünk, ahol Ő van (Jn 17, 24). És azért vágyik rá, mert az Atya is vágyik rá. Egyébként Szent Ágoston egyik magyarázatában a sinus szó az elrejtettséget, elleplezettséget jeleni, amit rokonságba hozhatunk a Kármel életével. Boldog Erzsébet szerint, ahol Jézus tartózkodik, az a szeretet egysége. Mivel az Ő képére lettem teremtve, Jézus megélheti bennem Atyjával való életközösségét, és erre kérem is Őt. Azért szeretem azt a jelenetet, amikor az utolsó vacsorán a szeretett tanítvány Jézus szívére hajol (in sinu Iesu), mert jelképezi azt, ahogyan Jézus az Atya szívén van, és végső soron az én óhajtott kapcsolatomat is Jézussal, illetve az Atyával.
Misztériumom egyben kijózanító; Jézus nem csak azt kéri, hogy ezekért a csodálatos gondolatokért lelkesedjem, hanem az Atya akaratának mindennapos keresésébe akar bevezetni engem. Ha elég csöndben vagyok, világosan hallom, hogy mik azok az akár apró, prózainak tűnő, akár komolyabb feladatok, amikre meghív a hétköznapokban, vagy mik azok a néha keresztként jelentkező helyzetek, amiket el kell fogadnom. Mert földi életemben még csak folyamatban van ennek a nagyszerű isteni tervnek a kibontakozása, és a teljes megvalósulás későbbre várható.

Mit jelent számodra az ima?

Elsőként a belső ima jut eszembe, amit nagyon szeretek és minden nap várok. Vonz a külső csend, és gondolataim pihentetésére hív, hogy Istennek adjam át a cselekvést. Megkönnyebbülés, hogy bízhatok Isten munkálkodásában, és letehetem elé azt, amit én nem tudok megvalósítani, hordozni. Nem minden az én dolgom, támaszkodhatok rá. Belső imám szavak nélküli könyörgés a Szeretet Lelkéért, az alázatért és hűségért, csöndes várakozás arra, hogy Isten meggyógyítson hibáimból, folyamodás a Szűzanya segítségéért, hogy örömmel viseljem el Isten átformáló működését akkor is, ha ez néha nehéz. Csendes óráim legalapvetőbb tartalma az örömteli hála és reménykedés, mert Isten megmutatja hibáimat, és mindig csak olyan mértékben, hogy kibírjam, továbbá örömteli hála és reménykedés, mert biztos lehetek abban, hogy pont azt akarja megadni nekem, amiben legnagyobb szükséget szenvedek. Igyekeznem kell, hogy nyitott maradjak, és fogadni tudjam azt az ajándékot, amit éppen ad, akkor is, amikor nem érzem, hogy mi az, vagy mit kell kérnem. Szeretném elmélyíteni magamban azt a gondolatot, amit Ignace de la Potterie ír a Fiú imája című könyvében Lázár feltámasztásáról: Jézus kérő imája örvendező bizalommal teljes, mert biztos abban, hogy az Atyánál meghallgatásra talál, és már előre köszönetet mond a csodáért, amit kért.
Amikor a zsolozsmán vagy a szentmisén énekelve imádkozom, és életemet adom oda Istennek a lélegzetem, a szavak, a mozgásom és figyelmem által, - és ebbe mindig vegyül némi szétszórtság, sőt hiúság is - akkor jó arra gondolni, hogy a lényeg most is az, hogy kapok. Kapom az életet, az imát, a szentmise történését, amit szinte föl sem fogok, a nővéreimet, a közös örömöket, küzdelmeket. Minden nap hálát adok közösségemért, és azért, hogy a Kármelben lehetek. Istennek köszönhetem, ha a Szentírás olvasása vagy rövidebb szakaszainak lassú ismételgetése révén mélyebben a szívembe vésődik egy-egy igazság Istennel vagy magammal kapcsolatban, és ez nagyon lassan átalakíthatja gondolkodásomat, viselkedésemet, nővéreimmel való kapcsolatomat.
Minden Isten ajándéka. Azt is jelenti az ima, hogy végzem hétköznapi feladataimat, bízva abban, hogy Isten adja hozzá az erőt, és hogy Vele találkozom egy egyszerű tevékenységben is, amikor akaratát teszem. Remélem, hogy amikor teret engedek ezeknek a találkozásoknak, hivatásom által titokzatos módon azok is közelebb kerülnek Istenhez, akik hozzám tartoznak vagy imáimat kérték, az egész Egyház, és mindazok, akiknek Isten a Szűzanya szándéka szerint javára akarja fordítani felajánlásomat.

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek


Magasabbra akarok repülni!



A Regnum Christi Mozgalom megszentelt életű női közössége Clarisse Desclèves kedves személyével nem csak gyarapodott, hanem lelki-szellemi kincsekben is sokat gazdagodott. Őt szeretnénk most azoknak is bemutatni, akik személyesen – egyelőre – még nem ismerik.


Clarisse Desclèves hivatástörténete:


ClarissePortre„Magasabbra akarok repülni!” – ezt mondogattam kicsi koromban az anyukám szerint, mert látni akartam Jézust az égben. Aztán megértettem, hogy Őt valójában nem az égben kell keresnem, hanem ha valóban találkozni akarok vele, akkor a szívembe kell néznem… és nem a felhőkbe!

Egy tízgyermekes, katolikus családból származom. Én vagyok a negyedik a sorban. Édesapám orvos, édesanyám pedig otthon maradt, hogy gondoskodjon rólunk. Katolikus iskolába jártam, és 15 éves voltam akkor, amikor elkezdtem gondolkodni a jövőmön, hogy mit is kezdjek az életemmel, de semmilyen pálya nem volt elég vonzó a számomra.

Amikor elvégeztem az iskolát, egy év önkéntes munkát vállaltam a Regnum Christi Mozgalomban, melyet a családom már nyolcéves korom óta ismert. Ennek köszönhetően egyike lehettem a legelső ECYD tagoknak Franciaországban, akikkel rengeteget táboroztunk, számos hazai és nemzetközi eseményen vettünk részt. Önkéntes évemet az Egyesült Államokban és Kanadában töltöttem, és közben egyre mélyebbé vált az imaéletem. Megértettem, hogy az értékesebb dolgokra és a még magasabban szárnyalásra való vágyam beteljesedése csak az isteni valóságban lehetséges, és nem az emberiben.

A megszentelt életre való fogadalomtételemre 2004. február 2-án került sor, majd képzési éveim következtek Cerro del Coto-ban (Madrid, Spanyolország), utána pedig Franciaországban kezdtem meg missziós életemet. Minden teljesen új volt számomra, sok mindent kellett még tanulnom, de Isten szeretetét akartam közvetíteni. Képzéseket és programokat szerveztem, hogy változást vihessek az emberek és a társadalom életébe. Az itt töltött két év során számos városban, plébánián és iskolában segítettem, és havonta egyszer Brüsszelbe utaztam. Eljutottam Afrikába is a Fiatal Missziósok csoportjával, sok tábort szerveztem a NET és az ECyD gyermek- és ifjúsági programjaink keretében, és részt vettem a Pure Fashion és a Regnum Christi ifjúsági tagozat megalapításában.

2009 szeptemberében arra kaptam küldetést, hogy Kolumbiába menjek, és Medellin város Cumbres Iskolájában szolgáljak. Nagy meglepetés volt ez számomra, mert bizony még csak azt sem tudtam, hogy hol van Kolumbia, és persze azt sem, hogy milyen ott az élet. Ezzel a misszióval tehát új életforma, új oktatási módok és újabb tanulnivalók vártak. Regnum Christi iskolában korábban még nem dolgoztam, ezért nagy hálával gondolok azokra a megszenteltekre, akik átadták nekem tudásukat az új pedagógiai módszerek, az apostoli képzés, a pozitív motivációs technikák és a családias lelkület kialakítására vonatkozóan, hogy így tegyenek még alkalmasabbá Isten szeretetének továbbadására sokak szíve felé. Hét évig maradtam ebben a csodálatos országban, és lehetőségem volt még öt másik városban és Equadorban is elindítani apostoli munkáinkat.

A fiatalok igényeire reagálva számos új programot szerveztünk. Elmentünk az Amazonas folyó körüli dzsungelekbe, az északi Guajira sivatagába, hogy minél mélyebben megtapasztaljuk az ország ősi kultúráját és annak gyökereit. Felkészültünk és részt vettünk egy New Yorkban szervezett női konferencián (ONU?), majd ennek hatására elindítottunk egy programot a prostitúció megfékezésére. Számos plébánián szerveztünk missziókat, hogy segítsünk a plébánosoknak, valamint közreműködtünk gyermekjóléti alapítványok munkájában, hajléktalan szegények és idősek ellátásában.

Ezeket az apostoli munkáinkat lelki életünkkel erősen megtámasztottuk, hiszen a Regnum Christi életstílus lényege éppen ez: képzésekkel, imaélettel, lelkigyakorlatokkal és a lelkiéletben való növekedéssel tudjuk csak megadni azt a lelki vezetést a fiataloknak és a családoknak, ami őket a saját útjukon tovább tudja segíteni. Mindez Isten óriási ajándéka volt!

Visszanézve életemre úgy látom, hogy sokkal magasabban szárnyaltam annál, mint amit valaha is álmodtam. Nemrég egy új missziós munkát kezdtem el ebben a gyönyörű országban, Magyarországon! Nagy kíváncsisággal ismerkedek a kultúrával, az emberekkel, hogy – amint Szent Pál fogalmazott – „mindenkinek mindene” legyek.

Azt látom, hogy a Regnum Christi Mozgalom Istenünk ajándéka minden kultúra számára, az Ő valódi válasza világunk aktuális kérdéseire, miközben az emberek eredendő belső vágya mindig ugyanaz marad. Ebben a küldetésben szeretném magamat a misszió frontvonalába helyezni, minden tőlem telhetőt megtéve Istenért és az emberekért.

Köszönöm a magyaroknak, hogy befogadtak országukba, hogy családjaik és életük részévé válhatok. Sokat kell még tanulnom, amiben jól haladok, mert sok időt és türelmet szánok rá. Köszönöm, hogy Isten arcának egy új oldalát mutattátok meg nekem!

Forrás: Regnum Christi






A szerzetesek boldogok?


Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Pálos Nővéreknél 2017


2017. május 19., péntek

„Isten üzen rajtam keresztül…”

Október 10-én tartotta Kartal József atya vasmiséjét, aki 1944-ben történt pappá szentelése óta jórészt a Szeged-Csanádi Egyházmegye területén látott el lelkipásztori szolgálatot. Öröm, befogadó közösség, visszajáró tanítványok – a papi szolgálat termékeny 65 évet jelentett az atyának.

 
Kartal József 1944-től 1948-ig Szegeden a piarista gimnázium tanára volt, segédlelkészként szolgált Ásotthalmon, Szeged-Belvárosban – ahol egyben énekkarvezető is volt –, Battonyán, Újkígyóson, Felsőgödön és Gyulán. 1979-től püspöki tanácsos, 1982-től 1999-ig a Püspöki Bíróság tagja volt. Röszkén 1976-tól 2006-os nyugalomba vonulásáig plébánosként szolgált.

– Hogyan tekint vissza papi szolgálatának idejére?

– Egész életem csupa öröm volt: olyan 65 éves papi szolgálat van mögöttem, amire nem is készülhettem volna. Még elemi iskolába sem jártam, mikor már a szülői házban csomagolópapírból miseruhát hajtogattam magamnak, és utánoztam a pap mozdulatait. Csalódást nem éreztem soha, szilárd belső tartás volt bennem. Nagyon szerettem emberek között lenni, szívesen barátkoztam mindenkivel – bizonyára ez volt az oka annak, hogy nagyon sokan megtiszteltek a vasmisémen a szeretet viszonzásaként, amit én is nyújtottam az embereknek.

– Mi ösztönözte a leginkább?

– Mindig éreztem a küldetéstudatot. Röszkén töltöttem a leghosszabb időt, összesen harminc évet. Mikor odakerültem, először úgy éreztem, jövevény vagyok, idegen test a közösségben, ezért magányos voltam, míg megleltem azt a biztonságérzetet, hogy engem is küldtek, nem magamtól jöttem: van szerepem, amit be kell töltenem. Ez volt a cselekedeteim belső indítéka. Számomra nem pálya volt a papság, nem foglalkozás, hanem hivatás. Ez biztonságérzetet adott, és minden nap örömmel mentem elvégezni azt, amit kellett.

– Röszkén azután befogadó közösségre talált.

– Igen. Megjelenésem jelentéktelennek mondható volt: alacsony, vékony ember voltam, ennek ellenére szívesen befogadtak. Én pedig igyekeztem érvényesíteni azt, amit a „plébánia” szó jelent: a nép házává tettem. Mindig azt tartottam róla, hogy az az a hely, ahol mindenkinek helye van. Sokan jöttek nap nap után meglátogatni, beszélgetni, vagy ajándékot hoztak.

– Végig közvetlen kapcsolatban állt a hívekkel?

– Így van, ennek egyik példája, hogy Röszkén szokás volt a házszentelés, amit én harminc éven át megtartottam. Ez 1200 tanyát és házat jelentett, harminc találkozási lehetőséget a hívekkel. Közéjük tartoztam és boldog voltam közöttük. Piarista tanárságom maradékaként szerettem az iskolában is tanítani plébánosságom alatt, az elsőtől a nyolcadikos diákokig mindenkivel jó barátságban voltam, és a tanulók szüleivel is. Így a harminc év nem kényszerűen hosszúra nyúlt időszak volt, hanem a befejezésekor csúcspontját érte el. Mindenkivel köszönő viszonyban voltam, az emberek az utca másik oldaláról is megemelték a kalapjukat. Tanárságom utórengéseként felnőtté lett tanítványaim szívesen jöttek a véleményemet kikérni, én pedig minden érettségi találkozón ott voltam.

– Van-e kedves igehelye, vagy jelmondata?

– A vasmisei szentképre csak két szót írtam fel: Istenem – Mindenem. Boldoggá tett a papi életem, naponta hálát adtam a Jóistennek, hogy szüksége van rám, és még mindig igény tart a szolgálatomra. Ez adott belső értelmet annak, amit csináltam. Nem pusztán emberekkel való foglalkozást, hanem a nekik szóló üzenet közvetítését éreztem feladatomnak. Szerettem a vasárnapi szentbeszédeket, mindig lelkesen készültem rájuk – ugyanakkor keveset olvastam a prédikációkra, inkább gondolkoztam hét közben, hogy mit üzen Isten a híveknek. Igen, Isten üzen rajtam keresztül – ez éltetett.

Arany Mihály

Forrás: Szeged Ma - 2009.


2017. május 18., csütörtök

Hivatás és hivatáskeresés




1. Mi a hivatás?

„Isten minden egyes ember életét valamely hivatás betöltésére rendelte” (VI. Pál pápa, Populorum Progressio 15). A hivatás az a szó, amely az embert a kinyilatkoztatás gazdagságának megértéséhez segíti, és megmutatja létének igazságát. „Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet és rábízza magát a Teremtőjére” (GS19). Ez az Istennel folytatott szeretet-párbeszéd alapozza meg azt a lehetőséget, hogy minden egyes ember a saját, ajándékba kapott vonásaiban és jellemzőiben fejlődhessen, és képes legyen mindennapi élete történetének és alapvető kapcsolatainak „értelmet adni”, miközben élete beteljesülése felé igyekszik.
Ha az életre mint hivatásra tekintünk, az elősegíti a belső szabadságot, serkenti az egyént arra, hogy előre tekintsen. Ily módon az élet értékessé és elfogadott ajándékká lesz, mely „természeténél fogva arra törekszik, hogy ismét ajándékká váljon” (Új hivatásokat egy új Európa számára c. dokumentum 1998. 16b).
Minden hivatás gyökerénél ott van Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy nem egyedül kell kialakítanunk az életünket, mert Isten viszontagságaink közepette jelen van. Ő mindegyikünkkel csodálatos, egyedi és megismételhetetlen szeretet-történetet valósít meg, amely egyúttal az emberiséggel és a világegyetemmel is összhangban áll. Ha felfedezzük Istent személyes történelmünkben, és nem érezzük magunkat árvának, hanem tudjuk, hogy van Atyánk, akire teljesen rábízhatjuk magunkat, akkor eljutottunk ahhoz a fordulóponthoz, amely gyökeresen átalakítja a pusztán emberi horizontot, és ráébreszti az embert hivatására: „az ember csak akkor találhat teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza magát” (vö. GS 24).
Napjainkban az élet e keresztény olvasatának számolnia kell a nyugati kultúra néhány jellegzetes vonásával, amelyekben a mindennapi élet területén Isten gyakorlatilag a peremre szorul. Ezért az „élet újra evangelizációja” érdekében az egész keresztény közösség együttes fellépésére van szükség.
„Minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. Ferenc pápa beszéde a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.).
Fontos, hogy a keresztény közösségben mindenki felfedezze saját, személyes hivatását, és nagylelkűen válaszoljon rá. Minden élet hivatás, és minden hívő arra hivatott, hogy részt vegyen az Egyház építésében, ezáltal válik ő maga is meghívóvá.
Mindenkinek van tehát hivatása. A hivatás mindenek előtt a szeretetre szól, az életszentségre. A szeretetre való egyetemes hivatáson belül vannak a többi hivatások, mint a házasság, papság vagy szerzetesség. Ez a hivatás-szemlélet tehát egy szélesebb összefüggésbe helyezi az egyházi hivatásokat és ez által jobban megalapozza őket. Az általános keresztény hivatás hangsúlyozása azonban nem jelenti azt, hogy a szerzetesi és papi hivatások ne igényelnének különleges figyelmet és gondoskodást. Sőt, Szent II. János Pál pápa éppen ezért a montreali kongresszusnak írt levelében  azt hangsúlyozta, hogy ezek a hivatások prioritást kell élvezzenek a hivatásgondozó munkában, ugyanis a többi hivatás fejlődése szorosan függ a papi, illetve szerzetesi szolgálattól, hiszen katalizátorai és táplálói a többi hivatásnak. Ez a szemlélet aláhúzza, hogy a papi és szerzetesi hivatásokat a többi hivatással való összefüggésben kell nézni.

2. Kérdőívek tapasztalata: Mi segített a hivatáskeresésemben?

A 2015. márciusi hivatásgondozó konferenciára készülve elhatároztuk, hogy szempontokat gyűjtünk a papi vagy szerzetesi úton már elindult fiataloktól, megkérdezzük őket, milyen tényezők segítették a hivatáskeresésüket és mit javasolnak a hivatásgondozás jövője szempontjából. 2015 januárjában 110 római- és görög katolikus papnövendék, 15 férfi szerzetesnövendék és 23 női szerzetesnövendék töltötte ki a kérdőívünket. A felmérések kiértékelésekor az alábbi szempontok emelkedtek ki.
A növendékek családjainak nagy része vallásos, ugyanakkor a szerzetes növendékek között valamivel gyakoribb a nem vallásos családos háttér (33%, míg a kispapoknál csak 15%). A pap és szerzetes növendékek majdnem fele egyházi középiskolába járt, a szerzetesnövendékek között valamivel többen. Általában, aki állami középiskolába járt, az plébániai hitoktatásban részesült, legalább a bérmálkozásig.
A növendékek belépés előtti lelki életéről elmondható, hogy a kispapok a szemináriumba lépés előtt leginkább a szentmisén való gyakori részvételt és ezzel kapcsolatosan a ministrálást említették, mint lelki életük fontos elemét. Többségük megalapozott imaélettel rendelkezett. Kiemelkedő jelentőségű a rendszeres gyónás, sokan hangsúlyozták a gyóntató atya szerepét. Lelkigyakorlatokat iskolai vagy plébániai keretekben végeztek, elenyésző esetben lelkigyakorlatos házban vagy lelkiségi mozgalmakkal. Negyedük rendszeres lelki vezetést is említett. A szerzetesnövendékek általában kevésbé kötődtek plébániához a hivatáskeresésük idején, inkább a szerzetesközösségek, lelkiségi mozgalmak voltak rájuk nagyobb hatással. Többet jártak lelkigyakorlatokra és ezek nem iskolaiak, hanem rendek által szervezett lehetőségek voltak. Főleg a nőknél erős a lelki kísérő szerepe. A média (internet) is erősebben hatott rájuk talán, mert a szerzetesrendeknek többnyire erős az internetes jelenléte.
Arra a kérdésre, mi segítette őket a hivatáskeresésben, a kispapok válaszai drámaian jelzik (90%!!!), hogy a hitelesen élő, fiatalokkal aktívan foglalkozó plébánosoknak, káplánoknak jut a fő szerep a papság melletti elköteleződésben. Figyelemre méltó, hogy a kispapok majdnem fele említette, hogy szerzetesek is szerepet játszottak a hivatástörténetükben. Számosan említették a szemináriumi nyílt napok és a kispapokkal való találkozások jelentőségét, néhányan egyéb hivatásgondozó programon is voltak (pl. lelkigyakorlat, Iránytű). Számos kispap írta ugyanakkor azt is, hogy belépése előtt nem vett részt semmilyen hivatásgondozó programon. Ez talán azzal is magyarázható - ezt a hivatásgondozók kérdőívéből ismerhetjük - , hogy nem minden egyházmegyében van egyházmegyés papi hivatásgondozó program.
A szerzetesnövendékek válaszai hasonló mintát követnek, csak itt nem a plébános, hanem a szerzetesek személyes életpéldája a legfőbb segítő. Náluk sokkal gyakoribb a hivatástisztázó programok említése (Iránytű, GPS, lelkigyakorlatok és hivatásgondozó házak, mint pl. Montserrat Ház), mely részben azzal is magyarázható, hogy sokkal több az olyan hivatásgondozó program, amit szerzetesek hirdetnek meg.A ministrálás, a nagyheti szertartásokon, papszentelésen – azaz különböző liturgikus alkalmakon való részvétel hatása viszont az egyházmegyés papi hivatásoknál meghatározóbb, sokkal többet említik.
Mind a kispapok, mind a szerzetesnövendékek között számosan említették a személyes istenélmény fontos szerepét az útjukon, valamint a különböző ifjúsági programokon (Nagymaros, Egerszalók stb.) való részvételt. Inspiráló film vagy könyv is említésre került. Meghatározó életesemények (betegség, gyász, szerelem stb.), vagy valamilyen önkéntes szolgálat is katalizátorként hatott többeknél.

Forrás: Országos Hivatásgondozó Konferencia Záródokumentuma, Leányfalu, 2015. március 9-11.