2017. december 24., vasárnap

2017. december 14., csütörtök

Pálos jelöltek beöltözése Lengyelországban

Jelöltjeink felvették a pálos habitust a lengyelországi Leśniów-ban december 8-án.

December 8-án, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén Csehi Krisztián és Kovács Imre Zsolt a lengyelországi Leśniów-ban ünnepi szentmise keretében öltötték magukra a pálosok fehér ruháját. Az ünnepi eseményen részt vett Csóka János tartományfőnök atya és Puskás Antal atya, valamint jelen voltak a két jelölt családjának tagjai, ill. barátai. A két fiatal a szentmise homíliája után kapta meg a rendi ruhát. Beöltözésekor Krisztián a Rafael nevet vette fel, Zsolt pedig megőrizte eredeti nevét. (A rendben nem kötelező a névváltoztatás.)


Leśniów Mária-kegyhely, a családok zarándokszentélye. Lengyelország nyugati részén fekszik, Częstochowától kb. háromnegyed órányira, csendes, erdős vidéken. A leśniów-i pálos kolostorban működik a rend központi noviciátusa. A pálos jelöltek az egész világról ide jönnek az újoncév eltöltésére. A rendi vezetőség azért döntött a központi noviciátus gondolata mellett, hogy a rend növendékei jobban megismerjék egymást, és közösségben készülhessenek fel a szerzetesi életre, s ezáltal is egy családdá váljanak. A noviciusképzést vezető pálos atyák személyében a rendi nevelés legjobb lelki-szellemi erői összpontosulnak.

A pálos növendékek mindennapjait az imádság, a munka, a tanulás és a közösségi élet határozza meg. A közösen végzett zsolozsmán és napi imádságokon túl hetente egyszer egész éjszakás szentségimádást tartanak. A kolostorhoz tartozó gazdaságban többek között növénytermesztéssel foglalkoznak. A novíciusok az imádság és a rendi kötelességeik mellett minden héten kirándulnak, közös programokon, pl. biciklitúrán vesznek részt.

Forrás: Magyar Pálos Rend


További képek az eseményről megtekinthetők a Pálos Rend képtárában: 

 


Fons Amoris - egy francia bencés kolostor, mint a hagyomány helyszíne és a hivatások bölcsője


2017. december 13., szerda

A papokért végzett imádságról és a lelki anyaság hivatásáról

Könyvajánló

Kléruskongregáció (Congregatio pro clericis):Szentségimádás a papokért és a lelki anyaság hivatásáért


„A pap Jézus Szívének szeretete” – mondta Vianney Szent János, utalva arra, hogy a pap hivatása abban áll, hogy Isten szeretetének jelévé váljon környezete számára. A pap, mint a szeretet tanúja valódi áldás megoszlással és konfliktusokkal teli világunkban. Ezt a magasztos küldést azonban senki sem teljesítheti saját erejéből, csakis az isteni kegyelem hathatós támogatásával. Mekkora szükség van tehát arra, hogy imáinkban kérjük Isten oltalmát papjainkra és tevékenységükre!

„Ajánlom ezt a füzetet azok figyelmébe, akik számára fontos, hogy legyenek jó papjaink, akik szolgálatukkal jelenvalóvá teszik Krisztust a világban. Olvassuk és elmélkedjük át ezeket a történeteket és tanúságtételeket, érezzük meg bennük a saját hivatásunk szépségét, és adjunk hálát azért a sok-sok imádkozó lélekért, akiknek mi magunk is köszönhetjük hivatásunkat.” – Erdő Péter (bíboros, prímás, érsek)

Forrás: Missio Christi Alapítvány


2017. november 28., kedd

Örökfogadalmat ünnepeltek a pálos nővérek

November 21-én, Szűz Mária bemutatásának ünnepén Kelemen Éva Mária Erzsébet nővér örökre elköteleződött a pálos nővérek közösségében. Az ünnepi szentmisét Csóka János pálos tartományfőnök vezette a nővérek erdőkürti monostorában. 


A közösség nagy örömmel készült az ünnepre, hogy az valóban kifejezze és megjelenítse azt a belső történést, ami ilyenkor végbemegy a fogadalmat tevő szívében.

Az ünnepi szentmisén jelen voltak Györfi Szabolcs pálos, a budapesti Sziklatemplom házfőnöke, aki egyben a nővérek közösségének gyóntatója, valamint Vilmos pálos testvér.

Csóka János szentbeszédében emlékeztette Mária Erzsébet nővért, hogy a meghívás Isten részéről már sokkal korábban elhangzott feléje, hiszen Isten már édesanyja méhétől ismerte őt és benne volt a terveiben a meghívás kegyelme, amire a nővér nagylelkűen válaszolt.

A szónok idézte az evangéliumot – „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok… mert mindent tudtul adtam nektek, amit hallottam Atyámtól.” (Jn 15,13–15.) –, majd hangsúlyozta: Jézus nemcsak barátainak, jegyesének tart titeket, hanem ezen felül mindent tudtul adott nektek. Belevisz téged, Erzsébet nővér abba a bensőséges kapcsolatba, ami közte és az Atya között van. Nem irigyli ezt a mély kapcsolatot, hanem megosztja és mindent tudtul ad neked és nekünk. A választás Isten részéről jön, a válaszadást az embernek kell kimondania.

Az elöljáró, Szűz Mária Szeplőtelen Szívéről nevezett Mária Teréz nővér kérdéseire Erzsébet nővér határozott „Igen, akarom”-mal válaszolt, majd lefeküdt a kápolna padlójára kereszt alakban és Jézussal való mély azonosulása jeleként „meghalt” a világnak, hogy teljesen Istennek élhessen. Ez alatt a közösség a Mindenszentek litániáját énekelte, különösen magyar és pálos vonatkozású szentek közbenjárását kérve segítségül.

Ezután következett az örökfogadalom. A szöveget a nővér, két kezét az elöljáró kezébe téve, hangosan mondta el, majd az oltáron aláírta. Ezt a fogadalmi szöveget János atya aztán a korporálé alá helyezte, ezzel is kifejezve, hogy a Jézussal való felajánlás megtörtént.

A szertartás folytatásában Erzsébet nővér nyakába akasztották a fogadalmi keresztet és az ujjára húzták a fogadalmi gyűrűt, amely a nővér és a többi ember számára is a hűség látható jele.

A szertartás végén Erzsébet nővér kimondta azt a misztériumot (titkot), amit ezentúl különösen is szeretettel fog hordozni és szemlélni.

Az új örökfogadalmas teljes neve Jézus Szentséges Szívéről nevezett Mária Erzsébet nővér lett.

(Vas Mónika Mária Teréz MSPPE elöljáró)







Részlet a pálos nővérek szabályzatából

Krisztusnak mindegyikükhöz intézett felhívására: jöjj, kövess engem – ami különleges isteni ajándék – a nővérek önként és megfontoltan válaszolnak fogadalmaik által, eszközként vállalva magukra a három evangéliumi tanács – és az engesztelés megtartását.

a./ A mennyek országáért osztatlan szívvel vállalják a tisztaság evangéliumi tanácsát, amely a jövendő világ jele, és magában foglalja a teljes önmegtartóztatás kötelességét. (v.ö. 599. kán.)

b./ Vállalják a szegénység evangéliumi tanácsát annak a Krisztusnak követésére, aki értünk szegénnyé lett. Ez megkívánja tőlük a valóságban és lélekben szegény, józanul munkálkodó és a földi gazdagságtól idegen életmódon kívül a javak használatában és a velük való rendelkezésben szerzetesi szabályuk által megállapított korlátozások megtartását. (v.ö. 600. kán.)

c./ A mindhalálig engedelmes Krisztus követésére hittel és szeretettel vállalják az engedelmesség evangéliumi tanácsát, amely arra kötelez, hogy akaratukat alávessék a törvényes elöljáróknak, mint Isten helyetteseinek, amikor a Konstituciónak megfelelően parancsot adnak. (v.ö. 601. kán.)/Szabály 4. pont/

d./ Az engesztelés: Az engesztelés szeretetből ered.
Szeretet Isten iránt, akit a bűn sért. Jézus a bűneink miatt szenvedett és halt meg. Aki engesztel, szeretné együttérzését kifejezni, Jézus szenvedését enyhíteni, mások helyett is szeretni Őt. Mint a kis fatimai Ferenc mondta, vigasztalni Jézust. Kárpótlást adni azért, amit mások megvonnak tőle. Részt venni valamiképpen az Ő megváltó áldozatában. Szent Pál írja: Testemben kiegészítem, ami híja van Krisztus szenvedésének, Testének, az Egyháznak javára. Természetesen tudjuk, hogy még a legnagyobb áldozataink is csak Jézuséval egyesítve nyernek értéket.
Másrészt szeretet az emberek iránt, hiszen Isten mindenkit az üdvösségre rendelt. Kegyelmet kiesdeni számukra a megtéréshez, a kísértéseknek való ellenálláshoz, vagy a különböző emberi nyomorúság elviseléséhez, enyhítésére. Elégtételt adni helyettük. Nagyon felemelő, erőt és örömet adó, hogy Isten minket, bűnösöket is be akar vonni megváltó munkájába. (Szabály 90.pont.)

Forrás: Magyar Kurír/Szerzetesek

Fotók: Pálos Nővérek


Adventi lelki hétvége a szaléziaknál



Adventi kapunyitó az Angolkisasszonyoknál


Villanófényben Gödölle Márton

A nagycsaládban, elkötelezett közösségi életben, egyházi iskolában megismert kereszténység tapasztalataival, legendás pap nevelők – Alberti Árpád, Waigand József, Futó Károly – példáján felnőve kezdte meg lelkipásztori szolgálatát a Havanna-lakótelepen Gödölle Márton. Részt vállalt a lakótelep keresztény életének kibontakoztatásában, Nagy Károly atya mellett káplánként tanulta meg a missziós gondolkodást. „Budai értelmiségi közegben nőttem fel a Rózsadombon. Távol állt tőlem a nem vallásos világ. A Havanna-lakótelepen döbbentem rá arra, hogy bár jók a mintáim és lelkes vagyok, egy bizonyos területen egyáltalán nincsenek tapasztalataim. Nem tudtam, hogyan kell megszólítani a hittől és az Egyháztól távol álló embereket. Nagy iskola volt ez számomra. Mára már egészen a magaménak érzem ezt a világot.”


Ezzel a megtapasztalással indult Márton atya papi élete, s még ma is ebből építkezik a hatodik állomáshelyén, Mátyásföldön. 2013-ban került ide, közösség- és templomépítéssel telt tíz pestszentimrei év után. Márton atya igazi lelkipásztor, a Szent Imre-plébániáról úgy jött el, hogy majd mindenkit név szerint ismert a hívek közül. „A kapcsolatépítésben kezdeményezőnek kell lenni. Ha a pap arra vár, hogy őt szólítsák meg, akkor tíz-tizenöt családból áll majd az ismeretségi köre. A családlátogatás számomra lehetőség a mélyebb találkozásokra. A keresztelés, a lakásszentelő kiváló alkalmak, és szívesen fogadok ebéd- és vacsorameghívásokat is. Igyekszem több időt együtt tölteni egy-egy családdal. Egészen más a kapcsolat a hívekkel, ha a pap járt az otthonukban.”

Az ismerkedés Márton atya számára a kereszteléskor kezdődik. „Ha a pap ekkor beszélgetést kezdeményez a szülővel, és egy-két lépéssel többet tesz, mint csupán a kedves fogadtatás, már az sokat segít.” Pestszentimrén gyakran beszélgetett a családokkal, de Mátyásföldön, ezen a nagy plébánián is megtalálja a lehetőséget erre. A missziós gondolkodást ez a szemlélet hozta közel ehhez a nagy közösségi életet élő, elkötelezett plébániához. „Erős a mátyásföldi identitás, a templom a kerület középpontjában áll, és sokak számára valóban központi jelentőségű. A jó elődöknek köszönhetően a plébánia önjáró, vasárnaponként tele a templom. A hívek segítik a pap munkáját. Közülük többen teológiát végeztek, minden feladatra van világi munkatárs. Patinás, polgári hagyományok, nemzedékeken át elkötelezett emberek, jól szituált értelmiségi családok tartoznak ide, rengeteg gyerekkel.” Hálás hely egy lelkipásztor számára. De Márton atya nem elégszik meg ennyivel, mindent megtesz a közösség építéséért. Örömmel meséli, hogy már a hatodik Alpha-kurzust tartják. „Próbálgatjuk a ka­te­ku­menátust is. Nem elég a rítusokat megtartani, a hívő közösséget szeretnénk nyitottságra nevelni, hogy együtt lélegezzenek az Egyházhoz közeledőkkel” – mondja.

Feladatának tekinti, hogy a vallásos híveinek megmutassa, mindig keresni kell a fejlődés lehetőségeit. „Kevesen vannak azok, akiknek igényük van a spirituális vezetésre. Izgalmas kérdés, hogyan lehet meghívni erre őket. A szentmise a szívügyem, az Eucharisztiát együtt ünnepeljük, mint egy nagy család. Meghitten, bensőségesen, imádságos lelkülettel – Jézus körül állva. Azt szeretném, hogy minden egyes vasárnap tudatos döntés legyen, hogy minden vasárnap találkozzunk Jézussal és egymással is.”

Márton atya megfogalmazásában „a plébános a plébánia családfője”. Ezt élte és éli meg ma is. A közösségek működnének nélküle is, ő mégis fontosnak tartja, hogy időről időre meglátogassa azokat. Intenzív ifjúsági közösségben nőtt fel, regnumi atyák keze alatt. Ma ő is úgy neveli a fiatalokat, hogy az idősebbeket bevonja a vezetésbe. De jól megtalálja a hangot a nyugdíjasokkal is, „a nyugdíjasklub az egyik legkedvesebb csoportom” – vallja.

Precizitását, ahogyan sok más tulajdonságát is, mérnök-jogász édesapjától örökölte. Gödölle Márton öt testvérével nőtt fel, vallásos családban.  „Volt körülöttünk egy keresztény szellemiségű baráti közeg, Waigand Jóska bácsi és Futó Karcsi bácsi köréhez tartoztunk.” A család ma is fontos hátországot jelent a számára. „Érzelmi biztonságot, nyugalmat ad. A testvéreim is megtalálták a helyüket az Egyházban, mindannyian ellátnak valamilyen szolgálatot. Amikor hazamegyek, van, aki megöleljen, nagy szeretettel vesznek körül. Isten áldása ez számomra.”

Márton a három fiútestvérével együtt a piaristákhoz járt. Egy lelkigyakorlaton ébredt rá a hivatására. „A nővérem révén jutottam el egy karizmatikus szervezésű csendes hétvégére 1987-ben, az érettségi után. Korábban is elmentem néhányszor a közösségbe, de nem az én világom volt. A lelkigyakorlatot egy francia atya tartotta. A templomban az Isten adta karizmákért imádkoztunk, majd a végén az atya azokat szólította, akik vágyat éreznek az egyházi szolgálatra. Azt vettem észre, hogy felállok és megyek, vitt a lábam, holott egyáltalán nem akartam. Kínban éreztem magam, nem tudtam, mi történik velem. Hipnózis vagy szuggesztió lenne? Kavarogtak bennem a gondolatok, de valahol mélyen mégis egyértelmű volt számomra: Jézus papnak hívott.  Lementem a faluba, két órán át jártam a sötét, kihalt utcákat, próbáltam megérteni, mi történt. Igazából már ott kimondtam az igent. Egy éven át még egy kórházban dolgoztam, aztán beadtam a jelentkezésemet a szemináriumba.”

Így kezdődött Márton atya papi hivatása. „Sima utam volt, nagyobb nehézségek nélkül. Másod-harmadév táján aztán rám tört a gondolat: alkalmas vagyok-e erre a feladatra, bírni fogom-e? Kérdések foglalkoztattak, de az, hogy ez az én utam, soha nem kérdőjeleződött meg bennem.” Papi szolgálatát nagy lelkesedéssel kezdte. Káplán volt a Városmajorban és a Havanna-lakótelepen, magyar lelkész Brüsszelben, majd tanár és prefektus az esztergomi szemináriumban, aztán tíz évet töltött Pestszentimrén, négy éve pedig Mátyásföldön szolgál.

Legendás papok kísérték az életét. „Hálás vagyok azért, hogy olyan sok szent papot ismerhettem meg. Ez szabadságot adott nekem, és megtanított arra, hogy ne gondolkodjak egysíkúan. Sokféleképpen lehet szent életet élni.”

Taruttwein Éva

Forrás: Új Ember


2017. november 22., szerda

Szerzetesi konszekráció

A szerzetesi élet Isten különleges kegyelme, amely a lelket Önmagával való bizalmas kapcsolatra hívja meg, az Egyházban pedig különleges szolgálatot bíz rá. Isten meghívja azt a lelket, akit kizárólag Önmagának akar. Amikor Krisztus az apostolokat meghívta, fölment a hegyre és magához hívta, akiket kiválasztott /Mk 3,13/, Ezután az Úr más hetvenkét tanítványt választott ki /Lk 10,1/. Így szólt hozzájuk:»jöjjetek utánam!«/mt 4,19/. Senki sem vállalhatja a tisztséget, csak az, akit Isten meghív /Zsid 5,4/. Következõleg a szerzetesi élet az isteni bizalom, isteni szeretet, sõt, a kizárólagos szeretet jegyét viseli magán. A szív Istené, mint a Szentháromságról nevezett boldog Erzsébet mondta magáról: Kizárólag Krisztus van életemben /1903. dec. 30./. Isten azt akarja, hogy a meghívott lelke minden más befolyástól mentesen egyedül Neki szentelt legyen. Ez a belsõ hang pedig állandóan mélyülõ egységre hív az Isteni Személyekkel: állandó hívás a tökéletes szeretetre, Krisztus kizárólagos követésére. VI. Pál ezt mondaná: A szerzetesi élet állandó hallgatás a lélek mélyén szóló egyetlen Hang-ra, amely a»jöjj«meghívást ismétli. Életünk feltétel nélküli válasz a tökéletes követésre szóló krisztusi hívásra. 


(Az eredeti fordítás itt és a késõbbiekben szentelés -t ír. Mivel magyarban a szentelés könnyen a papszentelésre vagy egy ehhez hasonló cselekményre utalhat, azért inkább a szentelés helyett (oda)szentelés -t tettünk. Ez talán egy fokkal jobb fordítása a consecratio-nak, amit magyarul több szóval Istennek való szenteléssel szoktunk általában fordítani. - a szerk.)

Az, amit mi szerzetesi életnek nevezünk, sok integrálandó elembõl tevõdik össze. Noha a zsinati dokumentumok részletesen foglalkoznak a szerzetesi élettel természete, helye az Egyházban, megújítása, nem adják meg ennek a különös életformának precíz definícióját. A zsinati atyák egy része indítványozta,hogy a Perfectae Caritatis dokumentumban adjanak egy meghatározást, de javaslatukat nem vették figyelembe. Ha egyáltalán, akkor ennek a definíciónak a Lumen Gentium negyedik fejezetében kellene lennie, de itt se lett volna könnyû egy pontos meghatározást adni. A zsinati dokumentumok egyszerûen egy sereg körülírást kínálnak, amelyek mind igazak, anélkül, hogy a téma kimerítõ tárgyalására igényt tartanának. Talán késõbbi teológiai tanulmányok átfogóbb, tömörebb definíciót találnak. Mindenesetre a kéznél levõ körülírások alapján mondhatjuk, hogy a szerzetesi élet a következõ elemeket tartalmazza: tökéletes szeretetre való törekvés /PC 1./; Krisztus követése az evangélium tanítása szerint /PC 2.; LG /; a szüzesség, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsaira tett fogadalom és azok megélése /LG 43-44; PC 1./; Szorosabb Krisztus követés és Krisztus földi életének állandó megjelenítése /LG 44./; Istennel egyesült élet: egyedül Istenért élni /PC 5./; a jövendõ feltámadás elõvételezése /LG 44./. Mindezek az elemek jelen vannak a szerzetesi életben, amelynek lényege számunkra misztérium, az Egyház misztériumának része. Lényeges, sõt alapvetõ a sok elem között a (oda)szentelés ténye. Mi elõször is és mindenekelõtt azért vagyunk szerzetesek, mert Istennek szenteltek /konszekráltak/ vagyunk. Ezen (oda)szentelés jelentésérõl és következményeirõl fogunk most elgondolkodni.

A konszekráció jelentése

Egy tárgyat vagy egy embert megszentelni annyit jelent, mint szentté tenni, különleges jelleget, állapotot kölcsönözni neki, amely kiveszi a közönséges, profán használatból, és egy magasabb, vallásos értéket ad neki. Etimológiailag a latin szó consecrare megszentel, azt jelenti, hogy egészen szentté tenni : con erõsítve sacrare szentelni. A felvett szentség a szentelés módjától függõen többé vagy kevésbé tartós. Még egyszer: a felszentelt tárgy vagy személy különbözõ fokokban lesz Isten kizárólagos tulajdona /keresztség, papszentelés; egy templom vagy egy kehely /. Szerzetesi konszekrációnk minket is különös módon foglal le Istennek. Azt mondhatnánk, Isten tulajdona leszünk. A Közte és köztünk keletkezett szent szövetség eredményeképpen kötelesek vagyunk magunkat tökéletesen rendelkezésére bocsátani. Mindazonáltal a szerzetesi konszekráció nem nyom a lélekre egy olyan jegyet, mint a keresztség vagy az egyházi rend szentsége. A szerzetesi fogadalom nem szentség. Mégis a léleknek új rokoni kapcsolatot közvetít Istennel azokon túl, amelyek a keresztség által már benne mûködnek. Ez az Istennel való új kapcsolat az én szabad feláldozásából, mint Isten hívására adott válaszból és annak az Egyház által történõ elfogadásából keletkezik, aki Krisztus nevében cselekszik. A fogadalom közvetlen hatása a szerzetes új Istennek szenteltsége egy olyan kötelék által, amely azelõtt nem létezett. Természetesen a keresztség által a lélek már Isten tulajdona volt. A szerzetesi konszekrációban a keresztségi kötelék és konszekráció elmélyül. Ezt az igazságot tanítja a zsinat, amikor magyarázza: A keresztény hívõ az említett evangéliumi tanácsokra fogadalmakkal, illetve más szent kötelékkel kötelezi el magát. Általuk egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz, ezek most már új és sajátos jogcímen fûzik õt az Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom tehát az én radikális átadása Istennek. Szeretnénk magunkat itt és most és mindörökre Istennek tökéletesen felajánlani. De egész életünk, egész létünk ebben a pillanatban nem áll rendelkezésünkre. A Teremtõ nem adott nekünk olyan fokú uralmat létünk felett. Életünket csak pillanatról pillanatra tudjuk feláldozni, ahogy éljük azt. Azt azonban megtehetjük egyszerre, hogy egész jövendõ éveinket és napjainkat elkötelezzük. Ezt tesszük az ünnepélyes és visszavonhatatlan fogadalommal. Néhány modern pszichológus azt állította, hogy egy ilyen elkötelezés lehetetlen, mert a személy új megismerései és tapasztalatai mértékében véleményét, ítéleteit és döntéseit megváltoztatja. Ezek szerint nem lehet a jövõre nézve viszszavonhatatlan döntéseket hozni a jelenlegi megismerés bázisán. Ez a hipotézis odáig juttat egyeseket, hogy elfogadhatónak tartják a válást, és a szerzetesi élet vagy a papság terén a meghatározott idõre való elkötelezést: idõre és nem örökre Természetesen ezek az érvek hamisak. Mint minden elméletet, ezt is az élet személyes tényei cáfolják. Amennyiben önátadásunkat egész életünk folyamán hûségesen éljük / örökre /, ezzel az egyszerû ténnyel bizonyítjuk a hasonló, látszólag igaz elméletek tévedéseit. Ezt az ünnepélyes és feltétel nélküli Istennek szenteltséget élni annyit jelent, mint mindent Istennek adni, amik vagyunk. Minden egyes nap minden tevékenységének felajánlását jelenti ez az imádás egyetlen aktusában Isten dicsõségére. Éppen ezért vagyunk szerzetesek. /Religiosi mintegy Istentõl függõ személyek/. Szent Tamás azt mondja, hogy ezt a nevet mindent felülmúlóan megérdemeljük, mivel teljesen Istennek szenteljük magunkat, mint állandó égõáldozatot /S.T. II.a./. Ez az Istentõl függõség azt jelenti, hogy a Neki kijáró hódolatot tanúsítjuk Iránta a Teremtõt és Legfõbb Urat megilletõ engedelmesség által. A fogadalom egy szent ígéret, amelyet egyedül Istennek teszünk. Közvetítõk lehetnek: az Egyház, Mária, elöljáróink. Õk mutatják nekünk Isten akaratát, közbenjárnak értünk, megáldják áldozatunkat. De a fogadalmat egyedül Isten veszi át. Tehát a fogadalmak határozzák meg Istenhez való viszonyunkat és teszik életünket az Istennel való bensõséges kapcsolat állandó gyakorlatává. Mindazzal, amit csak teszünk, Istent dicsõítjük. Életünk isteni irányt vesz fel, minden tettünk, még az önmagukban közömbösek is /mint munka, felüdülés, pihenés/ Isten dicsõségére irányulnak. Ahogyan Krisztus az Atyának szentelt volt, úgy vagyunk mi Krisztusnak szenteltek és Általa az Atyának. Szerzetesnek lenni annyi, mint Krisztusnak szenteltnek lenni, egyedül Hozzá tartozni, egyedül Érte élni. Vagyis életünk egyetlen dicshimnusz; Istent egyetlen Urunknak és Megváltónknak ismerjük, és hogy ebbõl az igazságból élünk, annak minden következményével együtt. Istennek adjuk mindenünket, minden idõnket. Szent szövetségben egyesülünk Vele, mint Ábrahám. Ez azt jelenti, hogy életünk azonos konszekrációnkkal. Nem azért vagyunk szerzetesek, mert egy kissé többet imádkozunk, mint legtöbben, nem is azért, mert szerzetesi ruhát hordunk, vagy kolostorban élünk. Nem ezek az igazi alapok. Azért vagyunk szerzetesek, mert olyan emberek vagyunk, akik a fogadalom által Istennek szenteltek. Ennek következtében nem lényeges, hol van a mûködési területünk: otthon vagy idegenben, misszióban vagy a klauzúra falai között, betegszobában vagy iskolában. A lényeg, hogy Istennek, az Õ szolgálatára szenteltettünk. Ez a szerzetesi életünk alapja, a lényegi érték, amit minden cselekedetünkben figyelembe kell venni.

A konszekráció Isten műve

A szerzetesek bensõségesebben Istennek szenteltek. Ez a szentelés azonban nem egyszerûen az ember mûve. Isten szentel meg. Ahhoz vagyunk szokva, hogy a hivatás Istentõl jövõ kegyelmét hangsúlyozzuk: kövess engem, nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Túl kevéssé hangsúlyozzuk azonban a tényt, hogy Istennek ugyanez az uralkodó szerepe van az önátadás pillanatában, és mégis így igaz. Nem mi szenteljük magunkat Istennek. Isten az, aki magának szentel minket. /A köznyelvben a szentelés szót gyakran tágabb értelemben használjuk: a tanulásnak szentelem életemet, vagy a tudományos kutatásnak, társadalmi munkának, stb. A szó szoros vallási értelmében azonban egy elkülönítést és szentelést jelent, amit Isten hajt végre./ A Lumen Gentium zsinati határozat megerõsíti, hogy a szerzetes a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává lesz. A szöveg nem azt mondja, hogy a szerzet tagja magát szenteli, hanem, hogy ezek most már új, sajátos jogcímen fûzik õt Isten szolgálatához és tiszteletéhez. /LG 44./ A zsinati megbeszélések folyamán egyik püspök indítványozta, hogy hagyják el a megszentelés szót, mivel ez isteni tett, és nem emberi cselekmény. A végleges szöveg megtartotta a szentelés kifejezést, de az eredeti latin passzív formában consecratur ami azt jelenti hogy a szentelés aktusa valaki más által történik, vagyis isteni közvetítéssel.Habár az érintett személy szabad hozzájárulása nélkülözhetetlen, a szerzetesi konszekráció egy olyan cselekmény, amelyben Isten veszi át a kezdeményezést. A szerzetesi fogadalom nem szentség ugyan, mégis a Szentlélek lép közbe. Isten vonzza a fogadalmast, és egy egészem sajátos módon válik Isten tulajdonává. Ez nem azt jelenti, hogy most már egészen Istennek átadott; mindazonáltal az Isteni Személyek elkezdték õt magukhoz vonzani. Az ember életében egy ilyen Istennek való odaszentelés logikus következménye csak a fenntartás nélküli önátadás lehet /a szív, a vágyak, az akarat és minden egyéb képesség szintjén/ az isteni kegyelem korlátlan mûködésének. A fogadalom új szertartása további bizonyítékot ad arra vonatkozóan, hogy a fogadalom /oda/szentelés. A legszebb ima, amit tartalmaz, az ünnepélyes szentelõima, amelyet a fõcelebráns a jelölt felett kiterjesztett karral imádkozik. Ez az ima melynek két megfogalmazása van a szentmise kánonjára épül. Tartalmazza a Szentlélek lehívását az épp most fogadalmat tett szerzetesre, hogy Õ szentelje meg bensõleg. Tehát a szerzetesi fogadalom, mint a keresztség, a lélek bensõ, természetfeletti átalakulását eredményezi. Nem szentség ugyan, de Istennek szentel minket, és egy isteni szférába vezet. Az önátadás /tágabb értelemben vett szentelés/ alapjában véve csak akkor válik lehetõséggé, ha Isten elõbb magának szentelt minket. Ebbõl következik, hogy a szerzetesi konszekráció nem egy egyszeri ígéret az evangéliumi tanácsoknak egy meghatározott Szabály és szabványok szellemében való életére: leteszem fogadalmamat és ígérem. Több ennél. Azt jelenti: Isten betér a lélekbe, és egészen birtokába veszi azt, hogy Õ tesz a szerzetesnek ünnepélyes ígéretet, az pedig a maga részérõl az ünnepélyes fogadalommal válaszol. A fogadalom tehát egyfajta szövetség Isten és a szerzetes között. Kétoldalú szerzõdés, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Isten leereszkedik, hogy különbözõ feltételeket teljesítsen; a szerzetes pedig a maga részérõl egy, a Szabályokhoz hû életet fogad, amely az életszentségre vezet. Isten kegyelmét, hatalmát, jelenlétét, hûségét és örök szeretetét ígéri. A szerzetes pedig odaígéri tulajdonát, szíve szeretetét, akaratát és életét. Mindez biztosítja fogadalmaink állandóságát. A mi erõnk Isten soha el nem maradó segítsége és jelenléte, ígéretéhez való örök hûsége. Biztonságunk isteni biztonság, isteni örömmel vagyunk boldogok, és mindent merünk Érte, mert tudjuk: Az, Akiben bízunk, hûséges. Isten velünk van, mint ahogy mindazokkal volt, akikkel szent szövetségre lépett. Idézzük emlékezetünkbe néhány példát a Szentírásból: az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedrõl, rokonságod körébõl és atyád házából arra a földre, amelyet, majd mutatok neked. /Ter 12,1/ Ne félj, Ábram, én védõpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. /Ter 15,1/ Én El Shaddái vagyok: járj elõttem és légy tökéletes. Szövetséget hozok létre köztem és közted... Neked és utánad utódaidnak adom a földet, amelyen most, mint jövevény tartózkodol: Kánaán egész földjét örök birtokul és én Istenük leszek De tartsd meg szövetségemet /Ter 17, / Izsákhoz pedig így szólt Isten: Atyádnak, Ábrahámnak Istene vagyok. Ne félj, veled vagyok. Megáldalak /Ter 26,24./ Mózesnek és az izraelitáknak pedig: Az Úr azt akarja, hogy vedd tudomásul ma nyilatkozatát: a te Istened lesz, ha az õ útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit és hallgatsz szavára. Továbbá azt kívánja az Úr, hogy nyilatkoztasd ma ki: az õ tulajdon népe leszel amint mondta neked, s szem elõtt tartod a parancsait Ha hûségesen hallgatsz az Úr, a te Istened szavára szent népévé tesz Az Úr feltárja elõtted bõséges kincstárát, az eget /Deut 26,17-18; 28, / A mi fogadalmunk is egy szent szövetség Isten és ember között; olyan (oda)szentelés, amelyet elsõsorban Isten végez; a kölcsönös önátadás és szeretet szövetsége. Isten ünnepélyesen megígéri, hogy velünk jár utunkon, hitünk kezese, gyengeségünk támasza, Istenünk lesz, és nekünk adja önmagát. A mi válaszunk: szeretetünk, szabadságunk, egész létünk odaadása, hogy Neki tetszõ áldozattá váljunk. Mélyebb lelki és misztikus értelemben: a lélek nászajándéka ez, Istenével való isteni egyesülésre. Életünk tehát egy személynek szentelt, Isteni Személynek; nem egyszerûen egy munkának, vagy tevékenységnek mindegy, milyen nemes vagy fontos is legyen az. Isten fontosabb, mint a mi munkánk, mivel Neki szenteltek vagyunk.

A konszekráció követelményei

Konszekrációnk tehát azt jelenti, hogy kizárólag Istenhez tartozunk. A kinyilatkoztatás teljes következményét éljük: Én vagyok az Úr, a te Istened Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. /Kiv 20,1. 3/ Ünnepélyesen odaígérjük Istennek szolgálatunkat, szeretetünket, anélkül, hogy ajánlatunknak feltételt vagy határt szabnánk. Nem vagyunk többé a teremtményeké. Bizonyos értelemben már a magunkéi sem vagyunk. Isten a mi örökségünk, és mi az Övéi vagyunk. Csak Õ a fontos. Egyedül Istennek élünk: Deo soli. Hogy a konszekrációt teljesen élhessük, ez nem csekély teljes önátadást és korlátlan áldozatot követel. Bárhogy legyen is, manapság nagy szükség van ilyen korlátlan és feltétlen magatartásra. Ha szerzetesek vagyunk, legyünk egész szívvel; ha konszekráltak vagyunk, legyünk állhatatosak és nagylelkûek; ha Krisztussal egyesültünk, ne ijedjünk meg a kehelytõl, amelyet elkerülhetetlenül inni ad nekünk. A mennyek országa Keresztelõ János idejétõl mindmáig erõszakot szenved, az erõszakosok szerzik meg. /Mt 11,12/ Nekünk szerzeteseknek sokkal inkább, mint másoknak hatalmas és hatásos eszközöket kellene alkalmaznunk, hogy elnyerjük a mennyek országát és másokat is odasegítsünk. Mi már átléptük a Rubikont. Egy végleges és megmásíthatatlan lépést tettünk. Mostantól fogva célunk és érdekünk Isten, és az Õ országa: nem a föld dolgai. Isten vagy semmi. Idõnk túl értékes ahhoz, hogy jelentéktelen idõtöltéssel vagy világi szórakozással eltékozoljuk. Más, fontosabb tennivalónk van Krisztusért és Egyházáért. Ha hûségesek vagyunk Istennel kötött szövetségünkhöz, életünk, viselkedésünk, munkánk és örömünk Isten létének, fenségének és mindenhatóságának bizonyítéka lesz az emberek elõtt. Amíg emberek erõszakot alkalmaznak olyan birodalmak építésére, amely leginkább nem Isten országa, vegyünk mi magunkra egy hatalmas és szigorú mértéket, hogy Krisztus és egyedül Krisztus uralkodjon személyes és közösségi életünkben. Akkor majd többen megértik üzenetünket és tanúságtételünket. Ebben az összefüggésben mondja Szent Terézia: Azt szeretném, hogy mindenben erõs férfiak módjára viselkedjetek /TU 7,8/. Amint a szerzetesi élet vállalását és a konkrét szerzetesi családdal való azonosulást érintõ nehézségek elmúlnak, legtöbbször a béke és derûs nyugalom idõszaka következik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konszekrált élet rózsás, a boldogság és édesség mennyországa. Távolról sem! Hamarosan váratlan nehézségek jönnek a közösségi életében különbözõ jellemek és temperamentumok, a munka nyomán kicsinyes igazságtalanságok, meg nem értettség, szárazság az imában és elérkezik a pillanat, amikor erõszakot kell tennünk/ erõt kell vennünk magunkon. Így is kell ennek lennie, hiszen a szerzetes olyan valaki, aki Isten fegyverzetét öltötte magára, hogy az elsõ vonalban, a hadvezér mellett harcoljon. Gondoljunk csak Szabályzatunk szavaira: Igyekezzetek nagy gonddal magatokra ölteni Isten fegyverzetét, hogy az ellenség fondorlataival szemben megálljátok a helyeteket. Övezzétek fel ágyékotokat a tisztaság övével; erõsítsétek meg kebleteket szent gondolatokkal Ragadjátok meg a hit pajzsát, ugyancsak föl kell tennetek fejetekre az üdvösség sisakját. A lélek pallosa pedig, vagyis Isten igéje, bõségesen lakozzék szájatokban és szívetekben /Szent Albert Szabályából/. Minderre az isteni oltalomra szükségünk van, mivel mint Szent Terézia figyelmeztet az ördög mozgósítja ellene az egész poklot, és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sõt a belsõ várkastély elhagyására bírja. /BV II 1,5/ Azok, akik feltétel nélkül átadják magukat Istennek, másokat is magukkal vonzanak, az Úr pedig nem mint egyszerû katonákkal bánik velük, hanem mint jó hadvezérekkel. Ha pedig a sok nehézség láttára, amelyet a sátán az utatokba állít, nem akartok visszafordulni, nem kevés bátorságra van szükségetek, hanem Isten sok és hatalmas segítségére. Szerzetesi életünknek tehát áldozati jellege van, égõáldozati. Az Ó-szövetség idején az égõáldozat volt az az áldozat, amelyben az áldozati állatot mara- déktalanul megsemmisítették, föláldozták. Ez volt Isten minden élõlényen, minden teremtményen való uralmának legkifejezõbb szimbóluma. Valami hasonló bukkan fel fogadalmunknál, amelyben Istennek mindazt felajánljuk, amink van, amik vagyunk. Krisztussal leszünk áldozattá a legönfeláldozóbb módon. Birtokolhatnánk, megoszthatnánk szeretetünket, hajlamainkat, megtarthatnánk szabadságunkat, de nem! Mindezt Istennek adtuk égõáldozatul. Krisztussal vagyunk áldozatok. Csak az marad, hogy éljük eszményünket. És ez a döntõ: veszítsük el magunkat, hogy Krisztusban az Atyának tetszõ áldozattá váljunk /v.ö. Fil 3,7-11/. Ünnepélyesen megígértük: nem vesszük el az Úrtól a dicsõséget, föláldozzuk magunkat nem azért, hogy tökéletességet vagy szentséget szerezzünk magunknak, hanem Isten dicsõségére. Majd Õ tisztán irgalomból gondoskodik arról, hogy megmentsen és megszenteljen minket. Minden, amit tennünk kell: hûségesnek lenni Hozzá, és nem visszavonni lassacskán Istennek való odaszenteltségünket még jónak látszó indítékokból sem. Azzal nem segítünk az emberiségen, ha kompromisszumot kötünk szent és profán között, miszerint világi elképzelések és mértékek határozzák meg életünket. Nem hat az emberekre egy könnyed, kényelmes szerzetesi élet. S mit használna nekünk és nekik, ha hatással volna rájuk? Többet vár tõlünk a világ: a munkában, imában és a mindennapok rutinjában megélt magas eszményt. Olyasmit vár, ami túllépi látóhatárát, valamit, amire feltétlenül szüksége van mindenekelõtt Isten jelenlétét. Azokban a szerzetesekben fogja megtalálni, akik mindent odaadtak Krisztusért és saját életük tapasztalatában megtalálták az Istent. Ha tudatában maradunk konszekrációnknak, végül is lesz egy elvünk, amely mindennapi életünkben, napi döntéseinkben vezet minket. Nem szabad ezt az alapelvet elfelejtenünk, ha döntenünk kell, mi felel meg nekünk, és mitõl kell óvakodnunk; mit kell megváltoztatni, és mit kell megtartani személyes és közösségi életünkben. Ilyen radikális változások és általános bizonytalanság idejében, mint a mostani, konszekrációnk tényének szilárd, változatlan rendezõelvnek kellene lennie. Õszintén és alázattal szembe kell tudnunk néznünk konszekrációnk tényével és a belõle fakadó követelményekkel, és világosan fel kell ismernünk, hogy mi az, ami ezek alapján megfelel életutunknak, és mi az, ami annak ártalmas. Vezessünk be minden változtatást, amely azt célozza, hogy Krisztus hívásához hûségesebbek lehessünk, odaadóbbak az Õ szolgálatában, rendi szüleink karizmájának és szellemének jobban megfeleljünk, és buzgóbbak legyünk Isten dicséretében. Ilyen változtatások igaz emberi öröm forrásai lesznek, és nyitottá tesznek minket új utak keresésére, hiszen ez is Isten akarata, tehát a dicsõítés tette. Ez a fajta hozzáállás megóv minket attól, hogy elveszítsük szellemi kincseinket a változtatás kedvéért való változtatás puszta igénye miatt, s azért, hogy életünket kényelmesebbé tegyük. Nap mint nap döntsünk Krisztus mellett, úgy, mint tettük ezt fogadalmunk napján. Konszekrációnk e napján az Egyház Krisztus eucharisztikus áldozatával együtt ajánlotta fel áldozatunkat. Minden szentmisének odaszenteltségünkre és áldozatunkra kell emlékeztetnie. Krisztus megújítja áldozatát oltárainkon, önmagát adja szabadon, áldozatos szeretetben és az Atya iránti engedelmességben. Szerzetesi konszekrációnk napján mi is az oltárra tettük leírt fogadalmunkat. A szentek úgy mondják: fogadalmunk napja nem ismer napnyugtát, hanem örökké tart. De akkor minden szentmisében feláldoztatunk Krisztussal az Atyának: szeretetvallomásában és áldozati állapotában Vele egyesülve, mint ünnepélyes fogadalmunk napján. Mindenkor egységben vagyunk Máriával, aki önátadását olyan tökéletesen élte a fogantatás napjától, amelyen megszenteltetett, egészen áldozatának csúcspontjáig, a kereszt lábánál. Mindig Krisztusé volt az elsõ hely szívében. Elszenvedte a mindentõl való megfosztottságot, még a Fiától valót is, hogy hûséges maradjon istennek szenteltségéhez. Legyünk mi is hûségesek, mint Mária!

P. Philip Boyce OCD

Forrás: Kármel lelkiségi folyóirat 2009/1-2 szám


2017. november 20., hétfő

Misztikus lelkiség és hivatás



A mélyebb imaélet során megélt misztika és a megszentelt hivatás kapcsolatáról

Alapvetés

Minden életállapotban élő lehet az Isten kapcsolat és megtapasztalható a misztikus lelki egység Istennel. Nem mindenki misztikus, és nem is mindenki megszentelt hivatású. Lehet egyszerre mindkettő vagy csak egyik valaki. Jó, ha minden megszentelt hivatású megtapasztalja és megéli az Istennel való mind közelebbi egységet, de alapvetően a misztika és a megszenteltség (nem az életszentség. erre a meghívás egyetemes) illetve a konszekrált élet ezen belül a szerzetesség két különböző terület, amely jó esetben lehet egységben, egyazon időben megélt, de külön is jelen lehet egymástól függetlenül időben és elkötelezettségben. A köztük levő kapcsolat azonban maga Jézus Krisztus, Aki által alapvető összefüggésben áll ez a két terület és a fogalmak a két szinten a lelki fejlődés során egy alapvető meghívottságon túl egy tökéletességre komolyabban törekvő szándékkal egy új szinten valósulnak meg.

Az Egyház, mint Krisztus igazi jegyese

I.    Az imaélet elmélyülésének folyamata

1.    A misztikus megismerés 

Ahogy a megtérés során és az életszentség lépcsői során a keresztény hívő egyre kiteljesedő megtérési folyamat során egyre komolyabban és többet imádkozik, Istennel egyre szorosabb barátságba jut és egyre több kegyelemben részesülhet. Ennek a folyamatnak különböző lépései vannak és a misztikus útnak különböző típusai lehetnek a megismerés módja szerint. A legalapvetőbb misztikus utak a szereteten, az értelmen és a remeteség során való megismerési lehetőségek. A szeretet misztika kerül leginkább előtérbe például Avilai Nagy Szent Teréznél és Keresztes Szent Jánosnál, keresztény misztikában ez a misztikus megközelítési út talán a legismertebb.

2.    Lelki eljegyzés és házasság 

A misztikus megismerési folyamatban van egy szint, amelyet a misztika területe és a lelki írók lelki jegyességnek neveznek. Avilai Szent Teréz azonban megkülönbözteti az elkötelezettség mértéke szerint a lelki jegyességet és a lelki házasságot „A belső várkastély” című művében. Itt a lelki jegyesség egy alapvető és kegyelmi komolyabb megtapasztalása Isten szeretetének, de ettől egy magasabb szintű odaadottságot jelent a már nem ideiglenes és nem felbontható lelki házasság megélése. A szeretet misztika könnyebben felfogható egy női lélek és Isten személyének viszonylatában, de az igazi jegyes maga az Egyház. Az isteni misztikus megtapasztalás minden lélek számára fenntartott lehetőség, ahogy egyre közelebb kerül Istenhez még akár férfiak is megélhetik egy sajátos lelki értelemben. Ezt jól példázza Keresztes Szent János élete és írásai.

Az ő „Szellemi páros ének” című verse alapján Dr. Aczél László Zsongor OSPPE pálos atya elmélkedése itt olvasható, amelyet a Sziklatemplomban a „Szemlélődö ima útjai” imaóra keretében is meghallgatható volt:

II.    A megszentelt hivatás központi tartalma

1.    Szerzetesi konszekráció

A szerzetesek hármas fogadalmának részeként letett tisztasági fogadalom - és más megszentelt hivatásúak, akik tisztasági fogadalmat tesznek a fogadalmuk - által odaszentelik magukat Istennek osztatlan szívvel a testi életadás helyett egy lelki termékenységet megélve a lelki élet továbbadásával. Szolgálatukat Isten meghívására az Egyház javára végzik teljes életáldozatukkal. A szerzetesekre vonatkozó érvényben levő Egyházi tanítás itt olvasható:

2.    Krisztus jegyességében élve

Az Egyház Krisztus Titokzatos Teste és különleges elnevezése emellett még Krisztus Jegyese is. A konszekrált – megszentelt illetve szerzetesi – életet élők a keresztségi fogadalmukból fakadóan egy új szinten élik meg ezt a kapcsolatot, amely során egy példaadó és tökéletességre elkötelezetten törekvő életet élnek. Emiatt a női megszentelt életűeket Krisztus Jegyeseként is nevezik, amely a legszembetűnőbben a konszekrált szüzeknél nyilvánul meg. Ők a konszekráció liturgiájában Jézus jegyeseként szüzességükben az Egyház szolgálatára szentelődnek oda. Ennek az ősi és napjainkban újra felelevenített liturgiának a hatására és mintájára történik a szerzetesnők Krisztus jegyeseként való tisztasági fogadalma is a professio keretében. 

Mivel az Egyház tagja minden megkeresztelt, és hűséges imaélettel az előző pontban említett jegyesmisztika minden nem megszentelt illetve egy sajátos szinten a tökéletesség felé törekedve a megszentelt hivatásúak számára is elérhető, itt kapcsolódik össze a címben említett misztikus lelkiség és a szerzetesi konszekrált életű illetve más ehhez hasonló tartalmú fogadalmas elkötelezettség.

III.    A kapcsolat alapja és a hivatások értéke

1.    Krisztusban való egység

Jó tehát, ha minden szerzetesi hivatásban élő és más megszentelt személy és megszentelt hivatásban élő olyan imatapasztalatot szerez, amelyből egész elhivatott élete során táplálkozni tud, de ez a lelki egység nem csak az ő számukra van fenntartva. Az egyháztörténet során számos más világban és világi elkötelezettség nélkül vagy házasságban élő is megtapasztalhatta már Isten különleges szeretetét ezen az úton melyről tanúságot tevő élete és életszentsége során mi is komoly példaképeket kaphattunk. Egy különleges adomány ezen túlmenően, ha valaki a stigmatizáció adományában is részesül Ilyenre is van példa, mint hazánkban vagy a világon a megszentelt és a teljesen világban élő laikusok között is.

Önmagában a komoly imaélet még nem mutatója a megszentelt hivatásnak – nem biztos, hogy emiatt kell szerzetesnek mennie valakinek - de megalapozója lehet ennek nyomán lehet belőle jó szerzetes vagy más megszentelt utat járó ha emellett a hivatás kegyelmét is megkapta és ezen az úton egész életében hűségesen ki is tart.

A misztika és a megszentelt élet között levő kapcsolat tehát maga Jézus Krisztus, Aki által alapvető összefüggésben áll ez a két terület és a fogalmak a két szinten egy más kontextusban valósulnak meg, ha fogadalom által elköteleződik a meghívott lélek.

2.    A hivatások értékéről

Az Egyház korábbi tanítását lehet úgy tekinteni, mint a szerzetesi élet piedesztálra emelését, de a II. Vatikáni Zsinat utáni álláspont tiszteletben tartja és egyenrangúnak tekint minden életállapotot, amely az Isten meghívásán alapul ezzel egy időben komoly értéknek tekinti a meghívás kegyelmét és ebben való kiteljesedésben minden elkötelezettnek megad minden támogatást követendő példaként elénk állítva őket.

Érdemes kiemelni, ahogy az alapvetésben leírtam, hogy az Egyház történetében a számos misztikus szerzetesi és Istennek szentelt szent kötelékben élő mellett ott állnak az Isteni szeretet tüzében életáldozatukkal szinte elégő családos házasság szentségében élő szentek és szentéletű személyek is akik akár a stigmatizáció különleges kegyelmében is részesültek ezáltal tanúságot téve a megváltás és Krisztus szeretetének jelenvalóságáról. Erre magyar és világegyházban élők egyaránt példát adtak számunkra. Az ő lelkiségük misztikus volt, de nem tekinthetők megszentelt személyeknek életszentségük ellenére. Az ő szolgálatuk alapja a hívek keresztségén és általános papságán alapul, míg a hivatalos szent kötelékkel elkötelezettek inkább olyan tökéletességre való meghívás jelei, akik az Egyház nevében teljesítik küldetésüket és szolgálatukat. 

A hivatások tehát az Egyház jelenlegi tanítása és terve szerint kiegészítik és gazdagítják egymást nem állnak versenyben. A hivatások egymáshoz viszonyított értékéről bővebben a „Melyik hivatás előbbre való és értékesebb” című részben fogok írni a személyes tanúságtételem és az Egyház illetve egyházi személyek korábbi ezen túlmenően jelenlegi álláspontja alapján.

Krisztus jegyese: a lélek menyasszony