2020. október 25., vasárnap

Czopf Éva Klára ferences kisnővér tanúságtétele hivatásáról

Bemutatkozás

Czopf Éva Klára nővér vagyok, 1965. május 28-án Pécsett születtem. Heten vagyunk testvérek, akik közül ketten párnapos koraszülöttként, de már kis keresztényként meghaltak. Orvos szüleim elsősorban saját példájukkal vezettek el bennünket a vallás gyakorlására, így testvéreimmel nekünk is természetes volt a napi igeolvasás és közös imádság a családban, a vasárnapi közös szentmise, a hittanra, majd a kisközösségbe járás. Sok segítséget kaptam, hogy megnyíljak a Szentléleknek, és 17 éves koromra megérlelődhessen bennem a döntés:Jézusra bízom az életem. Néhány hónappal később mélyen megtapasztaltam a Lélek jelenlétét a mindennapokban, meghívott a hálára mint életformára, és Ő lett minden további elköteleződésem hajtóereje. Hegedű és szolfézs szakos tanár lettem Pécsett. Többféle lelkiséget megismerhettem országhatáron innen és túl. 21 éves koromtól két éven át az Újkatekumen közösség tagja lettem szüleimmel együtt. Két évvel később, 1988-ban jelöltként kezdtem meg a szerzetesi életet új magyar alapítású közösségünkben, Szent Ferenc Kisnővéreinél (TORG). Szent Ferenc életében Isten dicséretének lendülete, az ebből fakadó szabadság, a hálás „világnézet”, a teremtményekkel való testvéri kapcsolat és a radikális egyházszeretet mélyen megragadott. Beöltözésemkor kaptam a Klára nevet. Közösségi karizmánk a szemlélődésből és a testvériség megéléséből fakadó evangelizáció. Szerzetesi életem helyszínei: Budapest, Szomolya, Bükkszentkereszt, Arló és Miskolc. Közösségünk jóvoltából teológiát, lelkigondozást és mentálhigiénét tanulhattam. A zenei/kántori szolgálat mellett lelkigondozással, lelkivezetéssel és lelkigyakorlat kíséréssel foglalkozom.


Tanúságtétel

A JÓ keresése gyermekkoromtól komoly késztetésem, ám e cél önző értelmezése erős versenyszellemet, teljesítménykényszert munkált ki bennem, hol nyílt kicsinyesség, hol burkoltabb, „szalonképes” fölényesség formájában: kiválónak, legjobbnak, azaz másokat legyőzőnek, nyertesnek lenni... Az Úr türelmesen vezetett el a gazdag ifjúnak is mondott igazság felismerésére, egyre bátrabb megélésére: „senki sem jó, csak egyedül Isten!” Sokáig az „Isten és én” személyes kapcsolatban gondolkodtam inkább, mígnem felismerhettem, hogy Isten Jézusban Egy Testet alkot övéivel, és ezen keresztül adja javait, sőt saját magát is.

Hiszem, hogy az Úr legkedvesebb ajándéka ma is a saját Lelke, és vágyik arra, hogy Ő legyen életünk, bőségben. A Szentlélek bátorít, hogy Jézusban maradva nem kell aggódni a termésért. Eddig még mindig „helyre kerültem”, mikor ebben a hitben rábíztam magam.

Nagy örömöm, hogy minden élethelyzetben élhetek az Úrtól kapott méltóságommal, gyakorolhatom szabadságomat, azaz mindig van istengyermeki hatalmam és felelősségem szeretni. Egyre inkább Jézus az életem Alanya, Főszereplője. Szent Pállal bátran megvallom én is: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. Hiszem, hogy ez mindig is így volt, csak abba az illúzióba tévedek újra meg újra, hogy „én csinálom!” Jó félévszázados fennállásom bizonyítja, hogy a felismerés begyakorlása, elmélyítése nem egyszer s mindenkorra kipipálható, hanem sok kisebb-nagyobb megtérést kívánó folyamat. Felfedeztem, hogy még a hálaadó alaphivatásomat sem elsősorban én gyakorlom igazán, hanem bennem az Úr. Szép látnom, ahogyan Isten lefegyverzi bennem az erőszakot, hogy a vágyott erőt, saját erejét adja helyébe, amely épp a gyengeségeimben, gyengeségeinkben nyilvánul meg. Megvallom, hogy semmi nem jár nekem, még lélegzet sem, ám az Úr jóságából, ajándékképpen MINDEN az enyém. Igyekszem erre egyre szabadabban megnyílni.

Pár élményem az emberek közötti szerzetesi megjelenésünkkel kapcsolatban:

1989 kora őszén sajátos kettős tapasztalatot szereztem szülővárosomban, Pécsett, ahol először mentem végig a város jól ismert utcáin szerzetesi ruhában (habitusban): tagadhatatlanul feltűnőbb lettem, (ráadásul épp autóvezetést tanultam, s ügyelnem kellett, nehogy megakasszam a forgalmat...), mégis egyszersmind rejtettebbé is váltam, hiszen immár Istent, az Egyházat és szorosabb értelemben a közösségünket képviseltem, és kevésbé a Czopf Évit. Röviddel ezután Budapesten fülkében telefonáltam, s egy hölgy résnyire nyitva a fülke ajtaját, kezembe adott egy szál fehér rózsát, majd szó nélkül továbbment… (Pár hónappal előtte épp ilyen virággal búcsúztam el zenetanár kollégáimtól a zeneiskolában...)

Barna szerzetesi ruhánk és kék fátylunk utalás az anyaföldre (humusz/humilitas=alázat), a keresztre és Szűz Máriára. Kedves összefüggés számomra az is, hogy a barna-kék a föld és ég összekapcsolódása életünkben. Szomolyán – persze csak titokban – „kéksisakos békefenntartóknak” is mondtak minket, akik épp a Béke tér 6 (= hat) szám alatt laktunk.

Emlékszem, amikor Arlóba érkezésünk napjaiban az utcán velünk szembejövő cigány fiatalok köszönés helyett kedvesen kérdezték: hogyan kell köszönni? Mondtuk, ahogy szívből jön… Így adódott egyszer, hogy „Csókolom”-ot köszönt egy lány, én meg vele egyszerre, az általános „Dicsértessék ...-re számítva: Mindörökké, ámen! Kedves ferences köszönésünk lett a ,,Békesség…”, amit sokan átvettek környezetünkben.

Amikor Bükkszentkeresztről Miskolcra költöztem, meglepett, hogy nem csupán a falvakban, hanem a nagyváros utcáin is mertünk egymásnak köszönni. Többen rám mosolyogtak, ismeretlenek köszöntek. Egyszer „bolond ballagás” napján az utcán jelmezes fiatalok ruhánkra mutatva kérdezték: „ez igazi?”

Sokan örülnek, mert az Úr, az Egyház jelenlétét tapasztalják meg már magában a szerzetesi megjelenésben is, de akadnak, akikből agressziót vált ki a látvány, hiszen öltözékünk valóban jel: hol gondolat-, hol felkiáltó-, hol kérdőjel, természetesen az isten- és egyházképpel összefüggésben.

A ,,nem vagyok én apáca” nekünk címzett éneklésével is többször találkoztam. Volt, hogy beszélgetésbe elegyedtünk e figyelemfelhívás nyomán. Ha kitűnt, hogy nem provokációnak vettük, sőt mosolyogva köszöntünk, akkor többnyire bizalommal válaszoltak a megsejtett bizalomra. Az pedig, hogy visszatérően megütközést kelt a nővérruha látványa, számunkra érthető.

Vannak apostolkodó szerzetesek, akik rejtettebben élnek, a hivatás „kovász- és só-szerepét” kiemelve, abban a meggyőződésben, hogy odaadott életük felemeli az emberiséget Istenhez, a Tőle belénk oltott méltóságteljes, istengyermeki életre. És vannak, akik a hivatásnak az előbbi mellett a ,,tartóra helyezett mécses” vagy „a hegyre épült város” vonásait is nyilvánvalóbban, kifejezettebben hordozzák.

Szerzetesi karizmánk, „kivonulásunk” nem kritika az emberek általános hivatásával, a házassággal szemben, hanem annak komoly megtámogatása, amennyiben valljuk, hogy mindkét élethivatás egyenrangú, és egyik sem élhető Isten ereje, áldása nélkül.

Tapasztalom, hogy sokan – kívülállók is – jól értik, értékelik hivatásunkat. Nem katolikusok is hívnak gyerek- vagy felnőtt közösségekbe beszélgetni hitről, szerzetesi életről, amit nagy tisztelettel fogadnak. Különösen a személyes hangú tanúságtételre a korunkat érő rengeteg inger mellett is őszintén vevők az emberek.  

Forrás: Ferences Kisnővérek
 
 







Egyedülálló szegények gondozása - interjú Magó Mária Teréz ferences szegénygondozó nővérrel

 


Olyan személyiségem van, hogy az emberek könnyen befogadnak

 


A rózsafüzér megerősíti a papnövendékeket

 


1-től 10-ig Hiba György jezsuita szerzetessel

Kevesebb mint egy hónapja szenteltek pappá. Mi a jelmondatod, mit érzel küldetésednek?

Papi jelmondatom János evangéliumából van: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (10,10). Számomra Jézus az a személy, aki az életet hozza el nekünk. Ebbe bármikor belemerülhetek, élhetek benne, meg tudom mutatni az utat ehhez az élethez. Mielőtt jezsuita lettem, tanárként dolgoztam, már ott is hangsúlyosabbnak éreztem a nevelést, mint pusztán a tudás átadását. Azokban a helyzetekben érzem magam hitelesnek, amelyekben nevelőként élem meg magam. Szeretek fiatal felnőttek között dolgozni, mert ők a választások sűrűjében, az útelágazásoknál vannak, s én ott tudok állni ezeken a pontokon, hogy segítsem őket.


Már elvesztetted mindkét szülődet.

Először Édesapám hunyt el rákos megbetegedésben. Halála után Édesanyámmal elmentünk egy hétre a bencésekhez, hogy csöndben imádkozzunk. Anya a veszteség után készülődött vissza az életbe, kereste a dolgok értelmét, én pedig csak vele akartam lenni ebben. De sajnos kiújult egy régi betegsége, és másfél évvel később ő is követte Aput. Amikor már nagyon gyönge volt, hazahívtak a nővéremék Rómából, ahol akkor tanultam, és az utolsó öt hétben vele voltam, elkísértem ezen az úton.

Mi az a három dolog, ami segített felfedezned az élő Jézust?

Számomra fontos, hogy felnőttként jöttem vissza az egyházba. Anyai ágon hagyományos vallásosságot hoztam: amíg nagyapám velünk lakott, vasárnaponként templomba jártunk, mert Papának ez fontos volt. A bérmálkozás után eltávolodtam a hittől, majd egyetemista koromban kezdtem el érezni, hogy valami hiányzik. Valami mélységre vágytam. Akkor láttam egy riportot szerzetesekkel, és rájöttem, azt a békét keresem, ami bennük van. Fontossá vált a kérdés, hogy mi az Úr szándéka velem. Elkezdtem keresni a spiritualitást, tanulmányoztam a buddhizmust, olvastam ezoterikus dolgokat is, jártam kisegyházak gyógyító alkalmaira, de amikor felfedeztem a katolikus gyökereimet, és visszajöttem az egyházba, elkezdtem teli tüdővel lélegezni, mert biztonságban éreztem magam.

Volt egy időszak az életedben, amikor csak négykézláb tudtál mászni a fájdalomtól…

Érettségi után nem volt különösebb tervem, mit kezdjek magammal, ezért Pannonhalmára mentem dolgozni. Bizonytalan voltam a jövőmmel kapcsolatban, talán szorongtam is ettől, és ez testi tünetben is jelentkezett: úgy begyulladt a sarkam, hogy nem tudtam lábra állni. Hetekig csak négykézláb tudtam közlekedni, hiába kezeltek mindenféle injekciókúrákkal. Hónapok múlva meguntam ezt az állapotot, és úgy döntöttem, beadom a jelentkezésemet az egyetem német szakára, még akkor is, ha négykézláb járva fogom elvégezni. Felvettek, és a sarkam is meggyógyult. Itt tapasztaltam meg, hogy a test és a lélek mennyire hat egymásra.

Jezsuita képzésed során öt évet tanultál Olaszországban.

2009. szeptember 20-án léptem be a jezsuita rendbe. Előtte egy évig jelölt voltam, de közben tanítottam. A két év noviciátus után Padovában, majd Rómában tanultam filozófiát, aztán hazatértem Magyarországra, ahol a kétéves magisztériumi időszakot az INIGO csoportban töltöttem, illetve a roma szakkollégiumban dolgoztam. Ezek után Rómában végeztem el a teológiát, és ott szenteltek diakónussá 2019 húsvétján.

Mi az a hat dolog, ami a bakancslistádon van?

Zarándokolni a Mária-úton, megtanulni rendesen úszni, végigolvasni a Szentírást, végigkenuzni a Szigetközt, kalligráfiát és táncmeditációt tanulni.

Hét évig intenzíven sportoltál.

Nem voltam könnyű gyerek: a többiek csúfoltak a vezetéknevem miatt, és erre elég agresszívan reagáltam. Tízéves koromban elkezdtem karatézni, ez segített „becsatornázni” a bennem lévő feszültségeket, és fegyelmet tanultam, megerősödtem fizikailag. A gimnáziumban rosszul hatott rám a teljesítménykényszer, de akkoriban találtam rá az ökölvívásra. Ott kiütöttem magamból a feszültségeket, szorongásokat, de alapvetően a bokszzsákot püföltem, nem a társaimat. Jót tett a fizikai aktivitás, nem a nagy izmok kifejlesztése volt a célom, hanem örömöm telt a mozgásban, abban, hogy gyors, fürge és erős vagyok.

Mit jelentenek az életedben a nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatok?

Egyetem után elkezdtem tanítani, és komoly spirituális keresésben voltam. Már visszajöttem az egyházba, de nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egyik kolleganőm látta ezt rajtam, és ő hívta fel a figyelmem a jezsuitákra, mert úgy gondolta, ők tudnak segíteni a saját utam megtalálásában. Ezért jelentkeztem 2004-ben egy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatra, amit aztán minden évben megismételtem. Nagy rendeződés kezdődött az életemben, naponta fél órát imádkoztam, és egyre szűkült azon kérdések köre, amelyekre választ kerestem.

Amikor Padovában tanultál filozófiát, előfordult, hogy este kilenckor kezdődtek előadások az egyetemen. Hogyan viselted a „mediterrán” életformát?

A jezsuita közösségünk tagjai néhány kivételtől eltekintve olaszok voltak, olaszul beszéltünk, a napirend, az étrend, a temperamentum is ennek megfelelő volt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ők nyitottabbak, mint mi, főleg a dél-olaszok könnyen barátkoznak. Az esti órákban még mindig aktívak, és valóban még egyetemi előadások is vannak késő este. Ezek nem tartoztak szervesen a tananyaghoz, inkább csak mélyítették. Én nem tudtam látogatni ezeket, mert addigra mindig kimerültem. Pedig érdekeltek volna.

Tíz év „némaság” után derült ki, hogy nagyon szépen énekelsz és gitározol.

Gyerekkoromtól szeretek énekelni, de egy idős énektanár nénink volt, aki nem bírta hallgatni a visító gyerekhangomat, ezért azt kérte, inkább ne énekeljek. Ezt el is fogadtam. Gimnáziumban megismerkedtem egy idősebb fiúval, aki harmonikázott. Barátok lettünk, és ő mondta, hogy a harmonika hangjához jól illik a gitár. Ezért otthon leakasztottam a falról a gitárt, kerestem egy zenetanárt, és megkértem, tanítsa meg nekem a kedvenc dalaimat. Nem klasszikus módon tanultam zenét, hanem ami tetszett, azt begyakoroltam. Az első nyilvános zenélésem, éneklésem is erre az időszakra esik: egyik éjjel egy lánynak adtunk szerenádot. Bemásztunk a lánykollégium udvarára, és az ablaka előtt zenélni kezdtünk. Sikerrel jártunk: kijött a lány, akinek a szerenád szólt, és vele egy időben megjelent az összes többi kollégista lány is.

Tornya Erika RSCJ

forrás: Jezsuita Kiadó / A Szív jezsuita magazin



A romantikus illúzióktól a Szó erejéig – interjú Homa Ildikóval, a szociális testvérek romániai kerületének elöljárójával

Maszk alatt is – a Szentlélekre – nyitott szívvel választotta meg a Szociális Testvérek Társasága Romániai Kerülete új vezetőségét, augusztus 27-én, Szent Mónika napján. Homa Ildikó személyében a kerületnek új elöljárója lett, akinek megbízatása négy évre szól, beiktatását augusztus 28-án tartották. A társaságban való elköteleződéséről, küldetésről, terveiről kérdeztem ennek az új – nem könnyű – életszakasznak kezdetén.


Mit jelent számodra ma a „szociális testvér” szókapcsolat?

30 évvel ezelőtt, amikor legelőször találkoztam a szociális testvér megnevezéssel, értetlenül álltam én is előtte. Egy fiatal lánynak, aki „nővérségről” álmodik, kicsit idegenként hatott. Aztán, ahogy megismertem a hús-vér személyeket, és egyre inkább kezdtem felfogni a szociális testvéri karizma lényegét, majd csodálni annak nagyszerűségét, egyszeriben megszépült számomra ez a szókapcsolat. Emlékszem, hogy közösségkeresési próbálkozásaim egyik alkalmán elmentem ismerkedni egy szerzetesi közösségbe, és ott megmutatták az „alapító anya” képét. Akkor döbbentem rá, hogy én valójában nem szeretnék egy másik anya „leánya” lenni, inkább sokakkal együtt partnerségben, Krisztus barátainak csapatában szeretnék tanítvány, kolléga, testvér lenni. Úgy éreztem, hogy nem kell már többet keresnem, és a kislányos illúziómat, a novellákból szerezett romantikus elképzeléseket el kell engednem. Megsejtettem, hogy a jó Isten valami különlegeset készít nekem, ha elengedem a kliséket és sztereotípiákat. Ahogy a keresztségben kapunk egy nevet, és az a feladatunk, hogy kibontsuk a jelentését, hogy megláthassuk, mire hív minket Isten az egyediségünkön keresztül, úgy a lelki identitásunkat is meg kell találnunk. A szociális testvér név felvállalásával kaptam egy identitást, amelyet szeretnék egyre inkább megérteni és megmutatni másoknak is. A nevünk hordozza az identitásunkat, a lelkiségünket. Testvérek vagyunk, nem nővérek, vagyis nem vagyunk idősebbek, sem rangidősek. Szociálisak vagyunk, vagyis igyekszünk jelen lenni a társadalom minden szegmensében szakmaisággal átitatott lelkiséggel, igyekszünk nemcsak enyhíteni a szenvedést, de orvosolni a szenvedés okát, mondhatnánk: „metaszinten” próbálunk működni.

Annak idején mi volt az, ami leginkább vonzott a társaság felé?

Boldog Salkaházi Sára élete vonzott, aki azonban akkor még nem volt boldoggá nyilvánítva. És persze azok a hús-vér testvérek, akiket akkor megismertem (Berkecz Franciska, Sztrilich Ágnes és még sokan másokat Magyarországon). De azért jutottam el hozzájuk, mert olyan közösséget kerestem, ahol az istenkeresést a világ sűrűjében és nem elzárva végzik, amely egyszerre ősi és modern. Az ismerkedők számára nyitott alkalmakat a budapesti Krisztus Király kis kápolnában tartották a testvérek a kilencvenes évek elején. A mai napig a fülemben cseng az az énekelt zsolozsma, amit akkor ott hallottam. Behunytam a szememet, és mintha egy ősi kolostorban lettem volna, kinyitottam, és nem láttam mást, csak úgymond „szokványos” nőket, semmi feltűnő nem volt rajtuk, vagy mégis: egy kerek Szentlélek érem és egy IHS monogramos jegygyűrű. Azt éreztem, ez a minimalista mélység vonz engem. És ez a vonzás nem szűnt meg. Harminc éve ismertem meg a szociális testvéri karizmát, és még mindig ismerkedem vele. Ez egy olyan kaland, amit nem lehet megunni. Slachta Margit személye egyszerre szimpatikus és felháborító, fiatalabb koromban az ő személye nem volt annyira vonzó számomra, de most egyre inkább kezdem megérteni. Amikor öt évvel ezelőtt részt vettem Budapesten az általános káptalanon, elmentünk egy látogatásra a Parlamentbe, és ott a múzeum részben láttam egy másfél perces videót a húszas évekből, amely az akkori pártok vezetőinek szavazásra menetelét örökítette meg. Többször is megnéztem, és mintegy a retinámra égett. A videón Margit testvér gyalog érkezik, egy virágmintás kendővel van hátrakötve a haja. Most is látom a mozgását, és ilyen szavak jutnak eszembe: természetesség és természetfelettiség, egyszerűség és határozottság, a jelenben való elragadottság. Valami ilyet sejtettem meg fiatal jelentkezőként is a társaságunkban.

Hogyan látod, érzed most a küldetéseteket – elsősorban itthon?

Szociális testvérnek lenni nem egy mainstream dolog, hiszen kevesen vagyunk, nem tartozunk a hagyományos nagy rendek közé, a mi lelkiségünket nem szokták prédikációkban idézni, nincs egy klasszikus nővéri megnevezésünk és megjelenésünk, és még egy becsületes korunk sincs, hiszen csak három év múlva leszünk 100 évesek. Egy olyan egyházmegyében, ahol a szociális testvéreknek dicső múltjuk volt, nagy kihívás ebben az új történeti időben a múltat elengedni, de megtartani az elszántságot és új jövőt építeni, azzal a tudattal, hogy ez is majd múlttá válik, de reményeinkben még ez is lehet majd dicső. Társaságunk küldetését a Margit testvéri metaforában tudom leginkább megragadni: a puszták rejtekéből kivonulunk, hogy az élet centrumában szolgáljuk a több életet. Bár a nyelvezet idegennek tűnhet, de idézem Slachta Margitot, aki 1928-ban, a közösség megalapításának ötödik évében így határozza meg a társaságot: „a Szociális Testvérek Társasága olyan Krisztus-katonákat (akar) nevelni, kik a szó erejével, a szervezkedés gépezeteivel, polgárjogaik gyakorlásával, tehát szellemi fegyverekkel, megelőző tevékenységben, törvényhozói működésben, tömegeket felölelve, jövő generációkra kihatóan állnak őrt hivatásból az Egyház érdekei, a család, nő és gyermek javai mellett, vagy harcolnak értük, ha kell.”

A szociális testvérek küldetését itt Erdélyben röviden így fogalmaznám meg, a fentiek alapján: a szó erejével szolgálni. Minden testvér ezt teszi – tanító, tisztánlátást szolgáló, árral szembemenő, bátorító, vigasztaló, gyógyító, kegyelmet esdő szavakkal szolgál. A szociális testvérek itt Erdélyben mindig is meghatározó alakjai voltak a katolikus szellemiségnek. A szakmaiság és a lelkiség összekapcsolása a lélekmentésben mindig jellemezni fogja a testvérek munkáját.

Mennyire ért meglepetésszerűen ez a választás, mi volt az első (belső) reakciód?

A választó kerületi gyűlésre kilenc hónapon át készültünk, a választás egy átimádkozott folyamat vége volt. A járvány miatt online találkozóink voltak, és ez lehetőséget adott, hogy sok mindent megbeszéljünk, hogy megosszuk őszintén és szabadon meglátásainkat. Az erdélyi kerületben tizenheten vagyunk, nem sok, azt is lehet mondani, hogy nem sok a kombinációs lehetőség, ha csak matematikában gondolkodnánk. De mi a Szentlélekben gondolkodunk, és az egész kerületi gyűlésünk ebben a nem kiszámítható bizonytalanságban történt. Az egyetlen bizonyosság a jó Isten jelenléte volt, aki mindig velünk volt, minden körülményben. A Szentlélek teljesen érzékelhető módon összekötötte a közösségünket, hiszen a járványhelyzet miatt egy adott ponton négy helyről jelentkeztünk be online platformunkra: szabad térről, önkéntes elkülönülésből, karanténból és kórházi ágyból. Istennek semmi sem lehetetlen! Egy felelős, választásra való felkészülés azt jelenti, hogy átimádkozom azt is, hogy mit fogok válaszolni, ha Isten a testvéreken keresztül meghív a vezetői szolgálatra, és nem ott fogok valamit kapásból eldönteni. Megválasztásom viszont meglepetésként ért, még akkor is, ha próbáltam nyitott lenni. A választási folyamat nálunk felér egy önismereti kurzussal, hiszen a kifejezett választások előtt van egy nominálási folyamat is, amiben a testvérek őszintén visszajeleznek neked: ajándékaidról, de hiányosságaidról is. Az első reakcióm az volt, hogy „Istenem, én ebbe bele fogok halni,” a második az, hogy „meg kell térnem”, a harmadik pedig az, hogy „Testvérek, segítsetek, ez egyedül nem fog menni”.

Nálunk az a hagyomány, hogy az általános elöljáró iktatja be az új kerületi elöljárót. Ma is megrendülve szemlélem a gyertyát, amellyel Pataki Ágnes testvér beiktatott, és folyamatosan visszhangzanak bennem kérdései: készen vagyok-e a lelki kormányzásra, a testvérek szolgálatára, az egység építésére és a tanácsommal való kollegiális együttműködésre. Akkor és ott ezt feleltem: Isten segítségével kész vagyok. Ebből merítek bátorságot, és abból, hogy én szeretek csapatban játszani.

Melyek a legkikristályosodottabb – rövid és hosszú távú – terveid elöljáróként?

Minden második évben kerületi gyűlést tartunk, amelynek keretében megvizsgáljuk, miképpen tudjuk valóra váltani itt és most a káptalani irányelveinket, hiszen mi, az egész világon élő szociális testvérek egy nagy közösséget alkotunk, és együtt keressük azt az utat, amelyen keresztül kibontakoztathatjuk saját lelki identitásunkat és küldetésünket. Az elöljárónak és tanácsának feladata, hogy a kerületi gyűlésen megfogalmazott irányelveket gyakorlatba ültesse. A cél megvan, a megvalósulás kreatív módját kell megérezni.

A rövid távú cél mostani irányelveinknek a gyakorlatba ültetése. Ezek közül az egyik pont, segíteni a hivatás nélküli embernek rálelnie a hivatására, egy másik pont pedig a nekünk adott karizma felkínálása ez egyháznak, társadalomnak. Ehhez persze ismerniük kell jobban minket. Gyakran elveszünk a saját nyelvezetünkben és fogalmainkban, szeretnénk figyelni erre az elkövetkező időben, hogy „láthatóvá és érthetővé” tegyük magunkat mások számára online és offline is.

Folyamatosan keressük, hogy itt és most, a helyi egyházban és társadalomban mi a feladatunk, és ehhez útravalóként kaptunk egy gondolatot a leköszönő elöljárótól: Szent Ferencként öleljük át az (leprás) egyházat, és induljunk el felépíteni, újraépíteni, megtisztítani Isten házát, élve sajátosan prófétai karizmánkkal.

A remény hordozóiként jelen szeretnénk lenni mindenki számára, aki ebben a bizonytalan időszakban kapaszkodót keres, és szeretettel hívjuk, hogy építse velünk együtt Isten (egy)házát!

Forrás: RomKat


Franciska ferences kisnővér első fogadalmáról


 

2020. október 12., hétfő

Patricia Rodriguez Suarez konszekrációja Spanyolországban

2020. október 10-én a Covadongai Asztúria Szűzanya szentélyében Patricia Rodriguez Suarez orvost a szüzek konszekrációjának ünnepi rítusával szentelték Krisztusnak, aki ezentúl az Oviedói Főegyházmegye szüzei sorába lép.


Jesus Sanz Montez érsek Patriciához intézett homíliájában azt mondta: "Mindig égjen lámpája lángja, soha ne tartsa vissza imáit, legyen erős odaadásának tanúságtételében, és teljes erejéből és teljes szívéből szeresse Anyját, az Egyházat. Isten elhívott, nevedet a szájába adta, megszentelte ebben az egyházmegyei közösségben, és mindannyian szeretettel várunk téged, és szeretnénk tudni, hogyan kell elkísérni. Dicsőüljön meg életében Isten. Védje és áldja meg Covadongai Szűz. "

Forrás: Elzbieta Hurman / Szüzek rendje

Cikk az eseményről: https://www.iglesiadeasturias.org/homilia/homilia-rito-consagracion-ordo-virginum-patricia-rodriguez-suarez/

 




 

Kairosz megújulási program 2021

Megújulási program papok, férfi szerzetesek számára.

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat,

és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11,28-29)

Testi - lelki megpihenés Dobogókőn

Ami az életünkben nehézségként jelenik meg, az Isten felől nézve lehet kairosz.

2021. január 13. és február 3. között

Jelentkezés: 2020. december 20-ig

manreza.kairosz@gmail.com

Miről szól?

Imádságra, reflexióra, testi, lelki pihenésre és megújulásra szánt időszak olyan papok és férfi szerzetesek számára, akik

távolságot szeretnének venni egy hosszú, megterhelő szolgálat után, szeretnének megpihenni, felfrissülni, vagy valamilyen

kihívással kell hogy szembenézzenek és megküzdjenek életútjuk jelenlegi szakaszában.

Mikor?

2021. január 13. és február 3. között

január 13. – érkezés

január 14-16. – bevezetés

január 18-23. – csoportmunka

január 25. - február 1. – lelkigyakorlat

február 2-3. – integráció, zárás

(Szükség szerint január 17-e és január 24-e szabad.)

Hol?

Dobogókő, Manréza – Ignáci Lelkiségi Központ, Téry Ödön u. 6.

www.manreza.hu

Kik tartják?

Kővári Magdolna SSS, Varga Kapisztrán OFM, Lukács János SJ, dr. Papanek Márta

A program által megcélzott területek, tartalmak:

- testi-lelki megpihenés, megújulás és megerősödés a hivatásban

- belső szabadságban, Istennel bensőséges kapcsolatot kialakítva készülni a további szolgálatra

- segítség szembenézni a lelkipásztori szolgálat vagy a személyes élet nehéz területeivel

- hasonló helyzetben levő társakkal megtapasztalni a szolidaritást

- imádságos rátekintés a jelen életszakasz kihívásaira és az esetleges elakadásokra

- a kiégés megelőzése – különösen a megterhelő szolgálatot végzők számára

- a papi, szerzetesi élet termékenysége

- bármilyen más téma, ami fontos a résztvevők számára

Hogyan?

Az itt töltött napok magukba foglalnak: bevezető részt (megérkezés, megpihenés, elhelyezkedés), többnapos csoportmunkát,

majd egy csendes, lelkigyakorlat jellegű részt egyéni kíséréssel. Lehetőség lesz pihenésre, imára, reflexióra, kiscsoportos

megosztásra, szentmisére, szentségimádásra és egyéb pihentető tevékenységre.

Jelentkezési határidő:

2020. december 20. a manreza.kairosz@gmail.com címen.

A programot legalább három és legfeljebb hat fő részvételével tudjuk indítani. A jelentkezés után a szervezők felveszik a kapcsolatot az érdeklődőkkel. Személyes beszélgetés, illetve írásos reflexió segíti majd, hogy a program a jelentkezők konkrét szükségleteire, igényeire válaszoljon.

Térítési díj:

150 000 Ft, ami az ellátás és a program bizonyos részét fedi le. A teljes költség azonban 250 000 Ft, amit pályázati pénzből és támogatásokból próbálunk fedezni. Amennyiben lehetősége megengedi, szívesen fogadunk további hozzájárulást, ha viszont olyan anyagi nehézségekkel küzd, amelyek megakadályoznák a részvételét, kérjük, jelezze személyesen.

Korábbi résztvevők mondták a tapasztalatról:

„A  programra  visszatekintve  a  következő  szavak  jutnak  eszembe:  tágasság,  friss  levegő, perspektívaváltás, szépség, szabadság, lehetőség, új élet...”

-*-

„Ez az egyik legjobb lehetőség, amit ismerek, ha az életút közepe táján valaki szükségét érzi annak,  hogy  megálljon  egy  kicsit,  csendben  legyen  Istennel  és  közben  minden  szükséges emberi segítséget is megkap - és mindez kifejezetten nekünk, papoknak.”

-*-

Örökfogadalmas  szerzetes  vagyok,  éppen  20  éve  tettem  örökfogadalmat.  Megfáradtam  a munkámban  és  a  szerzeteséletemben.  Ebben  a  helyzetben  mentem  el  a  lelkigyakorlatra.  A csoportmunka segített abban, hogy Isten szemével, irgalmas tekintettel nézzek vissza eddigi életutamra.  Így  érkeztem  el  a  lelkigyakorlat  második,  csendes  részébe,  amelyben  valóban személyre szóló vezetést kaptam, amelyben azt élhettem át, hogy megértettek engem ott, abban a szituációban, ahol vagyok, és életem új távlatot kapott.

-*-

„A Kairosz program segítségével sikerült jobban megismernem és elmélyítenem hivatásomat. Felismertem  gyengeségeimet  és  ugyanakkor  rácsodálkozhattam  újból,  hogy  Isten  milyen szeretettel vezetett és vezet továbbra is. Mindenkinek ajánlom a programon való részvételt, aki kicsit is elbizonytalanodott hivatása útján. Isten képes a csodáraa te életedben is!”

-*-

„Csodálatos lehetőség arra, hogy az élet megtisztuljon a múltbeli és jelenbeli félelmektől, hogy újra  felragyogjon  az  Isten  által  adott  élet  bősége.  Megfürdés  Isten  kegyelmében  és szeretetében.”

-*-

„A jelentkezéskor elegendő hosszúnak tűnt a három hét, mégis visszatekintve rövid volt... E három hét számomra a kegyelem és a kivételes idő napjai voltak. Újra rátaláltam önmagamra az életem hajtóerejére: ezt ajándékozta a csoportos munka, amitől a jelentkezéskor tartottam, de minden félelmem szétoszlott már az első napokon. A lelkigyakorlat második felében pedig olyan intenzíven, bensőségesen és reálisan tapasztaltam meg Isten jelenlétét, hogy erre nem is számítottam. A lelki életem új dimenzióval tágult, a papi hivatásom megszilárdult. Minden kollégának, aki (meg)fáradt, aki Istennel el akarja mélyíteni kapcsolatát, csak tanácsolni tudom a Kairosz lelkigyakorlatot.NB: A táblagépet hagyd otthon! A csendnek megvan a maga hatása.”

-*-

„Nem tudtam mire számítsak, de nem is tudtam volna elképzelni, mert ilyen tapasztalatban még nem volt részem. Teljesen nekem szólt, azt kaptam, amire szükségem  volt. Tudtam - már amikor  jelentkeztem -, hogy ez kairosz, Isten kegyelmi ideje számomra, de utólag ez a szó nagyságrendileg mélyebb értelmet nyert. Az előzetes sejtésem csak halvány előképe volt annak a  valóságnak, amellyel  Isten  megajándékozott.  Nem  érzem  túlzásnak  kijelenteni,  hogy  új időszámítás kezdődött az életemben. ...”

-*-

„Nagyon hálás vagyok azért a három hétért, amit a KAIROSZ-on tölthettem. Elsősorban az Úrnak,  de  nem  sokkal  mögötte  lemaradva  a  szervezőknek,  és a  résztvevőknek.  A lelkigyakorlaton  töltött  időben  sikerült  nagyon  mélyre  menni,  és  olyan  dolgokat  tudtam kimondani, és olyan mondatok hangzottak el, amikre nagyon szükségem volt. A lelkigyakorlat előtti félév számomra eléggé terhelt volt. Az Úr nem varázsütésre oldotta meg a problémáimat, vagy  nehézségeimet,  hanem  olyan  területekre  világított  rá  az  életemben,  amikkel  még dolgoznom  kell  (van  amivel,  nem  is  keveset).  A  lelkigyakorlaton  nem  megoldódtak  a nehézségek, hanem elkezdtem tisztábban látni őket, és ami nagyon fontos, hogy erőt kaptam ahhoz, hogy merjek (Istennel) megküzdeni velük.Egy idézet nagyon megmaradt bennem: "... aki sok kegyelmet kér, az sokat kap, aki keveset kér, keveset kap, aki mindent kér, mindent kap..." Csak vigyázzunk azzal a mindennel, mert a végén még lehet, hogy Isten olyan kegyelemmel is megajándékoz, amire nem számítottunk.Most már tudom, hogy a következő kerek születésnapomra majd egy 30napos lelkigyakorlat a cél.”

-*-

„Az elején azt gondoltam, hogy nehéz lesz itt ez a háromhetes semmittevés, de már két nap múlva kellemesen csalódtam, ugyanis olyan izgalmas „játékokban” vehettem részt, melyek nemcsak mélyebb önismeretre vezettek, de sok rossz szokásom gyökereit fedezhettem föl, s ezután  az  Úrral  való  beszélgetésben  ezekért  bocsánatot  kérhettem,  és  így  könnyebb  volt megbékélnem nemcsak Ővele, de önmagammal is és mindazokkal, akikkel eddig nehéz volt. Visszaemlékezve hivatásom kezdeteire megerősödött bennem az „első szerelem”, s az is, hogy a Mennyei Atya mily nagy türelemmel kísérte utamat, s mily nagy volt a türelme s az irgalma hozzám.A lelkigyakorlat második szakasza a csöndes elvonulás lehetőségében pedig újra átélhettem, hogy az imádság valóban beszélgetés Istennel, s az Ő hangját meghallani: béke és irgalmas jóság a léleknek. Minden papnak ajánlom ezt a lelkigyakorlatot, akinek már valamiért nehéz a hivatását  örömmel  és  szívesen  végeznie,  s  aki  már  kevésbé  megy  hálával  és  szívből imádkozni.”

-*-

„Három  csodálatos  hét  ajándékba  az  Istentől.  Olyan  valóság,  ahol  a  természetfeletti  és  a természetes  együtt  munkálkodását  szavakba  foglalni...hát  elég  nehéz.  Olyan  fantasztikus program, amit sehol máshol nem tapasztaltam. A ránk figyelés, a segíteni akarás magas fokát éltük át a vezetők részéről, amitől érzetük, hogy fontosak vagyunk! S mindent megkaptunk azért, hogy mi teljesen Istenre s magunkra tudjunk figyelni. Fájdalmasan csodálatos feladatok, közösségi  és  egyéni  munkák  vártak  ránk,  ami  alatt  úgy  dolgozott  bennünk  a  Gondviselő Szeretet, mint a fazekas az agyagon.Éreztük, hogy helyre tesz az Úr, s közben történtek csodás gyógyulások régi fájdalmakból, természetfeletti mélységeket és magasságokat éltünkát, s azt is éreztük, hogy elindultunk egy olyan úton, ami még hosszú, amin még sok együtt munkálkodás vár ránk az Úrral, de olyan út, ami igaz, szép, és szent. Megkaptam-e azt, amire szívem mélyén vágytam, mikor odamentem? Nem ... sokkal, de sokkal többet!! Mindenkinek csak ajánlani tudom! Hálás szívvel az Úrnak és a vezetőknek, köszönettel (a társakért is)”

-*-

"42 éves vagyok, 16 éve pap. Másfél  éve  az állandósuló konfliktusok zsákutcába juttatták életemet. Komoly figyelmeztetést kaptam, hogy dolgoznom kell magamon. Az önismeretben való fejlődésem révén megtanultam, hogy lelki fejlődésemmel foglalkoznom kell. Rekollekción hirdették  a  Kairosz  programot,  amire  az  önismereti  és  lelkigyakorlatos  két,  egymásba kapcsolódó része miatt jelentkeztem. Megérkezvén Dobogókőre szeretettel fogadtak. Napról napra  gyarapodtak  bennem  a  felismerések,  amiket  rögtön  imába  vihettem. Megerősödött bennem, hogy Isten az én Atyám, aki szeretettel néz rám. Új módon láthattam az életutamat, kapcsolataimat, Isten tervét velem, a határaimat. Ezekkel a felismerésekkel gazdagodva léptem be az imádság csendjébe, ahol Isten biztatott, hogy éljem a saját életemet, és azt teljesen Neki ajándékozzam. Tettre készen, jó gyakorlatokat megízlelve, reményteli szívvel tértem haza."

Forrás: KAIROSZ



 

Életút beszélgetés Bárdos Oresztész atyával

 


2020. október 8., csütörtök

Ferences meghívó és lelkiség

 


„Kivártam ezt a jó döntést”

Hogyan lesz egy vegyészmérnök huszonéves lányból szerzetes? Milyen belső és külső ösvényt kell végigjárnia ahhoz, hogy egy ilyen nagy döntést meghozzon? Rendtartományunk fiatal tagja Geröly M. Sára nővér idén júliusban tette le első fogadalmát Rómában. A kilenc elsőfogadalmas között ő az egyetlen magyar. Vele beszélgettünk keresésről, döntésekről, a nemzetközi noviciátusban szerzett tapasztalatokról, feladatokról és tervekről.


Honnan indult az életed?

Szombathelyen születtem, Gencsapátiban nőttem fel. Itt éltem anyukámmal, nővéremmel és a nagyszüleimmel. Erős, küzdeni tudó nők vettek körül. A családom hite gyakorló. Gyerekkoromban nagymamám tanított meg imádkozni. Ő a plébániai zarándoklatokon is mindig részt vett, amíg egészsége engedte.  De édesanyánkkal és a nővéremmel is éveken át gyalogosan zarándokoltunk Mariazellbe. A nővéremmel mindketten voltunk elsőáldozók és bérmálkozók. A család azonban ránk bízta, hogy tizennégy éves korunk után akarunk-e misére járni. Szombathelyen érettségiztem, majd a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem vegyészmérnöki karán szereztem meg az első diplomámat 2015 januárjában. Addigra már elkezdtem a katekéta-lelkipásztori munkatárs képzést a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskolán, amit 2017-ben szintén befejeztem.

Hogyan kerül egy vegyészmérnök hallgató a Sapientiára?

Mindig foglalkoztatott a Szentírás, a liturgia, a vallási kérdések. Gimnazista koromban az akkori lelkivezetőm azt javasolta, hogy a teológia helyett olyasmit tanuljak inkább, amivel az életben jobban elboldogulok. Így kerültem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, mivel a kémia és a matek jól ment. Szerettem, de az egyetemi évek alatt nem igazán éreztem magamban ambíciót arra, hogy majd mérnökként helyezkedjem el. Kerestem a helyem. Így kerültem 2013-ban a Katolikus Ifjúsági Mozgalomhoz. Hol ökumenikus, hol katolikus, fiataloknak szóló rendezvények szervezésébe kapcsolódtam be. Például a HungaRio programjaiba, amely a 2013-as Rio de Janeiro-i ifjúsági világtalálkozóval párhuzamosan futó hazai rendezvény volt. Részt vállaltam a 72 óra kompromisszum nélkül nevű szociális önkéntes akció szervezésében. Sokat foglalkoztam fiatalokkal. Ennyi tevékeny év után érkezett el a számomra döntő fontosságú 2015-ös év, a megszentelt élet éve. A Szerzetesi Irodában Ulrik M. Monika iskolanővér, az akkori irodavezető mellé kerültem a Szerzetesek tere elnevezésű program szervezőjének.

Mitől lett ez az év döntő fontosságú számodra?

Monika nővér által közelebbről megismertem a Boldogasszony Iskolanővérek rendjét és életét. Nagyon vonzónak találtam, hogy itt lehet fiatalokkal foglalkozni, közösségben lenni, tevékenyen élni, tanítani. Amúgy is mocorgott bennem a kérdés: „Jó-jó, majd megint vége lesz egy ilyen jól sikerült keresztény programnak, de velem mi lesz? Én mit akarok? Merre megyek? Ekkor gondolkodtam el azon, hogy akár lehetnék szerzetes is. Addig nem volt bennem ilyen vágy.

Mit szólt a családod? A környezeted?

A vallásukat gyakorló és nem hívő barátaim is velem együtt örültek. Azt mondták, nekik egy a fontos, hogy én boldog legyek. A család az keményebb dió volt. Először a nővéremnek mondtam el egy közös vacsora során. Kezdetben nem értett velem egyet, de mire a beszélgetés végére értünk, azt mondta, ez az életmód igazán illik hozzám. Anyukámnak sokkal nehezebb volt megmondani. Ő unokákra vágyott, és féltett a számára teljesen ismeretlen világtól. Volt néhány álmatlan éjszakája emiatt. Anyukám élettársa sem értett. Ő szinte megnémult. Aztán elkezdtek kérdezgetni, megismerni azt a közeget, ahová kerültem. Sokat segített nekik az elfogadásban, hogy látták boldog és elégedett vagyok.

Idén, 2020 nyarán tetted le az első fogadalmadat. Milyen út vezetett idáig immár a renden belül?

Nálunk, a Magyar Tartományban van egy jelöltségi időszak. Aki iskolanővér szeretne lenni, az az aktuális tartományfőnöknőnél jelentkezik. Én Lobmayer M. Judit nővérnél jelentkeztem.  Ha a tartományfőnöknő elfogadja a jelentkezést, akkor a jelölt augusztusban beköltözhet a szegedi jelöltségbe. A szabály az, hogy a noviciátust fél-egyéves posztulátus előzze meg. Én 2016 novemberében jelentkeztem, 2017 januárjában költöztem be, 2018 februárjától posztuláns voltam, majd 2018 augusztusában utaztam Rómába, a noviciátusba. Ez volt egyébként a magyar tartomány történetében az első alkalom, hogy nemzetközi noviciátusba küldték a posztulánsokat. Hiszen addig a Magyar Tartomány novíciái Magyarországon készültek fel a szerzetesi életükre. A nemzetközi noviciátus 2016-ban indult először, de akkor nem volt magyar jelölt.

Érdekes lehetett több nemzetből származó novíciával együtt lenni Rómában…

Számomra nagyon gazdagító élmény volt, ugyanakkor a noviciátusnak, bárhol is tölti az ember, mindenhol megvannak a sajátos szépségei és nehézségei. Ehhez jött hozzá a mi esetünkben a nemzetközi környezet, amelynek szintén megvannak a maga örömei és kihívásai. Eleinte nehézséget jelentett, hogy bár a közös nyelv az angol volt, de azon belül is nagyon sokféle akcentust beszéltünk. A noviciátusi közösségben tizennyolcan éltünk együtt tizenegy különböző országból. Ebből öt örökfogadalmas nővér volt, egy-egy nővér az Amerikai Egyesült Állomokból, Kanadából, Brazíliából, Lengyelországból és Ghánából. A közösség többi tagját alkottuk mi, a tizenhárom novícia. Tíz novícia érkezett Afrikából, egy Dél-Amerikából és ketten voltunk Európából. A nemzetek, nyelvek, kultúrák találkozása kezdetben mindig nagyon érdekes és izgalmas. Aztán egy pár hónap után az ember kezdi kicsit bosszantónak érezni a helyzetet. Hiányozni kezd az otthon, az anyanyelv, a hazai ételek, az illatok, a barátok. De idővel beáll egy egészséges egyensúly. Ekkor már igazán úgy lehet rácsodálkozni a másik emberre vagy egy másik kultúrára, mint Isten ajándékára: a sokféleség csodájára.

Te mit tanultál a többiektől?

Elcsépelt közhely, hogy mi magyarok sajnos nagyon sokat és könnyen panaszkodunk. Erre leginkább akkor döbbentem rá, amikor találkoztam a dél-amerikaiak vagy az afrikaiak életszeretetével, derűjével. Volt olyan társunk, aki olyan afrikai faluból jött, ahol a mai napig nincs áram. Volt, akinek a családja törzsi ellentétek miatt mindenét elveszítette. Menekülniük kellett, leégett a házuk, menekülttáborban éltek évekig. Mi ezeket el sem tudjuk képzelni. S ők nem panaszkodnak, nem keseregnek, tudnak örülni, hálásak azért, amilyük van. Rengeteget tanultam tőlük. De az is igaz, hogy maguknak az afrikai novíciáknak is fontos volt, hogy egymást elfogadják. Hiszen köztük is voltak különbségek. Nem mindenki nőtt fel szerény vagy viszontagságos körülmények között. Ráadásul az a jelző, hogy „afrikai” meglehetősen tág fogalom…

Gyakran esünk abba a hibába, hogy Afrikára egy országként, és nem egy kontinensként gondolunk…

Igen, miközben Afrikában több mint félszáz ország van, különböző nemzeti öntudattal, érzékenységgel, történelemmel. Nekünk sem esik jól, ha európaiként egy kalap alá vesznek bennünket bármelyik más európaival. Ugyanakkor azt is meg kellett tanulnom, hogy az egy országon belül érkezetteket sem „moshatom” össze. Az egyik kenyai viselkedéséből, gondolkodásmódjából, nem vonhatok le messzemenő következtetéseket arról, hogy akkor ilyenek a kenyaiak. Megtanultam, hogy az egyes embert kell néznem, általánosítások és sztereotípiák nélkül.

A noviciátus a tisztázás időszaka. Nem mindenki dönt úgy a két év után, hogy folytatja a szerzetesi életet. Nem gyötört a kétely, hogy biztosan jól döntesz, ha maradsz?

Én nagyon hálás vagyok azért, hogy nem érettségi után léptem be a rendbe. Kivártam ezt a jó döntést. Huszonnyolc éves vagyok. Sokan ennyi idősen már örökfogadalmasok, én pedig csak most kezdem a szerzetesi életemet. De az is igaz, hogy a noviciátus elején, két-három hónap után, újra döntést kellett hoznom. A novíciamesternők mindig arra biztattak, ne futamodjak meg a nehézségek elől, de kényszert se érezzek arra, hogy maradjak. Ebben a szabadságban megéltem, hogy itt vagyok otthon. Hazataláltam önmagamhoz is.

Az sem ingatott meg, hogy a másik magyar novícia végül úgy döntött, hogy nem tesz fogadalmat?

Megszerettem őt, ezért megérintett a döntése, de nem ingatott meg. A noviciátusban az ember egyedül járja az útját. Ő szabadon úgy döntött, hogy kilép. Én pedig úgy döntöttem szabadon, hogy fogadalmat teszek.

A noviciátus apostoli szakasza hogyan telt, és most a fogadalomtétel után, mivel foglalkozol?

A noviciátus apostoli időszakában, a fogadalomtétel előtt, hét hónapon át a szegedi közösségben éltem. Nagyon élveztem, amit csináltam, az örömökkel és a nehézségekkel együtt. És azt is tisztán láttam, hogy mi az, amiben fejlődnöm kell. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy a nem tökéletes is tud jó lenni. Ez fontos tapasztalás volt. Az idei tanévet Debrecenbe kezdtem. A Svetitsben végzem a hittan- és a kémiagyakorlatomat, ugyanis a hittanár-nevelőtanár-kémiatanár mesterképzésből hátra van még az utolsó gyakorlati évem. Mindemellett prefekta is vagyok a kollégiumban. Ennek a szolgálatnak nagyon örültem, mert szeretek a fiatalok közt lenni, segíteni nekik, meghallgatni őket.

Nagyobb terveid vannak?

Vannak terveim, de nem törekszem az önmegvalósításra. Olyasmit szeretnék, ami a közös rendi küldetést is szolgálja. A személyes célom inkább az, hogy a béke, az öröm és a remény embere legyek ott, ahol vagyok.

Miért a Sára nevet választottad?

Az Eszter nevet kaptam a keresztségben, de tartományunkban az a szokás, hogy egy nevet csak egy nővér viselhet. Egyik rendi ünnepünk alkalmával a prédikációban az atya Sáráról beszélt, és az nagyon megérintett. Azt emelte ki, hogy Sára milyen belevaló nő: ki meri nevetni Istent, amikor ő ígéretet tesz neki arra, hogy agg korában fiút szül. Amikor pedig ezt a viselkedést számonkéri rajta az Úr, ő simán letagadja. Sára nagyon eleven, emberi. És persze nagyon esendő. Az is fontos számomra, hogy ő és Ábrahám is nevet változtatnak, jelezve, hogy az Istennek ajánlott életük már egy megváltozott állapotot jelöl. Sára tud és mer kételkedni. Gyakorta én sem hiszem el elsőre az Isten ígéreteit. Miközben számtalanszor meglepett már azzal, hogy betartja őket. Sára Izsákot szüli a világra, akinek a neve azt jelenti: nevetni, örülni, vagyis Sára az örömöt szüli a világra. „Isten örömöt szerzett nekem, s aki hallja, velem együtt örül.” (Ter 21,6) Hűséges is, hiszen Ábrahámot mindenhová követi. Amit ígér a férjének, azt megtartja. Ő a szabad asszony, a mennyei Jeruzsálem szimbóluma. Sára itt felsorolt jellemzői többé-kevésbé rám is nagyon igazak.

Koncz Veronika

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek



Lócskai Mária Kinga ferences szegénygondozó nővér örökfogadalma


 

2020. október 5., hétfő

Szibig Marianna Ágnes ferences kisnővér tanúságtétele hivatásáról


Bemutatkozás


Szibig Marianna Ágnes nővér vagyok. 1969. szeptember 1-én születtem Budapesten. Gyerekként kaptam meg a hit alapjait, főként apai nagymamámon keresztül, 10 éves koromban voltam elsőáldozó és 13 évesen bérmálkoztam. Közösségbe lépésem előtt a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetében végeztem konduktor-tanítói szakon. 1993-ban léptem be Szent Ferenc Kisnővérei közösségébe, hat év elteltével tettem örökfogadalmat. Sokféle szolgálatom volt eddig; több évig hitoktattam, kántorkodtam, később lelkigyakorlatokat, imacsoportokat, közösségeket vezettem. Elvégeztem a kántorképzőt, a hittanári szakot, valamint tanultam lelkigondozást. Saját közösségemben kilenc évig elöljáró voltam. Jelenleg Arlóban élek, közösségen belül a junior nővérek képzése a feladatom, külső szolgálatként cigánypasztorációban veszek részt. Ezek mellett illetve részeként lelkivezetést, lelkigyakorlat kísérést is vállalok időnként. Három legfontosabb megtartó erő számomra a ferences lelkiségen belül az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus dicsőítése, imádása, a közösségemben a testvéri szeretet megélése, és a szegények szolgálata. Szeretnék Jézus gyógyító szeretetének „helyévé” lenni minden testvérem számára.

 

Hivatásom története

Már gyerekkoromban hallottam néhány történetet arról, hogy milyen is az „apáca-élet”, ugyanis a nagymamám fiatal lány korában jelölt volt egy betegápoló rendben. Ezek nem voltak mindenestől jóízű emlékek, mert inkább az elvárásokról, szabályokról, szigorúságról szóltak. Azonban egy-két mozzanat mégis volt, ami már ekkor megütötte a fülemet. Például mesélt nagymamám olyan nővérről is, aki nagy szeretettel és emberséges odafigyeléssel viseltetett iránta is és a betegek iránt is. És nagymamám szerint „ez volt az igazi apáca, míg a többieken csak a ruha volt az”. Gyermeki fantáziámat azért az öltözékük is magával ragadta, különösen, nagy kikeményített fejfedőjük – nehezen tudtam elképzelni, hogyan maradt az a fejükön, meg mi történt, ha mondjuk odahajoltak egy beteg fölé. De nem ez a lényeg, hanem, hogy ezen történetek mentén számomra egészen korán az látszott világosan, hogy én vagy apáca leszek, vagy édesanya sok gyerekkel, ez a két alternatíva lehetséges. Ez mondogattam is, ha valaki megkérdezett, amíg rám nem parancsoltak, hogy ilyeneket ne mondogassak, mert még ehhez kicsi vagyok. A hetvenes évek elején azért még féltek otthon, hogy ebből baj lehet, ha én, mondjuk az iskolában, ilyeneket beszélek.
Egyszer, kb. 8-9 éves lehettem, amikor Teréz anya nővéreit láttam a tévében. Mivel nagymamám mondta, hogy a rendeket feloszlatták, azt is, ahová ő akart belépni, ezért azt hittem, hogy most már csak ilyen apácák vannak, mint a Teréz anya nővérei. Ezután már azt mondogattam, hogy én is „Teréz anyás nővér” leszek, szüleim még nagyobb „örömére”, akik sehogy sem tudták elhallgattatni ezeket a „butaságokat”. Elsőáldozás után egyik hittanórán mondta az atya, hogy most már nekünk is apostolkodni kell, ha már ilyen szoros kapcsolatba kerültünk az Úr Jézussal. Néhány szent életéből hozott példákat, főleg gyerekkorukból, s ez nagyon fellelkesített. Elkezdtem hát mesélni az osztálytársaimnak Jézusról. Erre az osztályfőnökünk, amikor tudomására jutottak ezirányú kisebb-nagyobb vitáink, beszélgetéseink, rendezett egy osztályfőnöki órát, amin a vallás volt a téma. Ő maga nem nagyon szólt bele, gondolta, hogy a többiek majd úgyis lebeszélnek a maradi nézeteimről, legalábbis én valami ilyen hozzáállást sejtettem a viselkedése mögött. Elég parázs vita is kerekedett, s mivel a beszélőkémmel már akkor sem volt probléma, meg a Szentlélek is résen volt, így aztán elhallgattatni nem tudtak. Csak az esett rosszul, hogy egyedül maradtam, pedig volt egy osztálytársam, barátnőm is volt akkor, akivel együtt voltunk elsőáldozók, de ő csendben maradt. Volt egy fiú, aki különösen gúnyosan és agresszíven vitatkozott. Őt utána mellém ültette az osztályfőnök, s viszonylag sokat segítettem neki, mert jóval gyengébb tanuló volt, mint én. Aztán néhány év múlva egy szentmisén találkoztunk… annak nagyon örültem. Szóval a fent említett osztályfőnöki óra után már senki „le nem mosta rólam”, hogy én vallásos vagyok. Emlékszem nagyon boldogan mentem hazafelé, hogy most én is „apostolkodtam”, pedig egyedül voltam, mert a barátnőm, aki különben arra lakott, nem akart aznap velem jönni. Otthon aztán már nem mertem dicsekedni a történtekkel, de az osztályfőnök volt annyira intelligens, hogy ő sem mondta. A suliban aztán annyi előnye lett ennek, hogy én sokkal bátrabban mertem a hitemről beszélni, hisz már úgyis tudják, akkor meg minek titkolózni. Meg azt is láttam, hogy nem is történt semmi különösebb, utána nem volt büntetés, hacsak nem az ültetés, de annak meg örültem, mert különben kedveltem azt a gyereket.
13 évesen a bérmálásom évében a plébános atya kezembe adta Franz Werfel: Bernadett című könyvét, mivel Bernadettet választottam védőszentemül. Több pontján is mélyen megérintett az ő élete, és a szerzetesi életről is kaptam a könyvből néhány újabb impulzust. Ekkor tanultam meg pl. tisztelettel keresztet vetni, még a tükör előtt is gyakoroltam, annyira magával ragadott az, ahogyan a Szűzanya tanította Bernadettet keresztet vetni, meg ennek az a finom, művészi megfogalmazása, ahogyan az író tollából megszületett.
Kamasz koromban szerzetesi irányulásom szempontjából látszólag néhány év szünet következett, amikor is szerettem volna olyan „normális” fiatal lenni, mint a többiek, de azt éreztem, hogy nekem ez nem megy. Kifejezetten dühös voltam magamra, hogy miért nem érzem jól magam egy buliban, hogy mért nem tudok nagyböjtben lelkiismeret furdalás nélkül táncolni, hogy a büszkeség helyett miért szégyellem magam, ha csókolództam egy fiúval, hisz ezeket még a hittanos társaim is simán megteszik. Azt gondoltam ekkor, hogy ez a normális és velem van valami baj, mert én legjobban egyedül szeretek sétálni a természetben és szeretem megáldani a fákat, és legeslegjobban a templomban a kóruson szeretek énekelni. Hála Istennek, ő nem hagyott magamra ezekkel a dilemmáimmal, hanem bérmálás után az ifjúsági hittancsoportban kaptam olyan segítséget, amivel tovább tudtam lépni. Először is már maga az segített, hogy itt találkoztam olyanokkal, akik szintén feltettek hasonló kérdéseket, mint én. A legnagyobb támaszt azonban az jelentette, amikor egy ifjúsági kórus alakult. Egy fiatal lány vezette, aki maga is vonzódott a szerzetesi élet felé, és klasszikus zenében képzett volt, így aztán igényes darabokat tanultunk. A közös éneklés által – legtöbbször a templomban, a szentmisén – sokszor megérezhettem Isten jelenlétét, tisztaságát, szentségét. Az is fontos volt ebben, hogy lassanként összehangolódtunk nemcsak, mint kórus, hanem úgy is, mint közösség.  Egy alkalommal a plébános atya német pap barátja meghívta a kórusunkat egy svájci útra, hogy az ő ifjúsági hittanosaival töltsünk ott egy hetet. A Pilátus-hegy oldalán laktunk egy nagyobb erdészházban. Nekem igazi istenélmény volt ez az út. Különösen, amikor megmásztuk a 2030m magas Pilátus-hegyet, s onnan lanowkán ereszkedtünk alá. A látvány, ami elém tárult, lélegzetelállító volt, és én itt csodálkoztam rá először ilyen elemi erővel arra, hogy a végtelenül hatalmas Isten, akinek ez az egész hegykoszorú egy semmiség, aki egy szempillantás alatt semmivé tudná tenni és ha akarna másikat alkothatna, ez az Isten, akinek az egész világmindenség a kezében van, egészen személyesen engem szólít. Nekem akarja ajándékozni önmagát, miközben lefoglal magának, pedig hát ki is vagyok én Hozzá képest? Ezután minden reggel, amíg ott voltunk felkeltem egy órával előbb, mint a többiek, mert azt éreztem, hogy most muszáj csendben lennem, és így osztani meg Istennel, ami bennem van, különben szétfeszíti a szívemet, egyszerűen nem bírom el a felismerést. Aztán láttam, hogy a lány, aki a kórust vezeti, szintén ott sétálgat az erdőben csendben. Tudtam, hogy imádkozik, ez napnál világosabb volt, pedig nem szóltunk egymáshoz. Legelőször Anna barátnőmön kívül vele beszéltem szerzetesi hivatásról komolyabban, itt osztottam meg vágyaimat, sejtéseimet. Ezekből a beszélgetésekből aztán bátorságot vettem arra is, hogy a plébános atyának is elmondjam, ami a lelkem mélyén nagyon is foglalkoztat. Ő aztán elvitt Ausztriába, a Das Werk nevű közösségbe, hogy találkozzak mai szerzetesnőkkel. Többször jártam Bregens-ben az anyaházukban is, és bár a liturgiájuk teljesen elvarázsolt, mégis azt éreztem, hogy nem ez az én helyem. A nővérnek, aki kísért ilyeneket mondtam, hogy a szegénységet és szent Ferenc lelkületét nem találom. Mondtam azt úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam szent Ferencről azon kívül, hogy szegénységben élt. Valahogy az a kép született meg a lelkemben Ferencről – és hiszem, hogy ez a bennem működő Lélek munkája volt – hogy olyan ember, aki annyira szegény, hogy semmi mása nincs csak az Isten. Néha szentáldozás után a padban, ahol ülni szoktam a Szent Ferencet ábrázoló üvegablakon át sütött rám a nap, és a fényben azt gondoltam, hogy valahogyan rajta keresztül ér le hozzám Isten világossága. Egy alkalommal pedig, amikor a gazdag ifjú története volt az evangélium, egy idős néni a szentmise végén odajött hozzám, és szó nélkül kezembe nyomott egy Szent Ferenc képet. Ennél több ismeretem, tapasztalatom azonban nem volt róla, az életéről, de a személye még így is vonzott. Illetve még egy valami mégiscsak volt. Az tudtam, hogy Ferenc és Klára összetartoznak, hogy ugyanazt az utat járták, ha nem is ugyanúgy. A templomunk hátuljában pedig a gyóntatószék mellett – ahol elég gyakran várakoztam – egy másik üvegablak volt, amelyik Szent Klárát ábrázolta, kezében az Oltáriszentséggel. Sokszor néztem ezt a képet, nagyon megfogott a közelség, ami közte és az Eucharisztia között volt. Közben azért még dilemma volt számomra, hogy egyáltalán a szerzetesi út-e az enyém. Gimnazista koromban a hittancsoportban egymásba szerettünk az egyik fiúval. Sokáig kerülgettük egymást, mire aztán egyértelművé vált a vonzalmunk. Miközben mélyült a kapcsolatunk, és jobban megismertük egymást, bennem újra és újra felmerült a kérdés, hogy vajon biztosan ez-e az én utam. Ezt a hangot többé kevésbé sikerült elhallgattatni magamban, de teljesen sosem. Egyszer egy volt ifihittanos csoporttársam, aki kispap volt. Jó Pásztor vasárnapján hazajött, hogy tanúságot tegyen a hivatásáról. Egy Mécs László verset olvasott fel, aminek néhány sora tejesen telibe talált. Arról ír a költő, hogy éppen szerelmes volt egy lányba, akivel boldog házasságban élhetne, s akkor meghallja belül Isten hívását: (Az idézet valószínűleg nem pontos, úgy írom le, ahogy akkor megmaradt bennem. Olyan volt, mintha belém égtek volna ezek a sorok, máig is emlékszem rájuk.) „De megfordultam, s nem tudom miért. Csak annyit tudtam valaki szeret. Valaki nagyobb minden boldogságnál, minden csendnél és minden szerelemnél. Tudtam szeret és ennyi az egész.” Emlékszem, csak ültem a padban, folytak a könnyeim, és tudtam, hogy tényleg ennyi az egész, hogy Ő szeret, és én mindenemmel, amim csak van, erre a szeretetre akarok válaszolni. De akkor még nem volt bátorságom lépni, talán még nem is volt itt az ideje. Amikor aztán a kedvesemmel már kezdett még komolyabbra fordulni a dolog – ekkor már főiskolás voltam – és egyre többet beszélgettünk házasságról, családtervezésről, akkor bennem egyre nőtt a feszültség. Minél közelebb értünk a házasság témájához, én annál bizonytalanabb lettem. Nagyon szerelmes voltam, de talán pont azért, mert igazán szerettem a kedvesemet, egy ponton azt éreztem, hogy nem szórakozhatok vele. Annyira nem vagyok benne biztos, hogy hozzá fogok menni, hogy az a becsületesebb, ha megszakítom vele a kapcsolatot, amíg a szívemben nem sikerül tisztáznom ezt a kérdést. Két ilyen szakításunk is volt. Az egyik ilyen „szünet” idejében ismertem meg Szent Ferenc Kisnővérei közösségét, 1990-ben. Mivel ebben az évben tanítottam hittant egy kisegítő iskolában a főiskolai tanulmányim mellett, gyakran keresgéltem, vásároltam segédanyagokat. Egyik alkalommal kezembe került egy füzet, ami ez volt a címe: Szertartástan a hitoktatáshoz. Mindjárt meg is vettem, azután amikor tüzetesebben átnéztem felfedeztem a végén az összes magyarországi induló illetve újrainduló szerzetesközösség nevét és elérhetőségét. Ebben a listában bukkantam rá Szent Ferenc Kisnővéreire. Első olvasásra megérintett a nevében, hogy ferences és kicsi. Ez kell nekem! – gondoltam, bár ekkor még se a ferencességről se a kicsiségről nem tudtam szinte semmit, mégis – Isten kegyelméből – elegendő volt ez a két szó, hogy felvillantsa előttem az eszményt, ami azóta is vonzó, és igazi evangéliumi távlatokat hordozó valóság számomra. Bátorságom azonban nem volt elég, hogy kezdeményezzek egy találkozást, azonban egyik csoporttársam, akit hasonlóan foglalkoztatott a szerzetesség, amint meglátta rögtön írt egy levelet. A válaszlevél sokáig keringett, mert a kollégiumból átküldték az intézetbe, aztán vissza, s mire megérkezett, pont aznap volt, amikor az akkori elöljáró megjelölt egy időpontot, amikor meg lehetne őket látogatni. Mivel a csoporttársamnak ekkorra már más elfoglaltsága volt, egyedül mentem el. Pasaréten lakott ekkor a közösség két lakásban, melyet a Kisebb Testvérek bocsátottak rendelkezésükre. Amikor beléptem, még a lélegzetem is elállt; ennyi fiatal nővért habitusban életemben nem láttam. Aztán első ijedtségemből még magamhoz sem tértem, amikor megkértek, hogy beszéljek magamról. Fogalmam sincs, miről sikerült beszélni, de nagy izgalmam ellenére mégis azt éreztem, hogy otthonosan mozgok ebben a közegben. Volt egy rövid ima a San Damiano-i kereszt körül, az Oltáriszentség jelenlétében. Ott elhangzott egy ének, amit én előzőleg egyszer halottam egy ifjúsági találkozón és nagyon megérintett akkor is: „Szép sorsomat te szőtted, jó leborulni előtted, Te vagy az útnak a vége, szent mélység, áldott béke.” S akkor azt éreztem, hogy ez most teljesen kifejezi, ami történik; hazaértem, ott vagyok, ahol másokkal együtt leborulhatok Isten előtt, aki kezében tartja az éltem. Ez egyszerre az út vége és az út kezdete számomra. Hazafelé – Budapest másik végén laktunk XVIII. kerületben – egész úton énekeltem örömömben hálából Istennek nem törődvén az emberek reakcióival. Mint egy halálosan szerelmes lány, akinek éppen megkérték a kezét. Ez a nagy bizonyosságom azonban nem tartott sokáig, újra visszatért a dilemmám, hogy vajon, ez e az én utam. Néhányszor még elmentem a nővérekhez, azután hosszabb szünet következett, mígnem 1991 nyarán részt vettem egy lelkigyakorlatukon, s ezután már rendszeresen tartottam velük a kapcsolatot. A kedvesemmel a következő – utolsó – szakításunk 1993-ban volt. Ekkor már annyira elbizonytalanodtam, hogy hozzámegyek-e feleségül vagy sem, vagyis inkább már az volt bennem erősebb, hogy nem, csak ezt nehezen akartam beismerni, szóval akkorára nőtt bennem az a dilemma és a vele járó feszültség, hogy lépnek kellett valamerre. Egyik este, amikor hazakísért, álltunk a kapuban, s akkor mondtam neki, hogy azt szeretném, ha abbahagynánk a kapcsolatunkat. Szegény, nagyon elképedt, és rögtön a miértek után kutakodott, de azt nem mertem mondani, hogy én már eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, így nem volt magyarázat, annyit mondtam, hogy így akarom, és most menjen el. Erre ő elindult, de háromszor is visszafordult, és megkérdezte biztosan azt akarom-e, hogy elmenjen. S én mondtam, hogy egészen biztosan azt akarom. Közben azt éreztem, hogy mindjárt megnyílik alattam a Föld, vagy megszakad a szívem, vagy elájulok, vagy valami hasonló, de nem történt semmi. Amikor azután elment, hirtelen nagy-nagy béke áradt el bennem, olyan, mint két éve az életátadásomkor a lelkigyakorlaton, és azt éreztem, vagy gondoltam, hogy ez jó így. Soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg ezt a döntésemet, annyira nyilvánvaló lett itt számomra, hogy harmóniában vagyok Isten hívásával, hogy most neki engedelmeskedem. Az Isten békessége életemben mindig azokon a pontokon adatott és adatik, amikor a lényem legmélyéből tudok viszonyulni önmagamhoz és mindahhoz, ami körülvesz, onnan, ahol bennem a Szentháromságos Egy Isten lakozik. Onnan ahol csak ő van és én vagyok, ahol megvalósulhat az imádás. Ha innen hozok döntést, akkor árad el bennem Isten békessége, mert ekkor egységben vagyok Isten akaratával. Ennek a békességnek oka nem kielégültség bármilyen formája, nem az érzelmi megnyugvás, a feszültségmentes helyzet, még csak nem is az elképzeléseim, vágyaim beteljesülése, hanem egyedül az Isten akaratával való egység. Ezért nagyon is megjelenhet olyankor is, amikor kihívás kap az ember, amikor a bizonytalan felé indul el a hitben, amikor az Evangélium miatt szembe kerül a környezetével, „üldöztetésben van”, ugyanakkor az érzelmileg kellemes, kényelmes helyzetek nem mindig járnak együtt ezzel a belső békével. Én többször az éltemben pont olyan helyzetekben éltem át, amik erős kihívást kaptam a megtérésre, arra, hogy döntsek Isten mellett, és az mellett, ami az adott helyzetben a Vele való egységemet leginkább munkálja és engedjem el mindazt, ami ezt nem szolgálja. Hiszem – Istennek legyen hála érte – hogy ez történt itt a kedvesemmel kapcsolatban is. Az első fogadalomtételemre azután eljött ő is és velem együtt ünnepelte Isten hűséges szeretetét. Ez persze neki biztosan nem volt ennyire egyszerű, de szeretett annyira, hogy el tudott engedni, hogy tudta azt akarni, ami nekem jó. Később aztán megnősült és gyermekük is született. Ezután már nagyon érett, azt is mondhatnám, forrongott bennem a hivatásbeli döntés. A főiskolán végzős voltam, még ez is hozta magával, a maga természetes útján, hogy választás előtt állok. Egy este azután otthon imádkoztam, s ekkor nagyon erősen tapasztaltam magamban a vágyat, hogy szeretnék belépni Szent Ferenc Kisnővérei közösségébe. Azt kértem Istentől, hogy ha ebben a közösségben beteljesedhet az életemben mindaz, amire Ő vágyik velem kapcsolatban, akkor engedje, hogy ide jöjjek. A Szentíráshoz fordultam válaszért és nagyon erős bizonyosság volt bennem, hogy Isten MOST válaszol. Ekkor kinyitottam az újszövetséget és erre a mondatra találtam: „Ne félj, a te könyörgésed meghallgatásra talált.” (Vö.:Lk.1,13) Tudtam, hogy ez valóban Isten felelete számomra, hogy jelentkezhetek a közösségbe és itt be fog teljesedni az, amire Ő vágyik. Az is szép volt nekem ebben, hogy egy olyan üzenethez kapcsolódik ez a mondat, amikor élet fogan, majd születek, méghozzá egy Istennek egészen nyilvánvalóan lefoglalt élet. Ezután jelentkeztem is a nővéreknél. Akkor az volt a rend, hogy a beköltözés előtt, az érdeklődő egy hetet eltölt a közösségben. Ezen e héten egyik nap nagyon erősen elbizonytalanodtam, hogy valóban most van-e itt az ideje a belépésemnek. Ebben már az is benne van, hogy előtte megmondtam a szüleimnek, mire készülök, s ők minden lehetséges módon próbáltak lebeszélni. Előre tudtam, hogy ez nehéz menet lesz, ezért sem mondtam meg korábban. Még a nagymamám is, aki pedig leginkább értette indítékaimat, meg magát a szerzetesi hivatást is, meg vele már korábban is beszélgettem erről, inkább elszomorodott, hallva, hogy milyen messzire akarok elmenni. Anyukám úgy érezte ezzel elveszít engem teljesen, mintha meghalnék. Mondta is, hogy ő már elvesztett egy gyermeket – a húgom meghalt, nem sokkal a szülés után – s most nem akar még egyet elveszíteni. Édesapám inkább észérvekkel próbálkozott. Egyik legerősebb érve az volt, hogy az öcsémre legyek legalább tekintettel, aki akkor volt 8. osztályos, és nagyon gyengén ment neki a tanulás. Én segítettem neki benne, amennyire csak tudtam, de még így is többször megbukott. S apukám azzal próbált sarokba szorítani, hogy azt a Jóisten se akarja, hogy én önző módon magára hagyjam az öcsémet, pont ebben az utolsó évben. Ha annyira valóban ezt akarom, akkor egy év múlva is elmehetek. Addigra már legalább dolgoztam is a szakmámban, ha már ennyit tanultam, hát valami hasznát lássák mások is, meg magam is. Elbizonytalanodásomban úgy döntöttem, hogy akkor most haza megyek, és majd egy év múlva próbálkozom. Otthon vasárnaponként kiskórust vezettem gyerekeknek, s gondoltam, míg a hazaindulásig csinálok valami hasznosat és összeírom a vasárnapi énekrendet. Ehhez kikerestem a vasárnapi igeszakaszokat. Azon a vasárnapon az volt az evangéliumban, hogy Jézus azt mondja, hogy „aki jobban szereti apját, vagy anyját,(…) fiát vagy lányát, mint engem, az nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.” (Mt.10,37-38) Ez nagyon szíven ütött. Mondtam ekkor Istennek, hogy most teljesen összezavarodtam és kértem, hogy adja még egy számomra egyértelmű jelét az ő akaratának. Aznap este keresztelő János születésének előestéje volt. E kérésem után nem sokkal indultunk is a szentmisére, melyben az Evangéliumban újra felhangzott az a mondat, amellyel Isten válaszolt a kérésemre, amikor a belépésem felől kérdeztem. Amikor a miséző atya felolvasta az Evangéliumot, rám nézett és megismételte ezt a mondatot: „Ne félj, a te könyörgésed meghallgatásra talált.” (Vö.:Lk.1,13), mert erről szeretett volna prédikálni. Arra már nem emlékszem, mi volt a prédikáció, mert annyira csak arra tudtam figyelni, hogy valahogy kifejezzem a hálámat Istennek, aki ennyire és ennyiszer hajlandó válaszolni nekem, mindaddig míg végre megértem. Ezután jelentkeztem a közösség elöljárójánál, és Isten rátette a pecsétet eddigi vezetésére azzal, hogy felvételt nyertem. Innentől kezdve a testvérem egyszer sem bukott meg, általános iskola után elvégzett egy szakmunkásképzőt, majd munka mellett le is érettségizett. Míg előtte minden évben pótvizsgáznia kellett, s volt olyan év is, hogy annyi tárgyból bukott meg, hogy még pótvizsgázni sem mehetett, hanem évet kellett ismételnie.

Forrás: Ferences Kisnővérek