2019. május 12., vasárnap

Bátorság, hogy kockáztassunk Isten ígéretéért - Ferenc pápa üzenete a papi és szerzetesi hivatások 56. Imavilágnapjára

A katolikus egyház minden évben Húsvét negyedik, Jó Pásztor vasárnapján ünnepli a papi és szerzetesi hivatások imavilágnapját, amelyet 56 évvel ezelőtt, a II. Vatikáni Zsinat idején Szent VI. Pál rendelt el. A lelki hivatások világnapja idén május 12-ére esik. 


Ferenc pápa üzenetében felidézi a Panamavárosban idén januárban megrendezett Ifjúsági Világtalálkozót és tovább folytatja a fiatalokkal akkor elkezdett elmélkedését.  A megszentelt életre szóló meghívásra válaszolva a fiatalok egy ígéret hordozóivá válnak, bátorságra van szükségük ahhoz, hogy merjék az ezzel járó kockázatokat vállalni. Az első tanítványokhoz hasonlóan félelem nélkül kövessék Jézust. Mint „emberhalászok” szolgálják hűségesen Istent és evangéliumát, tegyék egyre ragyogóbbá az egyház arcát. Mária legyen a példaképük, aki mert kockáztatni és „igent” mondott az Úr meghívására.

Az alábbiakban teljes terjedelmében tesszük közzé Ferenc pápa üzenetét:

Kedves fivérek és nővérek,

miután tavaly októberben megéltük a fiataloknak szentelt szinódus élénk és termékeny tapasztalatát, a közelmúltban Panamavárosban ünnepeltük a 34. Ifjúsági Világnapot. Ez a két fontos találkozó lehetővé tette, hogy az egyház meghallgassa a Lélek hangját és a fiatalok életét, kérdéseiket, fáradtságaikat is, amelyek rájuk nehezednek és reményeiket, amelyek bennük laknak.

Ezen a hivatásokért szóló idei Imavilágnapon visszatérve éppen arra, amit megoszthattam a fiatalokkal Panamavárosban, szeretnék arról elmélkedni, hogy az Úr hívása hogyan tesz bennünket egy ígéret hordozóivá, és ugyanakkor bátorságot kér, hogy kockáztassunk Ővele és Őérte. Szeretnék röviden elidőzni ennél a két szempontnál – az ígéret és a kockázat – veletek együtt szemlélve az első tanítványok meghívásának evangéliumi jelenetét a Galileai-tónál (Mk 1,16-20).

Számolnunk kell a kudarcokkal is

Két testvérpár – Simon és András Jakabbal és Jánossal együtt – végzi mindennapi munkáját, mint halász. Ezt a fárasztó mesterséget folytatva megtanulták a természet törvényeit, amelyekkel olykor dacolniuk kellett, amikor ellenszél fújt és hullámok dobálták a bárkákat. Egyes napokon bőséges halfogás révén megtérült a kemény fáradozás, de máskor egy egész éjszaka serény munkája  sem volt elég, hogy megtöltse a hálókat és fáradtan, csalódottan tértek vissza a partra.

Ezek azok a hétköznapi élethelyzetek, amelyekben mindannyian megmérettetünk vágyainkkal, amelyeket szívünkben hordozunk, elkötelezzük magunkat olyan tevékenységekben, amelyek remélhetőleg gyümölcsözők lesznek, előrehaladunk a sok lehetőség „tengerén”, keresve a helyes útirányt, ami kielégítheti boldogság iránti szomjúságunkat. Olykor jó halfogásnak örvendünk, máskor azonban bátorsággal kell felfegyvereznünk magunkat, hogy kormányozzunk egy hullámok által ide-oda dobált bárkát, vagy számolni kell azzal a kudarcérzéssel, hogy a hálók üresek maradnak.

Az Úr meghívása nem korlátozza szabadságunkat

Mint minden egyes meghívás történetében, ebben az esetben is sor kerül egy találkozásra. Jézus arra jár, látja azokat a halászokat és közeledik feléjük... Így történt azzal a személlyel is, akit kiválasztottunk, hogy együtt éljünk házasságban, vagy amikor megéreztük a megszentelt élet vonzerejét: megéltük egy találkozás meglepetését és abban a pillanatban megsejtettük egy olyan öröm ígéretét, amely képes életünket kielégíteni. Így, azon a napon, a Galileai-tó közelében, Jézus találkozott azokkal a halászokkal, megtörve a „normalitás bénaságát” (Homília a Megszentelt Élet XXII. Világnapján, 2018. február 2.) És azonnal egy ígérettel fordult feléjük: „Én emberhalászokká teszlek titeket” (Mk 1,17).

Az Úr meghívása tehát nem Isten beavatkozása szabadságunkba; nem egy „ketrec” vagy egy teher, amit vállunkra helyeznek. Éppen ellenkezőleg, szeretetteljes kezdeményezés, amellyel Isten elénk jön és meghív, hogy lépjünk be egy nagy tervbe, amelynek részeseivé akar tenni bennünket, kilátásba helyezve egy szélesebb tenger és egy bőséges halászat látóhatárát.

Az Úr ad értelmet életünknek

Isten kívánsága ugyanis az, hogy életünk ne váljon a nyilvánvaló rabjává, ne vonszolódjon mindennapi szokásokba a tehetetlenség révén és ne maradjon tétlen azok előtt a választások előtt, amelyek értelmet adhatnának neki. Az Úr nem akarja, hogy beletörődötten éljünk napról napra, arra gondolva, hogy nincs semmi, amiért érdemes lenne szenvedélyesen elkötelezni magunkat, eloltva belső nyugtalanságunkat, hogy új útvonalakat keressünk hajózásunk számára. Ha néha megtapasztaltatja velünk a „csodálatos halfogást”, az azért van, mert fel akarja fedeztetni velünk, hogy mindnyájan – más módokon – meghívást kaptunk valami nagyra, és hogy az élet nem maradhat belegabalyodva az értelmetlenség hálóiba és abba, ami érzésteleníti a szívet. A hivatás végeredményben egy meghívás arra, hogy ne álljunk meg a parton, kezünkben a hálókkal, hanem kövessük Jézust az úton, amelyet nekünk szánt, a mi boldogságunkért és a körülöttünk lévők javára.

Bátran vállaljuk a kockázatokat, hogy részt vegyünk az Úr tervében


Ahhoz, hogy ezt az ígéretet átöleljük, természetesen, bátorságra van szükségünk, hogy merjünk kockáztatni egy választást. Az első tanítványok, amikor meghallották Jézus hívását, hogy vegyenek részt egy nagyobb álomban, „mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hozzá” (Mk 1,18). Ez azt jelenti, hogy az Úr hívásának befogadásához teljes egészében be kell vetnünk magunkat és kockáztatnunk kell, hogy szembesüljünk egy eddig még soha nem tapasztalt kihívással; mindent el kell hagynunk, ami a kis csónakunkhoz szeretne kötözni bennünket, megakadályozva, hogy végleges döntést hozzunk; azt a merészséget kéri tőlünk, amely erőteljesen arra ösztökél, hogy felfedezzük Isten életünkre vonatkozó tervét. Lényegében, amikor a hivatás széles tengere előtt állunk, nem folytathatjuk hálóink foltozását a biztonságot nyújtó bárkán, hanem bíznunk kell az Úr ígéretében.

A keresztségben mindnyájan meghívást kaptunk

Mindenekelőtt a keresztény életre szóló meghívásra gondolok, amelyet mindannyian megkapunk a keresztséggel és amely arra emlékeztet bennünket, hogy életünk nem a véletlen gyümölcse, hanem annak az ajándéka, hogy az Úr szeretett gyermekei vagyunk, az egyház nagy családjában összegyűlve. Éppen az egyházi közösségben születik és fejlődik a keresztény lét, mindenekelőtt a liturgiának köszönhetően, amely bevezet minket Isten Szavának meghallgatásába és a szentségek kegyelmébe; kora gyermekkorunktól kezdve itt avatnak be bennünket az imádság művészetébe és a javakban való testvéri osztozásba. Az egyház, éppen azért, mert új életre kelt és elvisz bennünket Krisztushoz, a mi anyánk; tehát szeretnünk kell akkor is, amikor észrevesszük arcán a törékenység és a bűn ráncait, és hozzá kell járulnunk, hogy mindig szebbé és ragyogóbbá tegyük, hogy tanúságot tehessen Isten szeretetéről a világban.

A keresztény élet továbbá azokban a választásokban jut kifejezésre, amelyek, miközben pontos irányt adnak hajózási útvonalunknak, hozzájárulnak ahhoz is, hogy Isten országa növekedjen a társadalomban. Gondolok itt a Krisztusban való házasság és családalapítás választására, csakúgy, mint a többi hivatásra, amelyek kapcsolódnak a munka és a foglalkozások köréhez, a karitatív tevékenység és a szolidaritás területét érintő elkötelezettséghez, a társadalmi és politikai felelősségekhez és így tovább. Olyan hivatásokról van szó, amelyek a jó, a szeretet, az igazságosság ígéretének hordozóivá tesznek bennünket, nem csak saját magunk, hanem a szociális és kulturális környezetek számára is, amelyekben élünk, amelyeknek szükségük van bátor keresztényekre és Isten országa hiteles tanúira.

A fiatalok félelem nélkül válaszoljanak az Úr meghívására

Az Úrral való találkozásban valaki érezheti a megszentelt életre vagy a papságra szóló meghívás vonzerejét. Olyan felfedezésről van szó, amely lelkesít és ugyanakkor megrémiszt, mivel arra érzünk meghívást, hogy váljunk „emberek halászává” az egyház hajóján, önmagunk teljes odaadása, az evangélium és a testvérek hűséges szolgálatára szóló elkötelezettség révén. Ez a választás magában hordozza azt a kockázatot, hogy mindent elhagyunk, hogy kövessük az Urat és teljesen Őneki szenteljük magunkat, hogy műve munkatársaivá váljunk. Sok belső ellenállás akadályozhatja az ilyen típusú döntést, mint bizonyos nagyon szekularizált környezetekben, ahol úgy tűnik, nincs többé hely Isten és az evangélium számára, el lehet bátortalanodni és bele lehet esni „a remény fáradtságába” (Homília a papok, a megszentelt életet élők és a világi mozgalmak miséjén, Panamaváros 2019. január 26.).

Mégis, nincs nagyobb öröm, mint kockáztatni életünket az Úrért! Különösen nektek, fiataloknak szeretném mondani: ne legyetek süketek az Úr hívására! Ha Ő meghív benneteket erre az útra, ne húzzátok be az evezőket a bárkába és bízzatok Őbenne. Ne hagyjátok, hogy megfertőzzön benneteket a félelem, amely megbénít bennünket a magas hegycsúcsok láttán, amelyeket az Úr ajánl fel nekünk. Mindig emlékezzetek rá, hogy azoknak, akik ott hagyják a hálókat és a bárkát, hogy kövessék Őt, az Úr egy új élet örömét ígéri meg, amely megtölti a szívet és lelkesíti az utat.

Hivatástisztázás és hivatásgondozás

Kedveseim, nem mindig könnyű tisztázni hivatásunkat és életünket a helyes irányba terelni. Ezért szükség van egy megújult elkötelezettségre az egész egyház – papok, szerzetesek, lelkipásztori felelősök, nevelők – részéről, hogy főleg a fiatalok számára felkínálják a meghallgatás és a hivatástisztázás alkalmait. Szükség van ifjúsági és hivatásgondozó lelkipásztorkodásra, amely segít felfedezni Isten tervét, különösen az ima, az Isten Szaváról való elmélkedés, a szentségimádás és a lelki vezetés révén.

A hivatás Mária számára is ígéret és kockázat volt

Mint ahogy többször is felmerült a panamavárosi Ifjúsági Világnap idején, Máriára kell tekintenünk. Ennek a lánynak a történetében is, a hivatás egyidejűleg ígéret és kockázat volt. Küldetése nem volt könnyű, ő azonban mégsem engedte meg, hogy a félelem kerekedjen felül. „Az övé olyan személynek az „igenje” volt, aki tevékenyen részt akar venni, aki kockázatot akar vállalni, aki mindenét felteszi egy lapra minden más garancia nélkül, mint annak a bizonyossága, hogy tudja, egy ígéret hordozója. Mindnyájatoktól megkérdezem: érzitek, hogy egy ígéret hordozói vagytok? Milyen ígéretet hordozok szívemben, milyen ígéretet szeretnék kibontakoztatni? Máriának kétségkívül nehéz lehetett volna a küldetése, de a nehézségek nem szolgáltattak okot arra, hogy „nemet” mondjon. Bizonyára nála is jelentkezhettek bonyodalmak, de nem olyan bonyodalmak, mint azok, amelyek akkor következnek be, amikor a gyávaság bénít meg bennünket, mert előzetesen nem tisztáztunk vagy biztosítottunk be mindent”(Imavirrasztás a fiatalokkal, Panamaváros, 2019. január 26.).

Ezen a napon egyesüljünk imában, kérve az Urat, hogy fedeztesse fel velünk életünkre vonatkozó szeretettervét, és adjon nekünk erőt, hogy kockázatot vállaljunk azon az úton, amelyet Ő kezdettől fogva nekünk szánt.

A Vatikánból, 2019. január 31-én, Bosco Szent János emléknapján

Vertse Márta

Forrás: Vatikáni Rádió


2019. május 10., péntek

Domonkos novíciusok bemutatkozása




Bemutatkoznak Paál Gergely és Horváth Gábor Jordán testvérek, akik 2018-ban kezdték el az újoncidőt a magyar domonkos közösség tagjaiként Wormsban két német novíciussal Lucas és Simon testvérekkel együtt Laurentius atya, novíciusmester vezetése alatt.


Fr. Paál Gergely

Az első igazi domonkossal 2016 nagyböjtjében, a BonumTv-ben találkoztam. Bár gyermekkorom óta ismertem szerzeteseket, a domonkosokról csupán teológiai tanulmányaimból halottam. A bencések közül családunkban is volt egy „kincés”, aki annak idején, még a kádári Magyarországon, a keresztség szentségében részesített Budapesten a Sarlós Boldogasszony Plébániatemplom Szent István kápolnájában, ahol később elsőáldozó is lettem. Nem messze nagyszüleim budai lakásától történt mindez, szűk családi körben, akkor, amikor győri szüleim jobbnak látták a fővárosba ünnepelni a hivatalosabb egyházi eseményeket. Kiskamaszként egy esztergomi ferences atyával vettem részt családi táborozásokon, „öntudatos” gimnazistaként pedig benne voltam a Bokor közösségben a győri Szent Imre plébánia ifijében. Jó volt együtt énekelni, kirándulni, táborozni és Jézusról beszélgetni.

Fiatalemberként az evangélium szolgálata iránti vonzódás és az önmegvalósítás közt őrlődve kerülőutakra vitt az életem. Színésznek tanultam a Nemzeti Színház Színiakadémiáján, elvégeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemet, a Színművészeti Egyetemen színházrendező diplomát szereztem, dolgoztam több színházban. Közben ráébredtem, hogy lassan késő lesz szeretni Azt, Aki már előbb szeretett engem. Akit mindig kívül kerestem, pedig velem volt: bennem. Nekivágtam a katolikus teológiának is, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán lediplomáztam. Tanulmányaim idején megismertem a jezsuitákat, a Cenacolo-közösséget, a kispapság életét, a piarista nővéreket, a Fokoláre mozgalmat és a csornai premontreieket. Aztán dokumentumfilmeket készítettem és dolgoztam a BonumTV-ben egészen addig, amíg meg nem erősödött bennem az elhatározás: domonkosként szeretném szolgálni az Urat. A magyarországi testvérek befogadtak. Ezért vagyok, ezért lehetek most itt Worms-ban, Németországban, a rend noviciátusában.

Köszönöm az imákat, amelyek rendünkért, a hivatásokért és értem szólnak.

Paál Gergely testvér



Fr. Horváth Gábor Jordán

Horváth Jordán testvér vagyok. 1999. május 18-án születtem Győrben. Az Észak-Dunántúlon, Fertőszéplakon nőttem fel, katolikus családban. Sopronban töltött gimnáziumi éveim alatt kerültem kapcsolatba a domonkos renddel. A szerzetesség már korán foglalkoztatott, több szerzetesrendet is meglátogattam, végül mégis arra a felismerésre jutottam, hogy a domonkosság az, amire engem Isten meghívott. 2015 óta vagyok kapcsolatban a renddel, és bátran mondhatom, én ebből csak gazdagodtam.

Nagyon vonzott -és vonz mind a mai napig- a domonkosokra olyannyira jellemző tudományos szemlélet, illetve az igazság keresése iránti vágy, amire rendünk mottója, a „Veritas” is utal. Mindegy milyen korban, milyen emberek között, nekünk az igazságot kell hirdetnünk. Az igazságot, Anyaszentegyházunk ősi hitét, Krisztus tanítását, mindezt a lelkek üdvösségére. Számomra röviden ennyit jelent domonkosnak lenni. Rendünk feladata, úgy hiszem, minden korban aktuális, különösen a mai, értékvesztett világban.

2018 elején kezdtem meg a jelöltségemet, ami azért volt különleges, mert az érettségit csak ugyanezen év nyarán tettem le. Miután a magyar vikariátus a közelmúltban össze lett vonva az észak-német (teutón) provinciával, így az egyéves szerzetesi újoncidőt, a noviciátust ezen tartomány worms-i kolostorában kezdtem meg 2018. augusztus 11-én, két társammal együtt. Rendi védőszentemül Szászországi Boldog Jordánt, második rendfőnökünket választottam. A noviciátus hatalmas élmény, bár a német nyelv szépségei még nem fedték fel magukat teljesen előttem, a testvérek mindig roppant segítőkészek. Mi több, a noviciátus magyartanára is én lettem.

Szabályozott napirendünk van az újoncidő alatt. Délelőttönként magiszterünk tanít minket, érintve olyan fontos témákat mint a fogadalmak, az imádság, a domonkos karizma, a rendtörténet vagy a liturgia. Természetesen részt veszünk a reggeli, déli és esti zsolozsmán, valamint a közös étkezéseken, ezzel minél inkább bekapcsolódunk a közösség életébe. Hetenként be van osztva, melyikünk milyen feladatot lát el, ministráns, lektor, előimádkozó, kántor vagy az ebédnél a felszolgálásban segít. Emellett heti egyszer nincs tanítás, ekkor valami fizikai munkát végzünk, ezzel is növelve bennünk az alázatosság erényét. A noviciátus ideje alatt sokat fogunk utazni, nem csak a német rendtartomány házait ismerjük meg közelebbről, hanem például a Szent Domonkos Atyánk életéhez kapcsolódó fontos helyszínekkel is megismerkedünk Franciaországban és Spanyolországban.

„Örvendeztem, mikor azt mondták nékem: Az Úr házába indulunk” (Zsolt 122,1)

fr. Horváth Jordán

Forrás: Domonkosok


A Ferences Kisnővérek szolgálatai - beszélgetés Klára és Éva nővérrel


2019. május 9., csütörtök

Lukács János SJ hivatásának története


Jezsuita hivatásomat leginkább szüleimnek, családomnak és a budapesti piarista gimnáziumnak köszönhetem, annak a gazdag, formáló környezetnek, amelybe beleszülettem. A világot szépnek, értelmesnek, izgalmasnak ismertem meg. Középiskolásként elsősorban a számítógép-programozásba belefeledkezve éltem át a kreatív alkotás örömét. Mivel még általános iskolás koromban a bűvös kocka bűvölt el, először ennek megoldását programoztam. Később, amikor két évvel fiatalabb öcsém hardveres érdeklődése kiegészítette szoftveres irányultságomat, együtt már egész remek dolgokat alkottunk. Versenyekre jártunk, cikket írtunk, előadásokat tartottunk. Bár a papság meg a szerzetesség nagyon távol állt tőlem akkoriban, így utólag látom, hogy ezek a gazdag évek milyen erős alapot jelentettek a továbbiaknak.

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, villamosmérnök hallgató lettem. Hivatásomat elsősorban az ott átélt kettős krízis formálta tovább. Másodéves koromban egy, az átlagosnál nehezebb programozási feladat megoldásakor a várt elégedettség helyett üresség öntött el. Miért is dolgoztam ennyit? És miért fogok dolgozni később? Ezek izgalmas kérdések voltak, viszont a mérnöki hivatásban elbizonytalanítottak.

Ezzel párhuzamosan az egyetemen szerzett sokféle új tapasztalat hatására a hitem is megingott. Foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy létezik-e Isten? Vagy csak a fejemben van, neveltetésem hatására? A kérdésnek a végére akartam járni, de a különféle istenérvek, egyetemista csoportokban kialakult beszélgetések sehogy sem segítettek. Lehet persze, hogy azért sem, mert fel sem mertem tenni a kérdéseimet igazi mélységükben?

Végül évhalasztást kértem az egyetemen, és csaknem egy teljes évet egy Bárka-közösségben töltöttem önkéntesként. Ezt egyfajta tesztnek gondoltam: ha – mint egy lelkes beszámolóban hallottam – Isten valóban ki tud hozni valami jót abból, amit akkori eszemmel a legrosszabbnak tartottam, akkor majd én is elhiszem, hogy létezik.

A valóságban aztán ez máshogy alakult. A kérdéseimet latolgatni nem maradt idő. A Bárkában „csak” emberekre figyeltem, segítettem, elfogadtam a segítséget másoktól, beszélgettem, imádkoztam, műhelyben dolgoztam, tanultam felelősséget vállalni magamért és másokért. Isten pedig nem egy gondolatmenet végén jelent meg, hanem a legváratlanabb módokon és pillanatokban jutott be előítéleteim és védőbástyáim mögé, míg egyszer csak meglepve vettem észre, hogy kételyeim elpárologtak. Sőt, mintha az emberek is valóságosabbá váltak volna. Kezdtem figyelni rájuk. Feltárult az emberek közötti kapcsolatok gazdag világa. Sejtettem, hogy ebből már nem szeretnék visszalépni, valahol erre keresem tovább az élethivatásomat.

Az egyetemet befejeztem, de már inkább csak becsületből, meg a szüleim megnyugtatására, és mert úgysem volt jobb ötletem, merre tovább. Ez időben a Hit és Fény közösség egy csoportjába kapcsolódtam be. Állami gondozott gyerekeknek szerveztünk hétvégi programokat. Kegyetlen, megrendítő világ volt az övék, szeretetre éhes. Sokat tanultam tőlük. Meglepett és elgondolkoztatott, hogy távoli és nem a megszokott keresztény köreimből ismert ismerősök milyen nagylelkűen kapcsolódtak be ebbe a munkába. Néhány hónap alatt elkötelezett, áldozatkész segítő közösség alakult ki. A gyerekek sokféle szenvedése és változatos játszmái kovácsoltak bennünket szoros közösséggé, és hamar megjelent az igény az imádságra is. Isten volt ott közöttünk, velünk, általunk.

A diplomát 1989-ben kaptam meg, de nem kezdtem dolgozni, hanem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára iratkoztam be mint világi hallgató. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés, hogy talán pap legyek. De nem gondoltam, hogy világi papként, egyedül egy plébánián helyt tudnék állni. A szerzetesek pedig a rendszerváltozásig csak iskolában taníthattak, amire nem éreztem magamban elhivatottságot. Így aztán különböző új, Magyarországon letelepedni készülő vagy visszatérő közösségekkel kezdtem ismerkedni. Egyesek vonzóbbak voltak, mások kevésbé.

Az baj csak az volt, hogy sejtelmem sem volt, hogyan derül ki, hív-e az Úr, vagy csak én forgatok ilyen gondolatokat a fejemben. Próbáltam imádkozni, ahogy tudtam, de nem jutottam előbbre. Végül úgy döntöttem, hogy hacsak egy éven belül nem válik bizonyossá, hogy tényleg az Úr hív, akkor nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel. Már éppen le is járt volna a kitűzött határidő, amikor furcsa dolog történt. Mintha minden beszélgetés, a napi evangéliumi szakaszok, máskor véletlennek tűnő egybeesések mind azt kezdték volna sugallni, hogy „helyzet van”, ideje a döntésnek, akármi lesz is az. Még mindig nem tudtam, hogyan tudnám én ezt eldönteni. Ekkor egy barátom tanácsolta, menjek el Püspökszentlászlóra, ahol egy idős jezsuita atya, Vácz Jenő tart lelkigyakorlatokat. Írtam neki, és a válasz postafordultával érkezett. Egy hét múlva már ott is voltam a Mecsek gyönyörű völgyében. Az ottani arborétum kis „zöld házában” kaptam szállást. Útközben döntöttem el, hogy ha papféle leszek, akkor jezsuita. Egy-két találkozástól eltekintve nem ismertem őket. Talán azért keltették fel a figyelmemet mégis, mert az addig megismert közösségek kissé riasztó harsánysága után valami komolyságot vártam tőlük, hogy ők majd tudják, mit kezdjenek velem, és hogyan készítsenek fel a várható feladatokra.

A lelkigyakorlat valóban segített döntenem. Az utolsó nap a kastély kápolnájában imádkoztam, és imádságom egyszer csak elmélyült. Utána már nem kerestem tovább. Ha létezik hívás, akkor én hallottam. Persze nemigen tudtam elmondani senkinek, hogy mi is történt. Amikor mégis megpróbáltam, elég bizonytalan és értetlen reakciókat váltottam ki. Csak egy évvel később, Weissmahr Béla novíciusmester bólintott értőn: „Volt egy kontemplatív imaélményed”.

Huszonöt éves koromban, 1991. szeptember 12-én léptem be a noviciátusba. Vacsora után körbeültünk és bemutatkoztunk: miért szeretnék jezsuita lenni? Ámulva hallgattam, amint a többiek – lehettünk vagy huszonöten a másodévesekkel együtt – nagynevű jezsuitákat emlegetnek, meg Szent Ignácot, Isten nagyobb dicsőségét. Hát én nem sokat tudtam mondani.

Szükségem volt a következő hónapokra és évekre, amíg meg tudtam fogalmazni, hogy miért is. Rengeteg alkalom adódott, amikor a helyemen éreztem magam, megerősítést és bizalmat éreztem. Amikor nemcsak az imádság fontosságáról volt szó, hanem konkrét segítséget is kaptam, hogyan imádkozzak. Amikor az emberi gyarlóságok közepette mégis normálisnak bizonyult a jezsuita közösség, sok inspiráló beszélgetéssel, összeszedettséggel. Ahogy a noviciátus utáni fogadalmak előtt az elköteleződés miatti szorongásaimat oldotta a katarzis, amelyet a Pálos Antal atya által tartott lelkigyakorlaton éltem át. Vagy amikor lelkigyakorlat-kísérőként először lehettem tanúja Isten lélegzetelállító működésének mások lelkében, és végre egy kicsit közel érezhettem magam Szent Ignáchoz, aki számára oly sok örömet és vigasztalást adott, hogy másokat Isten felé segíthetett.

Belépésemet több barátomnak egy lengyelországi síelés egyik nagy beszélgetős estéjén jelentettem be. Valahogy úgy indokoltam a döntésemet, hogy van egy hely, ahol a világot érinti Isten, onnan fakadnak a legszebb dolgok, és én annak a pontnak a közelében szeretnék élni és dolgozni, hogy az a hely kicsit könnyebben átjárható legyen. Mostanában sokszor eszembe jut ez a kép. Talán már nem mondanám egyetlen pontnak a világon, mert jobban látom, hogy Isten bárhol megmutathatja vigasztalását, erejét, irgalmát. De ma sem tudnám ennél jobban megfogalmazni, mit tartok fontosnak, mit szeretnék tenni másokért.

Hálával nézek vissza az eltelt évekre, és kíváncsian, kicsit türelmetlenül előre. Szeretem a jezsuita rendet, a jezsuita élet kihívásait, örömeit. A kincsekből, amelyekkel Urunk megajándékozta Szent Ignácot és ezt a Társaságot, sok kezdett kamatozni az elmúlt fél évszázadban, de lesz még bőven mit felfedeznünk a következő években, évtizedekben is. Alig várom!

Forrás: Jezsuiták




2019. május 8., szerda

Piarista hivatások - Balla János: A jó tanár felkészült, következetes és színpadias


Balla János piarista szerzetest Erdő Péter bíboros, prímás 2019. április 27-én szentelte pappá  a budapesti Piarista Kápolnában. János 2018. augusztus 18-án, a magyar piaristák éves tartományi találkozójának utolsó napján tett örökfogadalmat, majd Várszegi Asztrik püspök október 6-án diakónussá szentelte. Az idén 27. életévét betöltő szerzetessel tavaly év végén beszélgetett életútja emlékezetes állomásairól Szathmáry Melinda.

Szerzetesi neved: az Úr feltámadásáról nevezett. Mit jelent személyesen számodra ez?

A feltámadt Krisztus nem mutatta meg magát nyilvánosan az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kiválasztott tanúknak. Gondviselését az jellemzi, hogy keveseket tesz a sokaság számára áldása átmeneti eszközeivé. Az evangéliumban Urunk azért terjesztette ki figyelmét kevesekre, mert ha megnyerte a keveseket, követni fogja a sokaság. Ennek a kevésnek – ahová szeretnék tartozni nap mint nap – újból és újból megmutatta magát. Megtérítette, vigasztalta, intette, lelkesítette őket. Magához hasonlóvá formálta őket, hogy hirdessék az ő országát.

Újra és újra felteszem magamnak a kérdést – Júdás Tádéval együtt – a feltámadással kapcsolatban: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkozatni, és nem a világnak?” (Jn 14,22). Valóban: Miért nem lépett fel hatalommal ellenségeivel szemben, akik a keresztre juttatták? Miért nem mutatta meg nekik legyőzhetetlen hatalmával, hogy ő az Élő, az Úr élet és halál felett? Miért csak a tanítványok kicsiny csoportjának mutatta meg magát?  Isten „attribútuma”, hogy csendben cselekszik. Hogy szenved és meghal, Feltámadottként pedig csak övéinek jelenik meg, és csak az ő hitük által akar eljönni az emberiséghez; hogy folyton csöndben kopogtat szívem ajtaján, és lassan tesz látóvá, ha ajtót nyitok Neki.

Szolnokon láttad meg a napvilágot a rendszerváltáshoz közeli időben, de Cegléden nevelkedtél. Mely emlékképek kötnek legerősebben e településhez?

Hálás vagyok Ceglédnek. Itt kezdtem el ismerkedni a nekem oly fontos emberi kultúrával. Élesen emlékszem az általános iskolai tanáraimra és elkötelezettségükre. A történelem, a német nyelv, az irodalom és a testnevelés volt a kedvenc tantárgyam. Az itt eltöltött évek alatt próbálhattam ki egyesületi színekben különböző sportágakat is: az atlétikát, az úszást, a kosárlabdát és a labdarúgást.

Nagy hatást gyakorolt rám a város Kossuth-kultusza. Toborzó körútjának első állomása Cegléd volt, ahol felállt a piactér alkalmi emelvényére, és gyújtó hatású beszédében harcba hívta földijeimet. Ennek hatására több mint kétezren álltak be honvédnek, és küzdöttek a szabadságharc ütközeteiben. Ez a történelmi esemény olyan mély nyomot hagyott a városlakókban, hogy a Kossuth-tisztelet máig erősen él a városban. A Kossuthhoz Turinba zarándokló száz ceglédi polgár leszármazottai ma baráti kört alkotva ápolják emlékét.

Középiskolai tanulmányaidat a kecskeméti piarista gimnáziumban végezted. Milyen volt a korábbihoz képest más környezetben, közegben élni? Voltak-e ezen években szerzetesi példaképeid, akik komoly hatást gyakoroltak pályaválasztásodra, hivatáskeresésedre?

Nagy volt a váltás, de nem megszöktem, hanem megszoktam… Hálátlan feladat néhány sorban megemlékezni azokról a szerzetes és civil tanárokról, akik hatottak rám ebben az időben. Mégis kiemelkedik egy „triumvirátus”, akiket utólag a diáknyelv KPT-nek, vagyis Kedves Papok Táraságának nevezett el: Acél Zsolt, Galaczi Tibor, Kovács András. Az ő példájukra és hatásukra fogalmazódtak meg bennem hivatásom tanári oldalának sarokkövei: a felkészültség, a következetesség és a – jó értelemben vett – színpadiasság.

Hálás vagyok az idősebb rendtársaknak is: Szabó atyának, akinek hajnali negyed hetes miséjén ministrálhattam, Fórián-Szabó Zoltánnak, akinek a bérmálkozási felkészítőjén részt vehettem, továbbá Havas Istvánnak, aki először ajándékozott meg teológiai témájú könyvekkel, és sokat beszélgetett velem a piarista hivatásról.

19 évesen, 2011. augusztus 23-án léptél a rendbe, egy esztendővel később pedig ideiglenes fogadalmat tettél. Visszatekintve akkori önmagadra, milyen változásokat érzékelsz személyiségedben és akár tágabb környezetedben az elmúlt hat évre vetítve?

Ami a környezetet illeti: a legtöbben megtanulták elengedni a régi képüket rólam. Ami pedig engem illet: megbékéltem saját magammal, a világgal, Istennel.

2011–2015 között elvégezted a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán teológia szakát, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója lettél angol–történelem szakon a 2015/2016-os tanévtől. Régóta vonzanak „letűnt korok”? A történelem mely korszakai szólítanak meg igazán? Időutaztál-e már álmok útján vagy akár csak éberen, gondolatban?


Nem is kérdés! Gyakran visszarévedek Mátyás király korába, amelyben csak a magyarok királyaként tudom elképzelni magamat – ennek pedig kicsi a valószínűsége… Ezért ábrándjaim fő helyszíne inkább a dualizmus kori Magyarország, ahol polgárként élhettem volna. Gondoljunk bele, hogy milyen könnyen hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy huszonnégyféle kávét lehetett inni Budapest közel négyszáz kávéházában, vagy hogy 1913-ban már kétezer újság és folyóirat közül lehetett válogatni az újságárusoknál! Jó lett volna találkozni a katzenjammeres Adyval az Andrássy úton vagy megcsodálni a ’96-os millenniumi kiállítást a Városligetben; megnézni Kohner Adolf műgyűjteményét, amelyben Cézanne, Gauguin, van Gogh festményei is megtekinthetők voltak. Nem beszélve a zenei életről: ebben a korban a zseniális Gustav Mahler volt a Magyar Királyi Operaház igazgatója.

Ha már utazás: hová szeretnél eljutni térben, mely kultúrákkal ismerkednél meg még szívesen?


Bár sokan nem hiszik el, de nem szeretek utazni. Legjobban a szobámban, a könyveim közt és az iskolában, a diákok között érzem magam. Mégis, ha lehetőségem lenne, szívesen utaznék Angliába, Amerikába és persze Itáliába.

Egy korábbi beszélgetésünk során említetted, hogy az irodalom, különféle tudományok fokozottan érdekelnek, amelyhez nem árt az ismeretek alaposabb szintű elsajátítása. Alaptézisként kimondhatjuk, hogy minél szélesebb spektrumot ölel fel egy egyén érdeklődési köre, ismerettára, annál többfelé tud kapcsolódni, annál komplexebb a gondolkodása, szemléletmódja. Piarista szerzetesként hogyan látod a jelenlegi és az elkövetkező generációk tanítása, nevelése terén bekövetkező szükséges változásokat, innovációs lépéseket?

Eötvös Loránd gondolata igazít el ebben: „Bizonyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, aki maga a tudománnyal foglalkozik, mások eszméit is csak az képes helyesen hirdetni, akinek magának eszméi vannak.” Óvakodni kell attól, hogy tiszavirág-életű pedagógiai divatoknak szolgáltassuk ki iskoláinkat. Ami klasszikus, időt álló, annak mindig is helye lesz a tanórákon; a forma persze változhat. Fontos, hogy ujjunkat korunk ütőerén tartsuk, és megértsük annak lüktetését.

Ha egy, legfeljebb két mondatban kéne itt és most megfogalmaznod életed legfőbb célját, mi lenne az?

Ad Omnipotentis Dei gloriam et proximorum utilitatem. A mindenható Isten dicsőségére és embertársaink hasznára lenni.

Szathmáry Melinda

Forrás: Piaristák


2019. május 6., hétfő

Hittem Jézus megtartó szeretetében - Hiba György jezsuita a diakónusszenteléséről


Április 23-án kedden délután négy órakor a jezsuiták római Gesù főtemplomában diakónussá szentelték Hiba György magyar jezsuita skolasztikust. Összesen tizenkét fiatal jezsuita skolasztikus állt a szentelő püspök elé, kérte és fogadta, hogy beléphessenek a papi rend diakónus fokozatába és ezáltal az evangélium hirdetésére valamint a szeretetszolgálatra kapjanak különleges küldetést. A keddi szentelést követően Hiba György felkereste a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségét és megosztotta velünk személyes tapasztalatait.


Megrendítő volt számomra a püspök kézföltétele 

Ez a diakónusszentelés egy pontja annak a megelőző folyamatnak, ami azt előkészítette. A püspök kézfeltételében volt valami megrendítő számomra. Hosszú óta idáig is szerzetesként éltem, miután beléptem a rendbe és mindig is ezt az utat szerettem volna járni,a papság felé vezető utat, mégis amikor most ott voltam a szentelésen, azt éreztem, mintha most kilépnék a színfalak mögül. Ott állok, teljesen áttetszően, szorongással, izgalommal és annak a tudatával, hogy ez most örökre szól.

Valóságosan kiléptem a vállalásommal az emberek elé 

Szerzetesként immár kilenc éve élek a Jézus Társaságában, a noviciátus végén egyszerű örök fogadalmat tettünk, amit évente kétszer megújítunk. Benne van tehát az, hogy én elköteleződtem Isten felé, a Társaság felé, és mégis valahogy olyannak éltem meg ezt a diakónus szentelést, hogy most fizikailag is kilépek és fizikailag is odaadom magam, mindazzal együtt, amit még esetleg nem adtam oda az Úrnak, most azt is Neki akarom adni. Ettől valójában azt éltem meg, hogy elkezdek kiüresedni azért, hogy Őt befogadhassam. Azt, amit ott átéltem, nem tudom másként nevezni, mint hogy megrendítő folyamat volt. Rádöbbentett arra, hogy igen, én egyszerűen csak Őt szeretném hordozni.        

A húsvéti üres sír azt üzente nekem, hogy Jézus vár rám…

A szentelés utáni napok nagyon mozgalmasak voltak, sok barátom érkezett a szentelésemre és velük voltam. A szentelés előtt mi szentelendők egy nyolcnapos lelkigyakorlaton vettünk részt, ahol elkezdtünk készülődni erre a szentelésre. Hazatérve bekapcsolódtunk a húsvéti Szent Háromnap ünneplésébe, ami tovább segítette a szentelési készületünket. Húsvét hétfőn reggel (tehát egy nappal a szentelés előtt) lementem imádkozni a kápolnánkba, és azt éltem meg, hogy ott vagyok az üres sír előtt, én is benézek az apostolokkal együtt az üres sírba, és csak a gyolcsokat látom, úgymond a múltamnak a darabjait. Az Úr azonban nincs ott, de vár rám, csak azt nem tudtam még akkor, hogy hol. Csak az volt bennem akkor, hogy várakozni, várakozni. Ebben volt egyfajta feszültség. Utána pedig kedden, a szentelés előtti órában a szentelendő rendtársaimmal együtt félrevonultunk Szent Ignác szobáiba, hogy ott együtt imádkozzunk, majd a Miatyánkot mondtuk együtt, mindenki a saját nyelvén,  és aztán együtt vonultunk énekelve a szertartás helyére. Ezek voltak azok a pillanatok, melyek segítettek abban, hogy felkészüljek.

A diakónus szolgálat legfontosabb mozzanata…

A diakónusi szolgálat legfontosabb mozzanata számomra az volt, hogy eljutottam egy olyan pontra, hogy olyanná váljak, mint egy edény, mely felfogja Isten szeretetét. Ám mindaddig nem tudja továbbadni azt, hacsak fel nem töltődik. Amikor feltöltődik, akkor a túlcsordulásból tud adni. Számomra mindez hasonló: töltődöm Isten szeretetével és alig várom, hogy túlcsorduljon, hogy abból tényleg tudjak adni a többi ember számára. Ez a vágy mozgott bennem, hogy az Istent így szolgáljam: ami bennem túlcsordul, azt adjam az embereknek, hogy az életté váljon bennük, hogy nekik is életet adjon mindaz, ami nekem is életet adott.    

Jövőjéről így vall Hiba György:

Most fejeződik a római teológiai tanulmányom harmadik, záró esztendeje. A vizsgaidőszak után hazatérek, hogy otthon egy éven át lelkipásztori munkát végezzek. Ennek pontos helyét még nem ismerem. Engem a Társaságba a szentignáci lelkigyakorlatok hoztak be. A lelkigyakorlatok csendjében a kísérés során megtapasztalhattam azt, hogy az Isten szeret és megtart. Ez erőt és bizalmat adott.

Hittem Jézus megtartó szeretetében


Hogy most vagyok Rómában, mint jezsuita, annak, köszönhetem, hogy hittem Jézus megtartó szeretetében. Ez a tapasztalat a nehéz időszakokban is átsegített.  Ezt szeretném átadni és a  lelkigyakorlatot szeretném megismertetni az emberekkel, bármilyen formában. Kimenni plébániákra, vagy csak egyszerűen az emberekkel való beszélgetésekben, zárt lelkigyakorlatokban, bármilyen formában. Ebből szeretnék adni, hogy rátaláljanak az Istenre, hogy felismerjék őt az életükben.

Igehirdetés, szegények szolgálata, lelkigyakorlatok: valahogy összetartoznak

Alapvetően szociálisan érzékeny vagyok, van kapcsolatom a szegényekkel, de valahogy úgy érzem, hogy ezek harmóniában állnak össze, hogy a lelkigyakorlatok, a szegényekkel való kapcsolat és az igehirdetés. Én azt tapasztaltam az életemben, hogy ezek valahogy összetalálkoznak. Kérdés az, hogy mikor melyik válik hangsúlyossá az adott pillanatban. De azt is érzem, hogy a Társaság kimondta az elsődleges feladatai között a lelkigyakorlatok művelését és segíteni szeretnék az embereknek abban, hogy kiengesztelődjenek, elsősorban önmagukkal és aztán egymással, az Istennel, a világgal. Alapvetően ebben érzem a hivatásomat.

P. Vértesaljai László SJ

Forrás: Vatikáni Rádió