2020. október 25., vasárnap

1-től 10-ig Hiba György jezsuita szerzetessel

Kevesebb mint egy hónapja szenteltek pappá. Mi a jelmondatod, mit érzel küldetésednek?

Papi jelmondatom János evangéliumából van: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (10,10). Számomra Jézus az a személy, aki az életet hozza el nekünk. Ebbe bármikor belemerülhetek, élhetek benne, meg tudom mutatni az utat ehhez az élethez. Mielőtt jezsuita lettem, tanárként dolgoztam, már ott is hangsúlyosabbnak éreztem a nevelést, mint pusztán a tudás átadását. Azokban a helyzetekben érzem magam hitelesnek, amelyekben nevelőként élem meg magam. Szeretek fiatal felnőttek között dolgozni, mert ők a választások sűrűjében, az útelágazásoknál vannak, s én ott tudok állni ezeken a pontokon, hogy segítsem őket.


Már elvesztetted mindkét szülődet.

Először Édesapám hunyt el rákos megbetegedésben. Halála után Édesanyámmal elmentünk egy hétre a bencésekhez, hogy csöndben imádkozzunk. Anya a veszteség után készülődött vissza az életbe, kereste a dolgok értelmét, én pedig csak vele akartam lenni ebben. De sajnos kiújult egy régi betegsége, és másfél évvel később ő is követte Aput. Amikor már nagyon gyönge volt, hazahívtak a nővéremék Rómából, ahol akkor tanultam, és az utolsó öt hétben vele voltam, elkísértem ezen az úton.

Mi az a három dolog, ami segített felfedezned az élő Jézust?

Számomra fontos, hogy felnőttként jöttem vissza az egyházba. Anyai ágon hagyományos vallásosságot hoztam: amíg nagyapám velünk lakott, vasárnaponként templomba jártunk, mert Papának ez fontos volt. A bérmálkozás után eltávolodtam a hittől, majd egyetemista koromban kezdtem el érezni, hogy valami hiányzik. Valami mélységre vágytam. Akkor láttam egy riportot szerzetesekkel, és rájöttem, azt a békét keresem, ami bennük van. Fontossá vált a kérdés, hogy mi az Úr szándéka velem. Elkezdtem keresni a spiritualitást, tanulmányoztam a buddhizmust, olvastam ezoterikus dolgokat is, jártam kisegyházak gyógyító alkalmaira, de amikor felfedeztem a katolikus gyökereimet, és visszajöttem az egyházba, elkezdtem teli tüdővel lélegezni, mert biztonságban éreztem magam.

Volt egy időszak az életedben, amikor csak négykézláb tudtál mászni a fájdalomtól…

Érettségi után nem volt különösebb tervem, mit kezdjek magammal, ezért Pannonhalmára mentem dolgozni. Bizonytalan voltam a jövőmmel kapcsolatban, talán szorongtam is ettől, és ez testi tünetben is jelentkezett: úgy begyulladt a sarkam, hogy nem tudtam lábra állni. Hetekig csak négykézláb tudtam közlekedni, hiába kezeltek mindenféle injekciókúrákkal. Hónapok múlva meguntam ezt az állapotot, és úgy döntöttem, beadom a jelentkezésemet az egyetem német szakára, még akkor is, ha négykézláb járva fogom elvégezni. Felvettek, és a sarkam is meggyógyult. Itt tapasztaltam meg, hogy a test és a lélek mennyire hat egymásra.

Jezsuita képzésed során öt évet tanultál Olaszországban.

2009. szeptember 20-án léptem be a jezsuita rendbe. Előtte egy évig jelölt voltam, de közben tanítottam. A két év noviciátus után Padovában, majd Rómában tanultam filozófiát, aztán hazatértem Magyarországra, ahol a kétéves magisztériumi időszakot az INIGO csoportban töltöttem, illetve a roma szakkollégiumban dolgoztam. Ezek után Rómában végeztem el a teológiát, és ott szenteltek diakónussá 2019 húsvétján.

Mi az a hat dolog, ami a bakancslistádon van?

Zarándokolni a Mária-úton, megtanulni rendesen úszni, végigolvasni a Szentírást, végigkenuzni a Szigetközt, kalligráfiát és táncmeditációt tanulni.

Hét évig intenzíven sportoltál.

Nem voltam könnyű gyerek: a többiek csúfoltak a vezetéknevem miatt, és erre elég agresszívan reagáltam. Tízéves koromban elkezdtem karatézni, ez segített „becsatornázni” a bennem lévő feszültségeket, és fegyelmet tanultam, megerősödtem fizikailag. A gimnáziumban rosszul hatott rám a teljesítménykényszer, de akkoriban találtam rá az ökölvívásra. Ott kiütöttem magamból a feszültségeket, szorongásokat, de alapvetően a bokszzsákot püföltem, nem a társaimat. Jót tett a fizikai aktivitás, nem a nagy izmok kifejlesztése volt a célom, hanem örömöm telt a mozgásban, abban, hogy gyors, fürge és erős vagyok.

Mit jelentenek az életedben a nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatok?

Egyetem után elkezdtem tanítani, és komoly spirituális keresésben voltam. Már visszajöttem az egyházba, de nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egyik kolleganőm látta ezt rajtam, és ő hívta fel a figyelmem a jezsuitákra, mert úgy gondolta, ők tudnak segíteni a saját utam megtalálásában. Ezért jelentkeztem 2004-ben egy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatra, amit aztán minden évben megismételtem. Nagy rendeződés kezdődött az életemben, naponta fél órát imádkoztam, és egyre szűkült azon kérdések köre, amelyekre választ kerestem.

Amikor Padovában tanultál filozófiát, előfordult, hogy este kilenckor kezdődtek előadások az egyetemen. Hogyan viselted a „mediterrán” életformát?

A jezsuita közösségünk tagjai néhány kivételtől eltekintve olaszok voltak, olaszul beszéltünk, a napirend, az étrend, a temperamentum is ennek megfelelő volt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ők nyitottabbak, mint mi, főleg a dél-olaszok könnyen barátkoznak. Az esti órákban még mindig aktívak, és valóban még egyetemi előadások is vannak késő este. Ezek nem tartoztak szervesen a tananyaghoz, inkább csak mélyítették. Én nem tudtam látogatni ezeket, mert addigra mindig kimerültem. Pedig érdekeltek volna.

Tíz év „némaság” után derült ki, hogy nagyon szépen énekelsz és gitározol.

Gyerekkoromtól szeretek énekelni, de egy idős énektanár nénink volt, aki nem bírta hallgatni a visító gyerekhangomat, ezért azt kérte, inkább ne énekeljek. Ezt el is fogadtam. Gimnáziumban megismerkedtem egy idősebb fiúval, aki harmonikázott. Barátok lettünk, és ő mondta, hogy a harmonika hangjához jól illik a gitár. Ezért otthon leakasztottam a falról a gitárt, kerestem egy zenetanárt, és megkértem, tanítsa meg nekem a kedvenc dalaimat. Nem klasszikus módon tanultam zenét, hanem ami tetszett, azt begyakoroltam. Az első nyilvános zenélésem, éneklésem is erre az időszakra esik: egyik éjjel egy lánynak adtunk szerenádot. Bemásztunk a lánykollégium udvarára, és az ablaka előtt zenélni kezdtünk. Sikerrel jártunk: kijött a lány, akinek a szerenád szólt, és vele egy időben megjelent az összes többi kollégista lány is.

Tornya Erika RSCJ

forrás: Jezsuita Kiadó / A Szív jezsuita magazin



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése