2014. október 31., péntek

Boldog Romzsa Tódor élete és vértanúsága

1911. április 14-én született a kárpátaljai Nagybocskón az egykori Magyarországon, Máramaros vármegyében, a rahói járásban, görög katolikus magyar családban. A huszti gimnáziumban szerzett érettségi után főpásztora Rómába küldte, ahol teológiai tanulmányait a Collegium Germanicum, majd a Russicum növendékeként a Gregoriana egyetemen végezte. Rómában szentelték pappá 1936. december 25-én. 1938 tavaszától parókus Bereznán és Alsóbisztricán (a huszti kerületben), 1939 őszétől spirituális az Ungvári Papnevelő Intézetben, és teológiai tanár az ottani Hittudományi Főiskolán. Ruszinul és magyarul szólt kispapjaihoz, akik rajongtak érte. 1944. szeptember 24-én szentelték püspökké Ungváron. Jelmondata: „Szeretlek téged, Uram, én erősségem; az Úr az én erősségem; és oltalmam.” A második világháború után megkezdődött a keleti rítusú katolikusok beolvasztása az orosz pravoszláv egyházba és templomainak elvétele. Mivel paptársaival együtt elutasította azt a manifesztumot, amely azt kérte, hogy Kárpátalja népét Szovjet-Ukrajnához csatolják, és nem tagadta meg a Szentszékkel való egységet, elkezdődött a papok üldözése. Közülük sokakat letartóztattak. Őt, mint a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye püspökét és kísérőit 1947. október végén, a lókai templom felszentelése után közlekedési balesetet színlelve teherautóval elgázolták. A sebesülteket a munkácsi kórházba szállították, ahol az államrendőrség ügynöke a püspököt 1947. november 1-én megmérgezte. A hitben való állhatatossága példaként szolgál a papság és hívek számára. 28 görög katolikus vértanútársával 2001. június 27-én Lvovban (Ukrajna) II. János Pál pápa Aranyszájú Szent János liturgiájának keretében a boldogok sorába iktatta.


Forrás: Imaórák liturgiája

Képek: Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport, Hajdúdorogi Egyházmegye

2014. október 28., kedd

A papi hivatásról

Egy keleti költemény elmeséli a kereszt győzelmét a bálványok felett. Eszerint a gonosz menekül Rómából, ahol Péter apostol szavára összedőlnek a bálványszobrok. Efezusba jut, innen Pál apostol űzi tovább. Indiába veszi útját, ott meg Tamás apostol lép föl ellene. Ekkor azt reméli, hogy Jeruzsálemben talál nyugtot, de Jakab apostol miatt innen tovább kell menekülnie. Etiópiában Máté apostol állja útját. Görögországban András apostol dönti le a bálványszobrot. Ekkor a gonosz elgondolkodik, szép csendben taktikát vált. Nem szobrokban vesz lakást, hanem az emberi szívekben – s ettől kezdve nyugodtan él tovább a gonosz az emberek között, és milliók szolgálnak neki.

Jézus gyakran küldte apostolait és tanítványait úgy is a világba, hogy hirdessék az evangéliumot, gyógyítsák a betegeket, űzzék ki az ördögöket, vagyis hogy vegyék fel a harcot a gonosszal, a küzdelmet a bálvánnyal. Kik az apostolok, akiket Jézus küld? Kik az ő utódaik a mai korban? Az első, az apostolokról és ezek utódaikról, a papokról, püspökökről el kell mondanunk: ők kiválasztottak. Jézus a János-evangéliumban ezt mondja: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket” (Jn 15,16) – vagyis az igazi apostol nem maga választja Krisztust, a hivatást, hanem Jézus hívja őt és teszi alkalmassá arra, hogy apostol legyen. Ha az apostolok természetes képességeit nézzük, nem mondhatjuk zseniális embereknek, még csak kiváló vallási személyiségeknek sem őket. Emberileg nem jelentékenyek, szellemileg nem alkotók, vallásilag nem különlegesek. Apostolokká azáltal lettek, hogy Jézus meghívta és kiválasztotta őket. Éppen abban van az evangéliumi igazság védelme és záloga, hogy átlagos emberek, semmiben nem különbek, mint mások! Nem is saját szellemi nagyságukat csillogtatják, hanem alázatos szolgái Isten igéjének, ezáltal lettek/lesznek nagyok.

Másodszor az apostol küldött. Miért választotta ki Jézus az apostolait? Nem azért, hogy mindvégig mellette és vele legyenek, hanem hogy elküldje őket a világba, az emberek közé. Máté evangéliumában olvassuk: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet. Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig” (Mt 28,18–20). Jézus az Atya küldöttje, az apostol pedig Jézus küldöttje. Ezért a katolikus egyházban nem a nép választja apostolait, püspökeit és papjait, hanem Jézus küldi azokat, jelen esetben az ő földi helytartója, a pápa a püspököt, a püspök a papot. Harmadszor az apostolok és utódaik, a püspökök és a papok nemcsak kiválasztottak, nemcsak küldöttek, hanem felszenteltek is. A kiválasztottsághoz, a küldetéshez hatalmat és erőt kapnak. Az apostolok legtöbbször nagyon nehezen vagy egyáltalán nem értik, mit mond nekik Jézus. Kicsinyesek, féltékenyek egymásra, veszekednek, civódnak. A feltámadás után és a mennybemenetel előtt is arról ábrándoznak, hogy most következik be a mennyek országa itt a földön. De jön pünkösd, leszáll rájuk a Szentlélek, és ettől kezdve teljesen megváltoznak. Ez nem azt jelenti, hogy megszabadultak minden emberi gyengeségtől, fogyatékosságtól, hanem azt, hogy különleges erőt, bátorságot kaptak. Ahhoz, hogy valaki apostol legyen, nem elég, ha kiválasztott, nem elég, ha küldött, kell neki az apostoli lélek is, amit a fölszentelésben kap. Akik vettek már részt papszentelésen, láttak már ilyet láttak tévében, megfigyelhették, hogy a püspök után a szentelésen jelen levő papok is a szentelendő fejére teszik a kezüket, így kérik a Szentlélek kiáradását.

Jézus apostolokat küldött, hogy szembeszálljanak a gonosszal, ledöntsék a világban levő bálványokat. Imádkozzunk azért, hogy ma is minél több kiválasztott, küldött, felszentelt apostolutód, püspök és pap legyen, s hogy ők teljes odaadással vállalják ezt a hivatást!

Opra István

Forrás: Vasárnap katolikus hetilap


2014. október 25., szombat

Hogyan lehetsz (bencés) szerzetessé?

Isten hívó szava a szerzetesi életre különleges meghívás. A szerzetesnek egyetlen célja van életében: Isten keresése. Ezzel válaszol arra az Isten utáni vágyra, amit Isten adott szívébe, hogy most és majd az örökkévalóságban egyesüljön vele, a Szentháromságos Istennel, aki minden embert az ő szeretetkapcsolatára hív.

A monostor az a hely, ahol a szerzetes testvéreivel együtt keresi Istent. Hogy megtalálja Őt, olyanná kell válnia, aki mindig Istenre gondol. A mindennapok imája, csendje, tanulása, munkája segíti, hogy a szerzetes mindig Isten közelében maradhasson.

Talán úgy érzed, hogy Isten erre az útra hív. Ez az élet kihívásokkal teli, fegyelmezettséget kíván, s ha megfelelően élik, egyenesen Istenhez vezet. Az Istenhez vezető számtalan út közül ez az egyik. Ezért ha úgy érzed, hogy hivatásod van, jól meg kell vizsgálni. Hogyan is kezd?

Ha a hívás állandósul, beszélj egy pappal, akiben megbízol, akivel könnyen tudsz beszélni. A beszélgetés után hamar arra a gondolatra juthatsz, hogy meg kellene látogatnod minket.

Érdemes előre elolvasnod Szent Benedek Regulájából néhány részletet; ezek a következők: a Prológus, a 4. fejezet a jócselekedetek eszközeiről, az 5. fejezet az engedelmességről, a 6. fejezet a hallgatásról, a 7. fejezet az alázatról, az 58. fejezet a testvérek befogadásáról és a 72. fejezet a jó buzgóságról.

Az alábbi feltételeknek meg kell felelned, hogy alkalmas légy a monasztikus életre:

- életkorod 21-44 év közötti,
- a római katolikus egyház tagja vagy és szentségi életet élsz,
- fizikai és mentális állapotod jó,
- legalább középfokú tanulmányaidat elvégezted,
- van tapasztalatod a munkáról,
- tudsz csapatban együttműködve dolgozni,
- nincsenek adósságaid és szabad állapotú vagy.

Ha megfelelsz ezeknek a kritériumoknak, akkor plébánosodtól kérjél írásos ajánlást.

Ezek után vedd fel a kapcsolatot a monostor elöljárójával. Első látogatásod csak néhány nap lesz. Egy vendégszobában kapsz szállást. Néhány hónapig rendszeresen meghívunk pár napra. Ha a hívó szó erősödik benned, és mi is így látjuk ezt, akkor beiktatunk egy hosszabb, kéthetes tartózkodást. Ez idő alatt jobban megismerheted mindennapjainkat. Ez után a látogatás után döntünk arról, hogy jelölt lehetsz-e, mielőtt belépsz a noviciátusba és megkapod a bencés rend ruháját. A noviciátus egy vagy két évig tart. Ha ezután is maradni szeretnél, a közösség és az elöljáró dönt arról, hogy egyszerűfogadalmat tegyél három évre. Az egyszerű fogadalom legfeljebb kilenc évig tart. Ezután az örökfogadalom következik, amikor életedet egészen és örökre Istennek adod a közösség szolgálatában.


Forrás: Szent Mór Bencés Perjelség

Képek: St. Vincent Archabbey, Francia Bencések


Pécsi Boldog Mór élete és legendája

Prokop Péter: Boldog Mór
Boldog Mór pécsi püspök, a Szent Benedek-rend első hazai krónikása, sejthetően Szent István megkoronázása évében, 1000-ben született valahol a Felvidéken, módos magyar családból. Főműve a latin nyelvű Vita Sanctorum heremitarum Zoerardi confessoris et Benedicti martiris a beato Mauro episcopo Quinecclesiastensi descripta, vagyis a Szent Szórád és Szent Benedek remeték élete Boldog Mór pécsi püspöktől. E művet röviden Legendának is szokták mondani. A mű a két, általa személyesen is ismert, Zobor-hegyi bencés szerzetesnek, a messzi földről származó Szent Szórádnak (Zoerardus-András) és tanítványának, Szkalkai Szent Benedeknek állított méltó emléket. 
A püspök, akit Pannonhalmi Boldog Mórként is számon tartanak – mivel iskoláit a pannonhalmi monostorban végezte –, s hosszú élete néhány emlékezetes és boldog évét szerzetesként itt élte le, 1036-tól volt Pécs püspöke. 
Példamutató életéről két legendát is megőriztek a korabeli feljegyzések. Mindkettő Szent István királyunk és fia, Szent Imre herceg pannonhalmai látogatásával kapcsolatos. A nevezetes Szent Imre-legenda elmondja, hogy államalapító királyunk egy alkalommal a fiával Pannonhalmára utazott valamikor a XI. század húszas éveinek végén, hogy az ünnepeket ott imádsággal töltse. A szerzetesek hosszú menetben vonultak fel a becses vendégek köszöntésére, és az ifjú Imre herceg mindnyájukat csókkal üdvözölte. Atyjának viszont feltűnt, hogy némelyik bencés szerzetest csak egyszer, másokat kétszer, háromszor, ötször, de volt egy – maga Boldog Mór –, akit a herceg hétszer csókolt meg. Atyja kérdésére Imre elmondta, hogy égi sugallatot kapott, és vendéglátóit érdemük szerint csókolta meg. Boldog Mórt pedig azért hétszer, mert mindük között ő a legtisztább és legelhivatottabb szolgálója az Úrnak. 
Ezután Szent István király – erről is fiának Legendája számol be – próbára tette az ifjú Mórt. A szigorú szilencium órájában odament hozzá és megszólította. Az ifjú azonban néma maradt, amiért elöljárói megfeddték – mondván, hogy a király kérdésére válaszolnia illett volna –, ám Szent István megvédte a derék szerzetest, akinek sikerült meggyőződnie feltétlen hitbuzgalmáról… 
Boldog Mór immár Pécs püspökeként szerepelt azon tizennyolc személy között, akik az 1055-ben kelt nevezetes tihanyi alapítólevelet aláírták, amikor I. András királyunk monostort építtetett a félszigeten. 1061-ben Szekszárdon – I. Béla jelenlétében – szintén ő szentelte fel a helyi apátságot. 1064-ben Pécsett ő tette Salamon fejére a koronát. 
A püspök műve, a rövid, ám személyes emlékeket is szép számmal tartalmazó Legenda elmondja, hogyan vonult el a világtól Szkalka-hegyi barlangjába a példamutató életű Szent Szórád, akivel ifjú korában maga is találkozott, és akinek csodatévő vezeklőöve később a birtokába került. Leírja, jórészt Szent Benedek személyes elbeszélése nyomán, a remetével történt csodákat: hogyan mentette meg az életét egy „angyali tekintetű ifjú”, továbbá hogyan sanyargatta a testét a feje köré akasztott kövekkel. Később rátér az említett rövid életű és martalócok által meggyilkolt Szkalkai Szent Benedek életútjának ismertetésére is… 
A jó emlékű Mór püspök, akit joggal mondhatunk az első magyar írónak, 1070 körül hunyt el. 1848-ban Rómában kihirdették, hogy őt a szenteknek kijáró tisztelet illeti meg. 1925-ben pedig a pécsi egyházmegye védőszentjévé választották. Megilleti tehát a szent jelző, hagyománytiszteletből azonban mind a mai napig inkább Boldog Mórként tartja számon a bencések rendje.

Forrás: Magyar Nemzet


2014. október 23., csütörtök

Kapisztrán Szent János hivatása


„Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. […] Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak.''

Forrás: Rubicon

2014. október 22., szerda

A megszentelt élet éve

Ferenc pápa meghívta az Egyházat, hogy egy éven át szentelje figyelmét, imáját a Krisztust-követő élet sajátos útjára, legyen a családról szóló rendkívüli szinódus utáni év novembertől – novemberig a megszentelt élet éve. A Szentatya kijelentése: „Minden megszentelt életet élő személy ajándék az úton levő Isten népe számára” – minden életformában élő kereszténynek egyszerre kérdés és feladat.
Önmagában ez az időzítés is meghívás és felhívás, hogy törekedjünk megérteni, fedezzük fel: hogyan és miért ajándék a családok, a kapcsolatok törékenységének korában, az én-gyengeség, identitás válság és az önérvényesítés, a fogyasztói szemlélet, és a sokakat sújtó ínség idején, ha vannak olyanok, akik életüket tartós hűségben odaszentelik Krisztusnak, követik őt, aki élte azt, amit imádkozott: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek!”
S egyáltalán mit jelent, hogy szent, hogyan lehet megparancsolni, hogy „szentek legyetek” – s ha parancs, ha mindenkinek szól, mi értelme van megszentelt életről beszélni. Hogyan lehet erről aránylag félreértés nélkül szólni.
Ezzel szembesített 1973-ban, a kis öt év körüli unokahúgom, amikor meglátta Pünkösd után az ujjamon a sima karikagyűrűt, amit akkoriban örökfogadalomra kaptunk. Felcsillanó szemmel simult oda hozzám: férjhez mész? Persze nemet válaszoltam. De jött már a következő kérdés: akkor miért viselsz karikagyűrűt? Hát tudod, ez annak a jele, hogy én egyedül csak az Úr Jézust szeretem. Hát erre krokodilkönnyek peregtek a nagy kék szeméből: Hát akkor engem már nem is szeretsz?
Sokkal gyakoribb ez a kérdés, mint gondolnánk, csak nem ennyire gyermekien őszinte.
Miért kell ez a túlzás, ez a radikalitás? Nem vagyok én elég jó keresztény? Hogyan állíthatod, hogy Téged kiválasztott az Isten?!
S az illegalitásban – mivel állam ellenes bűncselekménynek számított egy szerzetesközösségbe belépni vagy oda valakit felvenni - még egyháziak részéről is sokszor elhangzott: Ha Isten, a történelem Ura, megengedte a szerzetek feloszlatását, akkor az engedelmesség azt kívánja, hogy inkább menj férjhez, légy jó családanya, ma erre van szükség. Egyébként ma, a családok sokat emlegetett krízisének idején, kis változtatással szintén elhangzik, ma sokkal fontosabb, hogy legyenek jó, katolikus családok, akik a hitet élik, tovább adják az életet.
A hetvenes évek kihallgatásai alatt többször elhangzott felém a vád, hogy fiatalokat visszatartok a normális családi élettől, attól, hogy gyermekeket szüljenek, és így én is felelős vagyok a demográfiai helyzetért. Szerencsére éppen akkoriban került a kezembe Szent Ágostontól egy írás, amiben a püspök válaszol erre a keresztény szüzeket érő vádra. Semmi sem új ugyebár a Nap alatt – mégpedig azzal, hogy adatszerű pontossággal rámutatott, hogy ahol élő keresztény közösség van, és élnek Istennek szentelt szüzek és özvegyek, ott egészséges, sokgyermekes családok vannak, szembe a pogány világ metropolisaival. – S mikor erre hivatkoztam, hogy hát ez nem új vád, akkor hagyták el ezt a témát.
S bár a szívem mélyén tudtam, hogy éppen ezzel a kérdéssel, a Mennyek Országáért vállalt szüzességgel kapcsolatban mondta az Úr: Akinek füle van a hallásra, hallja meg. S tudtam tapasztaltam azt is, hogy azért sincsen válasz, mert a szeretet, a szerelem még emberi szinteken is titok, az Isten-szerelem pedig misztérium.
Mégis most, amikor az Úristen humora, hogy a szerzetesség széles körben tapasztalt elöregedése, a hivatások hiányának idején, egy szerzetest hív meg Péter utódjául. S ez a jezsuita, Szent Ferenc nevét felvevő pápa, éppen a két család-szinódus között hirdeti meg a megszentelt élet évét, talán jó, ha megosztom, bennem milyen válaszok születtek meg a felvetett kérdésekre. S ezek a válaszok mindig nem csak ötéves unokahúgtól, családtagoktól, kihallgató rendőrtől, de igen gyakran útkereső fiataloktól érkeztek.
A hetvenes évek közepén indult el hazánkban is, egy fiatalságot is megragadó hitet, reményt megújító Szentlelkes lelkiségi mozgalom, születtek az Isten-dicsőítő gitáros énekek. Szent Ferenc Nap-himnuszának nyomán énekeltük lelkesen: Minden mi él, csak Téged dicsér… létével énekel. S ma már látom, hogy a közösségi ének, örömteli isten-dicsőítés során megszületik az értelem számára is a válasz.
Válasz a kérdésre: Mi a szent? Hát elsősorban a lét az, ami van – Isten miatt, aki a nagybetűs VAN. Tényleg, hiszen ontológiában tanultuk s, hogy ez az ontológiai szentség, de énekelve a dicsőítés nyitotta meg a szívemet, hogy megértsem: Szent mindaz, ami van, léténél fogva, a SZENT miatt, aki VAN. S a szent felragyogása tette érthetővé a teremtés szépségét, csodálatra méltóságát, mindazt, amit ma a teremtésvédelem alá sorolhatunk. S tette azt is érthetővé, hogy lenyűgözhet és magához köthet úgy a teremtett világ szépsége, jósága, végtelensége, - hogy hozzátapadok. S hogy éppen a Mindenható irgalma miatt rejtőzik el, ad Őrá irányuló, vonatkozó és mégis szabadsággal rendelkező létet és életteret az embernek. A szentélyhez rendelődik a profán, mint élettér és feladat.
S ennek az irányulásnak, odatartozásnak a kifejezése és beteljesítése a parancs: Szentek legyetek, mert Én az Úr szent vagyok… az Ószövetségben, - és ennek újszövetségi megfelelője: Legyetek tökéletesek, mint a Mennyei Atya, aki elkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt – azaz legyetek irgalmasok. De utat és eszközöket is kapunk a SZENT-hez, a megszentelődéshez, a szentté váláshoz, ez az Út-Élet-Igazság – a megtestesült Ige, a Jézus Krisztus, s az általa alapított Egyház, amit a Zsinat ősszentségnek mond. Ősszentség, mert szentségei által jelzi és megvalósítja bennünk az Isten akarta megszenteltséget.
Tehát a lét szent, mert a szent Isten teremtette, - a cél a szakralitás, a szentté válás, hogy részesülhessünk Isten életében, az odavezető út pedig a moralitás, igazságban járni a szeretet útját, Krisztus nyomában.
De éppen a komolyan kereső fiatalok tették fel a következő fogas kérdést, hogy hát a házasság szentség, a szerzetesség nem, miért nevezzük ez utóbbit megszentelt életnek? S miért merem azt állítani, hogy ez a Krisztus követés útja, sőt, miért tanították sokáig, hogy a tökéletesebb útja?
Számomra, akinek benső bizonyosság, evidencia élmény volt, elsőáldozásom óta a hivatás, ez a kérdés csak belépésem után két-három évvel merült fel. Mi az értelme az evangéliumi tanácsok szerinti életnek, miért kell ahhoz szerzetesnek lennem, hogy jó keresztény legyek. Kérdezgettem is másokat, papokat is, de nem elégített ki a válaszuk. S egy napfényes júniusi napon, a Ferenc körúton váratlanul dobbant belém a válasz: CSAK! Sokszor erőt adott ez a szent makacs csak!
Ma érettebb fejjel ezt úgy mondom, hogy erre nincs kielégítő válasz, mert a szeretet, a szerelem még emberi szinteken is titok, az Isten-szerelem pedig misztérium.
S nem véletlen, hogy a testvéreim közül a hatgyermekes bátyám, aki a világ szemében éppen olyan balga volt, mint én, értette meg leginkább az én megsejtett utamat már az illegalitás idején. S bár egyre inkább utammá lett a Slachta Margit testvér által megfogalmazott közösségi cél. Gyermek-, nő- és családvédelem! – arra is ráláttam miben hasonlít és miben tér el egymástól ez a két életállapot.
Tréfásan azt szoktam mondani, hogy a házasság két-ismeretlenes egyenlet, a megszentelt, azaz Istennek odaszentel élet pedig egy ismeretlenes, s ebben az egyenletben (szövetségben) én vagyok az ismeretlen, a kiszámíthatatlan.
Komolyabbra véve a szót: igen, a házasság a teremtés jogán, a szentségi házasság pedig különösen hordozza, jelzi a Szentháromságos Isten képmásságát, a személyek szerető termékeny egységét és közösségét. A megszentelt élet pedig. az isten- és emberszeretetre szóló sajátos meghívás által arra kapott meghívást, hogy a szentháromságos egy Isten képmásságából, az Egyet tükrözze. Most kezdődött Avilai Nagy Szent Teréznek az éve (5010 éves évforduló) az ő híres mondása: Isten egyedül elég – kicsit más sorrenddel: Egyedül Isten elég.! Ez utóbbi sokakat indít el az Isten-keresés útjára, Szent Ágostontól napjainkig: Aki azt mondta: Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned, ó Isten.
S mint ahogyan alapvető hitvallásunk, hogy hiszünk egy Istenben, aki három személy – aki Egy és aki közösség, így nem állítható szembe a két sajátosan alapvető életállapot, a házasság szentségi életére meghívottak és az evangéliumi tanácsok útjára meghívottak élete.

Az evangéliumi tanácsok, a tisztaság, szegénység, engedelmesség és az egyházi közösség vállalása a keresztség és bérmálás szentségi kegyelméből táplálkozik, de annak a jele, hogy az élő Isten annyira megtapasztalhatóan személyes Szeretet, hogy lefoglalhat, szabaddá tehet és az egyet akarás új erőforrásait fakaszthatja fel.
S jel a hitetleneknek is: egyik testvérünk fogadalomtételi miséjén, a magát ateistának valló, de jó akaratú főnöke, zokogva mondta: Ha ilyen értelmes, normális fiatalok ezt teszik, akkor talán mégis van Isten?
A kereszténység külső-belső szorongattatásának idején, a Pápa meghívása utat mutat, mindenkinek, hogy az életszentségre való parancsot, meghívást komolyan vegye. S meghív bennünket, akik már elkezdtünk válaszolni Isten megtapasztalt meghívó szeretetére,
- hogy térjünk meg az első szeretethez, és az osztatlan szív szabadságával vállaljuk, hogy mi nem lemondtunk a szeretetről, a családról, hanem meghívást kaptunk, hogy Isten népe legyen a családunk, az Egyház, az egyházi közösség az otthonunk. (tisztaság fogadalma)
- hogy önként, a szeretet szabadságával győzzük le a fogyasztói társadalom sodrását, és életre szólóan, egyszerű életformát vállalva, álljunk az ínséget szenvedők mellé. (szegénység fogadalma)
- hogy szívesen és készségesen, együtt akarjuk a jót, a közjót ebben a siker orientált és önérvényesítést hirdető világban. (engedelmesség fogadalma)
- hogy életre szóló elkötelezett hűséggel munkálkodjunk Isten Országáért, az egyesek örök üdvösségéért, és életünk legyen vallomás: „Hiszem a holtak föltámadását és az örök életet”
– Margit testvér, a szociális testvérek alapítója úgy foglalta össze a küldetésünket, karizmánkat: A mi hivatásunk a Megszentelő Szeretet szolgálata – s a Megszentelő Szeretet a Szentlélek, az Életadó, a Teremtő, a Kommunikáció közösséget teremtő Lelke. Igen, ahol szeretet és jóakarat, ott az Isten, - szeretném, ha ebben az évben fel tudnánk fedezni, a szeretetcsírák, -csöppek sokféle jelenlétét és sokféle meggyalázottságát magunkban és magunk körül, - ezért a következőkben szeretném, ha együtt kibontanánk az ajándékot, miért és hogyan ajándék a megszentelt élet mindenkinek.
Ha engedelmeskedünk a Pápa meghívásának, minden egyesünk, bármilyen életállapotban is él, akár ha fájdalmasan egyedül maradt, fel fogja fedezni, hogy a megszentelt élet, ajándék, feladat és felelősség. A megszentelt életet élők pedig, akik minden törékenységük, megkísérthetőségük ellenére vállalják, a lefoglaló Isten és ember-szeretet gyümölcsét, az áldozat hozatalt, amit a házasságról, a gyermekáldásról, a hatalomról, a tulajdonszerzés öröméről való lemondás jelent, ők Isten rendkívüli szeretetének és szerethetőségének hordozói és jelei. S éppen a beteljesületlenségnek és a vágyakozásban való sajátos megmaradásnak a vállalásával mutatnak rá az örök élet realitására, ahol már nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem Isten lesz minden, mindenben.
Ajándék és feladat, amelyért és akikért felelősek vagyunk mindannyian. Ajándék és feladat, mely figyelmeztet, - Nincs maradandó otthonunk itt a földön, és egyben ez a remény forrása is, minden élethelyzetben, betegségben, nehézségben: az Úr helyet készít nekem, nekünk az Atyai Házban. S vezet, s talán hív ezen keresztül Isten. S akkor a sokféle külső-belső megpróbáltatás ellenére is új erővel, életadóan, megfiatalodva fog élni a megszentelt életet élők sokszínű ajándéka, dobogni az Egyházban a szív, az Isten és ember-szeretet sajátosan elkötelezett élete, s fogja segíteni az embert, aki keresi léte, élete, szenvedése és öröme értelmét, célját, beteljesülését.

Sztrilich Ágnes SSS

Forrás: karizmatikus.hu


Szent II. János Pál pápa tanítása a hivatásról



Szent II. János Pál pápa szavai a papságról


Különleges hivatás az életszentségre

„Az Úr Lelke rajtam” (Lk 4,18). A Lélek nem egyszerűen „fölötte van”, hanem „betölti” a Messiást, áthatja, kíséri létében és tevékenységében. A Lélek ugyanis a Messiás „fölszenteltségének” és „küldetésének”  elve: „fölkent engem, ... és elküldött, ... hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18). Krisztus tehát a Lélek miatt teljesen és kizárólag Istenhez tartozik, részese Isten végtelen szentségének, aki Őt meghívta, kiválasztotta és elküldte. Így tehát az Úr Lelke úgy nyilatkoztatja ki magát, mint az életszentség forrását és meghívást az életszentségre. 

Az Úrnak ugyanez a Lelke Isten egész népe „fölött” is ott van, s ezt a népet Isten arra „szenteli” és arra „küldi, hogy hirdesse az üdvösség Evangéliumát. Ugyanez a Lélek Isten népének minden tagját „megrészegíti”, „megpecsételi” (vö. 1kor 12-13; 2kor 1,21; Ef 1,13; 4,30), és az életszentségre hívja őket. 

A Lélek nyilatkoztatja ki és közli azt az alapvető hivatást, melyet az Atya öröktől fogva mindenkinek szánt: arra hív tudniillik, hogy „szentek és szeplőtelenek legyünk az Ő színe előtt a szeretetben, akaratának tetszése szerint, mellyel fogadott fiaivá rendelt minket Jézus Krisztus által Őbenne” (Ef 1,4-5). A Lélek nemcsak kinyilatkoztatja és közli ezt a hivatást, hanem erőt és akaratot ad teljesítéséhez: Ő, a Fiú Lelke (vö. Gal 4,6) hasonlóvá tesz Krisztushoz és részesít az Ő fiúi életében, azaz az Atya és a testvéreink iránti szeretetben: „Ha a Lélek szerint élünk, cselekedjünk is a Léleknek megfelelően” (Gal 5,25). E szavakkal Pál apostol arra emlékeztet, hogy a keresztény lét „lelki élet”, azaz a Lélek élteti és vezeti az életszentség vagy a szeretet tökéletessége felé. 

A Zsinatnak azt a megállapítását, hogy „minden rendű és rangú krisztushívő meghívást kapott a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére”, leginkább a papokra kell alkalmazni: ők ugyanis nemcsak azért meghívottak, mert meg vannak keresztelve, hanem azért is, mert papok, azaz az ordo szentségéből fakadó különleges jogcím alapján. 

A papok „lelki életéről”, az ajándékról és felelősségről, hogy „szentek” legyenek, a Zsinat hosszan és sürgetően mondja: „Az ordo szentsége a papokat a Pap Krisztushoz teszi hasonlóvá, hogy a püspök munkatársaiként, mint a Fő szolgái az Ő egész testének, az Egyháznak munkásai és építői legyenek. Miként az összes krisztushívők, a keresztség szentségében ők is megkapták annak a hivatásnak és kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy – amennyire az emberi gyöngeségben lehetséges – tökéletesek legyenek az Úr szava szerint: 'Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes' (Mt 5,48). E tökéletesség elnyerése a papok számára különlegesen is kötelező, mert az ordo fölvételével új módon Istennek lettek szentelve, Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközeivé váltak, hogy az Ő csodálatos művét, mely az egész emberiséget isteni erővel újra egyesíti, az idők folyamán folytatni tudják. Mivel tehát a maga módján minden pap Krisztus személyét képviseli, különleges kegyelmet kap arra, hogy a rábízottaknak és Isten egész népének szolgálva jobban megközelítse Annak tökéletességét, akit képvisel, és a test emberi gyöngeségét Annak szentsége orvosolja, aki számunkra 'szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített Főpap lett'” (Zsid 7,26). 

A Zsinat tehát elsősorban arról beszél, hogy az életszentségre szóló meghívás „általános”. E meghívás gyökerei a keresztségben vannak, mely a papot mint krisztushívőt jelölte meg, „testvért a testvérek között”, aki mint Isten népének tagja, örömmel osztozik a többiekkel az üdvösség ajándékain (vö. Ef 4,4-6), s neki is kötelessége, hogy „a Lélek szerint” kövesse a Mestert és Urat. Szent Ágoston híres szavait idézzük: „Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény... Az számomra kockázat, emez üdvösség.” 

A zsinati szöveg ugyanilyen világosan beszél az életszentségre szóló „különleges” hivatásról, mely az ordo szentségéből ered és a papok sajátja, s egy új fölszentelés, amit ordinációnak nevezünk. Erre a különleges hivatásra utal Szent Ágoston, amikor fenti szavait kibontva így folytatja: „Ha tehát örvendetesebb nekem, hogy veletek együtt meg vagyok váltva, mint hogy elöljárótok vagyok, akkor – miként az Úr parancsolta – egyre inkább a szolgátok akarok lenni, nehogy hálátlan legyek azért az árért, amellyel megváltottak, hogy szolgatársatok lehessek.” 

Ezután a Zsinat néhány, a papok lelki életében fontos dolgot részletesen taglal. Ezek legtöbbje sajátos „fölszenteltségükkel”  kapcsolatos, mely Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához teszi őket hasonlóvá; vagy a sajátosan papi „küldetéssel” szolgálattal kapcsolatos, mely alkalmassá teszi őket arra, hogy „Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközei legyenek” és „Krisztus nevében és személyében”  cselekedjenek. Mindez egész életükre vonatkozik, mely arra hivatott, hogy „evangéliumi radikalizmussal” tegyen tanúságot Krisztusról.[46] 

Forrás: PASTORES DABO VOBIS (A PAPKÉPZÉSRŐL KORUNK KÖRÜLMÉNYEI KÖZÖTT) - II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz, a papokhoz és az egész katolikus egyház minden hívőjéhez, 1992. március 25.


2014. október 18., szombat

Hivatáskeresés, avagy mihez kezdjek az életemmel?

Milyen jó lenne, ha létezne egy olyan internetes felület, ahová az ember lánya betáplálja az adatait, elindít egy hivatáskereső programot vagy kitölt egy hivatáskvízt, és másodperceken belül megjelenne a képernyőn villogva az eredmény: szerzetesi hivatásod van, éspedig a domonkos rendbe. Vagy: családos hivatásod van, és Józsi az igazi. Így aztán biztosak lehetnénk a dologban, mentesülnénk a kételytől. Hááát… Tényleg jó lenne, és tényleg elhinnénk, és tényleg hátradőlnénk, ha egy gép „találná” meg a hivatásunkat? Nem vagyok meggyőződve róla. 


A hivatáskeresés valóban fáradságos, és általában nem azonnali célba éréssel járó út, amelynek során apránként adódik össze az összkép és kapunk visszaigazolást arra nézve, hogy jó irányba indultunk el. És mégis, inkább így érdemes járni, mert a saját élethivatásomra nézve nem kívülről fogok választ kapni elsősorban, hanem belülről. 

Miért keressem és egyáltalán mit keressek?

Hogy miért fontos egyáltalán megtalálni a hivatásunkat? Talán mert tudjuk, hogy az életet azért kaptuk, hogy valamire odaadjuk, hogy építsük, hogy teljes életet élhessünk. Mert több kell hogy legyen benne, mint sodródni az árral, és engedni, hogy elteljenek fölöttünk céltalanul az évek. Mert hisszük, hogy van valahol helyünk, ahol boldogok lehetünk, és Isten is örömmel látna benne minket. Mindenkinek van hát hivatása, amit meg kell találnia? És legfőképpen: mi az a hivatás, amit keresni kell? 

Van a hivatásnak szűk, van tág, és van szó szoros értelmében vett jelentése. A tág értelemben vett hivatás, az, amire minden ember híva van, és amit a léttel együtt kapunk az Istentől: arra vagyunk híva, hogy megtaláljuk őt és boldoggá legyünk. Nyilván ezt is keressük egész életünkben, mégis ritkán gondolunk úgy rá, mint hivatásra – valahol természetes, hogy azt keressük, mitől lennénk boldogok. A szűk értelemben vett hivatás az, amit foglalkozásnak is nevezhetnénk: ehhez is kapcsolódik egy döntés, de ma már egyre képlékenyebb – nincs semmi garancia arra, hogy a jelenlegi foglalkozásom valóban a hivatásom is, és hogy innen megyek majd nyugdíjba. Ez egy olyan „hivatás”, aminek a „hívása” abban áll, hogy mihez érzek affinitást, mire van tehetségem, miben látok fantáziát, és mit kezdenék szívesen az életemmel. Ezt is kereshetjük egy életen keresztül, felülvizsgáljuk, és gyakran leváltjuk, ha jobbra akadunk. Ehhez képest a szó szoros értelmében vett hivatást az életünk egészére vonatkozó döntéshez kötjük: élethivatás, mert egy életre vállalom, mert az egész életemet meghatározza, és mert valaki mellett, a vele való életre teszem le a voksomat. Ez az, amit az életállapotra vonatkozó döntésnek is hívhatnánk. Vannak elemei, amelyek közösek a két másik értelemben vett „hivatással”, mégis valami egészen mást jelent, mint azok.

Ki hív és mire hív?

Ebben az értelemben nézve a hivatást, az ember természetes hivatása az, hogy családot alapítson: Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, és arra rendelte, hogy szaporodjanak, sokasodjanak és hajtsák uralmuk alá a földet (ld. Ter 1,27-28). Ez az a hivatás, amire nem úgy készül fel az ember, hogy vajon Isten erre hív-e, hanem úgy, hogy biztos-e, hogy nem hív másra? A házasságra, a családos életállapotra nem kell külön, speciális meghívás az Istentől: eleve erre kaptunk tőle meghívást a teremtéskor, és amikor Krisztus által és a megváltás rendjében a házasság szentségi rangra emelkedett, az életszentségre és üdvösségre vezető Krisztus-követés rendes útja lett. Éppen ezért mindkét fél részéről tényleges készületet igényel, szentségi jellegénél fogva is úgy kell tudnom fogadni és élni, mint Istentől kapott hivatásomat, és nyilván alkalmasnak is kell lenni rá. És mivel a házasság egy férfi és egy nő szövetsége Isten színe előtt, a döntés innentől azon múlik, hogy egy másik ember engem választ-e, és igent akar-e mondani rám úgy, ahogyan én akarok igent mondani rá. Egyedül ugyanis hiába jutok arra a meggyőződésre, hogy a házasságra van hivatásom. Kell hozzá az a másik, akire a vágyam irányul, akivel együtt akarom leélni az életem, akivel családot, közös gyerekeket akarok, és aki ugyanígy tekint rám, ezzel a kiválasztó szeretettel, mely egyetlenné tesz bennünket egymás számára. A „hívás” egymástól jön, egymás felé.

Amikor Isten hív...

Bizonyos esetekben azonban Isten megteszi, hogy valakit arra hív, hogy ne másik emberrel, hanem vele kössön kizárólagos szövetséget. Ők azok, akik a megszentelt életre, szerzetesi életre, papságra kapnak meghívást. És igen, ehhez kell az Isten külön hívása, amiről meg kell győződnöm, hiszen itt Isten lesz az a másik, aki kiválaszt arra, hogy vele éljek és neki adjam az életem. A hívás ez esetben Istentől jön, személyesen nekem szánva. Ez az, amit igazán, szigorú értelemben vett hivatásnak nevezhetnénk. Mert ezzel az Isten kihív a természetes emberi hivatásból, az önátadásnak egy másik, közvetlen formájára, ami nem természetes, de nem is természetellenes, hanem természetfeletti. Mert mi értelme lenne lemondani egy olyan fantasztikus jó dologról, mint a házasság és a család, hacsak nem valami nagyobb jó érdekében, aki maga az Isten? Ezt a hivatást nem lehet, csak kegyelemből vállalni, ha úgy tetszik Isten iránti szerelemből, mert megragadott az Ő szeretete és nem tudok ellenállni neki – Isten előbb választ ki erre, mint ahogyan mi választjuk ezt a hivatást: a mi választásunk az ő kérdésére adott igen. 

Szóval, ha az ember az élethivatását keresi, alapvetően erre a kérdésre kell keresnie a választ: vajon Isten nem hív-e engem is Krisztus szorosabb követésére? Ez egy sokkal természetesebb kérdés, mint első látásra gondolnánk. Alapvetően mindenkiben, aki megtapasztalta Isten iránta való végtelen szeretetét, felmerül legalább egyszer, mert Isten közelsége nagyon vonzó tud lenni. Jó nekünk vele lenni, és akaratlanul is többre vágyunk Belőle.

Mi sem természetesebb tehát, hogy a szívünk felteszi nekünk ezt a kérdést. És van, aki imában és élete jeleiben olvasva arra jut, hogy Isten nem hívja őt szorosabb követésre. Ebben az esetben nyugodtan indul abba az irányba, amely a családos hivatás útja. És vannak, akikben az erősödik meg, hogy Isten szerzetesnek vagy papnak hívja őket. 

Nyilván nem úgy megy ez, hogy az ember fizikailag hall valamit, csodát tapasztal, vagy látomása van, hanem úgy működik, mint mindent emberi kapcsolat, barátság, szerelem – és épp emiatt nagyon személyes is. Nincs két egyforma meghívástörténet. Mégis, vannak „közös”, hasonló elemek. Az Isten „megszólít”, azaz megtapasztalom, hogy személyesen közünk van egymáshoz; egyre közelebb kerülök hozzá; életem egyre több területén tapasztalom a jelenlétét és segítségét; szíven üt, megrendít a feltétel nélküli, ingyenes szeretete irántam; kezdek egyre jobban rá támaszkodni; barátokká válunk. És elindul valami több, amikor a barátság szerelemre fordul. Az ember egy szép nap arra ébred, hogy nincs számára Istennél fontosabb barát, személy, valóság az életében, és hogy semmi és senki másra nem vágyik annyira, mint rá. Az Isten utáni vágy egyre fokozódik, Isten szinte ellenállhatatlanul vonzza magához, és a szívében, az imában és az életében érzi az egyre erősödő hívást Isten részéről, hogy hagyjon ott mindent, és kövesse őt. Hogy aztán ez milyen formában történjen, az újabb megkülönböztetést igényel.

A hivatástisztázás útja

Ennek az útnak a járása az, amit hivatáskeresésnek, hivatástisztázásnak szokás nevezni. Istentől várunk visszajelzést arra, amit magunkban bontakozni látunk. Ezért nem lehetséges ez a fajta hivatástisztázás komoly és rendszeres imádság nélkül, az Istennel való őszinte és közeli kapcsolat nélkül. És természetesen nem árt mellénk egy olyan ember, aki Isten közelében él, van megfelelő élettapasztalata és tud segíteni nekünk ebben a kérdésben eljutni a hiteles válaszhoz. Mert néha nem látunk tisztán, és nem árt, ha van valaki, aki vissza tud jelezni, hogy jó fele keresgélsz-e vagy már régen nem arról szól az egész, amiről kellene.

Gyakran hallani azt hivatáskeresés kapcsán, hogy nézd meg magadban a legmélyebb, hiteles vágyaidat, és megtalálod a választ a kérdésre, hogy mi a hivatásod. Van ebben igazság, hiszen a kegyelem a természetre épít, ahogyan a teológia szokott fogalmazni. De a vágyak önmagukban még nem az egyetlen, és nem is mindenáron bombabiztos eligazodási pontok. Fontos, hogy felismerd, hogy vannak kisebb és kevésbé fontos, meg mély és komoly, meghatározó vágyaid, és hogy ezek az utóbbiak többet nyomnak a latban. Hogy lásd és értsd, mire vágysz, mi mozog benned, mire hajlik a szíved, te mit szeretnél. De előbb-utóbb eljön az idő, amikor meg kell tudnod kérdezni: és vajon az Isten mit szeretne? – és megadni neki azt a szabadságot, hogy ne kelljen mindenáron azt akarnia, amit te is akarsz. Végső soron a legdöntőbb kérdés ma is az, amit a feltámadt Krisztus kérdez Mária Magdolnától: kit keresel?

Ha magamat keresem, semmilyen hivatásban nem fogok tudni igazán boldog lenni, sem családosként, sem szerzetesként, mert a boldogság épp abból jön, hogy oda tudom adni magam, hogy valaki másért akár le is tudok mondani magamról. Nem lehet hiteles egy szerzetesi életre szóló hívás, ha abban csak és elsősorban magamat keresem, nem az Istent és az ő szolgálatát. 

Hiszen természetes is számunkra, hogy alapvetően Tőle várjuk el a végső visszaigazolást arra, hogy milyen élethivatás mellett döntsünk.

Aztán ott van ugye az a biztos pont, ami végül hitelt ad a hivatásra vonatkozó döntésnek: az, aki elfogadja az igenedet. Mint ahogyan a házasságban kell az a másik ember, aki igent mond rád, a szerzetesség melletti döntésben is kell valaki, aki elfogadja az igened és igent mond rád. És ez nyilván elsősorban maga az Isten, de ugyanakkor az a közösség is, aki elfogadja a jelentkezésedet, és alkalmasnak ítél arra, hogy a körében Istennek élhesd az életed. Fontos a te vágyad, ami útnak indít, ami elvezet egy közösséghez, amivel Krisztus szorosabb követésére vállalkozol, fontos, hogy helyes szándékkal tedd mindezt, de végső soron azt, hogy alkalmas vagy-e erre az életre, nem te döntöd el, hanem a közösség, aki befogad. Bizonyos szempontból ez megnyugtató: Isten nem hív oda, ahol a közösség nem tart alkalmasnak – ahová Ő hív, ott el is készíti számodra a helyet, és erőt és kegyelmet is ad hozzá, hogy életed ott és abban teljessé váljon.

Totus tuus - egészen a tiéd

A szerzetesi hivatásra valóban igaz Jézus mondása: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt teremjetek, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) Mert az ember ezt a hivatást nem csak önmagáért kapja, hanem azért is, hogy Isten népét szolgálja vele: Isten háza népének válunk Istennel együtt gondoskodójává, az ő gyermekei a mi gyermekeink lesznek, az ő élete a mi életünk, az ő ügyei a mi ügyeink. Ezért nem is lehet meddő az az élet, mely ember helyett Istennek adja magát: olyan utakon és módon válik termékennyé, ami nem a természetes rend szerint való, nincs családja, mégis élet fakad körülötte, ami nem tőle származik, ám Isten erejéből rajta keresztül árad.

Forrás: Lábjegyzetek


2014. október 15., szerda

Magánfogadalom és közösség

A korábbiakban már megemlítettük, hogy lehet közösségben és közösségen kívül is magánfogadalmat tenni. Ezzel kapcsolatban szeretnék kiegészítést tenni, hogy lássuk, milyen lehetőségek vannak, és hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nincsenek teljesen magukra utalva azok, akik magánfogadalmat tesznek egyéni úton.

Nézzük, milyen típusai vannak a magánfogadalomnak a közösség viszonylatában.

I. Magánfogadalom a közösség karizmájának megfelelően

Vannak olyan közösségek, amelyek megszentelt élet intézményei, de a tagok magánfogadalommal köteleződnek el a közösség karizmája szerint. Ők magánfogadalmat tesznek ugyan, de hasonlóan a monasztikus hagyományhoz, együtt élnek közösségben.
Magánfogadalommal közösségben és együtt élő közösség például az Egyházközségi Nővérek Társasága. A Nyolc Boldogság Katolikus Karizmatikus Közösségben a laikus ág egyedülálló tagjainak lehetősége van tisztasági magánfogadalommal elköteleződni és a közösség karizmája szerint élve ahhoz csatlakozni.

Létezik világi intézmény is, ahol nem élnek együtt a tagok, de szintén a közösség karizmája szerint magánfogadalmat tesznek. Ilyen világi intézmény például a Vinculum Caritatis Közösség. Itt a világban egyénileg élnek, de hivatalosan egy közösséghez tartoznak így végzik szolgálatukat a világban és találkoznak rendszeresen.

Van olyan megszentelt élet intézménye, ahol a két lehetőség ötvöződik, ugyanis vannak olyan tagok, akik közösségben tesznek magánfogadalmat és közösségben is élnek, de léteznek olyan tagok, akik közösség szerinti magánfogadalmukkal a világban élnek. Ilyen közösség az Unum Sanctissimae Trinitatis Társaság. A társulat felépítése: a testvérek: evangéliumi tanácsok szerint, magánfogadalommal közösségben élők; a társtagok: evangéliumi tanácsok szerint, magánfogadalommal, világban élők.

II. Közösségen kívüli egyéni út

Ez az a lehetőség, amely talán a legnehezebb bizonyos szempontból, mert egyedül él az ember, bizonyos szempontból a legegyszerűbb, mert nincs közösségi elkötelezettség. Egy korábbi írásban megemlítettem, hogy hasonlítható a remeteséghez, mert gyakorlatilag „csak” az Egyház mint közösségben él az illető és nincs kapcsolata hivatalosan egy közösséggel sem. Annyi a különbség, hogy térben és emberi kapcsolatokban nincs annyira elhatárolódva az ember úgy, mint a konszekrált egyházmegyés remeteség esetében.

Ezen az úton véleményem szerint az járhat, aki munkája mellett vagy betegsége következtében vagy más külső vagy belső ok miatt nem tud csatlakozni egy közösséghez sem, de van megszentelt életre meghívása.

Aki ilyen utat jár, valamilyen szinten valószínűleg kapcsolatba kerül egy vagy több szerzetesi vagy plébániatemplom közösségének életével, így mivel szentmisére jár az ember és az Isten Országáért szolgálatot is végez, teljesen függetlennek nem lehet lenni ma az Egyházban így ezt az utat nagyon kis eséllyel érzem gyakorinak. Inkább a kereszt jellegét erősíteném meg, ha valaki átmenetileg vagy állandó jelleggel ilyen életútra kapott lehetőséget illetve nem hivatalos közösségi elkötelezettség jellegét, amely már átvezet a 4. ponthoz.

III. Közösségen kívül letett fogadalom kiegészítve közösségi tagsággal

Ezen az úton belül több lehetőség van:

1. Magánfogadalom egyénileg és kapcsolódás a közösséghez tagként

Olyan közösségeknél, ahol a közösség karizmája szerint hármas vagy speciális fogadalom létezik és valaki nem tud hivatalosan elköteleződni saját lehetőségei hiányában, de mégis van egy bizonyos közösség amelyhez meghívása van ugyanakkor hivatása is van a megszentelt életre, ilyen esetben van arra lehetőség, hogy egyénileg a közösségtől függetlenül letegye a magánfogadalmát vagy csak tisztaságra vagy akár hármas fogadalmat is és így kapcsolódjon a közösséghez tagként. Ilyen megoldást főleg azoknál a közösségeknél tudok elképzelni ahol egyrészt ezt megengedik, hogy hivatalosan egyedülállóként Isten előtt pedig megszenteltként éljen valaki, mert ez nem „hivatalos” megszentelt út, mert nem megszentelt élet intézményének keretein belül történik a fogadalom, másrészt olyan akadályok merülnek fel megszentelt hivatással rendelkező és a közösségbe is meghívást érző személynél, amely egy látszólag megoldhatatlan ok pl. betegség, vagy nyelvi nehézségek a több éves külföldi képzés esetén. Jó példa erre az Emmánuel Közösség, ahol szintén több életállapot együtt él, mint a Nyolc Boldogság Közösségben, de a megszentelt úton járóknak csak lehetőség az együttélés, alapvetően világban élnek a közösség tagjai, mint pápa által jóváhagyott apostoli élet társasága. Ennél a közösségnél például nem „hivatalos” megszentelt úton járhat egy magánfogadalmas a közösségben hivatalosan elköteleződött nővérek testvérek mellett, lényegét tekintve hozzájuk hasonló életmódban.

2. Harmadrendi elkötelezettség tisztasági magánfogadalommal

Akinek valamely hagyományos közösséghez szól a hivatása, oda, ahol harmadrend is létezik, mint például a ferencesek, domonkosok, bencések, vagy kármeliták, elképzelhető olyan életút is, ahol magánúton tesz egy személy tisztasági vagy akár hármas magánfogadalmat és utána harmadrendiként részesül a közösség kegyelmeiből. Az egyháztörténelemben nem egy szent élt ilyen életet, ahol a monasztikus közösségi elkötelezettség nem valósult meg, mégis volt egy meghívása a közösség karizmája szerint a léleknek megszenteltként.

3. Oblátusi elkötelezettség tisztasági magánfogadalommal

Olyan közösségben, ahol nincs reguláris oblációra lehetőség - amely a hivatalos megszentelt útnak egy speciális fajtája, bencéseknél például van ilyen - és a közösséghez szól megszenteltként valakinek a meghívása elképzelhetőnek tartok egy ilyen megoldást is. Hasonló az előzőhöz, ahol a közösség karizmái sszerint a világban él valaki, ugyanakkor megszentelt hivatása is van.

4. Plébániai vagy egyéb katolikus közösség magánfogadalommal kiegészítve

Olyan helyzetben, ahol tér vagy lehetőségek akadálya miatt „csak” egy plébániai vagy szerzetes templomi közösség vagy más katolikus karizmatikus vagy más közösség elérhető, és mégis érzi valaki, hogy meghívása van a megszentelt életre, de közösségre is vágyik, jó lehetőség, hogy részt vesz magánfogadalma mellett egy közösség életében. Így tulajdonképpen nincs magára hagyva, élhet közösségben és szolgálhat, de mégis Isten Országáéért megszentelt életúton jár akár hivatalos közösségi elkötelezettség nélkül is.

Összegzés

Nem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy a magánfogadalom közösségen kívüli megszentelt út. Még a legszélsőségesebb esetben is minden magánfogadalmas az Egyház kincsestárának élvezője, tehát az, aki a Katolikus Egyház tagjaként és abban szolgálóként kapcsolatban van egy vagy több közösséggel.

Nagyon fontos, hogy mindenki a lehetőségei és meghívása szerinti útra találjon rá, amely számára is külső és belső adottságaihoz képest és a Jó Istentől való elhívás szempontjából is a legoptimálisabb.

Ehhez kívánok minden hivatását még kereső, vagy már valamilyen szinten elköteleződött testvéremnek sok kegyelmet és kitartást a megkezdett úton.

 
Látszólag kerülőút, mégis felfelé vezet a célhoz

A Kármel hivatása

A Kármel: Az Istennel való együttlét hegye, az Istennel való találkozás kútja

Az alábbi bevezető írás a Kármel hivatásáról szóló elmélkedés. A Kármel – mint ahogy a Szentírásban szereplő számos más hegy is - különösképpen az Istennel való kapcsolat, az imádság helyét jelenti. De jelenti azt a jelképes kutat is – a Szent Illésről nevezett kútra utalva, ami körül a kármelita szerzetesek első kolostorukat építették -, amely a maga gazdag lelki hagyományával harcol a mindenkori ember felszínességével szemben. Szentjeinek tanúságtételével feltárja, hogy milyen titokzatos mélysége van az emberi szívnek (Zsolt 64,7), amely minden benne lévő sötétség ellenére is az Istennel való találkozás helyéül szolgálhat az arra megnyíló lélek számára (vö. BV I. 1,3). A Kármel lelki öröksége arról tanúskodik, hogy Isten a Vele való élő kapcsolatra hívja az embert.

A korunkban nagy méreteket öltő ateizmussal egy időben vagy éppen a miatt a lelki éhség jelei is mutatkoznak világszerte. Bár félrevezetheti az embert a látható és birtokolható dolgok varázsa, emberi mivoltjának teljességéről, s az abból fakadó belső szükségleteiről nem mondhat le anélkül, hogy ne érezne – legalább olykor – a testi éhségtől vagy szomjúságtól még kínzóbb és mélyebb lelki kielégületlenséget magában. Ez a belső tátongó űr azonban nem mindenkiben tudatosodik igazán. Sokan félnek tőle, mert azt hiszik, hogy felismerése önmagukkal kapcsolatos hamis illúzióik romba dőlésével, s következésképpen csakis szenvedéssel járhat együtt. Ezért ösztönszerűen próbálják elfelejteni, letagadni, mintha nem is létezne. A vele való szembenézés helyett próbálnak inkább valami mást „csinálni”: többet dolgozni, tanulni vagy olyan élményekre szert tenni, melyek elfeledtetik a bennünk lévő üresség érzését.

De hogyan „csináljon többet” az olyan ember, aki már nem bír? Ráadásul a több tevékenység, több tudás vagy érzelem halmozása önmagában nem képes arra, hogy be is töltse az embert, hanem csupán lefoglalja őt. Óriási különbség van olyan élmények között, amelyekben mások vagy saját magunk által megfogalmazott „vállveregető” szavak hatására – nem is vagy te olyan rossz! vagy te aztán valóban nagyszerű vagy! – tapasztaljuk magunkban annak örömét, hogy érdemes volt a világra születnünk, vagy pedig a testünket-lelkünket átható mély öröm, megvilágosodás és béke hatására belülről érezzük, éljük át, hogy sokkal értékesebbek vagyunk attól, ami látszik rajtunk. Jó, ha már lehetett részünk ez utóbbi élményben. De az élmények felemelő hatása még ebben az esetben is könnyen elmúlhat, kivéve, ha megértjük azok számunkra szóló jelentését.

Ahhoz tehát, hogy életünk ne olyan legyen, mint az álom - mint a reggel viruló fű: mely reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad (Zsolt 89) -, nem az élmények a legszükségesebbek, hanem az általuk támasztott kérdésekre adandó válasz megtalálása, amelyeket minden értelemmel bíró teremtmény feltehet magának: - Voltaképpen ki is vagyok én valójában? Mi ad értelmet az életemnek? És leszek-e, és hogyan lehetek boldog igazán? - Az ember értelmes mivoltjához tartozik, hogy mer bizonyos alapvető kérdéseket feltenni, mert választ keres rájuk. Avilai Szent Teréz - a Kármel egyik egyházdoktora, bár nő létére ugyan soha nem folytathatott magasabb tanulmányokat - e kérdésfeltevést és a rá adandó válasz keresését teljesen nyilvánvalónak tartja: Mily szomorú dolog és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat, s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Nem lenne nagy tudatlanság, (…) ha valakitől megkérdeznék, hogy ő kicsoda, s nem ismerné magát, s azt sem tudná, hogy ki volt az apja, ki az anyja, s hogy milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk, s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat (A belső várkastély I, 1,2).

A Kármel mesternőjének mindig aktuális üzenete az emberekhez

Hogy az embert nem lehet pusztán a testével és annak szükségleteivel azonosítani, ennek felismeréséhez nem kellenek sem magasabb tanulmányok, sem különösebben felforgató lelki élmények. Avilai Szent Teréz – akit a Kármelben egyszerűen szentanyának is szólítunk - azonban azt állítja, hogy az Istennel megélt kapcsolat – az imádság – gyakorlása révén nem csak arra jött rá, hogy az embernek az őt körülvevő külső világa mellett egy belső világa is van, hanem arra is, hogy ennek a belső világnak az egyre mélyebb felfedezése és annak az imádság által történő kitágulása és megújulása az ember boldogságának legfőbb zálogát is jelenti. S hogy ez a kijelentése nem csak egy önámítás volt, hanem egy reális meggyőződés, ezt mutatja az a tény, hogy az elmúlt évszázadokon át mindig voltak és vannak olyanok, akik az ő művei fényében értették meg saját maguk és boldogságuk legmélyebb titkait. Még egy olyan kiváló elme, mint a nemrégiben szentté avatott zsidó filozófusnő – Edith Stein – is azt állította, hogy nem a sok általa olvasott filozófiai tárgyú könyvből, hanem Avilai Szent Teréz Önéletrajzából értette meg a „teljes igazságot”, ami életének akkor is értelmet és erőt tudott adni, amikor azt végérvényesen elveszíteni látszott a haláltáborba menet. Néhány évtizeddel az életét másokért felajánló vértanú kármelita nővér halála után pedig maga az egyetemes Egyház is a legmagasabb fórumon ismerte el a Szent Teréziának juttatott bölcsességet azáltal, hogy őt azon kevesek közé sorolta, akik tanításuk kiválóságát és egyetemességét tekintve minden idők legnagyobb tanítói lévén az egyházdoktori címet viselik.

Hogyan tett szert Szent Terézia erre a mélységes ismeretre? – Magasabb tanulmányokat soha nem végezhetett. Elsősorban nem sok könyv elolvasása vagy saját okoskodásai révén jutott e mély bölcsesség birtokába, hanem leginkább azzal, hogy Rendjének ősi misztikus hivatásához hűen az imádságot, az Istennel való szerető párbeszédet megtanulta, és egyre mélyebben meg is élte azt. Szent Terézia – saját tanúsága szerint – imádkozva jutott el oda, hogy a belső várkastélynak nevezett saját belső világa feltáruljon előtte, nem sejtett tudás és szeretet birtokába juttatva őt. Ahogyan írja: A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság (BV I, 1,7). Személyes tapasztalatairól - a többi általa írt mű mellett – főként két könyvben számolt be: Önéletrajzában, melyben azt meséli el, hogy milyen módon talált rá Istenre, vagy helyesebben mondva: hogy Isten miként vonta bele egy Vele való egyre mélyebb, élő kapcsolatba; és A belső várkastély című főművében, amelyben saját személyét elhallgatva fejti ki az ember Istennel való kapcsolatának fokozatos elmélyülését és annak végcélját, az ún. Istennel való egyesülés állapotát.

Avilai Szent Teréz egy Másikkal – az őt teremtő és megváltó Istennel – való kapcsolatában ismerte meg önmagát, és az Ő befogadásában, a Vele való egyre mélyebb egységben találta meg életének legmélyebb értelmét és boldogságát is. Műveiben arról tett tanúságot, hogy miként változtatta meg életét az a tény, hogy saját belső világában fedezte fel Isten jelenlétét, és élő kapcsolatba került Vele. Mindez azonban nem egy könnyű kalandot jelentett számára, hanem egy életre szóló szövetséget. Műveit azért írta, mert testet-lelket átható élményt szerzett arról, hogy Isten valóban igazat mond, amikor a Szentírásban azt állítja, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni (A belső várkastély VII, 1,6), s úgy érezte: erről nem szabad hallgatnia!

Avilai Szent Teréz semmi olyan új dolgot nem talált ki, amit Isten nem nyilatkozott volna ki a Szentírásban önmagáról, az emberről és kettőjük lehetséges kapcsolatáról. Tanításának eredetisége abban áll, hogy személyes tanúságtételéből fakadó meggyőző erővel tanúskodik arról, hogy Isten mire hívja az embert teremtésénél és a megváltásnál fogva, s ez hogyan valósulhat meg fokról-fokra az egyén életében. Avilai Szent Teréz élete és tanítása élő illusztrálása annak, amit a II. vatikáni zsinat tanít az emberi méltóságról: Az emberi méltóság legfönségesebb vonása az, hogy meghívást nyer az Istennel való közösségre. Ez a meghívás az Isten és ember közötti párbeszédre az ember létével veszi kezdetét. Az ember léte ugyanis annak köszönhető, hogy Isten megteremtette őt szeretetből, és közli vele a létet, ugyancsak szeretetből. Az ember csak akkor él teljesen az igazságban, ha szabadon elismeri ezt a szeretetet és ráhagyatkozik Teremtőjére (Gaudium et spes 19,1).

A Szent Terézia által megélt és továbbadott lelkiség a Kármel ősi misztikus hagyományán alapszik, abba ágyazódik bele, de termékenységének hatékonyságát megnöveli az a tény, hogy minden korban és élethivatásban élő ember számára adaptálható. Vagyis nem csak remetéknek, kolostorban élő szerzeteseknek, vagy más, már mély lelki életet élők számára szolgálhat alkalmas lelki táplálékként, hanem egyéni hivatástól függetlenül minden ember számára képes feltárni, hogy a saját belső világába való behatolással miként fedezheti fel és élheti meg a létezéséből fakadó legalapvetőbb kapcsolatot, mely az őt teremtő és megváltó Istenhez személyesen köti, s melyre leginkább rászorul élete értelmének és boldogságának megtalálásában. E tanítás állandó aktualitása abban a lehetőségben rejlik, hogy az ember elfeledheti, félreismerheti vagy akár tudatosan is elvetheti a bensőséges, Istennel egyesítő, életet adó kapcsolatot (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa 29). Az ember elfeledheti, vagy megtagadhatja Istent. Ő viszont szüntelenül hívja az embert, hogy keresse Őt, és így életet és boldogságot nyerjen. Az istenkeresés azonban komoly erőfeszítést kíván az értelem részéről, valamint helyes akaratot is, „igaz szívet”. Mások tanúságtétele sem nélkülözhető. Ők tanítanak az istenkeresés útjára (KEK 30). A Katekizmus eme idézett soraira aligha találhatunk mélyebb, személyesebb, az ember hűtlenkedését, nyomorúságát leplezetlenül feltáró, s ugyanakkor Isten hűségét és irgalmát magasztaló tanúságtételeket és tanításokat, mint amelyek Szent Terézia és az általa megújított Kármel mestereinek műveiben olvashatók.

A Kármel ikonja

Úgy tűnik, hogy Isten a Kármel szentjeit olyan karizmával ruházta fel, és általuk ezt a Rendet arra rendelte, hogy a Vele való kapcsolat jelképe és tanítója lehessen. A Kármel hegyén ismerte fel Izrael népe az élő és igaz Istent, és hitében megújulva ott borult le előtte Illés próféta közreműködésével a bálványimádás bűne után (vö. 1Kir 18).

Egy képpel szemléltetve: a Kármel hegye azóta is, mint valami világítótorony működik, a kikötő biztonságát jelezve. Nem a Kármel a kikötő, mely Isten és a Vele való örök közösség jelképeként szolgál. A Kármel „csak” világítótorony az Istenhez vezető életúton. Így a Kármel szentjei által örökségbe kapott tanúságtétel fénye bevilágít az úton lévők lelki sötétségébe, s arra emlékezteti őket, hogy van kikötő – vagyis Isten, örök élet -, lehet Vele kapcsolatba kerülni, és el is lehet hozzá jutni a mások által már bejárt úton! Az erre való reménység legcsodálatosabb záloga a már nekünk is megadott, a csendes szellő susogásával minket is magával szelíden sodró Szentlélek; valamint a legragyogóbb példa – a Tenger Csillaga -, a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária, akinek földi élete és mennybevétele a legfényesebb módon igazolja: hogyan vonja be Isten a hitben, reményben és szeretetben rá hagyatkozó embert a Vele való örök közösségbe. Nem véletlen, hogy a Kármel lelki hagyományában oly fontos szerepet tölt be mind a Lélek vezetése előtti megnyílás, mind pedig a Szent Szűz alakja és az ő hatékony közbenjárásának megtapasztalása.

Jézus sajátos követése a Kármelben

Azonban az élet tengerén hajózó utast nem csak látható jelek és belülről ösztönző erő, hanem az Atya keblébe hívó „élő Szó” – Jézus Krisztus - is hívogatja. Minden szerzetesrend – a Kármel is – az Ő szorosabb követésére alakult. Oly nagy azonban a Krisztusban kapott misztérium gazdagsága, hogy az egyes szerzetesközösségek általában csak Jézus egyik-másik tanításának vagy gesztusának a titkaiba próbálnak belehatolni, hogy azt jelenvalóvá tegyék az emberek között, a Szentlélek mindig aktuális ösztönzéseinek engedve. Rajtuk keresztül Jézus Lelke emlékezteti Egyházát arra, amit Jézus földi élete során mondott vagy tanított, s tanúságot tesz arról, hogy Jézus most is él és ma is folytatja megváltói küldetését.

Ilyen módon az Egyházban szerzeteseknek olyan csoportjai jöttek létre, akiket Jézusnak különösen a betegek vagy a gyerekek iránti szeretete, igehirdetése, egyszerű názáreti munkás élete vagy éppen az Ő Atyával való bensőséges párbeszéde, az imája ihletett meg. A Szentlélek vonzásának engedelmeskedő szerzetesek úgy akarták követni a Mestert, hogy az Ő földi életének egy-egy sajátos misztériumába vágytak különösképpen is behatolni.

A Kármel - életüket az imádságnak szentelt remete elődeivel - az Istentől neki juttatott sajátos ajándék szerint leginkább az imádkozó Jézust igyekezett megjeleníteni, s Jézus imádságának titkaiba próbált behatolni. Ezért kezdetben a Kármel-hegység csendes magányában húzták meg magukat az első kármeliták. Később azonban – Európába áttelepülve – a nagyvárosokban is megtelepedtek, sőt olyan világban élő laikusok is csatlakoztak hozzájuk a Szentlélek ösztönzésére, akik a Kármel lelkiségét a saját hivatásukban óhajtották megélni. A Szent Terézia által megújított Kármelnek pedig még olyan szerzetes tagjai is lettek, akik a még nem evangelizált kontinensekre, missziókba is elmentek, hogy az imádság művelésével együtt az örömhírt is elvigyék az embereknek. A Kármelita Rend ezzel nem adta fel ősi hivatását, bár a felületes külső szemlélők, sőt egyes szerzetesek is, nem egyszer így gondolkodtak az évszázadok során, jóhiszeműen ragaszkodva az imádság közben elvonuló Jézus alakjához.

Csakhogy az elvonultság – mint az imádság egyik szükséges feltétele - hangsúlyozásával soha nem szabad elfelejteni, hogy Jézus a maga imádságával nem annyira egy külső elvonultságot biztosító helyhez, mint inkább az Ő mindennél jobban szeretett Atyjához akart ragaszkodni. Azt állította, hogy mindig Vele van, aki Őt küldte. S nem hagyja Őt magára, mert Jézus mindig azt teszi, ami neki kedves. Jézus ugyanis semmit nem tesz magától (vö. Jn 8,29). Jézus nem csak akkor van kapcsolatban az Atyával, amikor bensőségesen Vele beszélget az imában, hanem akkor is kapcsolatban marad Vele, amikor másokhoz szól, mert csak azt adja át, amit Atyjától kapott: Én nem magamtól beszéltem, hanem az Atya, aki küldött engem, Ő parancsolta meg, mit mondjak és mit hirdessek (Jn 12,49). Jézus szüntelenül az Atyával együtt élő Fiú, aki állandó dialógusban van Atyjával: akár csendesen elvonul, akár pedig nagy tömegek előtt beszél és cselekszik. Amikor egy fáradságos út után a tanítványok megkínálják ennivalóval, még a testi ételre vonatkozóan is a következő meglepő állítást teszi: Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét (Jn 4,34). Jézusnak tehát az Atyával megélt kapcsolata a legfőbb éltető ereje. De ez a kapcsolat nem korlátozódik pusztán az imádság csendes óráira, hanem a bensőséges elvonultság ideje mellett az Atyával való együtt-tevékenykedést is jelenti. Ezért mondja Jézus azoknak a zsidóknak, akik megbotránkoznak azon, hogy még szombati nyugalom idején sem marad „nyugodtan”, hanem még akkor is gyógyítani merészel: Atyám szüntelen munkálkodik, ezért én is munkálkodom (Jn 5,17). Olyan szoros egység van Jézus és az Atya között, hogy nem csak a másikra irányuló imádságban és tevékenykedésben vannak együtt egymással, hanem egymásban is élnek. Jézus - hogy az Atyával megélt közösségébe hívja tanítványait is - ezt a misztériumot próbálja megértetni az utolsó vacsora alkalmával, amikor így szól hozzájuk: A tanítást, amit hirdetek nektek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek (Jn 14,10-11).

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár az elvonultság nagyon is szükséges az imádság gyakorlásához, de az Istennel való kapcsolat megélése nem korlátozódik az imádság idejére. Ha ugyanis az ember az életében nem törekszik ennek az imádságban megszületett kapcsolatnak a fenntartására, akkor imádsága sem hiteles. Ezért van az, hogy a Kármel – bár küldetéséhez alapvetően hozzátartozik az imádságnak megfelelő elvonultság, a csend biztosítása saját tagjai és a kívülállók számára egyaránt – nem a pusztában való megtelepüléshez ragaszkodik mindenáron (mint első remetéi a Kármel-hegyén), hanem az Istennel való kapcsolathoz. A Kármel tehát Jézusnak az Atyával mindig és mindenhol megélt szeretetkapcsolatának a titkaiba szeretne behatolni.

E Jézus által mindenhol megélt és általunk is mindenhol megélhető legfontosabb kapcsolat utáni vágyat fedezhetjük fel Szent Terézia szavaiban, aki az általa alapított szemlélődő kolostorokban élő lányainak ezt írja: Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán csak félreeső zugokban volna lehetséges a belső ima (Az alapítások könyve 5,16). Mindazokat, akik a kármelita lelkiséget – hivatásuknál fogva - a világban próbálják megélni, különösen is megerősíthetik hivatásukban a szentanya alábbi mondatai: A szeretetnek nehéz körülmények között kell érvényesülnie, leányaim! Nem a magányos zugokban, hanem az alkalmak kellős közepében. S higgyétek el nekem, hogy bár itt több hiba fordul elő, s talán némi sérelem is esik a lelken, összehasonlíthatatlanul nagyobb a lelki hasznunk (uo. 5,15).

A Kármel – Illés kútja, mely a legmélyebb szomjúságával szembesíti az embert, hogy képessé tegye az evangélium által felkínált élő víz elfogadására

A Kármel-hegy remetéinek életét és Avilai Szent Teréz idézett sorait összevetve érthetjük meg a Rend mai Rendelkezéseinek egyik fontos állítását, ami szerint a Terézi Kármelt egyszerre jellemzi a Kármel lelkületéhez és hagyományához való hűség és a szüntelen megújulás akarása (n. 1). A Kármel - misztikus célját, az Istennel való egyesülés vágyát, fel nem adva, hanem még inkább elmélyítve – így tágult ki olyan egyetemes távlatokra, amelyben minden keresztény ember, életállapota és egyéni hivatása sajátosságainak figyelembe vételével, megtalálhatja és megtanulhatja legalapvetőbb hivatását, amit a Katekizmus így fogalmaz meg: Az ember arra teremtetett, hogy közösségben éljen Istennel, akiben megtalálja boldogságát (KEK 45).

A Kármel tehát az ember létének kiteljesedését és a hozzá vezető utat kínálja fel az Istennel elmélyülő kapcsolat lelki kincseinek megosztása által annak tudatában, hogy az ember mind természete, mind hivatása révén vallásos lény. Istentől származik, Isten felé megy, és csak úgy él emberhez méltó életet, ha szabadon megéli Istennel való kapcsolatát (KEK 44). Minderről prófétai egyértelműséggel tesz tanúságot az egyre több tudás birtokában önelégültnek tűnő, de szíve mélyén kielégületlen mai ember előtt. Keresztes Szent János ezért merészeli ilyen egyértelműséggel kimondani: „Ahol nem tudják Istent, nem tudnak semmit” (A szellemi páros ének 26,13).

A Kármel az imádság iskolája

Még ettől is több: a hiteles katolikus keresztény hit megélésének iskolája. Nem egy pusztán intellektuális lelki kíváncsiság kielégítésére szolgál. Mesterei tanításukat az élő Istennel a hitben megélt tapasztalataikból merítették, s azt állították, hogy olvasóik csak akkor fogják igazán megérteni tanúságtételüket, ha maguk is saját tapasztalatra tesznek majd szert ezen a téren. Ezért nem csak beszélnek vagy írnak az imádságról, mint az Istennel való élő kapcsolatról, hanem észrevétlenül a saját Istennel való párbeszédjükbe vonják be a tanítványaikat. Keresztes Szent János például így indokolja és jellemzi rövid írásai szükségességét a Mondásaihoz írt előszavában: Te, Uram, szereted az okosságot; szereted a világosságot; szereted a szeretetet, jobban, mint a léleknek valamennyi egyéb cselekvését. Azért tehát ezek a mondások okosítani fogják a haladót, világítani fognak neki az úton, és éleszteni fogják haladtában a szeretetét. Maradjon tehát távol a világ szónoklása; távol legyen minden szószaporítás és az emberi okosságnak száraz, gyönge és csalárd beszédmódja és ékesszólása, mely Neked mindig visszatetszik. A szívhez szóljunk édességgel és szeretettel áthatott szavakat, melyekben Te kedvedet leled. (…) Te add meg ezt, Irgalom Atyja, mert nélküled, Uram, semmit sem tehetünk.

A Kármel tanítása és léte tehát nem eggyel több információt kínál a mai ember számítógépekkel bővített értelmi kapacitásának, hanem az ember szívéhez kíván szólni. Mint egy jó orvos, aki nem pusztán a szimptómák kezelésére törekszik, az isteni Orvostól tanult irgalommal párosult szókimondással állítja, hogy mi minden ember - a mai kor emberének is - legfőbb baja: A léleknek egészsége nem egyéb, mint Istennek szeretete, s így, ha szeretete nem teljes, akkor az egészsége sem az, s ennek következtében betegnek érzi magát (A szellemi páros ének 11,11). Az ember eme legfőbb szükségletének feltárásával a Kármel az Üdvözítővel – Krisztussal – való találkozás „helye”, a kút, ahol az Isten által felkínált ajándék, az „élő víz” forrása feltárul Isten és az ember szomjúságának összetalálkozásában. Illés kútjának vize – a Kármel léte és szentjeinek tanúságtétele – az ember szomjúságát felkeltve hirdeti: Isten szomjazik, hogy mi is szomjazzunk utána (KEK 2560). A Kármel-hegyi Illés-kútnál megszületett Kármel arra hivatott, hogy az élő Isten értünk aggódó panaszára adandó választ felszínre hozza az ember szívéből. Isten eme panasza - Jeremiás próféta közvetítő szavai által így hangzik: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek (Jer 2,13). Az Isten panaszára adandó egyetlen lehetséges válasz pedig azt jelenti, hogy az ember felismeri és tudatosan megéli az Istennel való kapcsolat szívébe ültetett vágyát, vagyis imádkozni kezd. Ebben - saját szívének legmélyebb vágyai és a benne imádkozó Lélek sugallatai mellett – hatékonyan segítheti őt a Kármel lelki mestereinek tanúságtétele, hogy azok példáján és tanításán felbátorodva, egyre mélyebben hagyja magát belevonni az imádság párbeszédébe, amely a hit felelete a megváltás ingyenes ígéretére, a szeretet válasza az Egyszülött Fiú szomjúságára (vö. KEK 2561).

Forrás: Kármeliták



2014. október 14., kedd

Egy konszekrált remetenő (Irene nővér) egy napja


Elmélkedés a szerzetesi hivatás jelentőségéről a mai világban

2015. július 5-től 12-ig

Nemzetközi találkozó olyan, már szerzetes közösségben élő fiatalok számára, akik a képzési idejüket töltik vagy akik már pár éve elkötelezték magukat a közösségükben.


Együtt gondolkodás katolikus, ortodox és protestáns közösségek és kongregációk vezetőinek a részvételével a szerzetesi elkötelezettség értelméről a mai világban és annak a megvizsgálása, hogy Roger testvér mit adott hozzá a „monasztikus élet terebélyes fájához”, aminek, - ahogy ő szerette ezt mondani -, Taizé „csak egy oltott mellékága”. Különböző műhelyfoglalkozásokon és bibliai bevezetőkön való részvételre is lehetőség lesz.


A találkozó részletes programja 2015 tavaszán kerül publikálásra.

On-line jelentkezés (18 és 35 év közöttiek részére): http://www.taize.fr/hu_article6433.html.

Jelentkezéskor fontos feltüntetni, hogy a szerzetesi hivatásról való elmélkedésen szeretne részt venni.

További gyakorlati tudnivalók: info2015@taize.fr.

Forrás: Taizéi Közösség


2014. október 11., szombat

Isten ismerősnek jelölt. Megerősíted?

Lelkinap fiatal nők részére a Jézus Szíve Testvérek szervezésében, 2014 október 19-én. 



A nap témája: Isten ószövetségi profilja   

A lelkinap egy három részes sorozat első alkalma lesz, mely november 23-án folytatódik  Az evangéliumok Jézusa témában, majd december 12-13-i hétvégén zárul "A kapcsolat megerősítése" témával. 

Az októberi és novemberi alkalom 10 órakor kezdődik közösségünk Horánszky utcai házában (Budapest, 8. ker. Horánszky u. 14.), 16 órától filmvetítéssel folytatódik, és a jezsuita 8-as szentmisével ér véget. A programrészekbe külön-külön is érdemes bekapcsolódni. Ebédet és vacsorát szívesen adunk. 

A decemberi hétvégén a tanulmányi házunkban (Budapest, 12. ker, Bíró utca 10.)  kínálunk lehetőséget a közösségünkkel való közelebbi ismerkedésre egy nyílt nap keretében. Szombaton 10 órától várjuk az érdeklődőket. A résztvevők számára étkezést és szállást tudunk biztosítani.

További információ és jelentkezés Mézinger Gabriella testvérnél a jelentkezes@sjc.hu címen.

Forrás: Jézus Szíve Testvérek