„Az Úr Lelke rajtam” (Lk 4,18). A Lélek nem egyszerűen „fölötte van”, hanem „betölti” a Messiást, áthatja, kíséri létében és tevékenységében. A Lélek ugyanis a Messiás „fölszenteltségének” és „küldetésének” elve: „fölkent engem, ... és elküldött, ... hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18). Krisztus tehát a Lélek miatt teljesen és kizárólag Istenhez tartozik, részese Isten végtelen szentségének, aki Őt meghívta, kiválasztotta és elküldte. Így tehát az Úr Lelke úgy nyilatkoztatja ki magát, mint az életszentség forrását és meghívást az életszentségre.
Az Úrnak ugyanez a Lelke Isten egész népe „fölött” is ott van, s ezt a népet Isten arra „szenteli” és arra „küldi, hogy hirdesse az üdvösség Evangéliumát. Ugyanez a Lélek Isten népének minden tagját „megrészegíti”, „megpecsételi” (vö. 1kor 12-13; 2kor 1,21; Ef 1,13; 4,30), és az életszentségre hívja őket.
A Lélek nyilatkoztatja ki és közli azt az alapvető hivatást, melyet az Atya öröktől fogva mindenkinek szánt: arra hív tudniillik, hogy „szentek és szeplőtelenek legyünk az Ő színe előtt a szeretetben, akaratának tetszése szerint, mellyel fogadott fiaivá rendelt minket Jézus Krisztus által Őbenne” (Ef 1,4-5). A Lélek nemcsak kinyilatkoztatja és közli ezt a hivatást, hanem erőt és akaratot ad teljesítéséhez: Ő, a Fiú Lelke (vö. Gal 4,6) hasonlóvá tesz Krisztushoz és részesít az Ő fiúi életében, azaz az Atya és a testvéreink iránti szeretetben: „Ha a Lélek szerint élünk, cselekedjünk is a Léleknek megfelelően” (Gal 5,25). E szavakkal Pál apostol arra emlékeztet, hogy a keresztény lét „lelki élet”, azaz a Lélek élteti és vezeti az életszentség vagy a szeretet tökéletessége felé.
A Zsinatnak azt a megállapítását, hogy „minden rendű és rangú krisztushívő meghívást kapott a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére”, leginkább a papokra kell alkalmazni: ők ugyanis nemcsak azért meghívottak, mert meg vannak keresztelve, hanem azért is, mert papok, azaz az ordo szentségéből fakadó különleges jogcím alapján.
A papok „lelki életéről”, az ajándékról és felelősségről, hogy „szentek” legyenek, a Zsinat hosszan és sürgetően mondja: „Az ordo szentsége a papokat a Pap Krisztushoz teszi hasonlóvá, hogy a püspök munkatársaiként, mint a Fő szolgái az Ő egész testének, az Egyháznak munkásai és építői legyenek. Miként az összes krisztushívők, a keresztség szentségében ők is megkapták annak a hivatásnak és kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy – amennyire az emberi gyöngeségben lehetséges – tökéletesek legyenek az Úr szava szerint: 'Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes' (Mt 5,48). E tökéletesség elnyerése a papok számára különlegesen is kötelező, mert az ordo fölvételével új módon Istennek lettek szentelve, Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközeivé váltak, hogy az Ő csodálatos művét, mely az egész emberiséget isteni erővel újra egyesíti, az idők folyamán folytatni tudják. Mivel tehát a maga módján minden pap Krisztus személyét képviseli, különleges kegyelmet kap arra, hogy a rábízottaknak és Isten egész népének szolgálva jobban megközelítse Annak tökéletességét, akit képvisel, és a test emberi gyöngeségét Annak szentsége orvosolja, aki számunkra 'szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített Főpap lett'” (Zsid 7,26).
A Zsinat tehát elsősorban arról beszél, hogy az életszentségre szóló meghívás „általános”. E meghívás gyökerei a keresztségben vannak, mely a papot mint krisztushívőt jelölte meg, „testvért a testvérek között”, aki mint Isten népének tagja, örömmel osztozik a többiekkel az üdvösség ajándékain (vö. Ef 4,4-6), s neki is kötelessége, hogy „a Lélek szerint” kövesse a Mestert és Urat. Szent Ágoston híres szavait idézzük: „Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény... Az számomra kockázat, emez üdvösség.”
A zsinati szöveg ugyanilyen világosan beszél az életszentségre szóló „különleges” hivatásról, mely az ordo szentségéből ered és a papok sajátja, s egy új fölszentelés, amit ordinációnak nevezünk. Erre a különleges hivatásra utal Szent Ágoston, amikor fenti szavait kibontva így folytatja: „Ha tehát örvendetesebb nekem, hogy veletek együtt meg vagyok váltva, mint hogy elöljárótok vagyok, akkor – miként az Úr parancsolta – egyre inkább a szolgátok akarok lenni, nehogy hálátlan legyek azért az árért, amellyel megváltottak, hogy szolgatársatok lehessek.”
Ezután a Zsinat néhány, a papok lelki életében fontos dolgot részletesen taglal. Ezek legtöbbje sajátos „fölszenteltségükkel” kapcsolatos, mely Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához teszi őket hasonlóvá; vagy a sajátosan papi „küldetéssel” szolgálattal kapcsolatos, mely alkalmassá teszi őket arra, hogy „Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközei legyenek” és „Krisztus nevében és személyében” cselekedjenek. Mindez egész életükre vonatkozik, mely arra hivatott, hogy „evangéliumi radikalizmussal” tegyen tanúságot Krisztusról.[46]
Forrás: PASTORES DABO VOBIS (A PAPKÉPZÉSRŐL KORUNK KÖRÜLMÉNYEI KÖZÖTT) - II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz, a papokhoz és az egész katolikus egyház minden hívőjéhez, 1992. március 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése