2018. július 29., vasárnap

Új munkatársunk érkezik


Jó pap szeretnék lenni! - A nevem Kovács József, a gyergyói medence nyugati részének magaslatában fekvő Borzonton születtem, 1992. május 21-én. Szeretteim örömére, mint a család első gyermeke érkeztem Isten csodálatos világába. Gyakorló hitéletű székely családba nevelkedtem, van egy fiútestvérem, akivel gyermekkoromban számtalanszor siettünk a templomba, együtt kerestük a jó Istent, sok kedves élmény köt egymáshoz. Kisóvodás korom óta rendszeresen ministráltam.


Elemi iskolámat szülőfalumban a borzonti „Gaál Tamás” általános iskolában jártam, középiskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson végeztem római-katolikus teológia osztályban. A jó Isten hívása, a papi hivatás szikrája már gyermekkorom éveiben ott éledezett a szívemben.

Kedves szülőfalum csendes környezete, a felhőtlen, szép gyermekkorom talajként szolgált az isteni mag kikelésének. Isten a csendben, az egyszerűségben szólított meg.

Elsőáldozó gyermekként fogalmaztam meg először: „ha nagy leszek papbácsi szeretnék lenni!” A bennem állandó keresést és nyugtalanságot okozó vágy állandóan elkísért.  Szülőfalum Gyergyóalfalu leányegyházközsége, gyermekkoromban általános gyakorlat volt, hogy mindig a tisztelendő urak jártak hozzánk hittant tartani, szentmisét végezni, közösséget építeni.


Családom után, a tisztelendő urak lelkes, példamutató élete még inkább felsejtette bennem az érzést, a vonzást a papi hivatás iránt. Papi magatartásuk és tevékenységük által Isten kezében eszközök voltak, akik által a jó Isten belopta magát a szívembe.

A bennem egyre érlelődő Istenadta hivatást serdülő fiatalként is éreztem, tudtam mindvégig, hogy a jó Isten többre hív. A középiskolai évek alatt kereső fiatalként segítségemre volt a számtalan plébániai program, a táborok, a közös zsolozsmázások, szentmisék, beszélgetések. Ezek mind segítettek a fejlődésben, hogy az Isten álmodta szép életet, a hivatást, amit számomra Isten adott felismerhessem és kibontakoztathassam.


Családom és barátaim ez idő alatt sejtették, hogy fontolgatom, érlelgetem magamban a papi hivatás gondolatát. Családom, baráti köröm részéről mindvégig támogatást kaptam. A felismert hívó szóra „Igent” mondtam, és a sikeres érettségi után 2011-ben felvételemet kértem a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe.

2011 őszén mély vágyakkal, lelkesedéssel léptem a Papnevelő Intézet falai közé.A mindennapok beosztott napirendje, a rendszeres imádság, a tudományban való elmélyedés és a számtalan lelkigyakorlat megtapasztalhatóvá tette számomra a jó Istent. A személyes imádságok, kapcsolatok, a közösségi élet illetve az igaz baráti beszélgetések által tetten értem szívemben nemegyszer az Istent, világossá vált számomra, hogy mások által szól és üzen a jó Isten, Ő személyes valóság az életemben.

2018. június 29-én Érsek atya kézrátétele és az Egyház felszentelő imádsága által pap lettem. Újmisés kinevezésem augusztus 1- től a csíkszeredai Szent Kereszt Plébániára szól. Nagy lelkesedéssel, tenni akarással, szolgálatkész lélekkel állok a rám köszönő papi élet kihívásai elé, mindennapi feladataim teljesítését azzal a tudatossággal és lelkülettel akarom végezni, hogy az Isten velem van. 

Papi hivatásom ajándékáért egész papi életem legyen a köszönet Istennek. Életvitelemmel, magatartásommal üzenni szeretném a világnak, hogy Isten létezik, Ő egy jó Isten, akinek gondja van az életünkre. Hiszem azt, hogy minden jószándékú törekvésemben velem lesz, és embertársaim szolgálata által pedig növekedni fog az Ő országa itt a földön.  Jó pap szeretnék lenni!

Darvas-Kozma József atya

Forrás: Krisztussal a keresztet népemért blog


2018. július 23., hétfő

Küldetésünk van

Beszélgetés Bátor Botonddal a 700 éves pálos rendről

A pálos az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend. Működését a Szentszék 1308-ban hagyta jóvá. A rendet Boldog Özséb alapította, aki 1252-ben közösségbe gyűjtötte a Pilis hegységben élő remetéket, és szabályzatot készített számukra.

A remeték közösségbe szervezése és a Remete Szent Pálról elnevezett rend alapítása óta eltelt évszázadok történéseiről és a pálos rendnek a mai magyar társadalomban betöltött szerepéről Bátor Botond atyát, a Magyarországi Pálos Rend új tartományfőnökét kérdeztük.


– A rend alapítása óta eltelt hét és fél évszázad során csodákban bővelkedő, nyugodt és meglehetősen hányatott időszakok váltották egymást. Mi az, amit feltétlenül érdemes kiemelnünk ebből a hosszú periódusból?

– A csodák sorát talán már az alapításnál kezdhetjük. Isten munkáját kell látnunk abban, hogy Boldog Özséb, a nagy hatalmú kanonok egyszer csak úgy határozott: leveti gazdagságát és hatalmát, és kivonul a rengetegbe magokon élni és vezekelni. Komoly fordulatot hozott rendünk életébe az a momentum is, amikor Nagy Lajos király tizenhat márianosztrai pálost Lengyelországba küldött, hogy kolostort alapítsanak Czestochowában. Csak évszáza­dokkal később mutatkozott meg ennek a bölcs előrelátásnak a hasznossága, amikor a hazánkban komoly szorongattatásnak kitett rend tagjai ott, Czestochowában éltek tovább, hogy aztán a viharos időszak elmúltával visszatérjenek, és itthon is újra életre keltsék az özsébi remeteszellemiséget.

– Mennyire életképes egy imára, vezeklésre, remeteségre épülő közösség a huszonegyedik században, a számítógépek, mobiltelefonok világában, a kommunikációra épülő társadalomban?

– Gyakran szegezik nekem ezt a kérdést, többnyire kritikusan. De el kell mondanom, semmilyen feloldhatatlan ellentétet nem látok a rend szellemisége és korunk kihívásai között. Mi minden olyan lehetőséget kihasználunk, amit a modern technika megad nekünk, közben azonban vigyázunk, nehogy az eszközök rabjaivá váljunk. Szolgálatunk, engesztelésünk a legfőbb parancsra, a szeretetre épül. Ehhez a szolgálathoz szükségünk is van a modernitásra. Ugyanakkor ez senkit nem akadályozhat meg abban, hogy rendünk tagja legyen. Hogy igazi pálos legyen.

– Az alapítása óta eltelt hét és fél évszázad alatt a hiten túl mit adott a pálos rend a magyarságnak?

– Személyekben? Tudósokat, politikusokat. Hogy csak néhány nevet említsek, Gyöngyösi Gergely történetírót, az államférfi Martinuzzi „Fráter” Györgyöt, Ányos Pál költőt, Esterházy Imre hercegprímást és még sorolhatnám… Lelkületben? Megerősödött hitet abban, hogy feladatunk, küldetésünk van, segítenünk kell mindenkin, aki ebben az összekuszálódott világban felénk fordul. Számban? A rendszerváltás utáni újrakezdés óta, ha lassan is, de gyarapszik rendünk. Ez pedig jó jel, főleg ha Pázmány Péter mondatát idézzük, aki szerint: „édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni, és ugyanazokkal fogsz hanyatlani”.

– Az ön személyében júliustól új tartományfőnöke van a magyarországi pálosoknak. Mik a tervei? Marad Petőfiszálláson – Pálosszentkúton, vagy más állomáshelyre kell mennie?

– Igen, most azt a feladatot kaptam az elkövetkező három évre, hogy rendi családunkat vezessem. Tudom, el kell fogadnom ezt az új kihívást, de nagyon nehéz szívvel teszem. Szerettem itt együtt lenni a tiszta szívű alföldi emberekkel. Megszerettem a falut, azt a csapatot, amely mindig segített munkámban és körülvett szeretetével. Sokáig töprengtem, hogy talán itt kellene maradnom, és innen ellátnom a vezetői feladatokat. Egy idő után aztán rájöttem: ez képtelenség. Plébánosi és házfőnöki feladataim megfelelő ellátása mellett ugyanis épp a legfontosabbra, a rend irányítására nem tudnék kellőképp odafigyelni. Ezért úgy döntöttem: a budapesti Sziklakolostorban dolgozom az elkövetkező időben.

– Vagyis elmegy. Ki érkezik majd a helyére?

– Úgy gondolom, Barnabás testvér a legalkalmasabb erre a feladatra. Több okból is. Egyrészt éveket töltött már itt korábban, s az emberek elfogadták, szerették. Barnabás atya is szívesen volt ebben a kolostorban. Másrészt egy ilyen kegyhely irányításához gyakorlatias emberre van szükség, őt pedig pontosan ilyennek ismerem.

– Mit emelne ki a 700 éves évforduló programokban gazdag ünnepi rendezvényei közül?

– Először is a július 25-26-i Keresztény Motoros Zarándoklatot. Bár nem szorosan kapcsolódik az évfordulós programokhoz, fontosnak tartom, hogy augusztus 20-án szentmise keretében szenteltük meg a petőfiszállási iskola előtti téren felállított keresztet, amely közadakozásból és a helybeliek áldozatos munkájával valósult meg, s amelyre nagyon büszke vagyok.

– A rendszerváltás után Magyarországon is újjáéledtek a szerzetesrendek. Számos fiatal választja ezt az életet. A pálos rend iránt mekkora az érdeklődés?

– Számos rend – gondolok itt a bencésekre, ferencesekre, piaristákra – az előző rendszerben is ismert volt. A pálosok iránt az 1995-96-os években nőtt meg érdeklődés a hivatások tekintetében. Az akkor elkezdődött érdeklődés azóta sem változott. A mai napig minden évben két-három, esetenként több fiatal (újonc) jelentkezik, hogy felvételét kérje rendünkbe. Bizonyos mértékű utánpótlás tehát van. De mi elsősorban olyan fiatalok jelentkezését várjuk, akik nemcsak a pálos rend iránt mutatnak érdeklődést, hanem hivatást is éreznek arra, hogy Remete Szent Pált követve egész életüket Isten közelében töltsék, illetve vállalkoznak arra, hogy Boldog Özséb példája nyomán felajánlják életüket, imádságaikat és tevékenységüket a magyarságért, engesztelésül Istennek.

Névjegy

Páter Bátor Botond 1967. november 15-én, Budapesten született. Kecskeméten, a piaristáknál érettségizett 1986-ban. Egy évig teológiát tanult a Budapesti Hittudományi Akadémián. Egy évvel később jelentkezett kispapnak a győri szemináriumba. 1989-ben behívták katonának, Hódmezővásárhelyen szolgált. Leszerelés után folytatta teológiai tanulmányait. 1991-ben kérte felvételét a pálos rendbe. 1994-ben szentelték diakónussá, 1995-ben pappá. 2002-ben nevezték ki a szentkúti kolostor, egyben a petőfiszállási plébánia vezetőjévé. 2008 júliusától a magyarországi pálosok tartományfőnöke.

Szász András

Forrás: Família magazin - 2008


2018. július 18., szerda

GPS - lelki útvonaltervező műhely 2018



Néha úgy érzed, nem tudod, hol tartasz az életben? Zsákutca felé haladsz, nem veszed észre a STOP táblát, esetleg forgalommal szemben találod magad az egyirányú utcában? Nem tudod, hol a kiút a körforgalomból?

Mindig van lehetőség az újratervezésre!
Ne sodródj a forgalomban, hanem lassíts, parkolj le, keress új koordinátákat az életedhez!

Ebben segít a Sacré Coeur nővérek útkereső műhelye, ahol nyolc estén keresztül együtt keressük az utat, amire Isten hív téged.

Várjuk azokat a 20-30 év közötti fiatalokat (lányokat és fiúkat is), akik arra vágynak, hogy másokkal közösen keressék életük értelmét, lelkük nyugalmát, a helyes célokat és utat.

A műhely októbertől keddenként 18 és 21 óra között találkozik Budapest belvárosában.

Forrás: Sacré Coeur Nővérek





2018. július 16., hétfő

"Fontosnak tartom a lelki életet tápláló kegyelemforrásokat"

Beszélgetés Tölgyesi Csaba Alberik atyával, ciszterci szerzetessel

A szervezők között volt beszélgetőpartnerem, Alberik atya is, akivel különböző szálak kötnek össze (közös ismerősök, származási hely, hivatás).


- In medias res, azaz vágjunk a dolgok közepébe! Az előző politikai rendszerrel kapcsolatosan kérdezem: tekintettel arra, hogy édesanyja tanárnő volt, hogyan vett részt a szentmiséken?

- Ez egy sajátos esemény volt az életemben, a szentmisén való részvételünk édesanyám állásába került volna. Ezért azt a megoldást választották szüleim, hogy inkább egy hozzánk közel eső település templomában vegyünk részt a vasárnapi szentmiséken. A másik megoldás az volt, hogy a helybéli templom sekrestyéjéből hallgattuk a szentmiséket hangszórón. Ezt rendszerint vagy nem értettük (a húgommal), vagy nem érte el a szívünket. Biztos támpont azonban - és erre nem tudok meghatódás nélkül gondolni - édesapám áhítattól sugárzó arca volt. Ez jelezte számukra, hogy ami ott bent történik, az fontos, mert édesapám teljesen belefelejtkezett. Nagyon hálás vagyok ezért neki.

- Mi motiválta arra, hogy pap, ciszterci szerzetes legyen?

- Erre csak egy és igen rövid választ tudok adni: Isten mindenkinél jobban szeretett. Mindig is vonzott a monasztikus élet. Az olyan titokzatos volt a számomra. Amikor behatóbban megismertem a ciszterci életet - egyszerű, dísz nélküli monostorok, kétkezi munka és istendicséret - és annak magyarországi változatát (az imádságos élet mellett gimnáziumtanári és plébániai-lelkipásztori munka) egyértelmű volt a számomra, hogy Isten erre hív.

- Hogyan alakul a ciszterci szerzetes egy-egy napja?

- Egy örökfogadalmas ciszterci szerzetes napját az éppen adott élethelyzete és beosztása határozza meg. Ha a monostor csendjében él - mint magam is -, de lelkipásztori munkát végez, akkor a napjának egyik felét az istendicséret tölti ki, a másik felét pedig a lelkekért végzett szolgálat. Nagyon fontosnak tartom a lelki életet naponta tápláló kegyelemforrások felhasználását: zsolozsma, szentmise, elmélkedés, lelki olvasmány, szentírásolvasás, rózsafüzér. Ha ezeket sikerül alaposan elvégeznem, illetve ezeken részt vennem, akkor a személyes munkámban "kézzelfoghatóan" jelen van Isten. A monostori napirend persze mindenkor kötelez. Ez számomra nem teher, hanem út, és ezért nem nehéz megtartanom. Ha az ember megszokja, már el sem tudja nélküle képzelni a hétköznapjait. Mindezek mellett van idő a teljes kikapcsolódásra is évente egyszer, amikor a szüleinket látogatjuk meg.

- Jelenleg szerzetesként milyen szolgálatot teljesít?

- A Zirchez közel eső plébánián, Olaszfaluban dolgozom mint plébános, ott hitoktatok is, a zirci cserkészcsapatot vezetem, Zircen kórházi lelkipásztori szolgálatot is végzek. E mellett lelkigyakorlatot vezettem és ifjúsági lelki napokon elmélkedéseket is tartottam már.

- Egyik közös ismerősünk Beer Gergely plébános...

- Gergelyt fiatal papként ismertem meg. A szomszédos Bajsán volt plébános, de besegített Topolyán is. Egészen modern eszmeisége gondolkodásra sarkallt minket. Szerette a fiatalokat, és a saját szintjükön szólította meg őket. Ez nekem nagyon imponált. Nem volt benne póz, nem ismerte a papi felsőbbrendűség-tudatot. Egyszerűen szólt hozzánk, és megbízott bennünk. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy komolyabban érdeklődjek a papi hivatás után. Úgy gondoltam, ha a lelki atya egy ilyen közvetlen ember tud lenni, akkor bizonyára sok fiatalt tud Istenhez vezetni. Az őszintesége is nagyon hiteles volt. Nem tagadta, hogy nem célba ért a papságával, hanem vallotta, hogy úton van. Ezt alázattal tette, és ez még nagyobb bizalomra sarkallt engem a jó Isten iránt. Sokkal imponálóbb egy, a hibáit vállaló pap, mint akinek a hibáiról csak a háta mögött beszélnek az emberek. E helyütt szeretném megköszönni neki, hogy jókora része volt a hivatásom kialakulásában. Isten áldása kísérje őt a lelkekért végzett munkájában.

- Van-e valamilyen különlegesség, ami Bácstopolyához köti?

- A bácstopolyai templom tövében vannak a papi hivatásom gyökerei. Ott ministráltam, ott kapcsolódtam bele a helyi közösség életébe. Szeretem azt a mezővárost, szívesen járok haza. Egyfajta feltöltődést hoznak számomra a Topolyán töltött napok. Találkozom az ismerősökkel, misézem nekik, és sokféleképp szeretném kifejezni, hogy hálás vagyok nekik: imáikért, áldozataikért, amelyekkel a papsághoz segítettek

- Mit üzen a horvátországi magyar olvasóknak?

- Üzenem, hogy imádkozzanak papi hivatásokért, mert ha egy magyarok lakta faluban már nem anyanyelvünkön hirdetik Isten igéjét, hosszú távon az már a teljes asszimilációt készíti elő. Magam is imádkozom azért, hogy magyar illetve magyarul is jól tudó papjaik legyenek. Isten áldja meg mindnyájukat!   

Forrás: http://www.emagyar.net - 2008


2018. július 10., kedd

Ügyvédbojtárból lelkipásztor

Rumszauer Miklós, a kaposvári Szent Margit–Szent József-templom plébánosa, a püspökség bírósági helynöke a Kaposvári Egyházmegye elsőként felszentelt papja, aki az ügyvédi hivatás helyett a papságot választotta.


Káplánként a székesegyházban, majd a nagykanizsai Jézus Szíve-templomban szolgált. Római tanulmányok után Balás Béla megyéspüspök titkáraként tevékenykedett, s tizenöt esztendeje a Szent Margit–Szent József-templom plébánosa, aki jogi doktorátusa mellett kánonjogi doktorátust is szerzett, és később elvégezte a Semmelweis Egyetem lelki gondozói szakát is, hogy még nagyobb empátiával és humánummal pasztorálja híveit – gyógyítva sebzettségüket.

Az ezüstmiséjére készülő atya legkülönfélébb korcsoportok kedvelt papja, aki immár negyed százada kiemelkedő intellektussal és humorral van jelen hívei között akár egyházi, akár világi eseményeken, hiszen az evangelizáció legkülönfélébb alkalmait megragadja, hogy a rábízottakat még közelebb vigye Istenhez. A fiatalok körében missziós lelkülettel, különös spiritualitással végzi a hitébresztést, számos közösség, zarándoklat és imatábor lelki vezetője, aki külföldi tapasztalatait is beépíti áldozatos papi munkájába. Több gyümölcsöző külföldi kapcsolat létrehozója, amelyek az egyházközség, sőt az egyházmegye lelki életét is gazdagítják. Templomában gyakran szervez koncertmiséket, hangversenyeket, kiállításokat, művész-közönség találkozókat, hiszen bámulatos érzéke van a legkülönfélébb művészeti ágakhoz, s a kultúraközvetítéshez. Korábbi főpásztora, Balás Béla püspök atya nem véletlenül nevezte egyik kedves papjának plébániáját „lelki cukrászdának”.

Az 1993. július 3-án felszentelt papot sokan hívják Rumosnak, de nem azért, mert kedveli a rumot – bár el tudnám képzelni hatalmas karimájú szalmakalapban, egy pohár kubai rummal a kezében, de csak kristálypohárba töltve, miközben nagyot slukkol márkás havannai szivarjából és füstkarikák táncolnának arca előtt –, hanem szeretetből, hiszen a Rumszauer név legpraktikusabban így rövidíthető.

Én is így hívom, s gyakran találkozom a „szent poéngyárossal”, aki online kapcsolatban van az égiekkel, és egy-egy vicc mindig akad tarsolyában nekünk, földieknek, és tudható, hogy a papok mesélik a legkiválóbb vicceket. Az is feledhetetlen, amikor a nagykanizsai hívekkel búváruszonyos felszerelésben Miklós atya eltáncolta a Hattyúk tavában a hattyú halálát, s ez nem volt vicc…

Mint ahogy a rendszeres kajak- és sítúrák is elengedhetetlenek a testi-lelki regenerálódáshoz. Ám ekkor sem nyughat. Ilyen SMS-eket küld januárban, februárban: A síparadicsomból szeretettel gondolok rátok. Sonkát reggelizek és epret. Süt a nap, gyönyörű a táj. Én meg válaszként: részvétem, mély részvétem…

Kegyelem, hogy „csatolt fájlként” az elmúlt évtizedekben csaknem egy tucatszor kelhettem vele útra Medjugorjébe – hol feleségemmel, hol fiainkkal –, hogy még közelebb az éghez hallgassuk bronzrelief-stációknál született elmélkedéseit. A kishegy, az első jelenések hegye, s a Krizsevác nem az a hely, ahol kalodába zárhatók az érzelmek, és parancsolni lehet a könnyeknek. Életünk zarándokútját járjuk itt is.

Öt éve Miklós atya így elmélkedett az első állomásnál: „Jézust halálra ítélik. Mit lehet még mondani? Már mindent elmondtál. Tanítottál, csodákat műveltél a tereken, s a templom árkádjai alatt. Zubognak rád az igaztalan vádak. Mindenki tudja, hogy a hazugság nyílt színen folyik. Szövetkeztek ellened, amikor valójában kész az ítélet, és a felszínen cirkusz folyik. Eldöntötték a sorsodat, amikor alkalmat kerestek arra, hogy megöljenek, kifosszanak. Te egyedül, mindenki más veled szemben. Méltósággal hallgatsz, de ennek a szótlanságnak súlyos az üzenete: nem védekezel, pedig megtehetnéd. Emelt fővel fogadod a vádakat, mert biztos vagy abban, hogy a tiszta oldalon állsz. Lehet-e, kell-e még bármit mondani, amikor úgy látszik, minden ellened szövetkezik? Jézus a hallgatás méltóságával felel a vádra, zárva marad a szája, és a szótlanság súlyos jeleként áll ott a világban. Figyelemfelkeltőbb, mintha bármit szólna. Megrázóbb, mintha tiltakozna.

A te életedben is adódnak helyzetek, amikor nem kell felelned, amikor a vádakra zárva marad a szád. Amikor a szótlanság súlyos vádjával felelhetsz, mert nem csak ostorból lehet korbácsokat fonni. Rengeteg helyzet van az életedben, amikor a szavaddal gyilkolsz, a szavaddal ítélsz meg, amikor ellehetetlenítesz valakit. Kérünk Téged, Isten, óh, ártatlan bárány, szeplőtlen jóság, örök tisztaság, taníts meg minket a kellő időben szótlanoknak maradni, a vádakat méltósággal fogadni! Taníts meg minket a kör közepén, kiszolgáltatottan állni! Taníts meg minket arra, Urunk, hogy miként kell egyenes derékkal állni, amikor minden szövetkezik ellenünk, ellened! Adj erőt, Krisztus, hogy kövessünk a kereszten!

Ezt követően arra kért bennünket, hogy a következő állomásig azzal forduljunk Istenhez, hogy mutassa meg azokat a szituációkat, amikor életünk során a szavunkkal vétkeztünk, amikor igaztalanul sértettünk meg másokat, amikor jogos, vélt vagy valós felháborodásunkban, az igazság álvédelmében látszólagosan léptünk fel – megsebezve a másik embert, a kiszolgáltatottat, a gyengébbet.

Zarándoktalpak milliói által koptatott köveken kapaszkodunk feljebb és feljebb; sűrűsödik, majd tisztul múlt és jelen. Régi és új kapcsolati hálókat stoppol meg vagy sző újra a Szentlélek. Pásztor és a nyáj együtt van. Szinte hallom a bölcs megállapítást, amit jó pár éve egy maturandus fogalmazott meg: azért jön oly szívesen Medjugorjébe, mert itt legalább nem követ el bűnt. Miklós atya híveket, keresőket, cursillistákat, vállalkozókat is vezetett már el ide, és a családtagok is rácsodálkozhattak arra: ez is a való világ része, s ahogy maga fogalmazta meg: azért vágyakozik ide, hogy feltöltse szeretettankját.

Így van ez akkor is, ha Rómába megy. Nemcsak az „Örök Város” várja negyed százada pappá lett, hajdani diákját, hanem ő is gyakran vágyakozik ide. Szent II. János Pál pápa agóniája idején vagy kéttucatnyian lehettünk részesei egy általa szervezett és vezetett zarándoklatnak. Nemcsak a néhány hete elhunyt Péteri Pál pápai prelátus, a kaposvári Szent Kereszt-templom egykori plébánosa ismerte oly remekül Róma templomait – amelyekről népszerű könyveket írt –, hanem Rumos atya is. Szenvedélyesen beszél, bárhova is induljunk. Lélegzetelállító történeteket hallottunk tőle Isten hajlékainak építési körülményeiről, az alkalmazott ornamentikáról, a liturgikus terekről, a templomokat díszítő szobrokról, és művészettörténészeket felülmúló kiselőadásokat egy-egy festményről. De a szentek relikviáiról, a pápákról, a Vatikán kincseiről is élvezettel mesélt – megállíthatatlanul. Persze, mindig időt hagyva misére, imára, szeretettankunk feltöltésére.

Egy papnak talán mindannyiunknál nagyobb szüksége van arra, hogy időről időre kiürülő szeretettankja ne csak megteljen, hanem túlcsorduljon, hiszen aki hozzá fordul, aki általa kér Istentől jó szót, lelki vigaszt, tanácsot a mindennapokra, vezetést vargabetűkkel tarkított világunkban, elengedhetetlen a felé irányuló szeretet. A biztonságtudat, hogy a lelkipásztor „mindenkinek mindeneként” van jelen, aki vezesse, sebeit bebalzsamozza, s megerősítse e földi létben. Aki felhívja figyelmét a rá leselkedő zsákutcákra, józan mértéktartással rámutasson: élhetünk ugyan áldó hatalmak oltalmában, a szellemi harcot magunknak kell megvívni, hiszen a jó és a gonosz örök harcban állnak értünk.

Aki ismeri, tudja: Rumos atya fantasztikus dizájner. Nemcsak ötlete, ízlése is van. Ráadásul maximalista. A közelmúltban azt fejtegette, hogy a templom karácsonyi dizájnja vagy másfél évtizedre előre megvan a fejében. Kiemelt szerep jut ugyanis a hagyományos, szenteste előtti ünnepnek, amely egy nagycsalád szeretetével köszönt be, hiszen a papnak a hívek jelentik a családot. Bibliai igék, szabad imák, elmélkedések hangzanak el ilyenkor, s a közös éneklés is elmaradhatatlan része a találkozónak, amely kezdetben pezsgős koccintással folytatódott, az utóbbi esztendőkben viszont átható narancs és szegfűszegillatban, teával és forralt borral lépünk oda egymáshoz, hogy áldott ünnepet kívánjuk. Nemcsak helybéli hívek sereglenek össze a szíves invitálásra, hanem az ország különböző pontjairól is érkeznek ismerősök, barátok – szólóban vagy családjukkal; olyanok, akiknek életében jelentős helyet kap Rumos atya. Többen a hitük megtartását, párjukat vagy éppen házasságuk megmentését köszönhetik neki, s akadnak, akik a gyermekáldásért végzett közbenjárásáért hálásak. Sok a köszönnivaló…

Papsága mellett jogászként, szinkrontolmácsként, idegenvezetőként, mentálhigiénés szakemberként, egyetemi oktatóként, nyelvtanárként – hiszen vagy fél tucat nyelvet beszél – éppúgy megállja a helyét, mint népművelőként, művészettörténészként, zene- és színikritikusként. Vagy rendezőként. Jó pár éve már, hogy a kaposvári Kossuth téren advent idejére felállított betlehemhez húszperces verses-zenés összeállítást szerkesztett-rendezett – színészekkel és amatőrökkel, szólistákkal és kórusokkal. Igényes, tömegeket megállító produkció született, és nemcsak a hívek azonosultak az elhangzottakkal – kétezer éve Istengyermek költözött közénk –, kedves volt a keresők, s talán még az ateisták fülének is, hiszen a szakrális és a művészeti célon kívül ismeretterjesztő szándékkal készült a válogatás, amely végtelenített hangszalagon adott újabb és újabb impulzusokat a betlehemi jelenethez.

S ha már a kultúrát, a művészetek világát említettem: különösen az utóbbi években már-már művelődési központok rendezvénykínálatával vetekedő programarzenállal szólítja meg a híveket. Lehet, hogy fejére olvassák: nem feladata ez egy papnak, templomnak, plébániának, ám a plébános következetesen kitart amellett: a ma emberének is szüksége van arra a szellemi pluszra, arra az élményre, amely egy-egy koncertmisén, kamara-előadáson, kiállításmegnyitón, előadás-sorozaton éri. Bemutatkozott már itt többek között Maczkó Mária, Pitti Katalin, Virágh András, Bretz Gábor, Benke József, Czóbel Mariann, Siess Zsuzsa, K. Ékes Edit, Jambrich Liza, Gosztonyi Zoltán, a pécsi Mozart Kórus és Zenekar, a kaposvári Vikár Béla Vegyes Kar, a Szent Efrém Kórus, hogy csak néhány művészt és együttest említsek. Meg különben is: hit és művészet, egyház és kultúra régóta jegyben jár, így nem csoda, hogy a kultúraközvetítés is különleges missziója.

Kétségtelen: a néhány éve indult, Kaposváron is gyökeret eresztett Ars Sacra Fesztivál, a Szakrális Művészetek Hete zászlóshajója a Szent Margit-templom, amely egész éven át kínálja különleges csemegéit. S nem utolsósorban: a preevangelizáció része e sokszínű programsorozat.

E „lelki cukrászda” azonban arra bizonyság: így is lehet keresztény életet élni, Isten országának építőiként így is részt vehetünk a társteremtésben, az evangelizációban mi, a Teremtő ministránsai. Azok, akik bő termést hozhatnak egy jó pap lelki vezetésével, mentorálásával. Például papi hivatásokat, hiszen néhány ifjú pap neki (is) köszönheti, hogy rátalált erre az útra, és megmaradt rajta – a kezdeti elbizonytalanodás, kísértés után –, folytatva a szemináriumi éveket.

Az elmúlt negyed században nemcsak a Somogy Megyei Közgyűlés, hanem a megyeszékhely képviselő-testülete is felfedezte és elismerte a folyamatos lendületben lévő plébános tevékenységét, aki a hitélet megújításáért, a hívek lelki gondozása terén különös érzékenységgel végzett szolgálatáért, a fiatalok körében kifejtett pasztorációs tevékenységéért, valamint egyetemi oktatói, egyházjogászi és nem utolsósorban kultúraközvetítő tevékenységéért kapta meg a Somogy Polgáraiért-díjat, illetve a Kaposvár Városért kitüntetést. A vállalkozói szféra megyei Prima-díjra jelölte, s a közönségnek köszönhetően megkapta a közönségdíjat, de a közelmúltban átvehette a Kaposvári Polgári Kaszinó díját is. Miklós atya minden alkalommal úgy nyilatkozott: nagy megtiszteltetés számára az elismerés, s bár név szerint neki szól, a különféle díjakkal a Magyar Katolikus Egyházat ismerték el. Azt mondta: „Az adományozók észrevették az egyház értékmentő és -gyarapító szolgálatát, hiszen amikor lelki sebeket gyógyítunk, szentségeket szolgáltatunk ki, közbenjáró imát végzünk, lelkigyakorlatot tartunk, házasságot rendezünk, akkor az egész személyiségre hatunk.”

A plébános szerint a kapcsolatok, a sebzettségek gyógyítása a legfontosabb feladata, mert ha ez elmaradna, „szétesne” a folyamatos veszélynek kitett ember. Mindenkor erősíteni kell a helyes énképet, önismeretet, s ápolni a családi, rokoni, baráti viszonyokat, amelyek meghatározói az egészséges nemzettudat alakításának is.

Lelkünk sebzettségéről, s a gyógyulás útjáról, valamint a burnout-szindrómáról és a kiégés elleni harcról több helyen is hallottam előadni. A 70-es évek elejéig nem volt tudásunk arról, hogy a burnout egyáltalán létezik. Ma pedig már világjelenség a depresszió mellett. Egy német kutatás szerint azon személyek közül, akik nagy elánnal vetették magukat a munkájukba, öt év múlva minden negyedikre jellemző lesz a kiégés, mely során az élet értelmességének érzete is elveszíthető. A kiégés pedig nemcsak a munkára vonatkoztatható, hanem a házasságokra is…

Ahogy szárnyal a Lélek, úgy lehet folyamatosan úton Isten szolgája is. Szerte az országban, s a világban. Balás püspök nemegyszer megjegyezte: a Rumos már megint az éterben kering…

Csak nevettem a találó helyzetelemzésen, és mindig eszembe jutott: elaludni ugyan sokszor láttam, de ötlettelenül unatkozni még soha. Ha beszélt, lelkesen szólt; nemcsak az ambónál állva a templomban, hanem baráti körben is. Akkor is, amikor a kocsmában ücsörgők cserélték ki kocsija kerekét – ők voltak aznapi megmentői, ha úgy tetszik, angyalai –, meg akkor is, ha valami mély összefüggésre jött rá. Például arra, hogy milyen gazdag a cigánykultúra. Hallhattam cursillós előadásait is, csakúgy, mint tanúságtételeit az Antióchia közösségben, vagy a keresőknek szervezett Alfa-kurzuson. Számomra is kegyelem, ahogy tapasztalom, miként működik benne a Szentlélek, milyen „antennákkal” fogadja súgását, s adja tovább ajándékait.

Az egyház szolgálója időről időre mindent megköszön – ilyen többek között az évente átadott Arany Rózsafüzér-díj –, s olykor a háláját virággal is nyomatékosítja. Miklós atya kedvenc virágai közül a fehér rózsa viszi a prímet, melyet oly nagy kedvvel ajándékoz. Zalaszentlászlóra, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság országos konferenciájára sem érkezett üres kézzel. Amikor az előadótérbe lépett, egy nagy fekete sporttáskát szorongatott – gondoltam, hazafelé menet beugrik Kehidakustányba egyet wellnessezni, ami kedvenc kedvteléseinek egyike –, ám mint néhány perc múlva kiderült: nem erre készül. Bevezető gondolatait követően kizipzározta a táskát, és nyolcvan szál fehér rózsát nyújtott át hallgatóságának – így hajtva fejet a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben dolgozók szolgálata előtt. A meghatottságtól érdemes lett volna filmezni a résztvevők tekintetét…

Sebestyén Péter, a marosvásárhelyi Szent Imre-templom plébánosa Ezüstbeszéd című kötetében azt írja: „Lelkünk csendje a szavak zajszűrésével kezdődik, s a csend nem más, mint Isten szívdobogását hallgatni.”

Hiszem, hogy Miklós atyát papi jubileuma kapcsán mérlegkészítésre kéri az Úr, ám ehhez elengedhetetlen a szavak zajszűrése. Szüksége van erre, hogy az ezüstmisét követően megerősödve és felvértezve vághasson neki a rá váró évtizedeknek, hogy tanítása, imája által régi és újabb hívek ezrei meghallják Isten szívdobogását…

Lőrincz Sándor

Forrás: Jel lelkiségi és közéleti újság





2018. július 8., vasárnap

Élethivatásom nyomában hivatástisztázó hétvége

Ha szeretnéd Isten vezetését felismerni az életedben,

Ha szeretnél egy csendes, imádságos hétvégét eltölteni Isten jelenlétében,

Ha szeretnéd Istent megkérdezni, milyen hivatást álmodott meg a Te számodra,

és ha 18-35 év közötti fiatal vagy,

akkor szeretettel várunk Téged 

2018. augusztus 31 - szeptember 2. közt 

egy lelkigyakorlatos hétvégére.

Lesz sok csend, szentségimádás, szentmise, imádság, dicsőítés, túrázás Jézussal, beszélgetések.
 
Helyszín: Csobánka, Segítő Nővérek Rendháza.

Költség: 10.000 Ft.

Jelentkezési határidő: augusztus 24.

Érdeklődni és jelentkezni az alábbi e-mail címeken lehet:

Puskás Antal pálos szerzetesnél: antal.puskas@gmail.com

Égető Ildikó Anna bencés nővérnél: eildiko@gmail.com


2018. július 7., szombat

Új vatikáni dokumentum a Szüzek Rendjéről: Ecclesia Sponsae Imago címmel

Ez az első szentszéki dokumentum, amely elmélyíti és szabályozza a női megszentelt élet sajátos formáját, ami a Szüzek Rendje. Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai kongregáció prefektusa bejelentette: 2020-ban Rómában tartják a megszentelt életet élő szüzek világtalálkozóját, hogy a pápával ünnepeljék 50. évfordulójukat.


50 évvel az ősi Ordo virginum visszaállítása után, amelyet Boldog VI. Pál pápa kezdeményezett 1970-ben, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai kongregáció közzé tette új instrukcióját „Ecclesia Sponsae Imago” címmel. A dokumentum a szinodális munka eredménye, amelynek célja, hogy a püspököknek, a megszentelt életet élő nőknek és a képzésben résztvevő nőknek irányvonalakat adjon és előmozdítsa ezt az életformát.

A szüzek rendje

A szüzek rendje (ordo virginum) az egyik legrégibb kifejezetten Istennek szentelt életforma. Már Szent I. Kelemen pápa (ur. 88-97) szólt azokról a szüzekről, akik „a mennyek országáért” (Mt 19,12) mondtak le a házasságról. 1970-ben a Szentszék közzétette a szüzek rendjébe való iktatás új szertartását. Az új egyházjog először szól a szüzek rendjéről: „A megszentelt élet formáihoz csatlakozik a szüzek rendje, akiket, amikor megvallják Krisztus szorosabb követésére irányuló szent szándékukat, a megyéspüspök a jóváhagyott liturgikus szertartás szerint Istennek szentel, Krisztussal, Isten Fiával, misztikus módon eljegyez és az egyház szolgálatára avat. Hogy elhatározásukat hűségesen megtartsák, és az egyház életformájukkal összhangban álló szolgálatát, egymást kölcsönösen támogatva végezzék, a szüzek társulhatnak egymással.” (604.k. 1-2.§) A szüzek az avatás ünnepélyes szertartása (consecratio virginum) által „Istennek szentelt személlyé, az Egyház Krisztus iránti szeretetének jelévé, az égi Menyasszony és az eljövendő élet eszkatologikus képévé válnak. Az Istennek szentelt élet egyéb formáihoz kapcsolódva a szüzek rendje a világban élő nőt karizmája szerint imádságra, bűnbánatra, a testvérek szolgálatára és apostoli munkára kötelezi. Az Istennek szentelt szüzek közösséget alkothatnak annak érdekében, hogy fogadalmukat hűségesebben megtartsák.” (KEK 923-24.)

A 2020-as találkozó

A szöveg alapos történelmi áttekintésből indul ki, amely érinti a jelképeket, a rítusokat, a hagyományokat. Ezt azzal a szándékkal teszi, hogy új lendületet adjon a teljesen megváltozott körülmények között, amely lehetővé teszi a nők számára, hogy saját életközegükben maradjanak anélkül, hogy szerzetesi fátylat kellene viselniük. Ez az életforma az évszázadok során mindig megtartotta meglepő vonzerejét, az egyház gazdagságát tükrözve. Ezt a gazdagságot ünneplik majd 2020-ban Rómában a pápával együtt egy hatalmas nemzetközi találkozón – fogalmazta meg Braz de Aviz bíboros.

A világban élő szüzek

A Megszentelt élet évében érzékelhetően növekedett a megszentelt életet élő nők száma az öt kontinensen. Számuk több mint ötezer és megemelkedett az egyházmegyés püspökökhöz érkező kérések aránya is, akikre rá van bízva az Ordo virginum pasztorális gondozása. Az életforma ezáltal is megőrizheti saját identitását, tiszteletben tartva és értékelve a kulturális kontextusok sokszínűségét, amelyekben az ősi karizma kifejezésre jut. 

A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai kongregáció titkára José Rodríguez Carballo érsek az Instrukció három alapvető pontját emelte ki, amelyből a szöveg kiindul.

Hivatás és tanúságtétel

Az első a Szüzek Rendjének hivatása és tanúságtétele. A megszentelt szüzesség bibliai és krisztológiai alapjaiból indul ki, bemutatja a karizmát, annak spirituális jellegét, a rend tagjait alkotó nők által felvállalt életformát. Az Instrukció kiemeli e hivatás teljes ingyenességét és máriás jellegét, emlékeztetve, hogy a szüzek az avatás ünnepélyes szertartásán (consecratio virginum) keresztül „az egyház eszkatológikus jelévé, Krisztus jegyesévé” válnak. Elsőként a szüzek kapnak meghívást arra, hogy kövessék Krisztust, felvállalva az önmegtartoztató, szegény és engedelmet fogadó életformát. Az imának, a bűnbánatnak, az irgalmasság cselekedeteinek szentelik magukat anélkül, hogy mellőznék az apostolkodást és elfogadnák az Evangéliumot életük meghatározó szabályaként. Felvállalják továbbá, hogy koruk embere, elsősorban a szegények és a rászorulók mellé szegődnek. A megszentelt életet élő nők élhetnek egyedül vagy családban, együtt más megszentelt életű nőkkel vagy minden olyan helyzetben, amely lehetővé teszi számukra, hogy a legjobban kifejezésre juttassák hivatásukat.

Az egyházmegyei gyökér

A dokumentum második része az Ordo virginum egyházi felépítményével foglalkozik a helyi és az egyetemes egyházban. Az egyházmegyei gyökerek konkrét megjelenítésére összpontosít, amely a szeretet, a szeretetközösség és a kölcsönös egymáshoz tartozás kötelékeit kell, hogy kialakítsa. A megszentelt életet élő nő érezze magát a helyi egyház leányának, osztozzon az életszentség történetében és járuljon hozzá a helyi egyház épüléséhez és küldetéséhez. Az egyház pedig különféle módon támogassa őt. A szöveg ezen része szabályozza mindazt, amely az állandóságot, a másik egyházmegyébe való átkerülést érinti, továbbá esetleges alapok létrehozására vonatkozik, amellyel a Szüzek Rendjének gazdasági fenntartását kívánják megoldani.

Megkülönböztetés és képzés

A dokumentum harmadik része a hivatás megkülönböztetést, valamint a spirituális és pedagógiai képzést taglalja. A hangsúly az egyházmegyés püspök szerepén van, akinek a feladata a jelölt hivatásának tisztázása, a megfelelő képzés biztosítása számára, a megszentelés kiszolgáltatásához vezető megkülönböztetés, a szertartás vezetése, majd a továbbiakban a megszentelt életű nő állandó képzésének elkísérése és támogatása.

A megszentelődés útja

Az egyházban ennek az ősi életformának az újra felkínálása anakronisztikusnak tűnhet – írja a kongregáció titkára –, valójában azonban bizalom a Szentlélek cselekedetében, amely sok nőt arra ösztönöz, hogy felvállalja ezt a hivatást az egyház által az évszázadok során bejárt út fényében és a jelenlegi történelmi kontextus igényeinek megfelelően. A megszentelődés valódi útjáról van szó, amely vonzó és igényes.

A nők értékét hasznosítani az egyházban

Egyben ez egy vonzó kihívás, amelynek célja, hogy jobban hasznosítsa és megértse a nők jelenlétét Isten népe körében és az egyházon belül. Az „Ecclesiae Sponsae Imago” dokumentum tehát segíteni akarja e hivatás szépségének a felfedezését. Továbbá hozzá akar járulni annak megmutatásához, hogy az Úr szépsége milyen sok nő életét átalakítja, akik mindennap megtapasztalják ezt az élményt – hangsúlyozza João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai kongregáció prefektusa.

Forrás: Vatikáni Rádió - Cecilia Seppia/Somogyi Viktória

Kiegészítés:

A szöveg fordítási hibát tartalmaz."Az imának, a bűnbánatnak, az irgalmasság cselekedeteinek szentelik magukat anélkül, hogy mellőznék az apostolkodást és elfogadnák az Evangéliumot életük meghatározó szabályaként." Az eredeti olasz szöveg: "e accogliendo il Vangelo come regola fondamentale per la loro vita".

A fordítás pontosítva: "Az imának, a bűnbánatnak, az irgalmasság cselekedeteinek szentelik magukat anélkül, hogy mellőznék az apostolkodást és így élik meg az Evangéliumot életük meghatározó szabályaként."

A szüzek a konszekráció liturgiájában a megyéspüspök előtt nem tesznek az evangéliumi ígéretekre fogadalmat (professio), mint a megszentelt élet intézményeiben a szerzetes nővérek, de az ő életüket is az evangélium határozza meg.

Az instrukció angol nyelven ezen az oldalon olvasható: http://press.vatican.va/content/salastampa/it/bollettino/pubblico/2018/07/04/0508/01125.html#ENGL

2018. július 1., vasárnap

Hivatás és vágy

I.    Az igazi belső vágy

Sokszor hallani még papi, szerzetesi, lelki kísérői és hivatásgondozói körökben is, hogy hivatásom megtalálásához fontos szempont, hogy mire vágyom igazán mélyen belsőleg a szívemben. Belső vágyaink valóban jó jelzések lehetnek a hivatástisztázásunk során, de fontos kiemelni, hogy egy köztes lépést is meg kell tenni ehhez: egyesíteni vágyainkat Isten akaratával. Az igazi hivatás jele így csak az a belső vágy, amely egységbe kerül ezzel a megismert és befogadott Istentől származó akarattal.

II.    Belső vágyaink egységbe kerülésének lépései

1.    A megtérés útján

Liguori Szent Alfonz fenti című „Megegyezés Isten Akaratával” című könyve írja le azt a folyamatot, amely elvezet Isten akaratának megismerésére és annak tényleges megvalósítására, a keresztény tökéletességre való törekvésünk során. Az első lépés a vágyaink egységbe kerüléséhez a személyes megtérés bizonyos szintje, mely a megtérés korábbi szentjein a hit befogadásán túllépve az életünket Isten Akaratának megtétele felé nyitja meg, befogadva az Ő életünkre vonatkozó szent tervét. Ha életünket Isten akarata szerint éljük meg, Ő irányítja lépteinket, biztosak lehetünk abban, hogy jó irányba tartunk és ez hivatásunk szempontjából is gyümölcsöző lehet. 

2.    A gyógyulás útján

A második lépcsőfok a vágyak egyesítésén belül, hogy életünk során szerzett sebeinket Isten gyógyító kegyelme számára odanyújtjuk, engedjük, hogy imádságaink, lelki beszélgetések, tanítások és a szentségek vétele által begyógyítsa mindazon fájdalmakat, sérüléseket lelkünkben, amelyet fogantatásunktól fogva gyermekkorunkban és később egészen felnőtt korunkig, a hivatásban való elköteleződés előtti időpontig szereztünk. E második lépcsőfok megtételének amiatt van nagy jelentősége, mert ennek kihagyásával a belső vágyaink által való vezetés könnyen tévútra juthat. A sebek jelenléte által vágyaink olyan vigasztalásra vagy életútra irányulhatnak, amely emberek felé irányul, és nem vesszük észre, hogy ezeket a hiányokat a sebek begyógyítása után csak Isten képes betölteni. Ha egy olyan gyermek, akit a szülei nem szerettek igazán, ennek a szeretetnek a hiányát a lelki sebek formájában felnőtt korában is hordozza magában, lehetséges, hogy még felismert hivatása esetén is mindig egy ideális boldog családi vagy közösségi életre vágyik, és nem tudja befogadni az akár közösségen kívüli megszentelt és/vagy papi életre szóló meghívás kegyelmét, nem képes a tényleges elköteleződésre. Ez még abban az esetben is lehetséges, ha a korábbi lépcsőfokon már túllépett, és minden erejével Isten akaratának megtétele és az életszentség a törekvése életében. 

3.    Az istengyermekség útján

Ennek feloldása annak megélésével történhet, hogy kérjük a kegyelmet, hogy a Mennyei Atya gondoskodó szeretetét észrevehessük életünkben, mind szívünkben, de testi valónkban is a környezetünkben megtapasztalt szeretet és szépség által. A környezetünkben élő jó lelkek, az Isten bensőnkben érezhető felénk irányuló szeretete, a kapott testi-lelki javaink, a természet szépségének megtapasztalása mind-mind lehet ilyen ajándékként kapott kincs. 


Ha ezek befogadására és a megajándékozottság megélésére tudatosan törekszünk Isten Gyermekeként élve, ezt gyakorolva átjuthatunk a fent leírt akadályon, minden nap az Atya ölén élve, az Ő gondoskodó szeretetében. Így az Ő akaratán és tervén kívül nem lehet számunkra más út fontosabb, mert tudjuk, hogy Ővele is minden szükséges testi és lelki javakat elnyerhetjük, nem fog megfosztani semmitől, ami üdvösségünket szolgálná. Az áldozatunk, amely a családi életről való lemondásra vonatkozik, már új fénybe kerül, és nem egy teljesíthetetlen, gyermekkori sérülésből fakadó rossz istenkép torzítása révén keletkezett áldozat. Ha Isten Gyermeke vagyok, az Ő szeretetében teljességgel részesülök, megosztja velem mindenét így a vágyam középpontjában már csak az Atya és az Ő akarata él feladva és elfeledve minden földi gondolkodási módot és téves vágyat a hivatásommal kapcsolatban. Az igazi boldogság a mennyei élet, amely már itt a földön elkezdődik, ettől többre nem vágyhatunk és biztosak lehetünk, hogy ha együttműködünk Istennek, ez a maga teljességében meg is valósul már földi életünkben. 

III.    Mégis kimondani az „IGEN”-t

Az igazi belső vágy birtokában az elköteleződés így a fenti lépések megtétele által azok számára is lehetséges, akik nem tudtak alaphivatásunkra való belső vágyuk miatt a családos hivatásról lemondani, bár ismerték a hívó hangot, de egy ellentétet éltek meg magukban ezzel kapcsolatban, amely megakadályozta továbbhaladásukat. Ezáltal lehetséges az is, hogy el tudják fogadni a már megszentelt hivatást befogadók és bizonyos szinten már elkötelezettek, hogy egy hivatalos közösségen kívüli életutat járjanak megszentelt élet intézményén kívül a közösségi testvérek szeretetének és a közösség biztonságának hiányát megélve pl. magánfogadalmasként, konszekrált szűzként, vagy konszekrált remeteként, amennyiben ez az Úr akarata és ebbe az irányba vezeti őket több helyzetjelző fény által a megkülönböztetés során, mert valamely ok felmerült, amely megakadályozza a hivatalos közösségi elköteleződésüket, vagy egyszerűen csak ez az ő útjuk.

A leírtak megvalósításához a Mennyei Atya szeretetének befogadásán és az igazi Istengyermekség megélésén, túl a Fiú életpéldája, a Szentlélek vezetése, a Boldogságos Szent Szűz közbenjárása, a szentek és az angyalok pártfogása mind további hathatós segítséget jelent. Kérem minden igazi belső vágyait és hivatását kereső és megélni kívánó testvérem számára az ő közbenjárásukra a kegyelmi életben való előrehaladásukat.