2014. május 31., szombat

Kafarnaum ház

Meghívás:

Püspök atya szeretettel hívja 2014. június 30-án, 10 órakor a Püspöki Palotába azokat a  fiatalokat, akik elhivatottságot éreznek a papi hivatás, a papi szolgálat iránt. A felvételi elbeszélgetésre előzetesen /2014. június 15-ig/  a következőket kell beküldeni az egyházmegyének: kézzel írt önéletrajz, felvételi kérelem, nagyalakú keresztlevél, a szülők házasságlevele, plébánosi vagy lelkivezetői ajánlás, valamint eddigi tanulmányairól, végzettségéről másolat.

„Bízzál, kelj fel, téged hív!” (Mk 10, 49) 


Magunkról:

Püspök atya szándékának megfelelően újra indult a Váci Egyházmegye propedeutikus (előkészítő) szemináriuma. Kafarnaum-háznak neveztük el, mert mint Kafarnaumban, Péter apostol házában formálta Jézus tizenkét tanítványát, úgy próbálunk mi is közösségben formálódni Jézus körül.

Az előkészítő szeminárium céljai

Az előkészítő szeminárium két alapvető célt kíván szolgálni. Egyrészt az újonnan jelentkező kispapok emberi, lelki növekedését, hogy kezdettől fogva közösségi tapasztalattal induljanak a formálódás útján, és így ők is majd plébániai közösségek alakítói, a Communio-Egyház alapjai lehessenek. Szent II. János-Pál pápa a Novo millenio ineunte kezdetű apostoli levelében világosan kifejti, hogy az Egyház kommúnióban éli meg önazonosságát: „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz és válaszolni akarunk a világ várakozására is. Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna itt közvetlenül akcióprogrammá is, tévedés lenne azonban ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis felvázolnánk a konkrét kezdeményezések programját, előbb a közösségi szellem előmozdítása a feladat, ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.” (No. 43) Ezt a közösségi szellemet, amelyről Szent II. János-Pál pápa beszél, és amely aztán megtölti a közösségszervezés külső kereteit, nem lehet könyvekből, vagy előadásokból elsajátítani, hanem csak tapasztalat útján. Mindezt világosan megerősíti Benedek és Ferenc pápa is a Lumen fidei-ben: „A személy mindig kapcsolatokban él. Másoktól ered, másokhoz tartozik, élete a másokkal való találkozásokban növekszik. A megismerés, még az önismeretünk is kapcsolatokra épül […].” (LF. 38) Az ember lelki növekedése tehát kommunió, közösségi tapasztalat által valósul meg és erre az emberi növekedésre hívjuk meg ebben az előkészítő évben a kispapokat, hogy közösségi emberekké és így később plébániai közösségek alakítóivá lehessenek.

Az emberi és közösségi formálódás mellett a másik fontos célja a „nulladik” évnek a növendékek hivatásának tisztázása, elmélyítése, hogy világosabban láthassák: valóban az egyházmegyés papi életre hívja-e őket az Úr, vagy esetleg egy más keresztény élethivatást kellene választaniuk. Ennek megfelelően ez az év annak próbája is, hogy valódi-e hivatásunk motivációja és alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra.

Az előkészítő szeminárium helyszíne és mintái

A kettős cél megvalósítására a Rómában működő Casa Balthasar mintájára próbálunk egyfajta közösségi életet megvalósítani, de keressük a kapcsolatot más hasonló, már működő egyházi kezdeményezésekkel. Így kapcsolatban állunk a Jezsuiták által indított Monserrat Házzal, illetve Svájcban a Lugano-i Borromeo Szent Károly Szemináriumban is tettünk tapasztalatszerző látogatást.

Az előkészítő szemináriumunk helyszíne rendhagyó, de kifejezetten alkalmasnak tűnik a célok megvalósítására. Egy lakás formájú, kisebb épületben alakítottuk ki ennek az előkészítő évnek az életterét, Kismaroson a Ciszterci Nővérek apátságának területén egy vendégházban. A ciszterci nővérek egyrészt kontemplatív, imádságos hátteret biztosítanak nekünk, amely nagyon jó alap a papi hivatásunk érlelődéséhez és a Jézussal való barátságunk megerősítéséhez, hiszen a keresztény élet minden termékenysége szemlélődő, imádságos lelkületből fakad. Másrészt, még ha tőlük teljesen elkülönülten is élünk, mégis csak egy közösségi valóság közelében vagyunk, amely kihat ránk. A nővérek kölcsönös szeretetben megélt légköre nem hagyja érintetlenül az embert. A nővérekkel közösen végezzük a zsolozsmát, az ő szép, igényes liturgiájukba bekapcsolódva, illetve a szentmisén is közösen veszünk részt. Úgy látom, hogy már magában ez a közösségi háttér is alakítja a növendékeket. Gyakorlati szempontból is jó, hogy noha az önálló háztartásvezetés is a program része – magunkra mosunk, takarítunk, és magunk készítjük a reggelit és a vacsorát – az ebédet a nővérektől kapjuk.

Egyházmegyés papoknak készülünk

Fölmerülhet, hogy mennyiben szolgálja az egyházmegyés papi identitás kialakítását egy szerzetesi, kontemplatív közeg közelsége. Azon túl, hogy az imádságos légkör elengedhetetlen a termékeny papi élethez és minden szolgálatunk gyümölcse a Krisztushoz tartozásunkból fakad, annak ellenére, hogy itt lakunk, a napi és heti programunk sokféle lelkipásztori, és világi tevékenységre is lehetőséget ad. Mindamellett, hogy bekapcsolódunk az egyházmegye különböző programjaiba, rendszeresen részt veszünk plébániai gyerek hittanon, ifjúsági hittanon. Találkozunk idősekkel, elsőpéntekes betegekkel, óvodásokkal, családosokkal és megismerjük a lelkipásztori feladatok különböző területeit. Bekapcsolódunk a régiós ifjúsági programokba, iskolai lelki-napok tartásába adventben és húsvét előtt, eljutunk moziba, színházba, múzeumba és egyéb kulturális programokra. Olyan is volt, hogy kétkezi munkánkkal segítettünk családi-ház építéséhez szükséges tereprendezésében. Fontosak az egyházmegyés papokkal való találkozások is. Igyekszünk külön is meghívni paptestvéreket, vagy meglátogatni olyan idősebb, tapasztalt atyákat, akik hiteles hűségükkel példaként állhatnak előttünk, így tettünk látogatást például Major Sándor atyánál a Migazzi otthonban.

Napirend és program

A napirendünkben és programunkban igyekszünk teljes emberi valónkat komolyan venni és emberségünk valamennyi területén egyensúlyosan növekedni.

Az ember testi mivoltának megfelelően a napirend része a kétkezi munka. Mindez nemcsak a szolgálat szellemét segíti, hanem a felelős hozzáállás kialakítását és emberségünk fejlődését is szolgálja. Általában a kerti idény-munkák és a házban elvégzendő feladatokról van szó illetve, bútor-felújítás, csiszolás, festés, lakkozás tartozott eddig a munkák közé. A fizikai munka mellett heti rendszerességgel testnevelés órán veszünk részt, illetve van lehetőség rendszeres sportolásra, kirándulásra is.

A szellemi életben való gyarapodást egyrészt tanórák segítik, másrészt közösen olvasott könyvek, illetve egyénileg feldolgozandó témák gazdagítják értelmünket. A tanórák között önismeret, alapvető hittan, francia nyelv, szociológia és lelkipásztorkodástan, pszichológiai bevezetés, magyar nyelv és irodalom, filozófiai és egyháztörténelmi bevezetés szerepel.

A lelkiélet alapját a napi szentmise, a közösen végzett zsolozsma és a mindennapi elmélkedő szentírásolvasás, lectio divina adja. Minden reggel közös elmélkedéssel indítjuk a napot és igyekszünk Isten Igéjének egy-egy mondatát a nap folyamán magunkban hordozni és életre váltani. Esténként az aznapi tapasztalatainak megosztásával zárjuk a napot. A lelkiélethez tartozik még a rendszeres szentgyónás, az elöljáróval történő személyes beszélgetés, illetve az időről-időre megélt közösségi kiengesztelődés, amelyben helyreállítjuk a kölcsönös szeretetet.

Emberi életünk részei a kapcsolataink. A közösségünkön belüli kapcsolatokat nem csak a közös imádság, munka, hanem a közös kikapcsolódás és ünneplés is segíti. Jó lehetőség erre hetente kétszer, kedden és szombaton esténként a társasjátékozás vagy közös film-nézés. A születés- és névnapokat is meg szoktuk ünnepelni, pizzázással, vagy magunk készítette ünnepi vacsorával. Az előkészítő évben a kispapok havonta egy hétvégét otthon töltenek, amikor lehetőségük nyílik emberi kapcsolataik ápolására: családtagjaikkal, barátaikkal, egyházközségükkel. Az elöljáróval egyeztetve, ugyancsak van lehetőség vendégek fogadására, találkozásokra a szemináriumban töltött időszak folyamán.

Alapelvünk

A fegyelem és az engedelmesség terén az előkészítő évben elengedhetetlen a kölcsönös bizalom és a belső szabadság megtanulása. A növendékek a lelkiismeretük szabadságának becsületes használatára és önálló felelősségre vannak meghívva az élet minden területén, hogy ne külső szankciók miatt engedelmeskedjenek, és ne csak külsőleg álljanak bele az előkészítő év rendjébe, hanem szívből, egész valójukkal tegyék a feladataikat, mint olyan emberek, akik egész életüket Krisztusnak akarják adni testvéreik szolgálatában.

Az előkészítő szeminárium legfőbb célja, hogy a növendékek a belőlük kialakuló közösségben megtapasztalhassák Isten jelenlétét, Jézus ígérete szerint: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20). Ezért a Kafarnaum-ház legalapvetőbb normája, mind a növendékek, mint az elöljárók számára, mindig a kölcsönös szeretet. Ez a szeretet ad értelmet a házirend minden egyes pontjának és mindennapi életük sokféle valóságának. Mindez mély egységben van Ferenc pápának a hivatások 51. világnapjára írt üzenetével: „Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?”

Kapcsolat

Amennyiben kérdése van, vagy érdeklődik, írjon a következő e-mail címre: fejerdy.aron@vaciegyhazmegye.hu

Növendékek

Ondi Alex

Ondi Alex vagyok, a Váci egyházmegye papnövendéke. Tizenkilenc éves múltam. Tizenkét éves korom óta egyre tisztábban éreztem azt, hogy Isten a papi életre hív engem. Ezért tavaly májusban jelentkeztem Dr. Beer Miklós püspök atyánál, és felvett engem kispapjai közé. Meglepett az a hír, hogy nem valamelyik hagyományos szemináriumba küldött, hanem Kismarosra, a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza- monostora mellett újonnan létrehozott Előkészítő Szemináriumba. Jómagam kezdetben „megfigyelő állásba” helyezkedtem: nem tudtam, mi vár rám. Mikor a környezetemben élőknek elmondtam, hogy hová készülök, – vagy mióta elmondom, hol élek – sok-sok előítélettel, értetlenséggel találkozom, mind hívő, mind nem hívő emberektől. A legtöbbször az kerül elő, hogy mi értelme egy évet elpocsékolni az életemből, miért tettek „parkolópályára”. Én viszont azt gondolom, hogy ez az egy év nem „parkolópálya”, vagy elfecsérelt idő, mert- ha nem is tanulunk naphosszat teológiát- mégis rengeteg dolgot tanultam. Ez az egy év kiválóan alkalmas arra, hogy – részben az imádság csendjében, részben pedig a lelkipásztori élet pezsgésében – ki-ki átgondolja, tényleg Isten hívta-e őt erre az útra, vagy valami más motiválta. Továbbá minden itt élőnek lehetősége van jobban megismerni és elfogadni önmagát, mert az önelfogadás nélkül másokat sem tudunk elfogadni. Kiváló fejlődési lehetőségeket kínál a háztartásvezetés, hiszen mi, az itt élők vezetjük a saját háztartásunkat, mosunk, takarítunk anélkül, hogy ezt megalázónak tekintenénk, hisz egy papnak szüksége van az önfenntartás képességére.Mint említettem, részt veszünk a lelkipásztorkodásban. Mit takar ez a szép magyar kifejezés? Rendszeresen járunk a Vác-deákvári plébánia ifjúsági hittancsoportjaiba és Rádra ifjúsági hittanra, ezen felül jártunk a Ludányhalászi Ipolypart Ápoló Gondozó otthonban, a Deákvári Katolikus Óvodában, voltunk Lelkipásztori gyakorlaton különböző plébániákon, lelkinapot tartottunk a Váci Karolina Általános Iskolában karácsony, illetve húsvét előtt, illetve a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola egy osztálya részére. Rendszeresen részt veszünk az Észak-Duna régió ifjúsági programjain. Részt veszünk a főbb püspöki liturgiákon, például diakónusszentelések, búcsúk, és ide tartoznak kevésbé örömteli feladatként a temetések. Időről-időre fogadunk látogatókat. Az egyházmegye papjai mellett ellátogatott már hozzánk Mauro-Giuseppe Lepori, a ciszterci rend generális apátja, a Budapesti Jezsuita Montserrat Hivatástisztázó ház lakói és még sokan mások. Visszatérve első gondolatmenetemhez: a másik előítélet, amivel szembesülök, a szerzetesi környezettel szemben merül fel. Szeretném eloszlatni a rácsok mögött élő, bebugyolált fejű, mogorva „apáca-képet”, mert a nővérek nem ilyenek. Erről külön cikket is érdemes lenne írni, de legyen elég annyi, hogy sokat épülünk igényes liturgiájukból, hiszen együtt zsolozsmázunk, és minden nap közösen veszünk részt a szentmisén. Nagyon jó látni azt, hogy Isten milyen különféle életutakra hívja gyermekeit, férfiakat és nőket. A nővérekkel való kapcsolatunkat leginkább jószomszédi viszonyként tudnám jellemezni. Azt a kételyt, hogy világtól elzárt szerzetesi életet élünk, szeretném eloszlatni, ugyanis szinte ünnepként tartom számon, ha van olyan nap, amikor nem kell kimozdulni otthonról – mert az otthonomnak tartom a Kafarnaum-házat. Zsúfolt a napirendünk, ez tény, de ez a kispapképzés velejárója. Akkor tartanám elpazarolt évnek, ha időm nagy részét semmittevéssel kéne töltenem. Eddigi kedvenc programjaim közé tartozik az ötnapos svájci utunk, mely során megismertük Fribourg (Freiburg) és Lugano városát, valamint egy ottani ciszterci monostor, Hauterive életét és a Luganoi Borromeo Szent Károly Egyházmegyei Szemináriumot.

Hugyecz Balázs

Hugyecz Balázsnak hívnak. A Váci egyházmegye propedeutikus (előkészítő) szemináriumának lakója vagyok. Egészen kicsi koromban, még óvodás voltam, megfogalmazódott bennem a papi hivatás, bár akkor ez még nem állt sziklaszilárd alapokon. Az évek folyamán akadtak olyan szakmák, foglalkozások, amelyek lekötötték figyelmemet hosszabb-rövidebb ideig, de végül mindig visszatért a papság gondolata. Már gimnazista voltam, amikor komolyan elhatároztam, hogy pap szeretnék lenni. Érettségi után jelentkeztem Miklós püspök atyánál. Felvételt nyertem, majd augusztusban megkaptam a levelet, miszerint újraindul az előkészítő év Kismaroson a ciszterci nővérek monostorának területén. Mivel életemben nem sok szerzetessel találkoztam, pláne nem olyannal, aki a világtól „elvonultan” él, ezért nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen is lesz az élet ilyen emberek mellett. Kialakultak félelmeim, amikről a beköltözés után kiderültek, hogy alaptalanok voltak, például rettegtem az internet hiányától, hogy hogyan is fogom tartani a kapcsolatot a számomra fontos emberekkel; a ház korszerűségétől vagy éppen korszerűtlenségétől és még sok ehhez hasonló félelmem akadt. Lassan egy éve élek itt, de a hely varázsa a beköltözés pillanatától kezdve megköt. Nagyon élvezem az ittlétet, a gyönyörű tájat, csendet és a nyugalmat. Egy menedékhely ahová sokan visszavonulnak időről időre, hogy kicsit megpihenjenek a csendben és az imában. A nővérekkel közösen imádkozott zsolozsma és szentmise mindig segít feltöltődni, a velük végzett szentségimádás pedig elengedhetetlen elemévé vált a heteinknek. Annak ellenére, hogy ilyen nyugalmas helyen van a szemináriumunk, rengeteg időt töltünk házon kívül. Nagyon sok programunk van, melyek segítenek bekapcsolódni az Egyházmegye életébe, kezdve az iskolai lelki napoktól, ifjúsági találkozókon át, egészen az idősebb atyák látogatásáig.Sok mindenre megtanított ez az év, nagyon sokat gazdagodtam. Szerencsésnek tartom magam, hogy ezt az előkészítő évet élhetem, életem egyik legboldogabb éve ez.












Forrás: Váci Egyházmegye

Köszönöm Istennek a hivatás kegyelmét!

Aranymise Csomaközön           


Feigi György plébános Istennek köszönetet mondva foglalja össze a mögötte hagyott ötven év aktív papi szolgálatát. Április 20-án a helybeli Szent István király-templomban ad hálát a jubileum kegyelmi ajándékáért. Az áldásos életút gyökerei Túrterebesre vezetnek vissza, abba a faluba, amely az elmúlt évtizedekben nyolc papot és három püspököt adott az egyháznak. Ebben nagy szerepe volt a buzgó életű, nagylelkű, példás papi életet élő néhai Barna József esperes-plébánosnak.

Feigi György 1937. február 20-án született Túrterebe­sen, földműves családban. Szüleitől mély vallásosságot és munkaszeretetet örökölt. Ez segítette át minden akadályon, ami eléje tornyosult. Legelőször arra kérem, idézze fel a papi pályát megelőző évek főbb eseményeit!

Az isteni gondviselést mindig ott éreztem az életem alakulásában. 1950 tavaszán az elemi iskola VII. osztályába jártam. Egy napon az Internacionálé éneklése közben társaimmal nevettünk. Ezt észrevette a tanár, mellénk ugrott, s kiosztott néhány nyaklevest. Ezt még elviseltem volna, de fel is jelentett bennünket az államvédelmi hatóságnál. Pár nap múlva kijöttek a sziguranca – a későbbi szekuritáté – emberei, hogy kivizsgálják ezt a súlyos „ügyet”. Én aznap nem voltam iskolában. A tanárokat és az osztálytársaimat kikérdezték. A jelentésükben azt írták, hogy azért nevettem, mert államellenes vagyok. A hatalom emberei hamar rájöttek, hogy a tizenkét éves gyerek nem fogja megdönteni a kommunizmust, lezárták az ügyet. Három következménye mégis lett a dolognak. Nem lehettem pionír, nem viselhettem a jó tanulókat megillető vörös nyakkendőt. Ennél fájdalmasabb volt, hogy nem kaptam meg a jó tanulásért járó ösztöndíjat, ami érzékenyen érintett nemcsak engem, hanem a családot is. Az idősebb nemzedék tudja, hogy az ötvenes évek elején mily súlyos gazdasági helyzet nehezedett a lakosság vállára. Az én családomra különösen, hisz az előző évben halt meg édesapám, édesanyámnak egyedül kellett gondoskodnia a három gyerekről. Ugyanakkor a jövőm is megkérdőjeleződött: azt mondták, ne is jelentkezzem középiskolába, mert nem vesznek fel. Az igazgató azt javasolta, jelentkezzek szakiskolába, ott talán elfogadnak. Otthon maradtam két évig, ami jól jött az apa nélkül maradt családnak. De én tanulni szerettem volna. Végül beiratkoztam a szatmári fémipari szakiskolába, amit két év alatt el is végeztem.

Ezek a megpróbáltatások nem vetítették előre a papi hivatás választásának ébredését…

Valóban nem. 1956 márciusában, egy virágvasárnap előtti délutánján plébánosunk az élet értelméről, a halálról, az örök életről elmélkedett. Szavai mélyen megérintettek. Kegyelmi pillanat volt számomra, világos lett előttem, hogy Isten engem a papi szolgálatra hív. Pár nappal később Barna József plébános a mise végén kihirdette, hogy aki hivatást érez, jelentkezhet a gyulafehérvári teológiára. Nagyot dobbant a szívem, itt a lehetőség, hogy teljesüljön a vágyam.

Ám ahhoz gimnáziumi végzettség, érettségi kellett. Áthidaló megoldásként iratkoztam be a gyulafehérvári kántoriskolába. Az ott nyert érettségi csak arra jogosította a végzetteket, hogy a teológiára jelentkezzenek. Faragó Ferenc kanonok volt az iskola igazgatója. A fémipariban szerzett bizonyítvány alapján a második évre engedélyezte a beiratkozást. Aztán azt tanácsolta, a harmadik évet magántanulóként végezzem el. A karácsonyi és a húsvéti szünidőben is ott maradtam, sikerült egy tanévben két évet végezni. Az érettségi után megnyílt az út álmom, vágyam valóra váltásához: beiratkozhattam a teológiára. Joggal hittem, hogy már sínen vagyok, nyugodt évek elé nézek. Nem így történt. A nyári vakációban a hatalom emberei többször megpróbáltak lebeszélni arról, hogy pap legyek. Azt mondták, ennyi tanulással lehetnél tanár vagy orvos, értékes embere a társadalomnak. A papságnak már úgysincs jövője, mire én pap leszek, már nem lesz szükség rájuk, az emberek nem fognak hinni Istenben, nem járnak templomba. Ezt az agymosást többször is végig kellett hallgatnom, de az elhatározásomat ez nem változtatta meg. Megvalósult a vágyam: 1963. április 21-én Erdély szent életű püspöke szentelt pappá az ősi székesegyházban. Június 23-án volt a primíciám Túrterebesen. Az egész falu örömünnepe volt, hasonló eseménynek jó ötven évvel azelőtt lehetett tanúja.

Az álomból valóság lett. Kezdete az aranymisével most betetőződő áldozatos papi életnek. Idézzük fel annak állomásait, áldásait!

Felszentelésemet követően Mezőpetribe szólított a kormányzói kinevezés. Az állami engedélyt 1963. december elején kaptam meg. A népes, vallásos nagyközségben Toma György plébános volt a principálisom. Ketten akkoriban több mint háromszáz gyermeket tanítottunk hittanra. A két filiába én jártam, misézni és hittant tanítani. Mélyen vallásos lelkületű emberek közé kerültem. Munka sok, gondom még nem volt. Két év múlva, 1966-ban a filiából 1947-ben plébániai rangra emelt Kisdengelegre kaptam kinevezést. A 620 lelkes falu elhanyagolt, köves útja sem volt. Ősztől tavaszig a nagy sár miatt gumicsizmában jártunk a négy kilométerre levő községközpontba, Mezőpetribe. 1969. július 12-én, Sarlós Boldogasszony napján tettük le a plébánia alapkövét, s őszre, kirbájra – Szent Vendel napjára – önerőből fel is építettük. A faluban ekkor még nem volt áram, lámpával világítottak. A két filiába – Irinyre és Érdengelegre – nyáron kerékpárral jártam, ősszel és tavasszal szekérrel, a téli időben lóháton. A hívek szegények voltak. Én is. De mindent felülírt a szeretetük és ragaszkodásuk. Nagyon jól éreztem ott magam. Több családdal mindmáig jó, bensőséges kapcsolatban maradtam. Tizenegy év után újabb diszpozíció: az egyházi hatóság 1976-ban Krasznabéltekre helyezett. A plébániai közösség akkor még 1450 lelket számlált. Az iskola három – román, magyar és német – tagozatán 170 hittanos gyerek tanult. A hét négy napján, délelőtt-délután velük foglalkoztam. A plébánia százhúsz éves épületének falai másfél méter magasan salétromosak, szobái sötétek voltak. 1982-ben külföldi segítséggel új plébániát építettünk. A Szent László tiszteletére szentelt műemlék templom építésének 520 éves évfordulója emlékezetes volt. Az ünnepet beárnyékolta a nagyméretű, tömegessé vált kivándorlási hullám. Sok fiatalnak állítottam ki, bár tiltott volt, a németségét igazoló okiratot. Az itt töltött 13 év is emlékezetes maradt. 1989 szeptemberében újabb állomáshely következett: Mezőfény, itt 1800 lélek volt, közülük 180 gyermek. Az 1989-es fordulat után a hittanórákat az iskolában tarthattuk. Az esküvők, temetések egymást érték. A sváb falvak lakosságát megtizedelő áramlat itt is érzékeny apadást okozott. Örömteli esemény volt, hogy Prógli Éva tanárnő vezetésével templomi ifjúsági énekkar alakult. Ma is működik. Négy év múlva, 1993 decemberében jöttem Csomaközre. Nagyon jól érzem magam itt. Ebben meghatározó szerepe volt s van annak, hogy időközben jó kapcsolatot építettünk ki a polgármesteri hivatallal, a polgármesterekkel, a tantestülettel, a más felekezetű lelkészekkel és hívekkel. Számottevő segítségem az egyháztanács, élén a gondnokkal. Közös munkánk gyümölcse temetőbeli ravatalozók építése. Hetvenhét éves lettem. Nem titkolom, kissé elfáradtam. Az aranymisét a jól végzett közös munka záróünnepének tekintem. Nagy terveim már nincsenek. Ősszel szeretnék nyugdíjba vonulni. Mindenkinek, akivel az ötven év során együtt dolgoztam, köszönöm a támogatást, a segítséget, a szeretetet, amellyel elhalmoztak. Isten fizesse meg!

Ötven év az oltár, a hívek szolgálatában. Feigi György plébános, tiszteletbeli kanonok szép, tartalmas papi életre tekinthet vissza. Istentől nyert adottságnak, képességnek tekinti, hogy könnyen szót tudott érteni a híveivel, közösségépítő papként szolgálhatta egyházát, szerényen és odaadóan ott, ahol és ahova egyházi elöljárói állították. Halk szóval, alázattal, csendben végezte léleképítő munkáját. Nem riadt vissza az elé tornyosuló akadályoktól. Az aranymise ünnepét egy hosszú papi életút ajándékának, méltó betetőzőjének tekinti. Deo gratias! Istennek legyen hála!


Máriás József

Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap

Képek: Szatmári Friss Újság

2014. május 29., csütörtök

A Magyar Pálos Rend új vezetősége

Első Remete Szent Pál Rendje magyarországi tartományának, a 

Magyar Pálos Rendnek

új tartományfőnöke Csóka János atya lett, aki hivatalát 

2014.június 1-én veszi át.

Hivatala három évig szól.

2013. szeptember 15-i búcsúi szentmise Klastrompusztán.


Bátor Botond pálos tartományfőnök atya kétszer három éves mandátuma ez év május 31-én lejár és az közvetlenül már nem meghosszabbítható.A tartományi tanács 2014. május 17-én ült össze Arnold Chrapkowski rendfőnök atya jelenlétében Budapesten a Sziklakolostorban, hogy összefoglalja az elmúlt hat esztendőt és javaslatot tegyen az elkövetkezendőkre a megválasztás előtt álló új vezetésnek. Minden örökfogadalmas zárt borítékban adta át a Rendfőnök atyának és titkárának a szavazatait. Ennek alapján 2014.május 23-án nevezte ki a Rendfőnök atya Csóka Péter János pálos atyát az új tartományfőnöknek. János atya 2014. június 1-én veszi át hivatalát az újonnan megválasztott és kinevezett tartományi tanáccsal, amelynek tagjai a következő személyek: P. Bátor Botond, P. Balla Barnabás, P. Puskás Antal és P. Györfi Szabolcs. Imádkozzunk és kérjük Isten áldását a Pálos Rend új tartományfőnöki vezetésére!


P. Csóka P. János OSPPE

P. Csóka Péter János pálos tartományfőnök rövid életrajza

P. Csóka Péter János OSPPE Salgótarjánban született 1974. június 11-én.1995-ben lépett be a Pálos Rendbe. Első ideiglenes fogadalmát 1996. augusztus 24-én tette le. Teológiai tanulmányait a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán végezte 1996 és 2001 között. 2000. augusztus 26-án tette le az örökfogadalmat Budapesten, a Sziklatemplomban. 2001. július 28-án szentelték pappá Budapesten, az Egyetemi templomban. Petőfiszállás-Pálosszentkúton volt káplán 2001. augusztus 18-tól 2002. január 19-ig. Ezt követően 2002. január 20. és 2003. november 8. között káplán és börtönlelkész volt Márianosztrán. 2003. november 9-től 2008. július 31-ig alperjel és prefektus volt Pécsett, majd 2005. augusztus 1-től 2008. július 31-ig a Pálos templom igazgatója. 2008. június 1-től 2014. május 31-ig tartományi tanácsos, 2008. augusztus 1-től pedig házfőnök és a Lyceum templom igazgatója Pécsett.

Forrás: Magyar Pálos Rend

2014. május 27., kedd

A megszentelt élet ismertetése a Vita Consecrata alapján

Íme egy tíz részes video-sorozat a megszentelt életről, amelyet „Az Úr és a Matará Keresztjének Szüze Szolgálóleányainak Közössége” (SSVMUSA) állított össze.


A rendről bővebben honlapjukon találhatók információk:


A „Vita Consecrata II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz és papokhoz a szerzetesrendekhez és szerzetesi kongregációkhoz, az apostoli élet társaságaihoz, a világi intézményekhez és minden hívőhöz az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban” teljes terjedelmében itt olvasható: 

magyarul

angolul

I. rész: A megszentelt élet és az evangéliumi tanácsok bemutatása




II. rész: A Szentháromság és az evangéliumi tanácsok




III. rész: Miért tegyünk szerzetesi fogadalmat?




IV. rész: Mi a tisztasági fogadalom?




V. rész: Mi a szegénységi fogadalom?




VI. rész: Mi az engedelmességi fogadalom?




VII. rész: A fogadalmak és a közösségi élet




VIII. rész: Határtalan bőkezűség és a fiatalok meghívása




IX. rész: A családokhoz




X. rész: Záró imádság a Szent Szűzhöz







Hivatástisztázó lelkigyakorlat a Kalocsai Iskolanővéreknél

A Kalocsai Iskolanővérek 



ifjúsági hivatástisztázó lelkigyakorlatot tartanak 

a szerzetesi élet, ill. a rend iránt érdeklődő lányoknak 

2014. június 28-29-én Kalocsán.

Jelentkezni a hivatásgondozas@freemail.hu e-mail-címen Klára nővérnél lehet.




A Szerzetesi Sziget júniusi vendégei a ciszterci nővérek

A Szerzetesi Sziget júniusi vendégei a kismaroson élő ciszterci nővérek.

Június 1-én 21 órától a Loyola Café-ban (1085 Budapest, Horánszky u. 20) fognak bemutatkozni, ízelítőt adnak az életükből, a hétköznapjaikból, imájukból, sőt még ízes kolostori termékeket is lehet kóstolni! 
Ha közelebbről meg akartok ismerni egy monostorban élő közösséggel, gyertek el!


"A nővérek az „imádkozzál és dolgozzál" ősi bencés szerzetesi jelmondat szerint élnek. De ahogy Zita nővér fogalmaz, az imádság is munka, és a munka is imádság. E kettő átszövi egymást. – Nekünk, monasztikus szerzeteseknek – folytatja – a szüntelen imádságban gyökerezik az életünk. Napunk kiemelkedő pontjai: a zsolozsma és a szentmise. Ahhoz, hogy élni tudjuk az örömhírt, ismernünk kell azt, ezért hangsúlyos szerepet kap a Szentírás olvasása (lectio divina) is. Ezek köré szervezzük az élet többi feladatát. Megélhetésünket segíti a gyümölcsfeldolgozás és a méhészet. Mindenkinek más a talentuma, a végzettsége. Van közöttünk például némettanár, kertész, vegyész, gyógytornász, matematikatanár, zenész, teológus. Fontos, hogy senki se legyen magára hagyva a munkájában, hogy ismerjük egymás feladatait, és legyünk helyettesíthetők a szolgálatunkban. Teológiát szinte mindnyájan tanulunk. Élethivatásunk miatt, mert csak azt tudjuk igazán szeretni, akit ismerünk. Ám fontos ez azért is, hogy a hozzánk betérők élet- és hitkérdéseivel kapcsolatban igaz útmutatást adjunk – fejezi be a nővér."

Forrás: Új Ember/Jezsuiták



2014. május 26., hétfő

Az oratoriánusok kongregációja

Az oratoriánusok vagy oratoristák (latinul: Congregatio Oratorii, röv. COr.) Néri Szent Fülöp által az oratórium ellátására 1565-ben Rómában alapított világi papok kongregációja. 

 XIII. Gergely pápától nyertek megerősítést 1575-ben, később, 1631-ben V. Pál pápa is megerősítette.

Szabályzatukat 1583-1612-ben dolgozták ki, majd 1942-ben módosították. Kezdetben minden rendház teljesen önálló, 1942 óta laza szövetséget alkotnak.

Céljaik, feladataik az egyházi tudományokban való önképzés mellett a betegápolás és a szenvedők segítése.

Bár tagjai szerzetesi fogadalmat nem tesznek, mégis fogadalmak szerint élnek; javaik fölött szabadon rendelkeznek, ellátásukért bizonyos összeget közösbe adnak, az esti imánál, étkezéskor és a bűnbánati káptalanon vannak együtt. A papok mellett laikus tagjai is vannak.

Tagjai: novíciusok (3 é. tanulják az oratórium életét), triennálisok (3-10 éves tagok), decennálisok (10 évnél idősebbek). 

A Néri Szent Fülöp alapította rend hivatalos honlapja itt érhető el: http://www.oratoriosanfilippo.org/

További részletek a kongregációról: http://en.wikipedia.org/wiki/Oratory_of_Saint_Philip_Neri

Forrás: Katolikus lexikon, Wikipédia


2014. május 24., szombat

Imádság Szűz Máriához a Keresztények Segítségéhez

























Legszentebb Szűz Mária, Keresztények Segítsége,
mily jó eléd járulni és esdeni állandó segítségedet.
Ha a földi édesanyák nem felejtkeznek el gyermekükről,
hogyan tudnál Te a legszeretőbb Anya elfelejtkezni rólunk?
Légy tehát segítségemre, könyörgöm Hozzád,
állandó segítségedért minden szükségemben,
minden szomorúságomban és különösképpen a kísértések idején.
Kérem segítségedet mindenki számára, aki most szenved.
Segítsd az erőtlent, gyógyítsd a beteget, térítsd meg a bűnöst
Légy segítségünkre állandó közbenjárásoddal
hogy sok hivatás ébredjen a megszentelt életre.
Járj közben értünk ó Mária, Keresztények Segítsége,
Akit segítségül hívunk itt a földön,
és akit szerethetünk, és örökké hálásak lehetünk neki a mennyben.
Amen.


Bosco Szent János

2014. május 23., péntek

A pap legfőbb erénye

A sokféle képesség közül, melyekkel felruházta Isten az emberi lelket, kétségtelenül a legértékesebbek egyike a szeretet. Hogy nemcsak megismerni tudjuk a dolgokat, de a bennük megtalált jóság és szépség, miatt vonzódunk feléjük, megszerzésükért küzdünk s ha elértük, öröm és boldogság árad szét bensőnkben: ez valóban oly kincse lelki életünknek, melyért mindennap hálát kell adnunk a Teremtőnek. Igaz, hogy a szeretet vak, ha nem világít neki az emberi elme, de hideg és erőtlen az értelem fénye, ha nem kíséri és követi, nem sarkallja és ösztönzi a szeretet melege. Ész nélkül pusztító tűzzé válhatik a szeretet, de szeretet nélkül céltalan, eredménytelen keresés marad az észnek működése.
A papi élet is tartalmatlan, ha nem fűti át a léleknek legszebb tehetsége: a szeretet Isten s az emberek iránt. Az isteni dolgokról szerzett legmélyebb tudás, a Szentírásnak és a szenthagyomány forrásainak legtüzetesebb ismerete, az Egyház történelmében, erkölcstanában és jogszabályaiban való legalaposabb jártasság, a teológiai és bölcseleti tudományok gyökeres elsajátítása nagy papi érték„ de áll mégis szószerint Szent Pál szava: „...ha szeretetem nincs, semmit sem használ.” A csupa ész és akarat embere lehet esetleg jó államférfi, kiváló hadvezér, nagyhírű tudós, a papnak azonban, hogy hivatása magaslatán álljon, kell még a szeretet erénye, nem mint esetleges járulék, hanem mint szükséges és elengedhetetlen követelmény.
A papi élet forrása az Isten szeretete. Aki előtanulmányai révén többet tud Istenről, mint a többiek, azt Isten tökéletes szépsége, jósága, irgalma szükségképen jobban vonzza, gyönyörködteti és szeretettel tölti el. Aki arra hivatott, hogy Krisztust prédikálja, a megfeszítettet, mindjobban elmélyed a szent evangéliumok tanulmányozásába és mivel vállalja a Krisztus Követése intelmét: „Summum igitur studium nostrum sit in vita Domini nostri Jesu Christi meditari”, minden elmélkedésével közelebb jut az Üdvözítő Szívéhez, mindjobban átengedi magát az isteni Mester vonzóerejének és állandóan viszonozni igyekszik azt az áldozatkész szeretetet, mely az evangéliumból feléje árad. – És aki állandóan kapcsolatban áll az oltárral s az áldozat bemutatásakor nap mint nap Krisztusnak, eszköze, képviselője, szétosztója, a pap sose felejti el, hogy mint „dispensator mysteriorum Dei” elsősorban maga telik meg állandóan új meg új kegyelmi ajándékokkal. Szent közösségben érzi magát a Legszentebbel, a Legjobbal: ez a tudat fűti, lelkesíti, serkenti állandóan: „Charitas Christi urget me.” – A szeretetnek ez a tüze kifelé való munkálkodására is serkentőleg hat: „Zelus Domus tuae comedit me” – a templom dísze, a lelkek üdve, az Anyaszentegyház dicsősége legfőbb gondja, legfontosabb teendője az életben. Mindezekkel az érdekekkel szemben háttérbe szorul minden egyéb kívánalom. Nem hanyagolja el a földieket sem, melyek velejárói ennek az árnyékvilágnak, érdeklődéssel kíséri a világ eseményeit és mindazt, ami híveinek életét betölti, mert közelebb jut így híveinek megismeréséhez, de életének igazi tartalmat s egyben gyönyörűséget és élvezetet az az „unum necessarium” ad; melyet a bethániai Máriában megdicsért az Úr. És mivel minden szeretet a barátságnak csendes, meghitt és biztonságos kikötője felé evez, a papnak Krisztus-szeretete is arra törekszik, hogy a „iam non dicam vos servos, sed amicos” megvalósuljon rajta. Jézusával megbeszéli szívének minden titkát, vele küzdi végig életének minden harcát, nála sírja el lelkének minden baját, szenvedését és belőle meríti minden vigasztalását, aki a „fons totius consolationis”. – Így kíséri el a pap Jézust és Jézus a papot ebben az életben, így él ő Jézusban és Jézus őbenne, míg szinte egybeolvad Jézus papjával. „Vivo ego, iam non ego, vivit vero in me Christus.”
De halljuk a szeretet apostolának szavát: „Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent, és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?” (1Jn 4,20) Hazug volna tehát az a pap, aki az aszkétikát csak az Isten közvetlen szeretetére építené és elhanyagolná a szeretet parancsának másik felét, „mely hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.
Mily ádáz harcot kellett vívnia Üdvözítőnknek álnok farizeusokkal, önző szadduceusokkal, mert nem látták be, hogy a vallásosság igazi tartalma a szeretet és nem lehet szétválasztani egymástól a kettős isteni főerényt az Isten szeretetét a felebaráti szeretettől. És évszázadok mulya is mennyi farizeusi lelkület van olyanokban is, kik az újszövetség, a szeretet-vallás papjai. Azt vélik, hogy tökéletes papok, holott hasonlatosak azokhoz, akiket az Úr így jellemzett: „in se confidebant et aspernabantur ceteros”. A szeretet őszinte jóakarat minden embertárssal szemben. A szeretet bőkezű adakozás anyagi és erkölcsi kincsekből. Nincs tehát Krisztus szerinti papi lelkület abban, aki csak követel híveitől, embertársaitól engedelmességet, hűséget, áldozatot, kötelességteljesítést, de a Gondviselés által neki juttatott szellemi, lelki és anyagi kincsekkel fukarkodva nem örvendezteti meg övéit semmivel, elzárkózik előlük és szíve mélyén a példabeszéd farizeusával így imádkozik: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek.” Krisztus papja ellenben „együtt örül az örvendezőkkel és sír a sírókkal...” Eggyéforr a gondjaira bízott lelkekkel és igyekszik jóságával könnyűvé tenni számukra Krisztus igáját, édessé terhét. Ezzel egyben kedves kötelességgé varázsolja a lelkipásztor iránt járó engedelmes tiszteletet.
Szeretni annyit is tesz, mint megbocsátani. A személyes ellenségnek is, az Egyház ellenségének is, a közéleti ellenfélnek is; mert Krisztus papja nem lehet haragtartó, megbocsát, nem egyszer-kétszer, hanem hetvenszer hétszer, vagyis mindig újra, csak lássa a javulásnak némi jelét. De ezt a javulást is előmozdítja a szeretet és a békülésre való őszinte készség, mely a jó pásztor minden szavából ki minden tettéből szertesugároz.
A megbocsátó szeretet még fokozódik ott, ahol a pap mint a megbocsátó Jézus képviselője törvényt ül a bűnös lélek felett. Tudjuk, hogy vannak esetek, amikor nem szabad feloldozást adni. Tudjuk, hagy az apostoli Egyház is gyakorolta már a kiközösítést és a szentáldozás megtagadását. Szent Pál is ilyen eszközzel élt korintusi híveivel szemben. De mily megható módon nyilvánul meg lelkipásztori szíve, amikor második levelében így szól: „Elég az ilyennek ez a büntetés... annál inkább bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg, hogy felette nagy. bánat valamiképp meg ne eméssze az ilyent. Épp azért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta nagy szeretetet.” (2Kor 2,6-8) Úgy büntet tehát az apostol, hogy sújtó keze azon nal kész az áldásra és ha kénytelen megszomorítani bűnbeesett hívét, „a bűbánatra szomorította meg”. És ha hátat fordít a bárány a nyáj nak s hitehagyás bejelentése végett áll ott a lelkipásztor előtt, tudja meg az is, hogy a szerető pásztor kész arra, hogy bármikor tárt karokkal visszafogadja majd a „tékozló fiút” és hogy a plébánia ajtaja senki mögött nem csapódhat be véglegesen.
Ne mondja senki, hogy az elvhűség, a rendíthetetlen egyházias szellem kizárja a szeretetet. Senki úgy nem gyűlölte a bűnt, mint a legszentebb Jézus, mégis elviselte a szemrehányást, hogy bűnösökkel társalog. Senki oly eréllyel nem támadta a tévhitet, mint az Üdvözítő, mégis szóba elegyedett a farizeussal is, házában vendégeskedett; szóba elegyedett azokkal is, kiket kufár szellemük miatt korbáccsal kiűzött a templom csarnokából.
Minél tovább él a pap magasztos hivatalában, annál jobban kell kifejlődnie a szeretet szellemében. Mert a szeretet a lélek megérését jelenti. Szent Pál apostol mennyire hangsúlyozza ezt, amikor a szere tet remekbe készült himnusza kapcsán gyermekkel hasonlítja össze azt, ki a különféle charismatikus adományokat, prófétálásokat és nyelvek tudását többre becsüli a szeretetnél. A lélek végső kifejlődése tehát a szeretet. „Midőn pedig férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók” (1Kor 13,11). Ahogy haladunk a korral, úgy haladjunk a szeretetben. Nem a magábazárkózó, megközelíthetetlen egyedüllétbe burkolódzó, az elmúlás miatt siránkozó, a jelent kárpáló, csak a régi jó idők emlékeibe rejtőző öreg pap, gyermekeknek réme az igazi típusa az öreg papnak, hanem aki eljutván az élet felhőtlen csúcsaira, honnét tágabb a kilátás, kinőtt minden fiatalos túlzásból, lemondott minden hiúságról és nagyratörő tervekről, szelíd mosolygással szemléli a körülötte nyüzsgő életet, melynek legszebb gyümölcsét lealkonyuló nap módjára szétsugározza a megértő, megbocsátó és mindent megújító szeretetet. Így tett a 100 éves Szent János is, mindig ezt az egyet hajtogatván: „Fiacskáim, szeressétek egymást.”
Így éljünk, így haljunk, mint Krisztus igaz papjai. Így érdemeljük meg, hogy egykor magunk tapasztaljuk túl a sírnak sötét kapuján az Apostol által hangoztatott szent igazságot: „a prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik”, de „a szeretet soha meg nem szűnik” ott, ahol színről-színre láthatjuk Istent, aki maga a Szeretet.

Boldog Apor Vilmos püspök

Forrás: Papi Lelkiség 4. szám, 1941/42 / Piaristák


2014. május 18., vasárnap

Ég és föld között

Az ember élete úgy általánosan véve, de különösen a pap élete két valóság között bonyolódik le: az ég és föld között, a földi küldetés és a mennyei hívás, a test és a lélek között. Visszagondolva a rövid múltamra az a kép ragadja meg a legjobban képzeletemet, hogy az ég és a föld között himbálózva született meg az én hivatásom.


1980. március 3-án születtem az erdélyi Balánbánya városában. Az iskola első nyolc évét ugyanabban a városban végeztem el. Utána felvettek a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szemináriumba. A szeminárium utolsó évében megismertem a Krisztus Légiója Kongregációt és a Regnum Christi Apostoli Mozgalmat. Még abban az évben beléptem a kongregációba. A jelöltségi programot és a noviciátust a németországi Bad Münstereifelben végeztem el. Az után a következő nevelési időszakokon mentem át: a humán tanulmányokat Salamanca-ban (Spanyolország), filozófia (Róma), gyakorlati évek (pasztorális munka): Németországban (két és fél év), Mexikó (nyolc hónap), Magyarország (egy év); ez után Rómában befejeztem a filozófiai tanulmányaimat és Thornwoodban (Egyesült Államok) elkezdtem a teológiai tanulmányokat, amelyeket Rómában fejeztem be. A diakónusszentelés után Magyarországra helyeztek, hogy segítsek az iskolánk tanulóinak pasztorációjában.

1986-ban, mikor az én testvérem kezdett ministrálni, engem is elfogott a ministráns-láz. Nem tudtam kivárni az elsőáldozási évemet, én már abban a pillanatban az oltárnál akartam szolgálni. Kívánságomnak édesanyám eleget akart tenni, s ezért előbb a plébánosunkkal beszélt, majd mikor hallotta az akkori szabályokat, ami szerint csak az lehet ministráns, aki elsőáldozó is volt, az akkori sekrestyéshez folyamodott. A sekrestyés néni ötletes megoldása az volt, hogy kezzek el neki segíteni a harangozásban, s majd, ha egy éven át hűségesen eljárogatok misére, akkor majd ő közben fog járni értem a plébános úrnál. Ez volt mindennek a kezdete.

Előbb csak az orgona mögötti ablakpárkányon álltam, s vártam, hogy mikor hallom a kulcsszót: „Most!”. Abban a pillanatban megragadtam a harangkötelet, s az ég és föld között fel s alá himbálóztam, míg a harang félreverve bele nem fáradt minket a levegőben fel s alá rángatni.

Mi történt időközben? Az egyéves sikeres harangozói inasságom után a papbácsi szemet húnyt a szabályok előtt, s megengedte, hogy az oltár körül én is ott lábatlankodjak egy kicsit. Akkor éppen hét éves voltam. Nem lehettem nagy hasznára a szentmisei szolgálatokban, de engem akkor az nem is érdekelt, inkább az hajszolt, hogy én is ott lehessek a nagyokkal együtt. Fogalmam sem volt arról, hogy a ministráns a szentmisében Jézusnak szolgál, de erre nem is volt szükség abban a pillanatban. Istennek megvannak a saját útjai.

Egy szép napon a sekrestyében jó hangosan beszélgettünk valami „fontos” dologról. A ministránsok ezen tárgyalásában a sekrestyés néni is részt vett. Szokásos direkt módú fogalmazásával megkérdezett minket, hogy ki akar pap lenni. Voltak is jelentkezők. Abból a csoportból hárman (velem együtt négyen) valóban azok is lettek. Még most is emlékszem, amint a sekrestyés néni odalépett a fogashoz, ahol én ültem és azt kérdezte: „Csabi, te nem akarsz pap lenni?”, mire én csak azt tudtam felelni, hogy „nem tudom”, ugyanis sosem gondoltam arra, hogy belőlem valaha is pap lehetne. „ …pedig belőled kinézem azt”, folytatta ő. – Ez volt a kegyelem pillanata, amikor a Jóisten először hívott meg engem a papi hivatásra egy ilyen egyszerű emberi eszköze által.

Az álmodozás, mint kapu a valóság felé

Attól a pillanattól kezdve kezdtem arról álmodozni, hogy milyen is lenne, ha egy szép napon én  is ott állnék az oltárnál miseruhában… majd később, mikor más nem volt jelen, akkor a miseruhát fel is próbáltam és szomorúan állapítottam meg, hogy még növekednem kell, ugyanis a palást a földet érte. Az idő hamar telt. Egyik évből a másikba ugrottunk, s a Jóisten minden pillanatot kihasznált arra, hogy a bennem elvetett hivatás magját előbb csiráztassa, majd ápolja. Nem is hiányzott a jó példa. Fábián Zoltán papbácsi kedvessége és a gyerekekhez, irántunk való közelsége a papi életet jó fénybe mutatta be nekem. Még mindig szívesen emlékezem vissza a sekrestyében megtartott hittanórákra, amelyek előtt sokszor kint az udvaron velünk együtt játszott, ugrándozott egy pár percet.

Az évek teltek, a régi komunista rendszer befejeződött és a hitnek sokkal nagyobb hely jutott a társadalmi körben. Így kezdődött el Pál Antal papbácsi ideje alatt  egy kis csoport a fiatalok, a tizenévesek számára. Előbb egy színdarabot adtunk elő mikulás előestéjén, majd egy kórust akartak elindítani, de ami Isten tervében nagyobb teret kapott az végül is egy „rózsafűzér csapat” volt, amelyet aztán Ferenczi Emese (Böjte Emese) vezetett. Ez volt a lelki életemnek az első jelentősebb fejlődési kora. Előbb otthon, majd néha Csíksomlyón kaptam lelki eledelt. Ebből az időből mégis az első háromnapos lelkigyakorlatra emlékezem a legjobban, amelyet Marosfőn, Ébner atya házában szerveztek meg. Ott a szép és jó programok között, volt egy olyan pillanat, amikor mindenki húzott magának egy szentírásidézetet. A többi balánbányai gyerekek (tizenévesek) mind valami szép idézetet kaptak. Az enyém amolyan figyelmeztető, kijavító hangú idézet volt: „Gyermekeim, ne szeressünk szóval és nyelvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3:18). Ezért abban a pillanatban megsértődtem, a többiekre irigykedtem. Akkor még nem fogtam fel ennek a mondatnak a mély jelentését, de később nem csak lelkiéletemnek, hanem tanulmányaimnak is értelmet és mélységet adott, hiszen ebben áll keresztény életünknek gyakorlati feladata.

Másfél, két évvel később Emese által eljutottam a Háromkúti „Szeretet Városba” is, amelyet György Balázs papbácsi szervezett minden nyáron már a nyolcvanas évek közepétől kezdve. Ez volt az a közösség, amely által az évek folyamán nagyobb lelki támaszra találtam. Ha a hivatásomat a plébánia keretén belül fedeztem fel, akkor annak későbbi táplálását és fejlődését nagy részben a „Szeretet Városban” találtam meg. 1993 óta 1998-ig minden évben egy, két illetve három hetet töltöttem ott a nyaramból, s néha még a karácsonyi időből is jutott rá egy kevés. Ha így volt, akkor csak azért, mert valóban jól éreztem ott magam és tudtam, hogy Isten ott különös kegyelmekkel vár reám.

Utazásaim kezdete, illetve tanulmányaim folytatása

1994-ben történt még valami igen fontos az életemben. A templomi hirdetések után, édesanyám ismervén szándékomat, hogy egy szép napon pap szeretnék lenni, megkérdezte tőlem, hogy nem szeretnék-e Gyulafehérvárra, a Kisszemináriumba felvételezni, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Nem kellett kétszer mondja, mert rögtön hajlottam rá. Így a következő négy tanévet Gyulafehérváron töltöttem el. Nagyon sok jó emlékem maradt meg abból az időszakból is. Sok jót tanultam ott, sokat láttam, de ami még fontosabb volt, az az ottani közösségi élet. Egy aránylag kis családból egy százszemélyes nagy családba csöppentem be. Sok mindent meg kellett tanulni: másokkal társalogni, dolgaimra vigyázni, a pénzt jól beosztani, stb. A közösségben  még is volt egy valaki, aki igazán sokat segített: Jézus. A bentlakásban  volt egy kápolnánk, ahová elég gyakran jártunk be, mindenki a lelki szügségei szerint. Az előljárók is sokmindenben hozzájárultak a nevelésünkhöz. Abban a korban nem vettük örömmel segítségüket, hiszen a fiatalok mindig önállóak akarnak lenni, de valóban fáradozásaiknak gyümölcseit még most is gyakran megtapasztalom.

A kisszeminárium 3-ik évében egyszer csak felmerült bennem a kérdés, hogy nem szeretnék-e szerzetes lenni, hiszen időközben megismertem néhány ferences és jezsuita atyát is. Végül úgy döntöttem, hogy jezsuita szeretnék lenni. Beszéltem egy jezsuita atyával, aki azt mondta, hogy a következő évben szívesen felvesznek, ha addig állhatatos maradok döntésemben, de végül is nem úgy lett.

Az igazi zarándoklat…

Istennek más tervei voltak számomra. Úgy, ahogy Izrael népét vezette az évszázadok során, úgy vezette lépteimet azon az úton, amelyet számomra öröktől fogva kigondolt: előbb egy katolikus családban, majd egy plébániai közösségben, lelkiségi kiscsoportokban és közösségekben, majd a kisszemináriumban. Itt azonban nem ért véget a vándorlásom, az igazi zarándoklatom csak ezután kezdődött, s még pedig egy igazán Istenre jellemző módon. Hogy is történt mindez?

Az utolsó líceumi évemben, az érettségi előtt levő utolsó születésnapomra édesanyám egy meglepetést tartogatott számomra: egy római zarándoklatot. Budapesti ismerősei közül valaki meghívott engem, hogy töltsem a nagyhetet Rómában, ahol majd megláthatom a Szentatyát, a Pápát is. Édesanyám akkor még nem sejthette, hogy milyen ajándékot ad számomra. Ez az út döntő jellegű volt számomra, hiszen ott ismertem  meg a Krisztus Légiója Papi Kongregációt („szerzetesrendet”). Még abban az éveben beléptem a szerzetesrendbe, s mondhatom, hogy az volt életem egyik legszerencsésebb lépése. Nem is lehetett volna sikertelen, hiszen a Jóisten vezette lépteimet. Ha a lelkiéletet addig úgy éltem, amilyen a kedvem volt, akkor attól a pillanattól kezdve ráébredtem arra, hogy Isten egy felelősséggel teljes választ vár el tőlem. Attól a pillanattól már én az Övé lettem és Ő az enyém. S ha a válaszom itt a földön töredékes is, tudom, hogy egy szép napon a mennyországban én is teljesen, hiba nélkül az Övé lehetek.

Amint említettem, az igazi vándorutam igazán csak a rendbe való belépésemkor kezdődött, hiszen fizikailag is azóta már több országban jártam és szolgálhattam neki. A két éves noviciátusomat Németországban végeztem, a Kölntől nem messze fekvő Bad Münstereifelben; onnan egy évre a spanyolországi Salamanca-ba kerültem, majd két évig filozófiát tanultam Rómában a „Ateneo Pontificio Regina Apostolorum”-on (Apostolok Királynéja Pápai Főiskola). Tanulmányaimat félbeszakítván, ahogy nálunk a rendben ez szokás, négy éves apostoli gyakorlatban volt részem, amelyből két és fél évet Bajorországban, nyolc hónapot Mexikó városban és egy kerek évet Budapesten töltöttem. Ezen évek végeztével visszatértem Rómába, hogy fejezzem be a hátra maradt két év filozófiai tanulmányomat, amelyet 2009 júliusában sikeresen be is fejeztem. Október elejétől elkezdtem tanulmányaimat a teológiai fakultáson ugyanazon egyetemnek amerikai intézményében, Thornwoodban (New York közelében). 2010 szeptemberében visszakerültem Rómába és befejeztem a teológiai tanulmányaimnak első szakszát. 2012 június 30-án szenteltek diakónussá és december 15-én Isten kegyelméből megkaptam a papság kenetét is.

Életemnek ezen utóbbi periódusa már tizennégy éve kezdődött el, de sosem éreztem azt hosszúnak, hiszen folytonosan megtapasztaltam a Jóisten jelenlétét az életemben. Ő tanította meg számomra igazán az élet értelmét, hogy a boldogságomat nem a földi javakban kell keresnem, hanem Nála és hogy akkor valósítom meg igazán magam, ha másokért élek, s az Ő szeretetét továbbítom az emberek számára. Ez egy igazán izgalmas és kihívó feladat, amelynek gyümölcse nem esik messze fájától, hiszen életemben bőséges Istennek a kegyeleme. Amíg Jézus a szőlőtő, s mi a szőlővessző, addig a termésünk inkább az Övé, mint a miénk, de mi is épp úgy örvendünk a gyümölcsöknek, mint Jézus.

Feladat és kegyelem, föld és ég…életemnek ezen két pólusa mindig is jelen volt, van és lesz. Először gyermeki szinten, a harangkötélen hintázva, aztán pedig a megbízatás, a feladatok, a földi tevékenységek, illetve Isten jelenléte és kegyelme között egyensúlyozva járom Isten útját addig, amíg ez a két út teljesen egybe nem fonódik már itt a földön és majd még tökéletesebben a mennyországban, ahová mindannyian egymást támogatva igyekszünk. Meg vagyok győződve ugyanis, hogy hivatásomat, kitartásomat és hűségemet sokak imáinak köszönhetem. Sokan, ha rejtett módon is, de a hivatásokért imádkozva hozzájárulnak Isten országának növekedéséhez.

Csaba atya szentelésén készült képek itt tekinthetők meg.

Forrás: Regnum Christi


2014. május 12., hétfő

Örökfogadalom a domonkosoknál



Tokodi László testvérünk május 1-én soproni templomunkban örökfogadalmat tett, azaz haláláig tartó engedelmességet fogadott rendi elöljáróinak. Ez a szerzetesi élet legnagyobb ünnepe, mert a legnagyobb odaadottságot jelenti Isten és a Rend felé. Az ünnepen jelen voltak magyar és lengyel rendtársakon kívül László testvér Családja, Barátok és helyi hívek. További képek ITT!

Forrás: Domonkosok

László testvér tanúságtétele itt olvasható: 



2014. május 11., vasárnap

A Jó Pásztor szolgálatában

P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára


A nyáját őrző, vezető, védő pásztor képe gyakori a Bibliában: a pusztában vándorló ószövetségi nép számára könnyen érthető volt, ha a próféták e metaforát használták Jahve és népe kapcsolatának megvilágítására; tőlük azután Jézus is átvette a példázatot, amikor Jó Pásztornak mutatta be magát. Húsvét 4. vasárnapján a jánosi allegóriát olvassuk a negyedik evangélium 10. fejezetéből, amely visszautal Ezekiel prófétára. Jézus, Jahvéhoz hasonlóan kiszabadítja a nyájat a veszedelmekből, és dús legelőre vezeti. Ő a tökéletes pásztor, aki életét adja juhaiért, örök életet biztosít a benne hívőknek. 

Most, Jó Pásztor vasárnapján tarja az Egyház a hivatások világnapját: világszerte azért imádkozunk, hogy a Jó Pásztor támasszon szolgálatára új papi és szerzetesi hivatásokat. Köztudomású, hogy az ún. nyugati világban egyre csökken a papi és szerzetesi hivatások száma, és így az elöregedő papságra egyre több és súlyosabb teher nehezedik. A jelenségnek számos oka van: a szekularizált, Isten nélküli, a vallás- és egyházellenes társadalmi környezet; a családok szétesése következtében a gyermekek vallásos nevelésének hiánya; az egykézés, illetve a gyermekvállalás fokozódó elutasítása; továbbá – legalábbis vidéken - egyik ok az is, hogy a papi pálya ma már legtöbbször nem jelent társadalmi előmenetelt. 

De - e jórészt szociológiai tényezők mellett - alapvetően közrejátszik a papi identitás, önazonosság válsága is, amelynek fő oka a természetfeletti hit, következésképpen a hűség megfogyatkozása. Sok pap már csak funkcionáriusnak tekinti magát, kedv és öröm nélkül hordozza az apostoli munkával járó terheket, mert hiányzik a Krisztus segítségébe vetett bizalom és az áldozatos, az emberek üdvösségéért munkálkodó szeretet. Az ilyen öröm nélküli papi élet nem lehet vonzó a fiatalok számára. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a legtöbb esetben a papi és a szerzetesi hivatások eredeténél – az isteni kegyelem működésén túl – ott van egy találkozás egy vonzó személlyel, hivatásában boldog pappal vagy szerzetessel.

Ferenc pápa papsághoz intézett nagycsütörtöki beszédében a papi örömről elmélkedett. Csak az örvendező és örömet sugárzó papi élet lehet vonzó az útjukat kereső fiatalok számára. A pápa így fohászkodott: „E papi csütörtökön azt kérem az Úr Jézustól, hogy sok fiatallal fedeztesse fel a szív izzó lelkesedését, amely felszítja az öröm lángját, mihelyt a fiatal boldog merészséggel, készségesen válaszol hívására.” (Jn 10, 1-10)

Forrás: Vatikáni Rádió 


2014. május 7., szerda

Felvételi a Montserrat Hivatástisztázó Házba

Még van betöltetlen hely a Montserrat hivatástisztázó ház 2014-15-ös tanévére.

Mi is a Montserrat ház?

A Montserrat ház olyan fiatalemberek számára jött létre:

- akik komolyan foglalkoznak a papi vagy szerzetesi hivatással, de még nem jutottak el egy világos döntésre

- vagy akik már döntöttek, de tanulmányaik befejezése miatt várniuk kell a teljes megvalósítással

- továbbá azon fiatalok számára, akik jezsuiták szeretnének lenni. Ez utóbbi kategória a jezsuita jelöltek csoportja. 

A Montserrat ház Szent Ignác-i lelkiségű közösség olyan fiataloknak, akik az evangéliumi egyszerűséget kívánják élni, testvéri közösségben, azzal a mély vággyal, hogy meghallják és kövessék az Úr hívását. 


Jelentkezés folyamata:

- Személyes beszélgetés Koronkai Zoltán jezsuitával http://hivatas.jezsuita.hu/kapcsolat

- Lelki önéletrajz beadása

- Később alapvető pszihológiai alkalmassági vizsgálatra is lehet számítani

Lelki önéletrajz írásról:

Ez a gyakorlat segíteni fog neked, hogy imádságban áttekintsed az életedet, legfontosabb személyeket, helyeket és felfedezd, hogy Isten miképp volt jelen eddig életedben. Néhány oldalban (3-5) foglald tehát össze eddigi életpályádat, hogyan vezetett Isten idáig. Érdemes előtte néhány imaalkalmat erre rászánni, hogy átimádkozd a dolgot. Az is jó ha nem egyszerre írod meg, hanem hagysz időt rá, és többször visszatérve, át imádkozva kiegészítheted a leírtakat. Szent Ágoston példájára is emlékezhetsz, aki az emlékezés fontosságról beszélt, hogy Isten tud szólni az emlékeink által is.

Alapvető szempontok:

Családi háttered: szüleiddel való kapcsolatod, testvérek, gyerek és ifjúkorod fontos aspektusai.

Emberi növekedésed: Kik hatottak rád legjobban? Legfontosabb kapcsolataid eddigi életed során? Hol tapasztaltad meg, hogy szeretnek és szeretni tudsz? Hol vannak fájdalmas emlékeid kapcsolatok terén? Hogyan tekintesz most erre? Mik az erősségeid, és mi a gyengébb oldalad?

Tanulmányi és munkatapasztalatod: Mit tanultál? Milyen munkákat végeztél eddig az életedben?

Vallási fejlődésed: Hogyan született a hited? Hogyan fejlődött? Hogyan imádkozol? Milyen a Jézussal való kapcsolatod?

Hivatásod kérdése: Mikor vetődött fel benned először a hivatás kérdése? Hogyan változott ez az évek során? Milyen alternatívákat látsz magad előtt? Mi az, amire vágysz? Mi lelkesít, mi vonz? Mitől félsz? Mi az ami világos számodra és mi az ami még kérdőjeles az utadat illetően?


Forrás: Jezsuiták - http://hivatas.jezsuita.hu/




Anasztázia nővér örökfogadalma

A Sajópálfalán tartott Szent Liturgián Anasztázia nővérünk (aki eddig Vaszkun Judit névre hallgatott) Exarchátusunk örökfogadalmas szerzetesévé lett. A Pálfalai Monostor felépüléséig továbbra is jelölt-társnőivel együtt a dámóci Krisztus Feltámadásáról elnevezett monostorban lakik. Imádkozzunk érte és további hivatásokért! Az alábbiakban Atanáz püspök ott elhangzott ünnepi gondolataiból közlünk részleteket.


„Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned” – mondta Szent Ágoston, aki maga is éveken, évtizedeken át kereste Mesterét. Ez a megnyugvás kezdődhet el az örök fogadalommal, amit a keleti hagyományban szerzetessé szentelésnek is neveznek.

A II. Vatikáni Zsinat épp fél évszázada döntött e mellett a kifejezés mellett: a fogadalmat tevők „egész életüket az Isten sajátos szolgálatára adták oda, ami egy […] sajátos fölszenteltséget (consecratiót) hoz létre” (P.C., 5. p.).

A hét végén szentté avatandó II. János Pál pápa a „Megszentelt élet” c. apostoli buzdításában írt arról, hogy mai világunkban „égetően szükséges a megszentelt személyek erős prófétai tanúságtétele az Isten elsőbbségéről, amint ez a tiszta, engedelmes Krisztus követéséből fölismerhető”.

A szentéletű pápa szerint a szerzetesség különösen is  prófétai tanúságtételt jelent. A mai apostoli szakaszban is ezt erősítette meg a Joel próféciáját fölelevenítő apostol: „Ifjaitok és leányaitok jövendölni fognak.”  A Kelet világossága című apostoli levelében pedig a szent pápa arról írt, hogy a monostor az a prófétai hely, ahol ég és föld találkozik, „ahol a teremtett világ Isten dicsőítésévé válik”, a liturgia feltárja az utat az új ember egyensúlya felé, és tiszteletre szólít fel a teremtett világban levő eucharisztikus lehetőség előtt: a világ arra van rendelve, hogy az Úr fölvegye azt a maga Eucharisztiájába, az oltár áldozatában jelen lévő Húsvétjába”.

Megköszönjük Anasztázia nővérünk szüleinek és társainak, hogy ide elvezették és felajánlották. A keresztelkedés óta folytatott életút ma új állomásához ért.            Anasztázia nővérünk neve a feltámadást jelenti. Tizenhét évszázada atyáink Krisztusnak Lukács evangéliumában rögzített szavait vonatkoztatták a szerzetességre: „Akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek és nem is mennek férjhez. Hiszen már nem halhatnak meg többé, mert az angyalokhoz fognak hasonlítani, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.” (Lk 20)

A szerzetesek nagy számban tanúsítják a húsvéti titokhoz, a kereszthez és feltámadáshoz való hűséget. Az Isten iránti hűségből sarjad a felebarát iránti odaadás is, amit a szerzetesek áldozatként élnek meg azáltal, hogy szüntelenül imádkoznak a testvérekért, szolgálják a szegényeket és részt vesznek mások nehézségeinek viselésében, s az Egyház gondjainak és szorongatásainak vállalásában.

A szerzetes nővérek „első apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt” – ez az Egyház tanítása. „Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti arra, hogy az első helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által szétosztott kegyelme tesz lehetővé. Hirdetik a világnak az Atyától eredő békét, a Fiú önátadását, és a Szentlélek gyümölcsének örömét.”
Szerzetes nővérünk azért is kapta Anasztázia nevét, hogy a feltámadás jele legyen.
A II. Vatikáni Zsinat tanítása azt mondja, hogy „a szerzetesség... a jövendő föltámadást és a mennyek országának dicsőségét hirdeti.”
Ez elsősorban a szüzesség vállalásával történik, melyet ama végső világ elővételezésének tekintünk, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében átformálja.

Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő várakozás, innen a törekvés, „hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga”. Ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).

Az a szerzetes, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy „itt nincs maradandó városunk” (Zsid 13,14), mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Az egy szükségeset keresi: „Isten országát és annak igazságát”.

A föltámadás nevét hordozó Anasztázia nővér arra kötelezi el magát, hogy a Föltámadottal állandó kapcsolatban élve valamiként az Ő eleven ikonja legyen e világban.

Imádkozzunk érte, hogy megfeleljen e nagy hivatásnak az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen.



Forrás: Miskolci Apostoli Exarchátus

Ferenc pápa üzenete a hivatások világnapjára

Ferenc pápa üzenete a hivatások 51. világnapjára

2014. május 11. – Húsvét 4. vasárnapja

Téma: A hivatások tanúságtétel az igazságról

Kedves Testvéreim!

1. Az evangélium elmondja: «Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz”» (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Jézus kérése az Egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az Egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.

2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai”vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az Apostol – „Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.) Ezért mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.

3. Jézus ma is itt él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az Egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?

4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’ élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) 

Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az Egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amit készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva és kérve, hogy imádkozzatok értem, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Ferenc pápa



Forrás: VPP Hírporta