Aranymise Csomaközön
Feigi György plébános Istennek köszönetet mondva foglalja össze a mögötte hagyott ötven év aktív papi szolgálatát. Április 20-án a helybeli Szent István király-templomban ad hálát a jubileum kegyelmi ajándékáért. Az áldásos életút gyökerei Túrterebesre vezetnek vissza, abba a faluba, amely az elmúlt évtizedekben nyolc papot és három püspököt adott az egyháznak. Ebben nagy szerepe volt a buzgó életű, nagylelkű, példás papi életet élő néhai Barna József esperes-plébánosnak.
Feigi György 1937. február 20-án született Túrterebesen, földműves családban. Szüleitől mély vallásosságot és munkaszeretetet örökölt. Ez segítette át minden akadályon, ami eléje tornyosult. Legelőször arra kérem, idézze fel a papi pályát megelőző évek főbb eseményeit!
Az isteni gondviselést mindig ott éreztem az életem alakulásában. 1950 tavaszán az elemi iskola VII. osztályába jártam. Egy napon az Internacionálé éneklése közben társaimmal nevettünk. Ezt észrevette a tanár, mellénk ugrott, s kiosztott néhány nyaklevest. Ezt még elviseltem volna, de fel is jelentett bennünket az államvédelmi hatóságnál. Pár nap múlva kijöttek a sziguranca – a későbbi szekuritáté – emberei, hogy kivizsgálják ezt a súlyos „ügyet”. Én aznap nem voltam iskolában. A tanárokat és az osztálytársaimat kikérdezték. A jelentésükben azt írták, hogy azért nevettem, mert államellenes vagyok. A hatalom emberei hamar rájöttek, hogy a tizenkét éves gyerek nem fogja megdönteni a kommunizmust, lezárták az ügyet. Három következménye mégis lett a dolognak. Nem lehettem pionír, nem viselhettem a jó tanulókat megillető vörös nyakkendőt. Ennél fájdalmasabb volt, hogy nem kaptam meg a jó tanulásért járó ösztöndíjat, ami érzékenyen érintett nemcsak engem, hanem a családot is. Az idősebb nemzedék tudja, hogy az ötvenes évek elején mily súlyos gazdasági helyzet nehezedett a lakosság vállára. Az én családomra különösen, hisz az előző évben halt meg édesapám, édesanyámnak egyedül kellett gondoskodnia a három gyerekről. Ugyanakkor a jövőm is megkérdőjeleződött: azt mondták, ne is jelentkezzem középiskolába, mert nem vesznek fel. Az igazgató azt javasolta, jelentkezzek szakiskolába, ott talán elfogadnak. Otthon maradtam két évig, ami jól jött az apa nélkül maradt családnak. De én tanulni szerettem volna. Végül beiratkoztam a szatmári fémipari szakiskolába, amit két év alatt el is végeztem.
Ezek a megpróbáltatások nem vetítették előre a papi hivatás választásának ébredését…
Valóban nem. 1956 márciusában, egy virágvasárnap előtti délutánján plébánosunk az élet értelméről, a halálról, az örök életről elmélkedett. Szavai mélyen megérintettek. Kegyelmi pillanat volt számomra, világos lett előttem, hogy Isten engem a papi szolgálatra hív. Pár nappal később Barna József plébános a mise végén kihirdette, hogy aki hivatást érez, jelentkezhet a gyulafehérvári teológiára. Nagyot dobbant a szívem, itt a lehetőség, hogy teljesüljön a vágyam.
Ám ahhoz gimnáziumi végzettség, érettségi kellett. Áthidaló megoldásként iratkoztam be a gyulafehérvári kántoriskolába. Az ott nyert érettségi csak arra jogosította a végzetteket, hogy a teológiára jelentkezzenek. Faragó Ferenc kanonok volt az iskola igazgatója. A fémipariban szerzett bizonyítvány alapján a második évre engedélyezte a beiratkozást. Aztán azt tanácsolta, a harmadik évet magántanulóként végezzem el. A karácsonyi és a húsvéti szünidőben is ott maradtam, sikerült egy tanévben két évet végezni. Az érettségi után megnyílt az út álmom, vágyam valóra váltásához: beiratkozhattam a teológiára. Joggal hittem, hogy már sínen vagyok, nyugodt évek elé nézek. Nem így történt. A nyári vakációban a hatalom emberei többször megpróbáltak lebeszélni arról, hogy pap legyek. Azt mondták, ennyi tanulással lehetnél tanár vagy orvos, értékes embere a társadalomnak. A papságnak már úgysincs jövője, mire én pap leszek, már nem lesz szükség rájuk, az emberek nem fognak hinni Istenben, nem járnak templomba. Ezt az agymosást többször is végig kellett hallgatnom, de az elhatározásomat ez nem változtatta meg. Megvalósult a vágyam: 1963. április 21-én Erdély szent életű püspöke szentelt pappá az ősi székesegyházban. Június 23-án volt a primíciám Túrterebesen. Az egész falu örömünnepe volt, hasonló eseménynek jó ötven évvel azelőtt lehetett tanúja.
Az álomból valóság lett. Kezdete az aranymisével most betetőződő áldozatos papi életnek. Idézzük fel annak állomásait, áldásait!
Felszentelésemet követően Mezőpetribe szólított a kormányzói kinevezés. Az állami engedélyt 1963. december elején kaptam meg. A népes, vallásos nagyközségben Toma György plébános volt a principálisom. Ketten akkoriban több mint háromszáz gyermeket tanítottunk hittanra. A két filiába én jártam, misézni és hittant tanítani. Mélyen vallásos lelkületű emberek közé kerültem. Munka sok, gondom még nem volt. Két év múlva, 1966-ban a filiából 1947-ben plébániai rangra emelt Kisdengelegre kaptam kinevezést. A 620 lelkes falu elhanyagolt, köves útja sem volt. Ősztől tavaszig a nagy sár miatt gumicsizmában jártunk a négy kilométerre levő községközpontba, Mezőpetribe. 1969. július 12-én, Sarlós Boldogasszony napján tettük le a plébánia alapkövét, s őszre, kirbájra – Szent Vendel napjára – önerőből fel is építettük. A faluban ekkor még nem volt áram, lámpával világítottak. A két filiába – Irinyre és Érdengelegre – nyáron kerékpárral jártam, ősszel és tavasszal szekérrel, a téli időben lóháton. A hívek szegények voltak. Én is. De mindent felülírt a szeretetük és ragaszkodásuk. Nagyon jól éreztem ott magam. Több családdal mindmáig jó, bensőséges kapcsolatban maradtam. Tizenegy év után újabb diszpozíció: az egyházi hatóság 1976-ban Krasznabéltekre helyezett. A plébániai közösség akkor még 1450 lelket számlált. Az iskola három – román, magyar és német – tagozatán 170 hittanos gyerek tanult. A hét négy napján, délelőtt-délután velük foglalkoztam. A plébánia százhúsz éves épületének falai másfél méter magasan salétromosak, szobái sötétek voltak. 1982-ben külföldi segítséggel új plébániát építettünk. A Szent László tiszteletére szentelt műemlék templom építésének 520 éves évfordulója emlékezetes volt. Az ünnepet beárnyékolta a nagyméretű, tömegessé vált kivándorlási hullám. Sok fiatalnak állítottam ki, bár tiltott volt, a németségét igazoló okiratot. Az itt töltött 13 év is emlékezetes maradt. 1989 szeptemberében újabb állomáshely következett: Mezőfény, itt 1800 lélek volt, közülük 180 gyermek. Az 1989-es fordulat után a hittanórákat az iskolában tarthattuk. Az esküvők, temetések egymást érték. A sváb falvak lakosságát megtizedelő áramlat itt is érzékeny apadást okozott. Örömteli esemény volt, hogy Prógli Éva tanárnő vezetésével templomi ifjúsági énekkar alakult. Ma is működik. Négy év múlva, 1993 decemberében jöttem Csomaközre. Nagyon jól érzem magam itt. Ebben meghatározó szerepe volt s van annak, hogy időközben jó kapcsolatot építettünk ki a polgármesteri hivatallal, a polgármesterekkel, a tantestülettel, a más felekezetű lelkészekkel és hívekkel. Számottevő segítségem az egyháztanács, élén a gondnokkal. Közös munkánk gyümölcse temetőbeli ravatalozók építése. Hetvenhét éves lettem. Nem titkolom, kissé elfáradtam. Az aranymisét a jól végzett közös munka záróünnepének tekintem. Nagy terveim már nincsenek. Ősszel szeretnék nyugdíjba vonulni. Mindenkinek, akivel az ötven év során együtt dolgoztam, köszönöm a támogatást, a segítséget, a szeretetet, amellyel elhalmoztak. Isten fizesse meg!
Ötven év az oltár, a hívek szolgálatában. Feigi György plébános, tiszteletbeli kanonok szép, tartalmas papi életre tekinthet vissza. Istentől nyert adottságnak, képességnek tekinti, hogy könnyen szót tudott érteni a híveivel, közösségépítő papként szolgálhatta egyházát, szerényen és odaadóan ott, ahol és ahova egyházi elöljárói állították. Halk szóval, alázattal, csendben végezte léleképítő munkáját. Nem riadt vissza az elé tornyosuló akadályoktól. Az aranymise ünnepét egy hosszú papi életút ajándékának, méltó betetőzőjének tekinti. Deo gratias! Istennek legyen hála!
Máriás József
Forrás: Vasárnap Katolikus Hetilap
Képek: Szatmári Friss Újság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése