A sokféle képesség közül, melyekkel felruházta Isten az emberi lelket, kétségtelenül a legértékesebbek egyike a szeretet. Hogy nemcsak megismerni tudjuk a dolgokat, de a bennük megtalált jóság és szépség, miatt vonzódunk feléjük, megszerzésükért küzdünk s ha elértük, öröm és boldogság árad szét bensőnkben: ez valóban oly kincse lelki életünknek, melyért mindennap hálát kell adnunk a Teremtőnek. Igaz, hogy a szeretet vak, ha nem világít neki az emberi elme, de hideg és erőtlen az értelem fénye, ha nem kíséri és követi, nem sarkallja és ösztönzi a szeretet melege. Ész nélkül pusztító tűzzé válhatik a szeretet, de szeretet nélkül céltalan, eredménytelen keresés marad az észnek működése.
A papi élet is tartalmatlan, ha nem fűti át a léleknek legszebb tehetsége: a szeretet Isten s az emberek iránt. Az isteni dolgokról szerzett legmélyebb tudás, a Szentírásnak és a szenthagyomány forrásainak legtüzetesebb ismerete, az Egyház történelmében, erkölcstanában és jogszabályaiban való legalaposabb jártasság, a teológiai és bölcseleti tudományok gyökeres elsajátítása nagy papi érték„ de áll mégis szószerint Szent Pál szava: „...ha szeretetem nincs, semmit sem használ.” A csupa ész és akarat embere lehet esetleg jó államférfi, kiváló hadvezér, nagyhírű tudós, a papnak azonban, hogy hivatása magaslatán álljon, kell még a szeretet erénye, nem mint esetleges járulék, hanem mint szükséges és elengedhetetlen követelmény.
A papi élet forrása az Isten szeretete. Aki előtanulmányai révén többet tud Istenről, mint a többiek, azt Isten tökéletes szépsége, jósága, irgalma szükségképen jobban vonzza, gyönyörködteti és szeretettel tölti el. Aki arra hivatott, hogy Krisztust prédikálja, a megfeszítettet, mindjobban elmélyed a szent evangéliumok tanulmányozásába és mivel vállalja a Krisztus Követése intelmét: „Summum igitur studium nostrum sit in vita Domini nostri Jesu Christi meditari”, minden elmélkedésével közelebb jut az Üdvözítő Szívéhez, mindjobban átengedi magát az isteni Mester vonzóerejének és állandóan viszonozni igyekszik azt az áldozatkész szeretetet, mely az evangéliumból feléje árad. – És aki állandóan kapcsolatban áll az oltárral s az áldozat bemutatásakor nap mint nap Krisztusnak, eszköze, képviselője, szétosztója, a pap sose felejti el, hogy mint „dispensator mysteriorum Dei” elsősorban maga telik meg állandóan új meg új kegyelmi ajándékokkal. Szent közösségben érzi magát a Legszentebbel, a Legjobbal: ez a tudat fűti, lelkesíti, serkenti állandóan: „Charitas Christi urget me.” – A szeretetnek ez a tüze kifelé való munkálkodására is serkentőleg hat: „Zelus Domus tuae comedit me” – a templom dísze, a lelkek üdve, az Anyaszentegyház dicsősége legfőbb gondja, legfontosabb teendője az életben. Mindezekkel az érdekekkel szemben háttérbe szorul minden egyéb kívánalom. Nem hanyagolja el a földieket sem, melyek velejárói ennek az árnyékvilágnak, érdeklődéssel kíséri a világ eseményeit és mindazt, ami híveinek életét betölti, mert közelebb jut így híveinek megismeréséhez, de életének igazi tartalmat s egyben gyönyörűséget és élvezetet az az „unum necessarium” ad; melyet a bethániai Máriában megdicsért az Úr. És mivel minden szeretet a barátságnak csendes, meghitt és biztonságos kikötője felé evez, a papnak Krisztus-szeretete is arra törekszik, hogy a „iam non dicam vos servos, sed amicos” megvalósuljon rajta. Jézusával megbeszéli szívének minden titkát, vele küzdi végig életének minden harcát, nála sírja el lelkének minden baját, szenvedését és belőle meríti minden vigasztalását, aki a „fons totius consolationis”. – Így kíséri el a pap Jézust és Jézus a papot ebben az életben, így él ő Jézusban és Jézus őbenne, míg szinte egybeolvad Jézus papjával. „Vivo ego, iam non ego, vivit vero in me Christus.”
De halljuk a szeretet apostolának szavát: „Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent, és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?” (1Jn 4,20) Hazug volna tehát az a pap, aki az aszkétikát csak az Isten közvetlen szeretetére építené és elhanyagolná a szeretet parancsának másik felét, „mely hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.
Mily ádáz harcot kellett vívnia Üdvözítőnknek álnok farizeusokkal, önző szadduceusokkal, mert nem látták be, hogy a vallásosság igazi tartalma a szeretet és nem lehet szétválasztani egymástól a kettős isteni főerényt az Isten szeretetét a felebaráti szeretettől. És évszázadok mulya is mennyi farizeusi lelkület van olyanokban is, kik az újszövetség, a szeretet-vallás papjai. Azt vélik, hogy tökéletes papok, holott hasonlatosak azokhoz, akiket az Úr így jellemzett: „in se confidebant et aspernabantur ceteros”. A szeretet őszinte jóakarat minden embertárssal szemben. A szeretet bőkezű adakozás anyagi és erkölcsi kincsekből. Nincs tehát Krisztus szerinti papi lelkület abban, aki csak követel híveitől, embertársaitól engedelmességet, hűséget, áldozatot, kötelességteljesítést, de a Gondviselés által neki juttatott szellemi, lelki és anyagi kincsekkel fukarkodva nem örvendezteti meg övéit semmivel, elzárkózik előlük és szíve mélyén a példabeszéd farizeusával így imádkozik: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek.” Krisztus papja ellenben „együtt örül az örvendezőkkel és sír a sírókkal...” Eggyéforr a gondjaira bízott lelkekkel és igyekszik jóságával könnyűvé tenni számukra Krisztus igáját, édessé terhét. Ezzel egyben kedves kötelességgé varázsolja a lelkipásztor iránt járó engedelmes tiszteletet.
Szeretni annyit is tesz, mint megbocsátani. A személyes ellenségnek is, az Egyház ellenségének is, a közéleti ellenfélnek is; mert Krisztus papja nem lehet haragtartó, megbocsát, nem egyszer-kétszer, hanem hetvenszer hétszer, vagyis mindig újra, csak lássa a javulásnak némi jelét. De ezt a javulást is előmozdítja a szeretet és a békülésre való őszinte készség, mely a jó pásztor minden szavából ki minden tettéből szertesugároz.
A megbocsátó szeretet még fokozódik ott, ahol a pap mint a megbocsátó Jézus képviselője törvényt ül a bűnös lélek felett. Tudjuk, hogy vannak esetek, amikor nem szabad feloldozást adni. Tudjuk, hagy az apostoli Egyház is gyakorolta már a kiközösítést és a szentáldozás megtagadását. Szent Pál is ilyen eszközzel élt korintusi híveivel szemben. De mily megható módon nyilvánul meg lelkipásztori szíve, amikor második levelében így szól: „Elég az ilyennek ez a büntetés... annál inkább bocsássatok meg neki és vigasztaljátok meg, hogy felette nagy. bánat valamiképp meg ne eméssze az ilyent. Épp azért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta nagy szeretetet.” (2Kor 2,6-8) Úgy büntet tehát az apostol, hogy sújtó keze azon nal kész az áldásra és ha kénytelen megszomorítani bűnbeesett hívét, „a bűbánatra szomorította meg”. És ha hátat fordít a bárány a nyáj nak s hitehagyás bejelentése végett áll ott a lelkipásztor előtt, tudja meg az is, hogy a szerető pásztor kész arra, hogy bármikor tárt karokkal visszafogadja majd a „tékozló fiút” és hogy a plébánia ajtaja senki mögött nem csapódhat be véglegesen.
Ne mondja senki, hogy az elvhűség, a rendíthetetlen egyházias szellem kizárja a szeretetet. Senki úgy nem gyűlölte a bűnt, mint a legszentebb Jézus, mégis elviselte a szemrehányást, hogy bűnösökkel társalog. Senki oly eréllyel nem támadta a tévhitet, mint az Üdvözítő, mégis szóba elegyedett a farizeussal is, házában vendégeskedett; szóba elegyedett azokkal is, kiket kufár szellemük miatt korbáccsal kiűzött a templom csarnokából.
Minél tovább él a pap magasztos hivatalában, annál jobban kell kifejlődnie a szeretet szellemében. Mert a szeretet a lélek megérését jelenti. Szent Pál apostol mennyire hangsúlyozza ezt, amikor a szere tet remekbe készült himnusza kapcsán gyermekkel hasonlítja össze azt, ki a különféle charismatikus adományokat, prófétálásokat és nyelvek tudását többre becsüli a szeretetnél. A lélek végső kifejlődése tehát a szeretet. „Midőn pedig férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók” (1Kor 13,11). Ahogy haladunk a korral, úgy haladjunk a szeretetben. Nem a magábazárkózó, megközelíthetetlen egyedüllétbe burkolódzó, az elmúlás miatt siránkozó, a jelent kárpáló, csak a régi jó idők emlékeibe rejtőző öreg pap, gyermekeknek réme az igazi típusa az öreg papnak, hanem aki eljutván az élet felhőtlen csúcsaira, honnét tágabb a kilátás, kinőtt minden fiatalos túlzásból, lemondott minden hiúságról és nagyratörő tervekről, szelíd mosolygással szemléli a körülötte nyüzsgő életet, melynek legszebb gyümölcsét lealkonyuló nap módjára szétsugározza a megértő, megbocsátó és mindent megújító szeretetet. Így tett a 100 éves Szent János is, mindig ezt az egyet hajtogatván: „Fiacskáim, szeressétek egymást.”
Így éljünk, így haljunk, mint Krisztus igaz papjai. Így érdemeljük meg, hogy egykor magunk tapasztaljuk túl a sírnak sötét kapuján az Apostol által hangoztatott szent igazságot: „a prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik”, de „a szeretet soha meg nem szűnik” ott, ahol színről-színre láthatjuk Istent, aki maga a Szeretet.
Boldog Apor Vilmos püspök
Forrás: Papi Lelkiség 4. szám, 1941/42 / Piaristák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése