2013. július 31., szerda

Mi is az a szentignáci lelkiség?

Loyolai Szent Ignác egy kevéssé ismert mondása szerint lelkiéletünk során nagyon nagy az esélye annak, hogy tévedésbe essünk. Emlékiratainak feljegyzője szerint, a jezsuita rend e szent alapítója egyszer azt mondta, hogy az emberek kilencven, de az is lehet, hogy kilencvenkilenc százaléka téved el lelkiéletében. Mellbevágó kijelentés ez, bár maga Szent Ignác személyes életpályája is jó példa arra, hogy milyen vargabetűket írhatunk le Isten-keresésünk néha túlbuzgó, máskor kétségbeesett, de tapasztalat szerint mindig izgalmas igyekezetében. Sokak élete, köztük a szentek és mélyebbre nézve saját lelkiéletünk is tükrözi a remények és reménytelenségek, vagy Szent Ignác nyomán a vigaszok és vigasztalanságok e hullámzó váltakozását. Lelki tapasztalatunk egy fordulatos, belső megmozdulásokkal teli kaland, amely Jézus követésében ötvözi a szentek nyomában való járást és a teljesen egyedülálló mindenki által személyesen megélt tapasztalatot. A szentignáci lelkiség a személyes Isten-tapasztalat és Egyház-élmény biztos útján segít haladni, miközben a belső megmozdulások felismerésére és azok forrásának valamint céljának megkülönböztetésére teszi a hangsúlyt. Így, habár lelkiéletünkben tényleg fennáll az eltévedés veszélye, a lelkiségek, köztük a szentignáci lelkiség segítségével mégsem vagyunk eszköztelenek és magunkra hagyva legszebb és legfontosabb törekvésünk során.
A lelkiségek által nem csupán az eltévelyedéstől nyerhetünk oltalmat, hanem különböző korokban és azok szükségleteinek megfelelően a jobbra és többre törekvés formái is a Szentlélek e sajátos indítatásaiban jelentek meg. Ha csupán a szerzetesség által nyitott új utakra tekintünk, akkor itt említhetjük az első remeték sóvárgó sivatagi Istent-keresését, Szent Benedek hegyre épített szent városként világító közösségeit és Szent Ferenc Istenre hagyatkozó szelíd gyermeki bizalmát. A szentek sorában sokan vannak azok, akik a lelki megújulás új útjait építették az Egyházban. Loyolai Szent Ignác a 16. század sajátos forgatagában csatlakozott a szent újítók sorához. Sajátos időszak volt ez az emberiség történetében, hiszen e században a korábbi egységes európai társadalom és vallás összetartó szerkezetei széttöredeztek. Amerika felfedezése és a Reformáció egyszerre jelentettek külső és belső kihívást az Egyház számára, és átalakították a korábbi valóságokat és lehetőségeket. A kitágult földrajzi térben új életmódok, míg a vallási szakadás nyomán a hitélet új, egymással ütköző formái jelentek meg. Ez a kor sok tekintetben hasonlít mai világunkhoz. Az utóbbi évtizedek utazási és kommunikációs lehetőségei földrajzilag egy nagy faluvá tették világunkat, amelyben feloldódtak a korábbi határok. Mára átjárhatóvá és lakhatóvá vált az egész világ, ugyanakkor a lelki élet gyakorlása és a vallási formák terén soha nem látott áradat lepte el a világot. Nemhiába, hogy Szent Ignác a maga hasonlóan forgatagos korában felismerte a megkülönböztetés szükségességét, hogy általa megtalálja a célhoz vezető utat.
Szent Ignác meggyőződése, hogy lelki életében világos célt kell maga elé állítni, amit a következő szavakban foglal össze Lelkigyakorlatok című kézikönyvében: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse.” (Lgy. 23) Közelebb hozva e talán a mai ember számára eléggé elvontnak tűnő célkitűzést, így fordíthatnánk le szentünk mondását: tekintsünk Istenre, hiszen Ő végtelenül jó, akit dicsérni, éppen e jósága miatt ésszerű és felemelő dolog. E végtelen isteni jóság ugyanakkor tiszteletre hív, hiszen minden számunkra és bennünk elérhető jó forrása is egyben. Végül pedig, e jó megvalósulását szolgálni saját életünkben és az emberek között olyan feladat, amely az emberi lélek üdvösségére szolgál. Szent Ignác számára minden jó forrása Isten, ezért mindenben, ami jó a jelenlévő Istent tiszteljük, és tiszteletünket mi sem teszi teljesebbé, mint a szolgáló szeretet, amely által biztosan Istenhez jutunk. A szentignáci lelkiség teljesen Istenre irányuló apostoli lelkiség, amelynek ima és tevékenységi tere az egész világ, törekvése mindenben megtalálni és megdicsőíteni Istent. E cselekvésben szemlélődő lelkiség képessé teszi az embert a mindennapok megszentelésére.
Célját tekintve tehát a szentignáci lelkiség nem különbözik a többi lelkiségtől. A különbség az általa ajánlott eszközök és azok használata terén jelenik meg. Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban tárja elénk a lelki élet sajátos eszközeit, amelyek működése egyéni lelki tapasztalatként válik élővé mindenki számára. Sok lelki segítséget találunk még az általa szerkesztett jezsuita Rendalkotmányban, sok ezer levelében és a különböző életrajzi írásokban. A megkülönböztetés módszere, az elmélkedő és szemlélődő sajátos imamódok, valamint a napunkra visszatekintő szerető figyelem imája segíti az egyéni és közösségi haladást célunk felé. A lelki élet e gyakorlatainak végzése éppen annyira fontos, mint a testi gyakorlatoké, hisz általuk a Jézussal való szoros személyes kapcsolat hatja át az ember életét, és ez képesíti őt arra, hogy egyénileg és közösségben egyaránt megtalálja Isten akaratát. A lelki élet alapritmusa a folyamatos jóról jobbra haladás, vagyis az úgynevezett magis tapasztalata: „Mert gondolja meg mindenki, hogy annyira halad majd előre minden lelki dologban, amennyire kivetkőzik önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből.” (Lgy. 189). Ebben a fokozásban életünk rendezése és Isten akaratának megismerése a két fő mozzanat. Így a Lelkigyakorlatok egyéni tapasztalatában a jóról jobbra haladás először a megtérés, majd a Jézus követésére való elköteleződés, a szenvedő megváltó Krisztussal való közösségvállalás és a feltámadás örömének mély lelki tapasztalatain keresztül jelenik meg. Mindezt azonban nem egy előre megírt forgatókönyv szerint, hanem az isteni kegyelem és az emberi szabadság találkozásában. Szükséges a szabadság, vagy az úgynevezett indifferencia, hogy ne hozzunk rendezetlen hajlamból születő döntést: „Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva és nincs neki megtiltva. Ugyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban; egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba, amire teremtve vagyunk.” (Lgy. 23) Mint az inga nyelve, az ember arra hajlik, amerre Isten akarata vonzza. Így, a szentignáci lelkigyakorlatok végzésének során Isten és ember szabadon megkötött szövetsége születik meg, legyen az akár a lelkigyakorlatok több napos vagy több hetes formájában, vagy akár a mindennapok imájában és negyedórás visszatekintésében, azaz az Examen-ben. Ezek olyan idők, amelyeknek a csendjében születik meg a jobb és több melletti elköteleződés. Jelenlegi Szentatyánk is a csendre biztat imánkban: „Imádkozzunk gyakrabban, hogy a csendben meghalljuk a hozzánk szóló Isten szavát.” (Pápai katekézis, Vatikán, 2011.05.11.) A szentignáci lelkiség gyakorlataiban sok a csend. Ha mi elhallgatunk, akkor meghalljuk Isten szavát, és belülről ízlelve azt jobb meggyőződésre jutunk. Habár a felsorolt hozzáállások és lelki eszközök többsége nem volt ismeretlen a korábbi lelkiségekben sem, mégis Szent Ignác volt az, aki azokat a Lelkigyakorlatok által egységes rendszerbe foglalta és kézikönyvként közzétette Isten megdicsőítése valamint az ember lelki útjának segítése céljából.   
A szentignáci lelkiség tehát először is céltudatossá tesz, majd a cél eléréséhez sajátos eszközöket ajánl. Harmadik fő jellemzőjeként a Katolikus Egyházzal való együttérzést és a tőle kapott küldetések sokszor hősies vállalását szeretném kiemelni. Ez a lelkiség, majd a belőle kinőtt jezsuita élet és eljárásmód már majdnem öt évszázada tesz embereket mindennapi vagy éppen az Egyház oltárain közbenjáró szentekké. Szentek és vértanúk hosszú sora áll előttünk, de itt csupán párat említünk meg az ismertek közül: Xavéri Szent Ferenc, a tüzes lelkű misszionárius, Kaníziusz Szent Péter, a nagy hittudós, Pázmány Péter, a nagyszombati egyetemalapító, vagy az erdélyi származású hősies lelkű Pongrácz István, kassai vértanú. Még sokáig sorolhatnánk azok számát, akik napjainkig a világ minden táján hitben, tudásban és a szeretet gyakorlásában Krisztus tanúi a világban. Ugyanígy apostoli művekben is maradandót alkottak Szent Ignác lelki utódai. Erdélyben megemlíthetjük a kolozsvári egyetem alapítását, vagy azokat az iskolákat, amelyekben a jezsuita rend tagjai tanították fiatalok generációit Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen és más helyeken. A sajtóapostolság és a tudományok mellett nem jelentéktelen a lelki téren végzett munka, amely a jezsuiták egyik fő tevékenysége a mai napig. Templomok és lelkigyakorlatos házak tűzdelik a tájat, ahol a jezsuiták valaha is tevékenykedtek. Mai változó világunkban pedig az emberi szükségek és Isten akaratának megfelelően a szegények és menekültek segítése került sok helyen előtérbe. A szentignáci lelkiséget élők az Egyetemes Egyházon belül, annak hívására és a tőle kapott küldetésre válaszolva az Egyház által nagyra tartott Isten felé vezető apostoli úton járnak.
A jezsuita renden kívül még sokan magukénak érzik, ima és tevékeny életükben pedig élik a szentignáci hagyományt. Ugyan a jezsuita rendnek nincsen női szerzetesi ága vagy világi harmad rendje, de vannak női szerzetesi közösségek erdélyi magyar viszonylatban is, amelyek a szentignáci lelkiség ihletéből születtek, és vannak világi keresztények, akik élik ezt a lelkiséget. Erdélyi magyar viszonylatban a Jézus Szíve Népleányok Társasága már a múlt század elejétől tevékeny volt, és ma is folytatja munkáját a lelki és szellemi nevelésben. Az utóbbi évtizedekben a Segítőnővérek Társasága nyitott közösségeket Erdélyben, amelynek tagjai szellemi, lelki és szociális területeken tevékenykednek. A szerzeteseken kívül a világi keresztények számára is élhető a szentignáci lelkiség közösségi formája. Ők korábban a Mária Kongregációkba tömörültek, mint a jezsuiták fő munkatársai. A hatvanas évek végén e közösség a megújulás és a forrásokhoz való visszatalálás zsinati eszméinek hatására a Keresztény Élet Közösségei nevet vette fel, és átalakult autonóm világszintű egyházi közösséggé. A két év múlva 450. évfordulóját ünneplő KÉK ma világszerte több tízezer tagot számlál és szorosan együttműködik a jezsuita renddel és más ignáci közösségekkel. A világi keresztények számára ez a lehetőség megnyitja az utat a szentignáci lelkiség megélésére abban az élethelyzetben és munkában, amelyben vannak, anélkül, hogy ki kellene abból lépniük. A közösségben történő ima és megosztás segíti, hogy személyesen és együtt is megéljék a megkülönböztetés, a küldetés-vállalás, a kölcsönös támogatás és a kiértékelés jobbra és többre vezető ignáci útját.

Hadd álljon itt zárszóként Szent Ignác felajánló imája, amely képesít a kiüresedésre és a jó befogadására, hogy azt értékelve cselekvővé váljunk: „Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Neked, Uram, visszaadom. Minden a Tiéd, rendelkezzél vele egészen akaratod szerint. Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem.” (Lgy. 234) Szent Ignác útja a kettős bizalom útja: Isten bízik az emberben, hogy az ember is bízni tudjon Istenben. A szeretet így eggyé forraszt és soha el nem tévedhetünk. AMDG (Isten Dicsőségére)
Pakot Géza SJ
Forrás: Jezsuiták 

Loyolai Szent Ignác élete


Loyolai Szent Ignác a jezsuita rend alapítója

Ignác származása és ifjúkora
Ignác, eredeti nevén Iñigo López de Loyola, 1491-ben született egy baszk nemesi család sarjaként. Udvari apródként, később lovagként ambiciózus tervei voltak, amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt „a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte”.
A fordulat
Iñigo nem volt hivatásos katona. A spanyol király felhívására azonban hadba indult, mint lovag. 1521 pünkösd vasárnapján Pamplona várának védelmében súlyosan megsebesült egy francia ágyúgolyótól. Az egyik lába azonban rövidebb maradt a másiknál. Hosszú ideig otthon kellett feküdnie, loyolai kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél, és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került.
Manréza
Először a szent remeték nagy vezekléseit és hosszú imádságait próbálta utánozni. Díszes nemesi ruháját egy koldus rongyos öltözetével cserélte fel, és egy Manréza nevű kis város melletti barlangba vonult vissza, ahol majdnem egy egész évet töltött. Ez az időszak először a küzdelem ideje volt, a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, később pedig a misztikus átalakulásé.
Itt született meg a Lelkigyakorlatos könyv magja, amely később nagy segítségére volt abban, hogy társakat verbuválva közelebb vigye Istenhez a világot.
A tanulmányok időszaka
Sok terv, tapasztalat, kudarcélmény után Ignác arra jutott, hogy tanulnia kell.
Több mint tíz évet szentelt a tanulásnak, többek közt Párizsban és Barcelonában. Gyerekekkel kellett együtt ülnie az iskolapadban, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa. Közben azonban nagy figyelmet szentelt az embereknek is.
Mindez persze nem ment nehézség nélkül. Apostoli munkálkodását egyesek gyanakodva nézték, ezért többször is az inkvizíció börtönébe került, de mindig felmentették. 
A Jézus Társasága születése 
Már Barcelonában fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert maga köré gyűjtsön. Azonban csak Párizsban sikerült neki közösséget kovácsolnia. Az első társak: François Xavier, Pierre Favre, Diego Laínez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmerón voltak. Miután elvégezték nála a lelkigyakorlatokat, arra a következtetésre jutottak, hogy „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek”. Ideáljuk az apostolok élete volt.
1534. augusztus tizenötödikén közös fogadalommal pecsételték meg barátságukat Párizsban. Elhatározták, hogy segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre; ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának.
Tanulmányaik befejezése és papszentelésük után Velencében várták a lehetőséget, hogy a Szentföldre induljanak. Ez azonban meghiúsult. Így elmentek Rómába jelentkezni a pápánál.
Itt lelkipásztori munkákkal és lelkigyakorlat adással kezdtek foglalkozni. A nép nyelvén ők voltak a „zarándok papok”. Közben vártak a pápa döntésére: hova is küldi őket? Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket renddé alakítják át, amelynek „Jézus Társasága” lesz a neve. 1540. szeptember huszonhetedikén elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást.
Ignác mint általános elöljáró
Társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak.
Ignác jó tíz évig dolgozott a Rendalkotmányon, ami főleg misztikus imáiból nőtt ki, de a szabályok létrehozásában szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más szerzetesrendek tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is.
Mindemellett a Rend ügyeinek intézése is Ignác vállát nyomta. A Jézus Társasága gyorsan terjedt Európa szerte; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. Létrejöttek az első jezsuita kollégiumok, többek közt a Római Kollégium (a mai Gergely egyetem).
Ignác betegeskedései mellett is fáradhatatlan volt. Egyszer maga is megállapította: „Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem”.
1556. július harmincegyedikén véget ért Ignác földi élete. Titkára azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más, de műve, a Jézus Társasága, kb. ezer taggal szilárdan állt. Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.
Milyen ember volt Szent Ignác?
Egy bizalmas barátja e szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelki gyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére.” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata:
Omnia ad maiorem Dei gloriam - Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Forrás: Jezsuiták


2013. július 30., kedd

Aranyszavú Szent Péter és a papság

Aranyszavú (Krizolog) Szent Péter élete

Aranyszavú Szent Péter születésének nem tudjuk a pontos idejét. Valószínű, hogy kevéssel 400 előtt látta meg a napvilágot, Forum Corneliiben (Imola). A város püspöke, Cornelius vezette el jó atyaként a papságra. Még 430 előtt Ravenna püspöke lett.
Ez a város az 5. század elejéig nem játszott jelentős szerepet, de ekkor virágzásnak indult. A nyugat-római császárok a 4. század közepétől főleg Milánóban székeltek. Amint megkezdődött a népvándorlás, a császári udvar nem volt ott biztonságban. A gótok betörtek a római birodalomba, ezért az akkori császár, Honorius (395-- 423) miniszterének és fővezérének, Stilichónak tanácsára úgy határozott, hogy székhelyét áthelyezi Ravennába. 404-től tehát itt élt a császár, mert a várost a szárazföld felől mocsár vette körül, így könnyen meg lehetett védeni.
Ezzel Aranyszavú Szent Péter a birodalom nyugati fővárosának lett a püspöke. Ennek messzemenő következményei lettek. Míg Ravenna 430 körül fővárosi rangra nem emelkedett, egyszerű püspöki székhely volt, amelynek létét a 2. századtól lehet kimutatni. De azáltal, hogy császárváros lett, amint ez ötven évvel korábban Konstantinápolyban is történt, a ravennai püspök rangját is emelni kellett. Ennek jegyében Ravenna püspökének joga lett, hogy a szomszédos egyházmegyék (Faenza, Forli, Bologna, Modena, Voghenza) püspökeit, akik eddig Milánóhoz tartoztak, fölszentelje. Ugyanakkor maga Ravenna továbbra is Róma kötelékében maradt, ez azt jelentette, hogy a ravennai püspököt csak a pápa szentelhette föl.
431-ben Kürrhosz püspöke, Teodoretosz, az antiochiai teológiai iskola vezetője levelében Róma, Milánó, Aquileia és Ravenna püspökéhez fordult, mert nem volt megelégedve azzal, hogy az efezusi zsinaton (431) Máriát ,,Istenszülő''-nek nevezték; ő úgy gondolta, hogy Máriát legfeljebb ,,Krisztus-szülő''-nek lehet mondani. Ez már annak volt a jele, hogy Ravenna rangja emelkedett.
Péter püspök olyan magatartást tanúsított a császári ház iránt, mint 60 évvel azelőtt Ambrus püspök Milánóban vagy a kortárs konstantinápolyi püspökök. Püspöksége idején az elszánt Galla Placidia, Nagy Theodosius császár lánya és a névleg uralkodó III. Valentinianus császár anyja volt a kulcsszemélyiség Ravennában. Valójában ő uralkodott. 427-től folyamatosan Ravennában élt, és hamarosan megváltoztatta a város arculatát. Amikor Konstantinápolyból Ravenna felé hajózott (427), hogy a nyugat-római birodalom fölött az uralmat átvegye, a tengeren veszélybe került, fiával, Valentinianusszal és ennek menyasszonyával, II. Theodosius császár lányával együtt. Ebben a helyzetben fogadalmat tett, hogy ha megmenekülnek, templomot épít Ravennában és Szent János oltalma alá helyezi. Ezt a templomot, amely ma is áll, Péter püspök szentelte fel; valószínű, hogy az apszisban eredetileg ott volt a képe is.
Más templomok is épültek Péter püspöksége idején. Biztosan tudjuk, hogy ő helyezte el a Galla Placidia-mauzóleum melletti San Vitale- templom alapkövét; ugyanígy azt is, hogy Ravenna elővárosában és kikötőjében (Classis) plébániatemplomot építtetett (ez nem azonos az ismert Szent Apollinaris-templommal!), anélkül, hogy ennek az önálló városnak külön püspököt szentelt volna. De az érseki palota szép kápolnája nem az ő nevéhez fűződik, hanem egy másik Péter püspökéhez. Mindamellett nem egészen egyértelmű, hogy a ravennai egyházi építkezések miként kapcsolódtak egy-egy püspökhöz, mert a 9. századból való Agnellus-féle Püspöki könyv számít fő forrásnak, de ennek adatai nem mindig megbízhatók. Annyi azonban tény, hogy 751-ben, amikor a frankok elfoglalták, Ravennának több mint hatvan temploma volt.
Egyébként Péternek Agnellus adta a Chrysologus, 'Aranyszavú' nevet, követve az antiochiai példát, ahol János papot, a későbbi konstantinápolyi püspököt ékesszólása miatt Chrysostomus, 'Aranyszájú'- nak nevezték.
Péter egy másik alkalommal is belebonyolódott a keleti egyházban a kérdés körül folyó teológiai vitába, hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség milyen viszonyban van egymással. Konstantinápolyban Eutüchész archimandrita (főapát) az alexandriai véleményt képviselte, amely szerint a megtestesülés után Jézus Krisztus egy új ,,istenemberi'' természetnek lett a birtokosa. 449-ben Róma és Ravenna püspökeihez fordult a kérdés eldöntéséért. Péter azt válaszolta, hogy az ilyen nehéz és fontos kérdésekben Róma az illetékes, mert ott székel Péter, akire Jézus Krisztus Egyházát építette. Róma püspöke, Nagy Szent Leó (440--461) egyértelműen elvetette Eutüchész álláspontját.
Aranyszavú Péternek mintegy 180 beszéde maradt fenn. Stílusa tömör volt és megfelelt az ókori szónoklás szabályainak. Nem beszélt tovább, mint egy negyedóráig. Forró nyári napokon nem beszélt. Nagypénteken pedig azért hallgatott, ,,mert eltemették a Szót''. Beszédei, mivel arra törekedett hogy a nép megértse, szemléletesek voltak. A korabeli ízlésnek megfelelően sok görög szót használt. A hit és erkölcs tanítása terén kifejtett tevékenységéért Aranyszavú Pétert 1729-ben az egyháztanítók sorába emelték. Halálának pontos idejét nem tudjuk. Utolsó beszédeiben háborús veszedelemre, járványra, hadifoglyok tömegeire utal. Lehetséges, hogy a hunok betöréséről (450) beszélt.
A ravennai egyház 9. századi Püspökkönyve szerint Szent Péter Ravenna mellett nem december 2-án, hanem július 31-én halt meg. Ünnepét 1729-ben vették fel a római naptárba, december 4-re. 1969-ben áthelyezték július 30-ra.


Forrás: Szentek élete


2013. július 28., vasárnap

Hivatások Hétvégéje

Hivatások Hétvégéje Nagyvárad 2013.

 

A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Ifjúsági Központja harmadik alkalommal szervezte meg április 19-21. között a Hivatások Hétvégéje címet viselő programot. A találkozóra Nagyváradról, Bélfenyérről, Tasnádról, Kárásztelekről, Mihályfalváról, Hegyköztóttelekről és Baromlakáról érkeztek olyan fiatalok, akik érdeklődnek a papi és a szerzetesi élet iránt.
Péntek délután ismerkedéssel kezdődött a program, majd vacsora után a Szent Antal életét bemutató filmet tekinthettük meg közösen.
Szombaton Köbli Tamás, domonkos atya két csodálatos előadást tartott a hivatásáról, a papi élet szépségéről. A hivatás vállalásával, a végleges „igen" kimondásával kapcsolatban elhangzott mondatát mélyen a szívükbe vésték a fiatalok: Nem kell félni, meg kell lépni! A szerzetes atya előadásai után a Szatmári házaspár (Ferenc és Teréz) arra mutatott rá, hogy milyen nagy szükség van a pap személyére a mai társadalomban. Az előadások után a résztvevők kiscsoportokban osztották meg gondolataikat, tették fel egymásnak kérdéseiket.
Délután Siterbe utaztunk, az Árpád-kori templomot látogattuk meg, miután Biharon is megálltunk a földvárat megtekinteni. Volt időnk a játéknak és friss levegőnek is örülni.
Este a hegyköztótteleki plébánia vendégszeretetét élvezhettük: a közösen bemutatott szentmise után, finom bográcsos várt minket a plébánia udvarán. Nagyváradra érkezve egy esti sétával zártuk le a napot.
A vasárnapi kiértékelőn elhangzott többek részéről, hogy a találkozóról örömet, Istenbe vetett bizalmat és bátor szívet visznek magukkal. Bátor szívet, hogy Krisztus tanúi legyenek a világban, és Krisztus hívására merjék megtenni a szükséges lépéseket.
Ezután közösen készültünk a szentmisére, hálás szívvel gondolva az együtt töltött időre és kérve az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába, akiket pedig már meghívott a papságra, szerzetesi életre, tartsa meg hűségben és szeretetben.

Módi Blanka vincés nővér


Forrás: Youtube


2013. július 27., szombat

Ferenc pápa homíliája az Ifjúsági Világtalálkozó püspökeinek, papjainak bemutatott szentmisén


Krisztusban kedves testvérek!


Erre a világ minden részéről érkezett püspökökkel, papokkal, szeminaristákkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel teli székesegyházra tekintve, a mai szentmise zsoltárának szavai jutnak az eszembe: „Ujjongjatok Istenemnek, földek” (Zsolt 66). Igen, azért vagyunk itt, hogy dicsőítsük az Urat és ezt úgy tesszük, hogy megerősítjük elhatározásunkat: eszközei vagyunk, hogy ne csak néhány nép, hanem mindegyik dicsőítse Istent. Pálhoz és Barnabáshoz hasonlóan mi is ugyanazzal a nyíltsággal (parrésia) hirdetjük az evangéliumot fiataljainknak, hogy találkozzanak Krisztussal, aki az út világossága és váljanak egy testvéribb világ építőivé. Ebben az értelemben szeretnék most veletek hivatásunk három aspektusáról elmélkedni: meghívást kaptunk Istentől; meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot; meghívást kaptunk, hogy elősegítsük a találkozás kultúráját. 

Meghívást kaptunk Istentől. Fontos, hogy megújítsuk magunkban ezt a valóságot, amelyet gyakran magától értetődőnek tekintünk annyi mindennapos elfoglaltságunk közepette. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – mondja nekünk Jézus (Jn 15,16). Térjünk vissza hivatásunk forrásához. Hivatásunk kezdetén isteni kiválasztás áll. Isten hívott meg bennünket arra, hogy Jézussal maradjunk (vö. Mk 3,14), egyesüljünk vele olyan szorosan, hogy Szent Pállal együtt mondhassuk: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Ez a Krisztusban való élet valójában megjelöl mindent, amik vagyunk és amit csinálunk. Pontosan ez a „Krisztusban való élet” az, ami biztosítja apostoli hatékonyságunkat, szolgálatunk termékenységét. „Arra rendeltelek (titeket), hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Nem a lelkipásztori kreativitás, nem a találkozások vagy a tervezések biztosítják a gyümölcsöket, hanem az, hogy hűségesek vagyunk Jézushoz, aki szüntelenül ismétli: „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). És mi jól tudjuk, mit jelent: szemlélni, imádni és átölelni Őt, különösen hűséges imaéletünkben, a vele való mindennapos találkozásban az Oltáriszentségben és a szükséget szenvedőkben. Krisztussal „maradni” nem azt jelenti, hogy elszigeteljük magunkat; Vele maradunk, hogy elinduljunk a másokkal való találkozás felé. Eszembe jutnak Boldog Kalkuttai Teréz anya szavai: „Legyünk nagyon büszkék hivatásunkra, ami lehetőséget ad arra, hogy szolgáljuk Krisztust a szegényekben. A „favelák”, a „cantegriles”, a nyomornegyedek azok, ahol keresnünk és szolgálnunk kell Krisztust. Úgy kell feléjük mennünk, mint ahogy a pap megy az oltárhoz, vagyis örömmel” (Mother Instructions, I. 80. old.). Jézus, a Jó Pásztor, a mi valódi kincsünk, törekedjünk arra, hogy szívünket egyre inkább Belé helyezzünk (vö. Lk 12,34). 

Meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot. Kedves püspökök és papok, sokan közületek, bár nem mindnyájan, azért jöttetek, hogy elkísérjétek fiataljaitokat Világtalálkozójukra. Ők is meghallgatták Jézus parancsolatának szavait: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet (vö. Mt 28,19). A mi elkötelezettségünk, hogy segítsük őket: lobogjon szívükben a vágy, hogy Jézus misszionárius tanítványai lehessenek. Minden bizonnyal sokan ezzel a felhívással szemben kissé megijedhetnek, arra gondolva, hogy a misszionáriusnak szükségszerűen el kell hagynia hazáját, családját és barátait. Emlékszem fiatalkori álmomra: misszionárius szerettem volna lenni a távoli Japánban. Isten azonban megmutatta nekem, hogy az én missziós területem sokkal közelebb volt: a hazám. Segítsük a fiatalokat abban, hogy tudatára ébredjenek: misszionárius tanítványnak lenni annak a következménye, hogy részesültek a keresztség szentségében. Alapvető része annak, hogy keresztények vagyunk, és az első hely, ahol evangelizálnunk kell, az a saját otthonunk, az a környezet, ahol tanulmányainkat vagy munkánkat végezzük, a család és a barátok. 

Ne takarékoskodjunk erőnkkel a fiatalok képzésében! Szent Pál szép kifejezést használ, amikor keresztényeihez szól és ezt meg is valósított életében: „Fiaim, a szülés fájdalmait szenvedem értetek újra, míg Krisztus ki nem alakul bennetek!” (Gal 4,19). Mi is valósítsuk ezt meg szolgálatunkban! Segítsük fiataljainkat, hogy felfedezzék a hit bátorságát és örömét, azt az örömet, hogy Isten személyesen szereti őket, Fiát, Jézust adta a mi üdvösségünkért. Neveljük őket a küldetésre, arra hogy kilépjenek önmagukból, és elinduljanak testvéreik felé. Jézus ezt tette tanítványaival: nem tartotta maga mellett őket, mint egy kotlós a kiscsirkéit; elküldte őket! Nem maradhatunk bezárkózva a plébánián, közösségeinkben, amikor annyian várnak az evangéliumra! Bátran gondoljunk a pasztorációra, a perifériákból kiindulva, azoktól kiindulva, akik a legtávolabb vannak, akik általában nem látogatják a plébániát. Az Úr őket is meghívta asztalához. 

Meghívást kaptunk, hogy előmozdítsuk a találkozás kultúráját. Sajnos, számos helyen előretör a kirekesztés, a „kiselejtezés” kultúrája. Nincs hely sem az idősek, sem a nem kívánt gyermek számára; nincs időnk, hogy megálljunk az útszéli szegény mellett. Olykor úgy tűnik, hogy egyesek számára az emberi kapcsolatokat két modern „dogma” szabályozza: hatékonyság és pragmatizmus. Kedves püspökök, papok, szerzetesek és ti is szeminaristák, akik a szolgálatra készültök, bátran haladjatok szemben az árral. Ne mondjunk le Istennek erről az ajándékáról: gyermekeinek egyetlen családjáról. A találkozás, mindenki befogadása, a szolidaritás és a testvériség azok az elemek, amelyek civilizációnkat valóban humánussá teszik. 

Legyünk a szeretetközösség és a találkozás kultúrájának szolgái! Engedjétek meg, hogy így fejezzem ki magam: szinte megszállottaknak kell lennünk ebben az értelemben. Nem akarunk önhittek lenni, nem akarjuk másokra rákényszeríteni „a mi igazságainkat”. Annak a személynek az alázatos és boldog bizonyossága vezet bennünket, akit megtalált, akit elért és átalakított az Igazság, vagyis Kriszus. Nem tehetjük meg, hogy ne hirdessük ezt (vö. Lk 24,13-35). 

Kedves fivérek és nővérek! Meghívást kaptunk Istentől, meghívást kaptunk, hogy hirdessük az evangéliumot és mozdítsuk elő a találkozás kultúráját. Legyen példaképünk Szűz Mária. Életében a Szent Szűz annak az anyai érzületnek a példáját adta, „melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik” (Lumen gentium, 65. pont).

Legyen Ő az a Csillag, aki biztonsággal vezeti lépteinket az Úrral való találkozás felé. Ámen.


Forrás: Vatikáni Rádió 


Szent Charbel Makhlouf emléknapja

Szent Charbel Makhlouf Kelet nagy misztikusa és aszkétája, a maronita egyház három nagy szentjének egyike. Charbel szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és azt, hogy Isten jelenlétének tanúi legyünk a világban.
Youssef Antoun Makhlouf az észak-libanoni Bkaakafra (Biqa-Kafra) nevű, hegyi faluban született 1828. május 8-án, a család ötödik gyermekeként. Maronita vallású édesanyja szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett.
A fiút a falubeliek szentnek kezdték nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Sokat imádkozott egy barlangban, egy kis Szűzanya-kép előtt térdepelve. Gyakran felkereste Tanois nevű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, közös imádságra. Egy alkalommal, eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus közelében imádkozván hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”.
Hallgatva az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyta családját, és belépett a Mayfouki Boldogasszony kolostorba. Egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lett. A korai antiochiai egyház mártírjának, Charbel nevét vette fel, aki 121-ben szenvedett vértanúságot. Édesanyja kétségbeesetten kereste és kerestette. A kolostroban megtalált fiát az elöljárók és Tanois jelenlétében kérlelte, hogy térjen haza; de a fiú kitartott döntése mellett, mondván, hogy ez útra Isten hívta meg. „Ha nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza. De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged – mondta édesanyja a leírások szerint. Majd így fohászkodott az Úrhoz „áldjon meg és tegyen szentté téged!”
Charbel engedelmes és alázatos szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult, letette a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldték a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentírás, az Oltáriszentség és a Szűzanya iránt. 1859. július 23-án szentelték pappá. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat töltött imádsággal; de napközben élte a szerzetesek életét. Jó gyóntató pap lévén sokan felkeresték, s szentgyónás után nagy örömmel tértek haza tőle az emberek. 16 évet élt az Annaya-i Szent Maron kolostorban.
Példáértékűen gyakorolta az engedelmességet elöljárói iránt, szigorúan betartotta a monasztikus szabályokat. Aszkétikus életet élt, kereste a lemondásokat és az önmegtagadást, teljesen szabad volt a világtól; életét visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.
Isteni sugallatra arra kérte elöljáróját, hogy hadd vonuljon remeteségbe, az anyakolostorhoz tartozó Szent Péter és Szent Pál kolostorba. Elöljárója eleinte vonakodott megadni az engedélyt, ám egy csodálatos isteni jel hatására megkapta az engedélyt: Charbel olajat kért a lámpásába, ám, hogy próbára tegyék, vizet öntöttek bele. A lámpásban mégis fellobbant a láng. Így 1875. február 15-én megkezdte a vágyott remeteéletet: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka. Sosem hagyta el a remeteséget, csak előljárója parancsára. Mindig térdre borulva imádkozott az Oltáriszentség előtt, nem egyszer az egész éjszakát imádságban töltve.
Már életében szentként tisztelték és egyszerű imájára csodák történtek. Súlyosan megbetegedett, 1898 decemberében az átváltoztatás után nem tudta folytatni a szentmisét. Szerzetestársa segített befejezni a szentmisét. Elkezdődött nyolc napig tartó agóniája. Ajkán nem szűnt meg az imádság: „Igazság Atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem… Fogadd el kezemből az áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el…”. Jézus és Mária nevét hívta segítségül, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898. december 24-én, karácsony vigíliáján halt meg. A kolostor temploma mellett temették el.
Csodás események miatt a sírjából kiemelt koporsóját a kolostor templomának egyik oratóriumában helyezték el. Teste épen maradt. Sírját a világ négy égtája felől keresik fel a zarándokok. Közbenjárására sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt.
VI. Pál Pápa 1965. december 5-én boldoggá, majd 1977. október 9-én szentté avatta.
Forrás: Magyar Kurír


2013. július 26., péntek

Giurgiu Daniel pap lesz

A szatmárnémeti Székesegyházban, július 6-án, szombaton, 11 órától Barta Barnabás növendéket diakónussá, Giurgiu Daniel diakónust pedig pappá szenteli Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök. A közelgő esemény előtt Giurgiu Daniel diakónust kérdeztük.


Riporter: Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?
Giurgiu Daniel: 1986 április 29-én születtem Nagybányán, tanulmányaimat ott kezdtem,  majd 2001-ben felvételt nyertem a bákói Szent József Teológiai Líceumba. A kisszeminárium elvégzése után és az érettségi megszerzésével folytattam a megkezdett utat. Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök engedélyével a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetbe felvételiztem, és voltam a Szatmári Egyházmegye szeminaristája. Az első két év elvégzése után a Püspök atya Magyarországra küldött, hogy a tanulmányaimat a váci Borromeó Szent Károly szemináriumban folytassam, valamint a magyar nyelv ismereteimet elmélyítsem. Nagyszerű embereket ismerhettem ott meg, akikhez szép élmények kötnek, akiktől sokat tanulhattam. Ezt követően tértem vissza Gyulafehérvárra ahol idén végeztem, teológiai szakdiplomát szerezve a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, valamint a római Pápai Lateráni Egyetem részéről. Elmondhatom magamról, hogy a Jóisten egy nyugodt, türelmes, békés jellemmel ajándékozott meg, valamint a megfelelő intelligenciával, hogy a fejlődésemhez szükséges ismereteimet bővíthessem.

Mikor érzett először meghívást a papságra?
Hivatásom története nem természetfeletti meghívással kezdődött, sokkal inkább mondhatom, hogy a papi hivatás gyermekkoromtól kezdődően itatott át. Egyre tisztábbá és világosabbá vált számomra, fejlődött és növekedett bennem, hogy pap akarok lenni. Négy éves koromtól kezdve ministráltam a Szent Miklós - sokan Szent Antal-ként ismerik - templomban. Annyira megszerettem a templomot és a ministrálást, hogy az óvodából is minden nap elkéredzkedtem egy órával hamarabb, hogy elmehessek a szentmisére.  Olyan erősen vonzott a papi élet, hogy még a szobámban is kialakítottam egy kis "kápolnát" ahol "szentmiséket tartottam", a szomszédok pedig ministráltak. Nagyon szerettem a hittanórákat is mind a templomban, mind pedig az iskolában - hamar megjegyeztem amit a pap bácsi vagy a tanárok tanítottak a hitről, vallásról.

Mit jelent számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?
A papi hivatás számomra első sorban nagy ajándék Istentől, amit úgy érzem, sosem tudok eléggé megköszönni. A papot emberek között jelen levő emberként látom - meghívott és kiválasztott, Istennek ajánlott élettel. A pap az a személy, aki embertársai mellett van az örömökben és a bánatban is, az ünnep pillanataiban, de a nehéz helyzetekben is, amikor a fájdalom megpróbál. Ő az, aki újból meggyújtja a remény lángját, és mutatja az utat Isten felé. A pap Isten szolgája, de az embereké is, és ebben az odaadásban megtalálja boldogságát. Olyan személy, aki mellett felfedezheted és megélheted a tiszta lélekből forrásozó boldogságot. Nem utolsó sorban pedig a pap az a személy, aki Isten kegyelméből bemutatja a legszentebb áldozatot és kezében a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé, amit aztán a lelkünk eledeleként magunkhoz veszünk.

Volt-e olyan papi-, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában?
A Mindenható erre a részletre is odafigyelt. Már határozottan kijelenthetem, látom, érzem, ahogy alkotása jelen van az emberek között. Amikor elkezdtem ministrálni Heinrich Ferenc atya misézett abban a templomban. Az ő példája, ahogy beszélt, ahogy viselkedett, Isten kegyelme és áldása, amivel őt felruházta nagy hatással volt rám. Egyszerűen megszerettette velem a templomot. Heinrich atyával előfordult, hogy egy vasárnapon öt különböző helyen is szentmisén vettem részt. Elmondhatom, hogy nagyrészt az ő érdeme, hogy eljutottam eddig. Nem feledkezhetem meg ugyanakkor a nővérekről sem, akiknek a szomszédságában laktam, és akiktől sokat tanultam a vallásról, de az életről is. Ugyanúgy pedig annyi és annyi pap és szerzetes, akik segítettek és segítenek ma is, a közösségem hívei, akiknek ezúton is meg szeretném köszönni.

Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?
A szemináriumi évekre úgy tekintek, mint szép és gyümölcsöző időre. Ott nyílt alkalom arra, hogy egyre jobban megismerjem önmagam, hogy emberi és spirituális szempontból fejlődjek, de arra is, hogy jobban megértsem azt a kegyelmi ajándékot, amit kaptam: a meghívást a papságra. Elmélyíthettem kapcsolatomat Istennel, és megerősödhettem hivatásomban. Teológiai tanulmányaim lehetőséget adtak rá, hogy mélyre haladjak a Jóisten megismerésében, az egyházi tanokban. Tisztelettel adózom a tanáraim és szemináriumi elöljáróim odaadásáért és türelméért, amivel segítettek, vezettek. Szeminarista társaim barátsága és kollegialitása mindig örömforrás volt számomra. Imádkozom, hogy a Jóisten áldja meg őket és vezesse egész életükben.

Hamarosan pappá szentelik. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?
Tekintve eddigi életemet, nem tudom nem észrevenni benne Isten alkotását,  gondviselését és szeretetét, amivel vezet. Igent mondtam meghívásának, a vele való személyes kapcsolat megerősít utamon, ahogy az ima is, és a tudat, hogy neki ajándékoztam magam, rá hagyatkoztam. Nincs annál szebb, mint érezni az Ő tiszta, feltétel nélküli szeretetét, amivel meglátogat, élni a kegyelmében, a jelenlétében - békével tölt el, és örömtől sugárzóvá tesz. Ahogy megízleltem ezt a szeretetet - ami valóban egy belső erő -, éreztem, hogy nem fordulhatok vissza, éreztem, hogy új élet kezdődött meg számomra.
Nagyon várom a pillanatot, hogy pappá szenteljenek. De tisztában vagyok azzal is, hogy nem vagyok méltó ilyen nagy ajándékra a Jóistentől. A kezeibe helyezem magam, mert az iszap is, amellyel Jézus meggyógyította a vakot - ha emlékezünk az evangéliumi részletre - látszatra nem tűnt fontosnak, de Jézus kezében csodára volt képes. Szeretnék minél hasznosabb eszköz lenni a világban alkotó Isten kezében. Egy olyan eszköz, melyen keresztül közvetíti az általunk hordozott szeretetét.

Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?
A papság által szeretnék minél több embert Isten megismerésére, minél több lelket az üdvösség felé vezetni. Köszönöm a Jóistennek a meghívást, és azt, hogy segített, eddig a pontig eljutni. Kérem továbbra is a kegyelmét és az áldását, hogy olyan pap legyek, amilyennek Ő akar, hogy alkosson általam, hogy az akaratát teljesítsem, hogy mindig hű legyek hozzá.

Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?
Ahogy említettem, a papot emberek között élő embernek látom, meghívott és kiválasztott, Istennek ajánlott. A pap az a személy, aki az emberek mellett van, értük van, mondhatnám: Krisztushoz hasonlóan híd Isten és ember között. Szolgálata által, életpéldája által, hite és megszentelt élete által mutatja másoknak: létezik Isten, Ő mindenkinek a javát és az üdvösségét akarja.


Forrás: szatmar.ro


2013. július 25., csütörtök

Idősebb Szent Jakab apostol élete

Betszaidában született. Az Egyház hagyományában az ,,idősebb'' nevet kapta, hogy megkülönböztessék a Szent Fülöppel együtt ünnepelt ,,fiatalabb'' Jakabtól, az ,,Úr testvérétől''. Zebedeus és Szalome fia, Szent János evangelista bátyja.
Apja mesterségét örökölve halász volt. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján járva kezdte egyenként meghívni apostolait, miután meghívta Pétert és Andrást, ,,folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek'' (Mt 4,21.22). Simon Péter és János mellett ő a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon a szikla, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben -- a színeváltozáskor, Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben -- csak hármukat vette maga mellé Jézus.
Jakab egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk a következő esetet, amely mutatja, hogy Jakab tisztában volt azzal, hogy Jézus mennyire más mester, mint a farizeus írástudók. Amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!'' Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesznek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.
Az Evangéliumból azt is tudjuk, hogy Jakab milyen odaadással várta Isten országát. Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz? -- Intézd úgy -- felelte --, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban. Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? Ki tudjuk! -- felelték. Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti akiknek Atyám szánta. -- A többi tíz ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.
Jakabban jó talajba hullottak az Úr e szavai. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, s mint ilyen valóban ivott az Úr kelyhéből: amikor Heródes Agrippa király 41--42-ben az egyházra támadt, elsőként Jakabot ölette meg karddal. Ő lett az első vértanú az apostolok között.
Életében is sokaknak szolgált. Szent Pál tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg őt, mint Péter és János mellett az Egyház ,,oszlopát'' (Vö. Gal 2,1-10).
A középkor egyik leghíresebb búcsújáró helye Szent Jakab sírja volt a spanyolországi Compostellában. A 8. századtól él az a hagyomány az Egyházban, hogy Jakab a mai Spanyolországig eljutott missziós útján. Egy későbbi, 13--14. századi leírás még azt is tudja, hogy igehirdetésének nem volt sok foganatja, el is veszítette Jakab a kedvét, s akkor megjelent neki Zaragózában a Szűzanya és megvigasztalta. E hagyomány a breviáriumba is belekerült: ,,Jézus Krisztus mennybemenetele után Jakab Júdeában és Szamariában hirdette Jézus istenségét és sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ezután Hispániába ment, ahol néhány embert Krisztushoz térített, akik közül később hetet Péter apostol püspökké szentelt és Hispániába rendelt.''
Jakab hispániai jelenléte ereklyéi átvitelének köszönhető. Az évet nem ismerjük, amikor Jakab földi maradványait Jeruzsálemből Hispániába vitték. A 9. századtól a hagyomány egyöntetűen vallja, hogy Jakab sírja Hispániában van. A legenda szerint a feledésbe ment sír helyét éjszaka csodálatos fény jelölte meg, s a megtalált sírt 800 óta egyre növekvő tisztelet vette körül. Először egy kis kápolnát építettek föléje, amit 899-ben III. Alfonz kibővített, de az arabok 997-ben lerombolták. Magát a sírt azonban megkímélték. 1075--1128 között épült az a bazilika, mely lényegében ma is áll. Szent Jakabot ,,Isten után a legjóságosabb és legerősebb pártfogónak'' tisztelték. Érthető, hogy egész Európából zarándokoltak sírjához.


Forrás: Szentek élete


2013. július 22., hétfő

Igaz sarjat támasztok Dávidnak

„Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és szétszélesztik legelőm juhait - mondja az Úr. Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtetek vele. Nos, nekem majd lesz gondom rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint - mondja az Úr. De nyájam maradékát magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová elűztem őket; visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket; nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük - mondja az Úr. Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz a jogra és az igazságra az országban. Az ő napjaiban megszabadul Júda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: „Az Úr, a mi igazságunk.” Jönnek napok - mondja az Úr -, amikor nem azt mondják többé: „Amint igaz, hogy él az Úr, aki kihozta Izrael fiait Egyiptom földjéről”, hanem: „Amint igaz, hogy él az Úr, aki visszavezette és hazahozta Izrael házának ivadékát észak földjéről és azokból az országokból, ahová szétszórta őket.” És a saját földjükön laknak majd.” Jer 23, 1-8




„Az élet alapvetően hivatás”

Beszélgetés Labancz Zsolt piarista tartományfőnökkel


Pedro Aguado általános rendfőnök a piarista hivatás évének hirdette meg 2012-t. „Ez remek lehetőség arra, hogy értékeinkről még hitelesebb tanúságot tegyünk, s hogy közben egyre jobban meg is erősödhessünk bennük” – mondja Labancz Zsolt magyarországi tartományfőnök.

 Gyakran mondják, hogy a zavar jele, ha valaki – legyen az szülő, közösség vagy tévéadó – önmagáról kezd el beszélni, önmagát elemzi, dicséri. Hiszen mindannyian médiumok, Simone Weil erősebb kifejezésével élve rabszolgák, és nem önmaguk, hanem a feladat miatt érdekesek, amelyet hivatásuk elvégezni. Ezért annak kapcsán, hogy 2012 a piarista hivatás éve lett, önkéntelenül adódik a kérdés: miért nem általában a hivatás évéről beszélnek inkább, miért hoznak egy efféle „belső ügyet” a szélesebb közvélemény tudomására? – A piarista hivatás éve nem feltétlenül rólunk, piaristákról kell hogy szóljon. Nevezhetnénk a hivatás piarista évének is, amikor azt tűzzük magunk elé feladatul, hogy a hivatás kultúrája egyre többek életében váljon valósággá. Valóban nem mi magunk vagyunk a legfontosabbak, azt viszont kötelességünknek érezzük, hogy vonzó példánkkal hatékonyabban juthassunk el a fiatalokhoz, hogy különös hangsúlyt helyezzünk az ő megszólításukra, a hivatásgondozásra. Meg akarjuk velük ismertetni életformánk szépségét, hogy akiket az Isten hív közülük, felismerhessék piarista hivatásukat. De ezen túl annak tudatosítását, hirdetését is feladatunknak tartjuk, hogy az élet alapvetően hivatás: szülőként, orvosként, tanárként egyaránt. Éppen ahhoz, hogy erről hitelesen tanúskodhassunk, szükséges magunkról beszélnünk: csak ezáltal lehetünk az isteni akarat engedelmes eszközei. 
– A katolikus közvélemény szemében a piaristák eleve a fiatalokhoz könnyen utat találó, rájuk hatni tudó rend. Változott volna valami, hogy most külön hangsúlyt kell kapnia ennek? 

– A hivatások száma Európában csökken, megcsappant az elkötelezettségre való készség. De úgy tapasztalom, hogy a mai fiatalokban is erős a vágy nagyot alkotni: szép és nagy célok elérése érdekében ők is szívesen odaadnák az életüket. Ezért kötelességünk, hogy az eddigieknél hitelesebben, erősebben megszólító módon mutassuk föl számukra ezeket a célokat. És hogy merjünk nekik bátrabban beszélni a hivatásunkról. Az értékeink eddig is megvoltak, csak talán a kelleténél szemérmesebben kezeltük őket; nem akartunk túl sokat, direkt módon róluk, magunkról beszélni, mert tolakodásnak éreztük volna. És arra továbbra is ügyelni fogunk, hogy ne erőltessük rá magunkat a fiatalokra, hanem meghagyjuk a szabadságukat, hiszen jól tudjuk: Isten hívása éppen szabadságukban találhat rájuk. Hogy a példánk vonzó lehessen, belső megerősödésre, a hivatásunk forrásaiból való új meg új merítésre van szükségünk. A piarista hivatás évében ezért kifelé és befelé egyaránt fordulnunk kell. 
Mivel intézményeinkben zömében civil munkatársak oktatnak, szeretnénk azért tenni, hogy a világi piarista hivatástudat egyre jobban elmélyüljön. Fontos, hogy a tanáraink ne csak munkahelyi feladatok elvégzőiként, hanem sajátos lelkiségünk, karizmáink részeseiként is tekintsenek magukra. Igyekszünk megtalálni ennek új útjait. 
Mind a hét városban, ahol jelen vagyunk, három-négy fős szerzetesközösségeink vesznek részt a közös munkában. Reményeim szerint ők jó kovászai lehetnek annak, hogy még erősebb kisugárzásúak lehessenek az intézményeink. Csekély létszámuk egyáltalán nem csak nehézség: az egyház valóságát tükrözi. Biztos vagyok benne, hogy elkötelezett világi kollégáink példája hathatós lehet egy fiatal számára hivatáskeresése során, és hogy szerzeteseink és tanártársaik közösségei jó eszközei lesznek a hivatásgondozásnak. A piarista hivatás évében jó lehetőségnek látom, hogy szerzetesközösségeink időnként vendégségbe hívják magukhoz az érdeklődő fiatalokat, és az életüket a mindennapokban megszokottnál közvetlenebb módon ismertessék meg velük. Imanapot, hivatástisztázó lelkigyakorlatokat fogunk rendezni, és hivatásukról valló piaristák rövid videóit lehet majd megnézni a honlapunkon. 
– Önben annak idején milyen folyamat során erősödött meg a szerzetesi és papi hivatás, és hogyan vált világossá, hogy leginkább a piarista rendben teljesedhetne ki? 

– Hívő családban nőttem fel, és a kecskeméti piarista gimnáziumban tanultam. Ennek ellenére jó ideig egyáltalán fel sem merült bennem, hogy szerzetes legyek. A gimnáziumra mint szigorú, színvonalas intézményre esett a szüleim választása, a bátyám is oda járt. A hit terén nem voltam különösebben elkötelezett, a piarista évek változtattak meg. Fokról fokra alakultam át, kezdtem egyre komolyabban venni az imát, az Istennel való kapcsolatomat. Sok fiatal piarista tanított ott akkor, vonzó volt a példájuk. Erősen hatott rám, hogy ugyanazok az emberek, akik tanítanak, misét mondanak és gyóntatnak is, nyáron pedig bicikli- vagy kenutúrán vesznek részt velünk. Láttam, hogy működő modell a nevelve evangelizálás, érzékeltem, mennyire örömteli lehet piaristának lenni. Idővel már kifejezetten teszteltem magam, hogy menne-e ez nekem. Nehézségekkel küszködő iskolatársaimat korrepetáltam, és örömmel tapasztaltam meg, hogy segítségükre tudok lenni. Érettségire már megerősödött bennem, hogy ez lesz az én utam. Én kifejezetten a piarista hivatásra találtam rá, és nem absztrakt módon a szerzetesire vagy a papira. Vonzott alapítónk, Kalazanci Szent József példája, lelkisége és mindaz, amit gimnazistaként a tanáraimtól tapasztaltam. Az Úr ebbe a közösségbe hívott el. 

Forrás: Új Ember

2013. július 20., szombat

Szent Apollinaris

Apollinaris nevét a bővelkedő (pollens) és erény (ares) szavakból mondhatjuk, mintegy ‚erényekben bővelkedő’-nek. Vagy az apollóból, amit ‚csodálatos’-ként értelmezhetünk és a narisból, ami annyit tesz, mint ‚szerénység’, mintegy ‚csodálatos szerénységű’ férfiú. Vagy az aból, ami ‚nélkül’, apolluóból, ami ‚megfertőz’ és az aresből, ami ‚erény’, mintegy a ‚bűnöktől meg nem fertőzött, erényes’ férfiú.
Apollinarist, aki Péter apostol tanítványa volt, maga az apostol küldte Rómából Ravennába, ahol meggyógyította a tribunus feleségét, majd férjével és háza népével együtt megkeresztelte. Ezt jelentették a bírónak, aki beidézte, és Jupiter templomába vezette, hogy ott áldozzon. Azt mondja a pogány papoknak, hogy jobb lenne a szegényeknek adni a bálványokra felaggatott aranyat és ezüstöt, mint a démonok elé odatenni. Erre rögtön megragadják és husángokkal összeverve, félholtan hagyják ott. Tanítványai azonban feltámogatják, és egy özvegy házában hét hónap alatt felépül.
Innen pedig Classes városába ment, hogy egy néma nemesembert meggyógyítson. Amikor belépett a házba, egy leány, akiben tisztátalan lélek lakozott, így kiáltott fel: „Távozz innen, Isten szolgája, vagy kezed-lábad összekötözve vitetlek ki a városból!” Apollinaris, megfeddve a leányt, azon mód kiűzte belőle a démont. Miután a némát, Isten nevét híva, meggyógyította, több mint ötszázan tértek meg.
A pogányok ütlegekkel próbálták megakadályozni, hogy Jézus nevét kiejtse, ő azonban még a földre bukva is kiáltozta, hogy Jézus az igaz Isten. Akkor mezítláb parázsra állították, de mivel Krisztusról még ekkor is állhatatosan prédikált, kivetették a városból.
Abban az időben, mikor egy ravennai patríciusnak, Rufusnak megbetegedett a leánya, Apollinarisért küldetett, hogy jöjjön és gyógyítsa meg. De alighogy belépett a patrícius házába, a leány meghalt. Mire Rufus: „Bárcsak ne tetted volna lábadat a házamba! A nagy istenek megharagudtak, és nem akarták leányom gyógyulását. Mit is tehetnél még vele?” Apollinaris így válaszolt: „Ne félj, csak esküdj meg nekem, hogy ha leányod feltámad, semmiképpen sem akadályozod meg abban, hogy Teremtőjét kövesse.” Miután ez megtörtént, könyörgésére a leány feltámadt, és Krisztus nevét megvallva, anyjával és nagy sokasággal együtt felvette a keresztséget és kitartott a szüzességben.

Mikor ez a császár tudomására jutott, írt a prefektusnak, hogy Apollinarist kényszerítse áldozat bemutatására, vagy küldje száműzetésbe. A prefektus az áldozat bemutatását megtagadó Apollinarist megbotoztatta, és parancsot adott, hogy vonják kínpadra. Apollinaris az Úrról állhatatosan prédikált, a prefektus pedig sebeire forró vizet öntetett, és nehéz vasba veretve akarta száműzetésbe küldeni. A keresztények e mérhetetlen kegyetlenség láttán, haragra lobbanva a pogányokra rontottak, és közülük több mint kétszáz férfit megöltek. Ezt látva a prefektus elrejtőzött, és Apollinarist a börtön fenekére vetette, majd megláncolva hajóra tette és három klerikussal együtt, akik követték, száműzetésbe küldte. A vihar hányattatásait csak Apollinaris, két klerikus és két katona vészelte át, akiket meg is keresztelt.
Majd visszatér Ravennába, ahol a pogányok elfogják, és Apollo templomába hurcolják. Ott annak szobrát meglátva megátkozza, és az tüstént leomlik. Ezt látván a papok Apollinarist Taurus bíró elé állították, de miután vak fiának a szent visszaadta a szeme világát, maga is hívó lett, és a szentet négy éven át birtokán marasztalta.
Történt ezután, hogy a papok Apollinarist bevádolták Vespasianusnál, s az parancsba adta, hogy aki az isteneket megveti, az mutasson be áldozatot, vagy megfosztják polgárjogától. Nem helyes ugyanis, hogy az isteneket mi bosszuljuk meg, mert ellenségeiken maguk is bosszút állhatnak, ha megharagszanak. Ekkor Demosthenes patrícius átadta az áldozatot megtagadó Apollinarist egy századosnak, aki ekkorra már keresztény volt. Ennek kérésére a leprások falujába ment, hogy a pogányok haragja elől ott húzza meg magát. A nép azonban nyomában maradt, és félholtra verték. Még hét napot élt, majd tanítványait buzdítva kiadta lelkét. Ugyanitt, tanítványai tisztelettel eltemették Vespasianus alatt, aki az Úr 70. éve táján kezdett uralkodni.
Erről a mártírról szól Ambrus Praefatiójában: „Apollinarist, a tiszteletre méltó elöljárót Péter, az apostolok fejedelme küldte Ravennába, hogy vigye hírül Jézus nevét a hitetleneknek. Míg az isteni erő sok csodajelét mutatta meg a Krisztusban hívőknek, a gonoszok ütlegekkel, korbácsokkal gyakran összetörték, és már agg testét borzalmas kínzásokkal gyötörték meg. De, hogy a hívők vissza ne rettenjenek a megpróbáltatásoktól, Jézus Krisztus Urunk erejével apostoli jeleket vitt végbe. Megkínzatásai után halott leányt támaszt fel, vakoknak a látást, némáknak a beszéd képességét adja vissza, démontól megszállottat szabadít meg, a leprást fertőzésétől tisztítja meg, ragályos kórtól béna tagokat gyógyít, pogány szobrot dönt le templomával együtt. Ő, tiszteletre és csodálatra méltó főpap, aki a főpapi méltósággal kiérdemelte az apostoli hatalom elnyerését is! Ó, Krisztus legbátrabb bajnoka, aki az idős kor fogyatkozó tüzében, nyomorúságai közepette is kitartóan prédikál Jézus Krisztusról, a világ Megváltójáról!”
Fordította: Veszprémy László

Forrás: http://mek.oszk.hu



2013. július 17., szerda

Megszentelt életet élni


Örömmel várta a szent feltámadás napját

Abban az időben, amikor a jámbor István király parancsára Pannóniában még alig kezdett sarjadzani az Istenség neve és tisztelete, a derék uralkodó hírének hallatára más országokból sok pap és szerzetes jött hozzá, mint atyjához, nem kényszerűségből, hanem azért, hogy a szent szerzetesi életnek új öröme fakadjon az ő gyülekezetükből. 
Ezek közt egy Zoerárd nevezetű, falusi egyszerűségből — mint rózsa a tövisek közül — származó férfiú a Szentlélek sugallatára Lengyelországból hazánkba jött, és Fülöp apát kezéből, aki Szent Hippolit vértanú tiszteletére Zobor nevezetű kolostort épített Nyitra földjén, fölvette a szerzetesi öltönyt, András nevet kapott, és remeteéletre adta magát. Vele együtt élő tanítványának, boldog Benedeknek előadása alapján elhatároztam, hogy néhány szóval följegyzem, amit hallottam, hogy mily töredelmes szívvel és mekkora testi kínzásokkal sanyargatta magát. Én, Mór, aki Isten irgalmából most pécsi püspök vagyok, gyermekkoromban láttam ugyan a jó embert, de hogy milyen volt az ő életmódja, azt nem látásból, hanem hallomásból tudtam meg. Az említett Benedek szerzetes, aki többször megfordult a Szent Márton püspök tiszteletére emelt kolostorunkban, maga beszélte el nekem az ő tiszteletreméltó életéről a következőket. 
Miután tiszteletreméltó András a remeteség magányába vonult, állandóan böjtölt, ami nagy testi fáradsággal, de a lelki élet megerősödésével járt. Három napig tartózkodott mindennemű ételtől, annak szeretetéért, aki emberré lett az emberekért, és negyven napig böjtölt. Midőn pedig elérkezett a Nagyböjt ideje, Zozimus apát szerzetesi életének példájára, aki testvéreivel együtt 45 szem datolyával húzta ki a Nagyböjtöt, Fülöp apáttól, akinek kezéből vette a szerzetesi öltönyt, 40 diót kapott, és avval megelégedve örömmel várta a szent feltámadás napját. Ugyanakkor pedig és egyéb napokon, habár az étkezés nemcsak a test felüdítesére nem volt elég, hanem még lelkét is elgyöngítette, mindazonáltal — az imádság idejét kivéve — sohasem hagyta abba a munkát, hanem fejszét ragadva az erdőnek egy magányos helyére ment dolgozni. 
Ó, boldog András, akinek jutalma a boldog és örök élet, a százszoros ékességű korona, amely az égben kipótolja azt, amit oly nehezen vásárolt meg itt a földön! Ó, hallatlan neme a hitvallásnak, amely még drágábbá teszi az ígéret országát! Az étel, a pihenés nem rabolhatta el hiú édességével az örök életet, s a gonosz lélek nem találhatott módot az ő elcsábítására. 
Amiket eddig írtam, tanítványának, Benedeknek elbeszéléséből tudtam meg, aki atyja halála után elhatározta, hogy ugyanazon a helyen lakik. Midőn mestere példájára három évig szigorú életet folytatott, rablók vetődtek arra, s mivel sok pénzt gyanítottak nála, a Vág folyó partjára hurcolva megöltek, és a vízbe dobták. 
Sokáig keresték a holttestét, de nem találták meg. Egy egész évig láttak a Vág folyó partján ülni egy sast, amely mintha lesett volna valamire. Általa bizonyosakká lévén a test hollétéről, a víz alá merítettek egy embert, és így találták meg olyan épen, mintha nemrég halt volna meg. Benedeket a nyitrai Szent Emmerám bazilikában temették el ugyanabba a sírba, amelyben szent atyjának, Boldog Andrásnak csontjait őrizték.

Forrás: Szent András és Benedek remeték életéből, amelyet Boldog Mór pécsi püspök írt meg (Acta Sanctorum Ungariae, Tyrnaviae, 1744, Seinestre secundum, 64-67)