„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)
Az alábbi beszélgetés egy olyan kármelita nővérrel készült, aki a szerzetesek feloszlatása utántól egészen napjainkig kolostoron kívül élte-éli hivatását. Hogy milyen körülmények között és hogyan őrizte magában az Istentől kapott hivatását: erről tanúskodnak megható egyszerűségből és mélységből fakadó szavai. Tanúságtétele – melynek a szerzetesek és a világban élők számára egyaránt van mondanivalója – ragyogó illusztrálása annak Az alapítások könyvében olvasható mondatnak, amelyet a szentanya így fogalmazott meg: „Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol” (5,16). A legfontosabbtól ugyanis – az első szerelem Szerzőjének szeretetétől és az iránta való hűségtől – senki és semmi nem tudta eltántorítani kármelita nővérünket: még a feloszlatás utáni hányattatott körülmények, de még a betegség sem.
A kedves nővér nem akarta, hogy nevét nyilvánosságra hozzuk. Nem illene ez egy szegény kis kármelita nővérhez – mondta -, akinek élete nem a kolostor magányában, hanem a kolostoron kívüli pusztaságban van elrejtve Krisztussal Istenben (vö. Kol 3,3). A vele való beszélgetés közléséhez azonban – szelíd erőszakosságomra - mégis hozzájárult. Azt ugyanis nem tagadhatja meg másoktól, hogy Isten szeretetének hatalma – mely őbenne sem maradt meddő (vö. 1Kor 15,10) – egyre inkább mindenki előtt ismertté válhasson.
- Kedves nővér, mondana valamit a szerzetesi hivatásáról?
- Huszonkét éves voltam, amikor a Kármelbe léptem. Volt egy misszió, amit Albin atya tartott, és akkor ébredt fel bennem a kármelita hivatás. Előzőleg már négy vagy öt évig harmadrendi voltam. Elmentem a gyóntató atyámhoz a misszió után, hogy elmondjam, hivatást érzek magamban. Ignác atya volt az, s nagyon örült ennek a hírnek.
- Mi volt az, ami éppen a Kármel felé vonzotta?
- Az én édesapám minden második szava káromkodás volt. S ez volt az egyik indítóok, ami miatt úgy éreztem, hogy a Kármelbe kell mennem: hogy – úgymond - a lelkét megmenthessem. A rendek szétszóratása után én temettettem el a szüleimet, édesapámat is. Ő akkor, a halála előtt csak annyit mondott nekem: „Köszönöm neked, te jó lány, hogy az életedet odaadtad értem!” A Kármelben a tisztelendő anya tudta, hogy édesapámért mennyit imádkozom, és figyelmeztetett, hogy nemcsak az édesapámat kell megmenteni, hanem másokat is. Mindenesetre az édesapám üdvösségéért való aggodalmam sokat segített kármelita hivatásom felismeréséhez.
De a Szűzanya is nagyon sokat jelentett a számomra: édesanyám volt Ő, az életem irányítója, vezetője. Meg a mi Urunkra is sokat gondoltam, különösen a Keresztre feszítettre. És hát úgy tekintettem a Kármelt, mint a Szűzanya rendjét.
- És nem csalódott elgondolásaiban?
- Dehogy csalódtam, a Kármelben lett csak igazán a Szűzanya az én édesanyám: Marcell atyától tanultuk, hogyan is kell a drága jó Szűzanyát igazán szeretni. Minden ajtónyitáskor-csukáskor mondtuk magunkban: „Ave Maria, Ave Maria!” Marcell atya sokat beszélt nekünk, s mi olyan szívesen hallgattuk őt, és utána abból élt az ember egy jó darabig.
- Hogyan élte a kolostorban a kármelita életét?
- Abban az időben kevés volt a külső nővér, s ezért külső nővérnek szántak egy későbbi pesti alapításhoz. De nekem mindegy volt: csak kármelita lehessek! Nem számított, hogy mit kell csinálnom. Kis Szent Teréz nagyon sokat segített, különösen az ő szelleméről szóló kis könyv. Minden nap olvastam belőle egy kis részt, és útmutatást találtam benne a lelkem számára.
- Nem volt nehéz a csend?
- Nekem egyáltalán nem. Igaz, hogy emlékszem arra, amikor egyszer vásárolni mentünk az egyik nővérrel a piacra a szamarunkat vezetve. Engedélyt kaptunk, hogy útközben beszélgethessünk, s én annyi beszédet zúdítottam arra a jó nővér társamra, hogy az csodálkozva nézett rám, és azt kérdezte tőlem: hogy tudok én ott benn a csendben élni, amikor annyi szó jött belőlem, hogy alig győzte hallgatni, nemhogy válaszolni tudott volna rá?! De ennek ellenére nagyon szerettem a csendet.
- És ez a boldog kármelita élete hamar véget ért, amikor elhurcolták mindannyiukat a kolostorból… Vissza tud emlékezni arra az időre?
- Hát, nem egykönnyen felejthetem el azt az éjszakát! Egy éjjel törtek ránk nyolcan. Azt mondták nekünk, hogy mivel nem vagyunk személyek, ha magunknak jót akarunk, írjunk alá egy papírt, amivel kinyilvánítjuk, hogy beleegyezünk abba, hogy Tiszaújfaluba szállítsanak bennünket. Két teherautóra ültettek fel minket. Amíg készülődtünk, megláttam egy kenyeret az egyik polcon. Betakartam a kendőmbe, és magammal vittem, gondolva, hogy az Úr Jézus majd megszaporítja, mert bizony nagy szükségünk lehet rá. És hát így is volt. Csak másnap estére értünk Tiszaújfaluba, s amikor megérkeztünk, mondtam a tisztelendő anyának, hogy hoztam magammal egy kenyeret. Ő bevitte magával a templomba, az oltárra helyezte, és ott imádkozott, hogy Szent József gondoskodjon ugyanígy tovább is rólunk. Az imádsága meghallgatásra talált: mert utána minden nap hoztak nekünk a tanyasi emberek egy-egy kenyeret. Szent József atyánk valóban gondunkat viselte.
- Hogyan éltek a kényszer-kolostorban, ahol a klauzúrát nem szabadon választották maguknak?
- A templom fölött aludtunk egy helyiségben, szénát szórva szét fekvőhelyül – öt hónapon át. Harmincan voltunk abba az egy helyiségbe zárva. Rendesen próbáltuk élni a napirendet, mint a kolostorban. Igaz, este 10 óra felé mindig jöttek bennünket ellenőrizni, hogy nem szöktünk-e meg. Aztán meg beszédet is tartottak nekünk, amiben mindig elmondták nekünk, hogy mi milyen mihasznák vagyunk, hogy semmi értelme nincs az életünknek, hisz . Példaként állították elénk a bencés nővéreket, hogy „nézzék csak, az ő hivatásuknak van értelme, mert ők legalább dolgoznak: tanítanak”. De mi az ő szemükben . Ha meg erre azt mondtuk, hogy mi is például süthetnénk ostyát, ezen is csak értetlenkedtek, hogy . De a sok beszédjük mellett ők se sokat értünk: mert ennivalót soha nem kaptunk tőlük, csak összezárva tartottak minket, s mindig a tanyasiak láttak el bennünket; már reggel 4-5 óra felé hoztak nekünk kenyeret.
- Meddig éltek kényszerű szálláshelyükön?
- Öt hónapig voltunk Tiszaújfalun, utána eljöhettünk, amikor a püspökök és a kormány megegyeztek, s én egy plébánián dolgozhattam a kármelita atyákkal, amíg őket is el nem küldték onnét. Akkor aztán kórházba mentem dolgozni, először szakképzetlen nővérként. Majd utána elvégeztem egy nővér-tanfolyamot. Összesen harminc évig dolgoztam a kórházban. Képzelje csak el, a sok kommunista között én voltam a rendi nővér, és nekem adtak miniszteri dicsérő levelet! Emlékszem, hogy amikor elvittek a megyeszékhelyre, és beleültettek abba a piros bársony bevonatú fotelba, akkor mondtam magamban: „Na, Szűzanyám, Te ülsz itt, nem én, mert ez Téged illet, nem engem!"
- Szerették a betegek?
- Hát persze, hisz én is szerettem őket! Tetszik tudni, a Kármelben régen a szabályok szerint nem volt szabad még hozzáérni sem a másikhoz, de a kórházban, amikor bementem a kórterembe, akkor nem álltam meg, hogy meg ne simogassam hol az egyik beteget, hol a másikat, pedig a lelkiismeretem mindig kiabált rám. Egyszer az egyik öreg nénike meg azt mondta nekem, hogy „Nővérke, engem nem szeret, engem nem simogat meg?”
- A világban élve is megmaradt kármelitának, kedves nővér?
- Igen, hogy is feledhettem volna el a hivatásomat? A világban, a kórházban élve is próbáltam megélni a kármelita életet. Munkába jövet-menet mindig mondtam a rózsafüzért, és minden nap mentem szentmisére. Szent Józsefet kértem minden nap munkakezdéskor, hogy ő segítsen, aki a kenyeret kereste a Szent Családnak. Aztán a betegeket szolgálva is, amikor egyik- másikukat elláttam, mindig segítségül hívtam az Urat: „Gyere, Uram, segíts, mert nekem többet kell mutatni, mint a többieknek: én rendi nővér vagyok!” Mindig imádkozva végeztem a munkámat. Az éjszakás műszakban pedig sokat olvastam, főleg a Kármel szentjeit.
- Az újrakezdéskor nem szeretett volna visszamenni a Kármelbe?
- Dehogynem, de hát nem lehetett… Tudja, a betegségem miatt nem élhetek már kolostorban. Pedig mennyire fáj ez nekem! Nagyon hiányzik ám a Kármel! Mert a világban minden zűrzavar, odabenn viszont csend van, szent magány, Isten-keresés… De az is igaz, hogy amikor nagyon sokat gyötrődöm idekinn, és az Úrhoz fohászkodom kínomban: - Uram, segíts! -, néha meghallom az Ő szavát a lelkemben: „Veled vagyok, ne félj!” S ezek után megnyugszik az ember…
- És most hogyan él a kedves nővér kármelita nővérként, de a világban?
- Mostanság a kertben szoktam dolgozni, meg a pici gyereket segítem. Már korán reggel eljövök otthonról, hogy hat órára, templomnyitásra ott legyek az ajtó előtt, és csendben imádkozhassam az Úr előtt a szentmise kezdetéig. Rózsafüzért mondok napközben, általában hatot is elvégzek egy nap. Leginkább az Úr Jézussal szoktam beszélgetni alatta. Szoktam olvasni is, de most már nem annyira a szenteket, mint korábban, hanem inkább a Szentírást. Az a mindenem! Főként az Úr szenvedését szoktam belőle olvasgatni.
- Talán a saját szenvedéseire talál benne magyarázatot, s ezért olvassa?
- Nekem nincs szenvedésem, hisz a mi Urunk velem van. Így aztán az ember mindig jól van, csak jól lehet… – Azért olvasom a passiót, mert úgy gondolom, hogy ezzel örömet szerzek az Úr Jézusnak, s felajánlom ezt is másokért. Magamért ugyanis nem szoktam imádkozni, legfeljebb annyit, hogy „Uram, a tiéd vagyok”, aztán már kész is…
- Mit tudna azok számára mondani, akik most kolostorban élhetnek?
- Akik most kolostorban élhetnek, azoknak azt mondhatom, hogy adjanak hálát érte a Jó Istennek. Ez olyan nagy kegyelem, amit nem érdemlünk meg. Mert a világban csak próbáljuk megélni, amit szeretnénk, de mindig valami közbeszól… S ha az ember nem áll a sarkára, akkor a világ be is kebelezi könnyedén…
- Mit gondol, kedves nővér, ezekkel a szenvedésekkel együtt érdemes volt-e ezt az életet végigélnie, kolostoron kívül élő kármelita nővérré válnia?
- Igen, mert a ruhánkat elvették, de a mi Urunkat nem tudták elvenni. Ez az igazság adott nyugalmat a hivatásomhoz. Mert, ugye, Uram, Neked is elvették a ruhádat, és hát a szolga nem lehet különb az uránál…
- Szokott-e a halálra gondolni, kedves nővér?
- Minden nap. Néha egy kicsit félek tőle. De azért azt hiszem, hogy nagyon jó lesz találkozni a Jó Istennel, mert eddig csak a hangját hallom a lelkemben, de akkor látni is fogom Őt, és végre az enyém lesz majd egészen.
- Végezetül, lenne-e valami üzenete a mai fiatal kármelitákhoz?
- Csak az, hogy mosolyogjanak minél többet, akkor minden sokkal könnyebb lesz...
Az alábbi beszélgetés egy olyan kármelita nővérrel készült, aki a szerzetesek feloszlatása utántól egészen napjainkig kolostoron kívül élte-éli hivatását. Hogy milyen körülmények között és hogyan őrizte magában az Istentől kapott hivatását: erről tanúskodnak megható egyszerűségből és mélységből fakadó szavai. Tanúságtétele – melynek a szerzetesek és a világban élők számára egyaránt van mondanivalója – ragyogó illusztrálása annak Az alapítások könyvében olvasható mondatnak, amelyet a szentanya így fogalmazott meg: „Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, s mindig Kedvesére gondol” (5,16). A legfontosabbtól ugyanis – az első szerelem Szerzőjének szeretetétől és az iránta való hűségtől – senki és semmi nem tudta eltántorítani kármelita nővérünket: még a feloszlatás utáni hányattatott körülmények, de még a betegség sem.
A kedves nővér nem akarta, hogy nevét nyilvánosságra hozzuk. Nem illene ez egy szegény kis kármelita nővérhez – mondta -, akinek élete nem a kolostor magányában, hanem a kolostoron kívüli pusztaságban van elrejtve Krisztussal Istenben (vö. Kol 3,3). A vele való beszélgetés közléséhez azonban – szelíd erőszakosságomra - mégis hozzájárult. Azt ugyanis nem tagadhatja meg másoktól, hogy Isten szeretetének hatalma – mely őbenne sem maradt meddő (vö. 1Kor 15,10) – egyre inkább mindenki előtt ismertté válhasson.
- Kedves nővér, mondana valamit a szerzetesi hivatásáról?
- Huszonkét éves voltam, amikor a Kármelbe léptem. Volt egy misszió, amit Albin atya tartott, és akkor ébredt fel bennem a kármelita hivatás. Előzőleg már négy vagy öt évig harmadrendi voltam. Elmentem a gyóntató atyámhoz a misszió után, hogy elmondjam, hivatást érzek magamban. Ignác atya volt az, s nagyon örült ennek a hírnek.
- Mi volt az, ami éppen a Kármel felé vonzotta?
- Az én édesapám minden második szava káromkodás volt. S ez volt az egyik indítóok, ami miatt úgy éreztem, hogy a Kármelbe kell mennem: hogy – úgymond - a lelkét megmenthessem. A rendek szétszóratása után én temettettem el a szüleimet, édesapámat is. Ő akkor, a halála előtt csak annyit mondott nekem: „Köszönöm neked, te jó lány, hogy az életedet odaadtad értem!” A Kármelben a tisztelendő anya tudta, hogy édesapámért mennyit imádkozom, és figyelmeztetett, hogy nemcsak az édesapámat kell megmenteni, hanem másokat is. Mindenesetre az édesapám üdvösségéért való aggodalmam sokat segített kármelita hivatásom felismeréséhez.
De a Szűzanya is nagyon sokat jelentett a számomra: édesanyám volt Ő, az életem irányítója, vezetője. Meg a mi Urunkra is sokat gondoltam, különösen a Keresztre feszítettre. És hát úgy tekintettem a Kármelt, mint a Szűzanya rendjét.
- És nem csalódott elgondolásaiban?
- Dehogy csalódtam, a Kármelben lett csak igazán a Szűzanya az én édesanyám: Marcell atyától tanultuk, hogyan is kell a drága jó Szűzanyát igazán szeretni. Minden ajtónyitáskor-csukáskor mondtuk magunkban: „Ave Maria, Ave Maria!” Marcell atya sokat beszélt nekünk, s mi olyan szívesen hallgattuk őt, és utána abból élt az ember egy jó darabig.
- Hogyan élte a kolostorban a kármelita életét?
- Abban az időben kevés volt a külső nővér, s ezért külső nővérnek szántak egy későbbi pesti alapításhoz. De nekem mindegy volt: csak kármelita lehessek! Nem számított, hogy mit kell csinálnom. Kis Szent Teréz nagyon sokat segített, különösen az ő szelleméről szóló kis könyv. Minden nap olvastam belőle egy kis részt, és útmutatást találtam benne a lelkem számára.
- Nem volt nehéz a csend?
- Nekem egyáltalán nem. Igaz, hogy emlékszem arra, amikor egyszer vásárolni mentünk az egyik nővérrel a piacra a szamarunkat vezetve. Engedélyt kaptunk, hogy útközben beszélgethessünk, s én annyi beszédet zúdítottam arra a jó nővér társamra, hogy az csodálkozva nézett rám, és azt kérdezte tőlem: hogy tudok én ott benn a csendben élni, amikor annyi szó jött belőlem, hogy alig győzte hallgatni, nemhogy válaszolni tudott volna rá?! De ennek ellenére nagyon szerettem a csendet.
- És ez a boldog kármelita élete hamar véget ért, amikor elhurcolták mindannyiukat a kolostorból… Vissza tud emlékezni arra az időre?
- Hát, nem egykönnyen felejthetem el azt az éjszakát! Egy éjjel törtek ránk nyolcan. Azt mondták nekünk, hogy mivel nem vagyunk személyek, ha magunknak jót akarunk, írjunk alá egy papírt, amivel kinyilvánítjuk, hogy beleegyezünk abba, hogy Tiszaújfaluba szállítsanak bennünket. Két teherautóra ültettek fel minket. Amíg készülődtünk, megláttam egy kenyeret az egyik polcon. Betakartam a kendőmbe, és magammal vittem, gondolva, hogy az Úr Jézus majd megszaporítja, mert bizony nagy szükségünk lehet rá. És hát így is volt. Csak másnap estére értünk Tiszaújfaluba, s amikor megérkeztünk, mondtam a tisztelendő anyának, hogy hoztam magammal egy kenyeret. Ő bevitte magával a templomba, az oltárra helyezte, és ott imádkozott, hogy Szent József gondoskodjon ugyanígy tovább is rólunk. Az imádsága meghallgatásra talált: mert utána minden nap hoztak nekünk a tanyasi emberek egy-egy kenyeret. Szent József atyánk valóban gondunkat viselte.
- Hogyan éltek a kényszer-kolostorban, ahol a klauzúrát nem szabadon választották maguknak?
- A templom fölött aludtunk egy helyiségben, szénát szórva szét fekvőhelyül – öt hónapon át. Harmincan voltunk abba az egy helyiségbe zárva. Rendesen próbáltuk élni a napirendet, mint a kolostorban. Igaz, este 10 óra felé mindig jöttek bennünket ellenőrizni, hogy nem szöktünk-e meg. Aztán meg beszédet is tartottak nekünk, amiben mindig elmondták nekünk, hogy mi milyen mihasznák vagyunk, hogy semmi értelme nincs az életünknek, hisz . Példaként állították elénk a bencés nővéreket, hogy „nézzék csak, az ő hivatásuknak van értelme, mert ők legalább dolgoznak: tanítanak”. De mi az ő szemükben . Ha meg erre azt mondtuk, hogy mi is például süthetnénk ostyát, ezen is csak értetlenkedtek, hogy . De a sok beszédjük mellett ők se sokat értünk: mert ennivalót soha nem kaptunk tőlük, csak összezárva tartottak minket, s mindig a tanyasiak láttak el bennünket; már reggel 4-5 óra felé hoztak nekünk kenyeret.
- Meddig éltek kényszerű szálláshelyükön?
- Öt hónapig voltunk Tiszaújfalun, utána eljöhettünk, amikor a püspökök és a kormány megegyeztek, s én egy plébánián dolgozhattam a kármelita atyákkal, amíg őket is el nem küldték onnét. Akkor aztán kórházba mentem dolgozni, először szakképzetlen nővérként. Majd utána elvégeztem egy nővér-tanfolyamot. Összesen harminc évig dolgoztam a kórházban. Képzelje csak el, a sok kommunista között én voltam a rendi nővér, és nekem adtak miniszteri dicsérő levelet! Emlékszem, hogy amikor elvittek a megyeszékhelyre, és beleültettek abba a piros bársony bevonatú fotelba, akkor mondtam magamban: „Na, Szűzanyám, Te ülsz itt, nem én, mert ez Téged illet, nem engem!"
- Szerették a betegek?
- Hát persze, hisz én is szerettem őket! Tetszik tudni, a Kármelben régen a szabályok szerint nem volt szabad még hozzáérni sem a másikhoz, de a kórházban, amikor bementem a kórterembe, akkor nem álltam meg, hogy meg ne simogassam hol az egyik beteget, hol a másikat, pedig a lelkiismeretem mindig kiabált rám. Egyszer az egyik öreg nénike meg azt mondta nekem, hogy „Nővérke, engem nem szeret, engem nem simogat meg?”
- A világban élve is megmaradt kármelitának, kedves nővér?
- Igen, hogy is feledhettem volna el a hivatásomat? A világban, a kórházban élve is próbáltam megélni a kármelita életet. Munkába jövet-menet mindig mondtam a rózsafüzért, és minden nap mentem szentmisére. Szent Józsefet kértem minden nap munkakezdéskor, hogy ő segítsen, aki a kenyeret kereste a Szent Családnak. Aztán a betegeket szolgálva is, amikor egyik- másikukat elláttam, mindig segítségül hívtam az Urat: „Gyere, Uram, segíts, mert nekem többet kell mutatni, mint a többieknek: én rendi nővér vagyok!” Mindig imádkozva végeztem a munkámat. Az éjszakás műszakban pedig sokat olvastam, főleg a Kármel szentjeit.
- Az újrakezdéskor nem szeretett volna visszamenni a Kármelbe?
- Dehogynem, de hát nem lehetett… Tudja, a betegségem miatt nem élhetek már kolostorban. Pedig mennyire fáj ez nekem! Nagyon hiányzik ám a Kármel! Mert a világban minden zűrzavar, odabenn viszont csend van, szent magány, Isten-keresés… De az is igaz, hogy amikor nagyon sokat gyötrődöm idekinn, és az Úrhoz fohászkodom kínomban: - Uram, segíts! -, néha meghallom az Ő szavát a lelkemben: „Veled vagyok, ne félj!” S ezek után megnyugszik az ember…
- És most hogyan él a kedves nővér kármelita nővérként, de a világban?
- Mostanság a kertben szoktam dolgozni, meg a pici gyereket segítem. Már korán reggel eljövök otthonról, hogy hat órára, templomnyitásra ott legyek az ajtó előtt, és csendben imádkozhassam az Úr előtt a szentmise kezdetéig. Rózsafüzért mondok napközben, általában hatot is elvégzek egy nap. Leginkább az Úr Jézussal szoktam beszélgetni alatta. Szoktam olvasni is, de most már nem annyira a szenteket, mint korábban, hanem inkább a Szentírást. Az a mindenem! Főként az Úr szenvedését szoktam belőle olvasgatni.
- Talán a saját szenvedéseire talál benne magyarázatot, s ezért olvassa?
- Nekem nincs szenvedésem, hisz a mi Urunk velem van. Így aztán az ember mindig jól van, csak jól lehet… – Azért olvasom a passiót, mert úgy gondolom, hogy ezzel örömet szerzek az Úr Jézusnak, s felajánlom ezt is másokért. Magamért ugyanis nem szoktam imádkozni, legfeljebb annyit, hogy „Uram, a tiéd vagyok”, aztán már kész is…
- Mit tudna azok számára mondani, akik most kolostorban élhetnek?
- Akik most kolostorban élhetnek, azoknak azt mondhatom, hogy adjanak hálát érte a Jó Istennek. Ez olyan nagy kegyelem, amit nem érdemlünk meg. Mert a világban csak próbáljuk megélni, amit szeretnénk, de mindig valami közbeszól… S ha az ember nem áll a sarkára, akkor a világ be is kebelezi könnyedén…
- Mit gondol, kedves nővér, ezekkel a szenvedésekkel együtt érdemes volt-e ezt az életet végigélnie, kolostoron kívül élő kármelita nővérré válnia?
- Igen, mert a ruhánkat elvették, de a mi Urunkat nem tudták elvenni. Ez az igazság adott nyugalmat a hivatásomhoz. Mert, ugye, Uram, Neked is elvették a ruhádat, és hát a szolga nem lehet különb az uránál…
- Szokott-e a halálra gondolni, kedves nővér?
- Minden nap. Néha egy kicsit félek tőle. De azért azt hiszem, hogy nagyon jó lesz találkozni a Jó Istennel, mert eddig csak a hangját hallom a lelkemben, de akkor látni is fogom Őt, és végre az enyém lesz majd egészen.
- Végezetül, lenne-e valami üzenete a mai fiatal kármelitákhoz?
- Csak az, hogy mosolyogjanak minél többet, akkor minden sokkal könnyebb lesz...
Forrás: Sarutlan Kármeliták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése