Élet az Életben

A Kármel neve talán ismerősen visszhangzik az Istennel való mély kapcsolatot keresők szívében. Bakos Rafael OCD, a magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány elöljárójának segítségével próbáljuk megragadni a rend lelkiségének, a Kármel misztériumának ma is aktuális üzenetét.

Mit jelent a Kármel név? Miért választotta ezt a nevet a szerzetesrend? 
A Szentírásban a „kármel” szó egyrészt „termékeny föld”-et, másrészt földrajzi helyet is jelent, amelyet mélyen megjelölt az Istennel való találkozás. A történelem folyamán, a XIII. század elején a keresztes hadakkal Európából érkező remeték telepedtek le a Kármel-hegyen, hogy azon a földön éljenek, ahol Jézus is élt, s ahol Isten tanúja,

Illés próféta tevékenykedett és imádkozott. Ők voltak a mai karmeliták elődei. Később, miután a törökök kiűzték a keresztényeket, a közösség tagjai is visszatelepültek Európába. Mivel az egyház a kolduló rendek közé sorolta őket, s a városokban telepedtek le, a szemlélődés mellett az apostoli munkával is meg kellett ismerkedniük. A szerzetesek Mária-tisztelete és apostoli munkája révén a Kármel egyre ismertebbé vált Európában, s a XV. században megszületett a női szerzetes és a laikus (ún. harmadrendi) ága is. Az Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János által megújított és létrehozott közösségekből jött létre a XVI. század második felében a Sarutlan Karmelita Rend, melyet manapság helyesebben Terézi Kármelnek is szoktak nevezni. E két szent nem egyszerű megreformálói voltak a rendnek, hanem egy olyan új szerzetescsalád alapítói, amelyben az Isten utáni mély vágy és az apostoli buzgóság szervesen összetartozik. A jelen korba vezető úton a rend sok új megpróbáltatáson ment át, de lelkisége rendkívül termékeny voltát bizonyítja tagjai közül a számos boldoggá és szentté avatott szerzetes és szerzetesnő, akik közül a XX. században hárman is egyházdoktori címet kaptak. A XIX. században a kontemplatív (szemlélődő) nővérek mellett jó néhány kifejezetten apostoli jellegű nővérközösség is gazdagította a Terézi Kármel családját, amit végül a XX. században létrejött karmelita világi intézmények létrejötte tett teljessé, igazolván azt, hogy e lelkiség minden életformában megélhető. 

Hogyan valósítható meg a szemlélődő imádság és a sokféle apostoli tevékenység együttes megélése? 
Erre a kérdésre hadd válaszoljak a Kármel egyik XX. századi nagy lelki mestere, Marie-Eugène atya gondolataival, mely szerint az imádság és a tevékenység egységének titka a prófétai lelkület megértésében és megélésében rejlik. Illés próféta alakját szemlélve Marie-Eugène atya azt a megállapítást teszi, hogy a prófétát nem az jellemzi elsősorban, hogy például imádkozik vagy valamilyen tevékenységet művel, hanem hogy amit tesz, azt Istennek engedelmeskedve teszi, vagyis soha nem a maga kezdeményezéséből. A prófétai lelkület titka tehát az önátadásban rejlik, ami minden életformában megélhető, persze eltérő hangsúlyokkal. Mindenki válhat „Isten emberévé”, de csak a saját élethivatásában, Isten hívására adott élő válaszként élve. A prófétának az isteni kezdeményezésre életével adott válasza, az önátadás oldja fel a szemlélődés és a tevékenység közötti látszólagos ellentétet, melynek az Istennel egyesült élet a gyümölcse. Az Istennel való egyesülés pedig a Kármelnek kezdettől fogva a legmélyebb ideálja.

Nehéz önátadásban élni? 
Ha mélyebben belegondolunk, akkor megérthetjük, hogy az önátadás az ember számára egy mérhetetlenül sokat követelő feladat, ami ellen az ember önkéntelenül is tiltakozik, mivel Isten nem csak valamit kér az embertől, hanem egész valóját. A házasság vagy a papi-szerzetesi hivatás napjainkban tapasztalható krízisében is megmutatkozik, hogy az önátadás még a korábbinál is nagyobb kockázatként tűnik fel a mai ember számára. Ez a nehézség persze nem új keletű: már Avilai Szent Teréz bevallja Önéletajzában, hogy mi, emberek, „zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek.” Ez valójában csak akkor sikerülhet, ha előbb valami zálogát bírjuk Isten felénk irányuló szeretetének, s ha kellőképpen eleven bennünk a hit. Csak ilyen módon válhat világossá a számunkra, hogy az önmagunkról való lemondás elsősorban nem veszteség, még ha bizonyos értelemben azzal is együtt jár, hanem a legnagyobb nyereségnek a záloga. 

A Kármel küldetése hogyan segítheti a mai embert abban, hogy hiteles kereszténnyé váljon? 
Mindenekelőtt a szentjeink erre vonatkozó és az egyház által is hitelesnek minősített tanításának átadásával, valamint olyan alkalmak biztosításával, amelyek során az embereknek lehetőségük van felismerni és elfogadni Isten szeretetét az életükben, s ezzel együtt beazonosítani azokat az akadályokat is, melyek őket az erre adott válaszukban gátolják. Ami a szentjeink erre vonatkozó tanítását illeti, hadd idézzem Avilai Szent Terézt, aki így összegzi az általa leírt tanítás célját A tökéletesség útja című művében: „Mindezek a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek.” A Kármel a közös és egyéni imádságon, a szentgyónáson és az egyéni lelki beszélgetéseken túl hétvégi csendes elmélyülések vagy közösen átélt lelki programok formájában teremt alkalmat kunszentmártoni és attyapusztai rendházunkban saját tagjai illetve kívülállók számára egyaránt. Annak elérésére, hogy ezek az alkalmak hatékonyan szolgálhassák az előbb említett célokat, tudatában kell lennünk, hogy a mai Magyarországon az emberek többségének nincs igazán pénze arra, hogy a saját lelkével törődjön. Ezért nem szoktunk részvételi díjat megszabni a lelki programjainkon részt vevők számára, s csak tetszőlegesen adott adományokat fogadunk el. A munkás ugyan megérdemli a maga bérét, ahogy a Szentírásból is tudjuk, s a házainkra is bőségesen ráférnének a komoly anyagi forrásokat követelő beruházások, de úgy érezzük, éppen az elérendő célt gátolhatná részünkről egy olyan szemlélet, mely az egyébként jogos anyagi hozzájárulástól teszi függővé a részvételt. Az általunk tartott lelki programok másik sajátos ismertetőjegye az, hogy az ottani lelki élményeket közösen próbáljuk átélni, s ezeket meg is próbáljuk egymással osztani. Avilai Szent Teréz azt írja Önéletrajzában, hogy lehetővé kell tenni az Istent szeretők számára azt, hogy egymással megbeszélhessék hittapasztalataikat. Azt is vallja, hogy az Istennel való barátságra törekvőknek nagy szükségük van az egymással való barátságra is. Mindez annak igényét jelenti a gyakorlatban, hogy az embereknek olyan alkalmakra van szükségük, ahol nem csak egyedül Istennel léphetnek kapcsolatba, hanem egymással is. Ennek az igénynek a kielégítése azért is fontos, mert korunk haszonirányultságú szemlélete már nem csak az Istennel megélt kapcsolatot kérdőjelezi meg, hanem az egymással való mély kapcsolatainkat is veszélyezteti. Ennek következtében még a családtagok között is egyre nagyobb mértékben hiányzik a megélt dolgok, s az azzal együtt járó érzéseink megosztása, s az ezekről való mély kommunikáció igénye és tapasztalata. Figyelmen kívül marad az a tény is, hogy Isten legtöbbször épp egy másik személyt „használ” arra, hogy képessé tegye az embert önmaga odaajándékozására. Lelki programjaink ezért az Istenben egymással való mélyebb kommunikáció elsajátítására is lehetőséget kívánnak biztosítani. 

Karl Rahner szerint a harmadik évezred kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. Példaként állhat előttünk Lisieux-i Szent Teréz személye, aki talán a Kármel legismertebb szentje a világon (Kairóban például még a muzulmánok is hozzájárultak Bazilikája építéséhez). Mi lehet a titka Teréz népszerűségének? 
Úgy mondanám, hogy Kis Szent Teréz azt a küldetést kapta, hogy a mai kor embere számára egészen egyszerűen lefordítsa és átadja Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tanítását, s ezzel együtt különleges módon ráirányítsa figyelmünket a keresztény élet lényegére. Arra, hogy az Isten szeretet, és hogy a vele való kapcsolat is a szeretetben történik. II. János Pál pápa ezért Lisieux-i Szent Terézt, mint az isteni szeretet tudományának a szakértőjét avatta egyházdoktorrá. Teréz tanításában érthető és élhető módon feltárul mindenki számára Isten valósága: hogy ha mi keressük Istent, először is azzal kell szembesülnünk, hogy Ő maga sokkal inkább keres bennünket; ha lelki szegénységünket elfogadva, bizalommal fordulunk Hozzá, számunkra is feltárul a vele való egyesülés útja. Istennek ugyanis nincs szüksége ehhez a mi részünkről nagy tettekre, kivételes képességekre vagy rendkívüli élethelyzetekre, csupán elfogadni képes, hálás szívre, mely gyermeki önátadással válaszol. 

A Kármel nagy szentjei, egyházdoktorai mellett nem feledhetjük a magyar Kármel egyik tagját, Marcell atyát, akinek boldoggá avatása most van folyamatban. Mi az ő „boldog”-ságának a titka? 
Az a tapasztalatom, hogy mindazok, akik Marcell atyát itthon és külföldön mélyen megismerték, különös rokonszenvet éreznek iránta. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy Isten neki különlegesen gazdag élettapasztalatot adott osztályrészül: 38 évet a világban élt olyan módon, hogy felnőttként 16 éven át nem gyakorolta hitét; aztán látványosan megtért, majd szent életű szerzetespapként élt a kolostorban 25 éven keresztül. Egy időben Boldog Apor Vilmos püspöknek lelki tanácsadója, Mindszenty bíborosnak pedig haláláig a gyóntatója volt. Élete utolsó 16 évében – a szerzetesrendek feloszlatásával – szerzetesként ismét a világban élt, nagy nyomorúságban, szegénységben, de annál nagyobb lelki derűvel, az embereket szeretve, soha nem tévesztve szem elől karmelita hivatását. Ezek következtében a keresztény életnek olyan gazdagságára tett szert, mely révén nagyon mélyen meg tudott érteni másokat. Isten pedig nem csak azt adta meg neki, hogy sok-sok hányattatása közepette megértse, hanem – önéletrajzán keresztül – el is mesélje azt, hogy mi is az életben a leglényegesebb: maga a szeretet.

Tar Éva

Forrás: A Szív 2011. évi 7. szám

Imádság hivatásért és az elhívatottakért

Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek

Ezt a napot Péter és Pál apostol vértanúsága tette nekünk szent nappá. Nem valami alig ismert vértanúkról szólunk, hiszen minden földre elhat szózatuk, a földkerekség végéig eljut igéjük (Zsolt 18, 5). Ezek a vértanúk látták is azt, amit hirdettek, méltányosnak tartották, hogy kövessék Krisztust, hogy megvallják az igazságot, és meghaljanak érte. 
Szent Péter, az apostolok feje szenvedélyesen szerette Krisztust. Boldog volt, amikor hallhatta tőle: Én is mondom neked: Péter vagy (Mt 16, 18), mivel előzőleg Péter mondta: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16, 16). Azért válaszolta erre neki Krisztus: Én is mondom neked: te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat (Mt 16, 18). Erre a sziklára építem a hitet, amelyet most megvallottál. Egyházamat arra építem, amit az imént mondtál: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Te pedig Péter vagy. A Péter név a kősziklából származik, és nem a kőszikla neve Péterből. Ugyanúgy a kősziklából származik a Péter név, ahogy a keresztény elnevezés Krisztus nevéből való. 
Amint tudjátok, Krisztus Urunk még szenvedése előtt kiválasztotta tanítványait, akiket apostoloknak nevezett. Közülük csaknem mindig egyedül Péter képviselte saját személyében az egész Egyházat. És, mint saját személyében az egész Egyház képviselőjének, neki mondta Urunk: Neked adom a mennyek országa kulcsait (Mt 16, 19). Ezeket a kulcsokat ugyanis nem ez az egy ember kapta meg, hanem az egész Egyház. Ez tehát Péter kiválóságát hirdeti, mert ő volt az Egyház egyetemességének és egységének megszemélyesítője, hiszen neki mondta: Neked adom, amit mindenkinek, az egész Egyháznak megadott. Hogy pedig belássátok: az egész Egyház megkapta a mennyek országa kulcsait, halljátok csak, mit mondott másutt valamennyi apostolának az Úr: Vegyétek a Szentlelket! Majd így folytatta: Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20, 23). 
Feltámadása után is Urunk méltán bízta Péterre a nyáját, hogy ő legeltesse. Nem mintha a tanítványok közül egyedül ő lett volna méltó, hogy Urunk nyáját legeltesse, hanem amikor Krisztus egy valakihez szól, akkor ezzel az egységre hívja fel a figyelmet. Péternek mondja elsősorban, mert Péter az első az apostolok között. — Ne szomorkodj, te Apostol! Felelj egyszer, felelj még egyszer, és felelj harmadszor is! Győzzön háromszor a szeretet tanúságtétele, hiszen háromszor győzött le a félelemből való tagadás. Háromszor kell megoldanod, amit háromszor te kötöttél meg. Oldozd fel szereteteddel, amit megkötöttél félelemből. És lám, az Úr egyszer, és még egyszer, meg harmadszor is Péterre bízza juhait. 
A két apostol vértanúhalálát egy napon ünnepeljük. Egyek is voltak ők ketten. Bár más-más napon szenvedtek vértanúságot, egyek voltak mégis. Péter ment elsőnek, őt követte Pál. Megüljük tehát ezt az ünnepnapot, amelyet e két apostol vére szentelt meg nekünk. Szeressük hitüket, életüket, megpróbáltatásaikat, szenvedéseiket, tanúságtételüket és igehirdetésüket!

Forrás: Szent Ágoston püspök beszédeiből (Sermo 295, 1-2. 4. 7-8: PL 38, 1348-1352)

Tíz dolog, amit érdemes tudni a hivatástisztázásról

Himnusz Szent Péter és Pál apostolok főünnepén

Víg ének árad földünkön ma szerteszét, 
ma üljük két nagy főapostol ünnepét. 
Vérével őket Megváltónk szentelte fel, 
és Egyházában fővezérül tette meg: 

Szent Pétert és Pált zengik minden nemzetek.
Mint két olajfa, ők előtte díszlenek, 
mint két nagy fáklya, lángolóan fénylenek, 
csodáljuk égnek két sugárzó ablakát; 

ők bűnök láncát oldva börtönt törnek át, 
s hívőknek nyitják mennyek boldog ajtaját.

Vég nélkül áldja énekszó a jó Atyát, 
hasonlón hozzá egyszülöttjét, szent Fiát, 

a Szentléleknek szóljon áldás, hódolat, 
a Háromsághoz szálljon hálaáldozat, 
most és örökre őt dicsérje szív, ajak. Ámen.

Hogyan legyünk nyitottak Isten meghívására?

Hivatástisztázó hétvége a szaléziaknál

Lyoni Szent Iréneusz

A Levél Cochabambából egy lábjegyzetében lyoni Iréneusz szavaira hivatkozik: „Krisztus végtelen szeretetében olyanná vált, mint amilyenek mi vagyunk, azért, hogy az Ő teljességéből részesedjünk.” Iréneusz alakja azért különösen érdekes, mert közel hoz bennünket a legelső keresztény hívőkhöz. A második században született Smyrna városában, Törökország nyugati partján. Ott hallotta Polikárpot tanítani, az idős püspököt, aki János apostol tanítványa volt. Iréneusz később Lyon második püspöke lett.

Iréneusz az első olyan keresztény tanítók egyike, aki gondolatait rendszerezte. Legfontosabb fennmaradt szövege Az eretnekek ellen öt könyve. Annak ellenére, hogy nehéz olvasmány, érezzük, hogy ma is fontos gondolatokra fekteti a hangsúlyt. Hitének magva azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a láthatatlan, megismerhetetlen Isten, mindennek a megalkotója annyira szerette az emberiséget, hogy maga is emberré lett. Azáltal, hogy Jézusban emberré lett, Isten minden emberi személyt oly módon akart részesíteni a saját, örökkévaló életében, hogy az a törékeny, ellentmondásokkal teli emberi természetünket ne árassza el vagy törje össze, hanem teljességgel betöltse. Mindaz ami vagyunk, kezdettől fogva arra hivatott, hogy minden elképzelésünket felülmúlva beteljesedjen az Istennel való közösségben.

Iréneusz a szerzője a következő gyakran idézett mondatnak is: „Isten dicsősége az élő ember, s az ember élete Isten látása.” Egy másik fordítás szerint: „Isten dicsősége az élő ember; az ember élete pedig abból áll, hogy Istent személi.” (Az eretnekek ellen, 4. könyv, 20:7). Az „életről” alkotott fogalma teszi Iréneusz gondolkodását különösen vonzóvá. Minden ember teljes és igaz életre vágyik. Ha olyan sokat beszélnek ma az „elidegenedésről” és „abszurditásól”, az pontosan amiatt van, mert tudatosul bennünk, hogy valami lényeges hiányzik az életünkből. Valami olyan dolog, amit a fogyasztói társadalmak azonnali vágykielégítése helyett és azon túl kell keresnünk. Arra vagyunk hivatva, hogy egy olyan életben részesüljünk, ami egyszerűen csak szeretet. Isten arra vágyik, hogy mindenkivel osztozhasson ebben; ahogy Roger testvér gyakran mondta: „Isten csak szeretni tud.”

A szeretet, ahogy Isten számára, úgy számunkra is önátadást jelent. Iréneusz számára karácsony nem csak egy gyermek születéséről szóló szép történet, hanem az élet értelmének a kulcsa: „Isten Igéje azért ember, és aki Isten Fia, azért lett az ember fiává, hogy az ember Isten Igéjével egyesülve és a gyermekké fogadást fölfogva Isten fiává legyen.” (Az eretnekek ellen, 3. könyv, 19:1). Ez teljes képtelenségnek tűnik, hiszen az „Isten” szó definíciója hangsúlyozza, hogy Isten minden olyantól különbözik, amit el tudunk képzelni. Hasonlóképpen az ember meghatározásakor, majdnem biztos, hogy korlátaink, szegénységünk, törékenységünk és halandóságunk kerülnek előtérbe. Mindezek azonban akadályt gördítenek az elé, hogy értelmet találjunk életünknek.

Iréneusz gondolatának alapja az a nagyon egyszerű és egyben csodálatos állítás, amivel Szent János Evangéliuma kezdődik: „Az Ige testté lett.” Vagy Iréneusz szavaival: „Az egyetlen igaz és állhatatos Mester, Isten Igéje, az Úr Jézus mindent felülmúló szeretetén keresztül olyanná vált, mint amilyenek mi vagyunk, azért, hogy az Ő teljességéből részesedjünk.” (Az eretnekek ellen, 5. könyv, előszó). Az első keresztények mintegy ösztönösen megérezték a mindenség egységét. Emberként mi az egész anyagi világgal egyek vagyunk. Minden létezőt a mindenség megalkotója, Isten szeretete alkotott és táplál. Isten nem csak vaktában gondolta el, hogy áthidalja azt a tátongó mélységet, ami a fizikai világtól elválasztja, azért, hogy a sajátjához hasonló életre hívhassa az embert. Ez már kezdettől fogva az Isteni szeretet tervét képezi. Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és azért, amivé válhatunk az Isten által felkínált közösségben. Miközben osztozunk Isten örökkévaló szeretetének a fényében, fölfedezzük, hogy valóban egy a képzeletünket felülmúló életre lettünk teremtve.

Forrás: Taizéi Közösség

Papszentelés Székesfehérváron

A papság egy isteni titok; az ember nem kaphatja meg, ha csak nem a mennyből adatott

József atya hivatástörténete

Olyan volt, mint egy álom. Isten oltáránál álltam kinyújtva kezeimet, és azt mondtam: ,,Ez az én testem… Ez az én vérem.” Belekeveredtem a ,,Királyok Királya és a Legnagyobb Főpap” örökös áldozatának mérhetetlenül mély titkába, ahogy a felirat írja néhány bizánci Krisztus-ikonon.

Ahogy a Szent Liturgia folytatódott, még mindig nehéz volt elhinnem azt, ami történt velem. Tényleg én voltam az, aki ezeket a szavakat mondta? Tényleg én voltam az, aki, a Szentlélek erejével, a kenyeret és bort az Úr Jézus Krisztus testévé és vérévé alakítottam? Azután eszembe jutott az a vers, amelyet a szentelési képemre választottam: ,,Semmi sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. … Az örömöm teljessé lett.” (János 3:27-29) A Ég megadta nekem ezt a hihetetlen ajándékot, és az öröm teljességét vele együtt.

A személyes történetem nem hangzik úgy, mint egy hagyományos legenda, bár egy Ukrán Katolikus családban születtem és nevelkedtem New York állam közepén. A vallásos és erkölcsi alapokat otthon kaptam meg és egy katolikus általános iskolában. 22 éves korom előtt egyszer gondoltam a papságra. Amikor körülbelül 10 éves voltam meggyőztem magam: ,,Hogyha szeretném garantálni a mennybejutást, akkor csupán annyit kell tennem, hogy pap leszek. Végtére is, Istent szolgálják minden nap és nem tesznek semmi rosszat!” Ez egy naiv gondolat volt, mégis azt mondom, hogyha egy pap hűségesen szolgálja Istent minden nap – korlátai és vereségei ellenére – akkor biztos lehet az üdvösségében.

A dolgok, amelyeket ezekben az években megtanultam, szilárd alapot képeztek, amelyek nélkül talán nem lettem volna képes későbbiekben a papságot választani. Nem voltak mentoraim vagy példaképeim, akik a papság felé vonzottak volna. A hivatásom nem egy derűs hitbeli és bölcsességbeli növekedési folyamat, amely a krisztusi papságban csúcsosodott ki. Inkább együtt mondhatom a zsoltárossal: ,,Lenyújt a magasból és megmentett engem” (Zsoltárok 18:17). Az én példaképeim mindenféle rocksztárok és lázadók voltak, és én lelkesen követtem a tömeget a széles úton, amely a romlásba vezet.

A katolikus általános iskolai végzős osztályomban 16-an végeztünk; az állami középiskolában az évfolyamban 750 fő volt. Olyan volt mintha egy olyan új világba lépnék be, amelyről ezelőtt mit sem tudtam. A gyermekkori gondolat a papságról hatásosan lett elcsendesítve és elfelejtve. Itt volt az ideje a szórákozásnak. Számomra a szórakozás ivást jelentett, füvezést, csajokkal lógást és rockkoncertekre járást, és végül azt, hogy beléptem egy rockbandába magam is. (Mindez a hűhó, azonban nem volt teljesen veszteséges. Édesanyám sokszor mondta, hogy amikor tinédzserek édesanyjai kétségbeesnek, úgy ad nekik reményt, hogy azt mondja ,,Az én fiam is csinálta régen ezeket, de pap lett!”)

Bár a férfiak szabadon visszautasíthatják Isten hívását a papságra, úgy hiszem, hogy egy pap, ahogy Jeremiás próféta írja, már az anyja méhében meg van jelölve hivatása által. ,,Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer. 1:5) A fiatalkori alapok sohasem hagytak el, bár el voltak temetve az élvezetek hajszolása alatt. Jött egy pillanat, amikor körülbelül 22 éves lehettem. A kegyelem egy pillanatra feltörte a bűnös külső páncélomat. Egy üres úton vezettem Közép-Floridában sírva amiatt, hogy szakítottam az állandó barátnőmmel. Nem imádkoztam már egy jó ideje, de ezek a szavak hagyták el a számat mindenféle tudatos rákészülés nélkül: ,,OK, Istenem, azt akarod, hogy pap legyek? Ez az, amit akarsz? Rendben, rendben.” Ez meglepett engem, hiszen már egy tucat éve nem gondoltam a papságra egy kicsit sem. Attól, hogy erről a kegyelmi pillanatról egyből elfeledkeztem, amikor újra összejöttem a barátnőmmel, nem sok kellet már: A Mennyei Vadászkopó már a sarkamban volt.

Miután utoljára szakítottunk elkezdtem megvizsgálni az életemet. ,,Szabad” voltam és képes voltam elhelyezkedni egy rendes állásban és néhány baráttal. Nem volt sok pénzem, de azt csináltam, amire csak kedvem volt. De ez nem volt elég. Valami elkezdte harapdálni az énközpontú életem gyökerét. Az értelmetlensége elkezdett gyötörni engem. Ez mind, ami az életben van? Egy eléggé arrogáns és önmagamat szolgáló hozzáállást alakítottam ki. Ha olyan munkában vagy élethelyzetben találtam magam, ami nem tetszett, egyszerűen otthagytam. Nem érte meg foglalkozni vele. Mégis folytatódott a gondolat: ,,van valami, ami megéri? Lehet valami, amiért odaadhatod az életedet teljesen?

Isten meglepett azzal, hogy még egyszer szólt a szívemhez. Elkezdtem ráébredni arra, hogy az emberek cserben hagyhatnak, az élet cserben hagyhat, de Isten mindig ott van számodra. Ő nem árul el, nem bánt vagy nem vezet tévútra – s előbb vagy utóbb mindenkit elér a vég, s Isten elé állni – szóval, miért ne adhatnék Istennek egy esélyt? Ez a megközelítés természetesen alkalmatlan egy hivatás fenntartására, de az én esetemben elég volt arra, hogy kinyissam a Bibliát, elkezdjek figyelni a templomban és hogy elkezdjem táplálni Isten szolgálatának gondolatát.

Istennek ez kellett, hogy elkezdje megtölteni az életemet. Ahogy elkezdett sejleni, hogy ez a dolog Istennel kapcsolatban mindenek után igaz lehet, új világok nyíltak meg előttem. Ezúttal azonban nem a halhatatlanság és lázadás világa, hanem a béke és szépség világa, s az újbóli felfedezése a magasztos titoknak, amely végre igazivá vált számomra. Orlando utcáit jártam, gondolkodva és imádkozva. A város vad nyüzsgése változatlanul folytatódott, de alig figyeltem rá. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tavasszal. Az életem kezdett értelmet nyerni, és ez elég felvidító volt. Amikor azonban néztem a papokat a plébánián, ahova jártam, még mindig azt gondoltam: Erre én nem lennék képes soha. De ha Isten engem hív, mondtam magamnak, azt hiszem, meg fog történni valahogy.

A nővérem, aki ekkor velem élt, nem értette, hogy mi történik velem. (Amikor ezt írom, már jól érti, mert hitét helyrerakta, ahogy én, csak pár évvel később. A új hivatásom kegyelme már terjedt.) A szüleim fellelkesültek, amikor kiböktem a szándékaimat: a család fekete báránya visszatért! Úgy döntöttem, hogy visszaköltözök New Yorkba, azt gondolván, hogy ha az otthonomhoz közel élek, a szülői támogatás a szemináriumi tanulmányaimhoz talán készségesebben bekövetkezik. Itt be tudtam fejezni a főiskolát, a szemináriumra való felkészülésként. De volt még egy új világ, amit fel kellett fedeznem.

Tomas  Merton, Hétlépcsős hegy című könyvét olvastam és a szívem összhangba került ezzel a különös és teljesen felszentelt életmóddal: szerzetességgel. A szerzetes egy olyan férfi, aki életét Istennek adja egy komoly eskütétel által, amelyben fogadalmat tesz a szegénységre, szüzességre és engedelmességre. A keleti hagyományban, a szerzetesek nem nevezhetőek mozgalmasan vallásosnak, ahogy talán a nyugaton nevezik őket. A szerzetesek imádságban, fizikai vagy szellemi munkát végezve, sűrűn csendben, magányban és böjtölve élnek. A szerzetesi élet célja nem kevesebb, mint az Istennel való egység a legközvetlenebb és legösszpontosítottabb módon, ahogy ebben a világban lehetséges.  A modern társadalom megtévesztései és káprázatainak nincs helye vagy csak kevés helye van egy kolostorban.

Visszatekintve látom, hogy sűrűn gondolkodtam gyakorlatiasan Isten terveiről az életemben. Miután részt vettem egy lelkigyakorlaton a trappista kolostorban – és teljesen meggyőződtem, hogy a kolostorajtó rossz oldalán állok  – úgy érveltem, hogyha belépek a kolostorba, akkor nem kell hosszú éveken keresztül szemináriumba járnom. Akkor ez egy nagyon jó érvnek számított.

Ekkorra komolyan elkezdtem keresni Isten akaratát az életemre. A papságra éreztem hivatást, de most egy erősebb hivatást éreztem a szerzetesi életre. A szüleim, akik támogatták a papi hivatást, zavartnak tűntek a szerzetességgel kapcsolatban. Úgy gondolták, hogyha belépnék egy szigorúan zárt rendbe, akkor kevesebbet látnának, mint amikor Floridától 1000 mérföldre éltem. És nem keresztelném meg az unokáikat vagy jönnék át karácsonyi vacsorára. Ennek ellenére egy növekvő meggyőződés született bennem, hogy vagy kolostorba megyek vagy sehova.

Hogy miként kerültem végül egy bizánci katolikus kolostorba Kaliforniába és nem a new york-i trappista rendbe (miután már felvettek) az egy hosszú történet. Itt csak összefoglalni tudom. Az volt a benyomásom, hogy egy hivatalos rítusváltás kellene, ha egy római rítusú trappista kolostorba lépnék. Tehát kérelmeztem a változtatást, anélkül, hogy említettem volna, hogy ez a szerzetesi hivatáshoz kell. Amikor a helyi ukrán plébános megtudta ezt szüleim ártatlan megjegyzéséből, azonnal felhívta a püspököt és azt mondta, hogy ne engedélyezze a kérésemet, mert ez az Ukrán Egyháznak a kárár válna. Így nem is tette ezt. (Hogy tisztázzuk az olvasó számára: az Ukrán Egyház egyike a számos görög rítusú katolikus egyházaknak. A bizánci vagy ukrán megnevezés néha felcserélhetően alkalmazható az egyházunkra.)

Ily módon elutasítva a trappistákhoz való jelentkezésemet, a püspök javasolta, hogy találjak helyet az Ukrán Egyházban, azt a benyomást keltve, hogyha nem találom meg ott a hivatásomat, akkor engedélyezi, hogy máshová menjek. Amikor találkoztam az ukrán hivatásgondozóval azt mondta, ,,Egyházunknak szüksége van papokra.”. Válaszoltam, ,,De én szerzetes akarok lenni”. Úgy felelt, hogy ,,Egyházunknak szüksége van szerzetesekre is.”. Azt kezdtem gondolni, hogyha azt mondtam volna, hogy kéményseprő akarok lenni, azt mondta volna, hogy hát arra is szüksége van az egyháznak. Így megkérdeztem, hogy mit ajánlhat nekem az Ukrán Egyház. ,,Nos,” – mondja – ,,van egy kolostor Rómában, de ott nem beszélnek angolul.” (első légicsapás) ,,Van egy pár szerzetes Kanadában, de ők sem beszélnek angolul.” (második légicsapás) ,,Aztán van egy kis közösség Kaliforniában, melynek neve Tábor-hegy; kunyhókban élnek”. (Na jó, én megyek innen.) Végül meggyőzött, hogy látogassam meg a kolostort Kaliforniában. A tervem az volt, hogy elmegyek egy pár hétre, s visszajövök, hogy azt mondjam mennyire utáltam, de aztán tovább mentem az igazi hivatásom felé.

Az első barátságtalan elmondással szemben, a szerzetesek nem éltek kunyhókban, de az élet elég primitív és vad volt egy olyan értelemben, hogy ősrégi erdőkben folyt az élet meg sem kísérelve a hely eredeti, nem-emberi lakóinak kilakoltatását. A természet csendes pompája és a templomi imádság félelmetes szépsége olyasmit közölt a lelkemmel, amit ki nem fejezhettem, de belső hatása volt. A kezdeti szándékomhoz képest elkezdtem rájönni egy isteni változtatást tapasztalva, hogy valami nagyon ,,helyénvalónak” érződött ezzel a hellyel kapcsolatban, az anyagi szegénység és a szokásos kényelem hiánya ellenére. Miután egy hónapot töltöttem a szent hegyen, meggyőződtem, mint Szent Péter, hogy jó a Tábor hegyén lenni. Így felvettem a telefont és tárcsáztam: ,,Anya, Kaliforniába költözöm!”

A fiatalság energiájával és idealizmusával – 24 éves voltam, amikor beléptem a kolostorba – magamévá tettem a szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat. Amúgy olyan érzésem volt, hogy az utolsó pillanatban érkeztem, s hogy az egész életemet elpazaroltam! A szüzességi fogadalom, úgy feltételeztem, hogy a legegyszerűbb ezek közül, hiszen, ,,már voltam ott és csináltam” és most hogy szent területen éltem, megtámadhatatlan voltam ilyen ízléstelen lelkek által. Egy kicsit visszaszereztem abból a 10 éves naivitásomból. Ugyanez volt a helyzet, amikor 35 éves voltam. Úgy vélekedtem, hogy egy szerzetesnek sem kellene lesüllyednie a kapuzárási pánik szintjére. Úgy tűnt, hogy egy szerzetes életének körülményei annyira különböznek a világiakétól, és legalább tudja, hogy ki Ő és hová tart. 40 évesen egészen más véleményen voltam. 49 évesen azt mondtam, hogy a hit, az imádság, a szentségek és megbízható barátok támogatása és irányítása bármilyen krízisből kisegít. Ne várd el, ugyanakkor, hogy a szenvedésedet megkönnyítsék vagy a nehéz döntések felelősségét átvegyék annak érdekében, hogy megtarthasd az elkötelezettségedet Krisztus vagy a papság iránt.

Az, hogy hűségesek legyünk a fogadalmakhoz nem elsősorban puszta elhatározás (bár ez segít), hanem Isten kegyelme. II. János Pál nemrég azt mondta, hogy a papok, akik magukra vállalják a cölibátust ,,megmutatják a világnak, hogy Krisztus és a küldetés betölthet egy életet”. Azok az életek – mondja – ,,tanúságtételként szolgálnak Isten korlátlan hatalma mellett és különösen gyümölcsözőek az Egyház építésében. A szüzesség és cölibátus felbecsülhetetlen értékkel rendelkeznek. A papok lelki életében egy nagyon fontos pillért alkot, s őnekik ébernek kell maradniuk a világ csábításaival szemben.” A Szentatya összegezte: ,,Minden hozzáállás, amely ez ellen a tanítás ellen szól, a keresztény közösségek és férfiak számára tévtanítás.” (II. János Pál 2004. január 26-án mondott megjegyzése, amelyet a Zenit News Agency tudósított) Az Evangélium nagy érvének tartom azt a tapasztalatot, hogy Krisztus elegendő, hogy az Ő akaratának teljesítése ,,betölthet egy életet”. A szex-el telített világnak tudnia kell, hogy ez igaz. A papok és más felszentelt férfiak és nők azok az emberek, akik ezt az igazságot megtestesítik örömteli és tartalmas életük tanúságával.

Menjünk most a kolostor konyhájába. Egy reggel noviciátus József retkeket pucolt teljesen békésen és elégedetten. Bonifác atya, az akkori apát besétált és ezt mondta: ,,Elküldünk téged iskolába.” Azután kisétált. Majdnem belevágtuk az ujjunkat a salátába a retkek közé. Várjunk csak egy percet! Amikor szerzetes lettem, úgy gondoltam, hogy sikeresen elkerültem a felsőoktatást összességében. Most pedig úton voltam kimondhatatlanul sok szemináriumi tanulmányaim felé. Nyugalom. Engedelmességi fogadalom. OK.

Amikor az ember belép egy kolostorba, mint a Tábor-hegy, ami nem papi rend, nem a pappá szentelés elvárásával érkezik. Azért jön, hogy szerzetes legyen. Elegendő számú papot szentelnek fel, hogy a közösség és a lelkigyakorlatozók szükségeit kiszolgálja, de egy szerzetes – ahogy gyakran megesik – leélheti az egész életét anélkül, hogy pap lesz. A szerzetesi élet magában egy hivatás. Nem egy ,,kiképzés” valami másra, ahogy egy szeminárium a papságra. (De talán állíthatjuk azt, hogy a szerzetesség az örök életre való kiképzés!) Az én esetemben eredetileg a papságra éreztem hivatást, de miután felfedeztem a szerzetesi hivatásomat, elengedtem a felszentelés vágyát abban a hitben, hogy ez Isten akarata. Amikor a papságra való hívás újból jött, ezennel ,,kívülről”, a kolostor apátjától, az eredeti belső hívás újból felgyulladt. Nagy örömömre hamarosan szerzetespap lehettem.

Miután az agyi idegpályáimat súlyosan megváltoztattam filozófiai túladagolással, (egy évem volt, hogy két évnyit tanuljak) igazából hálás voltam, hogy elkezdhettem teológiát tanulni. Az Angyal-hegy Szemináriumba léptem be Salem-hez közel, Oregonban, és még mindig hálás voltam, hogy ez egy bencés szeminárium volt, ahol a szerzetesekkel élhettem és imádkozhattam amíg az órákra jártam a szemináriumban. Abban az időben 30 éves voltam, 6 éve szerzetes, szóval nem gondoltam, hogy jól fogok boldogulni a szemináriumi környezetben. Csak az órákra akartam járni, azután elkülönülni a könyvtárban vagy a cellámban.

Amikor láttam a fényt a tanulmányi alagút végén, a meglátás, hogy hamarosan pap leszek tisztábbá vált, és a vágy eziránt az ajándék iránt elkezdett égni a szívemben. 1990 május 6-án diplomáztam. Öt nappal később repülőre ültem, hogy diakónussá szenteljenek az ukrán katolikus katedrálisban. 16 hónappal ezután, Főtisztelendő Innocent Lotocky, O.S.B.M., megérkezett a kolostorba, hogy rátegye kezét egy reszkető szerzetesdiakónusra azért, hogy Isten papjává tegye őt a Katolikus Egyházban. Éppen készülődtem szentségileg egyesülni és titokzatos módon újjáalakulni Krisztus személyévé, aki Örök Főpap, s aki tökéletes áldozatát a kereszt oltárán tette. 33 éves voltam.

Egy hónappal felszentelésem után New Yorkba utaztam édesapám szentelésére! Felkészült arra, hogy állandó diakónus legyen és az ő nagy napja nem sokkal az enyém után volt. Mielőtt szerzetbe léptem volna nem is gondolkozott, hogy diakónus legyen. Azt hiszem a szerzetesi hivatásom kegyelme a családomban is dolgozott az évek során, mindannyian elkezdtek teljesebb lelki és szentségi életet élni. Apa és fiú – diakónus és pap – ünnepli a Szent Liturgiát közösen a templom oltáránál, ahová évekig jártak. Az esemény kiérdemelte a helyi világi újság egyik oldalát képekkel együtt.

Az én olvasatomban a legértékesebb ajándéka a papságnak a képesség, hogy megünnepeljük a Szent Eucharisztiát. Az egyik pontján a bizánci papszentelésnek a püspök bemutatja az új papot egy kehellyel és egy paténával ezt mondva: ,,Vedd az áldozat felajánlásának erejét Isten Egyházában.” Az a pillanat egy mélységes megvilágítással töltött el. Nagy Szent Vazul  liturgiájának szavai szerint, “az Újszövetség szolgája és a Szent Titkok kiszolgáltatója lettem.”

Ezen szolgálat része, hogy megbékítsük a bűnösöket Istennel a szentségi gyónásban. Mivel egy kis kolostorban élek Észak-Kalifornia egyik félreeső részén, nem sok feloldozásra váró folyik be a kolostor kapuján hétvégente. Ennek ellenére sok értékes tapasztalatot szereztem azzal, hogy különféle katolikus rendezvényekre mentem és gyónásokat hallgattam reggeltől estig. Ez az egyik legkifizetődőbb tapasztalatai között van a papi szolgálatnak, egy személy megbékítése, aki távol maradt a szentségektől éveken át, vagy végül Istenhez fordult bűnbánatban miután súlyos bűnökben élt. Az ember láthatja az arcukon, hogy békét élveznek, hogy Isten kegyelme leemelte a bűn terhét a vállukról.

Egy papnak az imádság emberének is kell lennie a szentségek kiszolgáltatása mellett. Nagy áldás, hogy olyan helyen élhetek, ahol több órát imádkozhatok naponta. Amikor egy ember egyesül Krisztussal a Pappal, úgy köteles élnie, hogy ő többé nem önmaga, hanem Krisztus él benne. Az Úr az élete és erőssége, és folyamatosan innia kell a kegyelmek forrásából, ha meg szeretne maradni az igényekkel teli, de életadó papi hivatásban. Az aktivizmus nem helyettesítheti az imát. Még a szentségi szolgálat sem helyettesítheti az imát. A papnak egy folytonos dialógusban kell lennie Istennel, engednie kell, hogy a Szentlélek megváltoztassa őt a kegyelmek és ima által; be kell lépnie a csendbe és a Szeretett hangját kell hallgatnia. Tapasztalva egy mélységes és személyes közösséget Istennel, úgy kell tanúskodnia, ahogy látott és hallott. (ApCsel 22:15) Egy ember előveheti a katekizmust, hogy megtudja mit tanít az Egyház. Viszont képesnek is kell lennie arra, hogy megtanulja egy paptól, milyen Isten jelenlétében élni.

A legtöbb ember valószínűleg tudja, hogy az egyházmegyei pap elé tárt követelések és a tevékenységei leküzdhetetlennek tűnő akadályokat támaszthatnak elé az ellen, hogy még megszentelt imaéletet is folytathasson. Az emberek talán nem tudják, hogy még a kolostori papok is találkoznak ezzel a nehézséggel. A szerzetes képe, aki az egész napját azzal tölti, hogy egy gyönyörű kertben sétáljon merengő boldogságban, csak egy karikatúra. A szerzetesek nagyon elfoglalt emberek lehetnek, néha saját szükségleteik ellenére. Apátként sűrűn találom nehéznek, hogy az adminisztratív tevékenységeimet összeegyeztessem a papi szolgálatommal és az imával. A leggyakoribb megoldásom az, hogy a hajnali órákban kelek, hogy legyen időm imádkozni és meditálni a Szentírás felett mielőtt a nap ügyei minden figyelmemet megkívánják. Erre a következtetésre jutottam: ha egy pap őszintén kíván imádkozni, meg fogja találni az idejét. Isten megadja neki. De néhány pihenési tevékenységet fel kell adni áldozatként. Ha úgy címkézzük Istent, mint a ,,legszükségesebb dolog”, akkor nem lesz nehéz felállítani a fontossági sorrendet. Valaki azt mondta egyszer, hogy a szerelemnek megvannak a furfangos útjai, hogy megtaláljuk a módját, hogy a szeretettel lehessünk. Ha szeretünk, mindig lesz időnk gyümölcsöző imaéletre.

Azzal, hogy azt mondjuk, hogy egy pap az imádság embere, a szentségek kiszolgáltatója és szónok, azt is mondjuk, hogy a hagyomány hordozója. Itt a Szent Hagyományról beszélek, hogy ellenezzem a megváltoztatható és néha aberráns hagyományokat és szokásokat, amelyek jöttek és mentek az Egyház történelmében. A pap egy kétezer éves sorozatba van elhelyezve Krisztus tanúi és szolgái között. Van egy tárgyilagos és megváltoztathatatlan öröksége a kereszténységnek azokra bízva, akiket tanítani és szónokolni hívtak Isten Igéjéről. Pontosan ezekben az időkben, amikor a ,,hagyomány” szót többször köpik le, mint ejtik ki az alaptalan progresszivizmus támogatói, kell  egy papnak az apostoli hagyomány tartós értékeiről beszélni és arról, hogy a mai modern ember aggodalmai és törekvései között, milyen jelentősége van ezeknek. Ha a papok az élcsapatát képezik a lázadóknak és az elégedetleneknek, vagy ha engednek a materialista és világi életstílus vonzásának, kihez fordulhatnának az emberek, hogy Isten Igéjét hallgassák? Ki fogja leleplezni a tévedéseket, amelyeket a lelki hóbortok és teológiai újdonságok jelentek, amelyekkel teli vannak a kortárs magazinok és könyvek?

II. János Pál nagyszerű példát mutatott, hogy miként lehet egy pap nemcsak hordozója, hanem egy hatásos tolmácsa is a hagyománynak. Egy briliáns és kreatív férfiként a pápa nem utánoz elcsépelt formulákat. Ennek ellenére tiszteli Isten szavát és a Szent Hagyományt, és bátran áll ki a szeretet és igazság mellett a világban, amely mindkettőt majdnem észrevétlenül eltorzítja. A Krisztológiai, Mariológiai írásai úgy mint az Eucharisztiáról, papi szolgálatról és keresztény egységről szóló írásai a Szent Hagyomány értékes magyarázatai az új évezred számára. Hűsége és fáradhatatlan munkái, a mély testi és lelki szenvedései ellenére, megmutatták mit jelent felvenni a keresztet és Krisztus követni.

A bizánci hagyomány erőteljes módon fejezi ki a keresztény örökség romolhatatlan értékét. Például, a Aranyszájú Szent János Szent Liturgiája láthatóan változatlan maradt egy ezer éven keresztül. Ugyanaz a Liturgia, amelyet megszámlálhatatlan ortodox és keleti katolikus hívő ünnepelt évszázadokon át. A bizánci hagyományban nincs ,,új mise” és így nincs szükség vitára érvényességével kapcsolatban. Ezért nem kell ,,tradicionalistának” lenni ahhoz, hogy a hagyományt elsajátítsd. A Szent Liturgia alapvető elemeiben ugyanaz, mint a római rítusú mise, de az ünneplés több himnusszal, körmenettel, rituáléval és hagyományos zenével gazdagított. Bármely katolikus részt vehet és áldozhat más rítusú katolikus templomokban.

A bizánci hagyomány iránti érdeklődés növekedett az utóbbi évtizedekben, és a keleti kereszténységről szóló teológiai és lelkiségi könyvek nagy számban váltak keresetté. Ahogy egy pap, a hagyomány hordozója, az élő hagyomány Isten kegyelmének hordozója. Az embereket nem azért ragadja meg a hagyományos liturgia, mert antik árusok vagy vallási antropológusok, hanem mert ott találkoznak Istennel. Lehet, hogy érdekel a technológia legújabb vívmánya, de amikor Isten dicséretére kerül a sor, úgy akarok cselekedni, mint a hitbeli atyáim. ,,Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid. 13:8) A dicsőítés és imádság személyes szeretetpárbeszédbe von Istennel, aki mindig ősi és mindig új.

Miután felszenteltek nem olvastam szerzőket, akik a papság új módjait és új értelmezéseit ajánlották könyveikben; többen közölük lecsökkentik vagy tagadják azt az alapvető igazságot, hogy a papság egy férfi életnének megszentelése. Inkább teszik hasonlóvá egy ,,szolgálati szakmához”. Inkább olyan könyveket faltam a papságról, mint amelyeket Aranyszájú Szent János és Kronstadti Szent János írt, hogy a hagyomány egy titokzatos folyamába léphessek, amely számos szent papot adott. Volt valaha egy szent, aki a papságot csupán egy szakmának tartotta a többi között?

Eléggé nehéznek tartom saját lelkiségem leírását. Szilárdan a bizánci hagyományban gyökeredzik, de ha a személyes imádságomról van szó, akkor nem habozok más keleti vagy nyugati keresztény hagyományokból átvenni. Szeretem az igazságot, a szépséget, a jóságot és Istent akárhol találhatóak is meg, de a hagyomány mindig egy útmutató és biztosíték a tévedés elkerülése végett. A Szent Liturgia és a Zsolozsma  tölti ki az imádságom többségét, de így is biztosítok elegendő időt, hogy a Szentírás fölött elmélkedjem vagy szemlélődő imádságot folytassak. A liturgikus ima néha csupán formasággá válhat vagy egy külső gyakorlattá, ha nem gyökerezik ,,a szív imájában”. Az Istennel való belső közösség a lelki élet forrása.

Az Istennel való belső közösség elsősorban a Szent Eucharisztián alapul és általa táplálódik. Hiszem, hogy egy pap hivatásának hitelessége az Eucharisztiába vetett hitén áll vagy bukik. Ha elveszítjük a Szent Titokba vetett hitünk, akkor a hitünk egészében úgy fog összedőlni, mint egy kártyavár; más szentségekbe, Jézus szavaiba és az Egyházba vetett hitünk összeomlik. Volt idő, amikor küszködtem az Eucharisztiába vetett hitemmel, de meghoztam egy döntést, hogy úgy fogok ragaszkodni hozzá, mint egy fulladozó ember az úszógumihoz.  Tudom, hogyha az Eucharisztiába vetett hitem elveszik, akkor nekem végem. Szeretném feleleveníteni most az egyik friss tapasztalatomat az oltárnál, amelyben a papságom és Krisztus jelenlétének valósága az Oltáriszentségben az isteni igazság tiszta fényébe került.

Amikor a Szent Ajándékokat felemeltem az anafóra közben (eucharisztikus imádsága a felajánlásnak és megszentelésnek) énekelve, hogy ,,Felajánljuk Neked Te Magad”, egy csendes ima bukott ki belőlem. Láttam a keresztet és az oltárszekrényt egyszerre. Az imádság mélyen belülről kellett, hogy jöjjön, mert nem követtem a tudatos gondolataimat ekkor. Majdnem kifakadt belőlem mielőtt az elmém megalkothatta volna a szavakat: ,,Ó, Istenem, köszönöm, hogy pappá tettél!” Ahogy ezeket a szavak hallatszódtak bennem, a könnyeim elkezdtek folyni. Hirtelen minden, amit mondtam vagy csináltam egy mélyebb jelentőséget nyert, és a tudatosság ezzel a nagy titokkal kapcsolatban megnőtt számomra. Ez egy olyan pillanat volt, amikor rádöbbentem:,,Minden igaz!”. A kegyelem majdhogynem kézzelfogható volt. Olyan volt, mintha egy olyan dimenzióba kerültem volna, ahol a hitre többé nem volt szükség, amelyben nem volt szükség gondolkodni tetteim jelentésén. Hirtelenjében egyértelművé vált; a titkok felfedték önmagukat. Nem voltak látomásaim vagy párbeszédem Istennel; egyszerűen tudtam az igazságot. Isten jelenlétében voltam. A könnyek ajándéka miatt alig tudtam kimondani a szent szavakat: ,,És tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága Testévé, ámen. És azt, ami ebben a kehelyben van Krisztusod drága Vérévé, ámen. Változtasd meg ezeket Szent Lelked által, ámen, ámen, ámen. “

A könnyek különböző más pillanatokban is jöttek, pl. amikor a könyörgést imádkoztam ,,a drága felajánlott és megszentelt Ajándékokkal” kapcsolatban. Egyszerűen tudtam, hogy mit jelent az, hogy megszentelve vannak, hogy Krisztus Teste és Vére, és megteltem bámulattal, hálával és szeretettel. Többnyire nem tudtam énekelni az imákat. Örültem, hogy Tivadar atya koncelebrált, s megkértem, hogy énekelje a litániákat. Amikor a Miatyánk végére értünk, énekelve, hogy ,,Szabadíts meg a gonosztól,” rájöttem, hogy mit tett az Úr az életemben. A könnyek újból jöttek Szentáldozás előtt, ahogy háromszor meghajoltunk és azt imádkoztuk ,,Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.”. Majdnem túl sok volt. Ki vagyok én, hogy ennek az óriási és isteni titoknak a szívébe kerültem? Az egyik imádságban a Szentáldozás után azt mondjuk, ,,Add nekem a bűnbánat és hálaadás könnyeit”, s pont ez az, amit az Úr tett. Milyen súlyosak a bűneink! Mennyivel nagyobb Isten irgalma és szeretete! Ezen a ponton csak azt imádkozhatom: ,,Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké. Hiszen annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből kimentettél.” (Zsolt. 86:12-13)

A szentségi élet elengedhetetlen, hogy gyümölcsözőek legyünk Isten Szent Egyházában. Jézus kifejezetten mondta, például, hogy szükséges,, víztől és Szentlélektől születni, hogy bemenjünk Isten országába”, (Jn 3:5) és hogy testét és vérét kell ennünk ahhoz, hogy élet legyen bennünk. (Jn 6:53) Gyászolom a kereszténységen belüli eltéréseket, amelyek miatt sokan nem részesülnek szentségekben. Elvesztették a korai Egyház hitét és őszintén elutasítják vagy káromolják a nagyszerű és értékes ajándékait, amelyet Krisztus ad a Szentségekben való jelenléte által. Legalább az ortodox és katolikus egyházak közötti szakadásban megmaradt az érvényes papság és így minden más szentség. A nyugati egyházszakadásban, akik kiszakadtak az Egyházból végső soron elvesztették a legértékesebb és szükségesebb elemeit Krisztus örökségének: a Titokzatos Vacsorát, és a teljes szentségi állományt, nem említve még a hit szerves részeit.

Csak imádkozni tudok, hogy az Úr a ,,hűséges maradékon” keresztül dolgozzék. (láthatunk egy példát a Róm. 9-11-ben) Azokon keresztül, akik megtartják az igaz hitet, Isten megmentheti azokat, akik elvesztek. Sokan vannak, akik hisznek Krisztusban és szeretik odaadóan, de nem részesültek a bőséges élet teljességéből, amelyet adni szeretett volna számukra, sokszor a saját hibájukon kívül. Isten gondviselésének és kegyelmének titka sokkal nagyobb, mint az én korlátolt felfogóképességem, de hiszem, hogy a hűségem és szeretetem az, amit Isten kér tőlem, hogy közbenjárjak a tervében az emberek üdvösségéért. Mindent, ami ezen túl mutat, rá kell hagynom.

A lelki életem célja egyszerű: ismerni és szeretni Istent, minden nap egyre jobban, és növekedni és mélyülni a jelenlétének megtapasztalása által. Az Istenhez való ragaszkodásom, mind Krisztus-központú és szentháromságos. A személyes szükségleteimtől függően vagy a pillanattól függően, az imádságomat vagy elmélkedésemet az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez irányítom. Egyedül Isten jelenlétében akarok lenni, mindenütt őt látni, s másoknak Őt nyújtani bármilyen módon, ahogy lehetséges. Egy bizonyos értelemben a pap feladata az, hogy megáldja a világot, hogy Isten áldását és kegyelmét hozza a világra úgy, ahogy nélküle lehetetlen volna.

A közbenjáró imádság fontos módja annak, hogy Isten áldását hozzuk a világra. Egy pap arra kap meghívást, hogy Isten előtt álljon heves imádságot felajánlva az emberek szükségleteiért. Nem végzek ,,gyógyító szolgálatot”, de a papság természetéhez tartozik, hogy segítsünk az emberiség sebeinek gyógyításában. Egy papot Isten ken fel, hogy kegyelmet és ajándékokat adjon másoknak.

Egy különleges társ és közbenjáró a papoknak, Isten Anyja, aki fontos szerepet játszott az életemben. Sok pap arra kapott indítást, hogy neki ajánlja fel életét és szolgálatát, ahogy én magam is felszentelésem idején. Az iránta való tiszteletem különböző szakaszokon ment keresztül, és jelenleg úgy érzem, hogy várakozok arra, hogy egy új mélységet érjen el a kapcsolatunk.

A Krisztusban való tudatos életem kezdetén, – ami a korai felnőttkoromra tehető – Isten dolgai iránt kezdtem érdeklődni, s nem értettem miért jár neki ennyi tisztelet és odaadás. Ahogy telt az idő, és ahogy egyre teljesebben haladtam a szerzetesi hivatásomban, az iránta való odaadás gyorsan növekedett. Visszatekintve, ugyanakkor, látom, hogy végül eléggé szélsőségessé vált; túl érzelmes és szentimentális, talán mondhatni megszállott, majdnem kiszorítva a Jézus iránti ragaszkodásomat. Így visszaléptem egy kis időre, s úgy gondolom, hogy ezúttal a másik szélsőséget jártam be: a tiszteletem Mária iránt egészen minimálisra csökkent.

Most már készen állok egy érettebb kapcsolatra: egy olyanra, amely erős, de nem mindent elnyelő, személyes, de nem túl érzelmes. Úgy akarok támaszkodni rá, mint egy közbenjáró, védelmező és útmutató. El kell kerülnöm a többletet és a hiányt is, mert szeretném, ha az Isten Anyja iránt érzett tiszteletem eredeti és mégis gyümölcsöző lenne. Túl sok szélsőséges kifejezés és teológiai hiba csúszott a tisztelőinek áhítatába. Az embernek mindig értenie és kapcsolnia kell Őt Krisztus titkának nagyobb kontextusába. A legtöbb bizánci kelyhen kis ikonok találhatóak. Ezek Krisztus, Isten Anyja, a Szent Kereszt és Keresztelő Szent János képei. Mivel a szokás az, hogy meg kell csókolni a kelyhet miután ittunk belőle, a Miasszonyunk képét csókolom meg, ezzel áldottnak nyilvánítva őt. Megköszönöm neki, hogy Testet adott Krisztusnak, és így a Szent Eucharisztiát, amely Isten akaratába való beleegyezés lévén vált lehetségessé. Egy ilyenfajta tiszteletben, Máriát tiszteljük, de a fő hangsúly mégis Krisztuson van.

A papok Anyjaként, Mária különösen gondoskodik rólam, mivel annyira bensőséges módon benne vagyok abban, hogy az Fiának kegyelmét másoknak vigyem. Ugyanebből az okból, a papoknak különleges kötelezettségük van arra, hogy hűségesek, tiszták és Isten akaratával átitatottak legyenek, ahogy Mária volt. Ha úgy szeretem őt, mint egy édesanyát és megtapasztalom az anyai szeretetét és jelenlétét az életemben, mi többet kérhetnék?

Mélységes hálát érzek, hogy Isten szerzetespappá tett Egyházában, és hogy itt tart engem annak ellenére, hogy voltak csökönyös útjaim a hivatásommal kapcsolatban és néhány komoly kísértés arra, hogy távozzak. Az előző apát gyakran mondta, hogy ahol vannak kibúvók, ott az emberek ki is fogják használni. Köszönöm Istennek, hogy bezárt néhány kibúvót, amelyet felfedeztem az évek során. A Sátán nem szeretne semmit sem jobban, mint azt, hogy egy szerzetes vagy egy pap eldobja a hivatásának értékes ajándékát. Ha egyszer megtörjük az Istennel való közösséget, könnyű prédává válunk bármilyen kísértésnek és csábításnak, amely jön. És jönni fognak.

25 évet töltöttem kolostorban és 16 éve vagyok pap. Sok tapasztalatot gyűjtve még mindig rájövök, hogy még mindig csak egy kezdő vagyok. Isten titka végtelen, és szükség lesz a végtelenségre, hogy felfedezzük. De azért, hogy élvezzük ezt az örökké tartó kalandot, hűségesnek kell lenni a jelenben. Sok próbát éltem át, de az áldások száma mindig több volt. Túléltem a rákot és a depressziót. Isten kemény kísértésektől mentett meg engem, a bűneimet bőséges kegyelmével fedezte és elárasztott váratlan kegyelmekkel is. Egy közeli barátom úgy hív, hogy ,,Isten elkényeztetett gyermeke”, mert az Úr érdemtelenségem ellenére sokszor megáld és a vereségeim miatti dorgálások általában gyengédek.

Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál jobban szeretné az alábbi két dolgot: még közelebb kerülni és másokat is közel vinni Hozzá. Ez kifejezi a papi hivatás kettős célját: mélységes kapcsolatba kerülni Istennel és az Evangéliumot hirdetni a világnak. Amikor Jézus az apostolokat hívta az első dolog számukra az volt, hogy Vele legyenek, azután, hogy menjenek és szónokoljanak. (Mk 3:14) Kolostori papként úgy látom, hogy az életre rendje itt az első elemet megkönnyíti; a Krisztussal való együttlétet imádságban és az áldozatban. A teljesen odaadó ima titokzatos hatását kivéve, amely sugárzik Krisztus egész testéből – és ez egy kis kivétel – nehéz elérni távol másokat  a kolostor falain belülről.

Lépjünk be a modern technológiába! A rossz terjesztésére bizonyított képessége ellenére, az internet használható az Evangélium terjesztésére. Az elmúlt két évben sok ezer ,,egyedi látogató” látogatta meg a kolostor weboldalát. (Te is meglátogathatod: http://www.byzcath.org/monastery/ ) Most, hogy a homíliáim többségét az oldalon teszem közzé, és sűrűn teszek közzé ezen a blogonis, a hallgatóságom száma drámaian megnőtt! Talán viszonylag kevés ember előtt beszélek vasárnaponként, de most már lehetőségem van a világhoz is szólni. A mi kolostorunk negyedéves hírlevelet is ad ki. (papíron és a kibertérben is), amelyen keresztül lelkiségi cikkeket ajánlunk azoknak a javára, akik szeretnének Isten titkába jobban elhelyezkedni.

Bár a pokol összes erői rászabadultak, az Evangéliumot nem fogják megállítani. Egy kihívásokkal teli és gyümölcsöző feladat a világ üdvösségére Isten munkájában részt venni. A papnak nélkülözhetetlen szerepe van ebben a tervben, de úgy tűnik, hogy nem minden pap rendelkezik a nemes küldetésének és megszenteltségének megfelelő tudatával. Csak a kegyelem hozhat megvilágosodást, így sűrűn kérjük a Szentlelket. Amikor egy pap tudja, hogy Krisztusban jár, Isten akaratát lelkesedéssel és odaadással kivitelezheti.

A világ hangjai erősödnek és a világ csábításai is növekednek. Ezért a mai férfiaknak komoly akadályokat kell legyőzniük, hogy meghallják Isten hívását a papságra vagy a szerzetesi életre. Kisgyermekkortól kezdve sokan olyan feltételek között élnek, hogy rövid ideig képesek figyelni, folytonos ingerlésre van szükségük, és egy olyan világnézet tesznek magukévá, amely az örömöt és a javakat bálványozza amíg minimalizálja és kizárja a lelki értékeket. Még az olyan szülők is, akik tisztában vannak a hivatások szükségességével sűrűn ellenzik, hogy gyermekeik kövessenek ilyen hívásokat. Mindezek csökkentik a valószínűségét, hogy valaki meghallja Isten, szolgálatra szóló meghívását, de Isten még mindig hív és lehetővé teszi a választást.

Bátorítanám a férfiakat, akik hivatást fontolgatnak, hogy tartsanak ki amellett, amit igaznak tudnak még ha elcsüggednek is amiatt, amit némely szemináriumokban vagy rendekben látni lehet. Aki keresi Istent, megtalálja. Ha Isten hív, a módját is biztosítani fogja annak, hogy megtegyük akaratát. A pap hivatása egyre értékesebbé válik manapság, mert egyre kevesebben választják. A követelmények nagyok lesznek, de a kegyelem túl fog csordulni. Egy pap pozitív és akár drámai változásokat érhet el sok ember életében, és nagyszerű tudatosságot kell fenntartania, hogy a hívek üdvösségének eszköze lehessen.

Azoknak, akik már papok, és akik talán nehézségekkel néznek szemben jelenleg azt mondanám Nagy Szent Leó híres karácsonyi beszédét  körülírva, hogy ,,Pap, emlékezz a méltóságodra! Emlékezz, hogy Isten elkülönített egy szent küldetésre, és hogy Krisztus támaszkodik rád, hogy vidd jelenlétét és légy a jelenléte az emberei között. Isten különleges szeretettel övez téged, mert egyedül te jelenítheted meg Szeretett Fia áldozatát a világban. Egyedül te bocsájthatsz meg bűnöket a nevében. Az Úr lesz az örömöd és a békéd, ha igent mondasz, a Szűz igenével együtt, ha Istent teljes szíveddel, elméddel, lelkeddel és erőddel szereted. Az Egyháznak szüksége van rád, hogy ,,légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.” (1Tim. 4:12) A világnak szüksége van a tanúságtételedre, hogy egyedül Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet, s hogy Isten akarata elegendő az emberi beteljesedéshez és tévedhetetlenül örök örömre vezet.  És szükséged van Isten kegyelmére, aki kiválasztott és megáldott téged, s aki fenntart téged magányodban és fájdalmadban. Jézus nélkül nem tehetsz semmit, de benne, aki megerősít, mindenre van erőd.

Méltatlannak érzem magam emiatt a tanúságtétel miatt, mert tudom, hogy sokféleképpen elmulasztottam válaszolni teljesen Isten csodálatos és bőséges kegyelmeire, amelyeket biztosított a hivatásomon keresztül. Ezen ajándékok egyike, azonban, az isteni irgalmasság, amely az én üdvösségem. Isten irgalmassága, amely az Ő bűnösök iránti szeretete, mindig bátorsággal, reménnyel és örömmel tölt el, ahogy azon dolgozom, hogy hűségesebb legyek hozzá, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el engem. (lásd 1Pét 2:9)

A felszentelés nem teszi a papot valamiféle supermanné. Ha annak gondolja magát, nem kell sok idő ahhoz, hogy az emberi természete meglátogassa egy kemény ébredéssel. De a pap, mint Dávid, Isten Szíve szerint való ember, akit Ő meghívott és felszentelt arra, hogy egy alter Christus (második Krisztus) legyen a világban, amelynek annyira szüksége van az üdvösségre.

A papság egy isteni titok; az ember nem kaphatja meg, ha csak nem a mennyből adatott. Papként néha magam számára is rejtély vagyok, de Isten szeretete arra buzdít, hogy kitartsak a végletekig. A végső elemzésemben felfedeztem, hogy a legtöbb, amit tehetek az, hogy hálát adok, ,,mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.”

Forrás: Making All Things New blog - http://wordincarnate.wordpress.com

Hát ti kinek tartotok engem?

Nyári hivatástisztázó lelkigyakorlat a Ferences Szegénygondozó Nővérek szervezésében.

Diakónus- és papszentelés Egerben

Megszentelt hivatás és életkor

A „Szőlőszemek szüret után” című bejegyzésben már utaltam arra, hogy az Úr lehet, hogy valakit életének későbbi szakaszában hív meg közelebbi szolgálatára.

A szerzetesi közösségek és a megszentelt élet intézményei meghatároznak egy életkori határt, ameddig elfogadnak jelentkezőket, ez általában 33-37 év.

De mit tehet az, aki idősebb, mégis érzi, hogyaz Úr hívja őt a megszentelt életre? Első sorban fontos, hogy ne kedvetlenedjen el. Közösségben megszentelt életet élni külön ajándék, de komoly pszichés megterhelés is nem mindenki tudja ezt megélni életében kapott lehetőségei (pl. szülői háttér, kor, betegség vagy más akadály) miatt. Ha a megszentelt élet intézményeiben a belépéskor meghatározott életkoron túl van, már kevesebb lehetősége van olyan közösséget találni, amely befogadja. Ekkor érdemes azt is megfontolni, ha nem sikerül ilyen közösséget sem találni, valamely más, ezektől eltérő utakon kell-e megélnie a hivatását. Az Egyház alapvető törekvése közösségbe hívni a megszentelt életet élőket. Hivatalos közösségi elköteleződéssel, megszentelt élet intézményében, de azon kívül is lehet megszentelt életutat járni. Ez utóbbiaknál sem kevesebb a kegyelem és az érdem, ha valaki ilyen útra lép, mert kora már nem engedi meg a közösséghez való csatlakozást. Az Egyház maga jelentheti a közösséget ebben az esetben.

De melyek az idősebb korban is megélhető elköteleződési lehetőségek?

I. Közösségi elköteleződés megszentelt élet intézményében 

- világi intézmények –  pl. Krisztus Király Szolgálóleányai (ACR), Vinculum Caritatis 
- lelki családok megszentelt világi ágai pl. Verbum Dei megszentelt világi misszionáriusai

II. Részben közösségi elköteleződés

- harmadrendi elkötelezettség – pl. a világban élő kármel vagy ferences világi rend, amely mellett tisztasági magánfogadalmat tehet valaki

-  reguláris obláció – pl. bencések (kolostoron belüli élet mellett ígérettétel a közösség lelkisége szerint, ez idő alatt tisztaságra való ideiglenes fogadalom)

- obláció – világban maradva a közösség karizmája szerinti  ígérettétel mellett tisztasági magánfogadalom tehető

- magánfogadalom világban élő közösséggel –  pl. Emmánuel Közösség (van külön megszentelt élet intézménye is a világi életállapotú házasok és egyedülállók mellett)
- plébániai vagy szerzetesi templomi közösség melletti elkötelezett élet tisztasági magánfogadalom 

III. Egyedüli út

- egyházmegyés konszekrált remeteség

- konszekrált szüzesség – a konszekrált szüzek élhetnek közösségben, társulhatnak egymással egy háztartásban élve

- tisztasági magánfogadalom közösségi elköteleződés nélkül az Egyházban

Ezeknél a lehetőségeknél nincs életkori felső határ.

Isten segítsen minden korábbi és késői hivatást fontolgató kedves olvasót, hogy rátaláljon a számára legmegfelelőbb útra, ahol lehetőségei és meghívása által legjobban tudja építeni Isten Országát és megismertetni másokkal az Evangélium Örömhírét.

A Domonkos Nővérek lelkigyakorlatra hívó dala

A pusztában kiáltónak szava

Keresztelő Jánosnak sajátos módon megszentelt születését ünnepli az Egyház. Nincs is más a szentek között, akinek a születése napját ünnepélyesen megülnénk. Megünnepeljük Keresztelő Jánosét, és megünnepeljük Krisztus Urunkét. E tény mellett szó nélkül elmenni nem lehet. De ha történetesen nem is tudjuk e tény nagy jelentőségét teljesen megmagyarázni, akkor annál inkább igyekezzünk majd nagyobb lelki haszonnal ennek a mélyére hatolni. Keresztelő Jánost egy idős, meddő asszony hozza a világra, Krisztus Urunkat pedig egy fiatal Szűz. 
János apja megnémul, mert nem hiszi, hogy majd fia születik. Krisztus születését hittel fogadja a Szűz, és hite által foganja méhében. Ezzel elétek tártam elmélkedésünk témáját. Azt azonban már előre is megmondom, hogy sem tehetségünk, sem időnk nincs ennek a nagy misztériumnak minden mélységét kifürkészni, de majd jobban megtanít erre titeket a Szentlélek, aki bennetek szól, még ha én nem is vagyok köztetek. Megtanít az, aki gondolataitokat vezérli, akit a szívetekbe fogadtatok, akinek templomává lettetek. 
Keresztelő János átmenet az Ó- és az Újszövetség között. Hogy ő valamiképpen ilyen határ, azt maga Urunk is megmondotta: A törvény és a próféták Keresztelő Jánosig tartottak (Lk 16, 16). Az Ószövetséget személyesíti meg, de egyben ő az Újszövetség hírnöke is. Mint az Ószövetség megszemélyesítője, öreg szülőktől születik; viszont mint az Újszövetség megszemélyesítője, már anyja méhében prófétál. Még meg sem született, amikor Szűz Mária látogatásakor már ujjong anyja méhében. Már ekkor, születése előtt megkapta küldetését. Már ekkor, mielőtt meglátta volna Jézust, nyilvánvaló lett, hogy ő Krisztus előfutára. Isteni dolgok ezek, és az emberi gyarlóság mértékét meghaladják. Azután megszületik. János lesz a neve, és atyjának megoldódik a nyelve. Most nézzük a képek mögött a jelentést. 
Zakariás hallgat. Elveszti hangját mindaddig, amíg meg nem születik János, az Úr előfutára, hogy megoldja a nyelvét. Hát Zakariás némasága nem rejtett jövendölés-e? Mielőtt Krisztus tanítani kezdett volna, a jövendölések mintegy rejtettek voltak, és pecséttel lezártak. De megnyílnak az ő eljövetelével. Megnyílnak, és érthetők lesznek annak eljöttével, akit megjövendöltek János születésekor. Zakariás ajkának megnyílása ugyanazt jelenti, mint amit a templom függönyének kettéhasadása Krisztus kereszthalálakor. János, ha csak önmagát hirdette volna, Zakariás ajkát ugyan meg nem nyitotta volna. Megoldódik azonban ez a nyelv, mert megszületik a szó. Jánostól kérdezték ugyanis, amikor már hirdette az Urat: Ki vagy te? (Jn 1, 19). Mire ő azt felelte: A pusztában kiáltó szó vagyok (Jn 1, 23). János a szó, az Úr pedig, aki kezdetben volt az Ige (Jn 1, 1). János a múlandó szó, Krisztus a kezdetben létező örök Ige.

Forrás: Szent Ágoston püspök beszédeiből (Sermo 293, 1-3: PL 38, 1327-1328)

Himnusz Keresztelő Szent János születésének főünnepén

Zsenge korodban a zsivajt kerülve 
puszta odvába menekült a lelked, 
hogy megóvd élted a világ bűnétől, 
s tiszta maradhass.

Ifjú juhok vagy teve durva szőre 
fedte a tested hideg éjek ellen, 
kortyot ér nyújtott, eledelt a sáskák 
s erdei méhek.

Próféták gyakran a jövőbe látva 
zengtek a Szentről, aki eljövendő. 
Ám te ujjaddal mutatod meg őt: az 
isteni Bárányt.

E kerek földön sosem volt oly áldott 
szent, miként János, hiba nélkül élő, 
s így a föld bűnét lemosni a vízben 
érdemesült ő.

Hármas-egy Isten, neved áldja minden: 
ég dicsér, s mi is, kiket a bűn még nyom, 
kérünk, irgalmazz, bűneink bocsásd meg, 
s vedd a szívünket! Ámen.