Megszentelt hivatás és magány 2.

Az Egyházban, az Egyház által, mondhatnánk, és igazat is mondanánk. Azonban egyáltalán nem ritkaság, hogy éppen a régóta az Egyházban és egyházi életet élő emberek érzik lelkükben ezt a hasogató fájdalmat: „Egyedül vagyok a világban… senki nem képes megérteni engem”.

Szögezzük le azonnal: létezik helyes magány, a lélek üdvösségen való munkálkodása céljából a felesleges kapcsolattartás kerülése. A jó magány ezen állapotát Moszkvai Szent Filaret a következőképpen jellemezte: „A magány elvezet a mennyei közösségbe ”. Az ilyen, helyes magányra kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunknak szüksége van. Miben különbözik ez a helytelen, a fájdalomként megélt magánytól? Gyümölcseikről ismeritek fel őket (Mt. 7, 16). A magányt Istenért vállaló embert az emberek iránti szeretet tölti el, belső világa békés és nyugodt. A betegség-magány csapdájába került ember azonban kimondhatatlan szomorúságot érez, lelke szüntelen és mohón vágyik mások szeretetére, megértésére, együttérzésüknek elnyerésére, azonban képtelen ezekre rátalálni. (...)

Valaki úgy gondolhatná: „Ez mind nagyon szép, helyes szavak, de mindez nagyon bonyolult és nehéz észben tartani. Nincs valamilyen egyszerű univerzális tanács, amit megjegyezhetnénk és könnyen követhetnénk?” Van. Ezt a tanácsot Dorotheosz abba (VI. század vége) szemléletes tanítóbeszédében találhatjuk meg. Képzeljük el, mondta, hogy az életünk egy kör. A kör középpontja – az Úr Isten, az emberek útjai pedig – olyan sugarak, amelyek a kör közepe felé tartanak. Minél több ember törekszik a kör felé, vagyis Istenhez, annál közelebb kerül a többi emberhez is. Ez az ima útja. Minél közelebb kerülünk a többi emberhez, annál közelebb kerülünk Istenhez is. Ez pedig a felebarátunkért végzett önmegtagadás útja. A magány – a kör széle. Induljunk el a kör közepe felé!

Forrás: Szimandron