Isten maga szegődött mellém

 

A Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség Magyarországon éppen tíz éve szolgál. Tagjai: a német származású Iria, a perui Barbara és a magyar-német Czupy Zsuzsa nővér, akivel hitről, hűségről és hivatásról beszélgettünk.

Szerzetesekkel beszélgetve azt tapasztaljuk, hogy nagyon különböző módon érkeznek el hivatásukhoz. Te milyen utat jártál be?

Meghívásom egy konkrét pillanathoz kötődik, amíg azonban eljutottam a döntésig és közösségemhez való csatlakozásomig, hosszú utat tettem meg. Tizenhat éves voltam, amikor serdülőkorom kellős közepén, a lázadás, az értelemkeresés legsötétebb és legküzdelmesebb időszakában Isten belépett az életembe. Hívő családból származom, minden vasár- és ünnepnap eljártunk a templomba, otthon is imádkoztunk, jártam hittanra, ifi-csoportokba. Ezek fontos alapot adtak életemnek, mégis úgy éreztem, keresem a helyem ebben a világban. Münchenben születtem és nőttem fel, mégsem vagyok német, mert magyar családból származom; Magyarországon azonban sosem éltem. Sokáig rágta a lelkemet az a kérdés, hogy hol az én hazám? Hol vagyok igazán otthon? Hol találhatom meg saját magam, életem igazi értelmét? A mindenszenteki nagymisén, miközben a pap prédikációját hallgattam, azt éreztem, mintha egy óriási konténer szeretetet öntöttek volna rám, a búbánat helyett öröm és boldogság töltött el. Egészen új értelmet nyert az életem. Megtapasztaltam, hogy Isten szeretete olyan nagy, hogy nemcsak nekem, de minden embernek bőségesen elég. Megfogalmazódott bennem az a mély vágy, hogy megismertessem Isten szeretetét az egész világon. De ez nem az én akaratom volt, hanem Isten vágya, amiben engem részesített. Akkor azonban még nem ismertem a Verbum Dei Közösséget, mivel Münchenben csak hét évre rá, 1996-ban alakult meg. Hét év hosszú idő, nehéz időszak volt, amikor még éretlen hitemnek erősödnie kellett. Sok csalódás is ért, ami miatt egy ideig el is engedtem a vágyamat, sőt, Istennek is kicsit hátat fordítottam. Családot akartam alapítani, voltak barátaim, kapcsolataim, és Isten engedte, hogy megtapasztaljam az élet különféle oldalait. Gimnázium után elkezdtem teológiát tanulni. Amikor egy barátnőm hívására elmentem egy egerszalóki lelkigyakorlatra, Isten újra hathatósan belépett az életembe. Kerényi Lajos atya fantasztikus prédikációi magukkal ragadtak. Amikor azt mondta: „Jézus Isten szerelmes Fia, és csak arra vár, hogy szeretetünk kis jelét adjuk neki”, teljes fordulatot vett az életem. Tudtam, mit kell tennem. Szakítottam akkori barátommal, és Jézus mellé szegődtem. Közösséget azonban még nem ismertem, ezért a Szentlelket kértem, vezessen el a helyemre.

A Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség kevéssé ismert. Hogyan találtál el hozzájuk, és mi fogott meg téged ebben a lelkiségben?

Ezt a közösséget 1963-ban Spanyolországban, Mallorca szigetén alapította Jaime Bonet Bonet atya. 2000 áprilisában nyerte el a közösség II. János Pál pápa által a szentszéki jóváhagyást, mint a megszentelt élet intézménye. Én Münchenben ismertem meg a közösséget, ahol a teológián tanulva évfolyamtársam volt az egyik nővér, aki meghívott magukhoz. Néha misére, lelkivezetésre is elmentem hozzájuk. Aztán másfél év után együtt mentem velük egy újévi európai találkozóra, Belgiumba. Nagy élmény volt számomra lelkes, hiteles katolikus fiatalokkal találkozni, megragadott, ahogyan az Igét hirdették, a mély, személyes istenkapcsolat, az egymás közt megélt testvériség. Megízleltem valamit az Isten országából, és annak nagyon jó íze volt. Az év nyarán aztán elhívtak egy nagy nemzetközi találkozóra Spanyolországba, Siete Aguasba, a közösségünk evangelizációs centrumába, ahol először találkozhattam P. Jaime Bonet Bonet atyával. A hely egyszerűsége, az alapító atya hite és istenkapcsolata mély benyomást gyakorolt rám. Miközben láttam, miként éli hitét, és prédikál nemcsak szavakkal, de egész lényével egy közvetlen, személyes, szerető Istenről,

azt éreztem: ez az, ezt kerestem! Olyan kapcsolatban akarok Istennel élni, mint ő. Aztán amikor beléptem a közösségbe, azt éreztem: hazaérkeztem.

A nálatok töltött lelkigyakorlatok során engem mindig megérint a személyes figyelem amit kapok, s az a családias légkör, amit megtapasztalok. Mi a forrása lelkiségeteknek?

Nevünk, a „Verbum Dei” küldetésünk kettős aspektusára utal: Isten szerető arcát akarjuk jelenvalóvá tenni közösségileg és egyénileg a Krisztussal való lehető legnagyobb azonosulás által, aki Isten emberré vált Igéje. A személyesség ebben valóban fontos szerepet játszik számunkra, hiszen életünk középpontjában az Istennel való személyes kapcsolat áll. A Vele való mindennapi találkozásokban arra ösztönöz bennünket, hogy ugyanígy közeledjünk mi is az emberek felé, és közvetítsük őt életünkkel, közösségünkkel, igehirdetésünkkel, és így tapinthatóvá, megközelíthetővé tegyük Őt az emberek számára. Arra kaptunk meghívást, hogy az első apostolok mottójával kizárólag az „imádságnak és az Ige szolgálatának” (ApCsel 6,4) szenteljük teljes időnket, hogy hirdessük az örömhírt, és így folytassuk Jézus küldetését. Mindennapi életünkben imaiskolákat, lelkigyakorlatokat (lelki napokat, hétvégéket, heteket, hétköznapi lelkigyakorlatokat) tartunk, elmélkedéseket írunk, lelki vezetéssel segítünk a hozzánk fordulóknak, hogy érett és felelősségteljes, apostoli lelkületű keresztényekké váljanak a világban. Együttműködünk plébániai közösségekkel, ifjúsági csoportokkal, családcsoportot vezetünk, és segítünk egyházmegyei rendezvényekben is. Most, a Hit Évében különösen fontos számunkra, hogy segítsünk a hit fejlődésében.

Az ideiglenes fogadalmak időszakában soha nem éreztél kísértést arra, hogy nem ez a Te utad? Mi segített a küzdelmekben?

Dehogynem! Sokszor. A belépésem utáni első időkben többször is olyan kísértések törtek rám, amikor elkezdtem ábrándozni a családi életről, egy férjről, közös házunkról valahol a bajor Alpokban, gyermekekről… Máskor pedig, amikor más szerzetesi közösségekkel találkoztam, és láttam monostori életmódjukat, az a kísértés támadt, hogy talán mégsem ebben a közösségben kellene élnem. (Mi nem klauzúrás apácák vagyunk, hanem misszionáriusok. A világban élünk, egy lakásban, napirendünk a missziós munkához igazodik, nem viselünk habitust, hanem egyszerű ruhákba öltözködünk.) Az illúziókból az vezetett vissza a helyes útra, hogy a lelki vezetőm segítségével az imádságban nagyon őszintén ránéztem arra, mit is keresek én ezekben az ábrándokban. Hamar rájöttem, hogy csak a könnyebb életmód után vágyom. Aztán felismertem, hogy nincs könnyebb életmód, csak más. Valóban éreztem, amit Sirák tanít fiának: Fiam, ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra… Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában (Sir 2 1,5). E könyv intelmei, valamint a lelki írók könyvei nagyon sokat segítettek nekem lelki utamon. Legnagyobb megpróbáltatásaimban szembesültem azzal, hogy miről is mondok le, ha teljes tisztaságot fogadok az Isten országáért. Mélységesen megkérdőjeleződött bennem, vajon tényleg az Istennek szentelt élet-e az én utam. Még súlyosabbá tették megpróbáltatásaimat rendtársaim kilépései a közösségből. Komolyan küzdöttem Istennel. Kértem, Ő mondja meg, hol az én helyem. A küzdelmekben csak az imádságba való visszavonulás segített. Az évente ismétlődő hónapos lelkigyakorlatok adtak lehetőséget arra, hogy Isten előtt megfontoljam alapdöntésem komolyságát és hivatásomat. Küzdelmes imádságok voltak ezek, ahol megtapasztaltam, hogy maga az Isten szegődik mellém, aki megerősít, megtisztít, és küzd értem, mint az oroszlán a fiaiért. Megéreztem, hogy Isten valóban féltő szeretettel szeret engem, hogy sosem mondana le rólam. És ez nagyon jó volt. Megerősítette hivatásomat. Eldöntöttem, hinni akarok Istennek. Ha Ő hívott meg engem erre az útra, akkor Ő fog majd arról is gondoskodni, hogy boldog lehessek. És ezen az úton valóban azt tapasztalom, amit Avilai Szent Teréz mond: „Isten egymaga elég”.

Most jöttél vissza Spanyolországból, ahol az említett egy hónapos lelkigyakorlaton vettél részt. Miben formált Téged most ez a csönd? Mit hoztál magaddal, magadban haza?

A hónapos lelkigyakorlat óriási kegyelem. A Verbum Dei misszionáriusoknak minden évben kötelező részt venni rajta. Az itt töltött időre vonatkozóan alapító atyánk az Istennel való kapcsolatunk elmélyítését fogalmazta meg feladatként. Nekünk, misszionáriusoknak nincs más kincsünk a tarsolyunkban, mint az Istennel való élő kapcsolatunk. Sok időt töltünk az imádságban, a szemlélődésben, mert csak azt adhatjuk tovább, amit személyesen tapasztaltunk. Ezek a lelkigyakorlatok sosem egyformák, hiszen mi magunk is változunk. Idei lelkigyakorlatomat egy új élet kezdeteként éltem meg, hiszen az örökfogadalmak előtt álltam. Ugyanabban az evangelizációs centrumban voltam, ahol a Verbum Dei-ben elindult az életem. Ez a hónap arra adott időt, hogy átgondoljam eddigi utamat, Krisztus-követésemet, és megfontoljam Isten előtt, hogyan fejlődhetnék tovább hivatásomban, odaadásomban, az evangéliumi tanácsok megélésében, közösségi életemben, missziós küldetésemben. Imádságomban sok ember arca bukkant fel előttem. Felismertem, hogy Jézus általuk szeret és hív engem, és hogy bennük szerethetem és szolgálhatom Őt. Azt a mély vágyat hozom magammal, hogy embertársaimban, egyházamban és különösképpen rendtársaimban Jézust szeressem és szolgáljam.

Október 20-án örökfogadalmat tettél. A végső elköteleződés változtatott valamit szerzetesi életedben? Miért fontos ez a nyilvánosság előtt kimondott igen?

Az örökfogadalom sok mindenen változtat. Leginkább a közösséghez való tartozásomon. Teljes tagja lettem a közösségnek, minden joggal és kötelességgel. Megválasztható leszek elöljáróként is, és különféle tisztségekre a közösségben. Nekem bensőleg is sokat jelent. Az újonc vagy ideiglenes fogadalmasság idejéről azt szokták mondani, hogy az a lelki gyermek- és serdülőkor ideje. Ez most lezárult. Felnőtté válhatok a közösség szemében, ami nekem is fontos, hiszen felnőtt módon akarom élni a hitemet. Az egyház előtt is komoly jelentőséggel bírnak az örökfogadalmak. Miközben az ideiglenes fogadalmasság idejét az elöljáró engedélyével lehet feloldani, az örökfogadalmakat csak a Szentatya oldhatja fel. Komoly kötelék ez, amit én is nagyon komolyan akarok venni. A hűség manapság nem túl divatos dolog. Sokan vannak sajnos, akik kilépnek egyházi szolgálatukból, és ezzel megkérdőjelezik az Istennek szentelt élet értelmét és aktualitását a mai világban. Vajon Isten nem lenne már képes arra, hogy a mai embert boldoggá tegye? A nyilvánosan kimondott igenemmel és egész életemmel arról szeretnék tanúságot tenni, hogy Isten valóban boldoggá tudja tenni annak az embernek az életét, aki teljesen rábízza magát.

Mihályi Anikó

Forrás: A Szív 2012. novemberi szám 38. oldal