Élet az Életben

A Kármel neve talán ismerősen visszhangzik az Istennel való mély kapcsolatot keresők szívében. Bakos Rafael OCD, a magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány elöljárójának segítségével próbáljuk megragadni a rend lelkiségének, a Kármel misztériumának ma is aktuális üzenetét.

Mit jelent a Kármel név? Miért választotta ezt a nevet a szerzetesrend? 
A Szentírásban a „kármel” szó egyrészt „termékeny föld”-et, másrészt földrajzi helyet is jelent, amelyet mélyen megjelölt az Istennel való találkozás. A történelem folyamán, a XIII. század elején a keresztes hadakkal Európából érkező remeték telepedtek le a Kármel-hegyen, hogy azon a földön éljenek, ahol Jézus is élt, s ahol Isten tanúja,

Illés próféta tevékenykedett és imádkozott. Ők voltak a mai karmeliták elődei. Később, miután a törökök kiűzték a keresztényeket, a közösség tagjai is visszatelepültek Európába. Mivel az egyház a kolduló rendek közé sorolta őket, s a városokban telepedtek le, a szemlélődés mellett az apostoli munkával is meg kellett ismerkedniük. A szerzetesek Mária-tisztelete és apostoli munkája révén a Kármel egyre ismertebbé vált Európában, s a XV. században megszületett a női szerzetes és a laikus (ún. harmadrendi) ága is. Az Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János által megújított és létrehozott közösségekből jött létre a XVI. század második felében a Sarutlan Karmelita Rend, melyet manapság helyesebben Terézi Kármelnek is szoktak nevezni. E két szent nem egyszerű megreformálói voltak a rendnek, hanem egy olyan új szerzetescsalád alapítói, amelyben az Isten utáni mély vágy és az apostoli buzgóság szervesen összetartozik. A jelen korba vezető úton a rend sok új megpróbáltatáson ment át, de lelkisége rendkívül termékeny voltát bizonyítja tagjai közül a számos boldoggá és szentté avatott szerzetes és szerzetesnő, akik közül a XX. században hárman is egyházdoktori címet kaptak. A XIX. században a kontemplatív (szemlélődő) nővérek mellett jó néhány kifejezetten apostoli jellegű nővérközösség is gazdagította a Terézi Kármel családját, amit végül a XX. században létrejött karmelita világi intézmények létrejötte tett teljessé, igazolván azt, hogy e lelkiség minden életformában megélhető. 

Hogyan valósítható meg a szemlélődő imádság és a sokféle apostoli tevékenység együttes megélése? 
Erre a kérdésre hadd válaszoljak a Kármel egyik XX. századi nagy lelki mestere, Marie-Eugène atya gondolataival, mely szerint az imádság és a tevékenység egységének titka a prófétai lelkület megértésében és megélésében rejlik. Illés próféta alakját szemlélve Marie-Eugène atya azt a megállapítást teszi, hogy a prófétát nem az jellemzi elsősorban, hogy például imádkozik vagy valamilyen tevékenységet művel, hanem hogy amit tesz, azt Istennek engedelmeskedve teszi, vagyis soha nem a maga kezdeményezéséből. A prófétai lelkület titka tehát az önátadásban rejlik, ami minden életformában megélhető, persze eltérő hangsúlyokkal. Mindenki válhat „Isten emberévé”, de csak a saját élethivatásában, Isten hívására adott élő válaszként élve. A prófétának az isteni kezdeményezésre életével adott válasza, az önátadás oldja fel a szemlélődés és a tevékenység közötti látszólagos ellentétet, melynek az Istennel egyesült élet a gyümölcse. Az Istennel való egyesülés pedig a Kármelnek kezdettől fogva a legmélyebb ideálja.

Nehéz önátadásban élni? 
Ha mélyebben belegondolunk, akkor megérthetjük, hogy az önátadás az ember számára egy mérhetetlenül sokat követelő feladat, ami ellen az ember önkéntelenül is tiltakozik, mivel Isten nem csak valamit kér az embertől, hanem egész valóját. A házasság vagy a papi-szerzetesi hivatás napjainkban tapasztalható krízisében is megmutatkozik, hogy az önátadás még a korábbinál is nagyobb kockázatként tűnik fel a mai ember számára. Ez a nehézség persze nem új keletű: már Avilai Szent Teréz bevallja Önéletajzában, hogy mi, emberek, „zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek.” Ez valójában csak akkor sikerülhet, ha előbb valami zálogát bírjuk Isten felénk irányuló szeretetének, s ha kellőképpen eleven bennünk a hit. Csak ilyen módon válhat világossá a számunkra, hogy az önmagunkról való lemondás elsősorban nem veszteség, még ha bizonyos értelemben azzal is együtt jár, hanem a legnagyobb nyereségnek a záloga. 

A Kármel küldetése hogyan segítheti a mai embert abban, hogy hiteles kereszténnyé váljon? 
Mindenekelőtt a szentjeink erre vonatkozó és az egyház által is hitelesnek minősített tanításának átadásával, valamint olyan alkalmak biztosításával, amelyek során az embereknek lehetőségük van felismerni és elfogadni Isten szeretetét az életükben, s ezzel együtt beazonosítani azokat az akadályokat is, melyek őket az erre adott válaszukban gátolják. Ami a szentjeink erre vonatkozó tanítását illeti, hadd idézzem Avilai Szent Terézt, aki így összegzi az általa leírt tanítás célját A tökéletesség útja című művében: „Mindezek a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek.” A Kármel a közös és egyéni imádságon, a szentgyónáson és az egyéni lelki beszélgetéseken túl hétvégi csendes elmélyülések vagy közösen átélt lelki programok formájában teremt alkalmat kunszentmártoni és attyapusztai rendházunkban saját tagjai illetve kívülállók számára egyaránt. Annak elérésére, hogy ezek az alkalmak hatékonyan szolgálhassák az előbb említett célokat, tudatában kell lennünk, hogy a mai Magyarországon az emberek többségének nincs igazán pénze arra, hogy a saját lelkével törődjön. Ezért nem szoktunk részvételi díjat megszabni a lelki programjainkon részt vevők számára, s csak tetszőlegesen adott adományokat fogadunk el. A munkás ugyan megérdemli a maga bérét, ahogy a Szentírásból is tudjuk, s a házainkra is bőségesen ráférnének a komoly anyagi forrásokat követelő beruházások, de úgy érezzük, éppen az elérendő célt gátolhatná részünkről egy olyan szemlélet, mely az egyébként jogos anyagi hozzájárulástól teszi függővé a részvételt. Az általunk tartott lelki programok másik sajátos ismertetőjegye az, hogy az ottani lelki élményeket közösen próbáljuk átélni, s ezeket meg is próbáljuk egymással osztani. Avilai Szent Teréz azt írja Önéletrajzában, hogy lehetővé kell tenni az Istent szeretők számára azt, hogy egymással megbeszélhessék hittapasztalataikat. Azt is vallja, hogy az Istennel való barátságra törekvőknek nagy szükségük van az egymással való barátságra is. Mindez annak igényét jelenti a gyakorlatban, hogy az embereknek olyan alkalmakra van szükségük, ahol nem csak egyedül Istennel léphetnek kapcsolatba, hanem egymással is. Ennek az igénynek a kielégítése azért is fontos, mert korunk haszonirányultságú szemlélete már nem csak az Istennel megélt kapcsolatot kérdőjelezi meg, hanem az egymással való mély kapcsolatainkat is veszélyezteti. Ennek következtében még a családtagok között is egyre nagyobb mértékben hiányzik a megélt dolgok, s az azzal együtt járó érzéseink megosztása, s az ezekről való mély kommunikáció igénye és tapasztalata. Figyelmen kívül marad az a tény is, hogy Isten legtöbbször épp egy másik személyt „használ” arra, hogy képessé tegye az embert önmaga odaajándékozására. Lelki programjaink ezért az Istenben egymással való mélyebb kommunikáció elsajátítására is lehetőséget kívánnak biztosítani. 

Karl Rahner szerint a harmadik évezred kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. Példaként állhat előttünk Lisieux-i Szent Teréz személye, aki talán a Kármel legismertebb szentje a világon (Kairóban például még a muzulmánok is hozzájárultak Bazilikája építéséhez). Mi lehet a titka Teréz népszerűségének? 
Úgy mondanám, hogy Kis Szent Teréz azt a küldetést kapta, hogy a mai kor embere számára egészen egyszerűen lefordítsa és átadja Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tanítását, s ezzel együtt különleges módon ráirányítsa figyelmünket a keresztény élet lényegére. Arra, hogy az Isten szeretet, és hogy a vele való kapcsolat is a szeretetben történik. II. János Pál pápa ezért Lisieux-i Szent Terézt, mint az isteni szeretet tudományának a szakértőjét avatta egyházdoktorrá. Teréz tanításában érthető és élhető módon feltárul mindenki számára Isten valósága: hogy ha mi keressük Istent, először is azzal kell szembesülnünk, hogy Ő maga sokkal inkább keres bennünket; ha lelki szegénységünket elfogadva, bizalommal fordulunk Hozzá, számunkra is feltárul a vele való egyesülés útja. Istennek ugyanis nincs szüksége ehhez a mi részünkről nagy tettekre, kivételes képességekre vagy rendkívüli élethelyzetekre, csupán elfogadni képes, hálás szívre, mely gyermeki önátadással válaszol. 

A Kármel nagy szentjei, egyházdoktorai mellett nem feledhetjük a magyar Kármel egyik tagját, Marcell atyát, akinek boldoggá avatása most van folyamatban. Mi az ő „boldog”-ságának a titka? 
Az a tapasztalatom, hogy mindazok, akik Marcell atyát itthon és külföldön mélyen megismerték, különös rokonszenvet éreznek iránta. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy Isten neki különlegesen gazdag élettapasztalatot adott osztályrészül: 38 évet a világban élt olyan módon, hogy felnőttként 16 éven át nem gyakorolta hitét; aztán látványosan megtért, majd szent életű szerzetespapként élt a kolostorban 25 éven keresztül. Egy időben Boldog Apor Vilmos püspöknek lelki tanácsadója, Mindszenty bíborosnak pedig haláláig a gyóntatója volt. Élete utolsó 16 évében – a szerzetesrendek feloszlatásával – szerzetesként ismét a világban élt, nagy nyomorúságban, szegénységben, de annál nagyobb lelki derűvel, az embereket szeretve, soha nem tévesztve szem elől karmelita hivatását. Ezek következtében a keresztény életnek olyan gazdagságára tett szert, mely révén nagyon mélyen meg tudott érteni másokat. Isten pedig nem csak azt adta meg neki, hogy sok-sok hányattatása közepette megértse, hanem – önéletrajzán keresztül – el is mesélje azt, hogy mi is az életben a leglényegesebb: maga a szeretet.

Tar Éva

Forrás: A Szív 2011. évi 7. szám