Szent Norbert fiai
Xanteni
Norbert 1080 körül született. Gazdag és pompakedvelő németalföldi hercegként és
a birodalmi káptalan reguláris kanonokjaként élt. 1115-ben történt drámai
megtérése után – amely felismertette vele Isten szeretetét és a saját életének
a mulandóságát – , papi szolgálatba lépett és vándorprédikátorként élt,
vállalva a krisztusi szegénységet. Legfontosabb vágya az evangélium hirdetése
volt, és saját kora papságának energikus megújítása. De munkálkodott az Egyház
szabadságáért is, amely abban az időben szorosan függött a feudális
világrendtől. Ez a kor jelentős időszak az új szerzetesrendek (karthauziak,
kamalduliak, ciszterciek, lovagrendek) megalapítása szempontjából. Ugyanígy
Norbert is, 1120-ban, Bertalan laoni püspök támogatásával, a mai Saint-Gobain -i
erdőségben (Aisne Járás) megalapított egy házat azok számára, akik Istent
keresték. Ezt a házat Prémontré-nek hívták, és itt kezdődött a premontreiek
története. Norbert kiváló híre, és így közössége is, gyorsan és messze földre
elterjedt. Jó néhány más szerzetesi ház is tagjává vált a premontrei családnak.
Norbert pedig beutazta egész Nyugat-Európát, prédikálva és új testvéreket híva
a közösségbe. De ugyanúgy munkálkodott új monostorok alapításával és az
eretnekség elleni küzdelemmel is. E téren különösen is a Tanchelin-féle
eretnekség ellen 1124-ben, Antwerpen-ben. Azonban Norbertnek el kellett hagynia
Prémontré-t, amikor 1126-ban a szászországi Magdeburg érsekévé választották.
Ezt követően Clairvaux-i Szent Bernát társaságában találjuk, amint a törvényesen
megválasztott II. Ince pápa oldalán küzd Anaklét ellenpápával szemben. Lothár
császárt is elkísérte Rómába, mint a birodalom főkancellárja. Azonban Itáliában
megkapta a maláriát, és egy kiemelkedő aktivitásban és szent aszkézisben leélt
életben kimerülve, 1134-ben, meghalt.
A Premontrei Rend
Norbert,
korai halála miatt nem lehetett már tanúja rendje gyors elterjedésének. Száz
évvel halála után a Premontrei Rendnek körülbelül hatszáz háza volt Skóciától
Itáliáig, Britanniától Lengyelországig, sőt még a Szentföldön és Ciprus
szigetén is. Norbert, Szent Ágoston Reguláját (IV. század) jelölte ki követői
számára, és így lettek reguláris kanonokokká, akik szerzetesi fogadalmuk által
a saját apátságuk közösségének, és így az egész Egyháznak a szolgálatára kötelezték
magukat. Világosan elkülönülve a monasztikus szerzetesektől (karthauziaktól,
bencésektől) a premontrei kanonokok az ő kontemplatív hivatásukat – vagyis a
javak közös birtoklását, a közösségi életet és a közös imádságot –
összekapcsolják az apostoli élettel (plébániák, vendégházak, lelkigyakorlatok,
speciális lelkészi szolgálatok, stb.), így mutatva fel saját szolgálatukat az
Egyházban. A Nagy Francia Forradalomig, a Premontrei Rendet (amely 94 apátságot
számlált csak a mai
Franciaország területén) a Prémontré-ben lakó generális apát
kormányozta. Ma, Szent Norbert Rendjének, amely elterjedt az öt kontinensen,
Rómában van a központja. Mi, premontreiek, nem rendelkezünk egy speciális vagy
kijelölt, konkrét tevékenységgel, de a gyakorlatban sokféleképpen megmutatkozó
módon igyekszünk szolgálni az Egyházat, olyan közösségekként, amelyek mind
éltetőbben beletestesülnek a helyi egyházba, ahogyan ezt a XIX. századi
jelmondatunk hirdeti: “Minden jó ügyért készen!”
Idő Istennek (Imaélet)
Miért
jó Csornán élni? Először is és talán leginkább annak az időnek a
megtapasztalásáért, amit Istennek adunk. Fel kell ismerni, hogy a teremtés
kezdetén volt egy éjszaka és volt egy nappal. Majd ezt más napok követték, majd
a hetek. S eltelt egy év. Volt születés és volt halál. Egy monostorban élni azt
jelenti, hogy elfogadjuk, hogy az idő Istentől való, s akik az időben élünk,
Istenben élünk. Csorna harangtornyából naponta szól a hívás a felkelésre,
istendicséretre, munkára, étkezésre, vagy valakinek a “hazaérkezésére”. Az idő így
egy szabad térré válik, amely reménnyel gazdag. Reguláris életünk ismétlődő
szokása és mindennapi gyakorlatunk azt sugallják, hogy ne meneküljünk el a
magasabb eszmények elől – ahol megvan minden igaz ismeret – a “rózsaszín
felhők” közé. Örökké vándorlunk igazi hazánk felé. Csornán élni azt jelenti,
hogy megtanulunk harmóniában élni a “mennyei ritmussal”, folyamatosan úton egy
rejtett muzsika felé. Mivel mindenki a maga helyére kerül, a közösségi élet így
szert tesz a maga megkülönböztető ritmusára, s ez egybehangzik a mi isteni
Mesterünk zenéjével. Isten hív bennünket magához, és mi ebben a ritmusban
felismerjük őt.
Közösségi élet
Közösségünk
fiatalokból, idősekből áll. Jó néhány intellektuális beállítottságú, mások
gyakorlatias alkatok; vannak, akik lassúak, és vannak, akik gyorsak; széles
látókörűek és beszűkültek; sokan jobban kedvelik a mások irányából jövő külső
nyugodtságot maguk körül; néhányan szociálisan kifelé fordulók, mások
tartózkodóbban és magukba mélyedő természetűek; városi emberek, és hétköznapi
ember. S itt a kihívás: 5-10 ember között mindig találhatunk a fentiek
mindegyike közül. Tegyük őket egy házba (jobb ha mindegyiküket legalább egy
saját szobával megtiszteljük, hogy mind ugyanúgy tegyenek, egy fedél alatt.
Öltöztessük fel őket egyformán fehér ruhába, s ültessük őket egymás mellé a
templomban, az ebédlőben és a munkahelyükön egész életükben! S ekkor látni
fogunk valami különlegeset, bár nem fogunk látni “látható” dolgot, csak ennyit:
szeretik egymást. Egészen különbözőek, s ugyanúgy bűnösek is mindnyájan. Ez
mind igaz, de sohasem ismerték egymást előtte, s most mégis őszinte szeretettel
vannak egymás iránt. Mindez megmozgatja a kíváncsiságunkat, jó lenne felfedezni
ugyanezt! Boldogoknak látszanak! Nem! Boldogok! Tevékenykednek különféle
szolgálataikban, akár betegen és fáradtan is, de mindig ugyanebben a
közösségben, mindnyájan együtt keresve Istent. Hisznek abban, hogy nincsenek
nagyon messze Tőle, mert Ő az, aki hívja mindnyájukat. Isten keresésében élnek,
akit sohasem látnak. De tudják, hogy őt, magát szeretik a testvérben, őt látják
azokban is, akikkel megosztják közösségi életük tapasztalatait, és a szeretet
Istenének a megismerésében haladnak előre a kölcsönös szeretet által.
Liturgikus élet
Van
150 zsoltár, s ezek határozzák meg a testvérek imádságának az alapját, ezek a
legfőbb összetevői mindennapos imaéletünknek. Ezek az ősi – több, mint 3000
éves – szövegek a legmaradandóbb értékűek számunkra, ahogy ezt több évezredes
múltjuk is bizonyítja. Emberi élményt, tapasztalatot közvetítenek. Az emberiség
sóvárgásai, Istenre csodálkozása, és kérései mind kifejeződésre találnak
bennük. És maga Isten is, aki szól hozzánk a zsoltárokban, mindegyikünkhöz
személyesen. Ő hív minket, hogy megnyugvásra találjunk őbenne, csak türelemmel
kell várnunk rá és szeretni a növekedést az ő kezeiben, és naponta megengedni,
hogy az ő megbocsátó szeretete otthagyja a nyomát a szívünkön... Nos, tehát van
150 zsoltárunk, és kanonoki stallumainkban naponta imádkozzuk azokat Isten
előtt az egész emberiségért. Ahogyan Istenhez szólnak a zsoltárok, abból
megismerhetjük Őt, mert önmagáról is beszélnek egyben. Ezek a zsoltárok a mi
állandó társaink, amelyek megtanítanak arra, hogy reggeli kéréseinket és esti
közbenjárásainkat hogyan fejezhetjük ki egészen személyesen. Mindezek egy
teljes hivatást alkotnak, amely a legnagyszerűbbek egyike a világon, s amely
békét sugároz. Igaz, a növekedés senki számára sem biztos azonnal, de a jövőben
gyarapodhatunk majd az örök élettel, ha megmaradunk azok nyomában, akik előttünk
jártak! Eddig az Imaórák Liturgiájáról beszéltünk, a liturgiának a valódi
középpontja azonban a szentmise. Amelyen előkészítjük adományainkat: a kenyeret
és a bort, s felkészülünk az áldozatra. Van, ami sohasem hiányozhat. Egyszer
egy évben ez az ünneplés eltart egy éjszakán át, amikor a hajnalt váró gyermek
módjára, mi is vágyakozunk a napfelkeltére. És felkel. Felkel és újjáéled. Ez a
“felkelés” adja meg minden napnak a valódi délidejét, középpontját. A Húsvét
hírnökei vagyunk.
Munka
Közösségi
életünk eseményei (imádságok, étkezések, beszélgetések, pihenés) persze teret
engednek két igen fontos időszaknak is minden napunkban. Ezek pedig a munka 3-4
órás ideje naponta kétszer. Ez az idő rendelkezésünkre áll, de keresnünk is
kell azt. Életünknek igen fontos része ez, hiszen rajta keresztül szintén
közösséget vállalunk minden ma élő emberrel, szerzetesi életünkkel
visszatükrözve a világból való voltunkat és az abba való beletestesülésünket.
Persze ennek a gyökereit az anyagiakban, és az előre kiszámíthatatlan gazdasági
és politikai életben is kell keresnünk. Minden apátságunknak nagyon komolyan
szembe kell néznie saját anyagi helyzetével, úgyszintén “termelékenységével”,
igazgatási rendszerével, és teljes beékelődésével a helyi gazdaságba. Isten
gyakran megsegít bennünket, de nekünk is segítenünk kell magunkon. Mindenesetre
nem tudunk úgy élni, mint az angyalok. Van egy nagy házunk, amit fenn kell
tartani, sokszor számos vendégünk, akiknek a rendelkezésére kell állnunk,
valamint egy plébániánk, amelyben szolgálnunk kell. Különböző speciális
lelkészi szolgálatokat is ellátunk (kórházakban, iskolákban, civil
szervezetekben, cserkészetben stb.), és bekapcsolódunk a szociális is,
látogatjuk a betegeket. S van még egy adminisztrációs hivatalunk. Egy
monostorban szükséges, hogy legyen könyvtár is. Vannak saját kiadványaink, és
más könyveink, amelyeket publikálunk. S amint jól tudjuk: a mindennapi
házimunka elvégzése sem a Szentlélek dolga. Apátsági templomunk 1948 óta
plébániatemplom is egyben. S ez nagyszerű dolog. Amennyire csak lehetséges,
törekszünk együtt élni a plébániával, s a plébánia híveinek sokféle
csoportjaival. Nagy hasznát élvezzük ezeknek a kapcsolatoknak. Ugyancsak
hasznát látjuk egy olyan Rend tagjainak lenni, melynek a testvérei az egész
világon jelen vannak. Vendégeink nagyon sokfélék, és sokszor a világ igen
távoli részéről érkeznek hozzánk. Értékes és gazdagító hatást gyakorolnak ránk
mindnyájan. Ezeken a széles körű belső és külső kapcsolatokon keresztül a
csornai apátság a spirituális és pasztorális élet egyik központjává válik
napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy amint mindig is így volt a
történelemben: a kanonoki élet, amely kontemplatív és aktív egyszerre, kiválóan
alkalmas a mai világi és egyházi igények szerinti életre. Azok a püspökök,
akiknek az egyházmegyéiben apátságaink vagy perjelségeink vannak, különféle
missziós feladattal is megbíznak bennünket. Ezek mindig új kihívások! Csak
Isten, az ő jóságával, küldjön minél több testvért hozzánk! Az út nyitva áll
felénk, és sokan rá is találnak. Belső és külső életünkön keresztül, az
imádságos és testvéri élet forrásából Isten gyümölcsözteti bennünk az ő művét.
S ezek nem valamilyen kiagyalt “apostoli akció”-tervek, vagy előre kigondolt
lelkipásztori “technikák” kérdései, hanem hogy mindig egyszerű, nyitott szemmel
járunk Isten szándékát keresve mindenben, állandó imaéletünkkel pedig
biztonságot kölcsönözve mások számára. Nagy áldás ez! Egyszerűen itt lenni!
Itt, ennek a városnak a szívében! 800 éve ez a mi kiváltságunk, minden benne
rejlő lehetőséggel!
Az imaórák ideje
A
kanonoki hagyománnyal összhangban ünnepeljük a Szent Zsolozsmát (az Imaórák
Liturgiáját). Vendégeinket mindig meghívjuk, hogy csatlakozzanak hozzánk az
imádságban és a Mindenhatót dicsérő énekben.
Forrás:
Csornai Premontrei Apátság - http://www.opraem.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése