2019. szeptember 29., vasárnap

Egyedül Istenben


Laurel M. O'Neal nővér fogadalomtétele egyházmegyés konszekrált remeteként






Kik azok a remeték?

Kik azok a remeték és mi közük a katolicizmushoz?

A remeték azok, akik vallási okból egy elhagyott helyre visszavonulnak. Az (angol) szó (hermit) a görög „eremos” szóból ered, amely azt jelenti: sivatag, mivel a remete sivatagban él. A visszahúzódó életstílus gyakorlása hitbeli okból több vallási hagyományban él.



A katolicizmusban a remete élet visszanyúlik Illés próféta és Keresztelő Szent János példájáig, de természetesen magához Jézushoz is, aki negyven napot töltött a sivatagban. A korai keresztény monasztikus élet a 3. században alapvetően e sokak által megélt életstílusból fakad, akik Remete Szent Antalról, de más sivatagi atyákról és remetenőkről is példát vettek. A hagyomány ma is folytatódik a monasztikus kolostori szerzetesi szerzetesi közösségekben, mint például a kármelitáknál és a kamalduliaknál.

Az Egyház elismeri a remeték életét a megszentelt hivatás egy lehetséges formájaként, amellyel „a keresztény hívők életüket Isten dicsőítésére és a világ megmentésére szentelik a világtól való elvonulás szigorúbb megtartásával, a csendben élve, állandó imádságban és bűnbánatban. A remete akkor kapja meg ezt az elismerést, amennyiben „a megyéspüspök jelenlétében kijelenti nyilvánosan, hogy a három evangéliumi tanácsot megtartja. az ő kezébe letéve elköteleződését, amelyet fogadalmakkal vagy más megszentelt kötelékkel megerősít és betartja megyéspüspöke által rendelt utasításokat az ő irányítása alatt élve.” (Egyházi törvénykönyv 603. kánon).

Neela Kale

Forrás: https://bustedhalo.com/ministry-resources/what-are-hermits

Titkos hely


A krisztusi papságról



Csak a krisztusi papság hivatott arra, hogy a nép kincsévé tegye az Egyházban titokzatosan működő Krisztust. Krisztus az Isten Fia, nemcsak az Egyházat adta nekünk, hanem a papságot is. Krisztus maga is pap volt, Egyházunk örök Főpapja. Mennyire nincsen igazuk tehát azoknak, akik azt mondják, hogy ők jó keresztények, jó katolikusok. Krisztushívők, de „valahogy nem bírják” az Egyházat, „nem bírják” a papokat. Csodálatos kereszténységet akarnak ezek kialakítani. Vallásosak akarnak lenni Egyház nélkül, hívők, papság nélkül. Mit csinálsz Krisztus Egyházában, ha ott nincsen pap!? Pap nélkül üres az áldozati oltár, pap nélkül nem ég az öröklámpa, pap nélkül poros a misekönyv, pap nélkül pókok szövik hálójukat a tabernákulumban. Amit Isten, a maga végtelenül bölcs előrelátásával jónak látott összekapcsolni (Krisztus, Egyház, papság), ember a maga kis véges eszével ne akarja szétbontani. Hiábavaló mesterkedés. Erőszakos akadékoskodás. A történelem folyamán történt sok hiábavaló kísérletezés, de egyik sem sikerült és nem is fog soha!

Schnattner Szigfrid

Forrás: Rózsafüzérrel a papokért

Tanúságtevők - a Pálos Nővérek


Nyílt este a Központi Szemináriumban


Film Pietrelcinai Szent Pio atyáról


Kapcsolatban - lelkinapok hivatáskereső lányoknak a Szociális Testvéreknél


Újratervezés


A püspöki és papi szolgálat nem munkaszerződés

A püspökké szentelésének 25. évfordulóját ünneplő Edoardo Menichelli bíboros is koncelebrált szeptember 19-én reggel a Ferenc pápa által a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén. A Szentatya ezért a püspöki szolgálat ajándékáról elmélkedett.


A püspöki szolgálat az Úr ajándéka, aki ránk nézett, és azt mondta: „Kövess engem!” Ne úgy tekintsünk  rá mint funkcióra vagy munkaszerződésre – hangsúlyozta az egyházfő. A 80. évéhez közeledő nyugalmazott anconai érsek is koncelebrált a pápával, több más püspökkel és pappal együtt. Mindnyájukat arra buzdította a pápa, fontolják meg Szent Pál Timóteushoz írt első levelét, ami a napi szentmise olvasmánya (1Tim 4,12–16): „Ne hanyagold el a benned levő kegyelmet, amelyet prófétai szó által a presbiterek kézföltételével kaptál.”

Először is egy ajándékról van szó, amelyet kaptam, amit meg kell őriznem. Minden ebből forrásozik, az ajándék szemléléséből.

Ha erről elfeledkezünk, ha kisajátítjuk az ajándékot, és funkcióvá alakítjuk, akkor elvész a szolgálat szíve, elvész Jézus tekintete, amikor ránk nézett, és azt mondta: „Kövess engem!”, elvész az ingyenesség.

Ez a kegyelem, amelyet prófétai szó által a presbiterek kézföltételével kaptunk, vonatkozik a püspökökre, de minden papra is – folytatta gondolatmenetét a pápa. Ajándékként, ne funkcióként tekintsünk papságunkra, őrizzük meg azt! Emberi dolog megfeledkezni az ajándék központi szerepéről, mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban (Lk 7,36–50) a farizeus teszi, aki sok teendője közepette nem ügyel a vendégszeretet szabályaira. Jézus azonban rámutat az asszonyra, aki megteszi mindezt helyette: vizet ad a lábára, megcsókolja, és megkeni fejét olajjal. Így járhatnak a papok is, ha sok a dolguk. Első feladatuk az evangélium hirdetése, de nem szabad elfelejteniük a forrást, ahonnan a szolgálatuk ered: ez pedig az Úrtól kapott ingyenes ajándék. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy segítsen nekünk megőrizni ezt az ajándékot, hogy papságunkra elsősorban ajándékként tekintsünk, és csak aztán szolgálatként! – fohászkodott a pápa minden lelkipásztorért, különösen pedig azokért, akik szentelésük 25. évfordulóját ünneplik.

Forrás: Vatikáni Rádió

Lélek és betű - filmportré Jelenits István piaristáról


A Szalézi Család tartományi megbízottainak világtalálkozója

Rómában, a XI. Piusz intézetben rendezték meg 2019. szeptember 10-15. között a Szalézi Család tartományi megbízottainak első világtalálkozóját Eusebio Muñoz atya, a Szalézi Család egyetemes megbízottja vezetésével, amelyen a magyarországi szaléziak részéről Andrásfalvy János atya, tartományi megbízott vett részt. Az ő beszámolóját adjuk közzé.


Muñoz atya egy rendfőnöki idézettel indította a találkozót: ”Néha magunk sem hiszünk a Szalézi Család realitásában”. A találkozó utolsó napján véget nem érő köszönetmondások igazolták, hogy ha valaki eddig nem hitt volna benne, most már őt is sikerült meggyőzni.

Miért is?  Mivel a világi hívők szerepe az Egyházban egyre jobban előtérbe kerül. A Szalézi Családhoz tartozó csoportok egyre többen vannak: idén már harmincketten, több mint 300 ezer bejegyzett taggal.

A Szalézi Családban a fiatalok elsőbbsége, a szeretetteljesség, a derűlátás, öröm, remény, kezdeményezőkészség és rugalmasság állandó jellegzetesség, és ennek megvalósításához közös formációs út vezet. Ennek egyik leglényegesebb eleme a kapcsolatok ápolása és az összefogás. A közös összetartó erőhöz járul hozzá Don Bosco személyén túl a tagcsoportokban jelen lévő életszentség: 15 helyen van folyamatban szentté avatás. A Szalézi Munkatársak Világszövetségének, a Segítő Szűz Mária Társulat (ADMA), a Szalézi Voltnövendékek elnöke beszámolóik közben fölhívták a figyelmet, hogy a közös formációba érdemes beruházni.

Az előadásokat csoportbeszélgetések tagolták, melyben előkerültek a közös kihívások és az egyedi tapasztalatok mind a négy földrészről. Videóüzenetben szólt az egybegyűltekhez Fabio Attard atya, az ifjúsági dikasztérium egyetemes tanácsosa is. „Családként születtünk” – hangzott el, amelyből mint egy „circulus virtuosus”-ból ma is meríthetünk: minden felnőtté váló fiatal találhat benne meghívást, hivatást. Ehhez azonban lényeges, hogy a fiatalok mellett ott legyenek a Szalézi Család elkötelezett tagjai, és elkísérjék őket.

A másfél-két órás ülésszakok előtt és után felüdülhettünk a közös imádság és az étkezések pillanataiban. Az egyetlen kulturális délutánon a Jeruzsálemi Szent Kereszt Bazilikától kezdve jártuk végig Róma néhány nevezetességét egy volt növendék, történész szakember segítségével. A Sacro Cuore, Don Bosco építette templomban különlegesen érdekes és tréfás vezetést kaptunk Cosimo, szalézi testvértől, aki szinte elvarázsolta hallgatóságát, ahogyan lebilincselő módon eljátszotta, hogy Don Bosco mikor és miként érkezett, melyik pontra, és milyen csodák történtek a közbenjárására. Mindemögött mennyi és mennyi, csöndben meghozott áldozata húzódott meg, amikor például egy-egy lépcsőfokra már hosszú másodpercek alatt volt képes csak föllépni.

Don Pierluigi Cameroni, a szalézi szentté avatási ügyek posztulátora szombaton, a Szent Kereszt ünnepén, a római Segítő Szűz Mária bazilikában szólt Don Boscóról, aki nem akart „másról tudni, mint a megfeszített Krisztusról”.

Don Bosco a fiatalok megmentésére egy széles mozgalmat kezdett el, „Föl kell ébreszteni az alvó keresztényeket” – fogalmazott Giuseppe Casti szalézi atya, a szalézi munkatársak világszövetségének delegátusa. A közös haladásért, meglátásokért kicsit meg kellett izzadni: igen jó meleg volt, és ékes olasz, spanyol, francia és portugál nyelveken ment a kommunikáció, hol fordítóval, hol anélkül. „Amit nem ismerünk azt nem tudjuk szeretni” – mondta don Roggia. Nos, ezen a területen mindenképpen előre léptünk, jobban megismertük a Szalézi Családot, és megértettük egy régi Don Boscó-i gondolatnak a sürgető időszerűségét: a fiatalok nevelése érdekében jobban össze kell fognunk, mint korábban.

P. Andrásfalvy János SDB

Forrás: Szaléziak


Isten is velünk ünnepel

Örökfogadalmat ünnepelt a Segítő Nővérek Kongregációja Csíkszentdomokoson Szent kereszt felmagasztalásának ünnepén. A Balánbányán született, majd Kápolnásfaluban nevelkedett Both Vanda Erzsébet jelenlegi küldetése helyéről, az ausztriai Grazból jött haza, hogy életre szóló elköteleződését övéi körében ünnepelje.


Szívet melengető érzés volt látni, amint szeptember 14-én, szombaton kora délelőtt Erdély különböző tájairól és több európai országból érkezett vendégek százai töltötték be a csíkszentdomokosi templomot. A sok virág, szép „viselet”, ragyogó arcok hitelesen tükrözték az ünneplőbe öltözött szívekben lakozó hálát, örömet, megihletődöttséget. Kápolnásfaluból Major Sándor plébános vezetésével két nagy busszal és személygépkocsikkal több mint százan „lepték meg” jelenlétükkel Vanda nővért.

A szentignáci hagyomány szerint alapos lelki-szellemi-közösségi képzési folyamat előzi meg az örökfogadalmat a segítőnővérek nemzetközi közösségében. Egy év jelöltség, kétéves Bécsben végzett noviciátus és hat év ideiglenes fogadalmi idő után érkezett el Both Vanda számára a nagy pillanat, hogy ünnepélyesen, életre szólóan elköteleződjék Jézus Krisztus követésére a Segítő Nővérek Kongregációja keretében.

„Tanúja lehettem annak, ahogy a Szentlélek magához édesgetett, és lépteidet irányította életed legnagyobb szerelme, Jézus felé. (…)  Az isteni hatalom és az emberi törekvés közös gyümölcsét ünnepeljük ezen a napon. Hiszem, hogy nemcsak mi ünneplünk, hanem velünk együtt ünnepel Isten is, angyalaival együtt. (…) Nem a célba érést ünnepeljük, hanem az új kezdetet” – szólt az ünnepelthez Pál József P. Leó ferences prédikációjában.

Megható pillanat volt, amikor a tartományfőnöknő az ünneplő közösség elé szólította Vanda nővért, majd a közösség többi jelen lévő tagját arra hívta, vegyék körül az ünnepeltet. Miután a főcelebráns, Vik János egyetemi dékán által feltett kérdésekre válaszolva Both Vanda kifejezte arra való készségét, hogy életét Istennek szentelve élje, és az egybegyűltek térden állva énekelték el a Mindenszentek litániáját, a rend hagyományához hűen, életútját és a szerető Istennel való mély kapcsolatát tükröző személyes imaszövegével fogadott életre szólóan szegénységet, tisztaságot és engedelmességet.

Az Istennel való szeretetközösségben megélt hűségét jelző gyűrűt Tamás Barna jezsuita áldotta meg, majd a tartományfőnöknő az ünnepelt ujjára húzta. A fogadalmi szöveg hivatalos aláírása után a közösség a Magnificattal dicsőítette a mindannyiunk életében „nagyot művelő” Istent. A személyességében, egyszerű szépségében és nyelvi színességében (a szövegek magyarul és németül, az énekek öt nyelven hagzottak el) a lelkeket mélyen megérintő liturgiát a szerzetesközösség rövid, fényképes bemutatója, majd a helyiek és a kápolnásiak dalajándéka, és örömteli, találkozásokban gazdag szeretetvendégség követte. 

Bereczki Silvia SA

Forrás: RomKat





2019. szeptember 21., szombat

Izabela Marciniak konszekrációja Lengyelországban

2019. szeptember 15-én, vasárnap Krzysztof Nitkiewicz püspök konszekrálta Izabela Marciniakot, aki ezáltal a Sandomierz-i Egyházmegye megszentelt szüzeihez csatlakozott. Izabela lengyel irodalom tanár és könyvtáros a Sandomierz-i Egyházmegye Központi Szemináriumában. Dicsőség legyen Istennek érte!

















Forrás: Elżbieta Hurman / Szüzek Rendje

Belső szabadsággal – örökfogadalmat ünnepeltek a pasaréti ferenceseknél

A pasaréti Páduai Szent Antal ferences templomban szeptember 14-én Mészáros Levente OFM és Szabó Péter OFM tett örökfogadalmat. Életútjukról, hivatásukról is kérdeztük őket.

Dobszay Benedek OFM tartományfőnök az ünnepi szentmise homíliájában arról beszélt, hogy a rend vezetői az évszázadok során újra és újra megfogalmazták a ferences identitás lényeges elemeit.

Napjainkban a ferencesek küldetése: élet a szemlélődő testvéri közösségben és a misszió. Közel lenni az emberekhez, egyúttal szilárdan állni a hitben, és rugalmasnak lenni az engedelmesség jegyében – fogalmazott a tartományfőnök.

Az örökfogadalom-tétel kiemelkedő ünnep volt a pasaréti plébániaközösség számára, a padsorok már a szertartás kezdete előtt megteltek, és a szentmise után a templomkertben mindenkit szeretetvendégségre hívtak a ferencesek.


* * *


Szabó Péter OFM a Magyar Kurír kérdésére így vallott hivatásáról:

„Assisi Szent Ferencet egészen szabad embernek láttam, és ez nagyon vonzó – főként egy kamasz számára –, a Ferenc szabadságát adó Úristen pedig engem is megszólított ezen a szabad emberen keresztül, hogy csatlakozva Isten Szegénykéjéhez, én is valóban szabad emberként szolgáljak Neki.

Egy Fejér megyei sváb faluban, Száron nőttem fel, négygyermekes család harmadik gyermekeként. Keresztény hitemet szüleimtől örököltem, hiszen az ő életszentséget tükröző életpéldájuk istenkapcsolatom alapját adta gyerekkorom óta.

Kamaszkorom meghatározó éveit az esztergomi ferences gimnáziumban töltöttem, itt ismerkedtem meg közelebbről Szent Ferenccel és az ő mai követőivel. Isten Szegénykéjének életében kezdettől az a belső szabadság ragadott meg, amivel Assisi Ferenc egészen Isten kezébe tudta helyezni magát, és így minden élethelyzetben – a megpróbáltatások és szenvedések közepette is – dicsérni tudta Teremtőjét és Megváltóját. Ez az istengyermeki szabadság, ami – látszólag paradox módon – éppen a teljes önátadás gyümölcse, engem annyira magával ragadott, hogy mindjárt érettségi után beléptem a Kisebb Testvérek Rendjébe.

A jelöltség évét Szegeden, a noviciátust Szécsényben töltöttem, majd pedig hat éven át egyszerű fogadalmas növendékként tanultam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán teológiát, emellett pedig a pasaréti plébánián szolgáltam a rám bízottakat. Ebben az időszakban került sor ferences képzésemben az úgynevezett gyakorlati évre, amikor teológiai tanulmányaimat szüneteltetve tapasztalatokat szerezhettem Esztergomban (főként a kollégiumi munkáról), majd pedig Assisiben, rendünk bölcsőjénél, a Porciunkula-kápolna melletti rendházban élhettem fél évig. Ez az Assisiben töltött pár hónap meghatározó jelentőséggel bírt az elköteleződésem véglegesítésében, és azt hiszem, hogy későbbi ferences életemre is nagy hatással lesznek az itt megélt tapasztalatok.

Jelenleg az esztergomi ferences közösség tagja vagyok, és az iskolában prefektusként ­– vagyis kollégiumi nevelőként – dolgozom, amellett, hogy hittanár–nevelőtanár szakon tanulok, és egyre intenzívebben készülök a papságra.

Kollégiumi munkám nagy lehetőség arra, hogy a rám bízott majd’ harminc 17 éves fiúnak (akik az örökfogadalom-tételen is jelen voltak – a szerk.) tanúságot tegyek Istenről és arról a bizonyos szabadságról, amit Szent Ferenc útján járva megélek. Hiszem, hogy az Úristen nagyon szívesen szólítja meg az Őt keresőket hús-vér emberek példáján keresztül, ezért szeretnék olyan szerzetesi életet élni, amin Ő ragyog át, és amin keresztül megszólíthat, magához vezethet másokat.

Örökfogadalmamra jelmondatul a 63. zsoltár szavait választottam, mert ez a zsoltársor kifejezi szerzetesi hivatásom fő motívumát – istenkeresésemet és az utána való sóvárgásomat: »Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem!« (Zsolt 63,2).”

* * *


Mészáros Levente ferences szerzetest Új-Zélandon szólította meg az Úr. „Születésemtől rendbe lépésemig (amikor aktuálisan Magyarországon tartózkodtam) Földeákon volt a lakhelyem; ott is vettem magamnak saját lakást, amikor szüleimtől elköltöztem. Az egész családom ott él, szüleim, nagymamám, és most már testvérem is újra, a feleségével és a kisfiukkal együtt; ők sok év után döntöttek úgy, hogy mégis visszatérnek kis hazánkba. 1980-ban, vízkeresztkor, három hónapos koromban a László nevet kaptam a keresztségben. A noviciátus elején, a beöltözéskor, amikor először ölthettem magamra Szent Ferenc ruháját, a Levente rendi nevet választottam.

Az Egyházzal és a szent liturgiával való ismerkedésem csak tízéves koromban kezdődött, korábban nem jártam templomba vagy hittanra. »Amikor gyermek voltam, (…) úgy gondolkoztam, mint a gyermek« (1Kor 13,11), nem értettem még mindent, ami ott történik, de azt éreztem, hogy a Jóisten házában valami különlegeset kapok, olyat, amit máshol nem. »Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam« (Ter 28,16). Ő már ekkor, gyermekkoromban hívott és lefoglalt magának, de én ezt nem vettem komolyan. Még akkor sem, amikor a plébánosom felvetette, ha már ennyire szeretem a Jóistent, legyek pap. Sok-sok évnek kellett eltelnie, amikor már értő füllel hallottam meg az Úr hívását.

1998-ban érettségiztem Hódmezővásárhelyen, majd Gödöllőn, a Szent István Egyetemen szereztem agrárközgazdász diplomát 2004-ben. Az egyetemet munka mellett végeztem, ekkor egy kft. középvezetőjeként dolgoztam hét évet, majd 2006-tól 2012-ig külföldön éltem. Írország, Anglia, Németország és Hollandia után távolabbi tájakra látogattam. Ausztráliában egy, Új-Zélandon két évet éltem. Életem talán legszebb három éve volt az ott eltöltött idő. Mesés országok, egzisztenciális biztonság; mi kell még a boldogsághoz, gondoltam akkor, de Isten egy nagyobb jót akart adni nekem, tudniillik azt, hogy szolgáljam Őt életem minden napján. Itt, a messzi távolban kaptam a »meghívót« Istentől. Az Izajás 43-ban olvassuk, hogy Isten visszahívta fiát a távoli Délről. Velem is valami hasonlót cselekedett az Úr, amikor a déli féltekéről hazahívott.

Immár újra itthon, nem találtam a helyem, túl sokáig éltem távol. Egy csapásra mindent magam mögött hagytam, ami addig érdekelt, közben meg még nem láttam, hova vezet ez a kaland, amire az Úr invitált. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy innentől már csak az Úrra való hagyatkozás játszik. Kint kaptam egy mindent felforgató hívást a szerzetességre, de nem mellékeltek hozzá útmutatót, hogy melyik rendbe szól a hivatásom. Igazán egyik szerzetesrendet sem ismertem annyira, hogy le tudtam volna bármelyik mellett tenni a voksomat.

Az El Camino spanyol zarándokút végigjárása mellett döntöttem, az Úrnak adtam ezt a hónapot, amelyen hagytam magam, hogy formáljon tetszése szerint, és legfőképpen: nyissa fel a szememet, hisz látja, sötétben tapogatózom. Soknapos vándorlás után két római ferences szerzetes tűnt fel az úton a semmiből. Megragadott a kisugárzásuk. Elemi erővel tört rám a felismerés, hogy én is ilyen „barna csuhás” akarok lenni. Egyébként az útnak volt még egy hozadéka. Egy kanadai ápolónővel beszélgetve jött az a meglátásom, hogy a materiális közgazdaságtan helyett inkább egy humánusabb hivatást válasszak a szerzetesség mellé. Hazaérve, 2012 szeptemberében Szegeden beiratkoztam az ápoló szakra, és ekkor már tudatosan választottam a szegedi rendházunkban lévő egyetemi albérletet lakóhelyemül. Innen, a tetőtérből költöztem aztán egy szinttel lejjebb, a jelöltházba.

A jelöltségem másfél évig tartott, ugyanis a noviciátus előtt be akartam fejezni a szakképzést. A tanulmányi évek és a próbaév alatt két szociális otthonban is dolgoztam mint képesítés nélküli ápoló. Közvetlenül a noviciátus előtt szereztem meg a klinikai szakápoló szakképesítésemet. Az egy évig tartó noviciátus Szécsényben volt, ahol 2016. szeptember 4-én – Teréz anya szentté avatása napján – tettem le az első fogadalmamat. Felkerülve Budapestre fél évig gondozási intézményünkben, a Gondviselés Háza Gondozási Központban dolgoztam a házi betegápolásban ápolóként, majd beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára, ahol most kezdtem a harmadik évet.

Örökfogadalmamra Szent Ágostontól a következő idézetet választottam: »Ami ugyanis kemény a parancsban, a szeretet azt könnyűvé teszi«.”

Körössy László

Forrás: Magyar Kurír

Fogadalomtétel a domonkosoknál

Örömmel tudatjuk, hogy rendtársunk; Horváth Jordán testvér két német testvérrel együtt szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén egyszerű fogadalmat tett Rendünkben. Ezzel befejeződött az egy éves újoncidő és elkezdődnek a rendi tanulmányok. Jordán testvér a német képzés keretében Bécsben végzi majd teológiai és filozófiai tanulmányait. 



Istennek legyen hála a fogadalom kegyelméért. Imádkozzunk továbbra is a domonkos testvérekért és új hivatásokért!

Forrás: Domonkosok


A pap legfőbb tennivalója: az életszentség



„Sokszor halljuk ezekben a szomorú időkben, hogy egyik vagy másik pap mintha kiégett pusztában élne: a hit kiveszett hívei lelkéből, a temploma üresen áll, a szentségekkel senki sem él. Szóval: nincs semmi tennivalója. Az Isten látnom engedte mai imádságomban, éspedig igen megkapó módon, hogy amikor már úgy látszik, hogy semmi tennivalója nincs a papnak, még mindig vár rá egy nagyon nagy, fontos teendő: az, hogy ő maga szentté legyen. Sok kemény szív, tévelyedett lélek érzéketlen marad Isten igéjével, a pap tanításával szemben, de okvetlenül meghódol a pap életszentsége, életének példája előtt, amelyet napról-napra maga előtt lát. A szentek élete tele van megtérésekkel, amelyeket életszentségük kisugárzása művelt, noha ők azt nagy alázatosságukban még elrejteni igyekeztek”. (Lucie Christine naplója, 130. l.)

Forrás: Rózsafüzérrel a papokért

A közösség történetét a Szentlélek írja – interjú a bakonybéli bencések leköszönő és új vezetőjével

Szeptember 1-jével a pannonhalmi főapát Baán Izsákot nevezte ki a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostor perjelének. Halmos Ábel tizenkét éven át vezette a közösséget, amelynek létszáma háromról nyolc főre nőtt, a monostor és a templom a liturgia és a közös élet méltó terévé vált. A bencés testvérekkel Varró Szilvia a közösségről beszélgetett.


– Mitől jó egy szerzetesközösség?

Halmos Ábel: Számomra a közösség Noé bárkájához hasonlít: amint az özönvízben megoltalmazta és célba juttatta a beszállókat, úgy a közösségben élők is védelem alatt állnak. Elődeink a pannonhalmi ebédlő falán a következő aforizmával buzdítanak: „Együtt haladóknak biztos az útja”.

Baán Izsák: Egy szerzetesközösség először is akkor jó, ha a testvérek Jézus körül gyűlnek össze, hogy „vele legyenek”, azaz ha a szolgálatok egy közösen járt lelki útból indulnak ki. A második, ami eszembe jut, a testvéri kapcsolatok őszintesége, ami meghatározza a közösség légkörét. Végül pedig attól jó egy közösség, ha erős identitás származik abból, hogy valaki oda tartozik.

– Mit mond erről a Regula, ami alapján a bencések a mindennapjaikat élik?

H. Á.: Szent Benedek szerint akkor lesz jó a közösség, ha a testvérekben „zelus bonus”, jó buzgóság, valódi szeretet munkál. Ezt írja: „Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el. Senki se kövesse azt, amit maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék.”

– Mikor és hogyan éreztétek az elhívatást?

H. Á.: Tizennégy évesen kerültem Pannonhalmára és érettségi után rögtön szerzetesnek jelentkeztem. Pont a közösség volt a hívószó, amikor a szerzetesi hivatást választottam. A szocializmus idején azonban az államnak az volt a törekvése, hogy letérítse a papnak vagy szerzetesnek készülőket választott útjukról. Két évre katonának kellett állnom, ahol a teológus hallgatókkal külön elhárító tisztek „foglalkoztak”. Durva váltás volt a bencés gimnázium védett világa után, de remek próbatétel és megerősített elhatározásomban. 1986-ban, hétéves novíciátus után tettem le az örökfogadalmat.

B. I.: Az ember sok mindent tud arról, miért lett szerzetes és sok mindent nem. Azt tudom, mik nem játszottak közre a döntésben: nem ért szerelmi csalódás, nem félek a nőktől, nem vagyok zárkózott alaptermészetű. Nyolcadikban volt először olyan érzésem, hogy Istenhez nem lehet csak félig tartozni. Szüleim nem nagyon örültek, de én egyházi iskolát választottam. Ösztöndíjjal két évet töltöttem Rómában egy jezsuita szakkollégiumban és úgy jöttem haza, világos, milyen életre vágyom. Kis létszámú közösséget kerestem, ahol az imádság fontos, ahol az egyszerű emberekkel létezik szolidaritás, ahol természet és fizikai munka van. És 2000 nyarán úgy mentem haza Bakonybélből, hogy nem kell keresni tovább.

– Ábel atya, mi volt számodra az elmúlt tizenkét év perjelségben a legnagyobb kihívás?

H. Á.: 1998-ban – ötven év kényszerű szünet után – kapta vissza a Magyar Bencés Kongregáció Bakonybélt, ahol olyan közösséget indítottunk el, amelynek meghatározó karizmája nem valamilyen külső szolgálat (pl. tanítás), hanem a monasztikus élet. Ez az új kezdet azért jelentett nagy kihívást, mert a magyar bencések elmúlt kétszáz éve az iskoláról és a lelkipásztorkodásról szólt. Erre voltak jó mintáink, de az ősi és a mai világban is fenntartható monasztikus életet látható modell nélkül kellett építeni. Az ide érkező testvérek Domonkos atya vezetésével hősies küzdelmet folytattak: egy volt szociális otthon lepusztult tereiben kezdték megteremteni a közösségi életet. Az első időszaknak megvoltak a szép eredményei, és a maga krízise is, én ezt követően kerültem ide Pannonhalmáról. Anzelm és Izsák testvérrel folytattuk az épületek és a közösség újraépítését. Felújítottuk a monostort, a vendégházat, most pedig a templomot és az ajándékboltot. Lassú, apró lépésekben kezdett megújulni a külső és ez örömet és önbizalmat adott nekünk. Pannonhalma segítségével és Izsák atya hatékony vezetésével a gazdaságunk is egyensúlyi pályára állt. De legfontosabb a közösség épülése. A háromból hamarosan négy, pár év múlva öten lettünk, és szép lassan gyarapodtunk, mi, az élő kövek. Ma nyolcan élünk együtt.

– Izsák atya, a te életedben miről szólt ez a tizenkét év?

B. I.: Még szerzetesnövendék voltam, amikor Ábel atya lett a közösség vezetője. Ez az időszak számomra a felnőtté válás, a szerzetesi érés korszaka volt, annak minden nehéz és szép történetével. Miközben még küzdöttem a saját árnyékommal, kerestem a határaimat, lassan rátaláltam belső erőforrásaimra, saját lelki utamra, és egyre nagyobb felelősséggel tudtam tenni a közösségért. Belekóstoltam az üzleti életbe, megtapasztaltam, mit jelent másokat kísérni a Lélek szerinti életben, majd papként a kiengesztelődés szolgája lettem. Befejeztem tanulmányaimat, tanítottam itthon és Rómában, kerestem, hogyan válhat a tanítói karizma mások hasznára, megtaláltam, hogy írásaimmal, tanításommal hogyan tudom szolgálni a közösséget és Krisztus egyházát. S mindeközben a közösség tagjaival is erősödött a kapcsolatom. Mindnyájunknak van egy közös fókusza, ami miatt itt vagyunk: Isten. Most öten vagyunk örökfogadalmasok, van köztünk egy kohézió, ami sok mindent elviselt és el is tud viselni.

– Hogy néz ki egy perjel munkaköri leírása?

H. Á.: Elsősorban a közösséget szolgálja, szervezi a mindennapokat. Mi a napot a lectio divinával, azaz a Szentírás imádságos olvasásával kezdjük, aminek a célja, hogy az elmélkedő olvasást és az imát összekapcsolva kutassuk Isten ránk vonatkozó akaratát. Ezután négy imaóránk van egy nap, emellett pedig hét órát dolgozunk. A perjel intézményvezető is egyben, a monostort, a gazdaságot, a vállalkozásokat vezetheti, külső fórumokon képviseli a közösséget. Mivel én bakonybéli plébános is vagyok, néha kissé szétfeszültem a kettő között, pláne az első időkben, amikor én voltam egyedül pap.

– Cirill főapát úr a szentmisén nyilvánosan köszönte meg neked, hogy jó vezetője és jó atyja voltál a testvéreknek. Most több időd lesz a bakonybéli emberekre?

H. Á.: Nagyon kedves szavakat mondott főapát úr. Én nem annyira atyának, mint inkább egy idősebb testvérnek éreztem magam a bakonybéli testvérek között, aki vigyáz a többiekre. Arra törekedtem, hogy senki ne magányosodjon el, mindenkinek a szükségletei elegendő figyelmet kapjanak. Most mindennek az elengedése a feladatom, miközben nagyon örülök, hogy több energiám lesz a bakonybéli emberekre. Bántott, hogy eddig nem jutott annyi idő a betegek, idősek látogatására, felnőttcsoportra vagy gyerekcsoportokra, mint amennyit szerettem volna. Jobban jelen tudok lenni az ő és az oblátusok szolgálatában.

– Izsák atya, mi változik?

B. I.: Bizonyos értelemben szinte semmi. A kívülálló talán csak annyit lát majd, hogy most én adom az áldást az esti ima után. A közösség profilja és eddigi útja világos, a vezető szerepe adott. Ugyanakkor különböző személyiségű emberek más-más módon töltik be ezt a szolgálatot, így árnyalatok, hangsúlyok biztosan változnak. Mint ahogyan egy Wagner-operában Siegfried szerepe adott a szövegkönyv és a dallam szerint, de különböző énekesek máshogyan interpretálják.

A közösség történetét a Szentlélek írja, ezért ahogy eddig Ábel atya alatt, így mostantól is az lesz a legfontosabb, hogy jelen legyünk, figyeljünk, meghalljuk, mire hív minket a Lélek. Amit remélünk, hogy az életkörülményeink némileg változnak: sok év építkezés, felújítás után remélhetőleg egy kicsit normálisabb kerékvágásba kerül az életünk. Lesz idő megszeretni, ami a miénk, integrálni az új testvéreket.

– Miben különbözik a ti közösségetek más szerzetesközösségektől?

H. Á.: A többi szerzetesközösségnek komoly intézményfenntartói feladatai vannak, mi egyedül a bakonybéli plébániát látjuk el. Biztos szívesen bíznának még ránk plébániákat, mert kevés a pap, mégsem vállalunk többet. Mert a mi karizmánk az, hogy közösségként tegyünk tanúságot. A monasztikus élet közös élet: együttlét az imádságban, az étkezéseken és közösség a Szentlélek akaratának kutatásában.

B. I.: A bakonybéli közösség hangsúlya nem annyira a szolgálaton, hanem a jelenléten van: imádsággal jelen lenni egy helyen, művelni, gondozni az életet, tanúskodni Isten országáról az ideérkezők felé – ez a bencés karizma bakonybéli változata. Kevés férfi közösség van, amely a keresztény élet szemlélődő dimenzióját próbálja előtérbe helyezni, mi erre törekszünk.

Ezenkívül sajátossága a mi kis monostorunknak a szoros testvéri közösség, a radikális osztozás. Épp most jöttünk vissza egy egyhetes nyaralásból, közös kirándulásokkal, beszélgetésekkel, imával tarkítva. A közös imádság, étkezés és munka mellett sok időt szánunk arra, hogy tudjunk egymásról, megosszuk egymással örömeinket, terveinket. A mindennapi élet terheit közösen hordozzuk, döntéseink közös fórumokon születnek. Ahogyan egy korábban választott mottónk fogalmaz, azért vagyunk itt, hogy Isten házában, közösségben éljünk, s ezáltal több szeretet legyen az Egyházban és a világban.

Forrás: Magyar Kurír




Szalézi szerzetesi fogadalmak megújítása

Kazincbarcikán szeptember 1-én a szaléziak Avilai Szent Teréz-templomában az esti szentmise keretében három szerzetesnövendék újította meg ideiglenes fogadalmát.


Juhász Márton és Tóth Péter Kazincbarcikán töltik gyakorlati éveiket, Kővári László pedig az óbudai szerzetesi közösség tagja.

Továbbá Vitális Gábor atyát a tartományfőnök atya megerősítette rendházigazgatói hivatalában.

Gratulálunk nekik, imával elkísérve őket hivatásuk további útján!

Forrás: Szaléziak

Szerzetesi találkozó a Kis Szent Teréz Kármelben

Idén, szeptember 7-én a Kis Szent Teréz Kármelben tartották a Főegyházmegye szerzeteseinek találkozóját, Marosszentgyörgyön. A több mint harminc résztvevő de. 10 órától gyülekezett a Kármelben. 11 órakor Johanna-Andrea kármelita nővér megosztását hallgatták meg a terézi imáról. A déli közös zsolozsma (és az ebéd) után kiscsoportos beszélgetésekben osztották meg örömeiket és gondjaikat egymással a szerzetesek. Du. fél 5 órakor szentmisén vettek részt a kármelita kolostor kápolnájában, amelyet Petrovics László jezsuita atya celebrált, aki most kezdte meg szolgálatát Marosvásárhelyen. A szentmisét követően az esti dicséret közös éneklésével zárult a találkozó.


A terézi ima alapjai


Gondolatindító megosztást szeretnék adni a délutáni beszélgetéshez. Egy kármelita megosztását, aki 16 éves kora óta olvassa Szent Terézt, és tőle tanult meg imádkozni, vagyis személyes kapcsolatba lépni Istennel.

Szent Teréznél nem a paramisztikus jelenségek (látomások, hallomások stb.) a lényeg, hanem az ima, ami mindenkinél más módon történik. Az igazi imát Jézus éli bennem és én belekapcsolódom kegyelméből.

Az ima személyes kapcsolat, barátság, szerelem Istennel Jézus Krisztus által. Minőségi idő mindennap, amit Neki ajándékozom. Az Istennel való kapcsolatban Krisztus embersége a kapaszkodó. Az evangéliumban egy hús-vér ember áll előttem istenségében, aki fárad, sír, örül stb., vagyis egy követhető személy. Szent Teréznél Jézus Krisztus szent embersége az ima kiindulópontja.

A szemlélődésben tapasztalhatóan egyesül az ember a Szentháromság egy Istennel. A szemlélődésben megélt kegyelmekre általában a fokozatosság jellemző (nyugalmi ima, képességek álma, egyesülő ima, elragadtatás, szellemi eljegyzés, szellemi házasság). Az ember fokozatosan hozzászokik Isten tapasztalható jelenlétéhez, kitágul a szíve. A valódi szemlélődő imát nem lehet tanítani, sem megtanulni, mert az kizárólag Isten ajándéka – tanítja Szent Teréz. A szemlélődés lehetősége mindenkiben adott, mert a kegyelem a természetesre épít. Nem egy olyan dolgot kapunk tehát, ami létezésünk pillanatától csírájában ne volna bennünk. Mégis ahhoz, hogy valakiben megvalósulhasson, több feltételnek kell teljesülnie. Például vannak olyan belső karaktereket hordozó személyek, akik nem alkalmasak rá. Szent Teréz fölhívja a figyelmet, hogy vannak például olyan emberek, akiknek túl élénk a fantázia, és amit a képzeletükben megteremtenek, azt látni és hallani vélik. Ez pedig nagyon veszélyes. Ám Szent Teréz tanítja, hogy akár megkapom a szemlélődés ajándékát, akár nem, az igazi egyesülés Istennel az akarategység, ha mindenben megegyezik akaratom az Övével. Vagyis ha elfogadok mindent, ami jön az életemben. A cél nem az, hogy szemlélődővé váljak, hanem hogy kövessem a szegény és alázatos Krisztust, aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki Őt küldte. Az alapállás: a teljes Ráhagyatkozás a szeretetben.

Mit tehet az ember azért, hogy Isten megadhassa neki a szemlélődés ajándékát? A szemlélődés előfeltételeit teremtheti meg magában a kegyelem segítségével: a szív tisztaságának őrzése, ami kapcsolódik az igazságban járáshoz (szembe merek nézni a valódi önmagammal), azután a teremtményektől való elszakadás és a felebaráti szeretet konkrét megélése a mindennapokban.

Semmire sem gondolás… helyett: elmélkedés Krisztus életéről az evangélium alapján – így kezdeni mindig az imát. Ne akarjak Mária lenni, mielőtt Márta fáradságos munkáját nem tettem meg. Nem lehet kierőszakolni a szemlélődés ajándékát azzal, hogy erőszakkal semmire sem gondolok az ima idején. Amíg csak tudok, elmélkedjek – tanácsolja Szent Teréz. Az összeszedettséget, amikor figyelmemet egyedül Istenre irányítom, nem valamiféle koncentrálással érem el, hanem azzal, hogy az evangélium segítségével együtt vagyok Krisztussal. Például fölbaktatok Vele a hegyre, hogy megtanuljam, hogyan kell imádni az Atyát. Rójam Vele az utcákat, hogy megkeressem Vele mindazt, ami Isten számára elveszett. Fáradságában leülök Vele Jákob kútjához. Szomjazom és éhezem vele… S Ővele maradok, bármit is tapasztalok magamban. Küzdelem… a szétszórtsággal. Egy könyv, kép segítségével Isten jelenlétében maradok. Szemlélve a teremtést, eljutok a Teremtőhöz. Ha az ima egész ideje alatt küzdök a szétszórtsággal, akkor ez a küzdelem az imám. Ezt szívesebben veszi tőlem az Úr ilyenkor, mintha a legnagyobb szellemi örömben egyesülnék Vele. Ha betegség, fájdalom gyötör, akkor a létemmel imádkozom; Isten jelenlétébe helyezkedem, ahogy képes vagyok rá: egy sóhajjal Felé, vagy egy képre tekintve, vagy csak egy Rá való egyszerű odagondolással. Elfogadom magam úgy, ahogy vagyok és így imádkozom.

Szent Teréz tanítása szerint az imában nem én csöndesítem le képességeimet, az értelmet és az akaratot, hanem Isten, mégpedig akkor, amikor elérkezettnek látja rá az időt. A nyugalom imája, a szemlélődés kezdete. Ezt nem én idézem elő, hanem Isten ajándéka. Álomszerű állapot. „…bennem nyugalmat talál lelketek”. Lelassul a gondolkodás és a test is nyugalomba kerül. Ilyenkor leteszem a könyvet, behunyom a szememet és elidőzöm Isten jelenlétében.

A szemlélődő ima másik kegyelme: a képességek álma, amikor egyszerre vagyok Mária és Márta, mert a képességek el vannak ugyan merülve Istenben, mégis tudom végezni a feladataimat. Ugyanakkor el vagyok merülve az Úrban, szemlélése teljesen leköti az értelmet és az akaratot. A legjobb esetben természetesen nem látok semmit, hanem belső tapasztalatként élem meg.

Az egyesülő imában rövid időre felfüggesztődnek a képességek és úgy egyesül a teljes ember (test, lélek, szellem) Istennel. A test is részesül benne, mozdulatlanná válik, hogy semmi ne vonja el a figyelmét és teljes egészében a belső történésre tudjon irányulni.

Az elragadtatásban pedig mintegy kilép az ember önmagából és úgy egyesül Istennel. Ebben ugyancsak részesül a test is. Szent Piónál lehet látni egyes fotókon, hogy megmerevedik, mintha egyetlen pontra figyelne.

Végül a tartós egyesülésben, a szellemi házasságban „egy lélek vagyunk Ővele” – ahogy Szent Pál írja. Megszűnnek az elragadtatások, marad az egység a harmóniában Istennel. De itt is szükséges: rövid időre visszatérjen a küzdelem korábbi helyére, hogy ne váljék megszokottá a kegyelem, és hogy még jobban tudatosuljon, nem az embertől származik a kegyelem, hanem Isten ajándéka.

A szemlélődés előfeltételei: („A belső várkastély szerint”, amelyben lelki létmódokat vázol fel Teréz; hogyan él, aki egy-egy lelki lakás lakója, és megmutatja, hogyan lehet egyre közelebb és közelebb jutni a bennem lakozó Királyhoz.)

Isten bennem lakozik létezésem pillanatától fogva. Ám egy hosszú belső zarándoklás, amíg rátalálok. Nem az égbe kell menni, hanem be kell lépnem önmagamba és végigjárni azt a belső utat, amely maga Jézus és Ő az útitárs is.

Első lakás: elmerülök ezer ügyemben, amelyek fogva tartanak, ragaszkodom a megbecsültséghez, nincs sem időm, sem energiám komolyabban Istenre. Néha vagyok csak kettesben vele, de akkor is lefoglalnak ügyeim. S ezek természetesen jó ügyek. A világ dolgai is fogva tartanak. Néha ugyan fölmerül bennem, hogy változtatni kellene, de aztán ez annyiban is marad. Ha mégis eltökélem magam, hogy mindennap időt adok Istennek arra, hogy kettesben legyünk, és ezt meg is teszem jó ideig, akkor hamarosan belépek a 2. lakásba.

Második lakás: nagyjából úgy élek, mint az első lakásban, de megszólal bennem a lelkiismeret hangja – fáj, amilyen vagyok. Teendő: időt adni; a nem szükséges dolgok és ügyek elengedése. Bűnre vezető alkalmak kerülése (itt elsősorban a rendetlen ragaszkodások kerüléséről van szó, mert Szent Teréznél alap, hogy valaki a kegyelem állapotában van, hogy megmarad abban az erőtérben, ahol Istenhez szabad útja van), jó társaság keresése (azok társasága, akik hasonló úton járnak), kitartás. Elesek és fölkelek…

Harmadik lakás: a tökéletes vagy másképp mondva, a rendezett emberek lakása. Valóban itt még bocsánatos bűnt sem követek el szándékosan, gyakorolom a felebaráti szeretetet, jól végzem feladatomat, az időmet jól osztom be… - mégis hiányzik nekem valami: ragaszkodom a köztiszteletben álláshoz. Mentegetem magam, szenvedek érzékenységemtől, ha egy kicsit is érintik a becsületemet. Ha nem gondolom jogosnak és érdemszerzőnek ezt a szenvedésemet, hanem fáj, hogy még ilyen tökéletlen vagyok, akkor máris ott állok a szemlélődés kapujában, és jól élek ebben a lakásban. Az igazságban járást tanulom meg így, és így van lehetősége Istennek eljuttatni a negyedik lakás küszöbéig. Ameddig jogosnak vagy érdemszerzőnek látom ezt a fajta szenvedésemet és nem nézek őszintén szembe magammal, addig fölvertem sátramat a harmadik lakásban, és könnyen lehet, hogy életem végéig itt maradok, ha nem látom be tökéletlenségemet. (Az itt élők egyik képzelt erénye: a törvények számonkérése másoktól.)

A belső szabadság felé vezető út ez a zarándoklat – ez az ún. mindent odaadás útja, vagy másképpen mondva az ember kenózisának útja. Teljes önkiüresítés a szeretetben, hogy ugyanaz az érzület tölthessen be, ami Krisztus Jézusban megvolt. Ha őszinte és mély az istenkeresésem, lehetetlen, hogy ne változzam a mindennapokban, apró lépésekben. Ha azt látom, hogy nem növekszem a felebaráti szeretetben, ami elsősorban az áldozatkészségben nyilvánul meg, valamint a lemondásban, ami saját érdekeimet illeti, akkor vissza kell találnom a helyes útra.

Akár egy toll is gátolhatja bennem Isten kegyelmének teljes befogadását, ha rendetlenül ragaszkodom hozzá. Lefoglal ugyanis és béklyóba ver, nem vagyok szabad a kegyelem befogadására. Más köti le belső energiáimat. MINDEN AZ ELSZAKADÁSON MÚLIK, ami a kenózisom konkrét eszköze. Szabadon odaajándékozni Istennek mindazt, ami megköt. (Elajándékozom a tollat.)

Az első három lakás a küzdelem lakása, ahol megtanulok szembenézni a realitással, hogy farizeus vagyok, farizeusok ivadéka…

Erőfeszítés teljes Ráhagyatkozással Istenre. Látszólag paradoxon, de ez a hit útja. Sötétségben vagyok és a hit az egyetlen lámpásom. (Sötétség=nem látok mindent tisztán az életemben, vannak vakfoltok. Meg kell engednem Istennek, hogy különféle módokon beléphessen az életembe. Oly módon is, amitől én esetleg fázom.) A hit ebben az esetben az a bizalom, amellyel teljesen ráhagyatkozom Istenre. Feszegetteti velem a határaimat. Újra meg újra el kell jutnom addig a határig, ahol úgy érzem: nincs tovább… S akkor jön Ő, ha engedem, hogy belépjen az életembe és az önsajnálattal nem állom útját.

A negyedik lakásban következik a „mézesmadzag”, édes tejjel itat az Úr, mint a csecsemőket (nagyon jó megpihenni Máriával az Úr lábánál, és egyszerűen Vele lenni a nyugalom imájában), az ötödikben már vállamra veszem a keresztet Krisztussal, és elkezdődik az igazi szenvedés, a hatodikban keresztre feszíttetek Vele, hogy meghaljon bennem a régi ember és megszülethessen az új. A hetedikben pedig bevezet a legbensőbb lakásba, ahol Ő maga lakozik, de ezt az ajándékot csak akkor tudom befogadni, ha előtte kiiszom Vele az Ő kelyhét. Valódi halál ez, ami a szív legmélyén történik. „Jön már ez a nagy szenvedés, hogy beléphessünk a hetedik lakásba – írja Szent Teréz a hatodik lakás végén. Összetöretek Krisztussal, hogy az Atya újjáteremthessen a Szentlélekben. Ha menekülök az összetöretés elől, akkor visszautasítom a Kincset, Aki bennem van.

A valódi szemlélődő imát nem lehet megtanulni, sem tanítani, az ugyanis ajándék. Annak jut osztályrészül, aki hajlandó Krisztust követni nemcsak a Jeruzsálembe való dicsőséges bevonulásakor, hanem a Kertbe, azután a kövezett udvarra, majd a Golgotára vezető úton és a végső elhagyatottság megélésben a kereszten. Meghal Krisztussal, hogy Vele együtt új életre támadjon. Aki megkapja a valódi szemlélődés ajándékát, az az ún. fehér vértanúságot kapja ajándékba. A sok ún. misztikus kegyelem olyan, mint a harcosnak a bor: ne érezze annyira a fájdalmat. Végül azonban új életre támad már itt a földön Krisztusban. S ekkor újabb harc kezdődik. Most már nem önmagával, hanem az apostoli munkában, mert már nem önmaga körül forog, hiszen belefeledkezett az Úr szeretetébe, hanem az emberek üdvössége a cél. Olyan zsoldos ő – mondja Szent Teréz –, akinek a zsoldja az emberek üdvössége. Krisztussal küzd és olyan válogatott harcosa az Úrnak, aki bárhol, bármikor, bárhogyan bevethető és ott, ahol az Úr akarja. Mert Isten szeretete elvezette őt a belső szabadságra.

Valódi szemlélődés nincs apostoli dimenzió nélkül, mert nem az illető személy szellemi élvezete a célja, hanem az Istennel való személyes önzetlen szeretetkapcsolat, amelyben az Ő szeretete révén alkalmassá tesz a Vele történő együttműködésre az emberek üdvösségéért. Az isteni Szeretet tüzében égve ajánlotta fel magát az isteni Irgalmasságnak Lisieux-i Szent Teréz és hasonlóképpen Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet is az emberek üdvösségére.

Johanna-Andrea kármelita nővér, Marosszentgyörgy

Forrás: Gyulafehérvári Érsekség

Beöltözés a bencéseknél

Giacomo jelölt testvérünk szombaton, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén a Laudesben magára öltötte a szerzetesi ruhát. A beöltözéskor a Jákob szerzetesi nevet kapta. Imádságos szeretetetekbe ajánljuk!





Forrás: Szent Mauriciusz Monostor

Fogadalomtétel a Sacré Coeur Nővéreknél


"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz...Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. " (Jn 15, 1-17)


Szeptember 14-én fogadalmat ünnepelt a Szent Szív Társaság (Sacré Coeur nővérek).

Milánkovics Tímea tette le első fogadalmát, miután befejezte két éves noviciátusát. A fogadalomtétel Budapesten, a zugligeti Szent Család plébániatemplomban, ünnepi szentmise keretében történt, melyet Koronkay Zoltán SJ mutatott be.

Együtt ünnepelt a hazánkban élő  összes Sacré Coeur nővér, valamint számos vendég nővér Ausztriából, Franciaországból. Ezen kívül a szerzetesrend társult tagjai, barátai, valamint Milánkovics Tímea családja, barátai, kollégái.


A fogadalom szövege a következő volt:

"Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében,

Jézus Szíve nagyobb dicsőségére,

Mária, az Egyház Anyja jelenlétében

és előttetek, akik tanúként vagytok itt,

én, Milánkovics Tímea,

mivel szorosabban akarom Jézus Krisztust követni,

engedelmességet, szegénységet és tisztaságot ígérek

a Mindenható Istennek,

a Szent Szív Társaságban.

Kötelezem magam arra,

hogy a Társaság küldetését vállalom:

Krisztus szeretetét hirdetem,

a nevelés szolgálatában

Konstitúciónk szerint.

Bízva Isten hűségében és nővértársaim szeretetében

három évre teszek fogadalmat előtted,

Laura Moosbrugger,

aki Társaságunk Legfőbb Elöljáróját képviseled."

Forrás: Sacré Coeur Nővérek